2010. január 7., csütörtök
Megkezdődött a mari elektronikus szótár tesztje
Mint arról a finugor.ru hírt adott, megkezdődött a mari elektronikus szótár tesztje. A program letölthető innen. Sajnos (egyelőre?) csak windowsos változat létezik. Kissé meghökkentő módon a szótárban való kereséshez ki kell választani a megfelelő kötetet a tíz közül, majd ki kell választanunk a megfelelő címszót, és így olvashatjuk a szócikket. Ezzel azonban a keresés nem sokkal lesz gyorsabb, mint ha a fizikailag létező köteteket lapozgatnánk – de legalábbis jóval elmarad egy jól tervezett elektronikus szótár lehetőségeitől.
2010. január 6., szerda
Kerékpározó és részegeskedő medvék a Wang folyón
Ezúttal rendkívüli posztot kell beiktatnunk, mert a Wang folyón egy rendkívül érdekes poszt jelent meg, melynek témája már majdnem finnugrisztika. Ha a Wang folyó erre kanyarodik, a Rénhíreket akár be is csukhatjuk. Gratulálunk!
Kísértethajó a Ladoga-tavon
Az orosz interneten egy fura történet kering egy Juhon (esetleg Johan) Sigvard (Sigward?) nevű svéd hajósról, akit a ladogai bolygó hollandinak is neveznek. A történet ismertségét tovább növelte, hogy a Városi legendák című tévésorozat 31. részében is foglalkoztak a rejtélyes eseményekkel. A történet hitelességét nem kevéssé csökkenti, hogy a róla tudósító dokumentumok szinte szóról szóra megegyeznek (habár a szerzők neve változik), és nem jelölnek meg az eseményekről szóló független forrásokat. Lássuk azonban az állítólagos tényeket.
1937-ben egy svéd hajóskapitány telepedett le a Ladoga északi partján fekvő, akkor Finnországhoz tartozó Kexholmban. (A történet már itt gyanút ébreszt: a város svéd neve valóban Kexholm, de finn neve Käkisalmi. Mivel a városnak jelentős svéd lakossága nem volt, ebben az időben hivatalosan is Käkisalminak emlegették: ha az interneten keringő történetnek bármilyen hitelesnek tekinthető forrása lenne, az ezen a néven emlegetné a várost. A város Kexholmként való megnevezése inkább azt a gyanút erősíti, hogy a város történetét nem ismerő személy koholta a Sigvard-mítoszt.) A hatalmas termetű, mogorva férfi nem vette emberszámba a helyi lakosokat, és szörnyűséges kutyájával (állítólag egy grönlandi lajka és egy sarki farkas keveréke!) élt. A vasárnapi istentiszteletekre nem járt el, és azzal rémisztett meg egy vallása iránt érdeklődő lakost, hogy júdeai hitűnek mondta magát. Megvette az Úr Kegyelme nevű hajót, és nevét 666-ra festette át. Ezzel a hajóval éjszakánként kijárt a Ladogára, ki tudja, miért, egyben azonban mindenki biztos volt: nem halászni. Egyszer két halász véletlenül látta, hogy a hajó orrában állva kutyájával együtt farkashoz hasonlóan vonyít.
Szent Olaf napjának előestéjén, azon a napon, amikor a skandináv hit szerint boszorkányok Blokulában gyűlnek össze, valaki betört a templomba, leverte a szobrokat és az oltárt emberi ürülékkel mocskolta be. A következő nap estéjén valaki elrabolta egy város szélén lakó iszákos koldusasszony ötéves kislányát. Szomszédja azt vallotta, hogy a lányt az ördög vitte el egy, a fenevad számát viselő hajón, de senki nem hitt neki. Csak a helyi könyvtáros hitt neki: ő a rendőrkapitánynak azt állította, hogy Sigvard vörös kém. Szt. Olaf napjának éjszakáján rendkívüli erősségű vihar tombolt a Ladoga-tavon. Ezután a 666-os hajót sokáig nem látták. (A történetnek ez a szakasza több okból is felkeltheti a gyanúnkat. A szöveg Szent Olaf napját augusztus 31-nek mondja, holott az július 29-re esik. Mindenesetre ezek egyikét sem tartják számon boszorkányszombatok rendezésére különösen alkalmas napként.)
