Rénhírek

Eladtuk magunkat

2010-10-08T08:00:00.005+02:00

Költözünk.

Elfogadtuk a nyest.hu csábító ajánlatát, és ezentúl a nyest rovataként jelenünk meg. Döntésünket több független érv is indokolta.

Az igazi ok természetesen anyagi, az összes többit csak a naiv választópolgárok megtévesztésére sorolom fel. Köztudott, hogy mi, finnugristák, azért választottuk a nemzetárulást és az örökös hazudozást, mert nagyon jól megfizetnek minket érte. Mi azonban nem elégszünk meg zsíros egyetemi és kutatói állásainkkal, hanem mindig többet és többet akarunk. A nyest pedig fizet, mint a katonatiszt, minket meg nem érdekel, ki állhat mögöttük. Akár a Habsburgok is.

A nyestnek köszönhetően lehetőségünk van fizetni azoknak, akik írnak nekünk. Várjuk tehát minden pénzéhes szakmabeli jelentkezését! Aki nekünk ír, ezentúl tejben-vajban fürödhet. Eddig sokan elkerültek minket, mert anyagilag nem voltak arra motiválva, hogy írjanak nekünk. Nem csoda, hogy míg a szakmában ötven-száz emberrel is számolhatunk, a Rénhírekre csak hárman írtunk rendszeresen. Remélhetőleg ez most változni fog.

A költözésünk mellett szól az is, hogy forgalmunk viszonylag alacsony. Persze ha a blog.hu alá regisztráltunk volna annak idején, már jó néhányszor az Index címlapjára kerülhettünk volna, és jóval nagyobb forgalmat produkálhatnánk. A nyest mellett szól, hogy Magyarország egyetlen tudományos bulvárportálja, ráadásul éppen a nyelvvel kapcsolatos kérdésekre összpontosítanak. A nyest szellemisége amúgy is közel áll a Rénhírek szellemiségéhez: színesen, érdekesen, közérthetően ír tudományos (és persze kevésbé tudományos) kérdésekről. Lehet, hogy nem vonz annyi látogatót, mint az Index, de aki oda ellátogat, az valóban olyan tartalmat keres, mint amilyennel mi szolgálunk.

Reményeink szerint a nyest és a Rénhírek a jövőben erősíteni fogja egymást, és együtt fogja a magyar közművelődés oltárára helyezni gazdag áldozatát, csak hogy elég ünnepélyesen zárjam soraimat.

Melyik a legarchaikusabb finnugor nyelv?

2010-10-04T08:00:00.005+02:00

Ez alkalommal ismét FunkTazmagora álnevű olvasónk kérdésére adunk választ:

Az indogermanisztika egyik fontos pillére a litván nyelv tanulmányozása,ill. ismerete annak bizonyos archaikus alapnyelvi vonásai miatt (ahogy a hettitának vagy a szanszkritnak vagy az óporosznak is).Úgy tudom,van egy olyan elképzelés,vagy mondás is,miszerint egy indogermanisztikusnak "illik" tudnia litvánul.
A sémi nylvek közül hasonló jelentősége van az akkádnak és az óhébernek.
A finnugor nyelvek közül melyik az a nyelv (ha van egyáltalán),amelynek ismerete nagyon fontos a finnugrisztikában, annak bizonyos archaikus ,ill. ősi vonatkozásait tekintve (pl:grammatika,morfológia,szókincs,stb.) ?
(Tkp. amelyik vonatkozásában a legjobban hasonlít az alapnyelvre ?)

Olvasónknak már a kérdésfeltevéséből is látszik, hogy nem teljesen járatlan a témában. Az abszolút laikus ugyanis bizonyára egyszerűen azt a kérdést tenné fel, hogy melyik mai finnugor nyelv hasonlít legjobban az alapnyelvre. Márpedig a kérdést csakis úgy lehet feltenni: milyen szempontból? A nyelvek ugyanis sosem maradnak változatlanok, szükségszerűen változnak, csak éppen különböző módokon. Márpedig ebből az is következik, hogy mindegyik nyelv különbözni fog az alapnyelvtől, mégpedig – ennyi idő után – jelentősen.

Ez persze felveti azt a kérdést is, hogy van-e értelme bármelyik nyelvet kiemelni. Már a litván helyzete az indoeurópai nyelvcsaládban sem olyan egyértelmű, mint azt olvasónk tudni véli. A litvánt általában főnévragozás miatt tartják archaikusnak, de ez nem sokkal archaikusabb, mint a tipikus szláv névszóragozás. (A litván igazán egyetlen különbség miatt tűnik archaikusabbnak: a hímneműeknél is megmaradt az egyes szám alanyeset ragja. A szláv nyelvekből ez a legtöbb esetben hangváltozások következtében eltűnt: a többi esetben végződések a hangtani változások, és nem az esetrendszer átalakulása miatt állnak távolabb az indoeurópai kiinduló alakoktól.) Ezen kívül a litván hangsúlyrendszer fontos forrása a kutatásnak, de ez nem azt jelenti, hogy megegyezne az alapnyelvi hangsúlyrendszerrel. A mássalhangzórendszer viszont erősen átalakult. Persze a litván mindezek mellett igen fontos forrása az indoeurópai alapnyelv rekonstrukciójának, de fontossága inkább ahhoz képest feltűnő, hogy a litván sem kulturálisan nem kiemelkedő nyelv (mint pl. a görög vagy a latin), sem szakirodalom nem jelenik meg rajta kiemelkedő mennyiségben (mint angolul, németül vagy franciául). Az is túlzás, hogy minden valamirevaló indogermanistának tudnia kellene litvánul: a nyelvtani rendszert természetesen ismernie kell, de ez nem azt jelenti, hogy a vilniusi utcán eltársalogna bárkivel.

A kérdést tehát le is zárhatnánk azzal, hogy nincs értelme a legarchaikusabb finnugor nyelvet keresgélni. A valóságban azonban a finnugrisztikának is megvannak a maga legendái a legarchaikusabb nyelvről.

Mindenekelőtt ki kell emelnünk magát a finnt, méghozzá azért, mert általában megőrizte a tővégi magánhangzókat, amelyek szinte minden más nyelvből, a finn legközelebbi rokonainak többségéből is eltűntek. (Elég, ha az unalomig ismert hal : kala példájára gondolunk.) A másik fontos archaikus vonása a finnek, hogy általában megőrizte az egyszerű magánhangzók hangértékét. Vicceskedve szokták is mondani, hogy a finn jégszekrényben jól megőrződött a finnugor alapnyelv – mintha a többi finnugor nép a trópusokon talált volna hazát.

Ugyanakkor a finn nagyon sok dologban újított: a mássalhangzórendszere erősen leszűkült, az esetrendszere teljesen átalakult, az igeidőrendszere pedig erősen emlékeztet a nyugat-európai nyelvekére. Még a magánhangzó-rendszere is jelentősen átalakult, hiszen megjelentek benne a hosszú magánhangzók és a kettőshangzók (diftongusok). És mindehhez kell hozzátennünk még azt, hogy sokak szerint nem is a finn őrizte meg az alapnyelvi magánhangzókat, hanem az alapnyelvi szókincs rekonstrukciója során indultak ki éppen a finn magánhangzókból, és ez a hasonlóság oka. (Persze a helyzet jóval bonyolultabb: tényleg a finn magánhangzókból indultak ki, de éppen azért, mert éppen ezekből találták legkönnyebben levezethetőnek a megfeleléseket.)

Egy másik vonás alapján is szoktak archaikusnak tartani bizonyos nyelveket. Ez a szórend. A feltételezések szerint a finnugor alapnyelv szigorúan SOV (vagy SXV) szórendű volt, azaz a mondat élén állt az alany, ezután következett a tárgy (illetve egyéb mondatrészek), végül a mondat végén állt az ige. Ez a mai finnugor nyelvek közül az obi-ugor nyelvekre és az udmurtra jellemző, de ugyanezt találjuk a szamojéd nyelvekben is. Ugyanakkor más nyelvekben is ez a tipikus sorrend (pl. a mariban), de kevésbé szigorúan. Látható azonban, hogy e tulajdonság alapján nehéz lenen egy nyelvet mint legarchaikusabbat kiemelni.

Máskor éppen a fordítottja a helyzet: egy-két nyelvnek kulcsszerepe van bizonyos alapnyelvi vonások meghatározásában, de ettől még a nyelv nem tekinthető másoknál archaikusabbnak. Így például ha a szibilánsok (sz-, s-féle hangok) pontos hangzását szeretnénk rekonstruálni, elsősorban a permi nyelvekhez kell fordulnunk, mert ezek őrizték meg a különbséget: más leánynyelvekben e hangok közül legalább kettő egybeesett.

A tanulság tehát az, hogy a „nyelvcsalád legarchaikusabb nyelve” inkább laikusoknak szóló érdekesség, különösebb tudományos értéke, relevanciája nincs.

Becses tárgyaink

2010-10-01T08:00:00.003+02:00

Ha a magyar nyelv nehézségeiről kérdezzük a magyarul tanulókat, a tárgyas ragozás az igekötőkkel együtt a lista legelőkelőbb helyén szokott szerepelni. Nyelvtanulási karrierünk során viszont mi magunk ritkán találkozunk még egy olyan nyelvvel, amelyben szintén megtalálható lenne a tárgyas vagy pontosabban a határozott (determinált) ragozás. Különösen egy olyan nyelvvel, amelynek a megismerése során rá kell döbbennünk, hogy a magyar tárgyas ragozás átlátható és néhány egyszerű szabály követésével helyesen alkalmazható.

Az uráli nyelvek esetében a határozott ragozás megléte nem ritka jelenség, az obi-ugor és a szamojéd nyelvek mellett a két mordvin nyelvben is megtalálható. A határozott (determinált) és határozatlan (indeterminált) ragozás megkülönböztetése azért szerencsésebb, mint az alanyi és tárgyas ragozás terminusok használata, mert az utóbbi félrevezető lehet például az Olvasok egy könyvet típusú mondatok esetén, amelyekben tárgy szerepel, mégis alanyi ragozást használunk. Ez rá is mutat a magyar nyelvnek arra a sajátságára, hogy a nem alanyi típusú ragozás használatának egyik feltétele a tárgy határozottsága. A másik kritérium (természetesen a tárgy megléte mellett), hogy harmadik személyű legyen. (A -lak/-lek formákra itt nem térek ki.) A mordvin nyelvekben ezzel szemben egyáltalán nem mindegy, hogy milyen személyű a tárgy, ugyanis különböző igei formák a határozott tárgy számát és személyét is jelölik. 112 különböző formát különíthetnénk el és lennénk kénytelenek megtanulni, ha minden személyre és számra külön toldalék utalna. Azonban teljes paradigmát a mordvin nyelvekben csak a harmadik személyben találhatunk, a ragozás itt teljes, összesen 61 eltérő formánst különböztethetünk meg. Ez árulkodik arról a jelenségről, hogy a határozott ragozás történetileg az egyes szám harmadik személyből indult ki. A magyarban nem is terjedt ki a többi személyre, a mordvin nyelvekben igen, de a többi személyre utaló alakokban számos egybeesést figyelhetünk meg.

Ha a jelenség eredetének kívánunk utánanézni, heves vitákra bukkanunk. A kutatások mai állása szerint az uralisztikában az az általános felfogás, hogy az indeterminált–determinált szembenállás valamilyen mértékben már az uráli alapnyelvben meglehetett, de egyfajta általános ragozásként és csak a nyelvek saját életében alakult ki teljes mértékben. Azokban az uráli nyelvekben, amelyekben nem található meg a két ragozási típus, azokban is elkülönül, vagy történetük során egy időszakban elkülönült, két egyes szám harmadik személyű forma az ige tranzitív vagy intranzitív jellege alapján, illetve a cselekvés perfektív (befejezett) – folyamatos aspektusa alapján.

A határozott alakok morfológiai felépítettsége nagymértékben hasonló az uráli nyelvekben, azonban a determináló elemek etimológiailag nem vezethetők vissza egy alakra. Egyezés jelentkezik viszont abban, hogy a határozott ragozás mindegyik nyelvben az egyes szám harmadik személyből indult ki és terjedt át más személyekre, később számokra. A determinált paradigma ragjai minden esetben a proto-uráli személyes névmások agglutinálódásából keletkeztek. Néhány észak-hanti nyelvjárást leszámítva, a tárgyas ragozással rendelkező uráli nyelvekben a jelöletlen indeterminált alak áll szemben a testesebb, jelölt determinált formákkal; míg a személyes névmások a determinált ragozásos formákban jelentkeznek, az indeterminált ragozás igeragjai vagy képzői vagy más névmási eredetűek.

A magyar nyelvészetben ezzel szemben a tárgyas ragozás korai ősmagyar kori eredetét tartják valószínűbbnek, az uráli alapnyelvre visszavezethetőként csak az agglutinálódott személyes névmásokat jelölve meg. (Pl. a mordvinban tendencia, hogy a 3. személyű tárgyra -s, a 2. személyűre -t, az 1. személyűre -m elemű toldalék utal.)

A mordvin nyelvek tanulásánál nemcsak a determinált ragozású formák bebiflázása jelent nehézséget, hanem a ragozás eltérő használata is okozhat keserű perceket a nyelvtanuló számára. A mordvinban több szempontot is figyelembe kell vennünk, általánosságban három kritériumnak kell teljesülnie a determinált ragozás megjelenéséhez: a mondatban határozott tárgy van, az ige tárgyas és a cselekvés perfektív aspektusú: veďeńť kandiń ’hordtam be a vizet’, veďeńť kandija ’behordtam a vizet’ (definit-perfektív) (Keresztes 1999). Az utóbbi esetben az ige determinált ragozású, a tárgy mindkét esetben határozott, csak az igeszemléletben (folyamatos vagy befejezett-e a cselekvés) van különbség.

A tulajdonnevek és a birtokos személyraggal ellátott formák mellett a mordvin nyelvekben indeterminált igei formák állnak, ugyanezt tapasztalhatjuk a Tudom, hogy típusú alárendelő mellékmondatokban. A mordvin nyelvekben viszont a ’minden’ jelentésű általános névmás és a genitívuszi (birtokos esetű) ragot tartalmazó vonatkozó névmás is határozott ragozást kíván.

Összefoglalva becses tárgyas ragozásunk nem is annyira kuriózum, mint ahogy ezt eddig (talán) gondoltuk. Ugyanakkor az is tanulságos, hogy ezekben a számunkra viszonylag könnyebben hozzáférhető uráli nyelvekben gyakran olyan izgalmas nyelvi csemegéket lehet felfedezni, mint amilyeneket távoli óceániai vagy ausztrál bennszülött nyelvek kutatói írnak le.

Dr. Balásné dr. Szalai Edit. 1999. A határozottság kifejezése a magyar és a mordvin nyelvben. A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 212. szám. Nyelvi és kommunikációs kultúra az iskolában. (szerk. V. Raisz Rózsa és H. Varga Gyula) I. kötet. Kiadja a Magyar Nyelvtudományi Társaság. Budapest. 381–387.
Keresztes László. 1999. Development of Mordvin Definite Conjugation. MSFOu 233.
Patayné Salamon Ágnes. 1983. Az erza-mordvin tárgyas szerkezetek. Bölcsészdoktori értekezés. Kézirat. Debrecen.
Zaicz Gábor. 2003. A mordvin tárgyas szerkezetekről. In: Uráli TÁRGYaló 2002. január 10–12. (szerk. Oszkó Beatrix, Sipos Márta). Budapest: MTA Nyelvtudományi Intézet. 164–177.

A legkorábbi nyelvi érintkezések

2010-09-27T08:00:00.001+02:00

bibi nevű kommentelőnk írja:

Számomra a nyelvi változatok (és távolodások) létrejötte természetes akkor, ha az adott nyelv viszonylag nagy területen különböző idegen (nyelvi) hatások alá kerül. Más azonban a helyzet, ha egy nyelv viszonylag nagy területen úgy dialektizálódik, hogy számottevő idegen hatás nem éri. A finnugor nyelvek viszonylag újabbkori fejlődésére nyilvánvalóan nagy hatással voltak a nyakukra mászó idegen nyelvek. De úgy képzelem, hogy a legrégebbi finnugor időkben ilyesmivel nem kell számolni; abban a periódusban csak szaporulat, szétrajzás, és az izoláció miatt felgyorsuló diakeltizalódás folyt, esetleg 1000 éves időszakokig.

Ezután megkérdezi:

Kérdésem, hogy a nyelvfejlődés és anyagi kultúra melyik szakaszában mutatható ki a legrégebbi idegen hatás a finnugor alapnyelvben - kétségtelenül. Pl. az említett "3" jelentésű számnevek l-r variációinak létrejöttében játszhatott e szerepet pl. iráni vagy törökös befolyás. Egyszer megnéztem a Kalevala néhány énekében, hogy az (valamiért éppen) "r" hang/betű milyen gyakorisággal fordul elő, és az volt a laikus benyomásom, hogy az "igazi finnugor" az "r"-t nem nagyon kedvelhette. Tehát használta ugyan, de nem nagyon.

Mindenekelőtt azt kell leszögezni, hogy néhány kivételtől eltekintve (pl. apró, mindentől távoli szigetek) mindig van nyelvek közötti érintkezés. Bármelyik európai nyelvet vesszük, nem tudunk feltételezni olyan időszakot, amikor elszigetelten, külső hatás nélkül fejlődtek volna. Más kérdés, hogy mikor mutathatók ki egyértelműen az érintkezés nyomai. Ez szinte lehetetlen vállalkozás, ha az átadó nyelv azóta nyom nélkül kihalt.

A magyar esetében már a finnugor korszakban ki tudunk mutatni néhány igen korai indoeurópai (közelebbről iráni) jövevényszót. Ilyen például a száz szavunk.

A kérdéses cikkben szereplő l > r változás teljesen egyedi, már csak ezért is lenne igen nehéz bármely konkrét nyelv hatásának tulajdonítani.

Általánosságban aligha mondható ki, hogy az uráli nyelvek ne szeretnék az r-t, hiszen mindegyikben megvan. Azt, hogy a finnben vagy másmilyen nyelvekben milyen a gyakorisága, önmagában nincs értelme számolgatni: azt kell megnézni, hogy más nyelvekkel összevetve milyen gyakori, ráadásul annak figyelembevételével, hogy a vizsgált nyelvek teljes mássalhangzókészlete mekkora terjedelmű.

FunkTazmagora nevű kommentelőnk pegdi ugyanitt cikkünk egy mondatával kapcsolatban tesz fel kérédst:

"Az utóbbi időben felmerült annak a lehetősége is, hogy az uráli alapnyelv valójában nem is egy alapnyelv volt, hanem olyan nyelvek csoportja, melyek között (egyensúlyi helyzetben) sok hasonlóság jött létre."

Ezt valahogy úgy kéne elképzelni,mint az altaji nyelvcsalád esetét (miszerint az altaji nyelvek közötti hasonlóságokat a nagyfokú egymásra hatás eredményezte)?

Először egy terminológiai problémát kell tisztázni. Nyelvcsaládról csak akkor beszélhetünk, ha a csoportba tartozó nyelvek egy alapnyelvre vezethetők vissza. Ha tehát az altaji nyelvek hasonlósága olyan viszonyból ered, mint amilyeneket Dixon leír, akkor nem beszélhetünk altaji nyelvcsaládról.

Másrészt attól, hogy nyelvek erősen hatnak egymásra, még nem feltétlenül jön létre az a helyzet, amelyről Dixon beszél. Amikor nyelvek erősen hatnak egymásra, de eredetük továbbra is világos marad, nyelvi areáról beszélünk. Például a balkáni nyelvi areába tartozó nyelvek (a román, a délszláv nyelvek, az albán és a görög) sok közös nyelvtani vonást fejlesztettek ki, sok kultúrszavuk azonos eredetű, de például alapszókincsükben nem hatottak egymásra. Ez a stádium megelőzheti, sőt, valószínűleg szükségszerűen megelőzi azt, amiről Dixon ír.

Végezetül le kell szögeznünk, hogy az uráli és altaji nyelvek esete nem állítható párhuzamba. Az uráli nyelvek rokonsága már bizonyított, legfeljebb néhányan kérdőjelezik meg, (egyelőre?) ők sem igazán nyomós érvek alapján. Az altaji nyelvek rokonságát viszont a nagy igyekezet ellenére sosem sikerült bizonyítani.

Még egyszer az obi-ugor rockzenéről

2010-09-25T08:00:00.003+02:00

A Rénhírek eddigi történetében példátlan eseményre került sor: a H-Ural együttesről szóló posztunk megjelenése után negyvennyolc órán belül jelentkezett az együttes frontembere, Juvan Zajcev, és választ adott a cikkben említett problémára, miszerint a honlapjukon csak orosz és angol nyelvű szövegek találhatók. Elmondása szerint ennek az az oka, hogy csak saját szövegeiket teszik ki, a hanti és manysi nyelvű szövegek ellenben folklórszövegek. Viszont volt olyan kedves, és hantiul tudó olvasóink örömére elküldte nekünk a korábban már bemutatott Wurna ar (Varjúének) című dal szövegét:

Ennek örömére itt most bemutatjuk a dal egy másik felvételét:

Érdemes megfigyelni, hogy az énekes az előadás egy részében szándékosan torzított, a tuvai torokhangú éneklést imitáló hangon énekel. Ez a hagyományos hanti éneklésre egyáltalán nem jellemző, talán szibériai „etnikai színezete” miatt fűzték be a sok zenei irányzatot amúgy is erősen szintetizáló repertoárjukba. A dal egyébként letölthető hangfájlként is.

Mint Juvan Zajcev írja, első lemezük háromnyelvű (hanti, orosz, angol) lesz, de a második lemezt már főleg hanti és manysi nyelvűnek tervezik. Utóbbiból ízelítőként elküldött egy szöveget:

Sajnos erről a dalról még nem készült felvétel, így egyelőre nem tudjuk bemutatni.

A szövegekhez szándékosan nem csatolunk fordítást: ehelyett fordítói versenyt hirdetünk. Aki a legjobb fordítást küldi a szövegekre, obi-ugor vonatkozású apró tárgynyereményhez juthat. Beküldési határidő: október 10. A cím: rénhírek (ékezetek nélkül) kukac gmail pont com.

Hanti-Manszijszk tényleg nem Fehéroroszországban van

2010-09-24T16:42:00.001+02:00

Törökök és magyarok

2010-09-24T08:00:00.001+02:00

A török–magyar kapcsolatok igencsak régtől számíthatók, jóval a török büfék és egyéb barátságos vendéglátóhelyek előtti időkben kezdődtek. Nem is voltak mindig barátságosak – gondoljunk csak az oszmán-török megszállás idejére, vagy még korábbra, a kunok betelepülése körüli konfliktusokra. A legkorábbi kapcsolatok homályos időszakába nyelvi, történeti és régészeti adatok segítségével pillanthatunk be.

A magyar nyelvet és kultúrát több hullámban érte török hatás. Ezek a hullámok elég jól datálhatók és adatolhatók. A legjelentősebb nyelvi hatást a honfoglalás előtti török kapcsolatok gyakorolták a magyar nyelvre. Több mint kétszáz török jövevényszavunk származik ebből az időből. Ennek a nyelvi kapcsolatnak a történeti hátterét vizsgáljuk most.

A korabeli krónikák és egyéb forrásművek a magyarokat a türkökhöz (törökökhöz) sorolják és pusztai lovasnépként jellemzik. A magyarságnak ezt a jellemzését alátámasztják a régészeti leletek is: őseink vezető rétege lovon járó, állattartással foglalkozó népesség volt. Erre az életmódra utalnak régi török jövevényszavaink is. De a korai török átvételek között a földművelés több ágára – ekés gabonatermelés, kertkultúra, szőlőművelés – utaló szavak is találhatók.

Lássuk, melyek ezek:

Állattartás: barom, ökör, bika, tinó, ünő, borjú, ürü, kos, kecske, disznó, ártány, tyúk, túró, író, köpű, ól, karám, vályú, komondor, kuvasz

Földművelés
Ekés gabonatermelés: arat, búza, árpa, őröl, ocsú, kölyű, eke, sarló, tarló
Kertkultúra: borsó, gyümölcs, alma, körte, som, dió
Szőlőművelés: szőlő, bor, seprő, csiger

A korai török jövevényszavak között olyanok is találhatók, amelyek kereskedelmi tevékenységre utalnak, illetve egy fejlett, differenciálódott társadalom képét tükrözik.
Kereskedelem: bársony, gyöngy, bors, tár, szatócs
Központilag szervezett és irányított társadalom: gyula, kündü, karcha, sereg, tábor, bilincs, törvény, tanú

A magyar nyelv régi török jövevényszavai kultúrtörténeti jelentőséggel bírnak: általuk képet alkothatunk e kor életmódjáról, mindennapjairól. Finnugor eredetű szavaink egy korábbi társadalmi-gazdasági szint, a halászó-vadászó-gyűjtögető életmód tükrei.

Vadászat: ideg (’íjhúr’), nyíl, lő, nyúl, ravasz (’róka’)
Halászat: háló, folyó, hal
Gyűjtögetés: méz, bogyó, mony (’tojás’)

Finnugor és régi török szavaink vázlatos összehasonlítása világosan mutatja, hogy a török hatás későbbi, másodlagos. A török szavak jóval fejlettebb életmódra és kultúrára utalnak, mint finnugor szavaink. Ugyanakkor egy másik tanulság is kínálkozik: a honfoglalás előtti magyar–török kapcsolatok a magyarság számára rendkívüli jelentőséggel bírtak, általuk egy fejlettebb életmóddal ismerkedtek meg, és társadalmuk is a szervezettség magasabb fokára lépett. Hol történhetett ez?

Történeti és régészeti adatok szerint a magyarság valamikor a Volga és a Káma találkozásának vidékén, valamint attól keletebbre, a mai Baskír és Tatár Köztársaság területén élhetett. Itt találkozott és beszélgetett a keleti magyarokkal Julianus az 1230-as években, és e területről ismert egy ősmagyar temető, a Bolsije Tigani nevű település közeléből, igen közel a Volga és a Káma összefolyásához. A baskír–magyar kapcsolatok halvány nyomaként említhető még, hogy a magyarok némely muszlim történeti forrásban baskír néven szerepelnek.

Erről a vidékről ismertek a volgai bolgárok régészeti emlékei is. Ez a csoport a 8-9. században jelent meg ezen a területen. Valószínűleg a kazár fennhatóság elől vándoroltak ide. A volgai bolgár temetők feltárása során a régészek több etnikum egymás mellett élésére következtettek: egy-egy temetőn belül különböző rítus szerint, különböző mellékletekkel ellátott emberek sírjait tárták fel. Megfigyelhető volt a helyi finnugor és a jövevény bolgár népesség keveredése. Egyébként a történeti források is a volgai bolgárok több csoportját nevezik meg.

A honfoglaló magyarság régészeti emlékeihez leginkább a volgai bolgár emlékek hasonlítanak. E kultúrkörben gyakori a részleges lovas temetkezés, a sírok nyugati tájolása, a leletek közül párhuzamként említhetők az ívelt talpú kengyelek, a levél alakú nyílcsúcsok, az áttört korongok, a tarsolyveretek és az ötvösmunkákon a palmettás díszítőmotívumok jelenléte.

A török–magyar kapcsolatok színteréül mégsem ezt a területet veszi figyelembe a magyar őstörténet-kutatás. Ennek kronológiai okai vannak. Ez a kapcsolat 2-300 évig állhatott fenn a kutatók szerint. Akkor pedig azt kell feltételeznünk, hogy a magyarság a Volga–Káma vidékről igen gyorsan, mondhatni lóhalálában vágtatott a Kárpát-medencéig, hogy 895-ben már Vereckénél, illetve az Al-Dunánál elérje mai lakóterülete határát, ahogy arról a történeti források megemlékeznek.

A kutatók többsége ezért mindig is arra gondolt, hogy az ősmagyarok legkésőbb a 7-8. században elhagyták baskíriai lakóhelyüket, és valahol a Don folyó mellékén éltek huzamosabb ideig, a Kazár Birodalom alattvalóiként. E folyó nevét őrizték meg egyes magyar krónikák is (Dentümogyeria). Korabeli források pedig arról írnak, hogy a magyarok a kazárok alattvalói. Ezért kíséri nagy érdeklődés Magyarországon immár száz éve a szaltovói régészeti kultúra emlékeinek feltárását. Ez a sokszínű kultúra a Kazár Birodalomhoz köthető. A török nyelvű kazárok és az iráni nyelvet beszélő alánok az arab támadások elől elhagyták a Kaukázus északi lejtőit, és a Don folyó mellékén szervezték meg birodalmukat. Az alánok a Don felsőbb folyásvidékén telepedtek meg, a doni bolgároktól északra, míg a kazárok a Volga biztonságos deltájában építették fel fővárosukat, Itilt. A birodalom gazdasági forrásait a doni bolgárok fejlett mezőgazdasága, valamint a virágzó kereskedelem szolgáltatta. A magyar őstörténészek közül többen úgy vélik, hogy a szaltovói kultúra doni bolgár csoportja adhatta át gazdálkodási tapasztalatait, s vele együtt gazdálkodásának szókincsét is a vándorló magyarságnak. Az Archaeológiai Értesítő lapjain doni bolgár régészeti leleteket mutattak be, a leletek alá írva a tárgyak török eredetű magyar nevét.

A szaltovói kultúra folyamatos feltárásai azonban a mai napig nem hozták felszínre egy magyar etnikai csoport emlékeit. A kultúrára jellemző egyes tárgyak: munkaeszközök és fegyverek, valamint a szaltovói falvak képe kétségtelenül az ősmagyar régészeti leletekkel, az ősmagyarok életmódjával állíthatók párhuzamba, de az újabb ásatások nyomán egyre inkább elkülöníthető csoportok között még mindig nem látszik az ősmagyar népesség.

Az elmúlt évtizedekben, összefüggésben a kettős honfoglalás elméletével, vizsgálják azt a lehetőséget is, hogy a török–magyar kulturális kapcsolatok színtere a Kárpát-medence volt. A magyarság 895 előtti Kárpát-medencei jelenléte azonban nem bizonyítható. Nagyon különböző volt az avarok és a honfoglaló magyarok anyagi kultúrája is. A honfoglalás előtti Kárpát-medencei népesség azonban jelentős szerepet játszott az Árpád-kori magyarság kialakulásában. A helyi népesség továbbélése antropológiai módszerekkel igazolható. Ez ráirányítja a figyelmet arra, hogy a török–magyar kapcsolatokat nemcsak úgy képzelhetjük el, hogy a magyarok 2-300 évig a törökök mellett élvén eltanultak ezt-azt, hanem oly módon is, hogy a magyarság magába olvasztott valamilyen török csoportot. Ezáltal a török nyelvi hatás úgy érkezett folyamatosan a magyar nyelvbe, hogy közben külső kapcsolat a magyarok és a törökök között már nem volt. Ez is elképzelhető. Na de melyik török népesség taníthatta meg a magyarokat az állattartás és földművelés legkorszerűbb módszereire, melyik török népesség indította el őseinket a néppé szerveződés útján?

Régi török jövevényszavainkról Budenz József és Vámbéry Ármin vitája óta tudjuk, hogy csuvasos jellegűek, vagyis valamelyik bolgár-török nyelvből származnak. Biztos tudásunk az elmúlt évtizedekben azonban megrendült. Nem mindegyik régi török átvétel bolgár-török, vannak köztük más török nyelvekből (az ún. köztörök csoportból) származók is. Ligeti Lajos pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy egyes régi török jövevényszavaink szótagonként más-más – köztörök vagy bolgár-török – jellegzetességet mutatnak. Ez arra utal, hogy a magyar honfoglalás előtti fél évezredben a török nyelvek még nem váltak két csoportra (bolgár-török és köztörök), hanem számtalan átmeneti nyelv vagy nyelvjárás is létezhetett.

Áttekintésünk lezárásaként próbáljuk összegyűjteni, hogy mely török népekkel érintkezhetett az ősmagyarság vándorútja során. A Volga–Káma mellékén ma a csuvasok élnek. Nyelvük az egyetlen ma létező bolgár-török nyelv. De ott vannak szomszédságukban a tatárok, tőlük keletre pedig a baskírok. Mindkét nyelv a köztörök csoportba tartozik, de a tatárok már az után érkeztek erre a területre, hogy a magyarok elvándoroltak onnan. A kazár fennhatóság alatt megint csak többféle török nyelvet beszélő népességgel kerültek kapcsolatba őseink. A kazárok nyelvét egyesek a köztörök, mások a bolgár-török csoportba sorolják. A doni bolgárok féken tartására a kazárok közép-ázsiai eredetű (köz)török fegyvereseket alkalmaztak. Erre történeti és régészeti források is utalnak. A Kárpát-medencébe betelepült avarok is vegyes népességet alkottak. Elegendő nyelvemlék hiányában nyelvük nem osztályozható. A történeti források szerint több alkalommal is bolgár-török csoportok érkeztek az 568-ban betelepült avarok közé.

Régi török jövevényszavaink egységes gazdálkodási rend átvételére utalnak. Logikusnak tűnik feltételezni, hogy a szavak egy népességtől, egy időben érkeztek. Nehéz ugyanis elképzelnünk, hogy nem egy néptől és nem egy nyelvből ered az eke és a sarló, a szőlő és a bor – a példákat még lehetne idézni. Ugyanakkor az átvett török szavak nyelvi sokszínűségre utalnak, az ősmagyarok vándorlásuk során folyamatosan különböző kultúrájú és nyelvű török népek közelében élhettek. Optimizmusunkat azonban ne veszítsük el: pár száz év múlva bizonyosan tisztábban látunk a régi török–magyar kapcsolatok kérdésében is.

Új weboldal mariul tanulóknak

2010-09-23T08:00:00.003+02:00

A Bécsi Egyetem Finnugor Tanszéke új weboldalt indított a mariul tanulók számára. Az oldal a jövőben különböző tananyagokat fog kínálni, többek között online mari–angol szótárt, egy átfogó szöveggyűjteményt, morfológiai generátort (elérhető) és elemzőt (a szótárral fog megjelenni). Máris elérhetőek a honlapon fontok és billentyűzetek, illetve egy mari nyelvkönyv angol magyarázatokkal.

Ez utóbbi egy kétkötetes orosz nyelvű mari nyelvkönyv alapján készült (jelenleg az első rész érhető el). Az angol változat nem egyszerű fordítás, hanem az eredeti alapos átdolgozása: a tanított nyelvtani jelenségeket az angol nyelv megfelelő szerkezeteivel veti össze. További különlegesség, hogy az egyes fejezetek nem csupán hanganyaggal egészülnek ki, hanem a morfológiai generátor egy olyan változatával is, amely csak a tanuló által már elsajátított morfológiai kategóriákat ismer. (Abban nem vagyok egészen biztos, hogy ez utóbbi feltétlenül hasznos. Egy elemző esetében érthető lenne, ha nem akarnánk a tanulót megzavarni olyan elemzésekkel, melyek általa nem ismert elemekre bontanák a szót – ha például egy magyarul tanuló még nem tanulta a múlt időt, elég, ha a mentek szó elemzésekor a (ti) men-tek (jelen idő többes szám második személy) elemzést kapja meg, az (ők) men-t-ek (múlt idő többes szám harmadik személy) elemzést nem. Generáláskor viszont nem baj, ha szerepelnek még nem ismert kategóriák is, legfeljebb a tanuló nem használja őket.)

A szájt az angol mellett oroszul, sőt, mariul is elérhető. Utóbbi ugyan feleslegesnek tűnhet egy mari nyelvet oktató oldalon, de örvendetesen növeli a kevés mari nyelvű honlap számát. A Bécsi Egyetem vállalkozása egyedülálló, kevés nyelv tanulásához állnak rendelkezésünkre ilyen remek honlapok, gratulálunk a projektet vezető Timothy Riese-nek és Jeremy Bradley-nek, illetve a projekt összes résztvevőjének.

