Orosz kulinária

Csodás kötetet jelentetett meg a Vince kiadó Orosz kulinária címen. A kötetben a valódi orosz recepteken kívül az ukrán, a grúz, az örmény és az azerbajdzsáni konyháról is olvashatunk. Ezen a blogon viszont természetesen csak arról eshet szó, aminek finnugor vagy szamojéd vonatkozása van. A könyvben nem sok ilyen akad, de nem baj, nem ezért szeretjük.

A balti-finnek a lazacfogással kapcsolatban bukkannak fel a kötetben (86.), de itt is csak mint a Fehér-tenger környékén élő orosz népcsoportba, a pomorokba beolvadt népek (a nyenyecekkel együtt).

A mordvinok, a marik és az udmurtok már nagyobb teret kapnak a Volga-menti népek konyhájáról szóló fejezetben (96–97.), sőt, még egy recept is szerepel a „finnugor törzsek”-től. Nem igazán érthető, hogy miért használja a kötet a törzs terminust, hiszen e közösségek népekké, sőt, nemzetekké formálódása semmiben nem marad el a magyarokétól vagy az oroszokétól. Ráadásul ami a három nép konyhájában közös, az megtalálható a szomszédos török (csuvas, tatár, baskír) és orosz konyhában is. Még inkább elgondolkoztató, hogy a könyv szerint ez a finnugor leves a németektől a fehéroroszokon (!) keresztül jutott el a finnugorokhoz. Az ételt a kötet gombóclevesnek nevezi, a recept lényege, hogy két és fél deci forró húslevesben és két kanál vajban elkeverünk tíz deka búzalisztet vagy búzadarát, majd miután kissé kihűlt, még egy-két tojást keverünk hozzá, és az így kapott tésztát kifőzzük másfél-két liter húslevesben. Ha a neten rákeresünk, úghy tűnik, a mordvinoknál kevésbé ismert étel lehetett (legalábbis mint mordvin ételt nem emlegetik), annál inkább a mariknál: a források szerint ez a legfontosabb hagyományos ételek egyike (igaz, úgy tűnik, ez az állítás mindig azonos forrásra megy vissza), és előfordul az udmurtoknál is. Ugyanakkor felbukkan a tatár és a csuvas, sőt, a zsidó konyhában is. (Gyakran nemzetiség megjelölése nélkül is felbukkan, így orosz ételnek is tekinthetjük.) Sőt, a magyar gombócleves is alig tér el tőle, legfeljebb a gombócba tett krumpli jelent kisebb eltérést. Finnugor receptünk tehát valójában csöppet sem finnugor, inkább Európa jelentős részén elterjedt étel.

A hantikról és a manysikról csupán az északi népekről szóló fejezet emlékezik meg (110–111): azt jegyzik meg, hogy az „északi nomád törzsek, a hantik és a manysik gyakran nyersen eszik a húst”. A törzsezésről már szóltunk. Nomádnak legfeljebb azok a csoportok tekinthetők, akik a tundraövezetben terelgetik a nyájaikat, az erdőövezetben élők nem, vagy csak keveset vándorolnak a csordával. A hantik között vannak ilyenek, a manysik között nincsenek. Ugyanakkor a rént hasonlóan fogyasztják, függetlenül a tartásmódtól. A könyvben egyébként részletesebben is írnak a rén fogyasztási módjairól, az viszont kevésbé érthető, miért beszélnek elejtett rénről, miközben a népek többsége házirént tart, a vadrénvadászat mára gyakorlatilag megszűnt, és korábban is kisebb volt a jelentősége.

