Ész(t)játékok a Szórakaténuszban

„Tempus est ludendi” hirdeti a dél-észtországi Tartu belvárosában az egyik színes kapu. A gyerekek számára azonban inkább a mackós cégér lehet hívogató. A sötétrózsaszínre festett épület a Tartui Játékmúzeumot (Tartu Mänguasjamuuseum) rejti, amelynek egyes kincseit most (2010. február 21-ig) Kecskeméten is meg lehet csodálni, a Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely ideiglenes kiállításán.

Az Észt játékok – Tradíció és jelenkor című tárlat egyrészt a vidéki észt gyerekek tradicionális játékait mutatja be, másrészt az észt népművészet ihlette kortárs játékokat és társasjátékokat. A kiállítás az észt játékmúzeum és a Viljandi Kulturális Akadémia együttműködéséből született. Az akadémia népi textil szakán tanuló hallgatók készítették a kiállított tárgyak egy részét. A céljuk a hagyományos technikák átmentése, a népművészeti motívumok kreatív újrateremtése. Érdekesség például, hogy az új influenza ellen védőmaszkot is készítettek jellegzetes mulgi (Viljandi környéki) motívumokkal. (Észtországban az egyes tájegységek motívumai olyan egyszerű használati tárgyakon is megjelenhetnek, mint például a tornacipő.)

A tartui múzeum számos állandó kiállítással rendelkezik, a termekről készült térkép és a fényképek segítségével akár virtuálisan is bejárható a kiállítás az intézmény honlapján. Külön termekben mutatják be a tanyasi és a városi gyerekek játékszereit, a fiúknak szánt, a papírból készült és az udvari használatra szánt játékokat.

A múzeum érdekes része az a 2005-ben megnyílt szoba, amely híres észt báb- és rajzfilmfigurákat mutat be. Míg a szovjet idők alatt a filmipar lehetőségei igen korlátozottak voltak, a báb- és rajzfilmgyártás nemzetközi színvonalra tudott emelkedni. 2010-ben megnyílik a múzeum színházrészlege is, ahol a gyerekek nemcsak nézhetik az előadásokat, hanem saját maguk is készíthetnek például bábelőadásokat.

A múzeumban külön kis részleg van a finnugor népek játékainak szentelve, itt a mari babáktól, a mordvin faragott lovacskákon át a számi réncsontbábukig mindenféle anyagú és funkciójú játék megtalálható. Magyar játékok is fellelhetők, bár nem mindegyik a finnugoros részlegben. A játékautók között lehet például magyar feliratosra bukkanni. Bár hogy mikor jártak a magyar rendőrök cabrióval, azért azon lehetne vitatkozni. (A múzeum 2005-ben egy naptárt is kiadott, amelyben minden hónapban más finnugor nép játékszereit ismertették.)

Észtországi vendégjáték – A tallinni No99 színház Budapesten

2004-től működik a tallinni Vanalinnastuudio-ban (Óvárosi Stúdió) a Tiit Ojasso rendező vezette No99 társulat, amelyet gyakran hasonlítanak a budapesti Krétakör Színházhoz. Az észt együttes is workshopmunkával hozza létre előadásait, és a próbafolyamat során a színészek improvizációira éppúgy épít, mint a neves látványtervező, Ene-Liis Semper terei kínálta – a hagyományos kőszínházakhoz szokott szemeknek nem egyszer meghökkentő – lehetőségekre. A színház nevéül az első előadásuk sorszámát választották; egy-egy új produkció eggyel vagy féllel kisebb sorszámot kap az előzőnél. Többször játszott – és számos vendégjátékra elvitt – előadásaikon kívül egyszeri, kísérleti jellegű produkciókat is tartanak. Bemutatóik között szerepelt többek között Shakespeare Pericles-e, Jarry Übü királya, Csehov Cseresznyéskertje. (A teljes lista a társulat honlapján olvasható: www.no99.ee.)

Magyarországra most látogattak először: a Kortárs Drámafesztivál keretében a Trafóban mutatták be a – 80-as sorszámot viselő – Tamás bátya kunyhóját (Onu Tomi onnike), Harriett Beecher-Stowe regényének saját maguk készítette színpadi adaptációját.