Van-e obi-ugor rockzene?

2010-09-22T08:00:00.002+02:00

A napokban Finnországban turnézott a jekatyerinburgi H-Ural együttes, melynek célja, hogy a hanti és manysi folklórt ötvözze olyan modern zenei irányzatokkal, mint a kemény rock, a hip-hop, a house és egyéb műfajok. A dalok szövege angol (erre az alábbi videó alapján nehéz rájönni, de a szövegük megtalálható az együttes honlapján).

Az együttes más szövegei orosz nyelvűek. A legalul látható szám szövege pedig (állítólag) hanti nyelvű: ez nem szerepel a honlapon, így nehezen ellenőrizhető. Mint az a szövegeket tanulmányozva könnyen kitalálható, nincs sok közük a valódi obi-ugor népköltészethez.

Az együttest Juvan (Ivan) Zajcev alapította, aki feltehetően manysi származású – az együttes többi tagjának viszont nincs köze az obi-ugor népekhez. Imidzsüket némi ideológiai szósszal fűszerezik: eszerint a manysik és hantik sajátosan ötvözik az európait és az ázsiait, ezért önálló, úgynevezett uráli rasszot alkotnak. Hogy a kultúrát hogyan kapcsolják össze a rassz fogalmával, az homályban marad, mindenesetre a rasszhoz csatlakozni is lehet.

Az együttes honlapja: http://www.h-ural.com/

Néhány további videó:

Még egyszer a genetikai rokonságról

2010-09-21T08:00:00.003+02:00

Bár a Rénhírek nem kompetens genetikai kérdésekben, néhány esetben kénytelen vagyunk a genetikai rokonsággal kapcsolatban felmerülő problémák kapcsán is megszólalnunk. Ezt már csak azért sem kerülhetjük el, mert a magyarral rokon nyelveket beszélő népekre gyakran szokás úgy hivatkozni, mint rokon népekre. Ez aligha válhatott volna elfogadottá, ha népek között más rokonságról is beszélhetnénk, mint nyelviről. Ezt pedig világossá kell tennünk. Noori Sato álnevű olvasónk, rendszeres kommentelőnk például ezt írja:

Egy észtnek (vagy finnek) a nyelvrokonság a népek genetikai rokonságát is jelenti. Biztos a manysi is rokonnak tekinti a hantit. Csak mi vagyunk kivételek.

[...] a finnek és az észtek nem csak nyelvrokonai egymásnak. Amennyire a magyarok és az osztrákok vagy a magyarok és a szlovákok genetikailag közel állnak egymáshoz, legalább annyira közel állnak az észtek a finnekhez. Az észt és a finn dalok, kultúra, szokások sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint a magyar és az osztrák/szlovák/horvát/román dalok/kultúra/szokások. Nyelv- + kulturális + biológiai rokonság fennállnak az ő esetükben.

Elfogadható-e a fenti gondolatmenet? Első látásra igen: az észtek és a finnek genetikailag bizonyára hasonlatosak, és nyilvánvalóan különböznek a magyaroktól. Valójában azonban mégsem: népek közötti genetikai és kulturális rokonságról nem beszélhetünk olyan értelemben, mint nyelvek közötti rokonságról.

Először is vegyük észre, hogy a nyelvrokonság fogalma szerint A nyelvnek B nyelv vagy rokona, vagy nem (esetleg a tudomány még nem mondta ki a végső szót ebben a kérdésben, de végül csak e két megállapítás egyike mellett köthet ki): ha közös ősnyelvből (alapnyelvből) származnak, igen, ha nem, nem. Ebben hasonlít a természetes rokonságra is: távoli rokonainkat nem tartjuk számon, és a nyelvek körében is előfordulhat, hogy a közös ős már olyan távoli, hogy a rokonság nem állapítható meg – ilyenkor nem beszélünk rokon nyelvről, ahogy nem nevezzük rokonunknak azt sem, akivel ugyan van közös ősünk, de nem tudunk róla.

Hasonló értelemben genetikai rokonságról nem beszélhetünk. Egy népet, közösséget tipikusan nem azonos származású emberek alkotnak (eltekintve bizonyos zárt közösségektől). A mai magyarok, finnek, észtek genetikai ősei (azaz a közösséget alkotó személyek biológiai felmenői) korábban nem feltétlenül alkottak egy közösséget, és azok leszármazottai, akik korábban a magyar, finn, észt nemzetet alkották (már ha nem anakronizmus ilyenről beszélni), ma nem feltétlenül e nemzetekhez tartozónak vallják magukat. Míg tehát a közösségek könnyen keverednek, tagjaik egyik közösségből a másikba lépnek át (és viszik génjeiket), addig a nyelvek nem keverednek ilyen módon: egyes szavak, nyelvtani jelenségek ugyan átkerülhetnek egyik nyelvből a másikba, de az új nyelvbe beilleszkedve annak részévé válnak, nem visznek magukkal „titokban” olyan „idegen” elemeket, mint az egyének a génjeiket.

Ennek a következménye az is, hogy míg bármelyik magyar anyanyelvű beszélő nyelvéről megállapítható, hogy finnugor (uráli) nyelvet beszél (azaz nyelve a manysi, hanti, mari, finn stb. nyelvvel rokon), addig hiába vesszük egy magyar ember génállományát, arról nem fogjuk tudni megállapítani, hogy magyar. A legjobb esetben is legfeljebb azt tudjuk mondani, hogy génállománya olyan, amely a magyarok jelentős részére ellemző. Ugynakkor lehet valaki tökéletes magyar úgy is, hogy génállománya alapján Hollandiába vagy Ukrajnába saccolná a genetikus.

De ha még el is fogadjuk, hogy minden nemzetnél megállapítható egy génminta, mely a közösség egészére tipikusnak mondható, akkor is nehéz lenne meghúzni, hogy hol van a rokonság és nemrokonság határa. A finn génállomány közel állhat az észthez, amelyhez közel állhat a lett. De genetikailag rokonnak mondhatók-e a finnek és a lettek? Ha igen, akkor rokonnak mondhatóak-e litvánokkal, a lengyelekkel? A magyarokkal esetleg nem mondanánk őket rokonnak, ha csak Európát nézzük, de ha a teljes bolygót, akkor akár rokonnak is mondhatjuk, mondjuk egy közép-afrikaival vagy egy távol-keletivel szembeállítva. Ez a rokonság tehát nem is igazán rokonság, hanem hasonlóság: nem tudunk arra a kérdésre válaszolni, hogy a finnek genetikailag rokonaik-e az észteknek, csak arra, hogy milyen mértékben.

Vegyük észre, hogy ilyen összehasonlítást a nyelvekkel is tehetünk: ez a tipológiai összehasonlítás. De mely nyelvekkel „rokon” tipológiailag a magyar? Ha a magánhangzó-harmóniát vagy a toldalékolás alapelveit nézzük, akkor a törökkel, ha a szigorú első szótagi hangsúlyt vagy a hosszú és rövid magánhangzók megkülönböztetését, akkor a csehvel és a szlovákkal. Viszont ebben az esetben a török nem lesz „rokon” sem a csehvel, sem a szlovákkal – vagy ha mégis, hát egészen más kritériumok alapján.

A kulturális rokonság kérdésére ki sem szeretnék térni, elég, ha arra gondolunk, mennyit változott például a magyar étkezési kultúra, vagy a szabadidő eltöltésének kultúrája az utóbbi évtizedben. Kulturális rokonságról népzenei vagy mitológiai motívumok alapján szoktak beszélni, de vajon mekkora szerepük van ezeknek mai kultúránkban?

Összefoglalóan: jobban járunk, ha a rokonság fogalmát kizárólag 'nyelvrokonság' értelemben használjuk, és nem tévedünk bele a genetikai és kulturális „rokonság” ingoványába.

Nyelvek tündöklése és bukása

2010-09-20T08:00:00.002+02:00

Robert Malcolm Ward Dixon ausztrál nyelvész The Rise and Fall of Languages (A nyelvek tündöklése és bukása) című, 1997-ben publikált könyvében egy új elméletet vázol fel. Milyen módon érinti, érintheti ez mindazt, amit a finnugor és uráli nyelvek történetéről eddig gondoltunk?

Dixon abból indul ki, hogy a történeti nyelvtudomány a nyelvek rendszerezésekor nyelvcsaládokat igyekszik megállapítani. A nyelveket ősnyelvekre igyekszik visszavezetni, megpróbálja kideríteni, mely nyelvek tartoztak össze és mikor, hogyan váltak el egymástól. Ez a modell igen sikeres volt Eurázsia, illetve Amerika nyelveinek leírásakor, Afrikában és Ausztráliában azonban jóval nehezebben boldogultak a nyelvészek: bizonyos nyelvek egyértelműen összetartozónak tűntek, ugyanakkor mégsem sikerül őket nyelvcsaládokba rendezni.

Dixon megállapítása szerint a családfamodell csak bizonyos társadalmi konstellációkban működik: amikor egy közösség valamilyen gazdasági vagy technikai innovációnak köszönhetően a szomszédos közösségeknél erősebb lesz, azokat meghódítja vagy befolyása alá vonja, nyelvét is kiterjeszti rájuk. Az a terület, ahol a nyelvet használják, megnő, és a távolabbi területeken egymástól függetlenül változik, míg külön nyelvvé nem válik. Az új nyelvek közül a sikeresebbek ismét újabb területekre terjedhetnek, és a folyamat kezdődik elölről. A folyamatos expanziónak köszönhetően terjedelmes családfák jöhetnek létre.

Szerinte a nyelvek változásának egy másik modellje is lehetséges, ez pedig akkor érvényesül, amikor egy területen kis közösségek élnek egymás szomszédságában, és hosszú időre egyensúlyi helyzet alakul ki közöttük. Ilyenkor az érintkező nyelvek folyamatosan hatnak egymásra, de ahelyett, hogy az egyik kiszorítaná vagy egyoldalúan befolyásolná a másikat, kölcsönösen hatnak egymásra.

Az adott terület nyelvei között egységesülés megy végbe (nem pedig folyamatos megoszlás, mint az expanzió során), de nem olyan módon, hogy bizonyos jelenségek a terület teljes részére kiterjednek, hanem úgy, hogy a terület jelentős, akár túlnyomó részén elterjednek. Az egyes jelenségek elterjedtsége tehát különböző lesz. Míg az expanziók idején az egyes (akár nyelveken átnyúló) nyelvi jelenségek határai (az úgynevezett izoglosszák) gyakran egybeesnek (hiszen a terjedő nyelvek, nyelvváltozatok egyszerre „viszik” őket), az egyensúlyi helyzet idején véletlenszerűen oszlanak meg.

A történelem során az egyensúlyi helyzetek és az expanziós korszakok váltogatják egymást. Jelenleg szinte a Föld egésze expanziós korszakban van, mely valamikor a 15.-16. században, a gyarmatosítással kezdődött (ennek során néhány újlatin és germán nyelv Európán kívül is dominánssá vált, de az orosz is ekkor kezdett erősen terjedni kelet felé), a történelem korai szakaszaiban viszont nem lehetett ritka az egyensúlyi helyzet sem. Afrika belső területein, de különösen Ausztráliában ez a legutóbbi időkig megmaradt, és a kutatók még idejében érkeztek, hogy zavarba eshessenek a máshol tapasztalttól gyökeresen eltérő viszonyoktól.

A tipikus expanziós helyzetekben a nyelvek viszonyának felderítése, ábrázolása viszonylag egyszerű. Tipikus egyensúlyi helyzetben viszont a kép diffúz, nem tudunk jó rendszerezéssel előállni. Ráadásul a két állapot (különösen kisebb területeket figyelembe véve) folyamatosan váltogatja egymást. Egyensúlyi helyzet alakulhat ki például egy nyelv nyelvjárásai között. A tartós egyensúlyi helyzet elmoshatja a korábbi expanzióban kialakult tiszta viszonyokat, egy expanzió eltüntetheti a korábbi egyensúlyi helyzet nyomait.

Hasonló jelenségekre találunk példát a finnugor nyelvek történetében is. Rengeteg tényező utal arra, hogy az ugor egység felbomlásakor a magyar és az obi-ugor alapnyelv, azaz a manysi és a hanti elődjének beszélői elszakadtak egymástól, és az obi-ugor alapnyelv csak jóval később vált két nyelvvé. A családfamodell szerint ezekben a nyelvekben lehetnének olyan újítások, amelyek az ugor egység felbomlása előtt mentek végbe (ezek mindhárom nyelvben őrzik nyomukat), lehetnek olyanok, amelyek az ugor egység felbomlása után, de az obi-ugor egység felbomlása előtt, az úgynevezett obi-ugor alapnyelvben mentek végbe (ezeknek a manysi és a hanti őrzi nyomát), illetve olyanok, amelyek a nyelvek önálló életében mentek végbe (ezeknek csak az adott nyelv őrzi nyomát). Elvben tehát ki van zárva, hogy egy újítás csak a magyarban és a manysiban ment volna végbe, a hantiban nem.

Mégis akad ellenpélda. A '3' jelentésű szó az összes uráli nyelvben l-t tartalmaz (vagy tartalmazott), csupán a magyarban és a manysiban van az l helyén r. Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik, hogy még a viszonylag egységes obi-ugor nyelv oszlott nyelvjárásokra, és egyes nyelvjárásokban megmaradt az l, másokban megjelent az r. Ez egy viszonylagos egyensúlyi helyzet volt, hiszen egyik változatnak sem sikerült „legyőzni” a másikat. Amikor a későbbi magyar beszélői elszakadtak a többiektől, ez a szakadás nem e nyelvjárási határ mentén történt: az elszakadók kizárólag vagy főleg az r-es nyelvjárást (nyelvjárások valamelyikét) beszélték, míg a maradók közül mindkét nyelvjárás beszélői megtalálhatóak voltak. Egy másik lehetőség, hogy a két nyelv (az ősmagyar és az obi-ugor alapnyelv) már különállónak volt tekinthető, amikor az ősmagyar és egyes obi-ugor nyelvjárások, a későbbi manysi elődei között egyfajta kapcsolat (egyensúlyi vagy egy irányba ható) jött létre, és vagy az ősmagyar újítása került be az obi-ugor nyelvjárásokba, vagy fordítva. A két lehetőség közül azért is nehéz választani, mert amúgy sincsenek pontos kritériumaink arról, hogy egy nyelv mikor válik ketté, a korabeli viszonyokról pedig csak találgathatunk.

Jóval közelebbi probléma a finnségi nyelvek viszonya. A finnségi nyelveket a családfán úgy szokták ábrázolni, mint amelyek egyszerre váltak ki az alapnyelvből: míg a családfa legtöbb helyen két ágra szakad, itt rögtön nyolcra. (Egyesek ugyan megpróbálnak megkülönböztetni egy északi és egy déli ágat, de ez a próbálkozás nem egészen meggyőző.) Eleve problémás a finn helyzete, hiszen a mai Finnország területére egyfelől délnyugatról, a mai Észtország területéről érkeztek a finnségi beszélők, másfelől Karjalából: igen eltérő dialektusokat beszéltek, melyek ma is éles nyelvjárási határt képeznek az ország közepén. E nyelvjárások között számos kiegyenlítődés ment végbe, a mai finn irodalmi nyelv egyfajta kompromisszumnak tekinthető. De ha nem is a nyelveket, csupán nyelvjárásokat próbáljuk meg családfaszerűen rendezni, akkor is kudarcot vallunk.

Az utóbbi időben felmerült annak a lehetősége is, hogy az uráli alapnyelv valójában nem is egy alapnyelv volt, hanem olyan nyelvek csoportja, melyek között (egyensúlyi helyzetben) sok hasonlóság jött létre. Ez lenne a magyarázat arra, hogy egyes rekonstruált alapnyelvi szavaknak nem találjuk meg folytatóját minden mai nyelvben. Az elképzelés támogatói szerint azért, mert ezek nem is voltak meg. Csakhogy ez nem túl meggyőző magyarázat, pontosabban nincs szükség erre a magyarázatra: természetes dolog, hogy a nyelvből bizonyos szavak kiszorulnak.

A probléma nem is igazán az, hogy ne lenne elképzelhető, hogy egységes alapnyelv helyett valóban több, erős nyelvtani és szókincsbeli nyelv terjedt szét, és csak a távoli jövőből tűnik egységes nyelvnek. Az igazi probléma az, hogy nincsenek kritériumaink arra, hogy a kétféle helyzetet megkülönböztessük egymástól: az elképzelés támogatói pedig meg sem próbáltak ilyen általános kritériumokat felállítani, hogy aztán a konkrét adatokkal igazolhassák elképzelésüket. De ellentmond az elképzelésnek az is, hogy ilyen fejlődésre egy példát sem figyelhettünk meg. A spanyol és a portugál közel állnak egymáshoz, de sehol nem tapasztaltuk azt, hogy a gyarmatokon összeolvadtak volna. Sőt, az egyes spanyol gyarmatokról még ma is meg lehet mondani, hogy mely spanyol nyelvjárást beszélte a bevándorlók többsége. Ez persze nem jelenti, hogy a nyelvjárások keveredésekor az egyik nyelvjárás tisztán megmarad, mások teljesen eltűnnek, de igen ritka az a helyzet, amikor a kiegyenlítődés során mindegyik nyelvváltozat hasonló mértékben járul hozzá az újonnan kialakuló egységes(ebb) változathoz. (Ezért is nem mosódhatott el a keleti és nyugati finn nyelvjárások határa.)

Egy csavart, egy fordított

2010-09-17T08:00:00.005+02:00

Ha az oroszországi kisebbségek képviselőit halljuk beszélni, és rendelkezünk valamennyi orosztudással, könnyen megérthetünk néhány kifejezést, ugyanis vannak olyan orosz szavak, amelyeket a kisebbségi nyelvek beszélői anyanyelvi hátterüktől függetlenül átvesznek, beillesztenek a beszédükbe. Ez természetes jelenség, megfigyelhető például olyan bevándorlóknál is, akik a befogadó ország nyelvét ugyan még csak kevéssé ismerik, mégis használnak már bizonyos formulákat. A nyelvtanulók esetében is van egy olyan fázis, amikor az elsajátítandó nyelvet viszonylag alacsony szinten bírják, és az általuk ismert kifejezéseket, főleg ha nagyobb presztízzsel rendelkező nyelvről van szó, átültetik még alapvetően az anyanyelv szabályai szerint szerkesztett mondataikba (vagy megnyilatkozásaikba).

A nyelvtudás kialakulásának kezdeti szakaszában a beszélő nem minden esetben képes elemekre tagolni az átvett kifejezést, így születnek a „csikidám” típusú kölcsönszavak vagy például az amerikai magyar bevándorlók ájdunker (I don't care) jövevényeleme.

Az oroszországi finnugor kisebbségek nyelvében jellemző tehát az ún. a kódváltás jelensége, vagyis két nyelv elemeinek megjelenése egy diskurzuson belül. Bár én elsősorban az erza-mordvinról rendelkezem adatokkal, a jelenség általánosabb jellegét számos kutatás igazolja, természetesen nemcsak az uráli nyelvekben. Mordoviában felismerte a jelenségben rejlő identitásképző lehetőséget az ajándékgyártó ipar is, számos használati tárgyat (pólót, öngyújtót) lehet kapni a Vszjo bugyet pek vadrja! (Minden nagyon jó lesz!) kétnyelvű felirattal, amelynek első két eleme az orosz, az utolsó kettő az erza nyelvből származik.

Az egy másik kérdés, hogy maguk a beszélők hogyan viszonyulnak a kódváltásos beszédmódhoz. Mivel a jelenségnek alapvetően negatív a megítélése, hiszen az eloroszosodás jelét látják benne sok esetben, ezt sugalmazza többek között az iskolai oktatás is, sokan inkább az orosz nyelv irányába hajlanak, amikor arról kell dönteniük, milyen nyelvet választanak gyermekük anyanyelveként. Pedig általában szó sincs arról, hogy ezek az emberek ne rendelkeznének elegendő kompetenciával az erza nyelvben ahhoz, hogy otthoni nyelvként alkalmazhassák. Megítélésem és tapasztalataim szerint több beszélőt vesztett az erza nyelvi közösség azért, mert a nyelvészek, tanárok stb. túl erős nyelvvédő szemléletet igyekeztek belesulykolni a beszélőkbe. Ez persze kétélű dolog, mert ha nem folytatnának ilyen purista és ezzel karöltve nyelvújító tevékenységet ezek az emberek, a nyelvvesztés, illetve a nyelvhalál felé vezető tendenciák üteme még gyorsabb lenne.

Az is probléma, hogy a beszélők nincsenek tisztában azzal, milyen előnyöket jelenthet a kétnyelvűség, és hogy a kódváltásnak különböző típusai lehetnek. Tehát a legintenzívebb kódváltás, amely a laikus számára a leginkább nyilvánvaló kevert beszédet jelenti, éppen azoknál a beszélőknél jelenik meg, akik viszonylag kiegyensúlyozott kétnyelvűek, vagyis a két nyelven azonos mértékű kompetenciával rendelkeznek, és mindkét nyelvükkel azonosulnak. Ha egy hosszabb beszélgetés után megkérdezünk egy ilyen beszélőt arról, milyen nyelvet használt az előbbi párbeszédben, valószínűleg azt mondja majd, hogy csak erzát, mivel a váltások olyannyira simán mennek végbe, hogy csak utólagos elemzéssel lehet kiszűrni őket. A jelenségben még az az érdekes, hogy a kódváltásos beszédmód az alapértelmezett kommunikációs forma, bizonyos kifejezéseket (talán, lehet, mindegy) a nyelvújítási folyamatot nem szorosan követő beszélők nem is feltétlenül ismernek.

A magyar nyelv története során is végbement az a folyamat, amelynek során a hónapok belső elnevezéseit jövevényszavak váltották fel. A mordvin nyelvekben hasonló jelenséget tapasztalhatunk, mind a hét napjaira, mind a hónapok neveire vonatkozóan. A beszélt nyelvben az évszámok is leginkább oroszul hangzanak el, az egyjegyű számok esetén jellemző már csak az erza megfelelők használata.

Új blog Munkácsiról

2010-09-16T08:00:00.005+02:00

Amikor Kozmács István közreadta Munkácsi Bernát Udmurtföldi naplóját, ígéretet tett: blogban további részleteket fog közölni. Az oldal végre elindult, egyelőre egy konferenciaprogramot olvashatunk rajta, ill. megszemlélhetjük a napló címoldalát és első oldalát. Remélhetőleg hamarosan további részletek jelennek meg.

Sándor Klára a Szkeptikus Kongresszuson

2010-09-15T08:00:00.002+02:00

Nyelvek, családok és gének: egy metafora hatalma
2010. szeptember 18., 16:45

Sándor Klára nyelvész, turkológus, a Szegedi Tudományegyetem docense. Kutatási területe az evolúciós nyelvészet (ezen belül a nyelvi változások elmélete) és a nyelvszociológia, valamint a székely írás eredete és használatának története. Tudományos publikációi mellett rendszeresen közöl tudománynépszerűsítő írásokat, illetve vállal ilyen célú médiaszereplést.

A magyar nyelv rokonsága körül kétszáznegyven éve izzó vitát lényegében ugyanaz a gyúanyag táplálja: sokan vannak, akik akár öntudatlanul, akár nagyon is tudatosan, berzenkednek attól, amit az utóbbi másfélszáz évben egyszerűen csak „halszagú atyafiságnak” neveztek – előkelőbb ősöket szeretnének. Úgy tűnik, teljesen hiábavalóan ismételgetik a nyelvészek, hogy a nyelv rokonsága nem jelenti egyben a nép rokonságát is, a nyelv és nép szerves összetartozása kiirthatatlanul makacs elképzelés. Vajon miért?

(A kongresszusról bővebben)

Kisfilm Udmurtiáról

2010-09-14T08:00:00.004+02:00

Oroszországban internetes projekt készül Oroszország népeinek enciklopédiája címen. Az itt bemutatott rész Udmurtiáról szól, a különböző udmurt népcsoportok mellett felbukkannak tatárok és óhitű oroszok is. A feliratok sajnos csak orosz nyelvűek, de a hangok és a látvány magukért beszélnek: hallhatunk udmurt és tatár beszédet, énekeket, láthatjuk táncaikat, viseletüket és a jellegzetes udmurt tájat.

(Forrás)

Kettős mérce

2010-09-13T08:00:00.004+02:00

Korábban Szőcs Géza (finoman szólva is a humán tudományok területén való erős tudásbeli hiányosságainak tanúbizonyságaként definiálható) kijelentései akkora visszhangot váltottak ki, hogy nekünk már nem is kellett foglalkoznunk az üggyel, hasonló butaságokon alapuló akciók, ha azok kedveznek „a finnugor rokonság eszméjének” (mi az???), nemhogy kritikát nem váltanak ki a szakmából, de időnként még lelkesedést is keltenek.

Itt van például ez a kedves kezdeményezés, A finnugor világ hét csodája. Már az ötlet is eléggé abszurd, hiszen minden nép benevezheti a saját népviseletét, aztán törje a fejét a zsűri, hogy melyiket minősítse csodának. Az is elég furcsa, hogy valaki udmurt csodaként jelölte a pelmenyt, amikor az legfeljebb az oroszokhoz került tőlük (vagy akár a komiktól: az eredeti forma, a pelnyany 'fülkenyér, fültészta' mindkét nyelvből levezethető), valójában a hússal töltött főtt tésztabatyut a fél földgolyón fogyasztják. (A nevezésben magyarázatként oda is tették, hogy a ravioliról van szó). Persze a fő probléma – legalábbis egy finnugrista szemével nézve – nem ez, hanem az, hogy mi alapján választják ki az indulókat: csak olyan jelenség indulhat, amely olyan néphez kötődik, mely olyan nyelven beszél, mely egy bizonyos ősnyelvből vezethető le. Hiába érzi valaki úgy, hogy jó dolog a pelmeny, de még jobb a hasonló jellegű grúz hinkali, azt nem nevezheti, mert nem finnugor néphez kötődik. A tokaji bornak például aligha akadhat finn vagy nyenyec kihívója, miközben azért egy világversenyen nehezen rúgna labdába minden kiválósága ellenére is. A Kivacs vízesés is magabiztosan indulhat, hiszen a Niagara eleve ki van zárva a versenyből.

Miközben teljesen véletlenszerűen zárnak ki jelenségeket a versenyből (melyik nemzeti park tehet arról, hogy nem finnugor területen terül el?), az indulókat semmi nem köti össze. A nyelvhez leginkább talán az irodalmi művek kötődnek, de azoknak is csak egyik aspektusa a nyelvi anyag, és talán fontosabb is a tartalom, a kulturális beágyazódás. Irodalmi műveket még az is alig köt össze, hogy azonos nyelven íródtak (ez legfeljebb annak az alapja, hogy azonos a potenciális olvasóközönségük), az pedig végképp nem, hogy rokon nyelveken íródtak.

De mindez csak egy ártatlan, butácska játék (ki fog azon izgulni, hogy a szettu vagy a vepsze múzeum kap-e több pontot?), vannak rémisztőbb jelenségek is. Rein Sikk észt újságíró könyvéhez gyűjt anyagot, és arra kéri az önkénteseket, hogy írják meg, mi is a finnugorság lényege, milyen is a finnugor lélek. Mindjárt egy hosszú listát is ír, hogy szerinte mik jellemzik a finnugorokat: pl. szerénység, individualizmus, a tánc és a zene szeretete, gyűjtő- és munkaszenvedély, ezermesterkedés stb. (Az ember nem győz csodálkozni, hogy maradhatott ki az alkoholizmus és az öngyilkosságra való hajlam.) Sikk több finnugor fórumon terjesztette felhívását, nem kevés finnugrista és finnugor aktivista találkozhatott vele, tudtommal senki nem fogta le a kezét, és nem mondta, hogy ejnye öreg, ezt azért mégse kéne. Mindenesetre a könyv megjelent, és olyan is lett, amilyet várhattunk. A kritikus, aki egyébként lelkiismeret-furdalással küzd, amiért rosszat kell írnia a könyvről, megállapítja, hogy a könyv felületes és misztifikálásra hajlamos, lelkesedésében messze elrugaszkodik a valóságtól. A népek nem válnak el rendesen, és a kritikusnak a könyv végére az az érzése marad, hogy csak észtekről, marikról és lappokról olvasott. (Viszont pozitívumként említi, hogy a kötetben valóban vannak nagyon érdekfeszítő történetek.)

Szakmai szempontból azonban ismét az a fontos, hogy nem szabad elfeledkeznünk róla: a finnugorság semmi más, mint azonos eredetű nyelvek rokonsága. Ennek alapján elkülöníteni embereket, kulturális jelenségeket, pláne természeti objektumokat nem csupán értelmetlen, de kifejezetten káros is. Mint korábban kifejtettük, éppen az ilyen vállalkozások keltik azt az érzetet a laikusokban, hogy a nyelvrokonság valami több és meghatározóbb dolog, mint a nyelvek történeti összetartozása. Ez pedig éppen olyan tévedés akkor, amikor a finnugor rokonság melletti propaganda eszköze, mint amikor ellenkező célokat szolgál.

A rejtélyes burtaszok

2010-09-10T08:00:00.002+02:00

Vajon finnugorok voltak-e a burtaszok? Ebben áll a „rejtély titka”, e kérdés kutatástörténetébe pillantunk most be.

A burtasz népnév a muszlim geográfusok leírásaiban olvasható, a 13. században azonban bekerült az orosz krónikairodalomba is. Az első geográfusok még nem ismerik ezt a népet, a róluk szóló híreket Dzsajháni gyűjtötte össze és rendszerezte a 10. század első felében. Kitāb al-masālik wa-l-mamālik (Az utak és országok könyve) című, sajnos elveszett művéből vagy annak másolataiból, feldolgozásaiból az utódok átvettek egyes részeket, és beépítették saját műveikbe.

A burtaszokról szóló hírek Dzsajháni nyomán Ibn Ruszta, Gardízí, al-Bakrī és Marwazī munkáiba kerültek bele. Némileg más adatokat őrzött meg Maszúdi, valamint al-Balkhī és követői. A későbbi szerzők közül Jákút érdemes említésre, aki földrajzi szótárának megírásához nagyon sok forrásművet használt föl.

Dzsajháni követői közül nézzük, hogyan írt Ibn Ruszta a burtaszokról:

„Burdasz földje a hazar s bulkar között fekszik; köztük s a kazárok között tizenöt napi távolság van. A kazár királynak engedelmeskednek; tízezer lovas vonul közülük harcba. Főnökük, aki őket rendben tartaná, s akinek ítélete mérvadó volna közöttük, nincsen, hanem minden szállásukban van egy-két vén; pörös ügyeiket, ha ilyenek előadják magukat közöttük, ezek elé viszik, de alapjában a kazár király hódoltsága alatt állanak. Földjük kiterjedt; erdőkben laknak; a bulkar [bolgár] s a baganakiya [besenyő] ellen támadásokat intéznek; kitartóak és erélyesek. Vallásuk a guzziya [gúz] vallásához hasonlít. Kellemes arcuk, tekintetük és testük van. Ha valamelyikük részéről más ellen támadás vagy igazságtalanság történt, avagy az illető sebet ejtett rajta, vagy megszúrta, békés megegyezés addig nem jöhet létre közöttük, amíg a sebesült a bosszúját ki nem töltötte.

Ha egy lány közülük felserdül, az engedelmességet apjának felmondva azt a férfit szemeli ki magának, akit akar, míg végre a kérő (a lány) apjához megy, megkéri a kezét és feleségül veszi tőle, ha ugyan (a lány) akarja.

Vannak tevéik, marháik és sok mézük. Vagyonuk java részét menyétbőrök képezik. Kétféle fajtájuk van: az egyik a halottakat elégeti, a másik eltemeti. A föld egyik síkságát lakják, erdőik fájának legnagyobb része hiling. Vannak szántóföldjeik is. Vagyonuk java részét méz, menyétbőrök és szőrmék képezik. Országuk kiterjedése hosszában és széltében tizenkét nap.”

Maszúdínál ezt olvashatjuk:

„A burtasz, mint már említettük, a törökök egyik nemzete, amely a róluk elnevezett folyó mentén lakik. Az ő vidékeikről szállítják a burtaszi néven ismeretes fekete és vörös rókabőröket. Ezek darabja száz dínárba, sőt még ennél is többe kerül…”

Végül pedig két érdekes részlet Isztakhrítól:

„A burtasz szó vidék neve. Lakóinak faházaik vannak; szanaszéjjel szóródva laknak.”

„Bulgar nyelve olyan, mint a kazárok nyelve; burtasz nyelve azonban más, hasonlóképpen a rusz nyelve is más, mint a kazár s a burtasz.”

A források látszólag ellentmondásokkal terhesek: a burtaszoknak vannak erdeik, de szántóföldjeik is. Erdőlakó életmódjukra utal, hogy mézet termelnek és prémes állatokra vadásznak. Ugyanerre mutat a faházak építése is. Az itt nem idézett Marwazí szerint sertést is tenyésztenek. Ugyanakkor tevéik is vannak, mely állatok, mint tudjuk, nem annyira erdőlakók.

E leírások azonban egységben is értelmezhetők, ha arra gondolunk, hogy ez a burtasz az erdő és a sztyepp határán élő nép volt, valami olyasféle, mint a finnugor mordvinok. Csak a tevékkel nem tudunk mit kezdeni (habár a volgai bolgároknál is találtak a régészek tevecsontokat!).

A burtaszok lakóhelyét a források többsége az Alsó-Volga mellett jelöli ki, a kazárok és a volgai bolgárok között. Ugyanakkor a burtaszok földrajzi elhelyezkedése al-Isztakhrí itt hely hiányában szintén nem idézett leírásában talán a mordvinok penzai (újabb elnevezéssel: felső-szurai) csoportjára, a 10. században még csak formálódó moksa-mordvin etnikai csoport egyik ősére is ráillik. A penzai ősmordvin leletegyüttes azonban a keleti kereskedelem kibontakozása előtti időre datálható. Az Alsó-Volga nyugati partján a kazárok és a mordvinok között a régészek nem ismerik olyan 8–12. századi kultúra emlékeit, amely az írott forrásokban szereplő burtaszok hagyatékának tartható.

Ha a burtaszok nyelve után nyomozunk, akkor sem jutunk sokkal előbbre e nép besorolásával: az egyik szerző a törökök közé sorolja őket, míg a másik határozottan azt írja, hogy a burtaszok nyelve más, mint a törököké (a kazároké és a volgai bolgároké), de különbözik a ruszok nyelvétől is.

Ibn Rusztánál értékes néprajzi leírásokat is találunk a burtaszok házassági szokásairól és bosszúálló természetéről. Ezek talán egybevethetők a mordvinok följegyzett szokásaival a leányok szabad párválasztásáról, és a férfiak harcias természetéről.

Mégsem az eddig felsoroltak szolgáltak alapul először a burtasz–mordvin azonosság tételének felállításához: Frähn 1823-ban azt írta, hogy a muszlim geográfusok leírásaiban szereplő hilingfa neve mordvin eredetű.

Később a kutatók a burtasz népnév magyarázatával is megpróbálkoztak. A 19. század végén Tomaschek úgy vélte, hogy a burtasz ugyanúgy emberevőt jelent, mint a Hérodotosz által említett andropfagosz és az orosz krónikákban szereplő mordvin népnév. Az idők folyamán több más magyarázat is született a burtasz népnévre. Dobrodomov például alán/asz (jász) környezetből származtatta a burtasz népnevet, melynek jelentése szerinte: folyami jászok.

1937-ben Minorsky úgy fejlesztette tovább a burtasz–mordvin azonosítás elméletét, hogy a mordvinok közül a moksa etnikai csoporttal azonosította a burtaszokat.

