NRVV 24. – Kisik 2. A skanzen

A kisiki skanzen hasonló épületeket és eszközöket mutat be, mint a Torum Maa, csak jóval kisebb helyen, jóval szorosabban, illetve néprajzilag is kisebb helyet fed le. Az egész skanzen két-három teleknyi területet foglal el. Kisikhez a hantik három csoportja kötődik.

Száz évvel ezelőtt még nazimi hantik éltek itt. Ők akkor tárgyi-gazdasági kultúrájukat tekintve már egészen eloroszosodtak (azaz a nyugat-szibériai oroszokhoz hasonlóan éltek), de nyelvüket még tökéletesen őrizték. Később, a kolhozosítás során délebbre telepítették őket, mára nyomuk sem maradt, nyelvjárásukról pedig olyan keveset tudunk, hogy az osztjakológia nem is tartja számon a nazimi nyelvjárást.

Kisikben jelenleg elsősorban kazimi hantik élnek, ők a Nazim mentén északról folyamatosan szorították ki először az erdei nyenyeceket, később a nazimi hantikat. Akik ma még beszélnek hantiul, a kazimi nyelvjárást beszélik.

Éltek még Kisikben narimi hantik is. Ők a hantik legkeletibb csoportjához tartoznak, a negyvenes években a Tomszki területről vándoroltak át a Nazimra. Közülük azok, akik még beszéltek hantiul, mind meghaltak, utódaik csak oroszul tudnak.

A múzeum a Nazim menti kazimiak kultúráját mutatja be. Ők réntartók voltak, de a rének mára teljesen eltűntek, csak több mint száz kilométerre északra maradtak meg.

A múzeumot a rénkarámoknál használt kerítés veszi körül.

A múzeum két rönkházat mutat be, az egyik ablakát beverték, ennek köszönhetően akkor is be lehet kukkantani, ha a múzeum zárva van.

A másik ablakát bedeszkázták, kárpótlásul megvan a kéményzáró fedél.

Az elmaradhatatlan kültéri agyagkemence,...

...a nem kevésbé elmaradhatatlan csapda...

... és a végképp elmaradhatatlan lábasház...

...a lépcsővel...

...alatta az egy rönkből készített csónakkal...

... és szánokkal.

A múzeumba érkező csoportokat meg is tudják vendégelni a faasztalok mellett.

A medve fejének tárolására szolgáló állvány, ahol medveünnepet szoktak imitálni külön erre a célra preparált medvefejjel.

Szép időben a hely nagyon kellemes. Ha jobb dolgunk nincs, olvasgatással, eszegetéssel is elüthetjük itt az időt, amíg a hajó visszaérkezését várjuk.

NRVV 23. – Kisik 1. Az utazás

Kisik, mint arra korábban többször utaltunk, turistalátványosságként szolgál (erről még a továbbiakban is lesz szó), a Hanti-Manszijszki járásban található egyetlen ún. nemzetiségi falu. Ha igazi hanti falut keresünk, mindenki azt tanácsolja, látogassunk el Kisikbe. A keserű valóság azonban az, hogy csak néhány idősebb ember beszél hantiul, de ma már ez is elég ahhoz, hogy egy település nemzetiségi státuszt kapjon. Ha viszont már elutaztunk Hanti-Manszijszkig, ne sajnáljunk még egy kis pénzt arra költeni, hogy eljussunk Kisikbe, hiszen már az utazás is kaland.

Kisikbe ugyanis Mars(z) típusú légpárnás hajó jár (a szokással ellentétben azonban nem a típus nevét viseli, hanem Jugorszkijnak, azaz Jugrainak hívják), de az igazi kaland nem ez, hanem a feljutás. A hajó egyszerre kb. másfél tucat utast tud szállítani, és csak hétfőn, szerdán és pénteken jár, akkor is naponta egyszer: Hanti-Manszijszkból reggel fél hétkor indul, kb. két és fél óra múlva érkezik meg Kisikbe, ahonnan azonnal visszafordul. Tavaly tett még egy kört, idén azonban a délutáni járatot megszüntették. (Annak ellenére, hogy a heti hat járat is kevés volt, amint az Jaanus Piirsalu írásából is kiderült.) Az izgalmat fokozandó, a járatra nem lehet elővételben venni jegyet. Ennek az a következménye, hogy a reménybeli utas hajnalban taxival kénytelen kimenni a kikötőbe (aki biztosra akar menni, kb. reggel négykor), ahol aztán sorban áll. A pénztár ötkor nyit, de a kisiki járatra hivatalosan hatkor kezdik árulni a jegyet, azaz tulajdonképpen két sor áll, hiszen a kisiki utasok kénytelenek másokat maguk elé engedni, és ezek a mások gyakran önálló sort alkotnak. (A kevésbé tapasztalt utasok udvariasan beállnak a kisiki sor végére, s így lekésik jártukat.) Valójában a jegyet hatkor sem kezdik árulni, csak kb. negyed hétkor, amikor a hajó valóban beáll a beszállóhelyre. Egy helyi szerint azért ez az eljárás, mert ha már lenne jegyük, és a hajó mégsem tudna elindulni, akkor a hajótársaságnak gondoskodnia kellene az utasokról, adott esetben élelmeznie, sőt, szállást biztosítania. Ez azonban naiv elképzelés, hiszen ezt a társaság más járatok esetében sem teszi meg. Aki nem jut fel a hajóra, az két-három nap elteltével újra próbálkozhat.