Az előadás úgy követi végig a regény cselekményét, hogy kettős narrációt alkalmaz: egy-egy szereplő, aki nincs benne az adott jelenetben, a színpad bal oldalán állva részleteket olvas fel a műből; a színen játszó Tamás pedig olykor – mintegy átvéve a narrátortól a szót – maga is elmesél néhány részletet az életéből. A narrációkkal párhuzamosan vagy őket követően zajló jelenetek mindenekelőtt látványvilágukkal és stilizáltságukkal vonják magukra a figyelmet. A sötét bőrű szerepek alakítói fekete hosszú kesztyűt és fekete maszkot viselnek, a fehéreknek ugyanez az alapöltözetük, csak fehérben, a félvéreknek mintásban. A színészek arcából csak szemük és szájuk van szabadon (hasonló maszkokat viseltek a szereplők a társulat Übü királyában is). Ez egyfelől nyilván megnehezíti a színészi munkát, másfelől viszont a megszokottól eltérő játéktechnikára serkent: az arcjáték helyett a mozdulatokra koncentrál. Efelé visz az Ene-Liis Semper tervezte üres tér is, amelynek teljes felületét matracok borítják dupla sorban. A színészek – Andres Mähar, Rasmus Kaljujärv, Eva Klemets, Sergo Vares, Inga Salurand, Marika Vaarik, Mirtel Pohla, Risto Kübar – Tiit Ojasso vezetésével kiváló munkát végeznek, nem rajtuk múlik, hogy az előadásnak nem az általuk képviselt játékosság lesz a meghatározó eleme. A narráció kalodájába szorított cselekménysor jelenetezése ugyanis többnyire illusztratív és meglehetősen didaktikus is. A direktségre sokszor az alapmaszkokat kiegészítő elemek is ráerősítenek, és a matracokkal bélelt helyszín sem hat inspiratívan a játék előrehaladtával.

Az észt társulat korábbi előadásainak lelkes visszhangja nyomán az lehet a néző benyomása: nem volt sok szerencséje ezzel az előadással. Talán majd a következő vendégjátékkal több lesz.

I. Péter és az észtek

Mint a nemrég (ígéretesen) indult Szláv Virtus írja, Andrus Ansip észt miniszterelnök ellenzi, hogy Narvában felállítsák I. Péter orosz cár szobrát. Ansip a következőket mondta: Narva lakosainak sincs okuk hálásnak lenni I. Péternek, aki deportálta őket. Ő egy gyilkos és hódító. A Szláv Virtus azonban adós marad a magyarázattal, hogy mire is gondolhatott az észt miniszterelnök.

Az iskolában tanultak alapján I. Péterről inkább azt tudjuk, hogy felvilágosult uralkodó volt (Nyugat-Európában is tanult), modernizálta Oroszországot, sőt, ablakot nyitott Európára: megalapította Szentpétervárt. Ez utóbbiról azonban kevésbé ismert, hogy ezt az ablakot a finneken keresztül nyitotta: a Finn-öböl teljes partvidékén finnségi népek éltek. Ha az orosz irodalom klasszikusait olvassuk, nem egyszer találkozhatunk finn szolgálókkal, akik a Pétervár környéki falvakból érkeztek a városba dolgozni. Az is kevésbé ismert, hogy Szentpétervár kezdetben egyáltalán nem volt népszerű város. Mivel mocsárvidékre épült, építkezni csak télen lehetett, amikor a föld megfagyott. Nyáron a város a mocsárvidék kellemetlen klímájától szenvedett. A város építésekor több tízezren pusztultak el.

Péter Narvát kétszer is megostromolta. 1700-ban 37 ezer fős orosz sereg ostromolta a várat, de a város felszabadítására érkező, alig több mint nyolcezer fős svéd sereg szétverte őket. 1704-ben már 45 ezres sereggel indult a város ellen, melyet alig több, mint ötezer svéd katona védett. A város ugyan elesett, de az oroszok kb. 13 ezer embert vesztettek. Arról nincs hír, hogy a városlakók többet szenvedtek volna, mint amennyit háború esetén szokás.

Észt szempontból azonban jelentősebb, hogy az észtek lakta területek éppen I. Péter uralkodása alatt, a Nagy Északi Háború során kerültek a svédek fennhatósága alól Oroszországhoz. Az észtek sorsát a háborús pusztítás ugyan súlyosan érintette, de a hatalomváltás nem. Az észt területeken levő Estonia és Livonia nevű kormányzóságok megőrizhették autonómiájukat, továbbra is a balti németek alkották a vezető réteget, a törvények nem változtak. A terület fejlődése inkább a nyugatabbra fekvő területekét követte, 1819-ben még a jobbágyságot is eltörölték.