1960-ban B. A. Vasziljev a burtasz–mordvin probléma vizsgálatába bevonta az orosz krónikákat és Volga-vidéki helyneveket is. A 13. századtól a burtasz népnév a földrajzi nevekben is megjelenik, egy időben a mescser és mozsar népnevekkel együtt. Nem vitás, hogy e népnevek mind olyan népeket takarnak, amelyek a tatárok elől menekültek a Közép-Volga vidékére, és kerültek az orosz történetírás látókörébe. Vasziljev szerint a burtaszokat a történeti források később mescsereknek nevezik, majd misar-tatároknak.

R. G. Muhamedova, a misar-tatárokról 1972-ben publikált művében úgy foglalt állást, hogy a burtaszok török vagy ugor-török származásúak, és a misar-tatárok elődnépességét alkották. Ennek bizonyítására a mordvinföldi Alatiri járás okleveles adatait idézi a 17. századból: az oklevelekben a poszopnije tatari és a burtaszi terminológiák egymás szinonimái.

Göckenjan és Sweeney 1985-ben Ibn Ruszta burtaszokról szóló leírását tanulmányozva két utalást tett a mordvinokra. A burtasz harciassággal és házassági szokásokkal kapcsolatban a Julianus első útjáról készült jelentést idézték: „Azt, aki nem ölt embert, nem is engedik megnősülni.” A két csoportjukról szóló hírhez pedig azt a kommentárt fűzték, hogy a mordvinok is két etnokulturális egységre oszlanak (ti. erzákra és moksákra).

Hogy legyünk hát okosak? Finnugorok, vagyis mordvinok, vagyis moksák voltak-e a burtaszok?

A muszlim geográfusok leírásaiból arra következtethetünk, hogy a burtaszok nemcsak az alsó volgai sztyeppövezetben éltek, hanem egyes csoportjaik a sztyepp és az erdő határán. Ott kapcsolatba kerülhettek moksa-mordvinokkal. Ez történhetett úgy is, hogy valójában csak lazán érintkeztek egymással, a bőségesen rendelkezésre álló területen a burtasz és mordvin települések egymástól távol, egymás köreit nem zavarva helyezkedtek el. Elképzelhető azonban az is, hogy valamiféle együttműködés alakult ki a burtaszok és a moksa-mordvinok között.
A mongol támadás után a burtaszok északabbra húzódtak, egyes csoportjaik átkeltek a Volgán, és a cseremiszek közé települve még a permi finnugorokkal is érintkezésbe kerülhettek (a pertasz népnév Permi Szent István legendájában is szerepel).
A burtaszok szerepet játszottak a misar-tatár etnikai csoport kialakulásában. A burtaszokat a késői források a tatárok közé sorolják. Ez az adat azonban nem perdöntő származásuk és nyelvük kapcsolatait illetően, mivel a cseremiszeket, sőt olykor a mordvinokat is a tatárok alá sorolták. A tatárjárás után eltörökösödő burtaszok anyanyelve talán valamilyen török nyelv volt, de nem feltétlenül.
A többek által feltételezett és a burtasz népnévben is látni vélt ősiráni (alán/asz) nyelvi/etnikai komponens a Kr. u. 1-2. évezred fordulóján már csak igen gyengén lehetett jelen a burtaszok között. Ha ugyan volt ilyen.

Tehát a tudományos válasz: nem tudjuk, hogy a burtaszok finnugorok voltak-e.
_________________________

A forrásokat Kmoskó Mihály fordításában közöltem – Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom I/1. Bp. 1997., I/2. Bp. 2000.

A hivatkozott szerzők és műveik:

Frähn, C. M.: Ibn Foszlan’s und anderer Araber Berichte über die Russen älterer Zeit. Spb. 1823. Újabb kiadása: Hamburger Philologische Studien, 39. Hamburg, 1976.

Tomaschek, W.: Kritik der ältesten Nachrichten über den Skythischen Norden II. Sitzungsberichte d. Phil.-Hist. Classe d. Kais. Akademie d. Wissenschaften. 117. Wien, 1889. 7–16.

Dobrodomov, I. G.: Etyimologija etnonyima „burtasz”. In: Onomasztyika Povolzsja. Szaranszk, 1986. 119–129.

Minorsky, V.: Hudud al-Alam. The Regions of the World. A Persian geography 372 A. H. 982 A. D. GMS XI. London, 1937.

Vasziljev, B. A.: Problema burtaszov i mordva. Voproszi etnyicseszkoj isztoriji Mordovszkovo naroda. Trudi Mordovszkoj etnograficseszkoj ekszpegyiciji, v. 1. Trudi Insztyituta etnografiji, novaja szerija, t. 63. Moszkva, 1960. 181–209.

Muhamedova, R. G.: Tatari-misari. Moszkva, 1972.

Göckenjan, H. – Sweeney, J. R.: Der Mongolensturm. Berichte von Augenzeugen und Zeitgenossen 1235–1250. Graz–Bécs–Köln, 1985.

Az udmurt nagymamizmus

2010-09-09T08:00:00.000+02:00

A Rénhírek már korábban is beszámolt arról az udmurt asszonykórusról, mely az Eurovíziós Dalfesztivál oroszországi döntőjébe is bekerült. Most hasonló sikertörténetről számol be az Udmurt Dunnye (Udmurt Világ, Udmurtia vezető „napilap”-ja): a Kijaszai járásban található Uggyagyi faluból származó Invozso (a szó jelenthet delet, júniust és különböző szegfűféléket is) együttes szerepelt a Minuta szlavi (kb. A dicsőség pillanata / Egy perc hírnév) című országos tehetségkutató műsorban, és bejutottak az elődöntőbe. A buranovóiakkal szemben ők nem popzenét, hanem eredeti udmurt népdalokat adnak elő.

A nénik számára nem csupán a színpadi siker jelentett sokat: Moszkvában is népviseletben jártak, sokan megcsodálták őket. Átélhették azokat a pillanatokat, amikor nem szégyellniük kellett udmurt mivoltukat, hanem büszkék lehettek rá.

A Yumshan Promo portálja már egyenesen új kulturális jelenségről, pesanajotizmről (nagymamizmusról) beszél. Eközben más udmurt énekesek is kezdenek szélesebb körű, az udmurt közösségen túlmutató népszerűségre is szert tenni.

Putyin Udmurtiában

2010-09-08T08:00:00.002+02:00

Tegnap délután Vlagyimir Putyin, az Oroszországi Föderáció elnöke Udmurtiába érkezett. A hírnek finnugor jelentősége nincs, a miniszterelnök elsősorban ipari létesítményeket látogatott meg, illetve megtekintette az izsevszki víztározó szövetségi pénzen felújított partját.

Finnugor város-e Moszkva?

2010-09-06T08:00:00.005+02:00

FunkTazmagora álnevű olvasónk írja:

A 2004-es tallinni Finnugor népek világkongresszusáról és ahhoz kapcsolódóan Pusztay János beszédéről olvastam egy cikket, melyben érdekes dolgot olvastam:
"Pusztay János könyve az öntudatra ébresztés jegyében született a Magyarságkutatás könyvtára sorozatban, kiadó a Teleki László Alapítvány, aminek képviseletében az est vendége volt Barabás Béla is, aki hallotta azt a tallinni előadást az oroszországi finnugor népek jelenéről, jövőjéről. Ő is fontosnak érzi a párhuzamot a magyarsággal a kisebbségi lét tekintetében. Elhangzott: a Moszkva finnugor szó, talán a vodka finnugor gyökereit is meg lehet találni. "

Mennyire valós alapot adhatunk annak,h. Moszkva neve finnugor ? Miből következtetnek erre a szakértők?

Mindenekelőtt fontos tudni, hogy Moszkva városa a rajta keresztülfolyó Moszkva folyóról kapta a nevét. Valójában tehát nem a város, hanem a folyó neve tisztázandó. Ez egyben azt is jelenti, hogy a város neve sokkal régebbi is lehet, mint maga a város, azaz ha a név finnugor eredetű is, ebből még nem következik, hogya várost finnugorok alapították.

Másfelől az is lényeges tény, hogy Moszkva környékén a szlávok előtt finnugorok élhettek: őket azonban aligha azonosíthatjuk valamelyik ma élő finnugor néppel. Leginkább talán a muromákhoz állhattak közel, nyelvileg pedig a mordvinok és a finnségiek között képezhettek átmenetet. De ha finnugorok is éltek a szóban forgó területen, az egyáltalán nem biztos, hogy a Moszkva neve is tőlük származik.

Ha magyarul szeretnénk földrajzi nevek eredetének utánanézni, akkor erre kiválóan alkalmas Kiss Lajos Földrajzi nevek etimológiai szótára című műve. Eszerint az elnevezés eredete bizonytalan, de a legvalószínűbb, hogy egy eredeti finnugor tövet értelmeztek át az óoroszok. Ez a tő lenne meg állítólag a finnországi Masku nevében is. Arról azonban, hogy mi ennek a tőnek az eredete, mi volt az eredeti hangalakja és a jelentése, vagy hogy a hasonló hangzáson kívül mi utal a két szó összetartozására, nem esik szó. Mindenesetre állítólag ezt a tövet értelmezték át: a szótár a mai orosz mzga 'havaseső' és szlovák moskva 'nedvesen behordott gabona' alakra utal. Nem világos azonban, hogy ha az óoroszok átvették a finnugor tövet, miért van szükség „átértelmezés”-t feltételezni. Ha viszont a szláv szó játszott fontos szerepet, miért nem lehetséges, hogy egyszerűen abból származik a helynév? Valójában tehát sem a finnugor tő, sem a szláv szó szerepe nincs megnyugtatóan tisztázva.

Az orosz wikipédia külön szócikket szentel a Moszkva név eredetének. Ez négy lehetséges magyarázatot is említ:

A szó finnugor eredetű, erre utal a -va végződése, mely sok folyó nevében előfordul, és vizet, folyót jelent. Ezt a magyarázatot azonban azonnal elvethetjük. A va ugyanis nem általában jelent vizet, hanem kifejezetten a komiban. Valóban rengeteg -va-ra végződő folyónév van azokon a területeken, ahol komik élnek vagy éltek, ugyanakkor elképzelhetetlen, hogy Moszkva környékét valaha komik telepítették volna be. (Pusztán a végződés nem lehet érv, ilyen alapon a Szinva-patak nevét is kominak kellene tartanunk. Kiss Lajos szerint a Szinva neve szláv eredetű, és vagy egy 'kék', vagy egy 'disznó' jelentésű szóra vezethető vissza.) El kell vetnünk ezt az etimológiát azért is, mert a város neve korábban Moszkvi, Moszkev- alakban volt használatos, a -va végződés kialakulása viszonylag friss fejlemény.
Ugyanabból a szláv tőből származik, mint amelyet Kiss Lajos is említ, de itt nem kerül szóba, hogy az erre épülő elnevezésnek finnugor előzménye lenne.
A szó mari eredetű, és a Maszka+ava, azaz 'medve+anya' szóösszetételből származik. Ez a magyarázat sem meggyőző, hiszen ezen a területen nem éltek marik, ráadásul az ilyen elnevezéstípusok egyébként sem jellemzőek a folyónevekre.
Eszerint a név a bibliai Mészekh (Károlinál) személynévvel függ össze, a hagyomány szerint az ő utódai települtek le a szóban forgó területen. Ezt a verziót csakis utólagos naiv magyarázatnak tekinthetjük.

Mindezek alapján azt kell mondanunk, hogy a Moszkva elnevezés eredete nem tisztázott, a legvalószínűbbnek mégis az tűnik, hogy egy 'nedves, vizes' jelentésű szláv tőből származik. Sajnos a földrajzi nevek eredetét, ha azok elhomályosultak, már nagyon nehéz utólag tisztázni, mivel az ilyen neveknek inkább csak motivációjuk, mint valódi jelentésük van (pontosabban a valódi jelentésük maga a lokalizáció, amit nem lehet elemezni) – a motiváció pedig nagyon sokféle lehet, és utólag nehezen tisztázható.

Mordovia hangja

2010-09-03T08:00:00.003+02:00

Három éve indult Szaranszkban a Vajgeľ (Hang) rádióállomás a 73.88 frekvencián. A kezdeti egy órából (17–18 óra között) az adás már kétórásra bővült, 17–19 óra között szórakoztatják a moksa és erza nyelven értő hallgatókat.

Az előadás első óráját a műsorszerkesztők két részre osztották. Az erza és a moksa félóra felépítése hasonló, a mordoviai hírek után a naphoz kapcsolódó érdekességek következnek, régi népszokásokat, hiedelmeket ismertetnek a bemondók. Ezalatt a félóra alatt gyakran egy meghatározott témát járnak körül, ehhez kapcsolódóan vendégeket is meghívnak. Általában közéleti szereplők jönnek interjút adni a rádióba, ugyanakkor a műsorszerkesztők tehetséges fiatalokat is előszeretettel invitálnak a stúdióba. Egyetlen kitétel, hogy a meghívottak beszéljenek erzául vagy moksául, ez alól csak ritkán tesznek kivételt.

Mindennap más rovat szerepel az adásban, a Raśkeń vij (A nép ereje) rovat keretében híres emberekkel beszélgetnek a műsorszerkesztők, a Tiriń val (Anyanyelvi szó) rovatban fiatal írókat és költőket invitálnak a mikrofon elé. Minden pénteken a Rakamoń ťevť (Viccek) rovat szerepel műsoron, ebben anekdotákat és más humoros történeteket ismertetnek a hallgatókkal.

Az adás második órájában, amely Kazńe (Ajándék) néven szerepel a programban, a hallgatók sms-eit olvassák fel élő adásban. Ezek nagyrészt születésnapi és egyéb üdvözletek, amelyeket zene szakít meg. A műsorszerkesztők alapelve, hogy az adás első órájában népzenét, illetve népzenei hagyományokra épülő dalokat sugároznak, míg a második órát inkább a popzene uralja, ha lehet, valamelyik mordvin nyelven. A rádióállomás nagy problémája, hogy kevés zene elérhető mordvin nyelveken. Így az is előfordul, hogy fiatal alkotók munkáit ők rögzítik és mutatják be először a hallgatóknak.

A műsorszerkesztők tervei közé tartozik többek között a térbeli és időbeli terjeszkedés, szeretnék a vételi körzetet a mostani 50 kilométeresnél nagyobbra tágítani (különösen azért, hogy a diaszpórában élő hallgatókhoz is eljusson az adás), és az esti sugárzási idő mellett egy reggeli műsort is összeállítani.

NRVV 66. Priobje

2010-09-02T08:00:00.002+02:00

Priobje mind finnugor, mind turisztikai szempontból érdektelen, viszont fontos csomópont. Ez a vasútvonal egyik végpontja, ha Moszkvából vasúton érkezünk, az egyik lehetőség Priobjén át érkezni. (A másik vonal Hanti-Manszijszktól keletre húzódik.) Persze ha rögtön Hanti-Manszijszkba mennénk, akkor célszerűbb már Nyaganyban leszállni, és taxival vagy iránytaxival menni a fővárosba. Priobjéig csak akkor érdemes eljönni, ha ragaszkodunk a szárnyashajóhoz, vagy ha egyenesen valamelyik kisebb településre tartunk.

Persze előfordulhat, hogy nem önszántunkból kell kihasználnunk ezt a közlekedési csomópontot. Különösen a nyár második felében történhet meg, hogy a reggeli köd miatt a szárnyashajó nem tud időben elindulni Berjozovóból, ezért nyilvánvaló, hogy sötétedés előtt nem tud eljutni Hanti-Manszijszkba. Mivel Priobjétól délre nincs olyan kikötő, ahol a hajó éjszakai áramellátása megoldható lenne, ilyenkor már Priobjéban megáll, és az utas kénytelen innen megoldani a továbbutazását. Nyaganyig taxival mehetünk, onnan pedig iránytaxival, vagy továbbra is taxival. Persze csak akkor, ha Hanti-Manszijszkba igyekszünk. Ha az úticélunk Oktyabrszkoje, még elérhetünk egy oda induló járatot, de a többi településre szárazföldön nem juthatunk el, hajó pedig nem indul: ilyenkor kénytelenek vagyunk kivárni, míg a hajónk másnap reggel továbbindul, vagy szerencsés esetben sikerülhet csónakot bérelnünk.

Az utasellátó infrastruktúra a hajóállomás mellett.

A hajóállomásról csak néhány száz méter a vasútállomás.

NRVV 65. Nyizsnyije Narikari

2010-09-01T08:00:00.002+02:00

Nyizsnyije Narikari a Kis-Ob egyik oldalágában terül el, Berjozovótól délre az első jelentősebb település. A Hanti-Manszijszkból Berjozovóba tartó szárnyashajó utolsó állomása, de Priobjéig (a legközelebbi vasútállomásra) más, Linda típusú hajókkal is el lehet jutni. Közút vezet Igrimbe, melynek nyáron egyetlen összeköttetése a külvilággal a Nyizsnyije Narikarin keresztül vezető út.

Nyizsnyije Narikari a hanti–manysi vegyes lakosságú terület része. Környékét túlnyomóan manysik lakták, de mindannyian beszéltek hantiul is, és a hanti nyelv jelentős nyomot hagyott nyelvükben. Az obinak nevezett nyelvjárást beszélték. Míg az északi nyelvjárás más változatait (a szoszvait, de különösen a szigvait) még fiatalabbak is beszélik, az obi alnyelvjárás sorsa már megpecsételődött, csak néhány beszélője van. A települések összevonásának és a migrációnak köszönhetően a falunak néhány hanti lakosa is van, egyesek valamennyire beszélnek is hantiul. A lakosok többsége azonban ma már csak oroszul beszél.

Az Igrimbe vezető út.

A falu viszonylag rendezett, az utcák tiszták és nem kátyúsak. Más településekkel szemben az utcanevek egészen normálisak, nincs Lenin, Kommunizmus, sőt, Ifjúság utca sem, helyettük olyan utcaneveket találunk, mint Iskola, Posta, Központi, Új stb. utca.

Mi több, vendégszállás is van. A tréfás graffitisek Hotel Vágynak nevezték el.

A parton álló kerek fémkamrák a halászeszközök tárolására szolgálnak.

Feltehetően az olajvezetékek építésekor hátramaradt anyagot használták fel.

Egyesek közülük már teljesen beépültek a környezetbe, „gyökeret vertek”.

A focipálya gyepén tehenek legelésznek.

Az Ob-part festői látványt nyújt.

A természeti szépségek miatt egyszerű turistaként is
érdemes megfontolni a látogatást, ha a környéken járunk.

Ezzel utunk végére is értünk.

NRVV 63. Berjozovo

2010-08-30T08:00:00.005+02:00

Berjozovo a Berjozovói járás központja, a Hanti-Manysi Autonóm körzet északnyugati részének legjelentősebb települése. A Szoszva alsó folyása mentén terül el: bár elvben kiesne a szárnyashajók útjából, valójában betérnek ide, sőt, ez a végállomás. Reggelente délre, Hanti-Manszijszkba, ill. északra, Szalehardba is indul járat. Történetileg is jelentős, orosz erődítményként 1593-ban alapították (korábban obi-ugor település volt itt) Berjozov néven (a finnugrisztikai szakirodalomban gyakran ma is így emlegetik). A hanti és a manysi terület határán helyezkedik el: a Szoszva mentén feljebb manysik élnek, ám az Ob felé haladva már hanti településeket találunk.

Bár jelentős közlekedési központ, hajóállomásán ez nem tükröződik. A városba érkezve először ezen a rámpán kell felmásznia mindenkinek a kétévesektől a nyolcvanévesekig, természetesen a súlyos és terjedelmes csomagokkal egyensúlyozva.

A rámpa az ellenkező irányból.
A háttérben látható uszály a váróterem, de szállásként is üzemel:
nem ajánlott, de pénzszűke esetén megteszi.
(Már ha sikerül helyet foglalnunk.)

Ezek után egy nem kevésbé meredek,
de annál szűkebb lépcső következik.

A felszínre érve sem szívderítő a látvány.
Nem sikerült kideríteni, hogy a háttérben látható esőbeállót kiknek is szánták...

A kék tető az uszály–váróterem–szálloda teteje. Régebben egy uszályokból álló móló vezetett a hajókig, ezek között a területet feltöltötték.

A háttérben látható kerítés mellett fut a jelenlegi út.

A régi bejáró romjai.

A település egyházi központ,
híres temploma a helyi obi-ugorok szent helyére épült.

Berjozovo az oroszok számára elsősorban azért jelentős, mert több neves személyiséget is száműztek ide. Köztük az egyik legjelentősebb Mensikov herceg, Nagy Péter kegyeltje, halála után az ország tényleges vezetője, illetve Trockij, aki 1907-ben itt szökött meg a száműzetésből. A templomhoz tartozó egykori temetőben ma csak az itt elhunyt jelentős személyiségek emlékművei állnak, egyébként parkként funkcionál.

A templomtól nem messze áll ez a valaha bizonyára autóközlekedésre is alkalmas,
de ma a forgalom elől elzárt híd.

Masszív faszerkezete ma már bizonytalanul áll.

A helytörténeti múzeumot keresve messziről feltűnik ez
az orosz faépítészet elemeit felvonultató épület.

Közelebb érve azonban kiderül, hogy egy étteremről van szó.

A helytörténeti múzeum épülete az átellenben levő sarkon áll, építészetileg igencsak sikerületlennek mondható.
(Bejutni ez alkalommal sajnos nem sikerült.)

A környék nemzetiségi lakosságára egyedül ez a boltnév emlékeztetett.
(Vogulocska: manysi lány.)

Móricz Virág: Suomiban jártam

2010-08-27T08:00:00.000+02:00

Egyszer, régen Helsinkiben sétálgattam éppen, amikor megpillantottam egy sietve közeledő fiatalembert. Feltűnő jelenség volt. Már önmagában az, hogy sietett – Finnországban nem szokás sietni. Lépteit hosszan elnyújtotta, hatalmasakat lépett, ettől járás közben egész teste hullámzott. És egy könyvet olvasott. Bolondnak tűnt. Amikor közelebb ért, próbáltam meglesni, mi van a kezében. A Panoráma Kiadó nagy útikönyv sorozatából a Finnország kötetet olvasta. Ez mindent megmagyarázott: nem bolond, csak magyar. Ez az élmény gyakran felidéződik bennem, amikor finnugor vonatkozású útleírásokat olvasok – lám, másokat is érdekel.

Finnországról többen írtak magyarok az elmúlt másfélszáz évben – szubjektív beszámolót és hasznos információkat tartalmazó bédekkert egyaránt. Íme egy lista:

Hunfalvy Pál: Utazás a Balt-tenger vidékein. I-II. Pest, 1871.
Szinnyei József: Az ezer tó országa (Finnország). Bp. 1882.
Kodolányi János: Suomi, a csend országa. Bp. 1937., 2., bővített kiadása: Suomi. Bp. 1944.
Móricz Virág: Suomiban jártam. Bp. 1965.
Koczogh Ákos: Otthon, Finnországban. Bp. 1987.
Szíj Enikő: Finnország. Bp. 1979.

A napokban Móricz Virág: Suomiban jártam című kötetét vettem kézbe. Erről lesz most szó. A könyv a Gondolat Kiadó „Világjárók” sorozatának 41. tagjaként jelent meg. Pár évtizeddel ezelőtt a „Világjárók” és a Panoráma ország- és városismertető kötetei nagyon népszerűek voltak. Az 1956-os forradalom utáni konszolidáció éveiben kicsit nyitottabbá vált az ország, az arra érdemesek akár külföldre is utazhattak. Az információk kielégítése, ugyanakkor az utazási vágy csillapítása céljából is nagy példányszámban jelentek meg az említett kötetek. Az emberek vágytak a hírekre, vágytak megismerni a világot. E folyamatba illeszkedett bele Móricz Virág utazása és útinaplója. Előbb azonban az írónőről.

Móricz Virág az író, Móricz Zsigmond legidősebb gyermeke volt, 1909-ben született. Első írói próbálkozása apját is meglepte, és reményekkel töltötte el. Móricz Virág 1931–32 között a Nyugat titkára volt. 1936-ban megnyerte a folyóirat novellaíró pályázatát is. Írói indulása azonban késett: apja árnyéka bátortalanná tette. Életének aktív írói szakasza az 1950-es–60-as évekre esett. A kortárs kritika elismerőleg szólt műveiről. Pár évvel később azonban már árnyaltabban fogalmaztak. Akit érdekel, utánaolvashat az interneten, itt csak két gondolatot idézek. Az első: ha kevesebbet ír, az több lett volna. A második: útinaplói (írt egy másikat is, Napnyugaton jártam címmel) nem hoztak újat a nagyon gazdag magyar útleírás-irodalomba. Manapság jelentéktelen írónak tartják (írja ezt szintén az irodalom perifériájáról Onagy Zoltán).

Móricz Virág 1963-ban járt Suomiban. Egy finn tanár–orvos házaspár meghívására Orivesiben tartózkodott, az ottani népfőiskolával ismerkedett: tanárokkal, diákokkal beszélgetett, egy alkalommal pedig előadást is tartott édesapja írói munkásságáról. Orivesiből Tamperébe és Turkuba is ellátogatott, hazaindulása előtt pedig pár napot Helsinkiben is eltöltött. Nem ez volt az első finnországi útja. Apja barátságban állt Arvi Järventaus íróval, és e kapcsolat révén Móricz Virág 26 évvel korábban már több helyen megfordult az országban. Természetesen úti beszámolójában többször visszautal korábbi útjára, keresi egykori élményeit.

A Suomiban jártam naplószerűen követi az eseményeket, így a repülőút leírásával kezdődik. A könyvvel kapcsolatban az olvasó első élménye, hogy a szöveget rossz olvasni: rettentően száraz és szürke. Úgy tűnik, az írónő szándékosan kereste a rossz hangzású, kellemetlen szavakat – csak azokból dolgozik. Viszont ezt roppant tömören teszi. Ezt akár érdemének is nevezhetnénk, ha a mai magyar irodalom túlírt, terjengős szövegeire gondolunk, de Móricz Virág a tömörítést is úgy műveli, hogy az a szöveg hangzásának kárára megy.

A repülőút leírását olvasva kapjuk a másik sokkoló élményt: az írónő rosszindulatú. Ez elsősorban abból derül ki, ahogy útitársaival beszélget, de abból is, ahogy kommentálja beszélgetéseit. És az olvasást kísérő rossz élmények felsorolásának még nem értünk a végére! De a folytatáshoz előbb lássuk, miről is szól ez a könyv:

Körülbelül a kötet feléig az Orivesiben történteket olvashatjuk, pontos leírásokkal a finn vidéki környezetről, a vidéki életmódról. Közben sok adatot kapunk a finn népfőiskolákról és a finn oktatási rendszerről is. Az egész szöveget végigkíséri a finn és a magyar árviszonyok állandó összehasonlítgatása. Sok, mára teljesen idejétmúlt számot olvashatunk arról, hogy mi mennyi. Pedig az írókat arra tanítják, hogy az infláció nagy úr, a kenyér és egyéb dolgok ára nem örökkévaló, ezért inkább hagyják ki leírásaikból a számokat.

A tamperei és turkui kirándulások főleg a finn táj leírását tartalmazzák – a már vázolt, szürke és száraz mondatokban. Azért e részekben is olvashatjuk a finn építészet és lakáskultúra dicséretét, a vendéglátók lakásának és a magyarokétól eltérő életmódjának jellemzését.

A Helsinkiről szóló részben a skanzenről és az Arabia-gyárról, valamint a Nőszövetségben, a kulturális minisztériumban és a Tammi-könyvkiadóban tett látogatásról olvashatunk. Az emberi kontaktusok leírása megint kellemetlen érzéseket kelt bennünk. Talán nem így kellene tárgyalni az idegenekkel, kedves Virág néni!

A könyvet az eddig írtakon kívül még egy alapvető probléma terheli: az írónő tudathasadásos viszonya a két társadalmi rendszerhez, a szocializmus és a kapitalizmus küzdelméhez. Könyvében nagy energiát fordít a szocialista modell felsőbbrendűségének hirdetésére – úgy tűnik, mélyen hisz az igazában, és mélyen lenézi a kapitalizmus rabságában senyvedő finneket. Ugyanakkor nem tudja leplezni megdöbbenését a finnek magasabb életnívója miatt, ezért nagyon örül, ha szegény finnekről hall és szegény finneket lát. Lám, mégis csak nekünk jobb. Tudat alatt azonban mégsem hisz a szocializmus feljebbvalóságában, s retteg attól, hogy vendéglátóival erről a témáról vitatkozzon.

A kötet végén Móricz Virág maradék rosszindulatát a finnugristákra zúdítja. Helsinkiben felhívja telefonon honfitársát, a „nyelvész”-t. Habár az ismeretlen nyelvész tesz neki szívességet, mert elkíséri a múzeumba, ő mégis hibát talál benne, rögtön többet is: az illető gúnyolja a Népszabadság újságíróit, a skanzenban a népitánc-bemutatót becsmérli, ráadásul nagyon „ismeri a dürgést” Helsinkiben. Összefoglalva, ez a nyelvész „hol jobbra, hol balra túloz”. Ez a szöveg fölér egy feljelentéssel. Lehet, hogy éppen az írónő hivatalos jelentéséből származik… Mi meg csak találgathatjuk, ki lehet az a nyelvész, aki Leningrádban volt tanár, egy fényképésszel finn képeskönyvet készít, mellesleg éppen magyarra fordítja Väinö Linna regényét (Az ismeretlen katonát). De nemcsak ez a finnugrista gyanús neki, hanem az egész finnugrisztika: „Érdekes, a négyezer éves rokonságot a nyelv, és a nyelvészek tartják. Egy páran megélnek belőle, de mi haszna van ebből az országnak? Szerintem több volna, ha építészeket és gépészeket küldenénk ide tanulni.”

Azt ajánlom, aki szórakozást keres, ne ezt a könyvet olvassa. Finnország és a finn nép megismerését pedig máshonnan kezdje. Én is csak szakmai ügybuzgalomból olvastam el, de úgy érzem, aránytalanul nagy áldozatot hoztam a tudományért.

NRVV 62. Pugori

2010-08-26T08:00:00.005+02:00

Pugori a Szoszva torkolatában terül el.

A település tavasszal egy szigeten helyezkedik el, a települést átszelő meder
nyár végére sem szárad ki teljesen.

Ez a bácsi titkos kamrájába invitált minket.
Némi aggodalommal követtük, de egy kutató nem maradhat le semmiről.

A bácsi jelentős fegyvergyűjteménnyel rendelkezett, a vörösingesek is megirigyelhették volna.

Büszkén mutatta a gyurmából készült lovasszázadot.

A haditechnika mellett az anatómia is érdekelte.

A falakat szovjet marsallok és lenge öltözetű hölgyek díszítették.

Sajnos mindez nem a legszomorúbb tapasztalatunk. Az természetes, hogy Szibériában mások az elképzelések a higiéniáról, mint nálunk, de olyan elképesztő mocsokkal, mint Pugoriban, sehol nem találkoztunk. A településen főleg öregek élnek, akik nem képesek magukról gondoskodni, többen is vakok. A faluban se bolt, se orvos, s bár közel esik a járásközponthoz, hajóközlekedés sincs. A maga idejében Pápay is gyűjtött itt, úti jegyzeteiben említi a települést. Ma már csak néhány idősebb ember beszél hantiul.

Ha van település, amelyet turisták számára egyáltalán nem ajánlunk, Pugori az.

NRVV 61. Usztrjom

2010-08-24T08:00:00.002+02:00

Usztrjom Tegi és Berjozovo között, a Kis-Ob partján terül el.

A falu egyetlen utcája a folyóval párhuzamosan fut.

Az utcán túl már csak réteket találunk...

...rejtélyes gödrökkel.

A lakók mára már nem beszélnek hantiul, a település pusztulófélben van.

Augusztus 20. kicsit másképp

2010-08-20T08:00:00.013+02:00

Augusztus 20. Észtországban is nemzeti ünnep, ahogy erről már korábban mi is beszámoltunk. Az észtek mégis másképp ünnepelnek, mint ahogy nálunk megszokott. A zászlófelvonás persze nem maradhat el, de a program a koncertek mellett egy digitális dalosünneppel is kiegészül. A Vabaduse väljakon (Szabadság tér) folyik majd az ünnep nagy része, ott húzzák fel a zászlókat és tesznek virágot a Szabadság órája szoborhoz. Ez kiegészül a Toompeán (a várhegyen) és a tévétoronynál folyó megemlékezésekkel. 15 órakor a Jaani kirik (János-templom) mellett felavatják a lengyel Solidarność mozgalom emlékére készült emlékművet.

A függetlenség visszaállításának évfordulója mellett azonban nem feledkeznek meg arról, hogy Chopin születésének 200. évfordulóját is ünnepeljük. A Jaani kirik (János-templom) előtt Chopin padját állítják fel majd az észtek, amely zenél az arra járóknak. (Egyébként mind a lengyel mozgalom emlékműve, mind Chopin padja a Lengyel Köztársaság észtországi nagykövetségének ajándéka.)

17 órakor a kulturális főváros, Tallinn programjait a többi észt várossal megismertetni szándékozó műsor veszi a kezdetét, amely bejárja majd az egész országot. 19 órakor pedig filmzenék koncertjével lepik meg az ünneplő közönséget, amelyen többek között az Észt Televízió gyermekkórusa is részt vesz.

Az augusztus 20-ai program legésztesebb rendezvénye a digitális dalosünnep. A Põltsamaaban, a Barátság parkban zajló koncertet a televízió (a kettes csatorna) és az internet segítségével egész Észtországban és a világ más részein is követhetik az érdeklődő nézők, de nemcsak követhetik, hanem az akár amatőr kórusok a karmester mozdulatait lesve együtt is énekelhetnek a põltsamaaiakkal, így oldva meg a határontúli, emigráns észtek bevonását az ünnepbe. A résztvevő kórusok és helyszínek közül a szervezők százat kiválasztottak és az internet jóvoltából élő közvetítésbe kapcsolják őket, a Vabaduse väljakon (a Szabadság-téren) 100 képernyőn kivetítve az előadásukat. És hogy a spontán összeálló társaságok se maradjanak ki a közös éneklésből, arra is lehetőség van, hogy az együttes dalolást a lelkes amatőrök házi felvételen rögzítsék, majd feltöltsék egy megadott honlapra, ahol később ezekből a videókból és a száz kiválasztott hely felvételeiből montázs készül.

Augusztus 20., kicsit másképp...

NRVV 60. A Profánföld

2010-08-18T08:00:00.002+02:00

A sorozatunk előző részében bemutatott helyen persze a mindennapi élet is folyik: a hagyományos gazdálkodási módokat is megfigyelhetjük.

A széna szárításához előkészített állvány...

... a felhalmozott szénával.

Száradó halászháló.

A hálón a nehezékek és úszók modern anyagból készülnek:
téglából, műanyag palackból...
a halászati módszerek azonban évszázadokra, talán évezredekre mennek vissza.

Kiöregedett csónakból készült kutyaház.

NRVV 59. A Szentföld

2010-08-16T08:00:00.003+02:00

Tegitől nem messze van egy kis település. Szent helyről van szó, korábbi tapasztalataim alapján jobbnak látom nem megnevezni. Korábban Schmidt Éva itt gyűjtött medveénekeket, ma is az adatközlő leszármazottai élnek itt, de ők már ezeket nem tudnák felidézni.

Ki tudja, milyen ereklyéket rejtenek a lábasházak?
Az elkerített területre az itt lakók is csak ritkán teszik be a lábukat.

Gazdasági épületnek is gondolhatnánk, de a burjánzó gyomnövényzet mást sejttet...

Egy régi lakóházban, melyet ma inkább csak raktárnak használnak és ahol csak ritkán alszanak,
a szent sarokban megtekinthetjük a bálványok ládáit.
Az obi-ugorok a házban tartott ereklyéiket, bálványaikat ilyen ládákban tartották.

