2010. január 5., kedd
Komi-permják források
A Permi kraj A Komi-Permják Körzet Ügyeinek Minisztériuma honlapján komi-permják nyelvű híreket kezdett közölni. Az oldal ugyan ritkán frissül, és anyaga sem terjedelmes, de így is a legnagyobb komi-permják nyelvű internetes szövegforrás. Szerencsére azonban az oroszul tudók számára elérhető félig online szótár és nyelvtani vázlat is. Némiképpen reménykeltő, hogy készül a komi-permják wikipédia is.
2010. január 4., hétfő
NRVV 33. – Hajóút Hanti-Manszijszktól Kirpicsnij Zavodig
Ha meguntuk Hanti-Manszijszkot, ismét hajóra szállhatunk. Mivel a Kisikbe közlekedő hajókból nem lehet sokat látni, célszerű egy olyan járművet választani, amelyből kellemes kilátás nyílik. Ilyenből tulajdonképpen csak egy van, a környező falvakba közlekedő folyami villamos (oroszul recsnoj tramvaj).
A folyami villamos megint nem egy típusnév, hanem sokféle hajót jelölhet, melyek viszonylag sok utast tudnak szállítani, tipikusan város környéki forgalomban. A wikipédia alapján a Hanti-Manszijszk környéki kistelepülésekre közlekedő hajó Moszkvics típusú, de tapasztalataink szerint Hanti-Manszijszkban senki nem nevezi így, sőt, magának a hajónak nincs is neve. Tágas fedélzetén jó időben nagyon kellemes az utazás, különösen, hogy a helyi utasok nagy többsége ilyenkor is a levegőtlen, sötét hajóbelsőt preferálja.
A járat hajnalban indul Troicából, és Lugovoje, Belogorje és Kirpicsnij Zavod érintésével kb. három óra alatt ér el Hanti-Manszijszkba, ahol rövid pihenő után megfordul és visszatér Troicába, majd délután ismét Hanti-Manszijszkba megy, és este tér vissza. Így tehát két járat van naponta mindkét irányba, de ha csak valamelyik faluba akarunk kiruccanni és visszatérni, akkor sok időt nem tölthetünk a kiszemelt településen. (Ezzel szemben a falvak lakói megtehetik, hogy reggel behajóznak a városba, és este térnek vissza.)
A hajó átúszik az Irtisen átívelő híd alatt, elhagyja a várost, és máris megfigyelhetjük a víz tájformáló erejét. Az Irtis mindkét partja lapos és homokzátonyokkal teli, a folyó folyamatosan lerombolja és átépíti a medret.
Az erdős partokat helyenként alámossa, a vízbe dőlt part menti fák szegélyezik a folyót.
A fátlan területeken a part olyan, mint egy talajmetszet egy mezőgazdasági tankönyvben.
Ahol a folyó új zátonyokat épít, a növényzet fokozatosan foglalja el és erősíti meg a szárazföldet. Mivel tavasszal a vízszint igen magas, ősszel viszont igen alacsony, a hajózási idény jelentős részében fövenysávok húzódnak a partok mentén: ezek őszre elfogalják a meder jelentős részét.
Már az Irtisen felbukkannak a partra vonszolt, és valószínűleg az idők végezetéig ott rozsdásodó hajóroncsok, melyek a lakott területektől jóval távolabb is felbukkannak végig az Ob mentén.
Pápay József Nyelvészeti tanulmányutam az éjszaki osztjákok földjén című beszámolójában így írja le az Irtis torkolatát:
Az Ob északi partján már ismét magas partokat találunk, mint Hanti-Manszijszknál. Az Ob teljes általunk bejárt szakaszán ilyenek a partok: a jobb meredek, határozott vonalú és lényegében állandó. Ezt általában hegyes vagy erdős partnak hívják (vö. a hegyi marik elnevezésével). Ezzel szemben a bal part olyan, mint az Irtisen láttuk: lapos, változékony, homokzátonyos. Ezt az oldalt általában rétes vagy áradmánytavas oldalnak hívják. Ezen az oldalon vannak a Pápay által is emlegetett áradmánytavak. Tavasszal a teljes alacsony partot elönti a víz, a nyár folyamán azonban a vízszint csökken, egyre nagyobb lesz a szárazföld. A vízmennyiség egy része a terepviszonyok következtében nem tud lefolyni, így tavakként fennmarad. Ezekben a tavakban általában rengeteg hal reked, melyeket könnyű is kifogni. Az áradmánytavak tehát a holtágakhoz hasonló képződmények, de évről évre újjászületnek. Az Ob mentén élő hantiknak hagyományosan két szálláshelyük volt. Télen az erdős oldalon éltek: az erdő biztosította a tűzifát és a szélárnyékot, az erdőben vadásztak és az Obon vagy az Obba torkolló kisebb folyókon halásztak. Nyáron átköltöztek az áradmánytavas oldalra: itt az áradmánytavakban halásztak. A tavak madárvilága is gazdag volt, főként kacsára, lúdra vadásztak. A víz alól felszabadult területek viszont a lovaknak, teheneknek szolgáltak kitűnő legelőül.
Az Ob kilométernyi széles, egyenes szakaszainál eltűnik a horizont, mint a tengeren.