A hajó legközelebb 1955-ben bukkant fel, amikor egy orosz tengerész törzsőrmester halászat közben hajótörést szenvedett. Sikerült kiúsznia egy szigetre, és várta a segítséget, amikor a ködből felbukkant egy hajó. Kiabált, integetett, de a hajó nem állt meg. A tiszthelyettes a vízbe vetette magát, a hajóhoz úszott, de hiába dörömbölt, senki nem reagált. Végül észrevett egy lelógó kötelet, és a felmászott rajta. A fedélzetet madárürülék, hínár és sirálytetemek borították. A kormánynál megpillantott a viharkabátba öltözött alakot, és megkérdezte tőle: Hová megyünk, kapitány? – A pokolba. – hangzott a válasz. Azt hitte, rosszul hallotta a választ, de ebben a pillanatban az alak felé fordult, és meglátta a sárga koponyát, az üres szemüregeket, az orr helyén tátongó lyukat. A törzsőrmester átvetette magát a korláton, és teljes erejéből távolodott a hajótól. Mire egy halászhajó felszedte, alig volt benne élet.
Ettől kezdve a hajósok többször találkoztak a rejtélyes hajóval, mely leginkább ködös időben, ritkábban éjszaka bukkant fel. A fedélzetén sosem láttak embert.
1982 augusztusában három úttörő eltűnt a Ladozsszkij (Ladogai) úttörőtáborból. A táborban riadót fújtak, minden rajparancsnok a három szökevény keresésére indult. Az egyik gyerek látta, amint a tábor kikötőjéből kihúz egy hajó, tatján a három gyerekkel, akik vidáman lármáztak, amint meglátták rajparancsnokukat. Az üldöző még látta, hogy a kabinból egy elnyűtt ruhás ember lép ki, majd a hajó eltűnt a ködben. A ügyészségen később a rajparancsnok csak azt tudta felidézni, hogy az alakon furcsán lifegett a ruha, mintha csak egy fogason lógna. A gyerekeket nagy erőkkel keresték, de sosem találták meg.
A legutolsó jelentős eseményt a szövegek az adott vagy a megelőző évre teszik, az azonban nem derül ki, hogy a szövegek mikor keletkeztek, így a pontos dátum bizonytalan. Eszerint február 27-én elszabadult egy nagy jégtábla és a rajta álló kb. ezer horgász elsodródott a vízben. A rossz látási viszonyok miatt a mentési munkálatokat csak reggel lehetett megkezdeni, ezért az emberek egész éjjel várakoztak. Amikor reggel kimentették őket, többen fel voltak háborodva, hogy éjjel a hajó csak négy embert vett fel, a többieket be sem várva távozott. A mentők nem értették, miről van szó, mert a mentésben csak helikopterek vettek részt, hajó nem. Mint kiderült, éjfél körül hangtalanul egy hajó állt a jégtábla egyik végéhez, felvett négy embert, majd be nem várva a többi feléje sietőt, a nyílt vízre úszott. A felvett horgászokat többé senki nem látta. (A történet valóságalapja, hogy 2000. február 27-én valóban történt hasonló eset, a tudósítások szerint kilenc ember hunyt el – haláluk körülményeiről azonban mit sem tudunk.)
A történet egy Andron Fridman nevű „pétervári tudós” (intézmény, beosztás nincs jelölve, az illető neve az interneten elsősorban vámpírokkal, ufókkal és hasonlókkal kapcsolatban fordul elő) nyilatkozatával zárul, aki Sigvard életéről nyilatkozik (eszerint Käkisalmiba való költözése előtt Magyarországon is megfordult). Szerinte Sigvard egy szektához tartozott és különböző szertartásokkal a sötét erőket próbálta szolgálatába állítani (egy ilyen áldozáshoz rabolta el a kislányt is), de valószínűleg ereje kevésnek bizonyult, ezért bolyong most holtan a hajóján és veszélyeztet mindenkit, aki az útjába kerül.
A szövegben szereplő finn nevek szintén gyanúra adnak okot, de tanúskodhatnak puszta szövegromlásról is.