A ház megőrizte a hagyományos beosztást: a fal mentén elválasztott rekeszekben aludtak,
a szoba közepén tevékenykedtek.
(Valójában persze idejük nagy részét a szabadban töltötték.)

Valóban szent hely: míg a környéket jártuk, csónakunknál megjelent az Erdei Öreg.

Szent István és Szent István

2010-08-13T08:00:00.001+02:00

Egy hét múlva első királyunkat ünnepeljük. Az idei ünnepséget reklámozó plakátok („Együtt az ország”) itt-ott, mindenhol a szemünkbe ötlenek. Az ünnepi malaszttal eltelve mi is emlékezzünk meg a finnugor Szent Istvánokról. Merthogy ketten voltak: egyikük a magyar, a miénk, Permi Szent István pedig a másik. Szent István azonban volt még néhány rajtuk kívül is.

Az első Szent István, a jeruzsálemi keresztények diakónusa Kr. u. 36-ban szenvedett vértanúhalált. A magyar Szent István megkeresztelője, Szent Adalbert, aki később maga is vértanúhalált halt, a mártírrá vált Szent Istvánt akarta a leendő magyar király elé példaként állítani, ezért adta Vajknak az István nevet. Királyunk rá is szolgált a keresztségben kapott új nevére, mert nemcsak országot alapított, hanem a hitet is terjesztette, s kiépítette a keresztény egyház intézményrendszerét Magyarországon.

A másik finnugor Szent István az 1340-es években Usztyug (ma Velikij Usztyug) városában született, ott ahol a Jug a Szuhonába torkollik, s ahonnan az egyesült két folyó Északi-Dvina néven folyik tovább. Apja, egy bizonyos Szimeon nevű igaz keresztény ember, a Szent Istenanya katedrális egyik klerikusa volt, aki ügyes fiacskáját korán bevonta a szertartásokba: mivel Sztyefan egy év alatt megtanult írni és olvasni, ezért hamarosan előénekes, majd felolvasó lett a székesegyházban. Az okos gyermek kitűnt kortársai közül kiváló szellemi képességeivel és korán megnyilvánuló elhivatottságával. Kerülte a társaságot, szórakozásaikban nem vett részt, inkább sokat olvasott, a szép beszédet és az írást gyakorolta. Amikor beállt szerzetesnek, megtartotta eredeti nevét. Valószínűleg azért, mert akkor már elhatározta, hogy a zürjének (komik) megkeresztelésének és tanításának szenteli szent életét, így a vértanú Szent István után kapott nevét feladatához illőnek érezte.

Névválasztásuk ellenére egyik finnugor Szent István sem lett vértanú. A magyar király idegen őrző-védő szolgáltatókat hívott be, akik elvégezték a piszkos munkát: Hont (Hunt), Paznan (Pazman) és Vecelin lovagok csatlósaikkal megtörték a pogány magyarok ellenállását, a pártütő Koppányt maga Vecelin ölte meg.

Amit a magyar Szent István nyers erővel (idegen erővel) oldott meg, azt Permi Szent István szellemének erejével végezte el. A rosztovi kolostorban hosszú éveken át készült hittérítő küldetésére. Tanulmányozta, fordította a görög szerzők műveit. Megalkotta a zürjén, avagy az akkori terminológia szerint a permi nyelv ábécéjét, és a templomi szertartásokhoz szükséges szövegeket fordított zürjén nyelvre. Mindehhez a nyelvi alapokat valószínűleg még szülőhelyén, Usztyug városában szerezhette meg. Ez a település 60-70 kilométerre található a Permi föld kapujától, vagyis attól a helytől, ahol a Vicsegda az Északi-Dvinába ömlik. Siegmund Herberstein az 1500-as évek elején úgy értesült, hogy Usztyugban nem csak oroszul beszélnek. Ennek alapján feltehetjük, hogy Permi Szent István idején a városnak vegyes, orosz–zürjén lakossága lehetett.

Permi Szent István 1379-ben, nyár végén – ősz elején útra kelt, megkezdte misszióját. A Vicsegda folyót használva közlekedésre, először Piraszban – a mai Kotlaszban – kezdett téríteni. 1379-ben a Vicsegda és a Vim folyó mellékén térített, majd 1380-ban felépítette az első templomot permi földön. A hely: Uszty-Vim, az idő: 1380 tavasza. A templom az Angyali Üdvözlet nevet kapta.

Permi Szent István legendájából az elszánt hittérítő hajmeresztő kalandjairól értesülünk: Sztyefanra feldühödött permiek támadtak, körbevették, nyílzáport zúdítottak rá. Ő mégsem félt, „lövéseiket gyermekek játszadozásának vette”. Neki lett igaza, nem találták el. Egy másik alkalommal, midőn kedvenc foglalatosságát űzte – vagyis a permiek áldozóhelyeit dúlta fel, bálványaikat döntötte le – ismét megtámadták. Ő azonban Istenhez imádkozott: „És akkor ő átment közöttük és távozott, mivel Isten megóvta jámbor szolgáját.”

A kalandok sértetlen átvészelése tekintélyt adott Permi Szent Istvánnak, igehirdetései során „nyílt, látható helyre állva a nép között” egyre többen hallgatták szavát. Sokan jöttek megcsodálni az újonnan épített templomot is. Szaporodni kezdett Krisztus nyája. Sztyefan a megtérteket megtanította írni-olvasni az általa alkotott ábécé segítségével. A legjobb tanítványokat papnak tette meg, volt, akit diakónusnak vagy előénekesnek nevezett ki.

Ahogy a régi és új erők küzdelmét jelképezi Koppány és István összetűzése, ugyanazt jelenti az utókor számára Permi Szent István és Pam-Szotnyik összecsapása. Ez utóbbi azonban szellemi párbaj volt, némi adrenalinnövelő idegi csatával fűszerezve. Mint egy pókerjátszma. A végén nem négyeltek fel senkit: az ügyesen blöffölő hittérítő elsompolygásra kényszerítette a vízpróbát nem vállaló zürjén varázslót.

Permi Szent Istvánt 1382-ben permi püspökké nevezték ki. A győzelem után jöhetett a békés építkezés: a magyar királyhoz hasonlóan a permi püspök is áttérhetett az egyházszervezés ügyes-bajos dolgaira.

István király több mint 40 évig uralkodott, de az új rend megalapozásához ez sem volt elég. Kijelölt utódját nem fogadták el, az országban belső harc kezdődött. Permi Szent István csupán 14 évig vezette a permi püspökséget. A Permi föld finnugor népének megtérítése még az őt követő püspökök alatt is zajlott. A számunkra legfontosabb, az önálló ábécén alapuló zürjén írásbeliség lassan elenyészett, mivel a templomi szertartásokat mindinkább orosz nyelven tartották.

Permi Szent István 1396. április 26-án hunyt el. Kortársai által tisztelt, megbecsült vezető volt. Bírta a fejedelmek barátságát is. A tisztelet jeléül a Szpasszkij (Megváltó) székesegyházba temették el, a fejedelmi család tagjainak temetkező helyére. A pravoszláv egyház a 17. században emelte szentjei sorába, de közvetlenül halála után már rendkívüli tisztelet övezte. Halála napja az orosz orthodox egyház egyik legnagyobb ünnepe.

I. István király szentté nyilvánítását a később szintén szentté avatott László király kezdeményezte 1083-ban. Ő nyittatta fel sírját is, amelyben csodálatos épségben találták az elhunyt szent király testét. Királlyá koronázásának 1000. évfordulóján Bartholomeosz konstantinápolyi pátriárka is szentté nyilvánította. Az 1054-es egyházszakadás óta ő az első szent, akit a katolikus és orthodox hívők egyaránt tisztelnek.

NRVV 58. Tegi: formakultúra

2010-08-11T08:00:00.006+02:00

A formakultúra iránt érdeklődő utazók számára mindenképpen ajánljuk a tegi postahivatalt, különösen annak meszeletlen tapasztott kályháját, mely a helyiség középpontjában helyezkedik el, meghatározva ezzel a szobácska térbeosztását. Ahogy a hanti sátorban szigorúan elkülönül a női fél és a férfi fél, oly szigorúan különül el a postán a dolgozó és az ügyfél. A két felet mintha láthatatlan fal választaná el, így a postai alkalmazott mintha észre sem venné, hogy három idegen, akik ráadásul külföldiül beszélnek, belépett. Ez szerencsés helyzetet teremt, ugyanis nyugodtan lehet fényképezkedni. A helyiségbe csak úgy árad be a napfény, nem csoda, ha egy polccal és néhány csomaggal meg is kell szűrni. Az ablak melletti polcon már nem postai küldemények állnak, hanem iroda- és tisztítószerek, melyek forgalmazásába a föderáció teljes területén bekapcsolódott a posta is.

A kliensek térfelén található a kiberposta:

Ennek használatáról nem tudunk beszámolni, kivéve arról a funkciójáról, hogy ha megpiszkáljuk, azonnal felkeltjük a postahivatalnok érdeklődését, és hirtelen lesz rá ideje, hogy velünk foglalkozzon. A dizájnínyencek figyelmét külön felhívjuk az ízlésesen lekerekített, barkácsmelegházi világot idéző fényáteresztő műanyag lapokra, illetve a hátul látható, időtlen anyaggal függönyözött, légáteresztő lambériával keretezett ajtónyílásra.

Tegibe nem csupán az internet érkezett meg, hanem az ATM-kultúra is. Igaz, ottjártunkkor a masina éppen nem működött, de igen alkalmasnak bizonyult a felmosófelszerelés tárolására. A térelrendezés meghatározója a függőleges (ATM, virág, nejlonzacskókba csomagolt hüvelyesek és gabonatermékek) és vízszintes (festés, mélyhűtő) vonalak szabályos, mégsem könnyen kiszámítható rendje.

Megjegyezzük, hogy az Ob mentén időnként a legeldugottabb boltban is lehet bankkártyával fizetni. Ez különösen elismerésre méltó annak fényében, hogy Budapesten nem egyszer központi helyen fekvő számítástechnikai boltokban is készpénzben kell kiperkálni egy notebook árát. Mi több, ezekben a boltokban akár készpénzt is felvehetünk bankkártyánkról, ráadásul az ATM-használat díja nélkül! Ez azért nem csupán Magyarországon nem lehetséges, de az unióban sem bevett gyakorlat.

Az elektronikáról térjünk át egy másik kurrens témára, a hulladékhasznosításra. Nyugat-Szibériában gyakori a lucskos idő, különösen nagy probléma ez a tavaszi hóolvadáskor: ilyenkor az utcák járhatatlanná válnak. E probléma megoldására szolgálnak a kiöregedett radiátorok, amelyek ebben az esetben útburkolatként funkcionálnak.

A Limpopo park pálmafákkal díszített bejárata igencsak tájidegen elem. A park a nevét a Limpopo folyóról kapta, de csak áttételesen: a név az orosz gyermekirodalomban vadállatokkal teli, veszélyes és távoli tájat jelent (forrás). A hely Kornyej Csukovszkij Doktor Ajbolit (Jajdefáj) című művéből vált ismertté. Ez a mű elismerten Hugh Lofting Doctor Dolittle című művének átdolgozása, s mint ilyen, nem egyedülálló az orosz gyermekirodalomban: Pinocchio történetét Buratyino kalandjai címen ismerik az orosz gyerekek, Alekszej Tolsztoj (nem keverendő össze Lev Tolsztojjal!) átdolgozásában, Óz történetét pedig Alexander Volkov feldolgozásában ismerhetik A smaragdváros varázslója címen. Ide sorolhatjuk még Ivan Krilovot is, aki Ezópus és La Fontaine állatmeséit dolgozta fel.

Végezetül a település ellentmondásait jól illusztrálja ez a kép, melyen a szénakazal mellett egy műholdvevő áll. Miközben a modern technika vívmányai beszivárognak, a lakosság nagyrészt kézi erővel, minimálisan gépesített mezőgazdasági munkából él meg – ha nem a segélyekből.

2009 augusztusában a faluban még nem működött egy mobilhálózat sem, bár a torony már állt. (Hanti-Manszijszk közelében jóval jelentéktelenebb településeken is volt már hálózat.)

A multani vérvád

2010-08-10T08:00:00.006+02:00

Nemrégiben a kitűnő Konteo blog remek posztot közölt a vérvádak történetéről. [Időközben a poszt átkerült ide.] Ezt az átfogó munkát szeretném kiegészíteni néhány finnugor vonatkozású adattal.

A vérvádak alapja általában a más vallásokkal szembeni bizalmatlanság, illetve tudatlanság: nem tudjuk, mit csinál a másik, de valamit másképp csinál, mint mi. Ha viszont másképp csinálja, akkor nyilván rosszul csinálja, ha pedig rosszul csinálja, mi zárná ki, hogy nagyon rosszul csinálja? Oroszország, ahol a mindenféle mássággal szemben való gyanakvás, sőt, egyáltalán a gyanakvás az alapvető életérzések egyike, természetes táptalaja a vérvádaknak. A Konteo ugyan csak egy legújabb kori eseménnyel kapcsolatban említi Oroszországot, de az ottani vérvádak története külön posztsorozatot is megtöltene. Természetesen a vádlottak általában a zsidók. A magyar olvasó elsősorban szépirodalmi művekből, pl. Szemjon Reznyik A velizsi vérvád című regényéből nyerhet képet ezekről.

Miközben a magyarok a vérvádügyekben elsősorban a szégyenteljes tiszaeszlári perrel kapcsolatban említhetők, az udmurtok a vádlott, ha nem is dicsőséges, de legalább nem dicstelen szerepét mondhatják magukénak. A 19. század végén az udmurtok, ha formálisan meg is voltak keresztelve, őrizték pogány hagyományaikat. Természetesen az oroszok tudták, hogy az udmurtoknak saját hitviláguk és rítusaik vannak, de valójában igen keveset tudtak erről, amely gyanakvásra adott okot. S míg a zsidók valójában (a második templom lerombolása óta) már nem áldoztak vérrel, az udmurtokról valóban elmondhatjuk, hogy áldoztak, ha nem is embert, de állatokat igen: ráadásul e szertartásokon központi szerepe volt a vérnek, melyet gyakran az áldozóhelyen egy gödörbe folyattak.

Domokos Péter szerint Herzen is megemlékezik arról, hogy az orosz hatóságok nem egyszer faluról falura hurcoltak egy hullát, azt állítva, hogy a falu határában találták, és nyomozásba kezdenek. A helyiek persze jobbnak látták, ha fizetnek a sosemvolt ügy „eltusolás”-áért. (Az udmurt irodalom története, 441. – sajnos Domokos nem adja meg, hogy az idézet pontosan honnan is származik.) Hasonló történt 1892 május hatodikán, amikor Vuzs Multan (Sztarij Multan, Ómultan) falu mellett megtalálták egy megcsonkított koldus (más források szerint helyi paraszt) holttestét. Ezután udmurtokat vádoltak meg a megboldogult rituális meggyilkolásával, és 1894 decemberében, tehát egy több mint két és fél évig tartó per során 7 embert több éves szibériai száműzetésre ítéltek. A sajtó lecsap a szenzációs ügyre, felfedi az eljárás szabálytalanságait, végül 1896 júniusában, tehát négy évvel az esemény után harmadfokon a vádlottakat felmentik. A felmentő ítéletben nagy szerepe volt Vlagyimir Korolenko ukrán származású orosz írónak.

Érdekességképp megemlítendő, hogy még az orosz nyelvű wikipédia is azt állítja, hogy ha Multanban nem is történt rituális gyilkosság, de az emberáldozat az udmurtok körében más területen még nem sokkal korábban is előfordult. Ezt a megállapítást Grigorij Verescsagin udmurt származás néprajztudós egy cikkére alapozza. A cikk alapján azonban úgy tűnik, az „interjú” forrása is inkább hallomásból értesült emberáldozatokról, vagy inkább csak fantáziált róluk.

A multani ügy feltűnő hasonlóságokat mutat a tiszaeszlári üggyel, nem csak abban, ahogy a per lefolyt és hogy egy író játszott központi szerepet a felmentő ítéletben, hanem irodalmi utóéletét tekintve is. Ahogy Magyarországon Krúdy Gyula írta meg a per történetét, Udmurtiában Mihail Petrov dolgozta fel az eseményeket. E könyv ma is széles körben ismert az udmurtok körében. A regény az ötvenes évek első felében íródott (a szerző még személyesen is találkozott vádlottal), és ez sok mindent elmond: szereplői öntudatos udmurtok, akik az eljövendő forradalomról, közgazdasági kérdésekről és az osztályharcról társalognak, és gyakran kerül szóba Lenin, aki a korban aligha lehetett ismert paraszti körökben.

Magyarul a kérdésről bővebben Domokos Péter említett könyvében lehet olvasni.

NRVV 57. Tegi

2010-08-09T08:00:00.006+02:00

Tegi a Kis-Ob nyugati partján terül el. Berjozovótól északra a Hanti-Manysi Autonóm Körzet határán belül a legnagyobb település. A Berjozovó és Szalehard között közlekedő szárnyashajónak ez az első és utolsó állomás a körzet határain belül. (Ez a járat egyébként igen érdekes útvonalon jár: reggel hétkor indul Berjozovóból, tíz órakor áthalad Muzsin, délután fél kettő körül eléri Szalehardot, ahonnan kettőkor visszaindul és fél hat után ér Muzsiba. Muzsiban éjszakázik, reggel hatkor ismét elindul Szalehardba, ahol tíz körül fordul, és valamivel kettő előtt ismét áthalad Muzsin, majd este hat körül ér Berjozovóba. Ennek köszönhetően Muzsi és Szalehard között napi két járat is van, de Muzsi és Berjozovó között csak napi egy.) Kelet–nyugati irányban azonban semmilyen közlekedés nincs, így a Nagy-Obról, Vanzevat felől legfeljebb csónakon közelíthető meg. Az utazók tehát kénytelenek csónakot bérelni.

Tegi falu (Tek kurt) Tek hősről kapta a nevét, tehát mitológiai jelentőséggel bír. A hely misztikus varázsát azonban nagyban csökkenti az a tény, hogy a falut már kétszer átköltöztették, tehát már régen nem az eredeti helyén van. A költözködés oka az volt, hogy az Ob folyamatosan elmossa a partot. Egy hagyományos településnél ez nem volt igazán gond, a kialakult utcarendszerrel rendelkező településeknél azonban már igen. Egyébként az átköltöztetés csak mérsékelten mondható sikeresnek, hiszen a település a jelenlegi helyén is folyamatosan erodálódik.

A magasparton helyenként megtaláljuk a valamikor ott állt faházak nyomát.

A parthoz legközelebb álló utcasorból már kitelepítették a lakosságot.

Festői képet nyújtanak a folyó mellett álló csinos kis faházak.

A rönkház nagy előnye, hogy szétszedhető és újra felépíthető.
Erről a helyről áthelyezték a házat, csak az alapok és a régi, feleslegesnek ítélt bútorok maradtak.

A falu elhanyagoltsága ellenére is (vagy éppen ebből fakadó romantikájának köszönhetően)
igen kellemes helynek mondható.

A gazdasági helyzet persze itt is rossz, az emberek főleg a segélyekből, nyugdíjakból és az utcákon legelésző tehenek tejéből élnek, illetve halászattal egészítik ki jövedelmüket. A hanti nyelv helyzete itt is nagyon rossz, a huszonévesek körében már ritkaságszámba megy, ha valaki beszél hantiul, az idősebbek között azonban még több adatközlőnek is alkalmas személy akad.

Duodji - Számi kézművesmunkák - Ilmari Tapiola alkotásái

2010-08-08T08:00:00.001+02:00

Ma este 17 órakor lesz a Duodji - Számi kézművesmunkák - Ilmari Tapiola alkotásai című kiállítás megnyitója a Néprajzi Múzeumban. Köszöntőt mond Granasztói Péter, a Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese. A kiállítást megnyitja Jari Vilén, a Finn Köztársaság Nagykövete. A tárlatot bemutatja Ilmari Tapiola. A megnyitót fogadás követi.

A kiállítás 2010. augusztus 10. és november 28. között tekinthető meg hétfő kivételével naponta 10–18 óra között.

(Két nappal a megnyitó előtt sem a múzeum honlapján, sem a szervező Finnagora honlapján nem szerepelt semmilyen információ a kiállításról és a megnyitóról. Pontosabban az utóbbin igen, de kizárólag finnül.)

Uráli játszótér

2010-08-07T08:00:00.003+02:00

A MorphoLogic és az MTA Nyelvtudományi Intézete évek óta fejleszt morfológiai elemzőket különböző uráli nyelvekre. Ezek csak mostanában kezdenek hozzáférhetővé válni a szélesebb közönség (elsősorban persze a kutatók számára). Pillanatnyilag négy elemzőt próbálhatunk ki magyar, illetve angol felületen: egy nganaszant, egy manysit, egy komit és egy udmurtot. A határozatlan névelő használata azért indokolt, mert egyes nyelvekhez több elemző készül. A most elérhető manysi elemző Kálmán Béla Wogulische Texte mit einem Glossar című művében használatos átírást használja, de remélhetőleg hamarosan elérhető lesz a Chrestomathia Vogulica, illetve a Munkácsi Bernát-féle Vogul Népköltési Gyűjtemény átírását használó elemző is. A komi és az udmurt elemzők cirill alapúak, az irodalmi nyelvi normát ismerik. A nganaszan elemző sajátos átírást használ, ehhez már virtuális billentyűzet is van, az adatok begépelését megkönnyítendő. Mivel azonban az interneten fellelhető udmurt szövegek többségében nem használják az ékezetes betűket, várható egy olyan változat is, amely ékezet nélkül is képes megelemezni a szavakat. Az elemző kipróbálásához rögtön példaszövegeket is találunk.

Mit csinál egy morfológiai elemző? Megmondja, hogy egy szövegben található szóalakok mely lexémáknak milyen alakjai. Természetesen egyes szóalakoknak több elfogadható elemzésük is lehet, pl. a magyar ment szó egyszerre lehet a magyar megy ige múlt idejű és a ment ige jelen idejű alakja, mindkettő egyes szám harmadik személyben, alanyi ragozásban. Az elemzőnek mindkét lehetőséget fel kell tüntetnie. A lehetőségek közül a számítógép nem tud választani, ezt nekünk kell megtenni. A választásunkat elmenthetjük a böngészőből, és saját gépünkről újra megnyithatjuk a fájlt. A lehetséges morfológiai elemzésekhez hasonlóan a többjelentésű szavak jelentései között is választhatunk, bár ez egyelőre inkább csak a manysira és az udmurtra igaz. A nganaszan és az udmurt esetében magyarul kapjuk meg a jelentést, a manysi esetében viszont magyarul, angolul és németül is. A komi elemző egyelőre nem ad meg jelentést: ebben az esetben viszont először az orosz jelentések fognak megjelenni.

A morfológiai elemzőt meg is fordíthatjuk, ekkor morfológiai generátor lesz belőle. A generátor használatához ismernünk kell a használható címkéket. (Persze az elemzés megértéséhez is, de ha ismerjük a nyelvet, ill. a leírásához használatos terminológiát, akkor ez nem jelent különösebb kihívást.) Ezt segíti elő, hogy választhatunk a lehetséges címkék között, de ez a funkció még csak korlátozottan működik: minden nyelvnél csak a nganaszan címkéi érhetőek el.

Mindeme kényelmetlenségek mellett is jó játék az elemző, különösen azoknak, akik e nyelveket tanulják. Nagy segítség lehet akkor is, ha fordítani akarunk: ha megértjük a címkéket, a glosszákból egész jól megérthetjük, miről szól a szöveg, akár akkor is, ha egyáltalán nem ismerjük a nyelvet. Az elemző használata során persze vicces hibákat is felfedezhetünk, de éppen ez az oldal egyik célja: a fejlesztők várják a visszajelzéseket a különböző jellegű hibákról.

MorDvIZAJN

2010-08-06T08:00:00.010+02:00

Szaranszk (Mordovia fővárosa) utcáit róva egyre többször lehet erza, illetve moksa feliratokra bukkanni. Bár ezek továbbra is inkább csak üzletnevek vagy utcanévtáblák, tehát vagy hivatalos kezdeményesre jöttek létre, vagy az egzotikus csengésük miatt választhatták őket a tulajdonosok. Mint például a Szjulgamo 'melltű, csat' elnevezésű esküvői szalon esetében.) Ha nem nyelvi szempontot veszünk figyelembe, akkor viszont sokkal markánsabb a mordvinok jelenléte a városban. Mondjuk persze kérdés, hogy például a palacsintázó álnépviseletbe öltözött pincérnői között vannak-e egyáltalán mordvinok.

A gyarapodó számú szuvenírboltokban viszont a gagyi tucattermékek mellett egyre inkább megjelennek erza-moksa népművészek munkái is. Ilyen például az az üzlet, amely etnodizájn szalonként titulálja magát, és oroszul az Új külső (Novyj zgljad), moksául pedig a Valda 'fény, ragyogás' elnevezést alkalmazza. A kisebbségi kultúra motívumainak felhasználása egy új dizájn kialakítása éredekében valószínűleg világjelenségnek tekinthető, már hazánkban is találkozhatunk ilyen törekvésekkel.

A bolt egyúttal kiállítóteremként is szolgál. Ha arra van valakinek igénye, varrathat magának teljes népviseletet is, a kedves kiszolgálószemélyzet szakszerű tanácsokkal látja el a vevőket. Nemcsak autentikus viseleteket lehet azonban itt vásárolni, az üzletben etnofuturista termékek is megtalálhatók, általában a Nemzetiségi Intézetben tanuló hallgatók munkái. A házi szőttesek, hagyományos népi öltözetek mellett kerámiatermékek, fafaragványok is megvásárolhatók az üzletben, például ősi házibálványokat idéző kis fafigurák vagy népviseletes kerámiabábuk, amelyek már nemcsak erza és moksa változatban kaphatók, hanem kiegészültek más finnugor népek öltözékét bemutató babákkal. Népszerűek ugyanakkor még a különböző népi motívumokkal ellátott kiegészítők, ékszerek is.

A tendencia mindenképpen üdvözlendő, a korábban "láthatatlan" mordvin kisebbség és kultúra egyre inkább részévé kezd válni a szaranszki utcaképnek. A városban új Finnugor Központot is építenek, amelynek szintén a kisebbségi kultúra kutatása és megőrzése lesz majd a feladata.

Pozitív hozzáállás

2010-08-05T08:00:00.003+02:00

FunkTazmagora álnevű olvasónk további kérdése:

Még egy, az előbbiekhez nem kapcsolódó kérdésem lenne: a helyeslést,pozitívitást kifejező "igen" szavunk milyen eredetű ?

A finnek és észtek egy germán átvételt (jaa) használnak,ha jól tudom ( a többi finnugor nyelv nem tudom,milyen szót használ).

Ha az "igen" szavunk nem finnugor eredetű,akkor hogyan jöhetett létre ?

Milyen pozitívitást,helyeslést kifejező szót tudnak rekonstruálni az alapnyelvre ?

Mielőtt a kérdésre válaszolnék, meg kell jegyeznem, hogy a magyar szavak eredetének könnyű utánanézni A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára című kiadványban (rövidítve TESz), mely (sajnos igen borsos áron) beszerezhető az antikváriumokban, ill. minden közepesnél jobb könyvtárban szabad polcon elérhető. (Sajnos internetes adatbázis nincs. E sorok szerzője nagyon nem ajánlja a Tinta Kiadó által forgalmazott és etimológiai szótárnak nevezett kiadványokat.) Több évtizedes mivolta ellenére jól használható, korszerűnek tekinthető (azaz kiadása óta csak kevés szó esetében született meggyőzőbb etimológia).

Az említett szótár az igen szót ismeretlen eredetűnek mondja. Ami biztos, hogy eredeti jelentése 'nagyon' lehetett, ebben a jelentésében ma is használjuk. A pozitív válaszként használt igen az igenis-ből rövidült, és eredetileg teljes mondatban állt, pl. Igenis megírtam 'nagyon is megírtam'.

Bár azt hihetnénk, hogy 'igen' jelentésű szó minden nyelvben van, ez tévedés. Maga a magyar is csak időnként használja, az igen helyett általában válaszolhatunk a mondat azon összetevőjével, amelyre rákérdezünk:

– Moziba mész?
– Moziba.

– Jössz a buliba?
– Jövök.

– A piros pulóvered vetted fel?
– A pirosat. stb.

Sőt, a magyar az igekötőt is használhatja igenlő válaszként:

– Megetted a vacsorát?
– Meg.

Ez általában még azokban a nyelvekben sem lehetséges, ahol elváló igekötő van (pl. német, észt). Használatosak még a mondat tartalmára vonatkozó állítások is, pl. 'így/úgy (van)' jelentésű szerkezetek, határozószók (pontosan). A pozitív választ kifejezhetik különböző módosítószók (természetesen, persze) vagy nyomatékosító elemek, mint a bizony. A finnről például azt szokás mondani, hogy nincs benne 'igen' jelentésű szó, bár a kyllä 'bizony' szót gyakran használják úgy, hogy azt bátran fordíthatjuk magyarra igennel. Inkább a beszélt nyelvre jellemző a germán (svéd) eredetű jah használata, bár ez nem minősül annyira slendrián válasznak, mint a német eredetű magyar ja. Az igenlést kifejezhetik még verbálisnak csak fenntartásokkal minősíthető elemek is, mint pl. az udmurt o-o, amely magyar füllel inkább a magyar 'nem, szó sincs róla' jelentésű a-a-ra emlékeztet.

Az uráli nyelvekről általában is hasonlókat mondhatunk, vagy mondatösszetevőket használnak igenlésre, vagy más jelentéssel is bíró kifejezéseket, vagy ha van 'igen' jelentésű szó, akkor az vagy ezekből származik, vagy idegen eredetű. Az uráli/finnugor alapnyelvre, ill. más köztes alapnyelvekre nem tudunk 'igen' jelentésű szót rekonstruálni. Könnyen elképzelhető, hogy ilyen nem is volt, de semmi nem zárja ki, hogy mégis. Az 'igen' jelentésű szó ugyanis általában igen ingatag része a szókincsnek, gyakran különbözik közeli rokon nyelvekben vagy nyelvjárásokban is. Az ide vonható udmurt és újlatin példákról már korábbi posztunkban esett szó.

Hány finnugor szó van a magyarban?

2010-08-04T08:00:00.003+02:00

FunkTazmagora álnevű olvasónk kérdezi:

Egy a finnugor nyelvészet iránt érdeklődő szempontjából lényeges kérdést szeretnék feltenni Önöknek.

A magyar nyelvben található finnugor eredetű szavak számával kapcsolatban eltérő és egymásnak ellentmondó adatokat lehet olvasni:pl: az én középiskolai tankönyvem (Hajas Zsuzsa-Magyar nyelv 12.) a következőt írja."Kb.1000-1200 szavunk bizonyíthatóan finnugor eredetű."Csúcs Sándor 700 szóról ír (Honti László-A nyelvrokonságról.Az török,sumer és egyéb áfium ellen való orvosság),a magyar nyelvű Wikipédia pedig ezt írja:

"Az, hogy mind a mai napig a hétköznapi beszéd elemei több, mint hatvan százalékban az ugor és a finnugor, sőt az uráli korra visszavezethetők, magában is jelzi a finnugor örökségünk meghatározó voltát; ha pedig figyelembe vesszük, hogy egyes 19. századi irodalmi nagyságaink (pl. Petőfi Sándor és Arany János) esetében ez az arány közelítheti a 80, sőt a 90%-ot, a magyart - legalábbis ebből a szempontból - egyértelműen a finnugor nyelvi örökség erős bástyájának tarthatjuk."

Olvastam már 600 és 800 finnugor eredetű szóról is.Melyik szám állhat közelebb a valósághoz?

Ebbe a számba beletartoznak a már alig használt,kihalt vagy tájnyelvi szavak is ?

Esetleg már az ugor alapnyelvhez köthető szavakat is ide sorolják ?

Magára a finnugor alapnyelvre mekkora szókincset tudnak a nyelvészek rekonstruálni ?

A kérdés nem olyan egyszerű, mint első pillantásra látszik. Először is, az alapnyelvre nem elsősorban szavakat, inkább morfémákat (töveket) rekonstruálunk. Így aztán kérdés, hogy a nyom főnevet és igét egy vagy két elemnek számoljuk-e, vagy a -ban/-ben ragot és a bél szót egy vagy két finnugor eredetű elemnek tekintjük-e, ill. előbbit a szókészlet elemei között számoljuk (mert önálló szóból ered), vagy a nyelvtani elemek között (mert ma már nem önálló szó). De a rekonstruktumok között is vannak biztosak és bizonytalanok, sőt, azokat, amelyeket az egyik munka biztosnak vesz, a másik említésre sem tart méltónak. A kérdésben a leginkább etalonnak tartható munka az Uralisches Etymologisches Wörterbuch amely Honti László számításai szerint 704 magyar uráli–finnugor etimológiát tartalmaz: sajnos nem derül ki, hogy ez a biztos vagy az összes etimológia száma. Pontos számítást az egyes szótárakról nem találtam, de aki nagyon kíváncsi, elvégezheti. A 700 és az 1000 közötti szám elég biztosnak tűnik. Ez tehát az a szám, amely az alapnyelv szavaira vonatkozik. Természetesen más-más az uráli, a finnugor és az ugor eredetű szavak száma. Az UEW végén található statisztika szerint az ugor eredetű (tehát legalább a magyarban és az egyik ugor nyelvben megfelelővel rendelkező, de más uráli nyelvből ki nem mutatható) tő 157 van, ebből 105 biztosnak mondható.

A magyar nyelvben azonban jóval több olyan szó van, melyben finnugor tő rejlik. Arra, hogy hány ilyen szó van, nem igazán lehet értelmes választ adni, hiszen a válasz erősen függ attól, hogy az ad és az adás, adat (főnév és ige!), adomány, adhat stb. szót egynek vagy többnek tekintjük, sőt, ezeket különböző jelentéseikben is számolhatjuk külön-külön. Jellemző módon a szakirodalomban a képzett alakokat belső keletkezésűnek tartják, ha az önálló szótő is fennmaradt, ha azonban csak képzős alak maradt fenn, akkor ezt (vagy ezek egyikét, esetleg összevonva többet) alapnyelvi szónak tekintik. Az etimológiák készítésekor természetesen figyelembe veszik a köznyelvben nem használatos szavakat is, tehát a nyelvjárási és a kihalt szavak is beleértendők ezekbe a számokba.

Az UEW a finnugor és az uráli korra összesen 703 biztos és 355 bizonytalan etimológiát tartalmaz. Természetesen ezek többségének nincs folyatása az összes finnugor (uráli) nyelvben,
így a magyarban sem.

A 80-90%-os adat viszont egészen másképp értelmezhető. Ez azt jelenti, hogy a költő vagy író szövegében minden egyes szóról megállapítják, hogy milyen eredetű, és ebből készítenek statisztikát. A mérést tehát nem a szerző szókincsén, hanem szövegein végzik, ha egy szövegben egy finnugor eredetű szó háromszor fordul elő, akkor az három szónak számít. A finnugor elemek arányát tovább növeli, hogy nem csak a valódi finnugor eredetű szavakat számítják finnugornak, hanem az összes olyan képzett szót is, amelynek töve finnugor. (Egyes mérések kiterjednek a toldalékokra is, melyek még nagyobb arányban finnugor eredetűek, mint a tövek.) Ha az összetett szavakat nézzük, akkor az aki vagy az egyház rögtön 200%-os eredményt adnak, hiszen az összetételek mindkét eleme finnugor eredetű.