Az Obra kiérve a jobb parton nemsokára megpillanthatjuk Kirpicsnij Zavod (tkp. Téglagyár) települést. A parttól kb, száz méterre, kilométernyi hosszan, egy kisebb síkságon nyúlik el a falu, melynek fövenyes partja bárhol alkalmasnak tűnik a kikötésre. Ennek ellenére a hajó elhalad a település mellett, és azon túl áll meg, az utasok meg elindulnak visszafelé, a faluba.
Ezen a ponton már mindannyian elismerjük, hogy egy ilyen jól felszerelt, váróteremmel és parkolóval ellátott hajóállomásért mindenképp érdemes volt eljönni.
Téglagyári megálló, nem kutya.
A folyami villamos megint nem egy típusnév, hanem sokféle hajót jelölhet, melyek viszonylag sok utast tudnak szállítani, tipikusan város környéki forgalomban. A wikipédia alapján a Hanti-Manszijszk környéki kistelepülésekre közlekedő hajó Moszkvics típusú, de tapasztalataink szerint Hanti-Manszijszkban senki nem nevezi így, sőt, magának a hajónak nincs is neve. Tágas fedélzetén jó időben nagyon kellemes az utazás, különösen, hogy a helyi utasok nagy többsége ilyenkor is a levegőtlen, sötét hajóbelsőt preferálja.
A járat hajnalban indul Troicából, és Lugovoje, Belogorje és Kirpicsnij Zavod érintésével kb. három óra alatt ér el Hanti-Manszijszkba, ahol rövid pihenő után megfordul és visszatér Troicába, majd délután ismét Hanti-Manszijszkba megy, és este tér vissza. Így tehát két járat van naponta mindkét irányba, de ha csak valamelyik faluba akarunk kiruccanni és visszatérni, akkor sok időt nem tölthetünk a kiszemelt településen. (Ezzel szemben a falvak lakói megtehetik, hogy reggel behajóznak a városba, és este térnek vissza.)
A hajó átúszik az Irtisen átívelő híd alatt, elhagyja a várost, és máris megfigyelhetjük a víz tájformáló erejét. Az Irtis mindkét partja lapos és homokzátonyokkal teli, a folyó folyamatosan lerombolja és átépíti a medret.
Az erdős partokat helyenként alámossa, a vízbe dőlt part menti fák szegélyezik a folyót.
A fátlan területeken a part olyan, mint egy talajmetszet egy mezőgazdasági tankönyvben.
Ahol a folyó új zátonyokat épít, a növényzet fokozatosan foglalja el és erősíti meg a szárazföldet. Mivel tavasszal a vízszint igen magas, ősszel viszont igen alacsony, a hajózási idény jelentős részében fövenysávok húzódnak a partok mentén: ezek őszre elfogalják a meder jelentős részét.
Már az Irtisen felbukkannak a partra vonszolt, és valószínűleg az idők végezetéig ott rozsdásodó hajóroncsok, melyek a lakott területektől jóval távolabb is felbukkannak végig az Ob mentén.
Pápay József Nyelvészeti tanulmányutam az éjszaki osztjákok földjén című beszámolójában így írja le az Irtis torkolatát:
A hol a két folyamóriás összetalálkozik, eltűnnek a partok, óriás áradvány (szor) képződik. Az Irtis szőke vizét azonban sokáig meg lehet különböztetni az Ob sötét vizétől; jó darabig egymás mellett folynak. De hajónk már barna vízen úszik tovább s az Irtis meredek partját hátunk mögött hagytuk.Mivel Hanti-Manszijszk után meredek partot már nem látunk, feltételezhetjük, hogy Pápay a Hanti-Manszijszk fölötti partokra utal vissza. A két különböző színű vizet nekünk nem volt alkalmunk megfigyelni, és hasonló jelenség nem látható a Google műholdfelvételén sem. Ez a felvétel egyébként azért is figyelmre méltó, mert valamikor tavasz végén vagy nyár elején készülhetett, ezért az árterület kiterjedt: az általunk nemsokára bemutatott települések szinte szigetet alkotnak. (Érdemes a felvételt összevetni a térképpel.)
Az Ob északi partján már ismét magas partokat találunk, mint Hanti-Manszijszknál. Az Ob teljes általunk bejárt szakaszán ilyenek a partok: a jobb meredek, határozott vonalú és lényegében állandó. Ezt általában hegyes vagy erdős partnak hívják (vö. a hegyi marik elnevezésével). Ezzel szemben a bal part olyan, mint az Irtisen láttuk: lapos, változékony, homokzátonyos. Ezt az oldalt általában rétes vagy áradmánytavas oldalnak hívják. Ezen az oldalon vannak a Pápay által is emlegetett áradmánytavak. Tavasszal a teljes alacsony partot elönti a víz, a nyár folyamán azonban a vízszint csökken, egyre nagyobb lesz a szárazföld. A vízmennyiség egy része a terepviszonyok következtében nem tud lefolyni, így tavakként fennmarad. Ezekben a tavakban általában rengeteg hal reked, melyeket könnyű is kifogni. Az áradmánytavak tehát a holtágakhoz hasonló képződmények, de évről évre újjászületnek. Az Ob mentén élő hantiknak hagyományosan két szálláshelyük volt. Télen az erdős oldalon éltek: az erdő biztosította a tűzifát és a szélárnyékot, az erdőben vadásztak és az Obon vagy az Obba torkolló kisebb folyókon halásztak. Nyáron átköltöztek az áradmánytavas oldalra: itt az áradmánytavakban halásztak. A tavak madárvilága is gazdag volt, főként kacsára, lúdra vadásztak. A víz alól felszabadult területek viszont a lovaknak, teheneknek szolgáltak kitűnő legelőül.