Ugyanakkor az, hogy Észtország egyszer Oroszország része volt, egyesekben azt az érzést kelti, hogy Észtország Oroszországhoz tartozik. Kétségtelenül így gondolkodtak azok a szovjet politikusok is, akik 1939-ben Észtországot a Szovjetunióhoz csatolták, és sokan így gondolkoznak ma is. Kétségtelen, hogy I. Péter narvai szobrának felállítása nem egyszerűen tisztelgés a nagy uralkodó előtt, hanem aktuálpolitikai megnyilvánulás. Mondhatjuk, hogy Ansip lehetne nagyvonalúbb is, de ha belegondolunk, az egyébként jó magyar–horvát viszonyban milyen játékot játszottak Jellasiccsal, már nem olyan egyértelmű a kérdés. Vagy gondolhatunk arra, hogy az árpádsáv jelentését sem pusztán eredete, hanem használatának kontextusa határozza meg. Igaz, Ansip jobban tette volna, ha erre hivatkozik.

Észtül tudó olvasóink az ügy egyéb részleteiről is tájékozódhatnak itt, itt, itt és itt. (Ebből kiderül az is, hogy míg a szobor felállítását idén októberben tervezték, most jövő júliusban kívánják leleplezni. Kíváncsian várjuk a fejleményeket.)

NRVV 29. – Az elszabadult vitrin

Míg a múlt heti posztunkban a városszéli őslényparkot mutattuk be, addig ezen a héten a város szívében álló parkra, pontosabban az Ob és Irtis nevű, a táj jelenlegi faunáját dicsőítő szökőkút-kompozícióra összpontosítunk.

A park enyhén lejt, a szökőkútsorral elválasztott két sétány egy mesterséges sziklához, ill. az azon kialakított mesterséges vízeséshez vezet.

A sétány bejáratát két negyedkörívben meghajtott oszlopsor fogja közre.
A lekerekített elrendezést mintegy ellenpontozza az oszlopok merev szögletessége.

Már az oszlopsoron megjelennek a természeti motívumok,

igaz, itt még meglehetősen stilizált formában.

A minta megismétlődik a bejárat felett elhelyezett gömbök egyikén.
A gömb talán a Földgolyóra utal...

...amit megerősíteni látszik, hogy a párján már egy stilizált repülőgépet látunk
(az egyetlen technikai vívmány, amelyet a természeti tematikájú kompozíción fellelhetünk).

A kis szökőkutak oldalát halmotívumok díszítik, egy lépés a naturalista ábrázolás felé.

A vízesést körülvevő szobroknál már a részletekbe menő naturalista ábrázolással találkozunk,
kiegészítve némi hatásvadász zsánerkép, tekintetek kereszttüze, stb.

Mintha a nagyi vitrinjéből lépett volna ki ez a kompozíció:
porcelánfigura felnagyítva és bronzba öntve.

Az elgondolkodó jávor.

Sirályok keringenek a vízesés felett.

Némi eszmeiség (természetesen bagollyal) a legmagasabb ponton, a vízesés mögött:

Ott, hol hol az ősz Irtis az Obbal keveredik,
Ősi halmon túl város emelkedik.