A könyv nagyjából ennyit tulajdonít a finnugoroknak, de mivel arányszámuk meglehetősen kicsi, ezen nem is kell csodálkozni. Az viszont sajnálatos, hogy az orosz konyha egyik legismertebb ételéről, a pelmenyről azt írja, hogy „keletről[,] a komiktól, nyenyecektől, udmurtoktól és a szibériai tatároktól érkezett az oroszokhoz”. Az ugyan valószínű, hogy vándorételről van szó (mely Kínától Itáliáig vándorolt), de az egyértelmű, hogy az oroszok a komiktól vagy az udmurtoktól vették át (pel+nyany = 'fül'+'kenyér, tészta'). A nyenyecek pedig aligha játszhattak bármilyen szerepet is a pelmeny történetében, hiszen nem élnek gabonatermő vidéken, a tésztafélék csak egészen későn jutottak el hozzájuk. Kár, hogy a kötet egyetlen jelentős finnugor vonatkozása elsikkad.

Kár, mert egyébként a kötetet minden szempontból csak ajánlani tudjuk...

Téli háború a könnytárban

Tegnap volt a téli háború kitörésének hetvenedik évfordulója, erről emlékezik meg a Gondolatok a könnytárban posztja. De vajon valóban mondhatjuk, hogy a finnek alulmaradtak a szovjetekkel szemben?

NRVV 28. – Hanti-Manszijszk, őslényszoborpark

Oroszországban nincs szükség Hankiss Elemérre, hogy valaki szóljon, hogy ki kéne találni Oroszországot. Oroszországban annyira nincs látnivaló, hogy mindenki érzi, hogy valamit ki kellene találni. Természetesen vannak kivételek, Moszkva vagy Pétervár nyilvánvalóan tele van látnivalókkal, és vannak az országnak olyan részei, ahol a természet gondoskodott turisztikai csemegékről (Kaukázus, Bajkál-tó stb.), ugyanakkor az ország nagy része egyszerűen unalmas. Nem mintha nem lenne szép a táj, de amit az ország egy pontján láthatunk, nagyjából ugyanazt láthatjuk még kismilliárd pontján is. A legtöbb város vagy új, vagy régi része elpusztult, így építészeti látnivalókban nem igazán bővelkedhetnek.

Az olyan területek, mint a Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzet, még viszonylag szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen a helyben élő kis népek mindig érdekes színfoltot jelentenek. Erre azonban vegyes érzelmekkel tekintenek, mivel egyfelől e népek mai képviselőinek már alig van köze e kultúrához (nem kevéssé az oroszok aktív közreműködésének köszönhetően), másfelől az őslakosok kultúráját is hajlamosak inkább egzotikus barbárságnak tekinteni, ami persze érdekes, de jó, hogy túl vagyunk rajta... Persze a vendégeket kötelességtudóan elviszik a helyi múzeumba, skanzenbe, de érzik, hogy nem ez az igazi, valamit mégiscsak ki kell találni.

A nagy ötlet: az őskor. Először is, Szibériának valóban van köze az őskorhoz, hiszen rengeteg őskori lelettel szolgál. A mocsarakban, jégben jól megőrződnek a fosszíliák, időnként akár egész mamuttetemek kerülnek elő.

A mamutra vadászó ősember közel áll az oroszok szívéhez, hiszen nem zavarja meg világképüket, mely szerint Moszkvától keletre ők terjesztették el a civilizációt. Ezt a képet viszont zavarják a hantik és a manysik, akiknek erődítményeik voltak, gazdag tárgyi és szóbeli kultúrájuk stb. Az oroszok erőfölénye miatt viszont legyőzésükkel nem igazán lehet haditettként dicsekedni, azzal meg nehezen lehet, hogy „ezt is mi pusztítottuk el”. Akkor már jobb az ősember.

Az őskor-tematika másik nagy előnye az oroszok szemében, hogy kiélhetik gigantomániájukat. Az oroszok mindent úgy szeretnek, ha nagy. A moszkvai Kremlben őrzik a világ legnagyobb harangját és a világ legnagyobb ágyúját (pontosabban tarackját). A harangot egyszer sem kongatták meg, a tarackot egyszer sem sütötték el, de ez nem zavarja az oroszokat abban, hogy dicsekedjenek velük, hiszen a legfontosabb: nagyok.

Hanti-Manszijszkban a turisták (és persze a helyiek) szórakoztatására őslényszoborparkot hoztak létre. Ebben a Szibériában is élt ősi emlősöket mutatják be. Az ábrázolás csak mérsékelten mondható realisztikusnak.