Az Ob kilométernyi széles, egyenes szakaszainál eltűnik a horizont, mint a tengeren.
Az Obra kiérve a jobb parton nemsokára megpillanthatjuk Kirpicsnij Zavod (tkp. Téglagyár) települést. A parttól kb, száz méterre, kilométernyi hosszan, egy kisebb síkságon nyúlik el a falu, melynek fövenyes partja bárhol alkalmasnak tűnik a kikötésre. Ennek ellenére a hajó elhalad a település mellett, és azon túl áll meg, az utasok meg elindulnak visszafelé, a faluba.
Ezen a ponton már mindannyian elismerjük, hogy egy ilyen jól felszerelt, váróteremmel és parkolóval ellátott hajóállomásért mindenképp érdemes volt eljönni.
Téglagyári megálló, nem kutya.
2010. január 3., vasárnap
Mennyi ideig volt Karélia a Szovjetunió része
A Gondolatok a könnytárból megemlékezett a Szovjetunió létrejöttének 87. évfordulójáról. Ebben a következőket olvashatjuk:
A szerző bizonyára arra gondol, hogy Karélia egy rövid ideig (1940-től 1956-ig) volt közvetlen alkotóeleme a Szovjetuniónak, azaz csak ebben az időben volt önálló köztársaság, egyébként területileg az Orosz Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársasághoz tartozott. (Fájdalom, egyik egységről sincs önálló szócikk a magyar wikipédián.)
A Karjalai, pontosabban Karél-Finn SZSZK létrejöttét az indokolta, hogy a Szovjetunió Finnország bekebelezésére készült, és az új szövetségi köztársaság a leendő Szovjet-Finnország alapjait teremtette meg. 1956-ra a Szovjetunió nem csupán lemondott Finnország bekebelezéséről, de jó kapcsolatokat is alakított ki vele, így paradox módon a szövetségi köztársasági lét megszüntetése Finnország irányába tett gesztusként értékelendő, és azt az üzenetet hordozta, hogy Finnország fenyegetettsége megszűnt.
Érdekességként megemlítendő, hogy a Szovjetunió története során ez volt az egyetlen alakalom, hogy egy területtől a szövetségi köztársasági státuszt elvették.
1922 után sorra a Szovjetunió részévé váltak a belső-ázsiai szovjetköztársaságok, majd a második világháború alatt Észtország, Lettország és Litvánia (és rövid ideig Karélia) is.Ez az állítás azonban megtévesztő, hiszen Karélia része volt a Szovjetuniónak teljes fennállása során. (Igaz, a második világháború elején bővült, aztán finn megszállás alatt állt, de a háború végén a bővüléssel együtt megmaradt a Szovjetunió részének.)
A szerző bizonyára arra gondol, hogy Karélia egy rövid ideig (1940-től 1956-ig) volt közvetlen alkotóeleme a Szovjetuniónak, azaz csak ebben az időben volt önálló köztársaság, egyébként területileg az Orosz Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársasághoz tartozott. (Fájdalom, egyik egységről sincs önálló szócikk a magyar wikipédián.)
A Karjalai, pontosabban Karél-Finn SZSZK létrejöttét az indokolta, hogy a Szovjetunió Finnország bekebelezésére készült, és az új szövetségi köztársaság a leendő Szovjet-Finnország alapjait teremtette meg. 1956-ra a Szovjetunió nem csupán lemondott Finnország bekebelezéséről, de jó kapcsolatokat is alakított ki vele, így paradox módon a szövetségi köztársasági lét megszüntetése Finnország irányába tett gesztusként értékelendő, és azt az üzenetet hordozta, hogy Finnország fenyegetettsége megszűnt.
Érdekességként megemlítendő, hogy a Szovjetunió története során ez volt az egyetlen alakalom, hogy egy területtől a szövetségi köztársasági státuszt elvették.
2010. január 2., szombat
Néhány kihagyhatatlan finnugor étel
Néhány népszerű hazai gasztronómiai blog szilveszterre összeállította száz kihagyhatatlan étel listáját. Mi szerényebbek leszünk, és csak néhány olyan finnugor ételt nevezünk meg, melyet kihagyhatatlannak tartunk. (A magyar konyhát ezúttal hanyagoljuk, az ételek véletlenszerűen, nem kihagyhatatlanságuk mértékében következnek.)
Karjalanpiirakka, azaz karjalai pirog. Finn nemzeti étel. A rozslisztből vagy rozs-és búzaliszt keverékéből nyújtott tésztából kis bocskorféleségeket formáznak, tejbegrízhez hasonló állagú főtt rizzsel (esetleg krumplipürével) töltik. Melegen fogyasztják, vajjal, vagy még inkább tojásos vajjal (főtt tojás széttörve és vajjal elkeverve, hasonló a Magyarországon lengyeltojás vagy zsidótojás néven ismert kencéhez) megkenve.
Perepecs.
Pelnyany.