A neten mindössze egyetlen helyen található meg a szöveg cáfolata. Ljubov Dmitrijeva, a Korela erődmúzeum vezetője Paula Koho, jelenleg Lappeenrantában élő helytörténészhez fordult, aki körbekérdezte Käkisalmi jelenleg is élő akkori lakosait, de azok hasonló eseményekre nem emlékeztek. Sőt, kiderült, hogy a szövegben néven említett személyek egyáltalán nem éltek a városban. Az egyetlen kivétel a meglehetősen ritka nevű Lisa Hovenheimo, az állítólagos részeges koldusasszony: ilyen nevű ember valóban élt Käkisalmiban, és ma is Helsinkiben él, és főként Karjaláról szóló filmek ismert szerzője. (Ennek azonban ismét ellentmondani látszik, hogy a Hovenheimo név csupán egy latin betűs honlapon fordul elő, ennek a történetnek a lett nyelvű fordításában.) Paula Koho állítólag felvette a kapcsolatot Lisa Hovenheimóval, aki azt állította, hogy a kilencvenes években találkozott egy Viktor Sztyepankov nevű, akkor még igen fiatal újságíróval (e forrás szerint a Sigvard-történet szerzőjével), az ő nevét az illető valószínűleg innen ismerhette. (Ez a történetnek ismét valószerűtlen eleme: miért emlékezne tizenöt év után ilyen pontosan egy ennyire jellegtelen névre egy valószínűleg már nem fiatal asszony?)
1937-ben egy svéd hajóskapitány telepedett le a Ladoga északi partján fekvő, akkor Finnországhoz tartozó Kexholmban. (A történet már itt gyanút ébreszt: a város svéd neve valóban Kexholm, de finn neve Käkisalmi. Mivel a városnak jelentős svéd lakossága nem volt, ebben az időben hivatalosan is Käkisalminak emlegették: ha az interneten keringő történetnek bármilyen hitelesnek tekinthető forrása lenne, az ezen a néven emlegetné a várost. A város Kexholmként való megnevezése inkább azt a gyanút erősíti, hogy a város történetét nem ismerő személy koholta a Sigvard-mítoszt.) A hatalmas termetű, mogorva férfi nem vette emberszámba a helyi lakosokat, és szörnyűséges kutyájával (állítólag egy grönlandi lajka és egy sarki farkas keveréke!) élt. A vasárnapi istentiszteletekre nem járt el, és azzal rémisztett meg egy vallása iránt érdeklődő lakost, hogy júdeai hitűnek mondta magát. Megvette az Úr Kegyelme nevű hajót, és nevét 666-ra festette át. Ezzel a hajóval éjszakánként kijárt a Ladogára, ki tudja, miért, egyben azonban mindenki biztos volt: nem halászni. Egyszer két halász véletlenül látta, hogy a hajó orrában állva kutyájával együtt farkashoz hasonlóan vonyít.
Szent Olaf napjának előestéjén, azon a napon, amikor a skandináv hit szerint boszorkányok Blokulában gyűlnek össze, valaki betört a templomba, leverte a szobrokat és az oltárt emberi ürülékkel mocskolta be. A következő nap estéjén valaki elrabolta egy város szélén lakó iszákos koldusasszony ötéves kislányát. Szomszédja azt vallotta, hogy a lányt az ördög vitte el egy, a fenevad számát viselő hajón, de senki nem hitt neki. Csak a helyi könyvtáros hitt neki: ő a rendőrkapitánynak azt állította, hogy Sigvard vörös kém. Szt. Olaf napjának éjszakáján rendkívüli erősségű vihar tombolt a Ladoga-tavon. Ezután a 666-os hajót sokáig nem látták. (A történetnek ez a szakasza több okból is felkeltheti a gyanúnkat. A szöveg Szent Olaf napját augusztus 31-nek mondja, holott az július 29-re esik. Mindenesetre ezek egyikét sem tartják számon boszorkányszombatok rendezésére különösen alkalmas napként.)