NRVV 56. Vanzevat: a temető

2010-08-02T08:00:00.006+02:00

Vanzevat igazi látványossága a temető, itt ugyanis szinte lépésről lépésre követhetjük végig, hogyan változnak meg a hanti sírok orosz sírokká, azaz hogyan szaporodnak el az orosz temetkezésre jellemző elemek.

A temető első pillantásra jellegzetes oroszországi temető, elkerített sírokkal. Talán az szokatlan kissé, hogy egyenesen az erdőbe épült, a területet sosem tarolták le.

A sírok elkerítésének szokása láthatóan évtizedes hagyományokkal bír már, teljesen elhanyagolt körbekerített sírhelyeket is találunk. (A hantik egyébként csak néhény évig látogatják az elhunyt sírját, utána „illik” túlesni a gyászon.)

A hagyományos hanti sír körbekerítetlen, és alacsony, néhány deszka magasságú házat formál. A ház végében gyakran ablak is van, ezen keresztül nyújtják be a halottnak a falatokat, amikor meglátogatják. A holttestet általában nem ássák mélyre.

Ennek tudatában kissé kísérteties látványt nyújtanak a széthullófélben levő régi sírok.

Az igazi hagyományos hanti temetőben csak néhény sír szokott állni, a kolhozosítás során összevont hanti települések nagyobb temetőiben viszont igen sűrűn is állhatnak.

Egyes sírok felett megjelenik a kereszt. Az esetek többségében valószínűleg csak dekorációs elem, mivel a hantik megkeresztelése (különösen ezen az északi vidéken) mindig is inkább csak formális volt, a szovjet évtizedekben pedig aligha gyakorolhatták vallásukat. Természetesen nem zárható ki, hogy néhányan valóban megtértek az orosz ortodox egyház kebelére, de ez inkább kivételnek tekinthető.

Az idegen elemek, mint a kereszt, már együtt járhatnak körbekerítéssel is.

Egy másik jellegzetes oroszországi sírkellék a tetején szűkölő emlékoszlop. (Ennek a fémrudakból összeheggesztett változattípusát egy korábbi posztunk képein lehet megfigyelni.) Ez a fából ácsolt példány anyagában és arányaiban is szépen illeszkedik a házikóhoz.

Vannak azonban anyagikban is különböző, ráadásul képekkel ellátott oszlopok is.

Sőt, „igazi sírkövek”-et is találhatunk a házikók mellé biggyesztve.

Szintén orosz hatást tükröz, ha a sírt lefestik (általában kékre). Lehet ez maga a kereszt...

...vagy az oszlop...

... sőt, maga a házikó is. Amint ezen a képen látható, a sírnál tartják az ott használatos főzőedényeket. A sírnál való falatozás, a halott jelképes megvendégelése az orosz és a hanti hagyományokra is jellemző, így nehéz eldönteni, a szertartások mely eleme hanti, mely orosz. A hantiknál nem ritka, az oroszokra kevésbé jellemző, hogy az ételt is a sírnál készítsék el. Vanzevatban a temetőben külön van tűzrakóhely, ahol az ételt el lehet készíteni, ha nem is közvetlenül a sírnál, de legalább a temetőn beül. (Egy igazán hagyományos, néhány síros temetőben ilyen különbség nem is tehető.)

A festés mellett ma a művirág használata is igen elterjedt. A hantik egyébként sosem tettek virágot a sírra, az orosz szokásokból egyenesen a művirágot vették át.

A hanti és az orosz elemek teljesen összefolynak...

Igen ritka eset azonban a márvány emlékmű állítása. Maga a házikó azonban minden sírnak szerves része, szemben a belogorjei temetővel, ahol ilyen hagyományos elemet már sehol nem találtunk.

Finnugor vasutak/1

2010-07-30T08:14:00.020+02:00

A Szalehard–Igarka vasútvonal

Az első Rénhírek között, nagyjából két évvel ezelőtt, egy volgai hajóutazásról írt Zoltán István Károly kollégám. A finnugor vidékek valóban igen gazdagok folyókban. A nagyobbakon rendszeres hajójáratok is közlekednek. Sok helyre nem is visz más, csak hajó (vagy helikopter). Nem szabad azonban elfelejtkezni a hatalmas oroszországi vasúthálózatról sem, amely itt-ott szintén finnugor hegyek-völgyek között kanyarog.

Eme kedélyes bevezető után a finnugor vasutak közül elsőként egy szamojéd vasútról, az igen borzalmas körülmények között épült, majd félbemaradt Szalehard–Igarka vasútvonalról emlékezzünk meg.

(A térkép innen származik)

A térképre pillantva láthatjuk, hogy ez a vasút a szibériai tundra és tajga határvidékén vezetett volna. Építése összefügg más finnugor vasutak megszületésével is: a 2. világháború idején, amikor keletre telepítettek sok stratégiai fontosságú hadiüzemet, az Urálban és környékén új vasútvonalak is épültek. A háború után még tartott a lendület. A szovjet vezetés elkerülhetetlennek ítélte a 3. világháborút, melyre tervszerűen készült is. Munkaerő is volt bőven. Így hát 1947-ben megindult az építkezés. A vasútvonalat a lágerek népe építette, egy időben 80-100 000 ember. Főleg politikai foglyok, de nem csak szovjet állampolgárok. Legtöbben a megszállt Baltikumból kerültek a táborokba: észtek, lettek, litvánok. A munkások között voltak lengyelek is: a náciellenes, de Lengyelország függetlenségéért harcoló Honi Hadsereg (Armia Krajowa) egykori tagjai. Nők is dolgoztak az építkezésen, ugyanazt a munkát végezték, mint a férfiak.

A magyar nyelvű finnugrisztikai szakirodalomban Eugen Helimszkijnél olvashatunk a Szalehard–Igarka vasútvonalról, a sztálini időszak lágereivel és a tundraövezet ásványi kincseinek feltárásával kapcsolatban:

„A sztálini korszakban létrehozott gigantikus »GULAG-szigetvilág« többek között azt is eredményezte, hogy a szibériai népeket egyes lakóhelyeikről kiszorították, vagy adminisztratív úton kitelepítették. Elég, ha csak arra utalunk, hogy Vorkuta lágereit és bányáit a nyenyec tundrán építették fel (Wărkuta nyenyec nyelven ’medvékben bővelkedő hely’-et jelent); hogy az ún. »halott«, soha használatba nem vett Szalehard–Igarka vasútvonalat a tundrai nyenyecek, az erdei nyenyecek és a Taz menti szölkupok földjein vezették keresztül; hogy egyik fő száműzetési helyül folyamatosan a narimi körzet szolgált, ami a Tomszki Terület szölkupok által lakott északi része; hogy a Jenyiszej alsó folyásánál, az enyecek és a nganaszanok szomszédságában kiépült egy óriási ipari és lágerközpont – Norilszk.” (A szamojéd népek vázlatos története. Megjelent több helyen: Budapesti Finnugor Füzetek/1. Bp. 1996., Nyelvrokonaink. Szerk. Nanovfszky György. Bp. 2000., de olvasható az interneten is.)

Természetesen Vorkutába is vezet vasút, és Norilszkot is összeköti Dugyinka kikötőjével egy vasútvonal. Ezeket is politikai foglyok építették.

1953-ban, Sztálin halála után leállt a Szalehard–Igarka vasútvonal építése. Erről azt olvastam, hogy az új vezetés által életbe léptetett amnesztia miatt elfogyott a munkaerő. Valószínűbbnek tartom azonban, hogy valaki összeszedte a bátorságát, és megmondta Hruscsovnak, vagy egy kisebb nacsalnyiknak, hogy a tundrán vasutat építeni képtelenség. Addig azonban sok ezer áldozatot követelt az értelmetlen építkezés.

Az évtizedekig csak „Mjortvaja doroga”-ként („Halott út”, de értelemszerűen inkább „Halott vasút”) említett vonal egyébként nem is Szalehardtól indul, túlsó végállomása pedig Igarkán túl, Norilszk lett volna. A mintegy 1500 km-nyi vasútvonal a Komi Köztársaság területén lévő Csum településétől indul, ahol csatlakozása van Vorkuta felé. A vonal kétszer is átlépi az északi sarkkört. Az építés nehézségeit az állandóan fagyott altalaj és a nyaranta elmocsarasodó felső talajréteg együttesen okozta. A sínek egyszerűen elsüllyedtek.

Az építkezés leállítása után egyes félkész, illetve a természeti erők működése miatt folyamatosan pusztuló szakaszokat lezártak, itt-ott az épületeket is lebontották, míg a könnyebb talajviszonyok között vezető részeket ma is használják. A bedőlt hidak, elhagyott töltések, vasútállomások, lágerek, mozdonyok és mozdonyszínek megdöbbentő fotói itt találhatók.

A térkép a Wikipédiából származik

A vasút nyugatról kelet felé haladva jelenleg a következő állapotban van: Csum és Labitnangi között működik. Innen egy hidat kellene építeni az Obon, hogy elérjék a túlparti Szalehardot. Labitnangi és Nadim között nincs közlekedés. Nadimtól Urengojig ismét használják a vasutat. Urengoj és Dolgij között soha nem épült meg a vonal, míg Dolgijtól Igarkáig ismét egy megkezdett, de mára elpusztult szakasz található.

1947 és 1953 között a vasútépítési technika fejletlensége miatt a Szalehard–Igarka vonalat nem lehetett megépíteni. A természet erői legyőzték a szocializmus eszméjét. Az utópia nevében emberek ezreit dobták oda a halálnak. Mára az eszme kimúlt, de a technika fejlődik: Oroszországban működik a Novij Urengoj és a sarkkörön túli Jamburg gázmezőit összekötő vasútvonal, valamint a norilszki bányáktól és fémipari kombináttól Dugyinkáig vezető vonal is. Kínában nemrég átadták a Tibetbe vezető vasútvonalat, amelynek magashegységi részét szintén fagyott altalajra kellett építeni. Így hát az orosz vasutak 2030-ig szóló stratégiai terveiben szerepel a Szalehard–Igarka vasútvonal befejezése, illetve újbóli megépítése.

Úgy tűnik, vasutat kapnak a nyenyec rénszarvaspásztorok. A következmények beláthatatlanok.

NRVV 55. Vanzevat

2010-07-28T08:00:00.002+02:00

Vanzevat az utolsó (legészakibb) valamire való település a Nagy-Ob partján a Hanti-Manysi Autonóm Körzeten belül. A Kazim torkolatáról északra található, éppen ezért a járásközpontba, Belojarszkijba közlekedő hajók már nem érintik. Állítólag időnként érkeznek ide menetrend szerinti (?) hajók, de ezek meglehetősen rapszodikusan járnak. Éppen ezért célszerű bérelt motorcsónakon megközelíteni. Természetesen csónaktaxik nem állnak a rendelkezésünkre, így általában keríteni kell valakit, aki a megfelelő irányba megy, és hajlandó némi pénzért elvinni minket.

Vanzevat a folyó „hegyes” oldalán terül el, így nem meglepő, ha fövenyes partja fölé magasodik maga a település.

A település ugyan nem nélkülözi a természeti szépségeket, de kifejezetten festőinek nem mondható. Erről a faluról is elmondhatjuk, hogy Schmidt Éva jelentős folklórgyűjtésének helyszíne volt, mára azonban nem maradtak énekesek: az öregek, ha képesek is még beszélni hantiul, a népköltészetet nem ismerik. Itt érezhettük meg igazán, hogy tényleg az utolsó pillanatban gyűjtötte fel anyagát Schmidt Éva: mi már semmit nem találhattunk. Különösen lehangoló volt, hogy az adatközlők semmi másról nem tudtak beszélni, mint betegségről, nyomorról, halálról. Ha a hanti nyelv szinte ki is halt, a pogány szokások nem: találtuk némi nyomát annak, hogy a férfiak, azok is, akik már egyáltalán nem beszélnek hantiul, időnként áldoznak bálványaiknak. Sajnos (és természetesen) ilyen alkalmon nem vehettünk részt, és azt sem tudjuk, mennyire komoly a hit és mennyi a puszta hagyományőrzés.

Ha azonban nem elegyedünk beszédbe az öregekkel, a település egyáltalán nem nyújt lesújtó képet. A falu szélén ilyen kis vidám játszóteret találtunk. Persze ezért nem érdemes Vanzevatba ellátogatni, van azonban valami, amiért igen: erről szól a következő posztunk.

Udora non russificat

2010-07-27T08:00:00.002+02:00

A váratlanul angol nyelvű hírek tömegét árasztó és külsejében is megújult finugor.ru többek között azt a hírt tette közzé, hogy Komiföld Udora járásában három iskola átáll a komi nyelvű oktatásra. A tanítás nem hivatalosan gyakran eddig is komiul folyt, de áprilisban döntés született, hogy hivatalosan is átállnak a komi nyelvű oktatásra. Az átállás azonban legalább egy évet vesz igénybe, mivel hiányoznak a tankönyvek és a tantervek. A nemzetiségi jellegével egyébként is kitűnő járás 17 iskolája közül 14-ben anyanyelvként tanulják a komit, és a járás vezetése igyekszik elérni, hogy a hivatalnokok is beszéljenek komiul.

Emlékeztetőül: Oroszországban elvben ugyan van lehetőség anyanyelvi oktatásra, de a finnugor népek közül ez igen kevés helyen valósul meg. Egyedül a mariknál szólnak adatok arról, hogy egyes iskolákban a negyedik osztályig mariul folyik a tanítás. A legtöbb finnugor településen legfeljebb iskolai tantárgyként lehet tanulni az anyanyelvet. A Komi Köztársaságban mindenkinek kötelező heti néhány órában komiul tanulnia, de két külön tanterv van: komi mint államnyelv azoknak, akik nem komi anyanyelvűek, illetve komi mint anyanyelv. Sokszor azonban komi anyanyelvűek is a jóval szerényebb tudást elváró államnyelvi tanterv szerint tanulnak. Komiföldön eddig nem volt lehetőség hivatalosan is a komit használni tanítási nyelvként. A hírek arról nem szólnak, mely osztályokban vezetik be a komi nyelvű oktatást.

A leghíresebb erza

2010-07-26T08:00:00.003+02:00

Az orosz és vegyes lakosságú falvak között megbújó erza településen, Bajevoban (vagy erzául Bajenybujeban) található annak a szobrásznak a múzeuma, aki az egész világon híressé tette az erza nevet. Sztyepan Dmitrijevics Nyefjodov 1876. október 31-én született a faluban, amely akkor még a Szimbirszkij kormányzósághoz tartozott. Bár a ház, ahol a szobrász született, már nem áll, a templomot (a közeli Ahmatova faluban), ahol megkeresztelték még mindig meg lehet tekinteni. Bajenybuje egyébként nemcsak erza többségű lakossága miatt különleges. Faházai, utcái rendezettek, viszonylag kevés az elhagyatott épület. Más falvakban annyira fogy már a lakosság, hogy majdnem minden harmadik ház üresen áll. Maga a szobrász is szeretettel emlékezett vissza szülőhelyére, mesebeli helynek festve le azt ismerősei számára.

Élete meglehetősen kalandos volt, sokáig nem sikerült művészeti képzést szereznie. Kezdetben festészettel foglalkozott, elsősorban ikonokat készített (1890-1901, Alatirben és Kazanyban tanulta ezt a mesterséget), csak később, moszkvai tanulmányai során figyeltek fel agyagból a maga kedvtelésére formált szobraira. 1901 és 1917 között Nyefjodov többször is járt külföldön, Olaszországban és Franciaországban tanulmányozta a szobrászat mestereinek alkotásait. Párizsban ki is állították munkáit, ekkor kezdte az Erzja művésznevet használni. A polgárháború idején az Urálba, majd a Kaukázusba menekült, ahol első jelentősebb alkotásai elkészülnek, Jekatyerinburgban és Bakuban. A forradalom és polgárháború után visszatért Moszkvába és szeretett volna önálló kiállítást nyitni, azonban erre a korabeli viszonyok között nem volt lehetőség. 1926-ban 6-hónapos ösztöndíjat kapott Párizsba, ahonnan sokáig nem tért vissza. Különösen érdekelte Dél-Amerika, 1927-től Argentínába költözött és Buenos Airesben, egy kis házban alkotott. Abból élt meg, hogy a ház egyik szobájában kis kiállítást rendezett be. Ez az időszak azért jelentős az életében, mert ekkor fedezte fel a kebracso nevű fát, amelyet későbbi szobraihoz alapanyagként használt fel. A kemény fát sokáig nem tudta mivel faragni. A legenda szerint egyszer megfájdult a foga, és fogorvoshoz ment, ahol rájött, hogy egy fogorvosi fúróhoz hasonló eszközzel meg lehetne munkálni a kebracsot. 1950-ben az argentínai orosz nagykövet közbenjárására lehetőséget kapott a hazatérésre. Moszkvában sokáig nem találta a helyét, csak 1954-ben nyílt például arra lehetősége, hogy kiállítást rendezzen a munkáiból.
A moszkvai közönség körében nagy sikert aratott, hosszú sorok kígyóztak a kiállítóterem előtt. A kiállítást egyik napról a másikra hirtelen bezárták, amikor felfedezték, hogy a vendégkönyvbe valaki azt írta, Erzja szobrain kívül a múzeumban nincs semmi említésre méltó. 1959-es halála előtt munkásságának elismeréséül Erzját még kitüntették (1956-ban).

A bajenybujei múzeum érdekessége egyébként, hogy a szerző szobraiból viszonylag keveset tartalmaz. Elsősorban fényképekről ismerhetjük meg a szobrász életét, és a múzeumi körbevezetésből, amelyet teljes átéléssel egy orosz származású hölgy ad elő, értelemszerűen csak oroszul. Erzja története mellett a falusi hétköznapok és ünnepek világába is betekintést nyújt a kiállítás, esküvői viseletet is láthatunk számos használati tárgy (szövőszék, korsók stb.) mellett.

A múzeum előtt Erzja márványszobra áll, amelyet a moszkvai Aljdona Nyenaseva készített 1991-ben. Magát a múzeumot 1976-ban a szobrász születésének 100. évfordulóján nyitották meg. Az épülettel átellenben, az iskola előtt is szobrok sorakoznak, amelyeket mordoviai alkotók készítettek a 130. évfordulóra 2006-ban. Ezek is különböző erza népviseletes alakokat ábrázolnak és igyekeznek követni Erzja jellegzetes stílusát, aki a fa gyökereit és erezetét is felhasználva alakította ki a megformálandó alakokat, időnként csak kissé változtatva meg a természetes vonalakat.

Megjelent a Finnugor Világ 2010. évi júliusi száma

2010-07-23T08:00:00.003+02:00

Megjelent a Finnugor Világ új száma, ismét papíron.

A címlap belső oldalán Csúcs Sándor felelős szerkesztő kissé szerepet téveszt, mivel nem szerkesztőként, hanem kongresszusszervezőként nyilatkozik meg. (A címlapot is kongresszusi jelvény díszíti.)

Ezután két oldalnyi terjedelemben Juvan Sesztalov versei következnek Vándor Anna fordításában. Számomra nem világos, milyen irodalmi erények indokolták e költemények publikálását.

A következő hét oldalt Sipos Mária Az egyéni énekek egy jellemzője Schmidt Éva gyűjtéseiben című cikke következik. A cikk már kötetben megjelent, ez egy rövidített változata. A rövidítés fő eszköze, hogy bizonyos idézetek kimaradtak, méghozzá azzal az indoklással, hogy azok (egy másik) kötetben már megjelentek. A cikk egyébként szakcikk, azok számára, akik nem járatosak az obi-ugor filológiában, aligha dolgozható fel könnyen. Célszerű lett volna a szöveget adaptálni a Finnugor Világ szélesebb, laikus érdeklődő közönségéhez. E változatból sajnos azt sem sikerült kibogoznom, hogy mi az egyéni énekek egy jellemzője: talán arra gondolt a szerző, hogy a műfaj határai nem élesek, de az nem egyértelmű a szövegből, hogy a cím erre vonatkozik.

Nikolay Kuznetsov A komi nyelvújítás: pro és contra című cikke foglalja el a következő kilenc oldalt. Ez szintén szakcikk, bár szövege könnyebben feldolgozható. Érthetetlen viszont, hogy a nyelvi adatok miért cirill betűkkel szerepelnek. Ha az olvasók ismerik is a cirill betűket (sajnos ez finnugor szakos hallgatókról sem mondható el mindig), a komi szavak kiolvasásával valsózínűleg csak kevesen vannak tisztában. A szerző kitűnően tud magyarul, ettől függetlenül azonban a cikket illett volna átolvasni, a helyesírási, fogalmazási hibákat kijavítani. Az sem feltétlenül indokolt, hogy egy nem szakmai közönségnek szóló lapban másfél oldalas bibliográfiát közöljenek, amely ráadásul főként komi nyelvű tételeket tartalmaz, melyek az olvasók túlnyomó többsége számára amúgy is elérhetetlenek. A cikk egy rövid írástörténeti bevezetővel indul (ez nem kapcsolódik szervesen a további részekhez), majd a nyelvújítás története következik, ezt követi a szóalkotási módok bemutatása bőséges példatár segítségével, végül pedig a nyelvújítás melletti és elleni érvek következnek.

Ezt követi hét oldalon Zaicz Gábor cikke „Az universitas dolga nem kicsin dolog” A 440 éve született Pázmány Péter 375 éve alapította meg Nagyszombatban egyetemünket című írása. A szöveg elsősorban a Pázmány Péterről szóló szakirodalomból való kompiláció. Nem igazán világos, mit keres egy finnugrisztikai témájú lapban. A szerző úgy köti Pázmány személyét a témához, hogy a Pázmány által alapított egyetem két jogutódján működik az ország (ill. a világ) legrégebbi, ill. legújabb finnugor tanszéke (ti. az ELTÉ-n, ill. PPKE-n). Magukhoz a tanszékekhez azonban sem Pázmánynak nem lehetett köze, és e tanszékek tevékenysége sem érintkezik Pázmány személyével.

Gubis Éva Párhuzamok Arto Paasilinna figurái és a Kalevala-hősök között című kétoldalas írása a hősök következő közös tulajdonságait emeli ki: csendes, magukba forduló, ám nagy fizikai erejű, a kétkezi munkához jól értő karakterek, akik a természetbe menekülnek. Nem ártott volna, ha a szerkesztő kicsit odafigyel a szövegre, melyben a helyesírási hibák mellett a olyan furcsa megfogalmazások is maradtak, mint „sokszor futva téve meg nagy távolságokat, ami az eposzi hősök kedvelt közlekedési eszköze”.

Ezek után négy ismertetés következik.

Az első és a legterjedelmesebb (négy és fél oldal) Zaicz Gábor írása A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság című kötetről. Zaicz megfigyelése szerint a kötetben legtöbben Marcantoniót és Alineit, illetve a Wiik–Künnap(–Pusztay)-féle „forradalmi elképzeléseket” támadják. (Ha Zaicznak igaza van, az azt jelenti, hogy a kötet valójában nem is a szó szoros értelmében vett dilettánsok ellen íródott.) Zaicz kevés konkrét kritikát fogalmaz meg a kiadvánnyal kapcsolatban, ezek között kiemelném, hogy Zaicz szerint „a m. -j imperativusjelet *-k helyett – Rédei nyomán – újabban a *-j kicsinyítő képzőre vezetjük vissza”. (Nem világos, hogy Hontinak miért kellene elfogadnia Rédei véleményét, és egyáltalán, ki az a „mi”, aki dogmává emelhet véleményeket.) Zaicz azt is kifogásolja, hogy a 29. oldalon található családfán a lűd önálló nyelvként szerepel, „azonban ez sokak szerint csak egy karjalai nyelvjárás”. Itt sem érthető, hogy az eltérő vélemények közül Zaicz miért csak az egyiket tartja elfogadhatónak: érvelni nem is próbál. Az már csak a hab a tortán, hogy Zaicz szerint a múltidőjel írásmód helytelen, és helyette a múltidő-jel a helyes.

Ezt követően Csepregi Márta ismerteti két és fél oldalon a Medve-vendég jött a házba című kötetet, mely Péli Árpád fordításában tartalmaz obi-ugor énekeket. A cikk jelentős részét a korábban megjelent finnugor folklórantológiák enumerációja teszi ki. A jelen kiadványról szóló részben Csepregi helyesli, hogy hanti és manysi énekek egyaránt kerültek a kötetbe. Ugyanakkor felhívja arra a figyelmet, hogy a fordításokban gyakoriak a rímek, amelyek az eredeti szövegekre egyáltalán nem jellemzőek. Igaz, teszi hozzá, a rímekkel a fordító a szöveget közelebb hozza rímes verseléshez szokott magyar olvasóhoz. Itt tulajdonképpen két fordításelméleti felfogás ütközéséről van szó, ám úgy tűnik, a recenzens nem kívánt egyik mellett sem állást foglalni.

Csúcs Sándor Mihail Hudjakov Udmurt eposza finnül címmel közöl ismertetést a Dorvyžy (személy szerint laikusoknak szóló magyar szövegben inkábba Dorvizsi, esetleg a Dorvüzsü átírást használnám) című eposzról, mely Esa-Jussi Salminen fordításában jelent meg Finnországban. A cikk valójában sokkal inkább szól magáról az eposzról, annak keletkezéstörténetéről és tartalmáról. A két és fél oldalas írásnak mindössze az utolsó bekezdése szól magáról a fordításról, ill. az utolsó előtt a kiadásban szereplő illusztrációkról és mellékletekről.

Az utolsó, alig egyoldalas ismertetésben Polner Krisztina szól Arvo Valton Ezer évig hordott engem a fény című verseskötetéről. A verseket Pusztay János fordította. További szűk egy oldalt két szemelvény tölt ki. (Az utolsó vers után bőven maradt annyi üres hely, hogy még egy költeményt közöljenek.)

A Krónika rovatban először Csúcs Sándor számol be Nikolai Abramov vepsze költő magyarországi látogatásáról, illetve kétnyelvű, magyar–vepsze verseskötetéről. Mint azonban megjegyzi, a kötet egyelőre nem férhető hozzá. (A bemutató másfél hónapja volt, a kötetről azóta sincs hír.) Ezután Rodionova Elena számol be egy fordítói szemináriumról: e cikknek kevés finnugor vonatkozása van, lényegében annyi, hogy ő udmurtként vett részt és bemutatta az udmurt nyelvű József Attila-kötetet. Ezután ismét Csúcs Sándor számol be a május 20-i finn programokról. Különösen elgondolkodtató a Nyuszilány című előadásról írott két sora, melyek egyben a cikk zárósorai: „Érdemes megnézni a darabot, reális képet ad a mai fiatal nők életérzéséről. A probléma éppen az, hogy ez az életérzés szerintem nem a valóságon alapul.”. A rovatot és egyben a számot a Hírek zárják Falk Nóra összeállításában. A 15 említett esemény közül mindössze kettő volt aktuális a megjelenés pillanatában: a Wizzair Budapest–Turku járatával hetente kétszer kedvező áron lehet Finnországba repülni, illetve a Néprajzi Múzeumban augusztusban nyílik a lappföldi Siida múzeum vendégkiállítása.

A nyelvek szétválásának idejéről és módjáról

2010-07-20T08:00:00.004+02:00

Tib nevű olvasónk kérdezi:

A glottokronológián kívül milyen egyéb módszer létezik a nyelvcsaládhoz tartozó nyelvágak szétválásának időpontokhoz kötésére? És egyáltalán, a glottokronológiának milyen az ázsiója manapság? Mert azt hangsúlyozzák, hogy bizonytalannak tekintik, de ez a bizonytalanság kihat arra is, ha a különféle "egységek korát" meg kell határozni, akár hozzávetőlegesen is?

Illetve csak közvetve kapcsolódik ehhez, de mikor a hagyományos családfa-modellt megrajzolták, akkor mire voltak tekintettel a különféle ágak csoportosításakor? A szókincs összevetése alapján tekintettek egyes nyelveket közelebbinek vagy távolabbinak egymáshoz, vagy figyelembe vettek morfológiai és szintaktikai közös elemeket is?

Először is azt kell tisztáznunk, mi a glottokronológia. A glottokronológia módszerének lényege, hogy a rokon nyelvek által megosztott közös eredetű szókincs arányát vizsgálja. Ehhez általában egy alapszókincsről készített listát használnak, melyen jelentések szerepelnek, és azt nézik meg, hogy a listán szereplő jelentéseket kifejező szavak hány százaléka rokon. (Hiába van meg ugyanaz az etimon mindkét nyelvben, ha csak az egyikben az a jelentése, ami a listán szerepel.)

A glottokronológiát általában akkor szeretik használni, ha az adott nyelvek történetét még nem ismerik alaposan. Alapos nyelvtörténeti ismeretek nélkül azonban nehéz eldönteni, hogy két hasonló hangzású szó tényleg azonos eredetű-e (és ha igen, nem frissebb jövevényszó-e mindkét nyelvben), vagy két egészen különböző szó nem azonos eredetű-e a hangzásbeli különbség ellenére. Éppen ezért a glottokronológia ilyen esetekben használhatatlan.

Mire jó a glottokronológia azoknál a nyelveknél, melyek történetét már jól ismerjük? A módszere arra a feltevésre épül, hogy a nyelvek (de legalábbis alapszókincsük) egyenletes sebességgel változnak, ezért vonhatunk le a változás mértékéből következtetéseket a szétválás korára vonatkozóan. Ez a feltevés azonban eleve hibás, hiszen a nyelvi változások nagyban függenek a társadalmi körülményektől, főként a más nyelvekkel való kapcsolatoktól. Éppen ezért a glottokronológiát nem tekinthetjük valódi módszernek.

A nyelvi változások, szétválások pontos időpontjánál egyszerűbb (bár nem mindig egyszerű vagy éppen megoldható) az egyes ágak szétválása sorrendjének megállapítása. Ebben szókincsbeli és nyelvtani jelenségekre is támaszkodhatunk.

Ami a szókincset illeti, ha nem is változik egyenletes sebességgel, azt azért feltételezhetjük, hogy azok a nyelvek állnak egymással közelebbi rokonságban, amelyek több közös alapnyelvi szót őriztek meg. Szétválásuk időpontjáig ugyanis ugyanazokat a szavakat őrizték meg, és a változások csak utána következtek be. Ugyanakkor ennek a megoldásnak is vannak módszertani nehézségei. Az egyes nyelvek kutatottsági foka eltérhet: a kevésbé alaposan kutatott nyelvekből kevesebb szót ismerünk, illetve kevesebbről sikerült megállapítani, hogy alapnyelvi eredetűek. Az ilyen nyelvekből értelemszerűen kevesebb közös etimont tudunk kimutatni, és ezt figyelembe kell venni a rokonság fokának megállapításakor.

A nyelvtani változásokban elsősorban azt kell vizsgálni, hogy milyen közös újításai vannak az adott nyelveknek az alapnyelvhez képest. Ehhez természetesen először azt kell megállapítani, hogy milyen volt az alapnyelv nyelvtana. Amely nyelvek nyelvtana hasonlóan változott, azok feltehetően tovább alkottak egy nyelvet. Azonban ez sem mindig igaz, hiszen egy-egy változás egymástól függetlenül, különböző időben több nyelvben is előfordulhat. Éppen ezért, még mielőtt a szétválásokat és változásokat időponthoz kötnénk, sokkal fontosabb megállapítani egymáshoz viszonyított korukat, azaz relatív kronológiájukat. Ez egy igen bonyolult folyamat, melynek során a nyelvi adatokat igyekszünk minél koherensebb rendszerrel magyarázni. Ezek során folyamatosan változnak elképzeléseink az alapnyelvről, a nyelvek egymás közötti viszonyairól, a változások sorrendjéről stb.

Természetesen fontos szerepük van az időpontoknak is. Azt például nyelven kívüli adatokból tudhatjuk, hogy egyes népek mikor érintkeztek egymással, így fogalmunk lehet arról, hogy egyes jövevényszavak mikor kerülhettek be a nyelvbe. (Természetesen nem napra pontosan tudjuk, hanem gyakran csak néhány évszázados pontossággal, de ez is sokat jelent.) Megfigyelhetjük, hogy az egyes jövevényszavakban milyen változások mentek végbe, és milyenek nem. Amelyek nem mentek végbe, azok az érintkezésnél korábbiak, amelyek végbementek, az érintkezésnél későbbiek. Amennyiben egyes szavakban egyes változások végbementek, mások nem, azt is tudhatjuk, hogy e változások az adott korban mentek végbe, sőt, azt is, hogy mely jövevényszavak kerültek be az érintkezés korai, és melyek kései szakaszában: amelyekben az adott változások végbementek, azok a korábbiak. Mindez persze nem csupán a vizsgált nyelvbe bekerült szavakra igaz: támpontként szolgálhatnak azok a nyelvek is, amelyekbe a vizsgálat középpontjában álló nyelvből kerültek szavak. Ezek is mutatják, hogy az adott korban ezek alakja milyen lehetett – persze figyelembe kell venni, hogy az átvevő nyelvben azóta milyen változásokon estek át. (Ha vannak írott forrásaink, akkor azokból azt is tudhatjuk, hogy keletkezésük idején egy változás végbement-e már, és ez is segíti a változások időponthoz kötését.)

A jövevényszavak árulkodhatnak az egyes nyelvek szétválásának időpontjáról is. A finnugor nyelvek körében erre klasszikus példa az udmurt és a komi szétválása. A komiban alig több mint 30 bolgár-török jövevényszó van, míg az udmurtban sokkal több. Éppen ezért úgy vélik, hogy a permi népek akkor váltak szét, amikor a volgai bolgár birodalom létrejött (7-8. század), azaz kb. a 9. században. A komi elődjének tekinthető nyelvjárásokba csak a legkorábbi bolgár-török jövevényszavak jutottak el, a későbbiek már nem.

Ez az érvelés azonban több szempontból is megkérdőjelezhető. Először is, egyes szavak vándorolhatnak úgy is, hogy a kiinduló és a célnyelv között nincs érintkezés, azaz esetünkben előfordulhat, hogy a már önállónak tekinthető udmurton keresztül jutnak el a bolgár-török szavak a komiba. Ugyanakkor az ellenkezője sem zárható ki: egy teljesen egységesnek tekinthető őspermi nyelven belül is lehetséges, hogy egyes nyelvjárásokban több ilyen-olyan jövevényszó van, mint másokban. Az udmurtban ma is ez a helyzet, a déli nyelvjárásokban sokkal több tatár jövevényszó van, mint az északiakban, így ha az udmurt nyelv kettéválna, hasonló érvek alapján azt mondhatnánk, hogy ez a kettéválás már a 20. század végére végbement – holott aligha van olyan kutató, aki ma két külön nyelvnek tartaná ezeket.

És itt máris elértünk egy nagy problémához. A jelenben is gyakran nehéz eldönteni, hogy két nyelvváltozatot két külön nyelvnek vagy ugyanazon nyelv két nyelvjárásának tekintsünk. A döntés általában nem is nyelvi tényeken, hanem a beszélők attitűdjén, a politikai viszonyokon stb. múlik. Hogyan is mondhatnánk meg visszamenőleg, hogy melyik volt az az időpont, amikor egy nyelv két (vagy több) önálló nyelvvé vált? Erre csak korlátozott lehetőségeink vannak, és leginkább akkor, amikor a szétválás drasztikus volt. (De még egy drasztikus földrajzi szétválás sem jelent azonnali nyelvi szétválást, ekkor is kell még néhány száz év, hogy valóban oly mértékben eltérő nyelvváltozatok alakuljanak ki, melyeket kétkedés nélkül nevezhetünk külön nyelveknek.)