Hallal töltött kenyér. Rengeteg változata létezik Oroszország északi területein, az igazi valóban kenyér, melybe egy egész halat sütnek (hasát hagymával, borssal, babérlevéllel töltik), de létezik halas pirogként is, ilyenkor egy tepsiben piteszerű eloszlásban sütik ki, a halat ilyenkor darabokban rakják bele. Finn változata kalakukko néven ismert, ez az, amit Sirkka is megénekelt.
Maksalaatikko, azaz finn rakott máj. A ledarált májat főtt rizzsel keverik, sziruppal (melasszal) és mazsolával enyhén édesítik. Magyar szemmel nézve nagyon abszurd étel, de ízletes. Finnországban félkészen boltokban is lehet kapni, csak a sütőben kell kisütni.
Mulgikapsad, avagy az észt székelykáposzta. Bár jellegében nagyon hasonlít a székelykáposztára, elkészítési menete más, ugyanis a káposztát már rögtön az elején a hússal főzik, ráadásul árpagyöngyöt is tesznek bele és főtt krumplival fogyasztják. Ráadásul a két étel elnevezése is hasonló, hiszen a mulgi ugyanúgy az észtek egy népcsoportja, mint ahogy a székely a magyaroké. (Most tekintsünk el attól az apróságtól, hogy a székelykáposzta valójában nem a székelyekről van elnevezve, és elvileg Székely-káposztának lenne irandó.) Bár kétségkívül ízletes, gasztronómiai különlegességnek nem mondható: viszont kiválóan alkalmas arra, hogy zavarba hozzuk azon ismerőseinket, akik a paprikáscsirkét tekintik az ujgur–magyar rokonság fő bizonyítékának.
Nyers mukszun. A mukszun egy fehér húsú lazacféle, mely többek között az Ob mellékfolyóiban ikrázik. Ízletes húsát nyersen vagy enyhén sózva (és a sózás után néhány órát pihentetve) fogyasztják.
Fagyasztott kecsege. Szintén az Obon fogyasztják, a megtisztított kecsegét lefagyasztják, majd karikákra vágják, a karikákat fogyasztás előtt sóba mártogatják. (Még jobb, ha sóba és borsba vegyesen.) Egyéb fagyasztott halakat is érdemes megkóstolni, ezeket általában vékony csíkokra vágva tálalják.
Nyers rénhús. (Óvatosabbak főve, raguként, szárítva vagy füstölve is fogyaszthatják.)
Kama. A könnyű reggeli elmaradhatatlan kelléke. Észt népi étel, rozs-, zab-, árpa- és borsólisztből készített keverék, melyet tejbe, joghurtba vagy kefirbe kevernek, nagyon kellemes íze van. Finnországban talkkuna néven ismerik.
Saaremaai házisör. A finnségiek sörfőzőhagyományai igen gazdagok. Érdekességképp megemlíthető, hogy a vepszéknél egy nagy követ hevítettek fel, és ezt helyezték az árpalébe, ez biztosította a forráshoz szükséges hőmérsékletet. A házi sörfőzés hagyományai ma leginkább Észtország legnagyobb szigetén, Saaremaan maradtak fenn. Ne tévesszen meg minket, ha a sört literes fakorsókban kínálják, alkoholtartalmuk igencsak magas.
Szárított Pejpusz-tavi viaszlazac. Észt csemege. Az apró halakat sózzák, kiszárítják, kis zacskóban vagy kimérve árulják. (Hasonló termékek Oroszországban is kaphatók.)
Lakkalikööri, azaz mocsárihamvasszeder-likőr. A jellegzetes ízű sarkvidéki bogyóból készült likőr igazi desszertcsemege, a finnországi duty free shopok kötelező vásárlási tétele.
Végül sajátos „finnugor” ételként kell megemlítenünk a Túró Rudit, mely valójában szovjet eredetű, és Oroszországban szirok (сырок, szó szerint tkp. 'sajtocska'), Észtországban kohuke (tkp. 'túrócska') néven szerezhető be. Az orosz és az észt változatok kevésbé rúdszerűek, inkább kis téglácskák, és édesebbek is a magyar változatnál (kevésbé érvényesül bennük a túró savanyúsága).
A további ötleteket olvasóinktól várjuk.
Karjalanpiirakka, azaz karjalai pirog. Finn nemzeti étel. A rozslisztből vagy rozs-és búzaliszt keverékéből nyújtott tésztából kis bocskorféleségeket formáznak, tejbegrízhez hasonló állagú főtt rizzsel (esetleg krumplipürével) töltik. Melegen fogyasztják, vajjal, vagy még inkább tojásos vajjal (főtt tojás széttörve és vajjal elkeverve, hasonló a Magyarországon lengyeltojás vagy zsidótojás néven ismert kencéhez) megkenve.
Perepecs.
Pelnyany.
Hallal töltött kenyér. Rengeteg változata létezik Oroszország északi területein, az igazi valóban kenyér, melybe egy egész halat sütnek (hasát hagymával, borssal, babérlevéllel töltik), de létezik halas pirogként is, ilyenkor egy tepsiben piteszerű eloszlásban sütik ki, a halat ilyenkor darabokban rakják bele. Finn változata kalakukko néven ismert, ez az, amit Sirkka is megénekelt.
Maksalaatikko, azaz finn rakott máj. A ledarált májat főtt rizzsel keverik, sziruppal (melasszal) és mazsolával enyhén édesítik. Magyar szemmel nézve nagyon abszurd étel, de ízletes. Finnországban félkészen boltokban is lehet kapni, csak a sütőben kell kisütni.