Az út az Irtis torkolatáig vezet, ott a hajó átvág az Obon, majd az Ob túloldalán felúszik a Nazimon. Sajnos a hajó zárt, így a kilátásban nem igazán gyönyörködhetünk. (Ha a partközeli oldalon ülünk, igazán azt sem könnyű eldönteni, hogy hogy mikor értünk át egyik folyóról a másikra.) Az út maga legfeljebb viharos időben izgalmas. Ezen kívül sajátos élményben lehet részünk, ha ősszel utazunk. Ilyenkor ugyanis a Nazim, sőt, az Irtis és az Ob is jelentősen apad, rengeteg homokzátony jelenik meg rajta. Ez azonban egy légpárnás hajó számára nem akadály, a kisebbeken akár át is mászik. Ez azonban csak idővel tudatosul az utasban, az első néhány alkalommal rémisztő látvány, ahogy centiméterekre halad el a hajó a máskor végzetes homoktorlaszok mellett.



A hajó Kisikbe érkezésekor bátran felfut a partra. Az érkezők lekecmeregnek. Ki- és berakják postát (a világ többi részével valóegyetlen rendszeres összeköttetést jelenti a hajó), majd megindul a verseny a feljutásért. (Pénztár nincs, az útért Hanti-Manszijszkban, a leszállásnál kell fizetni.) Érthető, ha ilyen helyzetben a lakosság nem értékeli, ha a turista csak hajókázni akar, ezért a lincselés elkerülése végett eszünkbe se jusson azonnal visszafordulni, töltsünk legalább két napot Kisikben. Alapjában csendes kis falu (a távolodó hajó hangját még eltűnése után is percekig jól hallhtjuk), szép helyen fekszik, nyugalmas kikapcsolódásra éppen megfelelő. Ráadásul látnivaló is akad majd.

NRVV 22. – Szamarovo 3. A kikötő

Hanti-Manszijszk fontos közlekedési központ, legalábbis nyáron. Hajók indulnak innen fel az Irtisen, ill. a közeli Irtis-torkolaton át fel és le az Obon. Egyes hajók csak a közeli településekre járnak, másokkal – a szárnyashajókkal – egy nap alatt elérhetjük Tobolszkot, Kondát, Szurgutot vagy Berjozovót.

A helyiek pontosan számon tartják, hogy hova milyen típusú hajó jár, ez ugyanis alapvetően meghatározza, hogy milyen sebességgel és milyen körülmények között juthatunk el a célpontunkhoz.




A kikötő főépülete maga is hajóra emlékeztet, és viszonylag modern. Meglehetősen kulturált körülmények között lehett várni a hajók indulását. Egyes járatokra elővételben is meg lehet venni a jegyet, bár rejtélyes okokból csak hajnali öt és délután két óra között. (A helyiek emlékei szerint egy időben viszont csak délután és este lehetett elővételben jegyet venni.) Fontos tudni, hogy beszállás előtt le kell mérni a poggyászt, és a 20 kg feletti kilókért pótdíjat kell fizetnünk. A pótdíj kilónként a jegyár 1%-a. Pótdíjat azonban kizárólag a nagyobb kikötőkben kell fizetni, így aki nehéz poggyásszal utazik és módja van rá, leszállhat az első megállóban, és amikor újra felszáll, már nem kell pótdíjat fizetnie. (Lehet, hogy le sem kell szállni, csak új jegyet venni az első megálló után: a legtöbb állomáson nem árulnak jegyet, a hajón kell kifizetni a viteldíjat.) A szamarovói kikötőben nagy elektronikus táblák jelzik az induló hajókat, pontosabban azt, hogy a menetrend szerint mikor indulnak. Az a hajó, amelyik késik, az indulása időpontjában ugyanúgy eltűnik a tábláról, mintha már valóban a távolban járna.

