I. Péter és az észtek

Mint a nemrég (ígéretesen) indult Szláv Virtus írja, Andrus Ansip észt miniszterelnök ellenzi, hogy Narvában felállítsák I. Péter orosz cár szobrát. Ansip a következőket mondta: Narva lakosainak sincs okuk hálásnak lenni I. Péternek, aki deportálta őket. Ő egy gyilkos és hódító. A Szláv Virtus azonban adós marad a magyarázattal, hogy mire is gondolhatott az észt miniszterelnök.

Az iskolában tanultak alapján I. Péterről inkább azt tudjuk, hogy felvilágosult uralkodó volt (Nyugat-Európában is tanult), modernizálta Oroszországot, sőt, ablakot nyitott Európára: megalapította Szentpétervárt. Ez utóbbiról azonban kevésbé ismert, hogy ezt az ablakot a finneken keresztül nyitotta: a Finn-öböl teljes partvidékén finnségi népek éltek. Ha az orosz irodalom klasszikusait olvassuk, nem egyszer találkozhatunk finn szolgálókkal, akik a Pétervár környéki falvakból érkeztek a városba dolgozni. Az is kevésbé ismert, hogy Szentpétervár kezdetben egyáltalán nem volt népszerű város. Mivel mocsárvidékre épült, építkezni csak télen lehetett, amikor a föld megfagyott. Nyáron a város a mocsárvidék kellemetlen klímájától szenvedett. A város építésekor több tízezren pusztultak el.

Péter Narvát kétszer is megostromolta. 1700-ban 37 ezer fős orosz sereg ostromolta a várat, de a város felszabadítására érkező, alig több mint nyolcezer fős svéd sereg szétverte őket. 1704-ben már 45 ezres sereggel indult a város ellen, melyet alig több, mint ötezer svéd katona védett. A város ugyan elesett, de az oroszok kb. 13 ezer embert vesztettek. Arról nincs hír, hogy a városlakók többet szenvedtek volna, mint amennyit háború esetén szokás.

Észt szempontból azonban jelentősebb, hogy az észtek lakta területek éppen I. Péter uralkodása alatt, a Nagy Északi Háború során kerültek a svédek fennhatósága alól Oroszországhoz. Az észtek sorsát a háborús pusztítás ugyan súlyosan érintette, de a hatalomváltás nem. Az észt területeken levő Estonia és Livonia nevű kormányzóságok megőrizhették autonómiájukat, továbbra is a balti németek alkották a vezető réteget, a törvények nem változtak. A terület fejlődése inkább a nyugatabbra fekvő területekét követte, 1819-ben még a jobbágyságot is eltörölték.

Ugyanakkor az, hogy Észtország egyszer Oroszország része volt, egyesekben azt az érzést kelti, hogy Észtország Oroszországhoz tartozik. Kétségtelenül így gondolkodtak azok a szovjet politikusok is, akik 1939-ben Észtországot a Szovjetunióhoz csatolták, és sokan így gondolkoznak ma is. Kétségtelen, hogy I. Péter narvai szobrának felállítása nem egyszerűen tisztelgés a nagy uralkodó előtt, hanem aktuálpolitikai megnyilvánulás. Mondhatjuk, hogy Ansip lehetne nagyvonalúbb is, de ha belegondolunk, az egyébként jó magyar–horvát viszonyban milyen játékot játszottak Jellasiccsal, már nem olyan egyértelmű a kérdés. Vagy gondolhatunk arra, hogy az árpádsáv jelentését sem pusztán eredete, hanem használatának kontextusa határozza meg. Igaz, Ansip jobban tette volna, ha erre hivatkozik.

Észtül tudó olvasóink az ügy egyéb részleteiről is tájékozódhatnak itt, itt, itt és itt. (Ebből kiderül az is, hogy míg a szobor felállítását idén októberben tervezték, most jövő júliusban kívánják leleplezni. Kíváncsian várjuk a fejleményeket.)