A hajó legközelebb 1955-ben bukkant fel, amikor egy orosz tengerész törzsőrmester halászat közben hajótörést szenvedett. Sikerült kiúsznia egy szigetre, és várta a segítséget, amikor a ködből felbukkant egy hajó. Kiabált, integetett, de a hajó nem állt meg. A tiszthelyettes a vízbe vetette magát, a hajóhoz úszott, de hiába dörömbölt, senki nem reagált. Végül észrevett egy lelógó kötelet, és a felmászott rajta. A fedélzetet madárürülék, hínár és sirálytetemek borították. A kormánynál megpillantott a viharkabátba öltözött alakot, és megkérdezte tőle: Hová megyünk, kapitány? – A pokolba. – hangzott a válasz. Azt hitte, rosszul hallotta a választ, de ebben a pillanatban az alak felé fordult, és meglátta a sárga koponyát, az üres szemüregeket, az orr helyén tátongó lyukat. A törzsőrmester átvetette magát a korláton, és teljes erejéből távolodott a hajótól. Mire egy halászhajó felszedte, alig volt benne élet.
Ettől kezdve a hajósok többször találkoztak a rejtélyes hajóval, mely leginkább ködös időben, ritkábban éjszaka bukkant fel. A fedélzetén sosem láttak embert.
1982 augusztusában három úttörő eltűnt a Ladozsszkij (Ladogai) úttörőtáborból. A táborban riadót fújtak, minden rajparancsnok a három szökevény keresésére indult. Az egyik gyerek látta, amint a tábor kikötőjéből kihúz egy hajó, tatján a három gyerekkel, akik vidáman lármáztak, amint meglátták rajparancsnokukat. Az üldöző még látta, hogy a kabinból egy elnyűtt ruhás ember lép ki, majd a hajó eltűnt a ködben. A ügyészségen később a rajparancsnok csak azt tudta felidézni, hogy az alakon furcsán lifegett a ruha, mintha csak egy fogason lógna. A gyerekeket nagy erőkkel keresték, de sosem találták meg.
A legutolsó jelentős eseményt a szövegek az adott vagy a megelőző évre teszik, az azonban nem derül ki, hogy a szövegek mikor keletkeztek, így a pontos dátum bizonytalan. Eszerint február 27-én elszabadult egy nagy jégtábla és a rajta álló kb. ezer horgász elsodródott a vízben. A rossz látási viszonyok miatt a mentési munkálatokat csak reggel lehetett megkezdeni, ezért az emberek egész éjjel várakoztak. Amikor reggel kimentették őket, többen fel voltak háborodva, hogy éjjel a hajó csak négy embert vett fel, a többieket be sem várva távozott. A mentők nem értették, miről van szó, mert a mentésben csak helikopterek vettek részt, hajó nem. Mint kiderült, éjfél körül hangtalanul egy hajó állt a jégtábla egyik végéhez, felvett négy embert, majd be nem várva a többi feléje sietőt, a nyílt vízre úszott. A felvett horgászokat többé senki nem látta. (A történet valóságalapja, hogy 2000. február 27-én valóban történt hasonló eset, a tudósítások szerint kilenc ember hunyt el – haláluk körülményeiről azonban mit sem tudunk.)
A történet egy Andron Fridman nevű „pétervári tudós” (intézmény, beosztás nincs jelölve, az illető neve az interneten elsősorban vámpírokkal, ufókkal és hasonlókkal kapcsolatban fordul elő) nyilatkozatával zárul, aki Sigvard életéről nyilatkozik (eszerint Käkisalmiba való költözése előtt Magyarországon is megfordult). Szerinte Sigvard egy szektához tartozott és különböző szertartásokkal a sötét erőket próbálta szolgálatába állítani (egy ilyen áldozáshoz rabolta el a kislányt is), de valószínűleg ereje kevésnek bizonyult, ezért bolyong most holtan a hajóján és veszélyeztet mindenkit, aki az útjába kerül.
A szövegben szereplő finn nevek szintén gyanúra adnak okot, de tanúskodhatnak puszta szövegromlásról is.
