Suceava városa Romániában található, lakóinak száma kb. 100 000 fő, a hasonnevű
Suceava megye központja.
A város az egykori Bukovina területén található, amely egy nagyobb tájegység, Moldva részét alkotta. E tájegységek, sőt államok történetével itt és most nem foglalkozunk, az interneten lehet tájékozódni Bukovina és Moldva múltjáról és geográfiájáról (nem mindenhol és nem ugyanazt értik e fogalmak alatt). A mai Romániában is számon tartanak egy Moldva nevű tájegységet, melyhez Suceava megye és központja, Suceava városa is tartozik.
Kikeveredve végre a bevezetőből, fordítsuk figyelmünket arra, hogy mitől finnugor Suceava. Hát először is magyar. Ősi, ezer éves jussunk szerint. Habár itt a magyar lakosság aránya napjainkban nem mérhető, de Moldva területe mindenestül (a romániai Moldva és a független Moldova állam) beletartozik a hajdani Etelköz területébe, ahová őseink a besenyőktől űzve érkeztek. Talán maradtak volna még, de a besenyők nem nyughattak, így kb. félévszázadnyi etelközi tartózkodás után ismét menniük kellett. Új lakóhelyként a Kárpát-medencét nézték ki, ahol aztán kényszerből megragadtak, mivel a nyugat felé indított portyáik heves ellenállást váltottak ki. (Csak évszázadokkal később vált lehetővé Nyugat-Európa kikerülésével az Adriai-tenger kikötőiből induló kivándorló hajókon eljutni az ígéret földjére, Amerikába mintegy másfél millió magyarnak, de sajnos az Újvilág annektálása sem sikerült.)
Etelköz a 19. század végétől vált a magyar őstörténeti fogalomrendszer részévé. A Millenniumra készülvén a történeti forrásokat bogarászó tudósaink sora tárgyalta Bíborbanszületett Konstantín bizánci uralkodó híres művét (De Administrando Imperio), de különösen a 37. fejezettől a 40.-ig tartó részt, amelyben Etelközről is olvashatunk.
A 38. fejezetből megtudhatjuk, hogy a magyarok már Etelközbe is a besenyőktől űzve érkeztek Levédiából. Midőn Konstantín a Bizáncba látogató magyar vezérektől (Bulcsu és Termacsu) erről értesült, azt is megtudta, hogy Etelközben még mindig a besenyők laknak. A területet így írja le: „A besenyők helyét [= Etelközt], amelyen abban az időben a türkök [= magyarok] laktak, az ott levő folyók neve szerint hívták. A folyók a következők: első folyó az úgynevezett Varuch [= Dnyeper], második folyó az úgynevezett Bug, harmadik folyó az úgynevezett Trullosz [= Dnyeszter], negyedik folyó az úgynevezett Prút, ötödik folyó az úgynevezett Szeret.” (A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Sajtó alá rendezte Győrffy György. 2., bővített kiadás. Bp. 1975. 119–120.)
A bizánci uralkodó műve a magyar őstörténet legjelentősebb forrása. Az arab, perzsa és nyugat-európai leírások a nyomába sem érnek. Még a magyar krónikák sem őrizték meg a Konstantínnál szereplő adatokat. Így Etelköz és Levédia neve sem szerepel egyetlen más forrásban sem. A Birodalom kormányzása magyar vonatkozású adatainak értékelése őstörténet-kutatásunk örök témájául szolgál. Sajnos, Etelközről írván Bíborbanszületett Konstantín ellentmondásokba keveredik: a 40. fejezetben azt írja, hogy „azt a helyet pedig, amelyen a türkök korábban ott voltak, az ott keresztülmenő folyó nevéről Etelnek és Küzünek nevezik…” Vagyis a korábban említett öt folyó helyett itt csak egyet sorol Etelköz területéhez. Arról, hogy merre volt pontosan Etelköz, s mennyi ideig tartózkodtak ott elődeink, a tudományos vita folyamatos. Megnyugtató lezárására semmi esély.
Az etelközi magyarság lakóhelyét a régészek is keresik. A Bíborbanszületett Konstantín által megnevezett öt folyó vidékén találhatók az ősmagyarokhoz köthető régészeti emlékek, de számuk nem nagy. A leletek négy csoportba rendezhetők:
1. Krylos, Szudova Visnya, Przemyśl: leletek a Kárpátok ÉK-i külső lejtőiről, a mai Lengyelország és Ukrajna területéről. E leletek párhuzamai a Kárpát-medencei honfoglaló magyarság régészeti hagyatékából ismertek. Feltételezhető, hogy a honfoglalás után kerültek a földbe, összefüggenek a magyar törzsek keleti politikájával, talán a határ védelme, valamint Kijev és az alá tartozó kisebb fejedelemségekkel való kapcsolattartás céljából telepedett ide kis létszámú magyar népesség.