NRVV 29. – Az elszabadult vitrin

Míg a múlt heti posztunkban a városszéli őslényparkot mutattuk be, addig ezen a héten a város szívében álló parkra, pontosabban az Ob és Irtis nevű, a táj jelenlegi faunáját dicsőítő szökőkút-kompozícióra összpontosítunk.

A park enyhén lejt, a szökőkútsorral elválasztott két sétány egy mesterséges sziklához, ill. az azon kialakított mesterséges vízeséshez vezet.

A sétány bejáratát két negyedkörívben meghajtott oszlopsor fogja közre.
A lekerekített elrendezést mintegy ellenpontozza az oszlopok merev szögletessége.

Már az oszlopsoron megjelennek a természeti motívumok,

igaz, itt még meglehetősen stilizált formában.

A minta megismétlődik a bejárat felett elhelyezett gömbök egyikén.
A gömb talán a Földgolyóra utal...

...amit megerősíteni látszik, hogy a párján már egy stilizált repülőgépet látunk
(az egyetlen technikai vívmány, amelyet a természeti tematikájú kompozíción fellelhetünk).

A kis szökőkutak oldalát halmotívumok díszítik, egy lépés a naturalista ábrázolás felé.

A vízesést körülvevő szobroknál már a részletekbe menő naturalista ábrázolással találkozunk,
kiegészítve némi hatásvadász zsánerkép, tekintetek kereszttüze, stb.

Mintha a nagyi vitrinjéből lépett volna ki ez a kompozíció:
porcelánfigura felnagyítva és bronzba öntve.

Az elgondolkodó jávor.

Sirályok keringenek a vízesés felett.

Némi eszmeiség (természetesen bagollyal) a legmagasabb ponton, a vízesés mögött:

Ott, hol hol az ősz Irtis az Obbal keveredik,
Ősi halmon túl város emelkedik.

Arvisura/7

Ataisz, az ősföld

Az 1(B). Arvisura címe: Éjszakák és az Ősi Szélasszony viadala. Viroláj és Úzon jelentése.
A szöveg egy sokszereplős teremtéstörténettel indul: Ata-Isis és felesége Éda belakja a 7 rétegű eget, közben számos gyermekük is születik – 7 lány és 7 fiú. Persze a gyermekek is szaporodnak: pl. a 7. fiútól, Sis-Tóremtől 12 lány és 12 fiú származik. Sis-Tórem legkisebb fia Numi-Tórem. Neki is volt 7 fia és lánya, Joli-Tóremtől. A család éli a kisebb-nagyobb perpatvarokkal tarkított életét, közben pedig világteremtéssel foglalkozik.
A rengeteg esemény között nehéz megtalálnunk a vezérfonalat, s a szereplők rokonsági viszonyaiban is rendre elkeveredünk. Sebaj, ez már a szerzővel is megtörtént: Paál Zoltán a 134. oldal közepe felé Sis-Tórem legkisebb fiúgyermekének nevezi Numi-Tóremet, majd az oldal alján a Világfelügyelő Aranyfejedelmet, másik nevén Hadúr-Tóremet nevezi Sis-Tórem legkisebb gyermekének. A következő oldal elején viszont Numi-Tórem mint Hadúr-Tórem apja szerepel, pár bekezdéssel később pedig azt olvashatjuk, hogy Numi-Tórem Sis-Tórem legnagyobb fia volt. Még egyet lapozva ellenben arról értesülünk, hogy Sis-Tórem legkisebb fia nem Numi-Tórem, de nem is Hadúr-Tórem volt, hanem Ibos-Tórem, „aki a Világmindenségnek és a vizeknek a mozgását szabályozta”. A további szereplők rokonsági viszonyait is a 7 égbolt homálya borítja.
Ezek az istenek és istennők égi szekereken rendszeresen ellátogattak a földre, s az istenek házasságra léptek a szemrevalóbb földi fehérnépekkel. A nagy természeti katasztrófák, úgymint özönvizek és jégkorszakok után az égiektől származó beavatottak Ataisz szigetére vonultak és ott virágzó civilizációt hoztak létre. (Ataisz térképe a 156. oldalon található.)
Ezen előzmények után rátérhetek arra, amit múltkori írásomban ígértem most tárgyalni, vagyis Ataisz elhagyásának és a világ benépesítésének eseményeire.
Az ataiszi paradicsomi életnek a Földanya felmelegedése vetett véget. Az emelkedő vízszint a partvidékek felől a hegyek lejtőire szorította az embereket. Később azonban kénytelenek voltak hajókat ácsolni, és elhagyni a boldogság szigetét. A kivándorlók útja a 124. oldal térképén követhető nyomon. Új településeik neve: Indijó Óm, Agaba Óm, Párszi Óm, Amina Óm és Hikszosz Óm.
Ataisz szigetén született Magya vitéz, a magyarok ősapja. Apja Góg, anyja Magóg leánya, Ildu. Vagyis szegről-végről hun. A magyarok kezdettől fogva egyistenhívők voltak.
A 24 Hun Törzsszövetség Ataiszból az Ordosz-vidékére vándorolt, ahonnan kalandozó portyákat szervezve bebarangolta Eurázsia hegyeit és völgyeit. Paál Zoltán „Kerka ifjúsági fővezér, rovósámán” kalandozó csoportjának mind a 100 tagját megnevezi (felsorolásuktól eltekintek).