Mulgikapsad, avagy az észt székelykáposzta. Bár jellegében nagyon hasonlít a székelykáposztára, elkészítési menete más, ugyanis a káposztát már rögtön az elején a hússal főzik, ráadásul árpagyöngyöt is tesznek bele és főtt krumplival fogyasztják. Ráadásul a két étel elnevezése is hasonló, hiszen a mulgi ugyanúgy az észtek egy népcsoportja, mint ahogy a székely a magyaroké. (Most tekintsünk el attól az apróságtól, hogy a székelykáposzta valójában nem a székelyekről van elnevezve, és elvileg Székely-káposztának lenne irandó.) Bár kétségkívül ízletes, gasztronómiai különlegességnek nem mondható: viszont kiválóan alkalmas arra, hogy zavarba hozzuk azon ismerőseinket, akik a paprikáscsirkét tekintik az ujgur–magyar rokonság fő bizonyítékának.
Nyers mukszun. A mukszun egy fehér húsú lazacféle, mely többek között az Ob mellékfolyóiban ikrázik. Ízletes húsát nyersen vagy enyhén sózva (és a sózás után néhány órát pihentetve) fogyasztják.
Fagyasztott kecsege. Szintén az Obon fogyasztják, a megtisztított kecsegét lefagyasztják, majd karikákra vágják, a karikákat fogyasztás előtt sóba mártogatják. (Még jobb, ha sóba és borsba vegyesen.) Egyéb fagyasztott halakat is érdemes megkóstolni, ezeket általában vékony csíkokra vágva tálalják.
Nyers rénhús. (Óvatosabbak főve, raguként, szárítva vagy füstölve is fogyaszthatják.)
Kama. A könnyű reggeli elmaradhatatlan kelléke. Észt népi étel, rozs-, zab-, árpa- és borsólisztből készített keverék, melyet tejbe, joghurtba vagy kefirbe kevernek, nagyon kellemes íze van. Finnországban talkkuna néven ismerik.
Saaremaai házisör. A finnségiek sörfőzőhagyományai igen gazdagok. Érdekességképp megemlíthető, hogy a vepszéknél egy nagy követ hevítettek fel, és ezt helyezték az árpalébe, ez biztosította a forráshoz szükséges hőmérsékletet. A házi sörfőzés hagyományai ma leginkább Észtország legnagyobb szigetén, Saaremaan maradtak fenn. Ne tévesszen meg minket, ha a sört literes fakorsókban kínálják, alkoholtartalmuk igencsak magas.
Szárított Pejpusz-tavi viaszlazac. Észt csemege. Az apró halakat sózzák, kiszárítják, kis zacskóban vagy kimérve árulják. (Hasonló termékek Oroszországban is kaphatók.)
Lakkalikööri, azaz mocsárihamvasszeder-likőr. A jellegzetes ízű sarkvidéki bogyóból készült likőr igazi desszertcsemege, a finnországi duty free shopok kötelező vásárlási tétele.
Végül sajátos „finnugor” ételként kell megemlítenünk a Túró Rudit, mely valójában szovjet eredetű, és Oroszországban szirok (сырок, szó szerint tkp. 'sajtocska'), Észtországban kohuke (tkp. 'túrócska') néven szerezhető be. Az orosz és az észt változatok kevésbé rúdszerűek, inkább kis téglácskák, és édesebbek is a magyar változatnál (kevésbé érvényesül bennük a túró savanyúsága).
A további ötleteket olvasóinktól várjuk.
2010. január 1., péntek
Arvisura/8
Ma a 236. Arvisuráról írok. Két okból:
1) Ez a leghosszabb. A 419. oldalon kezdődik és tart egészen az 548.-ig.
2) A 236. Arvisura hatalmas időszakot fog át, a tartalomjegyzék szerint a 20. medvetoros évtől a 4982.-ig, vagyis Kr. e 4020-tól Kr. u. 942-ig. Ezen időszakba beletartoznak a Kr. u. 1. évezred eseményei: ekkor jönnek a Kárpát-medencébe a hunok, az avarok, majd a magyarok. Jogos a kíváncsiságunk, mit ír ezen eseményekről Paál Zoltán?
A 236. Arvisura részekre tagolódik, ezeket a szerkesztő az ábécé betűivel különbözteti meg, A-tól Q-ig. Ezek azonban nem ugyanazon téma különböző variánsai, mint más Arvisurák esetében. Itt nincsenek tartalmi átfedések, ez az Arvisura egyszerűen nagyon hosszú. A 236. Arvisura betűkkel megkülönböztetett részei 12, ún. Oscus tábla tartalmát ismertetik. A 8. Oscus tábla két fejezet (H és I), míg a 12. négy fejezet hosszúságú (N, O, P, Q).
Az oscus nép Itália őstörténetében játszott szerepet. Ismeretesek oscus nyelvemlékek is. A Wikipédia magyar nyelvű szócikke Fodor István könyve alapján (A világ nyelvei. Főszerk. Fodor István. Bp. 1999.) ismerteti az oszk nyelvet. Az angol nyelvű szócikk részletesebb. Térképet is közöl az oscus nép lakóhelyéről, és az oscus nyelvet tárgyaló szakirodalmat is megad a szöveg végén.
Na jó, de mi köze az oscusoknak Szalaváré Turához és a 24 hun törzsszövetség történetéhez?