A neten mindössze egyetlen helyen található meg a szöveg cáfolata. Ljubov Dmitrijeva, a Korela erődmúzeum vezetője Paula Koho, jelenleg Lappeenrantában élő helytörténészhez fordult, aki körbekérdezte Käkisalmi jelenleg is élő akkori lakosait, de azok hasonló eseményekre nem emlékeztek. Sőt, kiderült, hogy a szövegben néven említett személyek egyáltalán nem éltek a városban. Az egyetlen kivétel a meglehetősen ritka nevű Lisa Hovenheimo, az állítólagos részeges koldusasszony: ilyen nevű ember valóban élt Käkisalmiban, és ma is Helsinkiben él, és főként Karjaláról szóló filmek ismert szerzője. (Ennek azonban ismét ellentmondani látszik, hogy a Hovenheimo név csupán egy latin betűs honlapon fordul elő, ennek a történetnek a lett nyelvű fordításában.) Paula Koho állítólag felvette a kapcsolatot Lisa Hovenheimóval, aki azt állította, hogy a kilencvenes években találkozott egy Viktor Sztyepankov nevű, akkor még igen fiatal újságíróval (e forrás szerint a Sigvard-történet szerzőjével), az ő nevét az illető valószínűleg innen ismerhette. (Ez a történetnek ismét valószerűtlen eleme: miért emlékezne tizenöt év után ilyen pontosan egy ennyire jellegtelen névre egy valószínűleg már nem fiatal asszony?)
2010. január 5., kedd
Komi-permják források
A Permi kraj A Komi-Permják Körzet Ügyeinek Minisztériuma honlapján komi-permják nyelvű híreket kezdett közölni. Az oldal ugyan ritkán frissül, és anyaga sem terjedelmes, de így is a legnagyobb komi-permják nyelvű internetes szövegforrás. Szerencsére azonban az oroszul tudók számára elérhető félig online szótár és nyelvtani vázlat is. Némiképpen reménykeltő, hogy készül a komi-permják wikipédia is.
2010. január 4., hétfő
NRVV 33. – Hajóút Hanti-Manszijszktól Kirpicsnij Zavodig
Ha meguntuk Hanti-Manszijszkot, ismét hajóra szállhatunk. Mivel a Kisikbe közlekedő hajókból nem lehet sokat látni, célszerű egy olyan járművet választani, amelyből kellemes kilátás nyílik. Ilyenből tulajdonképpen csak egy van, a környező falvakba közlekedő folyami villamos (oroszul recsnoj tramvaj).
A folyami villamos megint nem egy típusnév, hanem sokféle hajót jelölhet, melyek viszonylag sok utast tudnak szállítani, tipikusan város környéki forgalomban. A wikipédia alapján a Hanti-Manszijszk környéki kistelepülésekre közlekedő hajó Moszkvics típusú, de tapasztalataink szerint Hanti-Manszijszkban senki nem nevezi így, sőt, magának a hajónak nincs is neve. Tágas fedélzetén jó időben nagyon kellemes az utazás, különösen, hogy a helyi utasok nagy többsége ilyenkor is a levegőtlen, sötét hajóbelsőt preferálja.
A járat hajnalban indul Troicából, és Lugovoje, Belogorje és Kirpicsnij Zavod érintésével kb. három óra alatt ér el Hanti-Manszijszkba, ahol rövid pihenő után megfordul és visszatér Troicába, majd délután ismét Hanti-Manszijszkba megy, és este tér vissza. Így tehát két járat van naponta mindkét irányba, de ha csak valamelyik faluba akarunk kiruccanni és visszatérni, akkor sok időt nem tölthetünk a kiszemelt településen. (Ezzel szemben a falvak lakói megtehetik, hogy reggel behajóznak a városba, és este térnek vissza.)
A hajó átúszik az Irtisen átívelő híd alatt, elhagyja a várost, és máris megfigyelhetjük a víz tájformáló erejét. Az Irtis mindkét partja lapos és homokzátonyokkal teli, a folyó folyamatosan lerombolja és átépíti a medret.
Az erdős partokat helyenként alámossa, a vízbe dőlt part menti fák szegélyezik a folyót.
A fátlan területeken a part olyan, mint egy talajmetszet egy mezőgazdasági tankönyvben.
Ahol a folyó új zátonyokat épít, a növényzet fokozatosan foglalja el és erősíti meg a szárazföldet. Mivel tavasszal a vízszint igen magas, ősszel viszont igen alacsony, a hajózási idény jelentős részében fövenysávok húzódnak a partok mentén: ezek őszre elfogalják a meder jelentős részét.
Már az Irtisen felbukkannak a partra vonszolt, és valószínűleg az idők végezetéig ott rozsdásodó hajóroncsok, melyek a lakott területektől jóval távolabb is felbukkannak végig az Ob mentén.