Az összefoglalásból látható, hogy a történet széles kanálisban hömpölyög. A további, kb. 1400 oldal részletes ismertetéséhez már túl öreg vagyok, csupán azt tervezem, hogy Paál Zoltán magyar történelmi ismereteit szondázom meg egy-két Arvisurában.

Úgy érzem, már eddig is túl sokat írtam az Arvisuráról. Eleinte azt képzeltem, hogy 2-3 részben el lehet intézni az ismertetését. A mű azonban grandiózus, a problémák pedig számosak. Még legalább 2-3 témára ki kell térnem. A cselekmény azonban finnugor szempontból érdektelen. Számunkra leginkább Szalaváré Tura személye jelentős: ki volt ő, ha létezett egyáltalán. A mű elején megismerhettük a Paál Zoltán által teremtett mitológiai hősöket, és ezzel kapcsolatban felmérhettük a szerző finnugrisztikai ismereteit. E két témakör további kutatásra érdemes.
Az Arvisurában foglalt információk a finnugrisztika és az őstörténet-kutatás számára értéktelenek és értékelhetetlenek. A finnugrisztikának azonban feltétlenül ki kell alakítania véleményét az Arvisuráról. Ehhez alaposabban meg kell ismernünk a művet. Az Arvisura műfajáról és hatásáról a mai magyar köztudatra, arról, hogy milyen kulturális nekibuzdulások kísérik, milyen rög- és téveszmék fűződnek hozzá, érdemes gondolkodni és eszmét cserélni. A további tudományos elemzések (ha lesznek ilyenek) azonban inkább az irodalmárokra, folkloristákra várnak.

Orosz kulinária

Csodás kötetet jelentetett meg a Vince kiadó Orosz kulinária címen. A kötetben a valódi orosz recepteken kívül az ukrán, a grúz, az örmény és az azerbajdzsáni konyháról is olvashatunk. Ezen a blogon viszont természetesen csak arról eshet szó, aminek finnugor vagy szamojéd vonatkozása van. A könyvben nem sok ilyen akad, de nem baj, nem ezért szeretjük.

A balti-finnek a lazacfogással kapcsolatban bukkannak fel a kötetben (86.), de itt is csak mint a Fehér-tenger környékén élő orosz népcsoportba, a pomorokba beolvadt népek (a nyenyecekkel együtt).