2. Frumusika, Probota, Grozeşti, Bukarest/Tei-tó: moldvai/moldovai és havasalföldi nomád harcosok sírjai. Szegényes leletekkel bíró magányos sírok. A lovasnomádok tipikus felszerelését tartalmazzák – kengyel, zabla, nyílcsúcsok, tegez- és íjmaradványok, amely egyéb leletek nélkül pontosan (negyed-, félévszázadnyi pontossággal) nem datálható és nehezen kapcsolható etnikumhoz. Fodor István szerint e leletek az etelközi tartózkodás emlékei (Magyar jellegű régészeti leletek Moldvában. Turán úf. 4 (2001:3) 91–104.
3. Kijev, Csernyigov-Berjozki, Gnyozdovo, Ljubecs, Sesztovici: magyar harcosok sírjai (vagy csak magyar eredetű ötvöstárgyak) orosz fejedelmek katonai kíséretének temetőiből. E leletek túlnyomórészt honfoglalás utániak lehetnek, párhuzamaik a Kárpát-medencéből ismertek. A korai magyar állam és az orosz fejedelemségek kapcsolatait bizonyítják. E kapcsolatokra történeti források is utalnak. Az orosz druzsinákban szolgáltak magyar harcosok, mint ahogy a magyar királyok kíséretében is voltak orosz vitézek.
4. Szubbotyici, Korobcsino: leletek az Alsó-Dnyeper és az Ingus folyó mellől. Ezek kétségtelenül a magyarsághoz tartozó leletek, a Konstantín által öt folyóval jellemzett Etelköz keleti végeiről. Mivel az Ingul folyót egyes kutatók a bizánci uralkodó művében Levédiához sorolt Chingilúsz folyóval azonosítják, elképzelhető, hogy ezek a leletek inkább a levédiai szállásterületekhez köthetők. („Ezen a helyen, az imént említett Levediában folyik a Chidmasz folyó, melyet Chingilúsznak is neveznek.” A magyarok elődeiről… 118.)
Szubbotyici és Korobcsino magyaros jellegű leletei keleti párhuzamokkal is rendelkeznek, a Volga–Káma találkozásának vidékéről és Baskíriából. Ugyanakkor Szubbotyici sírjait a publikálók a 10. század második felére datálták. (Bokij, N. M. – Pletnyova, Sz. A.: Nomád harcos család 10. századi sírjai az Ingul folyó völgyében. Archaeológia Értesítő. 1989, 86–98.) Véleményük szerint a besenyők között maradt, és valami csatározásban elhunyt magyar családot temettek itt el. (Az etelközi történeti forrásokról és magyar régészeti leletekről ppt-bemutatók itt.)
Évszázadok óta Moldvában élnek a csángó magyarok, közülük Suceavához legközelebb, a Románvásár (Roman) körzetében élő északi csoportjuk található. Fodor István említett cikkében utal arra, hogy a csángók talán már a honfoglalás óta Moldva lakói lennének, ők az egykori határőrök leszármazottai. Ez éppenséggel elképzelhető, de mindenképpen érkeztek hozzájuk későbbi kitelepülők is, erre utal a csángókon belül az ún. székelyes csángók csoportjának létezése is. A csángókérdésbe sem bonyolódunk most bele. Szakirodalma jelentős.
Suceava mint magyar város történetéhez még a bukovinai székelység tartozik hozzá. A székelyek egy része a madéfalvi veszedelem után menekült Moldvába. Az 1770-es–80-as években Hadik András tábornok tömörítette őket a Szeret és a Suceava folyók mellékére, öt településre (Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva, Andrásfalva). Ők a bukovinai székelyek. Többszöri kirajzás és a háborús viharok után végül Tolna és Baranya megyében telepítették le maradékukat (13 000 embert).
E magyar történeti kapcsolatok révén jogosan nevezhetjük Suceavát finnugor városnak és Moldvát finnugor vidéknek, de ha csak ennyi finnugor kapcsolatuk lenne, akkor inkább magyar városnak és magyar vidéknek kellene neveznünk őket.
Van azonban még valami: Suceavánál esett ugyanis orosz fogságba Philip Johan Strahlenberg svéd katonatiszt. Róla írtam korábban, hogy „ha Strahlenberg Poltavánál nem esik orosz fogságba, a finnugor nyelvrokonság kutatása is később talált volna rá a helyes útra”.
Hogy is van ez? Megszökött, hogy még egyszer fogságba eshessen? Avagy valaki itt nagyot tévedett?