Turához semmi – Paál Zoltán felsorolása szerint a 236. Arvisura nem volt az obi-ugor ejtőernyős partizán csomagjában. Ez tehát teljesen Paál Zoltán műve. (Persze, azokat az eredeti Arvisurákat sem látta még senki, melyekkel Tura állítólag leereszkedett hozzánk az égből…)
A hunok törzsszövetségéhez az oscusok úgy kapcsolódnak, hogy a 24 hun törzsszövetség lovasai Kr. e. 1400-tól kezdve 100 évenként (vagy 20 évenként, ezt Paál Zoltán keveri) felkeresték az Itáliába települt Arnó-Valetri leszármazottait. (Arnó amúgy avar volt, ő is az Ordosz vidékéről érkezett. Nevét nyilván az Arno folyó neve ihlette.)
Magyarkán (ezt a települést Paál Zoltán térképe a Kaukázusban jelöli, nyilván olvasott Madzsar városáról) csatlakozott a látogatásra indulókhoz egy „Oszkusz nevű juhász bacsa a 22 legényével”, valamint „Halasnak Káló, Várkony és Hetény nevű fia”. Ezek a deli legények a „Korton várának hegyi ünnepélyén a vendégségbe érkező régi sikul [értsd székely] leányokkal Kaláb [= Calabria] és Kampány [= Campania] síkságára vándoroltak”. Megsokasodott népüket „közelebbi szomszédaik, a latinok és umberek a sikulok hatására már egyenesen oscusoknak hívták”. Hát ilyen egyszerű, kérem szépen.
Annak idején, az 1970-es években a Rádiókabaréban ment Ősz Ferenc sorozata, melyben két Krahács megyei atyafi (Agárdi Gábor és Csákányi László) arról beszélgetett, hogy valójában mindenki krahácsi – például a kis Singer is, az amerikai külügyminiszter (= Kissinger). Na, ez a magyaros virtus jelenik meg Paál Zoltánnál. Szerinte mindenki úz, vagyis palóc. Ha esetleg nem, akkor pedig magyar. Ami végül is ugyanaz. („Amikor Ordoszból elindították az egyik, 20 évenként esedékes rokonlátogatást, Halasnak 3 fia is csatlakozott a főként úzokból álló csoporthoz.”)
Na most, ezek az oscusok „Korton várát minden nyári hegyi ünnepélyen felkeresték és a Lukomó képzésre minden 5-5 évben küldtek valakit, akik közül a legfiatalabb rótta a titkos agyagtáblákat…” E táblák másolatait a mindenkori ordoszi rokonlátogatók hazavitték. (Az idézett részleteket lásd a 236(B). Arvisurában, 426.)
Ez a 236. Arvisura Oscus tábláinak hiteles története… Az interneten ezekre a fantázia szülte Oscus táblákra mint abszolút hiteles történeti forrásokra szoktak hivatkozni. Rémes. (Az Arvisura utóéletével, rajongói táborával később majd külön foglalkozom.)
A 236. Arvisura egyébként a Nyugat-római Birodalom történetét ismerteti. Az 1. Oscus tábla tanúsága szerint Romulus és Remus egy rokonlátogatóba indult Ordosz-vidéki székihun lovas és egy sikul lány ikergyermekeiként született. Hasonlóképpen történnek a dolgok évszázadokon át: a történelemkönyvekből ismert eseményeket átszövik Paál Zoltán kitalálmányai. Ezek meglehetősen egyszerű sémák szerint ismétlődnek: a 24 hun törzsszövetség rokonlátogató csoportokat küld a világ minden csücskébe, a vendégségbe érkező snájdig legények pedig beházasodnak a meglátogatott családokba. A kapcsolatok másik mozgatórugója a sámántovábbképzéseken való részvétel. Minden nép időről időre elküldi a törzsi központokba tanulni legjobb fiait-lányait. Időnként az éghajlatváltozások: szárazság stb. is népmozgásokat indítanak el.
Paál Zoltán széleskörű olvasottsággal bírt. A Nyugat-római Birodalom történetét is jól ismerte. Munkamódszerére vonatkozó utalásokat a visszaemlékezésekben nem találtam. Amit összeírt a világtörténelemről, azt én csak sok-sok oldalnyi jegyzet segítségével tudtam volna megírni. Paál Zoltán fönnmaradt jegyzeteiről azonban nem tudok. Lánya, Paál Éva csak annyit említ, hogy apja konyhai kisszéken ülve írt – eleinte kézzel, később írógéppel. Jegyzetekről, segédkönyvekről nem emlékezik meg. Elképzelhetőnek tartom, hogy Paál Zoltán különleges memóriával rendelkezett. Paál Zoltán szakirodalmi ismereteire utal az a fordulat, hogy „375 táján megszüntették az északpannon pénzforgalmat”, valamint néhány ritkábban emlegetett személy szerepeltetése (például ismerte Samo 7. századi szláv fejedelem nevét is).
1) Ez a leghosszabb. A 419. oldalon kezdődik és tart egészen az 548.-ig.
2) A 236. Arvisura hatalmas időszakot fog át, a tartalomjegyzék szerint a 20. medvetoros évtől a 4982.-ig, vagyis Kr. e 4020-tól Kr. u. 942-ig. Ezen időszakba beletartoznak a Kr. u. 1. évezred eseményei: ekkor jönnek a Kárpát-medencébe a hunok, az avarok, majd a magyarok. Jogos a kíváncsiságunk, mit ír ezen eseményekről Paál Zoltán?