A kikötő környéke viszonylag rendezett, de unalmas. Az unalom megtörésére szolgál ez a sajátos virágtartó is, mely olyan hajót ábrázol, amilyen nem jár és sosem járt ezen a környéken. Ha már elértünk a kikötőbe, óhatatlanul hatalmába kerít minket a vágy, hogy útra keljünk a folyón. Éppen ezért sorozatunk következő részében elhagyjuk Hanti-Manszijszkot, egyelőre csak rövid időre. Utána még visszatérünk, hogy megismerkedjünk néhány további látnivalóval, mielőtt nekivágnánk a nagy útnak...

Zsurlót az asztalra!

Ettek-e már önök mezei zsurlót? Eszükbe jutna-e, hogy kását főzzenek belőle? A komi-permjákoknak eszükbe jutott, sőt. Az enyhén brokkolira emlékeztető ízű mezei zsurló (Equisetum arvense, oroszul hvos vagy pisztyik) a komi-permják konyha egyik kedvenc alapanyaga: töltenek vele pirogot, pelnyanyt, és készítenek belőle kását (ami valójában inkább omlettre, mintsem kására hasonlít). Mindehhez a zsurló zsenge nyári hajtásait használják fel (valójában a pisztyik elnevezés is ezeket a zsenge hajtásokat takarja). Ezeket egyébként sózással tartósítani is szokták, így egész évben kéznél lesz számukra a konyhában egy kis zsurlóalapanyag.

A szóban forgó növény egyébként hazánkban is megterem, így az alábbi recept alapján akár ki is próbálhatjuk, milyen is a komi-permják zsurlókása. A mezei zsurló nálunk egyébként inkább gyógynövényként ismert: a belőle készült főzetnek vizelethajtó, vesetisztító, vérzéscsillapító hatása van, valamint ízületi gyulladások kezelésére is alkalmas. De vigyázat: könnyen összetéveszthető más, mérgező zsurlófajokkal, például a mocsári vagy az ágas zsurlóval – így kellő szakértelem, gyógynövényismeret nélkül senkinek sem javasolt, hogy felelőtlenül zsurlót szedegessen a mezőn. Ha viszont bízunk hozzáértésünkben, vagy van zsurlóértő ismerősünk, aki azonosítani tudja az összegyűjtött hajtásokat, jövő nyáron akár magunk is szedhetünk egy kására való zsenge mezeizsurló-hajtást. A herbáriákban kapható szárított mezei zsurlóval inkább ne próbálkozzunk: ez egy egész napos áztatás ellenére is túl száraz marad, és sütés közben egy rétegben összegyűlik a massza tetejére – ahogy az a jobb oldali képen is látható.

Két személy részére 3,5 dl tejet keverjünk össze 1 tojással, kis sóval és 30 g friss, zsenge, aprított mezeizsurló-hajtással, majd töltsük a masszát egy jénai edénybe. Forró sütőben süssük addig, amíg a tetején pirosas kéreg képződik. Melegen és hidegen egyaránt fogyasztható.

Annyi bizonyos, hogy olcsó, egyszerű és nem sablonos ételt teszünk az asztalra, ha megpróbálkozunk a pisztyikkásával – de hogy a végeredmény ízletes lesz-e, arról eléggé megoszlanak a vélemények.

NRVV 21. – Szamarovo 2. A habcsókbálvány

Már korábban is utaltam rá, hogy az oroszországi köztéri szobrok vagy teljesen egyértelműek, ikonikusak (gondoljunk csak az olyan emlékművekre, melyeket az elesett katonák emlékére állítottak, és egy éppen eleső katonát ábrázolnak, vagy éppen a könyvtár előtt a könyveken álló baglyokra), vagy teljes mértékben értelmezhetetlenek. Itt van például a fenti szobor, mely a felfedezők emlékművéhez tartozó parkoló sarkában áll.

A betonból öntött, lapos, felállított mézeskalácsra emlékeztető alakzat egy télapószerű férfialakot formáz, aki a hétágra szóló napsütésben is sapkát és vastag bundát hord, halászathoz és horgászathoz sem igazán célszerű viselet. Igaz, nem is úgy tűnik, hogy a halat most rántotta ki a vízből, sokkal inkább úgy, mintha éppen áldozatként mutatná be, felajánlaná – de kinek? Inkább maga van úgy felállítva, mint egy bálvány, akinek áldozatot illene bemutatni. A rózsaszín festése viszont inkább profán, mintha arra utalna, hogy a szobor valójában egy habcsókból készült figurát ábrázolna, mintegy a térbe átültetve a regény a regényben koncepcióját.