Strahlenbergről és művéről magyarul legrészletesebben Zsirai Miklós emlékezik meg (Finnugor rokonságunk. Bp. 1937. és 1994 [reprint] 484–490.) Minden későbbi magyar nyelvű tan- és tudomány-népszerűsítő könyv a Zsirai által leírtakon alapul. A 484. oldalon ezt olvashatjuk: „Strahlenberget balsorsa juttatta ebbe a tudományunk szempontjából szerencsés helyzetbe: XII. Károly svéd király tisztje volt s az emlékezetes 1709-i pultavai ütközetben orosz hadifogságba esett.”
M. G. Novljanszkaja így írja le az eseményeket: Philip Johan Strahlenberg a csata után sikeresen átjutott a Dnyeper folyó biztonságos jobbpartjára, ott azonban hiába kereste öccsét, a szintén tiszti rendfokozatú Peer Siegfrid Strahlenberget, így visszament érte a balpartra, ahol orosz katonák vették körül, és fogságba ejtették. (Новлянская, М. Г.: Филипп Иоганн Страленберг. Москва–Ленинград, 1966. 27.) Ezt a történetet a szerző a svéd nemesi családokat leíró könyv 4. kötetének 221. lapjáról idézi (Anper, G.: Svenska Adelns. Ättar–Taflar. Bd. IV. Stockholm, 1864.).
A következő bekezdésben azonban egy másik verziót ismertet. Ezt a legidősebb fiútestvér, Martin Strahlenberg levele alapján: „Testvérem, a södermanlandi ezred alezredese a poltavai csata után a boldog emlékezetű királlyal együtt Benderbe érkezett, ahonnan később más tisztekkel együtt Valahiába [= Moldvába] küldték, és Suceavánál orosz fogságba esett. Szibériába, Tobolszkba száműzték, ahol 13 évet töltött hadifogságban.” Novljanszkaja ezt a verziót hitelesebbnek tartja, mivel a legszűkebb rokonságból származik.
A poltavai csata után XII. Károly maradék embereivel azért menekült a törökökhöz, Bender várába, mert a reváns érdekében a törökök és az oroszok összeugrasztásával kísérletezett. Bender (Benderi) Moldova területén, a Dnyeszter jobbpartján található, napjainkban a senki által el nem ismert, ám de facto független Transznisztria központja. Akkoriban az Oszmán-török Birodalom része volt.
Philip Johan Strahlenberg nyilván a nagy északi háború keretében zajlott pruti hadjárat (térkép) során került orosz fogságba (ha igaz…). Ez az 1710–1711 között indított orosz támadás vereséggel végződött, I. Péter cár is csak azért úszta meg a hadifogságot, mert sikerült lefizetniük Baltadzsi Mehmed török nagyvezírt. Philip Johan testvére, Peer Siegfrid nem esett fogságba. Uralkodójával együtt 1714-ben hazaindult Svédországba, ahol még további éveket töltött katonai szolgálatban.
Philip Johan Strahlenberg művét (Das Nord- und Östliche Theil von Europa und Asia. Stockholm, 1730.) Zsirai Miklós némileg túlértékeli már emlegetett összefoglalásában. Mentségére szolgálhat, hogy ez a mű értékén felül lett népszerű Európában (és Magyarországon is), elsősorban Szibériáról szóló hírei miatt. Nyelvészeti része igen gyenge, ez érthető is, hiszen Strahlenberg csak akkor találkozott volgai és permi finnugorokkal, mikor a nystadti béke hírét véve Szibériából útnak indult Moszkvába, hogy végre hazatérhessen Svédországba. Zsirai pontatlanul írja, hogy Strahlenberg a szabad mozgás jogát élvezte Oroszországban. Csak azután mozdulhatott ki Tobolszkból, hogy Daniel Gottlieb Messerschmidt másodszori kérésére ezt a tobolszki kormányzó végre engedélyezte. Strahlenberg 1721–22-ben Messerschmidt szibériai felfedező expedíciójának résztvevője volt, egy ideig az expedíciós naplót is ő vezette. Strahlenberg hazaindulása nagyon megrázta Messerschmidtet, mivel a két ember között mély barátság alakult ki.
Hazatérése után Philip Johan Strahlenberg alezredesi rangot kapott, és folytatta katonai szolgálatát. Művének kiadására nehezen teremtette elő az anyagi forrásokat. Európában nemcsak könyve lett népszerű, hanem Eurázsia térképe is. Egyébként tudományos szempontból a térképe értékesebb. Mégis, minden hibája ellenére, könyve nagyban hozzájárult a finnugor összehasonlító nyelvészet kibontakozásához.
Ha Strahlenberg Suceavánál nem esik orosz fogságba, a finnugor nyelvrokonság kutatása is később talált volna rá a helyes útra…
Bejegyzések