Hasonló probléma van a családfa ágainak szétválasztásával is. Egy nyelven belül jelentős nyelvjárási különbségek alakulhatnak ki, de amikor a nyelvi közösség valóban szakad, egyáltalán nem biztos, hogy ez a korábbi nyelvjáráshatáron történik. Bizonyos jelenségek mindkét új nyelvben előfordulhatnak, de mindkettőben csak egyes nyelvjárásokban. (Ha aztán az egyik nyelvben a jelenség az irodalmi nyelv része lesz, a másikban nem, akkor úgy tűnik, mintha a különbség a két nyelv között lenne, pedig dehogy.) Ugyanakkor a már különállónak tekinthető nyelvek is hathatnak egymásra, az egyikben elindult változás átterjedhet a másikra. Hosszabb idő elteltével már nehéz lesz kibogozni, melyik változás mikor indult el, melyik tekinthető még közösnek, melyek nem. Az ágak tehát nem mindig választhatóak szét egyértelműen.

Vannak olyan vélemények, melyek szerint az ilyen problémák miatt a családfamodell nem is alkalmazható, sőt, eleve elhibázott modellje a nyelvi változásoknak. E sorok írója inkább úgy foglal állást, hogy a családfamodellnek megvannak a maga korlátai, bizonyos esetekben jól alkalmazható, más esetekben kevésbé. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy a családfamodell is csak egy modell, mely nem ábrázolja a nyelvi változások minden részletét, hanem azokat leegyszerűsítve nyújt áttekinthető, ám törvényszerűen pontatlan képet. A családfa elágazásaira nem szabad úgy gondolni, mint tökéletesen egységes nyelvek szétválása jól elkülönülő nyelvekké, és az elágazáshoz írt időpontra sem szabad semmiképpen úgy gondolni, mint időpontra: a szétválás folyamata valójában mindig századokig, néha hosszabb ideig is eltart.

László Gyula őstörténeti munkássága/2.

2010-07-16T08:00:00.000+02:00

Legutóbb László Gyula magyar őstörténeti munkásságával foglalkoztam, a témán belül leginkább a kettős honfoglalás elméletére koncentrálva. Most a finnugor őstörténet következik.

László Gyulának ezen a tudományos területen is volt egy jelentős elmélete. Finnugor őstörténeti munkássága azonban nem teljesedett ki. Írt egy könyvet Őstörténetünk legkorábbi szakaszai címmel (Bp. 1961.), de a könyv beígért folytatását már nem készítette el. E könyv mellett egyéb finnugor őstörténeti, régészeti munkássága nem jelentős. Még a zuevói temetőről írt tanulmánya érdemel figyelmet (a kéziratot csak 1993-ban szerkesztette meg és publikálta Fodor István).

Finnugor őstörténeti koncepcióját László Gyula még az 1950-es években dolgozta ki. Ekkoriban őt a szocialista rendszer ellenségeként kezelték, számos sérelem érte, s nap mint nap éreztették vele, hogy figyelik – például munkahelyi íróasztalát gyakran feltörték stb. Talán amikor ezek az évek elmúltak, s László Gyula átkerült az egyetemre, a kellemetlen emlékektől szabadulni akarván hagyott fel a finnugor őstörténet kutatásával.

Az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai egy nevezetes tudományos vita után született meg. 1953. december elsején a Nyelvtudományi Társaság A magyar őstörténetkutatás újabb eredményei és a nyelvtudomány címmel rendezett vitát, melynek fő témája Molnár Erik: A magyar nép őstörténete című könyvének bírálata volt. Molnár Erik könyve alaposan fölkavarta a magyar történeti nyelvtudományt. A szerző azt állította, hogy a nyelvészeti paleontológia (e módszer rokon nyelvek közös eredetű állat- és növényneveiből lokalizálja az alapnyelvi népesség lakóhelyét) módszere hibás, s ebből kiindulva megkérdőjelezte a történeti nyelvészet mint tudományág illetékességét az őshazakutatásban.

A nyelvészek már Molnár Erik előtt is tudták, hogy a nyelvészeti paleontológia, tehát az életföldrajzi szavak felhasználása az őshazakutatásban tévedésekre vezethet. Erről Zsirai Miklós 1937-ben így írt: „Az életföldrajzi alapon történő őshaza-meghatározásnak másik nagy fogyatékossága a történeti szempont mellőzésében rejlik. A vallatóra fogott növényeknek, állatoknak csak mai elterjedési viszonyait, vegetációs határait ismerjük – úgyahogy, – s kérdés, nem követünk-e el súlyosabbnál-súlyosabb hibákat, a amikor a mai állapotot évezredekkel ezelőttre vetítjük vissza” (Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk. Bp. 1937. /reprint: 1994./ 118–119.).

Az 1953-as őstörténeti vitában már fölmerült, hogy az őshaza meghatározásához használt növény- és állatföldrajzi szavakat egyeztetni kellene az éghajlatváltozásokat kimutató palynológiai vizsgálatokkal (A magyar őstörténet kérdései. Bp. 1955. 51.). Ezt végezte el László Gyula, s ebben úttörő jelentőségű az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai című monográfiája.
A monográfia másik alapvető újdonsága, hogy a nyelvészeti alapú őstörténet-kutatást történeti tudománnyá tette. Ennek érdekében László Gyula a nyelvi adatok mellett egyenértékűen kezelte a történeti források, a régészet és az antropológia adatait is. A komplex szemlélet régóta jelen volt a magyar őstörténet-kutatásban, újdonságot jelentett azonban, hogy az egyik őstörténeti tudományág művelője próbálta meg a társtudományok adatait és munkamódszereit átvenni és saját elméletének megalapozásához felhasználni.

László Gyula koncepciója szerint a finnugor ősnépesség a lengyelországi Swidry települése után szvidérinek nevezett mezolitikus kultúrából eredeztethető. E kultúra területe egybeesik azzal a nyírfa-erdei fenyő erdősávval, amelyet László Gyula a nyelvészeti paleontológia és pollenanalízis együttes figyelembe vételével a finnugorok legrégebbi lakóhelyeként határozott meg. Ez a terület a mai Lengyelország térségétől keleti irányba az Oka folyó vonaláig terjedt ki.

László Gyula könyvének megjelenése után széleskörű szakmai vita bontakozott ki. Főleg nyelvészek szólaltak meg. A bírálatok nem László Gyula törekvései ellen szóltak, hanem műve pontatlanságaira hívták fel a figyelmet. Hajdú Péter fölfedezte, hogy Nejstadt növényföldrajzi térképeit használva László Gyula összekeverte az ősholocén és az óholocén éghajlati viszonyok térképét, márpedig elmélete éppen az éghajlati viszonyok és változások értelmezésén alapult. Zólyomi Bálint pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy László Gyula Obrucsev éghajlati térképeit is összekeverte, az utolsó eljegesedés (Würm) helyett a korábbi korszak (Riss) eljegesedési határait tanulmányozta.

A könyv megjelenése óta eltelt évtizedek újabb régészeti feltárásai alapján bizonyos, hogy László Gyula elméletének régészeti alapja is téves. A szvidéri kultúra hatása legfeljebb a Felső-Volga vidékéig ért el, a Közép-Volga és a Káma mellékének neolitikus lelőhelyein nem mutatható ki.

A vita során Lakó György fölismerte, hogy László Gyula másra vállalkozott, mint a nyelvészek, s ennek alapján elképzelhető a szintézis. A nyelvi adatokból meghatározott őshaza ugyanis csak az alapnyelv felbomlásának idejére vonatkozik. László Gyulát azonban nem a finnugor egység felbomlásának, hanem kialakulásának ideje foglalkoztatta elsősorban.

A bírálatokra adott válaszokból megtudhatjuk, hogy László Gyula tulajdonképpen miért vállalkozott ezen könyve megírására: elhibázottnak tartotta a nyelvészet által kidolgozott történeti modellt a finnugor alapnyelv felbomlásáról, vagyis azt a feltételezést, hogy az alapnyelvet egy viszonylag kis területen élő közösség beszélte, majd a szaporodó, s emiatt szétvándorló népesség egységes nyelve felbomlott, új nyelvek jöttek létre. E modell cáfolatául régészeti érveket hozott fel. A problémát tehát nem a nyelvészeti paleontológia mint módszer alkalmazásában látta (hiszen azt maga is használta), hanem a nyelvészek történelemszemléletében.

A nyelvi alapú őshazakereséssel szemben László Gyula által megfogalmazott ellenvetések a későbbi őstörténeti szakirodalomban is visszatérnek. Megállapíthatjuk, hogy talán ez a legfőbb oka a társtudományok jelentkezésének az őstörténet-kutatásban (persze ne feledkezzünk meg a régészet folyamatosan gyarapodó adatbázisának ebbéli szerepéről sem).

Az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai című könyv megírása után már nem lehetett a régi módon, csupán nyelvi adatokra alapozva írni, szólni a finnugor őstörténetről. A finnugrisztika számára ettől jelentős a mű és tudós szerzője, László Gyula.

Angol–mari elektronikus szótár és újabb billentyűzet

2010-07-15T08:00:00.002+02:00

A Marlamuter.ru kiadott egy angol–mari elektronikus szótárat, letölthető innen. A letöltött fájlt ki kell csomagolni és telepíteni. Ez egyelőre a windowsos változat, de készül a linuxos is. (Próbálkoztam wine alatti futtatásával, sikertelenül, ha valaki megoldja a problémát, kérem, jelezze. Szívesen fogadunk beszámolókat arról is, hogy Windowson hogy fut.)

A szótár a leírás szerint kb. 8000 szót és 2000 további számítástechnikai terminust és kifejezést tartalmaz.

(Forrás)

Korábban már beszámoltunk róla, hogy Windowshoz elérhető egy komi–udmurt–mari billentyűzet. Az a változat azonban csak a Windows XP-n működött. Most elkészült egy változata Windows 7-re is, ez innen tölthető le. A leírás szerint a 64-bites Windows 7-en ennek következtében el fog tűnni az eredeti orosz billentyűzetkiosztás, de az itt leírt módon ez visszaállítható. A 32-bites változatról ilyet nem ír, ott feltehetően megmarad az eredeti orosz kiosztás is.

(Forrás)

Finnugor hírek az Oroszvilág.hu-n

2010-07-13T08:00:00.004+02:00

A posztszovjet térség híreit közvetítő Oroszvilág.hu rendszeresen közöl finnugor vonatkozású híreket is. (Úgy tűnik, a híreket szinte kizárólag a finugor.ru-ról veszik.) A rovat néhány napja elérhető a Rénhírek oldalsávjából, a Kapcsolódó honlapok közül is.

NRVV Bonus track: Az oroszországi településnevekről

2010-07-12T08:00:00.000+02:00

Oroszországban nem mindig lehet könnyen kideríteni, hogy is hívnak egy-egy kisebb települést. A pontos hivatalos név nem mindig derül ki, a települések lakói különböző formákat használnak. Ezek persze nem teljesen különböznek, de más neműek, vagy más képzőt tartalmaznak. Én például az általunk meglátogatott települések egyikét korábban egyszer Lugovojénak, háromszor Lugovszkojénak neveztem.

Érdekes eredményt kapunk, ha a Yandex térképén szeretnénk megtudni, hogy mi is a település hivatalos neve. Ahogy közelítünk az Irtis torkolatához, először a Lugovszkoj elnevezés bukkan fel:

Tovább közeledve azonban a Lugovoje elnevezés bukkan fel:

Érdekes módon azonban ha tovább közelítünk, Hanti-Manszijszk is eltűnik, és Szamarovo jelenik meg:

Leginkább tehát az valószínűsíthető, hogy a teljes közigazgatási egységet, amely magába foglalja a környező falvakat (Belogorjét, Kirpicsnij Zavodot, Troicát stb.) Lugovszkojnak hívják, viszont magát a szűkebb települést Lugovojénak. Egyébként mindkét szó azt jelenti, hogy "mezei", csak képzőjükben és nemükben különböznek.

VDNH Karélia avagy a népgazdaság csodái

2010-07-09T08:00:00.009+02:00

A VDNH (mai nevén VVC)-központ azért épült 1939-ben, hogy bemutassák benne a szovjet (mező)gazdaság által aratott sikereket. Erre utal eredeti neve (amelynek VDNH az orosz rövidítése), amely magyarra a Népgazdaság Eredményeinek Kiállítása formában fordítható. Később a népgazdaság összeomlásával az épület- és szoborkomplexum az Összoroszországi Kiállítóközpont (a VVC ennek a rövidítése) nevet kapta. A hely ma leginkább szórakozóközpontnak lehetne nevezhető, időnként afféle "szovjet Disneyland" benyomását kelti. Monumentális épületek váltakoznak benne kisebb elárusító bódékkal, amelyekben gagyi ajándékok és harapnivalók vásárlása mellett lőhetünk magunknak jegesmedvét (persze csak kellő számú lufi vagy labda eltalálásával, és persze csak plüssváltozatban). Lehet kölcsönözni görkorcsolyát is, amellyel könnyedén odagördülhet az ember a retrós limonádékat kínáló automatákhoz, miközben megcsodálja az épp útjába eső, szigorúan a nagy honvédő háború emlékeivel díszített repülőgépet vagy kósza űrhajót.

Az egyik monstrum belülről.

Fotó: László Áron Márk

Ha mindezek mellett valamilyen finnugor vonatkozást szeretnénk találni a parkban, nem kell sokáig keresnünk, ugyanis az egyik épületet a Karél köztársaságnak szentelték. Hogy annak idején mit tettek itt közszemlére, csak találgathatjuk, ma részben karjalai fabútorok kiállítóterme. (Részben pedig gobelinkiállítás található benne.) Az épületekkel feltehetőleg az adott köztársaság vagy autonóm terület építészeti stílusát kívánták tükrözni a tervezők, nincs ez másképp a karél ház esetében sem, az épület fahomlokzata az egyszerű faházakat idézi, ugyanakkor a klasszicistának szánt oszlopok, a monumentális kivitelezés és az elmaradhatatlan, a népi életet ábrázoló szobrok mégis tükrözik, hogy a székesfővárosban járunk. Az épület talán legszebb része a tömör faajtó, amelyet természeti motívumokkal díszítettek.

A VVC bizonyára még számos kincset rejteget a szemfüles turistáknak, többek között itt található a két szorgos népi sarj szobra, amely a jövőbe vetett hitet sugallva forgott körbe a Moszfilm alkotásainak elején. A VVC mellett egyébként jól fölszerelt, modern űrhajósmúzeumot is találhatunk, ahol Farkas Bertalan is kiemelt helyen szerepel, és a vitrinekben rábukkanhatunk egy kétnyelvű (magyar-orosz) könyvre és egy érmére, amely egy kecskeméti kozmobiológusi találkozó emlékét őrzi. A múzeumot tavaly nyitották meg, és megtalálni sem bonyolult, mert a hatalmas Szputynik szobor alatt található, amely az égre ívben felröppenő rakétát ábrázol.

A finnugor számnevekről

2010-07-08T08:00:00.004+02:00

FunkTazmagora álnevű olvasónk a finnugor számnevekről tett fel néhány kérdést. Mielőtt ezekre válaszolnánk,fel kell hívnunk a figyelmet Honti László Die Grundzahlwörter der uralischen Sprachen című monográfiájára, mely az összes uráli nyelv tőszámneveinek eredetét tárgyalja. Ismereteink szerint ez az egyetlen munka, amely egy teljes nyelvcsalád összes tőszámnevét feldolgozza.

Kérdésem nem a cikk témájához kapcsolódik: a finnugor nyelvek számneveit olvastam,és feltűnt,hogy a "8" és "9" számnév alakjai az ugor nyelvekben jelentősen különböznek a finn-permi ág nyelveinek számneveitől (legalábbis a laikus számára): pl: finn kahdeksan, lív kaadőks,vepsze kahesa,erza kavkso,mari kandaše,viszont manysi n'ololov,khanti n'uwty,magyar nyolc.
Finn yhdeksän,lív iidőks,vepsze ühesa,erza vejkse,mari indeše,viszont manysi ontolov,khanti yir'ang,magyar kilenc.
Az angol nyelvű Wikipedia ezt írja (Finno-ugric languages c. cikk):
"The numbers '9' and '8' in Finnic thru Mari are considered to be derived from the numbers '1' and '2' as '10–1' and '10–2'. One reconstruction is *yk+teksa and *kak+teksa respectively, where *teksa cf. deka is an Indo-European loan; notice that the difference between /t/ and /d/ is not phonemic, unlike in Indo-European. Another analysis is *ykt-e-ksa, *kakt-e-ksa, with *e being the negative verb."

Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy a permi nyelvekben ('8': komi kökjamys, udmurt ťamys (< őspermi kykjamys), '9' komi okmys, udmurt ukmys – y = veláris i, ö = veláris e, ť = magyar ty) hasonló a '8' és a '9' felépítése, de más elemekből épül fel. A mys ezekben vagy egy önálló '10' jelentésű szó, vagy a mynVś '10-ből' alakból rövidült (itt a V egy közelebbről meg nem határozható magánhangzó). Akik az előbbi elképzelést vallották, összefüggésbe hozták a magyar kilenc és harminc -nc elemével. Az utóbbi azonban valószínűbb, mert a myn elem ma is megvan a komi '30'–'60' számnevekben, sőt, az ugor nyelvekben is: a magyar -van, -ven azonos eredetű. A lényeg azonban az, hogy a permi '8' és '9' szintén '2/1 a 10-hez' jelentésű, de etimológiailag nem azonos a többi finn-volgai számnévvel.

Ebből az alapnyelvi *kakteksa,*ykteksa szóból hogyan lett az ugor nyelvekben nyolc,kilenc,ill. n'ololov,ontolov és n'uwty,yir'ang ? Vagy egyáltalán abból a szóból erednek ezek a megnevezések?

Természetesen az ugor számnevek eredete egészen más. A '8' töve közös az ugor nyelvekben, a magyarban a c, a manysiban a -low a '9' analógiájára jelent meg. A tő etimológiája homályos, felmerült a '4', illetve a nyaláb szavakkal való összefüggése.

A '9' viszont mindhárom ugor nyelvben különböző. A magyarban a legvalószínűbb, hogy a kile- elem a kívül szónak felel meg, a -nc elem pedig vagy a már említett mys megfelelője, vagy a tíz > tz > c folyamat során jött létre úgy, hogy egy nazális is betoldódott (vö. geric > gerinc, bogács > bogáncs). Hasonlóképpen '1 híján tíz' jelentésű a manysi szó, melyben a -tal, -tol elem ugyanaz a fosztóképző, mint amelyet a magyar -talan, -telen toldalékokból ismerünk. A hanti nyelvjárásokban az őshanti ej-ert-jön (eredetileg 'egy-kiegészítve-tíz', azaz 'eggyel kiegészítve tíz') folytatóit találhatjuk. Elmondhatjuk tehát, hogy a '9' felépítése az ugor nyelvekben eltér ugyan a finn-permi '8' és '9' számnevek felépítésétől, de megegyezik velük abban, hogy a tízhez való viszonyításból alakult ki.

Ha a *kakteksa és *ykteksa azt jelenthette,hogy tízből kettő/egy,ill. kettő/egy híján tíz,akkor feltételezhető,hogy a finnugorok számolása a tízes számrendszerre alapult?

Az, hogy ma ezek a számnevek léteznek, azt bizonyítja, hogy a finnugor nyelvek ma a tizes számrendszert használják. Az azonban, hogy ezek a számnevek szerkesztettek, inkább azt sugallja, hogy korábban más számrendszert, talán a nyolcas számrendszert használták. Valójában erről semmi biztosat nem mondhatunk.

A finn számnevek,számrendszer 20-ig: kahdeksantoista (18,tkp. 8 + 10,8 a 10-hez),kolmetoista (13),kuusitoista (16),stb. germán hatás eredménye vagy finnugor eredetű?

A kolmetoista-típusú szerkezetek a kolme toista kymmentä-típusú 'három a második tízből' szerkezetekből jöttek létre. Korábban nem csak a 11–19 számokat fejezték ki így, hanem volt pl. 'nyolc a harmadik tízből = 28', 'négy a negyedik tízből = 34' stb. szerkezet is. Ezek nyilvánvalóan létrejöhettek belső fejlődéssel is, én nem látom okát, hogy germán hatást feltételezzünk. Sőt, tudtommal a germánban nincsenek ilyen szerkezetek.

A placebóról 2.

2010-07-07T08:00:00.006+02:00

Kettős mérce

Cikkem előző részének végén rámutattam, hogy Junttila túl szigorúan várja el a szabályos hangmegfeleléseket, és olyan indokokkal utasít vissza egy (egyébként természetesen téves) finn–sumér egyeztetést, amelyek önmagukban nem bizonyítják ennek hibásságát. Még rosszabb azonban a helyzet, ha a finnugor adatokat hasonló szigorúsággal kezeljük. Vegyük például a közismert vesi – víz példát! Ennek alapján azt várnánk, hogy a finn v-nek magyar v felel meg. Igen ám, de ott a viisi – öt, sőt, az ydin [üdin] – velő. Junttila érvelése alapján ezekről is gyorsan megállapíthatnánk, hogy nem lehetnek közös eredetűek, hiszen nem érvényesül bennük a szabályos hangmegfelelés. Egyfelől illendő lenne a magunkkal szemben alkalmazott mércét használni ellenfeleinkkel szemben is, másfelől a laikusok számára sem kell egyszerűnek feltüntetni azt, ami bonyolult. A szabályos hangmegfelelések szerepe fontos, de közel sem igaz, hogy minden etimológiailag összetartozó szóban maradéktalanul érvényesül.

A kötet legellentmondásosabb momentuma, hogy Honti azzal vádolja Wiiket, Künnapot és Pusztayt, hogy nem ismerik a lingua franca terminus jelentését, miközben kiderül, hogy ezzel Honti sincs tisztában. Honti szerint ugyanis a terminus nemcsak közvetítő nyelvet jelent, hanem pidzsint is (219). Sajnos nem derül ki, mik a forrásai, de utóbbiból mindössze annyi igaz, hogy lingua francaként pidzsin is szolgálhat, illetve hogy a lingua francának eredetileg egy földközi-tengeri pidzsin nyelvet, a szabirt hívták. A definíció bekerült a függelékbe is. Sajnos az itt található definíciók nem segítik a laikus olvasót (terminust terminussal magyaráznak meg, pl. komitatívusz = társhatározó eset), ráadásul sokszor igen szakszerűtlenek is. A morféma definíciójában teljesen összekeverednek a morfra, az allomorfra és a morfémára vonatkozó állítások, a tipológiát gyakorlatilag a morfológiai típusok kérdésére korlátozzák, az univerzáléról azt állítják, hogy „olyan sajátosság, mely minden természetes nyelvben megvan” (hogy férnek ebbe bele az implikációs univerzálék?). A definíciók szerint a fonetika „a beszédhangokkal foglalkozó tudományág”, míg a fonológia „a beszédhangok rendszerét és funkcióját ta[n]ulmányozó tudományág”: a laikus számára ebből nem derül ki, hogy mit vizsgál a beszédhangokon a fonetika (ha feltételezhetően a rendszerüket és funkciójukat nem). Nem jobb a helyzet a „hangtani jelek” magyarázatánál sem, ezek szerint az ā, ill. a finnben és az észtben az aa egyarán a hosszú a-t jelöli, holott sokkal inkább a magyar á-nak felel meg. Az ě a kötet állításával szemben „egyes szláv nyelvekben” (konkrétan a csehben és a szorbban) nem csupán a megelőző mássalhangzó jésítettségét jelölheti, hanem a [je] hangkapcsolatot is. Az ł a definíció szerint „l-szerű hang, főleg a lengyelből ismert [sic!], amelyben [sic!] kétféle ejtése van: ejtik u-szerűen és hátrahúzott nyelvháttal is”. Eltekintve attól hogy a lengyel ł valójában bilabiális zöngés réshangot (IPA [w]) jelöl, a definíciónak azért sincs értelme, mert az u is veláris hang, tehát hátrahúzott nyelvháttal ejtjük. Egyébként a felsorolt jelek igencsak ritkán bukkanhatnak fel a kötetben (l. a kaliforniai vintu nyelv egy hangjának jelét), másrészt ha elő is fordulnak, közel sem biztos, hogy abban az értékben, mint a függelékben. A 20. oldalon például szerepel az ószláv ě, melynek hangértéke nem a fent leírtaknak felel meg, hanem nyílt e (ä); ugyanitt szerepel az ószláv ę is, mely a függelék szerint a lengyelben fordul elő, az ószlávról nem történik említés stb.

A 227. oldalon Honti felrója Pusztaynak, hogy Dixon egy könyvéből azt a gondolatot emeli ki, hogy nem minden nyelv kapcsolata ábrázolható családfán, és Dixon ezen érve alapján az uráli családfa ellen érvel. Honti azonban felhívja arra a figyelmet, hogy Dixon felsorol néhány nyelvcsaládot, amelyre a családfamodell alkalmazható, és közöttük van az uráli is. Szerinte ez szöges ellentétben van mindazzal, amit Pusztay kifejt. Honti négy helyet is megjelöl, ahol Dixon az uráli családfáról beszél, ezek közül az utolsó a 98. oldal. Csakhogy Dixon már ezen az oldalon olyan lehetőséget vet fel, amely nem fér össze az uralisztika hagyományos szemléletével, és sokkal közelebb áll Pusztay elképzeléseihez. Nevezetesen azt, hogy egy nyelvcsalád több kiinduló nyelvben is gyökerezhet. Mi több, Dixon arról a lehetőségről is szól, hogy az uráli és az indoeurópai alapnyelv között kapcsolat van, mely családfán nem ábrázolható, egyfajta kiegyensúlyozott nyelvi helyzetben jöhet létre, amikor egy nagyobb területen sok nyelv egyre közelebb kerül egymáshoz azáltal, hogy tulajdonságai elkeverednek. Az így kialakult viszonyok felismerhetőek, de családfaszerűen nem rendszerezhetőek. Miközben Honti Pusztayt vádolja hamisítással, maga hallgatja el Dixon azon állításait, melyek az ő véleményével szemben állnak, Pusztayéhoz viszont hasonlítanak.

Szintén kettős mércét alkalmaz Fodor, amikor azért kritizálja Kiszelyt, mert előre felsorolja téziseit, míg Fodor szerint úgy illendő, hogy a legfontosabb eredmények csak a kötet végén kerüljenek sorra (100). Ezek a sorok arról árulkodnak, hogy éppen Fodor nincs tisztában a tudományos műfajok angolszász (és napjainkban nemzetközileg is meghatározó) alapszabályaival: ezek előírják, hogy a bevezetésben szerepeljen, hogy a szerző milyen végkövetkeztetésekre jutott és milyen úton jutott el odáig. Ugyanő a 83. oldalon arra hivatkozik, hogy a magyarok nem lehettek őshonosak a Kárpát-medencében, hiszen a középkori krónikák mind keletről származtatják a magyarokat. Ha ezt érvnek fogadjuk el, akkor el kell fogadnunk azok érveit is, akik szerint a magyarok a hunokkal azonosak, vagy akár azt az „érv”-et is, hogy a krónikák nem említik a magyarok finnugor mivoltát, tehát nem is lehetünk finnugorok.

A kettős mérce egy további példája, hogy miközben a szerzők a dilettánsokat nem egyszer azzal vádolják, hogy olyan kérdésekbe kontárkodnak bele, melyekhez nem értenek, a kötet szerzői maguk is belefutnak a finnugorellenesség pszichológiai vagy szociológiai hátterének elemzésébe, holott kétségtelen, hogy az ilyen vizsgálatok módszertanában ők sem jártasak. Ráadásul magabiztos következtetéseik is ellentmondásosak, Honti például Trianonban látja az előkelő rokonok keresésének okát (233), míg Bereczki szerint éppen a Horthy-korszak volt az, amikor a finnugor rokonság népszerűsítése kormányszintre emelkedett (42). Honti a(z általa közelebbről nem definiált) liberalizmusban látja a bajok fő forrását (233): itt bizonyára nem a politikai liberalizmusra gondol, hiszen a finnugorellenesek legkevésbé ehhez az oldalhoz kötődnek. Honti maga is idézi a finngorellenesek idegengyűlölő, nacionalista megnyilvánulásait (167), és Brogyanyi is kimondja, hogy az alternatív tanok hirdetői „rendszerint a magyar jobboldalon találhatók és erősen nacionalista színezetű politikai irányt képviselnek” (45). Honti liberalizmusa feltehetően a szabályozás hiányát jelenti, s számára a minőségi szempontok központi érvényesítése hiányzik. A gondolat nem új, találkozhattunk már a szabad könyvpiac kárhoztatásával is (pl. Domokos Péter Szkítiától Lappóniáig című kötete 1998-as újrakiadásának előszavában). Kérdés azonban, hogy a jelenlegi állapot kritikusai milyen alternatívát tudnának ajánlani. Ki szabályozná és milyen alapon, hogy milyen könyvek jelenhetnek meg? Mi biztosítaná, ki ellenőrizné az ő szakmai hozzáértését? Milyen alapon korlátozható valakinek azon joga, hogy akár butaságokat is beszélhessen vagy publikálhasson? Ezekre a kérdésekre semmilyen választ nem kapunk.

Tekintélyelvűség

A laikusok szemében (és általában is) sokat ronthat a könyv hitelességén a tekintélyelvűség, illetve egyes ismeretek megdönthetetlennek tekintése. Junttila is felhívja rá a figyelmet, hogy „egy kutató jó híre nem garantálja százszázalékosan a kutatás minőségét” (257), azaz pusztán azzal, hogy szaktekintélyre hivatkoztunk, még nem igazoltuk állításunk igazságát. Ezt az alapelvet a kötet szerzői sorozatosan figyelmen kívül hagyják.

Brogyanyi például a következő kérdést teszi fel: „Komolyan lehet venni ezeknek az alternatív nyelvészkedőknek etimológiáit, amikor a magyar nyelv szláv jövevényszavai egy részét is a sumérból eredeztetik?” (49). Ez a kérdésfeltevés azonban előfeltételezi, hogy e szavak szláv eredetűek, nem pedig lehetőségként állítja szembe a szláv, ill. sumér származtatást, és érvel az az előbbi mellett. Még messzebbre megy Honti, aki kijelenti, hogy ha egyszer a TESz szerint a víz ősi, uráli szó, akkor azt nem lehet kétségbe vonni (188)! Hasonló az a megállapítása is, hogy etimológiai szótárakat kell forgatni, ha az ember meg akarja tudni az „igazságot” (194). Természetesen sem laikusnak, sem kutatónak nem lehet jobb tanácsot adni, mint hogy először is nézzen utána a kérdésnek a szakirodalomban – de azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy a szakirodalom a megdönthetetlen igazságot tartalmazza. Hasonló stratégia az is, amikor a velünk egyetértő szakembereket hozzáértőnek tüntetjük fel, míg az ellenkező álláspontot képviselőket nem (99, 225).

Személyeskedés

Junttila a tudományos érvelésben elsők közt emeli ki az objektivitást (256), azaz egy állítás értékelésekor nem lehet figyelembe venni a kutató személyét. A szerzők egy része azonban kifejezetten személyeskedő hangot üt meg. Ez különösen Fodor és Honti cikkeire jellemző. Fodor stílusát és érveit két mondattal illusztrálom: „... a terjedelmes kötet [ti. Kiszelyé] nem csupán szellemileg veszélyes olvasójára, hanem fizikailag is: óvakodni kell ugyanis attól, hogy az ember a lábára ne ejtse, mert hetekig tartó sántaságot okozhat” (95); „A szerző [ti. Kiszely] oly biztosan mozog a régi történelem színpadán, mint kerge lúd a jégen!” (104). Fodor szívesen hozza szóba Kiszely ügynökmúltját is, holott legyen ez bármennyire szégyenletes, Kiszely tudományos tevékenységéről nem mond semmit: semmi nem zárja ki, hogy egy besúgó egyben kitűnő kutató is legyen. (Érdemes ezt egybevetni Junttila megállapításával, miszerint „Egy tudományos állítás és előadójának azonosítása maga is áltudomány” (256).)

A személyeskedés különös formát ölt Honti harmadik cikkében, melyben egyszerűen woldemortizálja vitapartnereit, és nem hajlandó nevükön nevezni őket: „Egy, a politikában a közelmúltban ismertté vált, jogász végzettségű honfitársunk [...]” (175), „Egy önmagát „hivatásos igazságkereső”-nek minősítő személy, aki igyekezett nagyobb nyilvánosság elé vinni e fura tanoknak legalább egy részét, az egyik jeles szerzőt így jellemezte[...]” (175), „egy hivatásos rímfaragó” (182), „egy másik hölgy, aki neve szerint nem magyar, de magyarként nyilatkozik meg [...]” (188). Ez utóbbi megjegyzés különösen sértő, hiszen neve alapján az illető magyarságát kérdőjelezi meg, azaz a Budenzet és Hunfalvyt származásuk miatt támadók szintjére ereszkedik. Ráadásul ugyanebben a cikkében Tóth Imrének felrója, hogy nem említi Bálint Csanád nevét. A cikk egyébként is hemzseg a lekicsinylő megjegyzésektől, de az alábbiakban egy olyan példát szeretnék kiemelni, amelyben Honti a (laikusok számára is érthető) magyarázat helyett is a gúnyolódást választja. Czeglédi Katalintól (pontos helymegjelölés nélkül) az alábbiakat idézi: „A hak[asz – kieg. tőlem FL] pičik ’könyv, levél, írás’ azért is érdekes, mert a p- szókezdője összetartozik a magy. petty, pont stb. p- szókezdőjével, a -č- pedig rokon a hun bicsigecsi -cs-jével.” Honti ezen a ponton elmagyarázhatná, hogy ha a pičik szókezdő p-jét összefüggésbe hozzuk a petty, pont p-jével, akkor óhatatlanul összefüggésbe kell hoznunk a č-jét a tty-vel, illetve nt-vel (esetleg a t-vel) is, sőt, az i, az e és az o között is összefüggést kell találnunk; hasonlóképpen ha a pičik-beli č összefügg a bicsigecsi első cs-jével, akkor a p- és a b- között is összefüggést kell látnunk stb. Honti azonban a következő kommentárt fűzi hozzá: „Az, hogy a hakasz szó p-je összetartozik(?) a magyar petty és pont szavak p-jével, legalább annyira érdekes, mint az, hogy a magyar macska m-je összetartozik(?) a német Maus és az angol mouse ’egér’ m-jével, nemde?” Ebből azonban az, aki számára nem volt világos, miért sántít Czeglédi érvelése, nem is fogja megérteni.

A kötet egészét jellemzik a dehonesztáló kifejezések, ezek közül csak a bevezetőből idéznék néhányat: „dilettáns”, „tanulatlan, műveletlen és gyakran gátlástalan”, „józan gondolkodásra képtelen” (7), „szajkózzák a sarlatánságokat”, „tömény butaságok”, „legfeljebb népbutításra alkalmasak”, „botcsinálta szakemberek”, „belekotnyeleskednek” (8), „könyvelőből, birkapásztorból vagy munkásőrből avanzsált csodadoktorok”, „tücsköt-bogarat összehordó tudálékoskodók”, „kardcsörtető és handabandázó dilettánsok”, „hisztérikus epidémia” (9), „butaságok”, „zavaros vagy éppen értelmezhetetlen kinyilatkoztatás”, „zöldségtermesztők”, „zavaros elméletek”, „tömény butaság”, „dilettáns elmeszülemények”, „vadnál vadabb ötletek” (10). Ugyanezen az oldalon: „Arra természetesen nem számíthatunk, hogy az elvakult, legjobb esetben is csak félművelt dilettánsok gondolkodva elolvassák e kötetet [...], ha mégis rászánnák magukat az olvasásra dőreség lenne arra számítanunk, hogy valamit is felfognak a könyvben előadottakból [...]”. A vitapartnerek, még ha a tudományon kívülről érkeztek is, és felkészültségük valóban erősen hiányos, joggal kérhetik ki maguknak az ilyen hangnemet. A semleges állásponton álló érdeklődők számára is sokkal meggyőzőbb és hitelesebb lenne, ha a tudomány képviselői ellenfeleik állításait szednék szét, nem pedig minősítenék őket. Ha egy-egy ilyen jellemzés jogosnak is mondható, halmozásuk ilyen mértéke semmiképpen sem indokolt, és visszatetszést kelt.