A 236. Arvisura részekre tagolódik, ezeket a szerkesztő az ábécé betűivel különbözteti meg, A-tól Q-ig. Ezek azonban nem ugyanazon téma különböző variánsai, mint más Arvisurák esetében. Itt nincsenek tartalmi átfedések, ez az Arvisura egyszerűen nagyon hosszú. A 236. Arvisura betűkkel megkülönböztetett részei 12, ún. Oscus tábla tartalmát ismertetik. A 8. Oscus tábla két fejezet (H és I), míg a 12. négy fejezet hosszúságú (N, O, P, Q).
Az oscus nép Itália őstörténetében játszott szerepet. Ismeretesek oscus nyelvemlékek is. A Wikipédia magyar nyelvű szócikke Fodor István könyve alapján (A világ nyelvei. Főszerk. Fodor István. Bp. 1999.) ismerteti az oszk nyelvet. Az angol nyelvű szócikk részletesebb. Térképet is közöl az oscus nép lakóhelyéről, és az oscus nyelvet tárgyaló szakirodalmat is megad a szöveg végén.
Na jó, de mi köze az oscusoknak Szalaváré Turához és a 24 hun törzsszövetség történetéhez?
Turához semmi – Paál Zoltán felsorolása szerint a 236. Arvisura nem volt az obi-ugor ejtőernyős partizán csomagjában. Ez tehát teljesen Paál Zoltán műve. (Persze, azokat az eredeti Arvisurákat sem látta még senki, melyekkel Tura állítólag leereszkedett hozzánk az égből…)
A hunok törzsszövetségéhez az oscusok úgy kapcsolódnak, hogy a 24 hun törzsszövetség lovasai Kr. e. 1400-tól kezdve 100 évenként (vagy 20 évenként, ezt Paál Zoltán keveri) felkeresték az Itáliába települt Arnó-Valetri leszármazottait. (Arnó amúgy avar volt, ő is az Ordosz vidékéről érkezett. Nevét nyilván az Arno folyó neve ihlette.)
Magyarkán (ezt a települést Paál Zoltán térképe a Kaukázusban jelöli, nyilván olvasott Madzsar városáról) csatlakozott a látogatásra indulókhoz egy „Oszkusz nevű juhász bacsa a 22 legényével”, valamint „Halasnak Káló, Várkony és Hetény nevű fia”. Ezek a deli legények a „Korton várának hegyi ünnepélyén a vendégségbe érkező régi sikul [értsd székely] leányokkal Kaláb [= Calabria] és Kampány [= Campania] síkságára vándoroltak”. Megsokasodott népüket „közelebbi szomszédaik, a latinok és umberek a sikulok hatására már egyenesen oscusoknak hívták”. Hát ilyen egyszerű, kérem szépen.
Annak idején, az 1970-es években a Rádiókabaréban ment Ősz Ferenc sorozata, melyben két Krahács megyei atyafi (Agárdi Gábor és Csákányi László) arról beszélgetett, hogy valójában mindenki krahácsi – például a kis Singer is, az amerikai külügyminiszter (= Kissinger). Na, ez a magyaros virtus jelenik meg Paál Zoltánnál. Szerinte mindenki úz, vagyis palóc. Ha esetleg nem, akkor pedig magyar. Ami végül is ugyanaz. („Amikor Ordoszból elindították az egyik, 20 évenként esedékes rokonlátogatást, Halasnak 3 fia is csatlakozott a főként úzokból álló csoporthoz.”)
Na most, ezek az oscusok „Korton várát minden nyári hegyi ünnepélyen felkeresték és a Lukomó képzésre minden 5-5 évben küldtek valakit, akik közül a legfiatalabb rótta a titkos agyagtáblákat…” E táblák másolatait a mindenkori ordoszi rokonlátogatók hazavitték. (Az idézett részleteket lásd a 236(B). Arvisurában, 426.)
Ez a 236. Arvisura Oscus tábláinak hiteles története… Az interneten ezekre a fantázia szülte Oscus táblákra mint abszolút hiteles történeti forrásokra szoktak hivatkozni. Rémes. (Az Arvisura utóéletével, rajongói táborával később majd külön foglalkozom.)
A 236. Arvisura egyébként a Nyugat-római Birodalom történetét ismerteti. Az 1. Oscus tábla tanúsága szerint Romulus és Remus egy rokonlátogatóba indult Ordosz-vidéki székihun lovas és egy sikul lány ikergyermekeiként született. Hasonlóképpen történnek a dolgok évszázadokon át: a történelemkönyvekből ismert eseményeket átszövik Paál Zoltán kitalálmányai. Ezek meglehetősen egyszerű sémák szerint ismétlődnek: a 24 hun törzsszövetség rokonlátogató csoportokat küld a világ minden csücskébe, a vendégségbe érkező snájdig legények pedig beházasodnak a meglátogatott családokba. A kapcsolatok másik mozgatórugója a sámántovábbképzéseken való részvétel. Minden nép időről időre elküldi a törzsi központokba tanulni legjobb fiait-lányait. Időnként az éghajlatváltozások: szárazság stb. is népmozgásokat indítanak el.