A domboldalon vonuló mamutcsorda lenyűgözi a sétálókat.

A nagy sosem elég nagy: az ősbölény marmagassága
a tájékoztató tábla szerint két méter körüli volt,
a szobrok marmagassága a három métert is meghaladja.

Lehet a barlangi medve fenyegetésétől borzongani...

...ugyanakkor a családosok az édes kis boccsal is fényképezhetik gyermeküket.

Az orosz lélektől csöppet sem idegen a teatralitás:
az ősfarkascsorda azt lesi,
hogyan szakíthatna le egy zsenge borjút a mamutcsapatból.

A rideg jelen: az ősgím mellett külön tábbla figyelmeztet,
hogy szemetet lerakni tilos.

Hivatalos státuszt kapott a karjalai nyelv Finnországban

A nyelv hivatalos státusza nem azt jelenti, hogy a karjalai státusza azonos lenne a két nemzeti nyelvvel, a finnel és a svéddel, ellenben a státusz lehetőséget biztosít arra, hogy a nyelv megmaradását, felélesztését célzó programok pénzt nyerhessenek. Finnországban hasonló státuszt élvez a romani (cigány) és a számi (lapp) nyelv. Karjalaiul Finnországban jelenleg kb. 5000 ember beszél, és további 15000 ért. Az Oroszországhoz tartozó Karjalai Köztársaságban öt évvel ezelőtt kapott hasonló státuszt.

Forrás

Ördöngös idők avagy a kísértetjárta november

Már csak pár napot kell aludnunk, hogy véget érjen november, amely misztikus lényekkel, kísértetetekkel teli, rejtelmes időszak volt. Legalábbis Észtországban, valamikor a messzi korokban, amelyről többek között Andrus Kivirähk is „beszámol” Ördöngös idők (Rehepapp ehk november) című regényében, amely egy november történetét meséli el, felvonultatva az észt néphagyomány mindenféle szerzetét.

A mai Észtországban már csak egy napra redukálódott a maszkos-ijesztgetős falujárás: Márton-nap előestéjére, vagyis november 9-re (Mardipäev). Az ünnep az észt népi kalendárium fontos napja volt, a november 2-ai mindenszentek napjával (Hingedepäev) együtt. A „lelkek ideje” (hingedeaeg) november 10-én zárul le a Márton-napi ünneppel (amelynek időpontját az eredeti november 11-éről Luther Márton születésnapjára, 10-ére tették át), és megkezdődnek a benti kézműves munkák. Korábban talán az év végét is jelenthette. A lelkek ideje alatt nem szabad zajongani, és az elhunyt rokonoknak ételt kell kikészíteni és begyújtani a szaunát, mivel ilyenkor az eltávozott lelkek köztünk járnak, és illik őket megvendégelni. Mardipäev ellentéte, ugyanakkor hozzá sok elemében hasonlító Katalin-nap előestéje, november 24., vagyis Kadripäev (ld. alul).

Mardipäev az ősz végét jelenti, a novembert a régi észt nyelvben talvekuu-nak, azaz téli hónapnak nevezték, de ma már az észt nyelv is az idegen eredetű hónapnevet használja. Márton-nap előestéjén sötét ruhákba és gyakran állati maszkokba öltözött gyerekek és fiatalok járják a házakat (eredetileg csak fiúk, a megnevezésük: mardisant, többes száma: mardisandid, egyébként családot alkotnak Mardi pere ’Mart-család’ néven). Valamilyen dalért vagy színjátékért cserébe a háziak megajándékozzák őket, ma leginkább édességgel, korábban bármilyen étellel. A látogatásnak egész forgatókönyve alakult ki, külön dalokkal az egyes cselekményelemekre, például a bebocsátás kérésére, a háziak megáldására vagy a búcsúzásra. Mivel termékenységvarázsló szerepe is van az ünnepnek, és elsősorban a gabonatermés kiadósságát szeretnék befolyásolni, a mardisantik gyakran szalmából készítik valamelyik ruhadarabjukat, és valamilyen gabonamagvat szórnak a ház közepére. A nem egyszer jó néhány kilométeres „előadókörút” után a koldusok nagy ünneplést csapnak, ez akár valamelyik felkeresett háznál is elkezdődhet.