Pápay József Nyelvészeti tanulmányutam az éjszaki osztjákok földjén című beszámolójában így írja le az Irtis torkolatát:
Az Ob északi partján már ismét magas partokat találunk, mint Hanti-Manszijszknál. Az Ob teljes általunk bejárt szakaszán ilyenek a partok: a jobb meredek, határozott vonalú és lényegében állandó. Ezt általában hegyes vagy erdős partnak hívják (vö. a hegyi marik elnevezésével). Ezzel szemben a bal part olyan, mint az Irtisen láttuk: lapos, változékony, homokzátonyos. Ezt az oldalt általában rétes vagy áradmánytavas oldalnak hívják. Ezen az oldalon vannak a Pápay által is emlegetett áradmánytavak. Tavasszal a teljes alacsony partot elönti a víz, a nyár folyamán azonban a vízszint csökken, egyre nagyobb lesz a szárazföld. A vízmennyiség egy része a terepviszonyok következtében nem tud lefolyni, így tavakként fennmarad. Ezekben a tavakban általában rengeteg hal reked, melyeket könnyű is kifogni. Az áradmánytavak tehát a holtágakhoz hasonló képződmények, de évről évre újjászületnek. Az Ob mentén élő hantiknak hagyományosan két szálláshelyük volt. Télen az erdős oldalon éltek: az erdő biztosította a tűzifát és a szélárnyékot, az erdőben vadásztak és az Obon vagy az Obba torkolló kisebb folyókon halásztak. Nyáron átköltöztek az áradmánytavas oldalra: itt az áradmánytavakban halásztak. A tavak madárvilága is gazdag volt, főként kacsára, lúdra vadásztak. A víz alól felszabadult területek viszont a lovaknak, teheneknek szolgáltak kitűnő legelőül.
Az Ob kilométernyi széles, egyenes szakaszainál eltűnik a horizont, mint a tengeren.
Az Obra kiérve a jobb parton nemsokára megpillanthatjuk Kirpicsnij Zavod (tkp. Téglagyár) települést. A parttól kb, száz méterre, kilométernyi hosszan, egy kisebb síkságon nyúlik el a falu, melynek fövenyes partja bárhol alkalmasnak tűnik a kikötésre. Ennek ellenére a hajó elhalad a település mellett, és azon túl áll meg, az utasok meg elindulnak visszafelé, a faluba.
Ezen a ponton már mindannyian elismerjük, hogy egy ilyen jól felszerelt, váróteremmel és parkolóval ellátott hajóállomásért mindenképp érdemes volt eljönni.
Téglagyári megálló, nem kutya.
A folyami villamos megint nem egy típusnév, hanem sokféle hajót jelölhet, melyek viszonylag sok utast tudnak szállítani, tipikusan város környéki forgalomban. A wikipédia alapján a Hanti-Manszijszk környéki kistelepülésekre közlekedő hajó Moszkvics típusú, de tapasztalataink szerint Hanti-Manszijszkban senki nem nevezi így, sőt, magának a hajónak nincs is neve. Tágas fedélzetén jó időben nagyon kellemes az utazás, különösen, hogy a helyi utasok nagy többsége ilyenkor is a levegőtlen, sötét hajóbelsőt preferálja.
A járat hajnalban indul Troicából, és Lugovoje, Belogorje és Kirpicsnij Zavod érintésével kb. három óra alatt ér el Hanti-Manszijszkba, ahol rövid pihenő után megfordul és visszatér Troicába, majd délután ismét Hanti-Manszijszkba megy, és este tér vissza. Így tehát két járat van naponta mindkét irányba, de ha csak valamelyik faluba akarunk kiruccanni és visszatérni, akkor sok időt nem tölthetünk a kiszemelt településen. (Ezzel szemben a falvak lakói megtehetik, hogy reggel behajóznak a városba, és este térnek vissza.)
A hajó átúszik az Irtisen átívelő híd alatt, elhagyja a várost, és máris megfigyelhetjük a víz tájformáló erejét. Az Irtis mindkét partja lapos és homokzátonyokkal teli, a folyó folyamatosan lerombolja és átépíti a medret.
Az erdős partokat helyenként alámossa, a vízbe dőlt part menti fák szegélyezik a folyót.