A mordvinok, a marik és az udmurtok már nagyobb teret kapnak a Volga-menti népek konyhájáról szóló fejezetben (96–97.), sőt, még egy recept is szerepel a „finnugor törzsek”-től. Nem igazán érthető, hogy miért használja a kötet a törzs terminust, hiszen e közösségek népekké, sőt, nemzetekké formálódása semmiben nem marad el a magyarokétól vagy az oroszokétól. Ráadásul ami a három nép konyhájában közös, az megtalálható a szomszédos török (csuvas, tatár, baskír) és orosz konyhában is. Még inkább elgondolkoztató, hogy a könyv szerint ez a finnugor leves a németektől a fehéroroszokon (!) keresztül jutott el a finnugorokhoz. Az ételt a kötet gombóclevesnek nevezi, a recept lényege, hogy két és fél deci forró húslevesben és két kanál vajban elkeverünk tíz deka búzalisztet vagy búzadarát, majd miután kissé kihűlt, még egy-két tojást keverünk hozzá, és az így kapott tésztát kifőzzük másfél-két liter húslevesben. Ha a neten rákeresünk, úghy tűnik, a mordvinoknál kevésbé ismert étel lehetett (legalábbis mint mordvin ételt nem emlegetik), annál inkább a mariknál: a források szerint ez a legfontosabb hagyományos ételek egyike (igaz, úgy tűnik, ez az állítás mindig azonos forrásra megy vissza), és előfordul az udmurtoknál is. Ugyanakkor felbukkan a tatár és a csuvas, sőt, a zsidó konyhában is. (Gyakran nemzetiség megjelölése nélkül is felbukkan, így orosz ételnek is tekinthetjük.) Sőt, a magyar gombócleves is alig tér el tőle, legfeljebb a gombócba tett krumpli jelent kisebb eltérést. Finnugor receptünk tehát valójában csöppet sem finnugor, inkább Európa jelentős részén elterjedt étel.

A hantikról és a manysikról csupán az északi népekről szóló fejezet emlékezik meg (110–111): azt jegyzik meg, hogy az „északi nomád törzsek, a hantik és a manysik gyakran nyersen eszik a húst”. A törzsezésről már szóltunk. Nomádnak legfeljebb azok a csoportok tekinthetők, akik a tundraövezetben terelgetik a nyájaikat, az erdőövezetben élők nem, vagy csak keveset vándorolnak a csordával. A hantik között vannak ilyenek, a manysik között nincsenek. Ugyanakkor a rént hasonlóan fogyasztják, függetlenül a tartásmódtól. A könyvben egyébként részletesebben is írnak a rén fogyasztási módjairól, az viszont kevésbé érthető, miért beszélnek elejtett rénről, miközben a népek többsége házirént tart, a vadrénvadászat mára gyakorlatilag megszűnt, és korábban is kisebb volt a jelentősége.

A könyv nagyjából ennyit tulajdonít a finnugoroknak, de mivel arányszámuk meglehetősen kicsi, ezen nem is kell csodálkozni. Az viszont sajnálatos, hogy az orosz konyha egyik legismertebb ételéről, a pelmenyről azt írja, hogy „keletről[,] a komiktól, nyenyecektől, udmurtoktól és a szibériai tatároktól érkezett az oroszokhoz”. Az ugyan valószínű, hogy vándorételről van szó (mely Kínától Itáliáig vándorolt), de az egyértelmű, hogy az oroszok a komiktól vagy az udmurtoktól vették át (pel+nyany = 'fül'+'kenyér, tészta'). A nyenyecek pedig aligha játszhattak bármilyen szerepet is a pelmeny történetében, hiszen nem élnek gabonatermő vidéken, a tésztafélék csak egészen későn jutottak el hozzájuk. Kár, hogy a kötet egyetlen jelentős finnugor vonatkozása elsikkad.

Kár, mert egyébként a kötetet minden szempontból csak ajánlani tudjuk...

Téli háború a könnytárban

Tegnap volt a téli háború kitörésének hetvenedik évfordulója, erről emlékezik meg a Gondolatok a könnytárban posztja. De vajon valóban mondhatjuk, hogy a finnek alulmaradtak a szovjetekkel szemben?