Paál Zoltán széleskörű olvasottsággal bírt. A Nyugat-római Birodalom történetét is jól ismerte. Munkamódszerére vonatkozó utalásokat a visszaemlékezésekben nem találtam. Amit összeírt a világtörténelemről, azt én csak sok-sok oldalnyi jegyzet segítségével tudtam volna megírni. Paál Zoltán fönnmaradt jegyzeteiről azonban nem tudok. Lánya, Paál Éva csak annyit említ, hogy apja konyhai kisszéken ülve írt – eleinte kézzel, később írógéppel. Jegyzetekről, segédkönyvekről nem emlékezik meg. Elképzelhetőnek tartom, hogy Paál Zoltán különleges memóriával rendelkezett. Paál Zoltán szakirodalmi ismereteire utal az a fordulat, hogy „375 táján megszüntették az északpannon pénzforgalmat”, valamint néhány ritkábban emlegetett személy szerepeltetése (például ismerte Samo 7. századi szláv fejedelem nevét is).
A 236. Arvisurában sokat olvashatunk a Kárpát-medencei barbaricum és Pannónia földjén zajló eseményekről, a rómaiak és a helyi törzsek békés-békétlen kapcsolatairól. Természetesen Paál Zoltán szerint a Kárpát-medence területére is folyamatosan érkeztek látogatók a 24 hun törzsszövetség képviseletében, így a sok fiktív látogatás és betelepülés leírásának tengerében szinte elvész a hunok majd az avarok és magyarok történetileg adatolható betelepülése. Az események Paál Zoltán előadásában nehezen követhetők – talán éppen azért, mert a leírás túl részletező, és tele van kitalált szereplőkkel és eseményekkel. Ugyanakkor a történeti forrásokból ismert szereplők és események is megjelennek a 236(L-Q). Arvisurában.
Az Arvisurában érvényesül a „mindenki mindenkinek rokona és végeredményben mindenki magyar” koncepció, amelynek jelenlétére már utaltam az oscus és az úz nép kitalált rokonítása kapcsán. Ezt az ősi rokonságot Paál Zoltán a 24 hun törzsszövetségből vezeti le. A rokonság következtében mindenhol ismerik a rovásírást, és a törzsszövetség leszármazott népei még évszázadok múltán is értik egymás nyelvét. Ez a naiv elképzelés Paál Zoltánnál még meseszerű köntösben jelenik meg (habár a szerző mélyen meg volt róla győződve, hogy az igazat írja – isteni sugallatra). Később azonban ezek az átgondolatlan és elnagyolt fantazmagóriák tudományosnak álcázott művekbe is beszivárogtak. Badiny Jós Ferenc művei a Paál Zoltán-féle koncepciót bontják ki, annak naiv bája nélkül.
Jézus magyar származása sem Badiny Jós ötlete. Paál Zoltán a 236(H). Arvisurában ezt írja: „Amikor a názáreti Jézus Ordoszból Tárem-Tibeten és Indián keresztül jövet Uruk városában a kiképzett társaival megalapította az első, sok beavatottal rendelkező, megkeresztelt gyülekezetet, a manda-mada-magya [= magyar] egyisten hívők Urukban királlyá koronázták az uruki zikkuratban őrzött Gilgames koronával.” (472.)
Az avar honfoglalás tárgyalásával a 236. Arvisura meg is haladja a Nyugat-római Birodalom korszakát. Az alapvető dátumok itt is helyesek, és valós, egykor élt szereplői is vannak a Paál Zoltán által kreált történéseknek. A leírás azonban olyan ugrándozó, annyira nem kronologikus rendben halad és annyi benne a fiktív elem, hogy végül is teljesen más történetet kapunk, mint amit a szakirodalomból megismertünk.
Az avar honfoglalás utáni időszak leírása igen sok, forrásokból igazolható adatot is tartalmaz. Paál Zoltán beszámol az avarok és a frankok háborúskodásáról is.
A 8-9. századi események leírásában már helyet kapnak a Kárpát-medence felé közeledő magyarok is: „755-ben … Oposur elrendelte, hogy IV. Csaba kezdje el a magyar törzsnek mint fősámáni törzsnek az áttelepítését Magyarkáról Albélára.” (535.) Ez a mondat jól jellemzi, miként lesz Paál Zoltánnál mítosz a történelemből. A következő tudományos állítás bontható ki belőle: a 8. század közepén az ősmagyarok a Kaukázus északi előteréből a Don alsó folyásának vidékére költöztek. (Magyarka azonos lehet Madzsarral, Albéla pedig Paál Zoltán szerint Sarkellel szemben volt a Don tulsó partján.) Ez az állítás akár még igaz is lehet, mindenesetre szólnak mellette tudományos érvek. A Paál Zoltán-féle interpretáció azonban a kitalált személyek és helyek miatt már mese.
A honfoglalás Paál Zoltán szerint több útvonalon történt. Ebben nem az anonymusi hagyományt követi, hanem szintén a szakirodalomra támaszkodik. Árpád népe az „Oroszúton” jött be, az „uzsoki, vereckei és kőrösi szorosokon”. „A Hunok útján a Megyer vezéri törzs irányításával a Gyarmat-kasszu, Kun-magyari és Gyarmat-ogúz törzs vonult fel Pusztaszerre. A Görög-magyari úton a Jenő, Nyék és Tarján törzsek indultak el Álmos vezetése alatt…” (545.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