A fátlan területeken a part olyan, mint egy talajmetszet egy mezőgazdasági tankönyvben.
Ahol a folyó új zátonyokat épít, a növényzet fokozatosan foglalja el és erősíti meg a szárazföldet. Mivel tavasszal a vízszint igen magas, ősszel viszont igen alacsony, a hajózási idény jelentős részében fövenysávok húzódnak a partok mentén: ezek őszre elfogalják a meder jelentős részét.
Már az Irtisen felbukkannak a partra vonszolt, és valószínűleg az idők végezetéig ott rozsdásodó hajóroncsok, melyek a lakott területektől jóval távolabb is felbukkannak végig az Ob mentén.
Pápay József Nyelvészeti tanulmányutam az éjszaki osztjákok földjén című beszámolójában így írja le az Irtis torkolatát:
A hol a két folyamóriás összetalálkozik, eltűnnek a partok, óriás áradvány (szor) képződik. Az Irtis szőke vizét azonban sokáig meg lehet különböztetni az Ob sötét vizétől; jó darabig egymás mellett folynak. De hajónk már barna vízen úszik tovább s az Irtis meredek partját hátunk mögött hagytuk.Mivel Hanti-Manszijszk után meredek partot már nem látunk, feltételezhetjük, hogy Pápay a Hanti-Manszijszk fölötti partokra utal vissza. A két különböző színű vizet nekünk nem volt alkalmunk megfigyelni, és hasonló jelenség nem látható a Google műholdfelvételén sem. Ez a felvétel egyébként azért is figyelmre méltó, mert valamikor tavasz végén vagy nyár elején készülhetett, ezért az árterület kiterjedt: az általunk nemsokára bemutatott települések szinte szigetet alkotnak. (Érdemes a felvételt összevetni a térképpel.)
Az Ob északi partján már ismét magas partokat találunk, mint Hanti-Manszijszknál. Az Ob teljes általunk bejárt szakaszán ilyenek a partok: a jobb meredek, határozott vonalú és lényegében állandó. Ezt általában hegyes vagy erdős partnak hívják (vö. a hegyi marik elnevezésével). Ezzel szemben a bal part olyan, mint az Irtisen láttuk: lapos, változékony, homokzátonyos. Ezt az oldalt általában rétes vagy áradmánytavas oldalnak hívják. Ezen az oldalon vannak a Pápay által is emlegetett áradmánytavak. Tavasszal a teljes alacsony partot elönti a víz, a nyár folyamán azonban a vízszint csökken, egyre nagyobb lesz a szárazföld. A vízmennyiség egy része a terepviszonyok következtében nem tud lefolyni, így tavakként fennmarad. Ezekben a tavakban általában rengeteg hal reked, melyeket könnyű is kifogni. Az áradmánytavak tehát a holtágakhoz hasonló képződmények, de évről évre újjászületnek. Az Ob mentén élő hantiknak hagyományosan két szálláshelyük volt. Télen az erdős oldalon éltek: az erdő biztosította a tűzifát és a szélárnyékot, az erdőben vadásztak és az Obon vagy az Obba torkolló kisebb folyókon halásztak. Nyáron átköltöztek az áradmánytavas oldalra: itt az áradmánytavakban halásztak. A tavak madárvilága is gazdag volt, főként kacsára, lúdra vadásztak. A víz alól felszabadult területek viszont a lovaknak, teheneknek szolgáltak kitűnő legelőül.
Az Ob kilométernyi széles, egyenes szakaszainál eltűnik a horizont, mint a tengeren.
Az Obra kiérve a jobb parton nemsokára megpillanthatjuk Kirpicsnij Zavod (tkp. Téglagyár) települést. A parttól kb, száz méterre, kilométernyi hosszan, egy kisebb síkságon nyúlik el a falu, melynek fövenyes partja bárhol alkalmasnak tűnik a kikötésre. Ennek ellenére a hajó elhalad a település mellett, és azon túl áll meg, az utasok meg elindulnak visszafelé, a faluba.
Ezen a ponton már mindannyian elismerjük, hogy egy ilyen jól felszerelt, váróteremmel és parkolóval ellátott hajóállomásért mindenképp érdemes volt eljönni.
Téglagyári megálló, nem kutya.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