Arvisura/7

Ataisz, az ősföld

Az 1(B). Arvisura címe: Éjszakák és az Ősi Szélasszony viadala. Viroláj és Úzon jelentése.
A szöveg egy sokszereplős teremtéstörténettel indul: Ata-Isis és felesége Éda belakja a 7 rétegű eget, közben számos gyermekük is születik – 7 lány és 7 fiú. Persze a gyermekek is szaporodnak: pl. a 7. fiútól, Sis-Tóremtől 12 lány és 12 fiú származik. Sis-Tórem legkisebb fia Numi-Tórem. Neki is volt 7 fia és lánya, Joli-Tóremtől. A család éli a kisebb-nagyobb perpatvarokkal tarkított életét, közben pedig világteremtéssel foglalkozik.
A rengeteg esemény között nehéz megtalálnunk a vezérfonalat, s a szereplők rokonsági viszonyaiban is rendre elkeveredünk. Sebaj, ez már a szerzővel is megtörtént: Paál Zoltán a 134. oldal közepe felé Sis-Tórem legkisebb fiúgyermekének nevezi Numi-Tóremet, majd az oldal alján a Világfelügyelő Aranyfejedelmet, másik nevén Hadúr-Tóremet nevezi Sis-Tórem legkisebb gyermekének. A következő oldal elején viszont Numi-Tórem mint Hadúr-Tórem apja szerepel, pár bekezdéssel később pedig azt olvashatjuk, hogy Numi-Tórem Sis-Tórem legnagyobb fia volt. Még egyet lapozva ellenben arról értesülünk, hogy Sis-Tórem legkisebb fia nem Numi-Tórem, de nem is Hadúr-Tórem volt, hanem Ibos-Tórem, „aki a Világmindenségnek és a vizeknek a mozgását szabályozta”. A további szereplők rokonsági viszonyait is a 7 égbolt homálya borítja.
Ezek az istenek és istennők égi szekereken rendszeresen ellátogattak a földre, s az istenek házasságra léptek a szemrevalóbb földi fehérnépekkel. A nagy természeti katasztrófák, úgymint özönvizek és jégkorszakok után az égiektől származó beavatottak Ataisz szigetére vonultak és ott virágzó civilizációt hoztak létre. (Ataisz térképe a 156. oldalon található.)
Ezen előzmények után rátérhetek arra, amit múltkori írásomban ígértem most tárgyalni, vagyis Ataisz elhagyásának és a világ benépesítésének eseményeire.
Az ataiszi paradicsomi életnek a Földanya felmelegedése vetett véget. Az emelkedő vízszint a partvidékek felől a hegyek lejtőire szorította az embereket. Később azonban kénytelenek voltak hajókat ácsolni, és elhagyni a boldogság szigetét. A kivándorlók útja a 124. oldal térképén követhető nyomon. Új településeik neve: Indijó Óm, Agaba Óm, Párszi Óm, Amina Óm és Hikszosz Óm.
Ataisz szigetén született Magya vitéz, a magyarok ősapja. Apja Góg, anyja Magóg leánya, Ildu. Vagyis szegről-végről hun. A magyarok kezdettől fogva egyistenhívők voltak.
A 24 Hun Törzsszövetség Ataiszból az Ordosz-vidékére vándorolt, ahonnan kalandozó portyákat szervezve bebarangolta Eurázsia hegyeit és völgyeit. Paál Zoltán „Kerka ifjúsági fővezér, rovósámán” kalandozó csoportjának mind a 100 tagját megnevezi (felsorolásuktól eltekintek).

Az összefoglalásból látható, hogy a történet széles kanálisban hömpölyög. A további, kb. 1400 oldal részletes ismertetéséhez már túl öreg vagyok, csupán azt tervezem, hogy Paál Zoltán magyar történelmi ismereteit szondázom meg egy-két Arvisurában.

Úgy érzem, már eddig is túl sokat írtam az Arvisuráról. Eleinte azt képzeltem, hogy 2-3 részben el lehet intézni az ismertetését. A mű azonban grandiózus, a problémák pedig számosak. Még legalább 2-3 témára ki kell térnem. A cselekmény azonban finnugor szempontból érdektelen. Számunkra leginkább Szalaváré Tura személye jelentős: ki volt ő, ha létezett egyáltalán. A mű elején megismerhettük a Paál Zoltán által teremtett mitológiai hősöket, és ezzel kapcsolatban felmérhettük a szerző finnugrisztikai ismereteit. E két témakör további kutatásra érdemes.
Az Arvisurában foglalt információk a finnugrisztika és az őstörténet-kutatás számára értéktelenek és értékelhetetlenek. A finnugrisztikának azonban feltétlenül ki kell alakítania véleményét az Arvisuráról. Ehhez alaposabban meg kell ismernünk a művet. Az Arvisura műfajáról és hatásáról a mai magyar köztudatra, arról, hogy milyen kulturális nekibuzdulások kísérik, milyen rög- és téveszmék fűződnek hozzá, érdemes gondolkodni és eszmét cserélni. A további tudományos elemzések (ha lesznek ilyenek) azonban inkább az irodalmárokra, folkloristákra várnak.