További példa a lekezelő hozzáállásra, hogy Keresztes abszurdumnak nevezik, hogy Wiik a finn kala ’hal’ és az angol whale ’bálna’ szavakat véli etimológiailag összetartozónak (pontosabban úgy véli, hogy a szó a finnugorból került a germánba), „hiszen egy halász-vadász közösség számára nyilvánvaló, hogy a bálna nem hal!” (283). Ezzel szemben Johanna Laakso teljesen más összefüggésben veti oda, hogy a „laikus azt sem venné könnyen észre, hogy a bálnák közelebbi rokonaik a tengerimalacoknak, mint a halaknak” (299). (Mondhatnánk persze, hogy a bálnavadász nem laikus, na de nem is biológus: éppen Keresztes figyelmeztet arra, hogy a sok nyelven beszélők sem nyelvészek, „a madár szépen tud énekelni, de ettől még nem ornitológus” (280).)

A teljesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy a gúnyos, kioktató hangnem nem jellemző a kötet minden írására. Leginkább a magyar szerzőkre jellemző ez a hangnem, de közülük sem mindegyikre: Bereczki és Csúcs cikke higgadt, tárgyilagos érvelés.

A kötet egésze

Sajnos a könyv egészéről is azt kell mondanunk, hogy koncepciótlan. A cikkek gyakran visszatérnek hasonló kérdésekre, ha nem is önismétlésekbe, de egymás ismétlésébe bocsátkoznak, ugyanakkor egyetlen kritizált művet vagy gondolatrendszert sem elemeznek alaposan, a valódi cáfolat igényével.

A kötet a finnugorellenes elképzeléseket igyekszik nagy veszélyként feltüntetni: „a nyelvtudományi munkák közt tömegével virítanak olyan kiadványok is, amelyek legfeljebb népbutításra alkalmasak” (8); „Ennek a kötetnek a létrehozását az indokolta, hogy a kommunista diktatúra összeomlása után a véleménynyilvánítási szabadság beköszöntével a nyelvészeti dilettantizmus szinte hisztérikus epidémiává vált, [...]” (9); „Világosan érzékelhető, hogy az utóbbi években (nagyjából a rendszerváltás óta) új erőre kaptak az ún. alternatív (vagyis a finnugor nyelvrokonságot tagadó) elméletek” (65) stb. Ugyanakkor mintha a szerzők sem bíznának ezen téves elképzelések elterjedtségében, közismertségében. Az előszó kifejezetten a kötet erényének nevezi, hogy azok, akik nem olvastak ilyen műveket, „e kötet révén tájékozódhatnak a dilettáns elmeszülemények főbb tételeiről, a vadnál vadabb ötletekről [...]” (10). Honti többek közt azzal indokolja azt, hogy terjedelmes idézeteket közöl e művekből, hogy „az általam felhasznált szakirodalmi tételek és dilettáns munkák nem feltétlenül könnyen hozzáférhetők” (161). Érthető, ha a tudomány képviselői úgy érzik, hogy népszerűvé és közismertté vált áltudományos művek tévedéseit kell helyreigazítaniuk, ám meglehetősen kontraproduktív, ha maguk viszik be ezeket a köztudatba. Csak e művek tekintélyét növelik a szakemberek azzal, hogy vitába szállnak velük. Véleményem szerint csak olyan műveket lenne szabad tárgyalni, melyekkel kapcsolatban a közvélemény valóban várja a szakemberek állásfoglalását.

Úgy vélem, ez a kötet semmilyen szerepet nem játszhat a finnugorellenes elméletek visszaszorításában, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. Szakmai gyengeségeire a finnugorellenes körökben aligha figyelnek fel, a kötetet leginkább az védi meg, hogy nehezen olvasható, így elszánt ellenfelei aligha fogják végigolvasni. A szakmának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve nem mondhatjuk, hogy csak a finnugorellenes oldal gyalázkodik. A finnugorellenesség betegsége aligha gyógyítható, tüneti kezelésére talán lenne mód. Az orvosság nem született meg, egyelőre csak a placebóhatásban reménykedhetünk.

Helyreigazítás

2010-07-06T08:00:00.003+02:00

A múlt héten megjelent az indexen egy cikk, melyben Simon Zsolt indogermanista kollégámmal Szőcs Géza kijelentéseivel kapcsolatban válaszoltunk újságírói kérdésekre. Nem árulok el nagy műhelytitkokat, ha elmondom, hogy a kérdéseket írásban kaptuk és írásban válaszoltunk rájuk, majd az újságíró, Valuska László a válaszainkból szerkesztett cikket. Az újságíró a lehető legkorrektebbül járt el, a cikket végigolvashattuk, megvitathattuk, módosíthattuk, míg végül összeállt egy olyan verzió, amelyet mindketten optimálisnak éreztünk.

Érthető hát a meglepetésünk, hogy a megjelent cikk szövege mégsem egyezett meg az általunk jóváhagyott szöveggel. A legtöbb változtatás jelentéktelen volt, ám egy fél bekezdés, melynek előzménye sem volt az eredeti szövegben, mégis megdöbbentett:

A 19. század első felében Reguly Antal bizonyította a finnugor nyelvrokonságot, miután az utazásain a finn, lapp, karjalai, észt, mordvin, mari, manysi, hanti és nyenyec nyelveket nemcsak elsajátította, de pótolhatatlan gyűjtőmunkát is végzett e népek körében. Az összegyűjtött anyagot már Hunfalvy Pál és Budenz József dolgozták fel. Utóbbiak megcáfolták Vámbéry Ármin elméletét a magyar nyelv török eredetéről.

Sajnos ez a néhány mondat, melynek eredete ismeretlen, hemzseg a tévedésektől.

1. Reguly nem bizonyította a rokonságot, ilyen témában nem is alkotott semmit, jelentőset biztosan nem. Az ő fontossága abban rejlik, hogy rengeteg nyelvi és néprajzi anyagot gyűjtött, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy jobban ismerjük e nyelveket és népeket. Ráadásul mindezt a század negyvenes éveiben, tehát inkább a közepén, mint az első felében.

2. Reguly ugyan megtanult finnül, de a felsorolt többi nyelven nem, esetleg manysiul tudhatott még valamennyire, de egyébként meglehetősen passzív volt a tudása. Manysi és hanti gyűjtése jelentős, a többi ugyan a maga korában jelentős volt, de a manysi és hanti anyag jelentőségéhez nem mérhető.

3. Reguly anyagát nem csupán Hunfalvy és Budenz dolgozta fel, hanem generációk sora dolgozott rajta, az említetteken kívül pl. Munkácsi Bernát és Pápay József – őket mindenképpen említeni kellene, mert ők fejtették meg Reguly megfejtetlen lejegyzéseit.

4. Semmiképpen nem nevezhetjük Vámbéry elképzelését „elmélet”-nek: mint azt többször kifejtettem (a Rénhíreken először itt), az elmélet egy magyarázó rendszer – ilyennek tekinthetjük a történeti-összehasonlító nyelvtant, amelynek van egy elmélete arról, hogy a nyelvek miként változnak, és erre az elméletre építve lehet meghatározni, mely nyelvek rokonok.

5. A török rokonság „elmélet”-e aligha nevezhető Vámbéryének, mert jóval régebbi: ezen kívül az ötvenes években még Budenz állt a török rokonítás mellett, és ő győzte meg Vámbéryt arról, hogy a török rokonság közelebbi, mint a finnugor. Csak a későbbi kutatások során változott Budenz véleménye, és paradox módon éppen Vámbéryvel szemben
kellett ennek igazát bemutatnia.

Mindezek alapján a cikk megjelenése után azonnal javasoltam Valuska Lászlónak, hogy a fenti mondatokat a következőképp módosítsa:

A 19. század közepén Reguly Antal utazásai során pótolhatatlan nyelvi és néprajzi anyagot gyűjtött a finn, lapp, karjalai, észt, mordvin, mari, és nyenyec, de különösen a manysi és a hanti nép körében. Az összegyűjtött anyagot több nyelvészgeneráció dolgozta fel, köztük Hunfalvy Pál, Budenz József, Munkácsi Bernát és Pápay József emelendő ki. Hunfalvy és Budenz központi szerepet játszott a a magyar nyelv török eredetéről szóló elképzelések megcáfolásában. Legjelentősebb vitapartnerük Vámbéry Ármin, a kitűnő turkológus volt.

Sajnos levelemre azóta sem kaptam választ, a cikk már régen lekerült a címlapról, és valószínűleg már csak kevesen fogják olvasni, olyanok, akik keresés során, véletlenül bukkannak rá. A felsorolt tévedések persze nem súlyosak, legalábbis a sumerista tévelygésekhez nem mérhetők, de minden hasonlóan pontatlan írás hozzájárul ahhoz, hogy a közvéleményben téves fogalmak alakuljanak ki a nyelvrokonsággal, illetve a finnugrisztika történetével kapcsolatban.

Számomra külön érthetetlen, hogy ha egy újságíró nem kíméli az időt és a fáradságot, hogy egy szakkérdésekről szóló cikk valóban megállja a helyét szakmailag is, akkor az utolsó pillanatban miért változtat a cikken (vagy szerkesztője miért teszi meg anélkül, hogy az interjúalanyokkal konzultálna).

A placebóról 1.

2010-07-05T08:00:00.007+02:00

A Tinta Könyvkiadó 2010-ben megjelentett egy A nyelvrokonságról című, Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság alcímű kötetet. A hátsó borítón szereplő ajánló szerint: „E kötet szerzői a tudomány nevében és érveivel immáron sokadszor megpróbálják legalább csökkenteni a képtelenségek áradatának mérgező hatását.” Mint a főszerkesztő Honti László a kötet előszavában kifejti, a cikkgyűjteményt elsősorban a „magyar nyelv eredete iránt érdeklődő nagyközönségnek”, ill. a tudománytörténeti vonatkozások iránt érdeklődő kutatóknak és nyelvszakos egyetemistáknak szánják (11). A bevezető kiemeli a közérthetőséget: „Az itt található írások a tarkabarka elképzeléseknek olyan formában megfogalmazott bírálatát tartalmazzák, hogy a művelt, de a nyelvtudományban és régészetben jártas olvasónak nem jelenthet nehézséget megérteni [...]”. Olyan kötetről van szó, amelyet elsősorban laikusoknak szántak, és a széles körben terjedő tudománytalan nézeteket kívánják tudományos alapon, de a nagyközönség számára befogadható módon cáfolni.

Mégsem teljesen világos, tulajdonképpen kit is akarnak a szerzők meggyőzni. Honti szerint a dilettáns elképzeléseket „a józan gondolkodásra képtelen emberek agyába” táplálják (7). Aligha hihetjük, hogy józan gondolkodásra képtelen emberek meggyőzésére állították össze a kötetet. Honti maga is úgy véli, nem számíthatunk arra, hogy a „legjobb esetben is félművelt dilettánsok gondolkodva elolvassák e kötetet”. Ha viszont a könyv célközönségéül szolgáló, józan gondolkodású embereket is megtéveszthetik a dilettánsok, akkor állításaikat nevezhetjük szakszerűtlennek, tudománytalannak, de pusztán a józan ésszel szembenállónak aligha. Nyilvánvaló butaságok ugyanis aligha téveszthetnek meg értelmes embereket. A valóságban legfeljebb nem nyilvánvaló butaságokról beszélhetünk, és ennek megfelelően kell őket tárgyalni: az állítások cáfolatával párhuzamosan közérthetően be kell bemutatni a tudomány álláspontját is.

A kötet tartalma

A kötet tizenhat írásból és egy függelékből áll, továbbá szerepel benne a szerzők munkahelyeinek a felsorolása. Az alábbiakban sorban ismertetem a cikkeket, a recenzió második felében térek ki az általános tapasztalatokra.

Az első cikk (Bevezetés) Honti László főszerkesztőtől származik,és általánosságban szól a tudományos kutatások eredményeit védő és az ezeket tudománytalanul kritizálók szembenállásáról.

A következő cikket szintén Honti írta, és A történeti-összehasonlító nyelvtudományról dióhéjban címet viseli. Ez indoeurópai példákból kiindulva mutatja be a nyelvi változások legfontosabb jellemzőit, majd finnugor példákra tér.

Ezután a cikkek már nem valamiféle tematikus csoportosítás szerint, hanem a szerzők neve alapján betűrendbe állítva következnek. Ezt a tárgyalási módot elsősorban az indokolja, hogy tematikusan és tárgyalásmódjukban szerteágazóak, nehezen csoportosíthatóak.

Bereczki Gábor cikke a Tévtanok, rögeszmék a magyar őstörténet kutatásában címet viseli. Röviden ismerteti a finnugrisztika történetét, majd néhány „alternatív” elképzelést tárgyal, végül a finnugorellenes érvek némelyikére ad választ. (A cikket korábban már részletesebben ismertettem.) A következőben a rövidség kedvéért minden, a finnugor rokonsággal szembeforduló gondolatot, ill. ezek képviselőit, kiadványait stb. alternatívnak nevezek.

Brogyanyi Béla A magyar alternatív nyelvkutatás és ideológiai háttere (diagnosztikai kísérlet) címen lényegében azt állapítja meg, hogy a finnugorellenes elméletek képviselői pszichiátriai esetek, ostobaságokat hirdetnek és meg kell óvni tőlük a nyilvánosságot.

Csúcs Sándor Gondolatok az alternatív nyelvrokonításról című cikke elején rögtön leszögezi, hogy elsősorban nem az alternatív megközelítések cáfolatát, hanem a pozitív propagandát tartja fontosnak: „fokoznunk kell a finnugor nyelvrokonság eszméjének propagálását”. Ezek után azonban a cikkben csak arról beszél, hogy egyes alternatív felvetésekre milyen választ lehetne, kellene adni.

İsmail Doğan Dilettáns nyelv- és néprokonsági nézetek párhuzamai Törökországban és Magyarországon című cikkében közvetlen összefüggést lát az alternatív elméletek és a rasszizmus, a nácizmus, sőt, a népirtás között: ezt azonban nem igazolja. A cikk valóban tartalmaz néhány megdöbbentő adatot a török tudományosságban (és nem azon kívül, laikusok körében!) uralkodó nézetekről, de ezek csak a cikk töredékét teszik ki, az írás jelentős része szemelgetés a témához közvetlenül nem kapcsolódó kultúrtörténeti adatokból.

Fodor István Meghökkentő „őstörténet” és művelői című cikkét gyakorlatilag Kiszely Istvánnak szenteli: a mű elején Tóth Imrével foglalkozó néhány oldal inkább csak arra jó, hogy a cikk címében szereplő többes számot igazolja. A cikk szokatlanul indulatos és személyeskedő: erre később példákat is mutatok.

Danilo Gheno Visszás nézetek a magyar nyelv eredetéről című cikkében röviden szól a sumér és latin rokonításokról, kissé hosszabban az etruszk rokonításról (Alinei munkájáról), ill. még hosszabban a „nem-finnugor” rokonságról: ez elsősorban Marcantonio műveinek kritikája.

Cornelius Hasselblatt Ahol igazi forradalom van címet viselő írása elsősorban a Kalevi Wiik, Ago Künnap és Pusztay János nevével fémjelzett irányzatot bírálja. Állítása szerint ők nem a tényekből állítanak fel hipotézist, hanem hipotézisük igazolására használnak fel minden tényt. Emellett konkrétabb szakmai kritikát is megfogalmaz, de a cikk nem áll össze átfogó kritikává. Érthetetlen viszont, miért nevezi grafomániának azt, hogy a nevezett szerzők hasonló tartalmú cikkeket több helyen is publikálnak: a grafománia írásszenvedélyt, nem kényszeres publikálást jelent.

Ezután ismét Honti László következik, írása az Anyanyelvünk rokonságáról címet viseli. Honti az alternatív szerzőket három csoportba sorolja: 1. abszolút dilettánsok, 2. tudományos képzésben részesült, de nem nyelvész szerzők, 3. „[n]yelvészetet tanult, de a fantazmagóriák világába tévedt kollégák”. Honti is elismeri, hogy az 1. és 2. csoport között nem tud éles határt vonni. Véleményem szerint a 2. és a 3. között sem lehet, hiszen aligha tekinthető gyökeresen másnak az, aki egyáltalán nem tanult nyelvészetet, attól, aki csak néhány kurzust hallgatott – a kurzusok számának növekedését számba véve pedig aligha találunk ugrásszerű különbséget. A felosztással azonban az a legnagyobb baj, hogy Honti sem állapít meg semmiféle szabályosságot, ami az egyes csoportokat jellemezné. (Pedig lehetne: a finnugrisztika felől érkezők inkább csak azt állítják, hogy a rokonság mellett szóló érvek nem elég erősek vagy a rokonság nem úgy rokonság, ahogy eddig képzeltük – a többiek ezzel szemben inkább kiválasztanak egy nyelvet, és az azzal való rokonságot igyekeznek bizonyítani. Utóbbiak a finnugrisztika érveivel általában nem is törődnek, saját megállapításaikat eleve ezek cáfolatának tekintik, vagy az általuk megállapított rokonság mellett elfogadják a finnugor rokonságot is.) Megjegyzendő, hogy Honti ezen cikke a korábbiaknál is élesebb hangú, és nem mentes a személyeskedéstől sem; erre később szintén visszatérek.

Esa Itkonen A családfa és/vagy a nyelvek közötti kapcsolatok a modern összehasonlító nyelvtudományban: a finnugor nyelvek rekonstrukciójának néhány problémája című (címével szemben igen rövid) írásában a családfamodell mellett áll ki. Ennek a cikknek nincs köze a finnugorellenes elméletekhez, hanem a nyelvi változások modellezésének kérdéséhez szól hozzá.

Santeri Junttila Áltudomány és nemzeti őstörténet: európai példák címet viselő cikkében azt hangsúlyozza, hogy a tudomány és az áltudomány nem választható el élesen, és a tudományban is találhatunk példát áltudományos viselkedésre, így például személyeskedésre, túlzó tekintélytiszteletre („egy kutató jó híre sem garantálja százszázalékosan a kutatás minőségét”), a hipotézisbe be nem illeszthető adatok ignorálása, kitérés a kritika elől, a kettős mérce (bizonyos módszerek kritikája, de felhasználása akkor, ha eredménye számunkra kedvező stb.), átpolitizáltság és nacionalizmus. Ez az írás a kötet egyik legjobb cikke, ráadásul a benne megfogalmazottak igencsak fontosak a teljes kötet értékelése szempontjából.

Keresztes László A magyar nyelv eredete című cikke tudomány- és áltudománytörténeti áttekintést nyújt, különös figyelmet szentel Wiiknek és Marcantonionak.

Johanna Laakso Mítoszok a finn nyelv ősiségéről című cikkében a címmel szemben nem csak az ősiségről szóló mítoszt tárgyalja: a finn nyelv különlegességének, tisztaságának és eredetiségének, ill. „biologizmus”-ának mítoszát is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egyfelől egy népet egy külsővel, egy génállománnyal és egy nyelvvel azonosítanak, másfelől a gének keveredéséhez hasonlóan képzelik a nyelvek keveredését. (A két mítosz inkább ellentmond egymásnak, nem világos, Laakso miért veszi őket egy kalap alá.) Végül azt a mítoszt igyekszik cáfolni, hogy a nyelvek rokonságának a családfán való ábrázolását a biológiából vagy a művelődéstörténetből vették, érvelése szerint a nyelvek között felfedezett valós viszonyok vezettek ehhez a megoldáshoz.

Merlijn De Smit A nyelvekről és eredetükről című cikkében a Wiik–Künnap–Pusztay vonalat bírálja, és a genetikai, kulturális és nyelvi kérdések elválasztásának szükségszerűségét hangsúlyozza.

Végül ugyanerről a vonalról, azon belül is a germánban Wiikék szerint megtalálható finnugor szubsztrátum kérdéséről szól Eberhard Winkler A rajnai uráliakról szóló teóriák évtizede (1999–2009) címet viselő cikke.

A kötetet a szakkifejezések, ill. a finnugrisztikában használt sajátos jelek magyarázatai zárják.

Talán a rövid tartalmi ismertetésből is kiderül, hogy a cikkek többsége egyáltalán nem laikusoknak szól. Legfeltűnőbb ez Csúcsnál, aki egyenesen kollégáihoz beszél. A cikkek közül egyedül Honti második írása tekinthető olyannak, mely megpróbálja a szakismereteket közelebb vinni a hétköznapi olvasóhoz. Ezzel szemben jóval több cikk inkább a tudományon belüli diskurzus része: ide sorolhatjuk a három finn szerző, Itkonen, Junttila és Laakso cikkét.

Az ideális olvasó

A bevezetőben a célközönségről leírtakkal szemben a legtöbb írás természetesnek veszi olyan előismeretek meglétét, mellyel akár jól képzett nyelvészek sem rendelkeznek, ha nem éppen a finnugrisztika vagy az összehasonlító nyelvészet a szakterületük. Kivételnek talán Bereczki és Laakso írása tekinthető: ezek viszonylag könnyen feldolgozhatóak, igaz, egyik sem törekszik különösebben bonyolult problémák feltárására (ami önmagában persze nem baj). Egyedül Honti A történeti-összehasonlító nyelvtudományról dióhéjban című cikkének elején érezhető az az őszinte szándék, hogy az olvasóval megértesse, miképp is dolgoznak az összehasonlító nyelvészek.

„Mert nehéz a szakkifejezéseket megtanulni, de még nehezebb elfelejteni őket. Miután pedig eléggé hozzászoktunk a használatukhoz, szinte észre sem vesszük már, hogy műszavakat műszavakhoz kapcsolva hogyan építjük magunk elé azt a falat, amely végül is teljesen eltakarja előlünk a tudomány igazi tárgyát. [...] Próbáljunk csak megmagyarázni valakinek egy-egy fogalmat szakkifejezések nélkül, s mindjárt rájövünk, hogy mihelyt kicsúszott a lábunk alól a műszó biztosnak érzett talaja, rögtön ott tátong alattunk a nagy bizonytalanság.” Ezt nem Honti írja, hanem Szilágyi N. Sándor (Világunk, a nyelv, Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 12). Honti sajnos nem ezeket az elveket követte, és minden jó szándéka ellenére valószínűleg bele sem gondolt, milyen nehézségekkel kell megküzdenie annak az olvasónak, aki nem szokott nyelvészeti szakszövegek olvasásához. Például következő mondat megértse aligha lehet könnyű: „Ha egy alapnyelvi szó belsejében „orális (azaz a szájüregben képzett) zárhang + homorgán (azaz azonos helyen képzett) képzésű nazális (azaz orrüregben képzett) zárhang” együttese volt, akkor ezen mássalhangzó-kapcsolat helyén a magyarban mindig azonos helyen képzett, zöngés orális hang keletkezik [...]” Ha az olvasó meg is küzd ezzel a szerkezettel, akkor is logikus módon teszi fel a kérdést: hogy lehet két hang azonos helyen képzett, ha az egyiket a szájüregben, a másikat az orrban képezzük? Az ilyen megfogalmazások aligha tesznek eleget Hontinak az előszóban megfogalmazott ígéretének, miszerint „[a]z írni és olvasni tudó figyelmes olvasó ezen írások révén megismerheti a történeti-összehasonlító nyelvtudomány alapelemeit is” (10).

Jó ötletnek tűnik a jobban dokumentált újlatin, germán és szláv nyelveken bemutatni, hogyan okoznak a hangváltozások nyelvek közötti különbségeket. Az azonban kevésbé örvendetes, hogy a táblázatok mellől elmarad a magyarázat. Így például az első táblázat a latin ct, ill. pt további történetét mutatja be. Azt azonban jó lett volna elmagyarázni az olvasónak, hogy a különböző mai képviseletek alapján következtethetnénk arra, hogy e szavakban különböző hangkapcsolat lehetett latinban (már ha ezt nem tudnánk nyelvemlékekből is), arra vonatkozó útmutatást, hogy hogyan deríthetnénk ki ezek eredeti hangértékét, végképp nem kapunk. (Arról a módszertani hibáról nem is szólva, hogy míg a ct kapcsolat sorsát hat példa demonstrálja, a pt-ét csak egy.) Laikus legyen a talpán, aki valamit megért az adatokból további magyarázat nélkül.

Még furcsább az uráli példák hasonló szemléletmódú bemutatása. Itt ugyanis végképp nincsenek kézzelfogható adataink arról, hogy milyenek voltak az eredeti alakok. Éppen ezért a kiinduló alak – változások – mai alakok (ill. a bennük tapasztalható megfelelés) sorrend helyett inkább a mai alakokból, a bennük található megfelelésekből kellett volna kiindulni, és elmagyarázni, hogy milyen feltételezett változásokon keresztül milyen kiinduló alakokat feltételezünk. Ez már csak azért is indokolt lenne, mert az összehasonlító nyelvtudomány valóban így dolgozik.

Szintén zavaró lehet a nyelvészetileg mérsékelten tájékozott olvasó számára, hogy az egér szót Honti miért eg-ér formában közli, és azt sem ártott volna megjegyezni, hogy az itt szereplő szá-d szó nem a száj birtokos személyragos alakja, hanem egy mára elavult, ʼnyílásʼ jelentésű szó. Azt, hogy a nagyközönség igényeit mennyire nem vették figyelembe, jól példázza, hogy az idegen nyelvű idézetek a főszövegben eredeti nyelvükön szerepelnek, és a magyar fordítás került a lábjegyzetbe.

Cikkében Honti is hangsúlyozza a szabályos megfelelések fontosságát. Kétségtelen, hogy ilyen megfelelések kimutatása elengedhetetlen a nyelvek rokonításához, de ezeket az ismeretterjesztő irodalom nem a helyén kezeli: úgy tesz, mintha a szabályos megfelelések mindig érvényesülnének. Junttila a 262. oldalon egy a finn–sumér rokonságot bizonygató munkát azért kritizál, mert a sumér gala, ill. kabta szavakat a finn kieli, ill. kaava szavakkal rokonítja. Junttila ezt írja: „Semmilyen szabályszerűség nem állapítható meg, hiszen a finn k-nak a előtt a sumérban g is k is megfelelhet.” Az érv eleve nagyon furcsa, hiszen elvben elképzelhető lenne, hogy a finnben (ahol g egyébként sincs) egybeesett a k és a g, és mindkettőnek k a folytatója.

(Folyt. köv.)

Udmurt vonatkozású poszt a Wang folyón

2010-07-04T08:34:00.001+02:00

A Wang folyó versei című blogon egy udmurt vonatkozású poszt jelent meg.

László Gyula őstörténeti munkássága/1.

2010-07-02T08:04:00.012+02:00

A magyar régészet legendás alakja, László Gyula (1910–1998) 100 éve született. Ebből az alkalomból az ELTE Régészettudományi Intézete emlékülést rendezett (program). Az előadók László Gyula sokszínű tudományos munkásságának majdnem minden elemét áttekintették. Nem foglalkoztak azonban a kettős honfoglalás elméletével. Tapintatból. A régészek már a megszületésekor elutasították László Gyula ezen elképzelését, ugyanakkor egységesen mérsékelt, udvarias hangnemben tették ezt, lévén szinte mindannyian a szeretve tisztelt mester tanítványai. A kettős honfoglalás nem lett népszerű a történészek körében sem, egyedül talán Engel Pált lehet említeni, aki elfogadni látszott. A László Gyula munkásságát összefoglaló, 2001-ben megjelent emlékkönyvben Fodor István írta a régészeti fejezetet. A kettős honfoglalásról ő is nagyon visszafogott, udvarias formában nyilvánít véleményt.

Mi azonban nem vagyunk régészek, így a mester iránti tisztelet talán kevésbé köt bennünket a kettős honfoglalás értékelése során (a hazai finnugristák közül egyedül Klima László volt László Gyula tanítványa, mint az nemrég elhangzott, éppen a már idézett konferencián). Finnugrista voltunkból következően Rédei Károly műve (Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája. Bp. 2003. [2., bővített kiadás]) jut elsőként eszünkbe: hogyan is kell kezdeni egy tudománytalan elmélet bírálatát? Gerhard Doerferre kell hivatkozni: „A tudomány a bizonyíthatóról szóló tanítás. Három állapotot különböztetünk meg: 1) A bizonyított … 2) A teljes lehetőség … 3) Az üres lehetőség.” Ez utóbbi „nem igazolható feltevésekből áll, amelyek nem képeznek logikus, zárt rendszert”. (Rédei Károly: i. m. 47.)

Nos, László Gyulának a kettős honfoglalásról szóló teóriája az üres lehetőség kategóriájába tartozik. Maga az alapfeltevés bizonyíthatatlan, tehát az, hogy a 895-ös magyar honfoglalás előtt éltek volna már magyarok a Kárpát-medencében. Már amennyiben abból indulunk ki, hogy bevándorló őseink attól voltak magyarok, hogy magyarul beszéltek. (Másból nemigen indulhatunk ki.) A bizonyításhoz nyelvemlékekre, vagy a 895 előtti Kárpát-medencei népesség magyar nyelvűségére utaló történeti forrásokra lenne szükségünk. Még előkerülhetnek ilyenek. (Például rovásírásos feliratok, de annyi, hogy nyelvükről, olvasatukról konszenzus szülessen.)

László Gyula elméletéről röviden: kiinduló pontja az a régészeti megfigyelés volt, hogy a 895-ös magyar honfoglalás előtt a Kárpát-medencében élt avarok kultúrájában változás állt be (változott a fegyverzet, a kerámia, a díszítőművészet, a temetkezési rítus stb.). Ezt a régóta ismert változást László Gyula kb. Kr. u. 670 tájára datálta. Az 1930-as évektől megjelenő régészeti publikációiban nyomon követhető, hogy milyen fokozatokon keresztül alakult ki elmélete, és hogyan jutott el a felismerésig, hogy az első magyarok 670 körül érkeztek a Kárpát-medencébe. László Gyula korszakos műve, A honfoglaló magyar nép élete már tartalmazza azt a felismerést, hogy a 895-ös honfoglalók békésen elkeveredtek az avar népességgel. Lakóterületüket tiszteletben tartva, melléjük-közéjük telepedtek. A finnugor régészeti szakirodalmat tanulmányozva pedig László Gyula a Káma alsó folyása melletti lelőhelyek (nyevolinói, lomovatovói típusú temetők) régészeti anyagát – az övveretek motívumkincsét – állította a 670 utáni avar leletanyaggal párhuzamba. A későavar díszítőművészetet „griffes-indás” körnek nevezte, és úgy vélte, hogy az indamotívumok a Káma mellől kerültek az avar ötvösök mintakincsébe. A Káma mellől – tehát az avarok egy része is onnan származott, finnugor volt, sőt magyar. Az is megállapítható László Gyulának már a korai műveiből, hogy nagy hatást gyakorolt rá Nemzeti Múzeumbeli igazgatójának, Zichy Istvánnak azon nézete, hogy a magyarok nyelvcserével jutottak finnugor eredetű nyelvükhöz.

A régészeti megfigyelések mellé László Gyula történeti és néprajzi adatokat is keresett: idézte azt a bizánci forrást, amely szerint Kuvrat bolgár fejedelem halála után egyik fia saját néprészével együtt a Kárpát-medencébe költözött, valamint idézte az orosz őskrónika beszámolóit arról, hogy a fehér és fekete ugorok (= magyarok) egymástól külön, más-más időpontban vonultak el Kijev alatt. Néprajzi bizonyítékokként pedig az avar és magyar hitvilág azonosságára utaló régészeti leleteket mutatott be. A több évtizedes gondolkodás után megfogalmazott elméletét 1970-ben az Archeológiai Értesítőben, majd a Valóságban publikálta.

Mint arra már utaltam, az elmélet a felsorakoztatott érvekkel nem bizonyítható. Akkor sem, ha azok az érvek helytállóak. A szakmai vita során azonban bebizonyosodott, hogy nem igaz László Gyula azon megállapítása, miszerint az avar és magyar településtömbök kiegészítik egymást, nem igaz, hogy az avarok „indás” csoportja a Káma mellől származna, mivel az indamotívumos övdíszek ottani megjelenése kereskedelmi kapcsolatokkal magyarázható. A humán tudományokban az elmúlt évtizedekben megerősödött az a felfogás, hogy egy adott tudományágban megfogalmazott elméletet először a tudományon belül kell bizonyítani, külső érvek (tehát jelen esetben László Gyula történeti, néprajzi érvei) csak a belső bizonyítás után vehetők figyelembe. Tehát az elmélettel többrendbeli módszertani problémák is voltak. Jelentősége azonban rendkívüli, és máig élő hatást gyakorol a magyar régészeti kutatásokra. Nyomában fellendült a Kárpát-medence 9. századi régészeti hagyatékának kutatása és feldolgozása. További hatásaként elgondolkodhatunk a régészet és a néptörténeti kutatások összefüggésein és lehetőségein is: egyáltalán lehetséges régészeti leletekből egy etnikum fejlődésére, változásaira következtetni?

Legközelebb László Gyula finnugor őstörténeti elméletéről írok.

Kossuth és a finnugor rokonság

2010-06-30T08:00:00.004+02:00

Békés Vera A hiányzó paradigma című könyvében említ egy érdekes történetet Kossuth Lajossal kapcsolatban. Kossuth 1850-ben Lipcsében kiadott német nyelvű összegyűjtött műveiben azt írta, hogy szláv és német írók barbár és megvetett népekkel rokonítják a magyart, hogy nevetségessé tegyék, ráadásul magyar írók is csatlakoztak hozzájuk, és a finneket a magyarok rokonainak mondják. Kossuth művét 1870-ben idézte Hunfalvy a Századok lapjain.

Kossuth azonban elhatárolta magát e kijelentésektől, és ezeket személyi titkárának, a kötet fordítója és kiadója, Zerffy Gusztáv „hitvány irodalmi üzérkedésé”-nek mondta. Mi több, Hunfalvyt hibáztatta, amiért felült a hamisításnak. A huszadik század utolsó negyedében az ügy fordulatott vett, ugyanis Frank Tibor Zerffy-életrajzában kimutatta, hogy a szóban forgó köteteket nem is Zerffy adta ki, hanem egy Adolf Bucheim nevű újságíró hamisítványáról van szó.

Hunfalvy 1877-ben ismét visszatért a kérdésre, megjegyezve, hogy „Kossuth tekintélye sem szenvedne nagy csorbát, ha meg is vetné a finn rokonságot. Csak az lett volna igazán nevetséges, [...] ha azt a rokonságot habsburgi cselszövénynek tartja, s a maga részéről bárgyúnak vagy bűnösnek deklarálja azt, a ki azt a kérdést vitatja”. Ugyanakkor Hunfalvy arra is felhívja a figyelmet, hogy (ahogy ő tudja) Zerffy azért is merte a finnellenes gondolatokat, ill. a finn(ugor) rokonság „cáfolatát” (ti. hogy Habsburg cselszövésről van szó) Kossuth szájába adni, mert az „a magyar vérbe átalment”, azaz a közgondolkodás részévévé vált.

Békés Vera viszont éppen az ellenkezőjére hívja fel a figyelmet: Kossuth szájába éppen azt adják, hogy sokan elfogadják a finn(ugor) rokonságot: szó sincs arról, hogy magányos finnugristák küzdenének az „igazság”-ért.

Mit is jelent a rokonság?

2010-06-28T08:00:00.002+02:00

Békés Vera A hiányzó paradigma című könyvében című művében felhívja a figyelmet arra, hogy a rokonság fogalma sokáig nem volt egyértelmű.

