Kamerák Észtországba

A Přírodainfo nevű cseh természetbarát oldalon keresztül olyan webkamerákon át leshetünk meg állatokat, melyek Észtországban állnak: pl. állatetetőket, partvidékeket és madárfészkeket figyelhetünk meg (utóbbiak pillanatnyilag nem működnek). Hogy egy cseh oldalon miért csak észtországi kamerákon át bámészkodhatunk, egyelőre számunkra is rejtély.

NRVV 40. – A Metyeor

Ha valaki romantikus hétvégét szeretne eltölteni a barátnőjével, jól teszi, ha Bécsbe viszi – ám ha e hétvégén egyben meg is szeretné kérni a kezét, akkor a minimum, hogy legalább egyik irányba szárnyashajóra vesz jegyet. Mifelénk a szárnyashajó a romantika netovábbja, és nem is olcsó mulatság.


Az Obon azonban kissé más a helyzet. A települések jelentős részét nyáron csak hajóval lehet elérni. A Hanti-Manszijszk és Berjozovo közötti több, mint 550 kilométert a Metyeor típusú szárnyashajó is közel fél nap alatt teszi meg: menetrend szerint reggel fél hétkor indul és hat óra előtt nem sokkal érkezik meg. Valójában azonban augusztus közepétől a nehezen oszló reggeli köd miatt több órás késések is előfordulnak, sőt, esetenként a hajó már nem ér el sötétedés előtt a célállomásra, hanem valamelyik közbeeső állomáson vesztegel. (A Metyeort Zelenodolszkban gyártják: ennek neve ismerősen csenghet a Mariföldre vagy Udmurtiába utazó finnugristáknak, hiszen a Kazany felé tartó vonat itt ér át Csuvasföldről Tatarsztanba.)

Megjegyzendő, hogy az út felénél található Oktyabrszkoje és Hanti-Manszijszk között levő településekre más hajó nem jár.


A Metyeor három fő részre, ún. „szalon”-ra oszlik. (A terminus ne lepjen meg senkit, oroszul a villamoskocsi vagy a busz belseje is szalon.) A bejárattól és a fölötte található vezetőfülkétől előre található az orrszalon (noszovoj szalon), mögötte a középső szalon (szrednyij szalon), majd ezt követi a nyitott fedélzet, amin át a hátsó szalonba (zadnyij szalon) jutunk. A nyitott fedélzet az egyetlen rész, ahol menet közben nyugodtan nézelődhetnénk, de folyamatosan tartózkodik ott 4–5 dohányos, úgyhogy erről az élvezetről érdemes előre lemondani. A bejáratnál ugyan nézelődhetnénk, de itt a folyamatos huzat rontja el örömünket. Éppen ezért nagyon nem mindegy, melyik szalonba sikerül helyet foglalni. Ha Hanti-Manszijszkban veszünk jegyet, akkor helyjegyet kapunk, de a helyfoglalást a helyiek nem veszik komolyan, úgyhogy érdemes tolakodnunk – különösen, ha végállomástól végállomásig megyünk.

Az út tervezésekor érdemes figyelembe venni, hogy a végállomásokon a poggyászt lemérik, és 20 kg felett pótdíjat kell fizetnünk, mely kilónként a jegyár 1–2 százaléka. Ha azonban nem a végállomáson szállunk fel, akkor a hajón kell jegyet venni, és a poggyászunkkal senki nem törődik. A jegyár egyébként nem vészes, a teljes útra valamivel több mint 1000 rubel.

Nyugalmi állapotban a szárnyashajó felfekszik a vízre...


...ám ha felgyorsul, talpaira áll, orra kiemelkedik a vízből. Mindez szintén szempont ülőhelyünk helyes megválasztásánál.


Egyértelmű, hogy az orrszalon a legjobb választás. Jó a kilátás, gyönyörködhetünk a tájban.


Legkevésbé jó választásnak a középső szalon tűnik. Zsúfolt, a tájból szinte semmit nem látni, mindenki keresztüljárkál rajta, mivel itt működik a kassza és a büfé is.


Ráadásul ezt használják csomagraktárnak is. A falon látható modern tévékészülék ne tévesszen meg senkit, filmet nem vetítenek. A középső szalon csak akkor jó választás, ha odakint nagyon hideg van, mivel a szalonok között egyedül ezt lehet értékelhető módon fűteni.