A keresztény hagyomány Márton-ünnepe összekapcsolódhatott, vagyis inkább ráépülhetett a pogány szokásokra, amelyekben például a zajongásnak, a mardisantik (szó szerint Márton-koldusok) által csapott lármának a gonosz szellemek elűzése volt a célja, valamint termékenységet is hozott a ház népére. Azt, hogy a halottakról való megemlékezés a novemberi időszakot jellemezte, a mardus szó etimológiája is mutathatja. A mardus szó hangalakjában nagyon hasonlít az „elésztesített” Márton név Mardi formájára (a Mart név genitivusi alakja), ugyanakkor az észt néphagyományban mardus haláltündér volt, aki bajt és szerencsétlenséget hozott (talán a finn marraskuu ’november’ szó előtagjával is összevethető és egy indoiráni tőre vezethető vissza). A mardisantik megszemélyesített természeti erők, akik a haláltündérnek gyűjtenek adományokat. A háziak azt köszönik meg, hogy a természeti erők és a lelkek segítették őket abban, hogy felkészüljenek a télre, begyűjthessenek minden szükségeset az elkövetkező télre.

Egyébként akinek az észt nyelv a szájában van (keel on suus) vagyis jelen esetben inkább a fülében, az itt meghallgathat egy rádióadást a Márton-napi szokásokról. Ha könnyebb műfajra vágyunk, érdemes meglátogatni a korábban már megismert nyuszicsalád honlapját, ahol megtanulhatjuk, milyen szavak fontosak egy Márton-napi szituációban, és hogy mi is a látogatás menete.

Ennek a fekete, gabonavarázsló férfi ünnepnek az ellenpólusa az elsősorban női ünneppé formálódott Kadripäev, vagyis Katalin napja, amelyen immár a fiatal lányok (kadrisant, többes száma: kadrisandid) járják, fehér ruhába szépen felöltözve a tanyákat, hasonló céllal, mint azt a fiúk tették Mart-napon. Az viszont fontos volt, hogy az arcuk ne legyen felismerhető. A háziak azonban mindent megtesznek annak érdekében, hogy felismerhessék a látogatókat. Ehhez az ünnephez a jószágok, elsősorban a birkák termékenységének előmozdítása kapcsolódik, a lányok gyapjút (vagy lent) is kaphattak ajándékba a háziaktól. (A keresztény hagyomány szerint Katalin-napon alexandriai Katalinra emlékezünk, aki mártírhalált halt a 4. században.)

Mindkét ünnephez speciális menü dukál, Márton-napon több húsétel is az asztalra került, ekkor kezdték meg ugyanis a levágott disznó húsát (disznónapnak is nevezik amúgy ezt az ünnepet). Szárnyasokat, kakast és csirkét is ettek, a Márton-napi lúd fogyasztása később terjedt el Észtország területén. Jellegzetes Márton-napi ételek a disznófejjel együtt megfőzött kerekrépa és krumpli, árpagyöngyös és lisztes hurkák, véres lepények és kenyerek, valamint a füstölt bárányhús. Sört is főztek ilyenkor és káposzta-, csicseriborsó- vagy krumplilevest.

Kadri-napon bárányhúst és a kihagyhatatlan árpagyöngyös kását illik készíteni, sós vízben főtt csicseriborsóval, babbal kiegészítve, hozzá egy kis kamát vagy kamagolyókat fogyasztottak, mindezt a Kadri-napi sörrel leöblítve. Tyúkot azonban nem volt szabad enni, mivel az megeszi a káposztát.

Ma a mardisantik nemcsak magánházakba, hanem például iskolákba és kávézókba is bemennek, a kadrisantik pedig lehetnek nagyon furcsa leányzók is, ahogy a következő videón láthatjuk például.