Az ugor–török háború elején egyáltalán nem volt világos a nyelvrokonság és a vérrokonság közötti különbség. Vámbéry Ármin például így írt: „A mily kevéssé várhatjuk, hogy a macska gágogni vagy a bagoly nyávogni fog, éppen olyan kevéssé lehet az, hogy egy etnográfiai osztályhoz tartozó ember, a kinek sajátja egy bizonyos hangrendszer, az emberi nem valamely más szakaszának hangjait az övéi gyanánt tekintse és használja [...]” – szerinte a magyar hangrendszer átmenetet képvisel a finnugor és a törökségi között, ezért a magyar nyelv is átmenetinek tartandó.

Budenz szerint is vérrokonságot kell feltételezni a nyelvrokon népek között, de csak addig, míg másféle (történelmi, antropológiai) bizonyítékok nem utalnak az ellenkezőjére. Ilyen esetekben nyelvcserét kell feltételezni. (Az, hogy egy nép képviselői valójában nem vérrokonok és biológiai származásukat tekintve heterogének, fel sem merül.)

A másik bizonytalanság, hogy a rokonság terminust hol hasonlóság, hol azonos származás jelentésben használják. Gyarmathi is Affinitas, azaz hasonlóság címen tette közzé munkáját. Sajnovics viszont talán pont a kétértelműség elkerülése érdekében mondta, hogy a lapp és a magyar nyelv azonos: azaz közöttük nem egyszerűen hasonlóságról van szó.

A finnugor rokonság elfogadása a 19. század közepén talán éppen azzal függött össze, hogy a rokonságot hasonlóságként értelmezték, és nem tekintették származásbeli azonosságnak. Az ugor–török háború is azzal indult, hogy a magyar mely nyelveknek közelebbi rokona: a finnugoroké vagy a törökségieké. Az igazi törést nem is az okozta, hogy a finnugor rokonság bizonyult volna közelebbinek, hanem az, hogy a kétféle rokonság elvált egymástól: a török nem kevésbé rokona a magyarnak, hanem egyáltalán nem rokona (legalábbis származásában), vagy egészen más minőségben rokona (vannak hasonlóságok a két nyelv között).

Fényképkiállítás Észtországról

2010-06-24T08:00:00.002+02:00

A jó és a rossz harca

2010-06-23T08:00:00.005+02:00

A tudománytörténeti összefoglalók szeretik úgy feltüntetni, hogy a felvilágosult kutatók elfogadták Sajnovics eredményeit és onnantól kezdve a finnugor rokonság mellett tették le a garast, míg a finnugor rokonságot elutasítók mindig is tudományellenesek voltak. (Tegyük hozzá, hogy a finnugor rokonságot elutasítók világképe is hasonló, csak szerintük a nemzetellenes finnugristák nyomják el az igazságért küzdő tudósokat.) Békés Vera Az elveszett paradigma című kötetében rámutat, hogy a nyelvtudomány történetében (legalábbis az ugor–török háború előtt) nem lehet éles különbséget tenni sem a finnugor és más rokonítások híve, sem a tudományos és tudománytalan kutatók között. Az alábbiakban röviden felsoroljuk Békés Vera példáit.

Közismert, hogy Sajnovics könyvében, miközben a lapp–magyar rokonság mellett érvel, felveti a kínai–magyar rokonság lehetőségét is. Míg a lapp rokonság bizonyításán módszeresen dolgozik, a kínai rokonságról szóló fejezetben csak egyes szavak összecsengésére hivatkozik.

Sajnovics nagy ellenfele, Beregszászi Nagy Pál mindenféle keleti nyelvet bevont az összehasonlításba. Bár álláspontja megbukott, kb. harminc olyan egyeztetése van, amit ma is helytállónak tartunk. (Nyilván jövevényszavakról van szó.) Sajnovicstól kb. ugyanennyi helyes etimológiát tartunk számon, igaz, Sajnovicsnál jobbak az arányok: Beregszászi jóval több etimológiát gyártott, és ezek jelentős része téves.

Otrokocsi Fóris Ferencet a délibábos nyelvészkedés egyik fő alakjaként tartják számon, ugyanakkor ő nem utasította el a(z finn)ugor rokonságot, csupán meggyőző nyelvi bizonyítékokat követelt.

Gyarmathi kezdetben „napkeleti” (sémi) nyelvrokonság mellett foglalt állást, és csak később fogadja el a finnugor rokonságot. Később munkáját több kritika is éri, például időnként helyesen morfológiai elemekre bontja a szóalakokat, máskor viszont megelégszik a szavak összecsengésével – ráadásul időnként torzítja is a szóalakokat a nagyobb hasonlóság érdekében.

Ráadásul Gyarmathi az ujgur–magyar rokonságban hívő Kőrösi Csoma Sándorban látta ifjúkori terveinek megvalósítóját – viszont Vámbéry Ármin, Budenz nagy ellenfele volt az, aki „éretlen nyelvészeti spekulációk áldozatá”-nak nevezte Kőrösit.

Révai Miklós Sajnovics és Gyarmathi követője volt, ugyanakkor hittek a magyar–héber rokonságban is. Az ő tanítványa volt Horvát István, aki a délibábos etimológiák elrettentő példáit produkálta (tőle származnak az olyanok, mint Stockholm = Istókhalma, Koppenhága = Kappanhágó): egyetemi nyelvészeti előadásainak jegyzeteiből az derült ki, hogy bár inkább a perzsa, arab, zsidó rokonság híve volt, a finnugor rokomnságot nem támadta. Az ő tanítványa volt Reguly Antal, aki még finnországi utazása során is tartotta a kapcsolatot vele. Reguly viszont hazatérte után nem szibériai útjáról, hanem A dzsungárokról és azoknak a magyarokkal állított fajrokonságáról címmel tartotta akadémiai székfoglalóját.

Kállay Ferenc viszont a finnugor rokonság híve volt, A finn-magyar nyelv címen az első magyar nyelvű munkát tette közzé ebben a témában, a tudománytörténet mégsem tartja számon. Békés Vera nem mondja ki, de minden bizonnyal arra céloz, hogy a mű színvonala nem indokolja az elismerést.

Békés Vera megállapítása szerint a XIX. század közepén a vita arról folyt, hogy milyen fokú a finnugor nyelvrokonság, és nem arról, hogy elfogadható-e. E kérdésben azonban senki nem látott tisztán. Budenz és Hunfalvy is kezdetben közelebbinek tartotta a török–magyar rokonságot, mint a finn–magyart. Vámbéry viszont kezdetben a finnugor rokonság híve volt, és a magyar–török rokonságról éppen Budenz győzte meg: később Budenz szemére is hányta, hogy saját korábbi álláspontját szentségtörésnek és szándékos ferdítésnek tartja.

Mindezek a tények nem függetleníthetők attól, hogy miként változott a rokonság fogalma. Erről sorozatunk következő részében lesz szó.

Segítség mariul tanulóknak

2010-06-22T08:00:00.000+02:00

Mariul tanulóknak segítséget jelenthet Christopher Culver (akinek nyelvészeti blogját olvasóink figyelmébe ajánljuk) segédanyaga. A pdf-fájlt kétoldalas nyomtatásra alkalmas nyomtatóval kell kinyomtatni, így szókincsfejlesztő kártyákat kapunk, melyek egyik oldalán a mari, a másik oldalán az angol jelentést találjuk. A kártyák a Марийский язык для всех (Mari nyelv mindenkinek) című, 1990-ben oroszul tudók számára kiadott tankönyv alapján készültek, de ettől függetlenül is használhatóak.

Jó tanulást!

Mikortól halszagú a rokonság?

2010-06-21T08:00:00.005+02:00

Békés Vera A hiányzó paradigma című tudományfilozófiai művében a magyar nyelvtudomány történetének néhány fejezetét vizsgálja. A kötet egyik fejezetében a hazai finnugrisztika kezdeteit veszi górcső alá. Jelen sorozatunkban innen ismertetünk néhány megállapítást: Elsősorban a történeti-filológiai kutatás eredményeire koncentrálunk, a tudományfilozófiai megállapításokat, mivel azok egy szélesebb keretbe illeszkednek, elhagyjuk.

Meglehetősen közismert dolog, hogy a finnugor nyelvrokonsággal kevésbé szimpatizálók „halzsíros atyafiak”-ról szoktak beszélni. A szakirodalom nem egyszer úgy mutatja be az első finnugristákat, Sajnovicsot, Gyarmathit, Regulyt, Hunfalvyt, Budenzet stb., mint akik a közhangulattal szembeszegülő magányos hősként küzdöttek meggyőződésükért. Nem együkről állítják azt, hogy a meg nem értés elkedvetlenítette őket, ezért életük végén megkeseredve fordultak el a finnugrisztikai kutatásoktól.

Kétségtelen, hogy a finnugor rokonításnak mindig is voltak ellenzői, tipikus példája ennek Barcsay Ábrahám alábbi gúnyverse:

Sajnovics jármától óvjuk
nemzetünket,
ki Lappóniából hurcolja
nyelvünket.

Sajnovicson köszörülte a nyelvét Orczy Lőrinc is:

Te pedig, csillagász bár akárki lehetsz
Kedves rokonaidhoz tüstént visszamehetsz
Vélek száraz halból készült málét ehetsz
Mert lám, ítéletet nyelvünkről nem tehetsz.

Tóth Béla a Szállóigék lexikonában Barcsaynak tulajdonítja a „halzsíros atyafiság” kifejezést, azonban ezekben a szövegekben nem kerül elő. A kifejezés legkorábban Mátyás Flórián 1859. július 7-ei, A magyar nyelv Finnítési Törekvések ellenében akadémiai székfoglalójából adatolható, de ott is csak egyik fele, az „atyafiság”.

A két kifejezés együtt, ha nem is jelzős szerkezetként, 1858-ban bukkan fel Tatár Péter Gvadányi-átiratában (műveiről Arany János is írt), melyben a peleskei nótárius az akadémiára érkezik, és ott felháborodik a finnugor rokonságot hirdető tudósokon:

S Istvánfyt, Thuroczyt és híres Bonfinust,
És a derék Belae Regis Notariust
Mind halomra dönté, azt meg mutogatvén, Hogy a
magyar nép a Finntől származván
A jeges tengernek az ő Czethalával
Grönland jégmedvéje s kövér fókával
Atyafiságban van, s onnan jöttek ide,
Kutyák által vonott szánkókon télire,
S Árpád, Tuhutum, Kund, Bulcs, Lehel és Csaba
És többiek mind nagy Grönlandiába És
Finnlandiában halzsírral éltenek
Mitől unokáik megcsömörlöttenek
[...]
A párducos hősökből, kik lóháton jártak
Buzogánnyal, karddal és kjákkal vívtak,
Csinál halzsírevő nyomorult törpéket.

Maga a jelzős szerkezet csak 1893-ban, Szarvas Gábor visszaemlékezéseiben bukkan fel. Szarvas fiatalabb korában maga is finnugorellenes érzelmeket táplált, és így emlékezik vissza: „a 'halszagú atyafiságnak' már csak a gondolata is lázongásba hozta véremet s Básta neve alig volt gyűlöltebb előttem, mint a Hunfalvy-Budenz név”. Visszaemlékezései szerint a Nyelvtudományi Közleményeket „Halszagú tudomány nem kell!” felkiáltással utasította el, de később mégis e folyóirat hatására „lett Saulus Paulussá”.

Békés Vera szerint az 1850-es, 1860-as években a finnugorellenesség inkább csak a műveletlenebb rétegeket jellemezte, de a „halzsíros atyafiság” kifejezést ők sosem használták: ezt később, az 1890-es években adták a szájukba ellenfeleik, akik ezt a korszakot egyfajta hőskorként szerették volna feltüntetni. Bár az atyafiság és a halzsír korábban is felbukkannak már a finnugorellenes szerzőknél, szállóigévé a „halzsíros atyafiság” szókapcsolat csak az 1890-es években, éppen Szarvas visszaemlékezései alapján válhatott.

Boda László: Az ugorok. Miért nem finnugor a magyar nyelv?

2010-06-18T08:00:00.002+02:00

Csomagot hozott a postás. Benne egy könyv. Az első lapon ajánlás: Kollegiális tisztelettel: Boda László. Nézzük hát, mit küldött a kolléga!

A könyv előszavából kiderül, hogy a „finnugor nyelvészeti modell”-ben logikai ellentmondás van: a szerző szerint nem lehet finnugor alapnyelvről beszélni, hiszen az alapnyelv idején még a finn nyelv nem létezett. Hát… lát itt valaki más a szerzőn kívül logikai ellentmondást? Bárminek nevezhetjük a finnugor alapnyelvet, ez megegyezés kérdése. A nevétől függetlenül a jelenség elemezhető, vizsgálható. Nevezhetjük akár üvegtigrisnek vagy fapumának is. Egyébként a fogalom neve változott, Budenz József például ugornak nevezte, de ez ugyanazt jelentette a számára, mint nekünk a finnugor.

Az előszó következő gyöngyszeme a szerző nagy felfedezése: Eurázsia térképe hemzseg a két szótagú, -a végű földrajzi nevektől, amelyek „erősen jellemzők az ugor nyelvekre”. Ezt eddig nem tudtuk… Na és Amerika? Természetesen ott is voltak ugorok, éspedig az őslakók között: ugor helynév a Grand Canyontól délre Lake Havasu, de akit ez nem győz meg, ott van Musqwa, „a mai Moszkva ugor utódneve”. (Vajh miért az „utódneve”, miért nem az „elődneve”? Itt Boda László logikai ellentmondásba keveredik, mivel a következő mondatában arról ír, hogy ez az adat az ugor ősnyelv 12 000 éves voltára utal.)

A szerző szerint „a magyar nyelv őrizte meg leginkább a két szótagú -a végű neveket, magasan kiemelkedve ebben az ún. finnugor nyelvek közül”. Ez a megállapítás sem A magyar szókészlet finnugor elemei című szótár alapján született…

Tovább lapozva, végre kibújik az a bizonyos szög a könyvből, amely a szerző fejébe ütődött: Boda László fel van háborodva azon, hogy Kalevi Wiik a „finnugort nyelvi nagyhatalommá kívánja tenni”. Nyomják szegény magyarokat a finnugorok között! (Mert olyan kevesen vagyunk?) Boda László szerint a magyarok nem finnugorok, hanem „magyar ugorok”. Mi is vagyunk olyan hetyke, vitéz nép, mint a finnek! A mi történelmünk dicsőségesebb! (Mondhatta volna azt is, hogy mi apukánk – Árpád apánk – pedig erősebb…)

Az előszó végszava a köszöneté: a szerző köszöni Szabó István Mihály akadémikus lektori segítségét és véleménynyilvánítását. Igen, ő az a mikrobiológus, aki megoldotta a magyar őstörténet rejtélyét (köszönjük szépen). Hozzá társul most Boda László, aki amúgy teológus egyetemi tanárként dolgozott nyugdíjazásáig, de könyvében filozófiai eredetkutatónak nevezi magát.

Alig írtam valamit az előszóról, de ez is sok volt. Óvok mindenkit a könyv elolvasásától! Szinte minden szavához, gondolatához több mondatnyi kommentár, helyreigazítás kívánkozik. Megdöbbentő mű! Nincs értelme végigmenni az egészen. Inkább összefoglalom a lényeget: Laci bácsi, ezt így ne!

Minden hibája ellenére ez a könyv magában hordozza a lehetőséget, hogy egy jobb mű szülessék belőle. Ehhez azonban el kell ballagnunk vele a legközelebbi szelektív hulladékgyűjtőbe, és ott a Papír feliratú konténerbe kell pottyantanunk.

Udmurt népviseletek

2010-06-16T08:00:00.004+02:00

Bavli udmurt menyegzői viselet

Déli udmurt ünnepi felsőviselet, Vjatkai kormányzóság, Jelabugai járás, a 20. század eleje

Ünnepi férfi viselet hímzett köténnyel, karligani udmurtok (Marij El),
P. Danyilov (Izsevszk) terve, 1990-es évek

Ünnepi viselet, Vjatkai kormányzóság, Glazovi járás, Koszino, a 20. század eleje

Hajadon viselete, Vjatkai kormányzóság, Glazovi járás, Koszino, a 20. század eleje

Kámán túli férfi ünnepi viselet, Szverdlovszki terület, Krasznoufimszki járás, 1990

Női ünnepi viselet, Vjatkai kormányzóság, Szarapuli járás, a 20.század eleje

Férfi és női ünnepi viselet, Vjatkai kormányzóság, Szlobodszkoji járás, a 20. század eleje

(Forrás)

Beszélgetés ma este az Írók Boltjában

2010-06-14T08:00:00.000+02:00

Ma a poszt helyett élőben jelentkezünk.

Kálmán László a nyelvrokonság bizonyításáról

2010-06-13T08:00:00.003+02:00

Kálmán László nyelvész Szőcs Géza nyilatkozata kapcsán adott pénteken telefonos interjút a Klubrádióban. A nyilatkozatot mindenképpen érdemes meghallgatni. Kálmán László azonban nem finnugrista és feltehetően nem is tudott készülni az interjúra: bár amit általánosságban elmond, tökéletesen megállja a helyét, ha már itt idézzük az interjút, néhány helyen pontosítanunk kell.

A magyar szókészlet finnugor elemei című szótár szerint magyar habnak megfelelő főnév a finnben nem maradt fenn, a megfelelés gyanújába keveredik viszont a kumpua- 'bugyog, buzog' ige, amit talán a habnak megfelelő tőből képeztek. Az Uralisches etymologisches Wörterbuch viszint ugyanezt az igét már biztos megfelelésnek mondja, sőt, szerinte főnévi megfelelés is van: kumpu 'domb' (de ebben az -u képző). Megvan viszont a szó a hantiban és a manysiban (különböző nyelvjárásokban hump, kump-szerű alakokban) 'hullám' jelentésben, és valószínűleg ez volt az eredeti jelentés.

A magyar dobnak viszont egyedül a manysiban van megfelelője, ez kb. tómp- hangzású és '(nyíllal, puskával) lő' jelentésű.

Aki megtanult finnül számolni, gondolhatja, hogy Kálmánnak nincs igaza, hiszen a kuusiban s van és nem t. Csakhogy ez a s t-ből keletkezett, a ragozásban meg is jelenik (pl. kuute-en 'hatig'). Ugyanakkor a megfelelés tényleg nem teljesen szabályos, ugyanis a finnben hosszú -tt-nek kellene állnia, amiből viszont nem fejlődhetett volna s. Ilyenek sajnos előfordulnak, és ha csak magyar–finn megfelelés lenne, talán nem is fogadnánk el biztos etimológiának. Viszont az a tény, hogy a rokon nyelvek sorában egymásnak megfelelő szavak állnak, csak a finnségi és a lapp kivételesek, viszont az eltérés minimális (váratlan rövidülés, amely talán összefüggésbe hozható az u megnyúlásával), inkább arra utal, hogy szabálytalan a fejlődés, mint arra, hogy az adott jelentésben egy teljesen más eredetű szó van meg ezekben a nyelvekben.

Szőcs Géza kiverte a biztosítékot

2010-06-12T08:00:00.004+02:00

Amit alig egy hónapja pedzegettünk, máris bekövetkezett. A tudomány autonómiáját már nem csupán egy szélsőséges párt, hanem a kétharmados kormányzópárt fenyegeti. Persze azt szinte véletlennek mondhatjuk, hogy éppen a finnugrisztika került a célkeresztbe: hiszen mi másra szolgálna a Julianus-program, mint hogy megoldja azt, amire a finnugrisztika (pontosabban az történeti-összehasonlító nyelvtudomány) – legalábbis a hangadók szerint – nem volt képes megfelelő választ adni? (Félreértés ne essék: semmi baj azzal, ha genetikai kutatásokat támogatnak. Az azonban mégiscsak furcsa, ha egy kormány elsődleges prioritásként az ilyen kutatásokat tekinti, mintha nem lenne éppen elég kutatnivaló.)

Szerencsére, és mintegy váratlanul a nyilatkozat heves reakciókat váltott ki, méghozzá nem finnugrista körökben. A Töriblog órákon belül terjedelmes posztot közölt a kérdésről. (A nagy sietségben a szövegbe jó néhány helyesírási hiba is becsúszott, ezeket remélhetőleg utólag javítják.) Mivel a Töriblog cikke nagyjából elmondta azt, ami Szőcs nyilatkozata után egyébként is elmondandó lenne, sőt, gyakorlatilag lemondásra szólította fel Szőcsöt, a nyilatkozathoz nincs mit hozzátennünk. Annál érdekesebb számunkra, amit a Töriblog arról ír, mi vezethetett oda, hogy az ilyen butaságok már a kormányzati körökig terjedhettek.

A gond egyébként nem ezzel van, mert az UFÓ magazinnak is van piaca, ilyen underground misztikus izéként a dolog elműködhetne, az emberek 95%-a röhögne rajta, 5%-a meg venné, ennyi. A gond az - mint ahogy ezt már írtam - ez az egész túllépett bizonyos határokon. Ennek a politikai okok mellett pedig egy komoly oka van: a tudományos közélet le se szarta az egészet. Csakhogy, ha bemegyünk egy könyvesboltba, ott már egy polcon fogjuk találni a szemetet a komoly könyvekkel. És ez marha nagy baj. Mert egy laikus nem feltétlenül tud különbséget tenni.

Hol vannak a tudósok?

Ettől függetlenül a sötétség terjedése nem törvényszerű. Az a gond, hogy nincs ellensúlyuk, és ezért nem őket kell hibáztatni. Az ellensúly hiánya pedig a tudományos közélet (ebben az esetben konkrétan a nyelvész, és a történész) óriási hibája, akik nem publikálnak a nagyközönség számára. És ez a problémák gyökere. Ezt a blogot is az a törekvés hozta létre, hogy legyen ilyen a magyar weben, mert eddig nem volt (a múlt-kor csak híreket közöl). És nagyjából az egy kézen megszámolható történelemmel foglalkozó komoly oldalak közül mi vagyunk az egyik leglátogatottabb - és ez nem a mi dícséretünk, hanem a szakma óriási szégyene - merthogy a szerzők jelentős része még nem is szakmabeli. Oké, lehet azzal védekezni, hogy ilyen, és olyan problémák miatt nehéz a publikálás, csak hiteltelen. Minden érvre lehet válaszolni. Az áltudományos elméleteket miért éri meg kiadni? Az még szűkebb rétegnek szól. Ráadásul 89 előtt volt színvonalas történeti könyvkiadás, ami ma nincs. Csak néhány fiatal szerző publikál. Magyarán kellene a tömegeknek szóló tudományos igényű publikáció akár weben, akár könyvben, akár tévében (vannak tudományos csatornák ugyebár), a tudományos közéletnek pedig ki kell lépnie az elefántcsonttoronyból. Máskülönben tovább fog terjedni a sok áltudomány. Ez egyébként nem csak a történettudományra igaz, ott van példának a kreacionizmus terjedése pl. És mi a gond ezzel? Az a gond ezzel, hogy a jelenlegi kultúránk, életünk a felvilágosodásra, és a tudományos forradalom eredményeire épül. Ha ezeket (akár csak részleteiben) elkezdjük tagadni, ezzel végső soron a civilizációnkat tagadjuk meg. Nem varázslók, sámánok, vagy boszorkányok voltak a tudományok élharcosai, hanem komoly tudósok. A tudományos közéletnek tehát óriási felelőssége van (vagyis mondjuk az akadémikusoknak nem csak a magas fizetést / nyugdíjat kellene felvenni a nulla tevékenységért - tisztelet a kivételnek) okítani kellene a népet. Oké, manapság Magyarországon ritka az, amikor valaki komoly pozícióban felelősségteljesen viselkedik. De ha a tudományos elit nem publikál, akkor a saját tekintélyét fogja elveszteni, és egy idő után már nem lesz rájuk szükség. Igaz, ezen a ponton az értelmes emberek már nem lesznek az országban. De ebbe az irányba haladni sem lenne jó, pedig most ez történik.

Akkor mit kéne tenni?

Publikálni kellene: érdekesen, érthetően (ahogy pl. ez a blog, vagy a testvérblogok próbálják). Van rá igény, ez lemérhető a mégoly bulváros tudományos TV csatornák népszerűségén is. Amit viszont nem kellene, az az, hogy leáll a tudományos elit vitatkozni az áltudományokkal, mert ez nem vezet sehova: hülyékkel felesleges vitatkozni, mert lehúznak a szintjükre, és megvernek a rutinjukkal. Az áltudományos elméletek kiötlői minden erejükkel azon vannak, hogy magukat egy szintre hozzák az adott tudomány képviselőivel. Nincsenek azon a szinten, ne is kezeljük őket így. Ezért nem látom értelmét pl. a szkeptikusok által végzett mítoszrombolással, mert az nem éri el a kívánt hatást. Az áltudományos elméletek azért népszerűek bizonyos körökben, mert könnyen fogyaszthatóak, azok cáfolata, amely viszont tudományos eszköztárral történik, nem az. Éppen ezért bármennyire is igaza van a szkeptikusoknak, nem érik el amit akarnak, mert akiknek szólnak a magyarázataik, azok nem értik. Publikációk terén kell az áltudományokat kiszorítani, azzal, hogy a szakma publikál sokat, jót, és érthetőt. Emellett nem tudnának labdába rúgni.

Amit a hami álnéven publikáló szerző a Töriblogról elmond, egy az egyben elmondható a Rénhírekről is. Amikor 11 nap híján két éve a Rénhírek elindult, öt állandó szerzőnk volt. Az eredeti tervek szerint tíz állandó szerzőre lett volna szükség, hogy a blog folyamatosan működhessen, de ennyi vállalkozót nem sikerült összeszedni. Végül abban a reményben, hogy ha a blog már sikeresen működik, újabbak csatlakoznak hozzánk, öten vágtunk bele. Ketten nagyon hamar befejezték tevékenységüket, jó ideje hárman írjuk a blogot (időnként alkalmi posztolókkal kisegítve, és szerencsére van egy lelkes önkéntes korrektorunk is, aki a helyesírási, gépelési és fogalmazási hibákra ügyel). Ha valamelyikünk életében olyan fordulat következne be, hogy nem tudná folytatni a munkáját, akár le is húzhatnánk a rolót.

Amikor a Rénhírek elindult, létezett még egy hasonló tematikájú oldal, a finnugor.blog.hu – több mint egy éve már ez sem működik. Új blog azóta sem indult, és nincsen más műfajú internetes ismeretterjesztés sem. A Finnugor Világ továbbra sem jelenik meg a világhálón, igaz, jelenlegi tematikájával, stílusával aligha tarolhatna a nagyközönség körében. De ma a finnugrisztika területén több tucat szakember dolgozik oktatóként vagy kutatóként, a hallgatókról nem is szólva: közülük csak mi hárman vállaljuk a rendszeres ismeretterjesztést. Ha nem tetszik a Rénhírek, nem kell hozzá csatlakozni: a blogíráshoz nincs szükség különösebb technikai háttérismeretekre, bárki elindíthatja a saját blogját, és megmutathatja, hogyan kell ezt csinálni.

Mint a Töriblog írja, nem a dilettáns álnyelvészekkel kell vitatkozni. A mai napig nem készült olyan leírás, mely a nyelvrokonság megállapítása vagy a rekonstrukció módszerét alaposan, annak minden buktatójával (szabálytalan megfelelések, furcsa jelentésváltozások, bizonytalansági tényezők) együtt mutatná be. Az ismeretterjesztő kiadványok általában megelégszenek a kala – hal jellegű egyezések bemutatásával, nem tudok olyan írásról, mely elvinné az egyszerű olvasót az olyan egyezések tárgyalásáig, mint az ydin – velő. Márpedig ezek híján az olvasóban mégiscsak az marad meg, hogy a szavak hasonlósága a fontos, ami viszont nem igaz.

Nem állunk jobban a mai rokon nyelvek tekintetében sem. Hol van az a kiadvány, melyből az egyszerű, de akár a nyelvészeti érdeklődésű olvasó is képet nyerhetne mondjuk legközelebbi rokon nyelvünkről, a manysiról? Vagy mi lenne, ha másért nem, de csak játékból szeretne egy kicsit manysiul tanulni? Hol vannak azok a kiadványok (weblapok), amelyek ebben segítik? Sehol.

A terepen járt kutatók képeiből időnként kiállítás készül. A képeket felnagyítják, és eldugott művelődési házakban, egyetemi folyosókon állítják ki. Ugyanezeket a képeket ingyen fel lehetne tölteni az internetre, mindenki számára bármikor megtekinthetővé tenni. Az egész ingyen lenne (szemben a nagyítások több tízezer forintos költségével), és csupán a feltöltésre szánt időt igényelné. Ugyanakkor a képeket el lehetne látni kommentárokkal, de nem kellene egyszerre, a „megnyitóra”, hanem lehetne folyamatosan is: sőt, az érdeklődők kérdéseire is lehetne válaszolni.

Lehetőség ezernyi lenne. Csak meg kellene mozdulni. Ehelyett persze kényelmesebb akkor sápítozni, amikor mindenféle szőcsgézák kerülnek kormányzati pozíciókba és sületlenségeket beszélnek. Itt az ideje, hogy a szakma képviselői 21. századi felnőttekként kezdjenek viselkedni. Amíg tehetik.

Itt jártam (Észt irodalom)

2010-06-11T08:00:00.000+02:00

Az elmúlt napokban a könyvhét alkalmából számos helyen találkozhatott az érdeklődő magyar olvasó az észt irodalommal. A Hangolás-kötet bemutatója mellett (amelyről a Rénhírek is beszámolt és a Facebook-on is követhető volt) megjelent Sass Henno Itt jártam (Mina olin siin) című regényének magyar fordítása (Rácz Nóra tolmácsolásában).

A Hangolás természetközeli, átesztetizált világával szemben az Itt jártam a tallinni alvilág kegyetlen valóságát mutatja be egy teljesebb életre vágyódó fiatal fiú, a 17 éves Rass szemén keresztül. Rass az észt főváros egyik elitgimnáziumában tanul, és arról álmodik, hogy orvos lesz, viszont zilált családi háttere miatt rákényszerül, hogy ne a hagyományos módszerekkel teremtse elő a megélhetéshez szükséges pénzt. A kábítószerdílerkedésből az egyetlen kiutat pedig talán csak a börtön jelentheti.

Észtországban a könyv szerzője minden idők legfiatalabban népszerűségre szert tevő alkotója (1982-ben született). 2005-ben elnyerte az év legjobb észt regénye díjat, majd a történetből film is készült 2008-ban Ilmar Raag rendezésében, aki többek között az észt közönséget megosztó Osztály (Klass) című filmet is jegyzi. A filmmel kapcsolatban több magyar ismertetés is megjegyzi, hogy az imdb-n elért magas pontszámával (7,2/10) a legsikeresebb kelet-európai filmek között szerepel.

Jön az észt euró

2010-06-10T08:00:00.000+02:00

Január elsejétől Észtország csatlakozik az euróövezethez. (Az észt euróérmékről már korábban posztoltunk.)

Furcsaságok a karjalaiakról

2010-06-09T08:00:00.005+02:00

A nyest.hu rendeszeresen jelentet meg nyelvvel kapcsolatos, ám nyelvész szemmel igencsak kifogásolható megfogalmazású híreket. A legutóbb például nyelvrokonainkról, a karjalaiakról eresztett el egy írást Németh Niki. Lássuk, miket „tudhatunk meg”.

Ma három különálló csoportban élnek, egymástól távol, és küzdenek nemzeti értékeik fennmaradásáért.

Majd:

Finnország és Oroszország határán, két külön csoportra szakadva élnek, és a finn területen élő karjalaiakat már nem is tekintik külön népnek: a finntől alig eltérő nyelvükkel beolvadtak, mondhatni elfinnesedtek.

Akkor most három vagy két csoportra szakadva élnek, vagy már csak egy csoportjuk van? A megfejtés az, hogy három csoportjuk van, ebből az egyik csoport tagjai találhatók meg Finnországban, ill. Tver környékén is (ők az északi vagy tulajdonképpeni – és nem tényleges – karjalaiak, a másik kettő (az olonyeci/aunuszi karjalaiak, ill. a lűdök) Karjalán belül él. Ők a többiektől földrajzilag elszakadtak ugyan, de egymás szomszédságában élnek, csupán nyelvileg különböznek. A megoldás tehát: 1. északiak a. Karjalában, b. Finnországban, c. Tver környékén; 2. olonyeciek/aunusziak; 3 lűdök: azaz 3 vagy öt csoportról beszélhetünk nyelvileg. (Földrajzilag viszont inkább másik négyről: 1. finnországiak, 2. észak-karjalaiak, 3. dél-karjalaiak, 4. Tver környékiek.)

Amint említettük, a finnországi karjalaiak az elmúlt évszázadok alatt fokozatosan beleolvadtak a finnségbe, és ma már finn nyelvjárásokat beszélnek.

Mivel a karjalai és a finn nyelvjárások között fokozatos az átmenet, valójában meg sem lehet mondani, hogy hol a határ. Legfeljebb annyit lehet mondani, hogy ezeket a nyelvjárásokat a szakirodalom ma finn nyelvjárásként tárgyalja (és persze az is igaz, hogy közeledtek a finn nyelvjárásokhoz).

Néhány határ menti falu számít csak hagyományosan karjalainak, valamint két finn megye, Dél- Karjala és Észak- Karjala őrzi a valamikor független és egységes nép emlékét.

A „hagyományosan karjalai” falu megfogalmazást már korábban sem értettük, és továbbra is homályosnak tartom. Arról, hogy a karjalaiak valaha „független és egységes” népet alkottak volna, nem tudok.

Sajnálatos tény, hogy néhány finnugor nyelv esetében a kihalás veszélye áll fent, sőt a merját és a muromát ma már senki sem beszéli.

A tájékozatlan olvasó ebből arra következtet, hogy a merja és a muroma is mostanában halt ki: valójában legalább 400–500 éve.

Az 1989-es adatok szerint Karjala lakosságának mindösszesen tíz százaléka vallotta magát karjalainak, belőlük pedig ötven százalék vallotta anyanyelvének a karjalait. Ennek több oka is lehet; például az asszimilációt erőltető szovjet nemzetiségi politika, és emiatt a félelem a diszkriminációtól.

Itt két tény keveredik: hogy valójában mekkora a karjalaiak aránya, ill. hogy a karjalaiak közül sem merik magukat mind karjalainak vallani. Nem világos, miért a szovjet politikáról van szó: ma talán nincs asszimiláció (l. pl. a nemzetiségi oktatás helyzetét, pontosabban hiányát)?

Akárcsak az észt, a karjalai nyelv is igen közeli rokonságban áll a finnel, habár annak 19-20. századi változásait nem nagyon követte.

A karjalai sokkal közelebbi rokona a finnek, mint az észt; ráadásul a mondat azt sugallja, hogy az észt követte a finn változásait, ami nemhogy nem igaz, nem is igazán értelmezhető.

Lassan annak is itt az ideje, hogy újra megteremtsék a karjalai nyelv írott formáját.

A három nagy nyelvjárás közül legalább az északinak van írott formája: közös irodalmi nyelvet viszont ma aligha lehetne létrehozni.

Nem világos, mi a cikk célja, ha a karjalaiakról szóló információkat magának a szerzőnek sem sikerült rendszereznie.

Megjegyzendő továbbá, hogy a szöveg forrásaként blogunk is meg van jelölve, úgy teljes egészében. Mint arról sikerült meggyőződnöm, a cikk szó szerinti idézeteket is átvesz a forrásokból, anélkül, hogy ezt jelölné.

Online mari rádió

2010-06-08T08:00:00.001+02:00

A Marij El Radio ötödik születésnapja alkalmából lehetővé vált, hogy a rádió műsorát online is hallgassuk. Szemfüles olvasóink talán már észre is vették, hogy ezt vasárnap este óta megtehetjük a Rénhírekről is: a bal oldali oldalsávban megjelent a rádió kis alkalmazása. Egyszerre ezer hallgató hallgathatja a rádió adásait szerte a világban.