A hátsó szalon majdnem olyan kellemes, mint az első, legfeljebb időnként hátrafelé kell forogni, ha a teljes panorámát élvezni akarjuk. Az egyetlen igazi hátránya, hogy a motor felett van, így igen zajos.


Mint ezen a képen is jól látható, a Metyeor berendezése nem igazán mondható komfortosnak, és nem egy nagy élmény 12 órát végigülni ezeken a székeken.


Az orosz belsőépítészet egy szép példáját mutatja ez a mellékhelyiség. Az oroszok szeretik a nagydolgukat guggolva végezni (ez az orosz vécék higiéniai jellemzőit ismerve igencsak érthető preferencia), ezért ácsoltak a csésze köré egy lábazatot. Ez azonban igencsak megnehezíti a kisdologra érkező férfiember dolgát. A csésze ugyanis gyakorlatilag megközelíthetetlen, a deszkára felállni és onnan a mélybe célozni a hullámokon ugráló hajón bizonyos kockázatokkal jár. Saját tapasztalatból a fél láb deszkára helyezését és enyhe derékcsavarással segített célzást tudom férfitársaimnak javasolni.


Természetesen itt is módunkban áll megcsodálni az orosz barkácstechnológiát: esetünkben a plexi repedését javították némi kovácsmunkával.

Az új udmurt szavakról

Az oroszországi finnugor népek körében igen érzékeny kérdésnek számítanak a nyelvújítás kérdései. Ezekbe a nyelvekbe tömegével áramlanak be az orosz szavak, ezek áradatát új szavak alkotásával próbálják lassítani. Egyesek szerint az orosz szavakhoz már hozzászoktak, az új szóalkotások szokatlanok, erőltetettek, ezeket nem érzik sajátjuknak. Mások mindenáron a nyelv régi elemeiből szeretnének új szavakat alkotni. A többség természetesen a két véglet között ingadozik.

Ezekről a kérdésekről esik szó a Mali ke suono (Mert) című udmurt nyelvű tévéműsorban. A stúdióban Alekszej Skljajev, az Udmurt dunnye (Udmurt világ) című újság főszerkesztője nyilatkozik, a webkamerán keresztül pedig a magyarul is kitűnően tudó Olga Uraszinova, a Mus (Méh) aktivistacsoport tagja.

MERJÁnk nagyot álmodni

A mélyfinnugorok olykor olyan mélyre ásnak, hogy a finnugor gyökereket is kikezdik. Divatos kifejezéssel mondhatnám, hogy írjuk újra a tankönyveket, kíméletlenül kihúzva a finnugor szót. No, de nem azért, hogy sumér vagy maja vagy akár etruszk szavakkal helyettesítsük, hanem hogy végre felismerjük, hogy a mi rokonaink igazi, ősi, eltitkolt neve merja.

A paradigmaváltással azonban talán érdemes még várni, hiszen a merjaelmélet, amelyet az észt író, Enn Haabsaar (1943–2008) alkotott meg, akár sajátos fiktív mitológiának is tekinthető. A Finnugorrá válás (Soome-ugri saamine) című könyvében az uráli népek kő-, bronz- és vaskori történelmét igyekszik felfejteni. Az író egyébként autodidakta történész volt, munkásságát, amely az orosz történelem korai szakaszát is magában foglalja, az észt történészek meglehetős óvatossággal közelítik meg, ha nem éppen teljes elutasítással. A terjedelmes (463 oldalas) posztumusz mű mégis érdeklődésre tarthat számot a magyarok körében is, annak ellenére, hogy az ugor ág történetét csak kevéssé érinti. A manysik és a magyarok őseiről többek között azt tudhatjuk meg, hogy éppen ezek a népcsoportok közvetítették az indoiráni hatásokat a többi uráli nép felé. (Az alábbi ismertetés Martin Ehala és Jaak Prozes recenzióján alapul.)

Haabsaar a finnugor nyelvcsalád finn-permi ágába tartozó népeket illeti a merja névvel (a 10-13. században eloroszosodott finnugor népet, a merjákat valódi/igazi merjákként – észtül pärismerjalane – nevezi meg a szerző). Elméletének mitológiai kiindulópontja az, hogy Észak-Eurázsiában két típusú eredetmítoszt találhatunk. Egyrészt az alámerülés-mítoszok a jellemzők, amelyekben a két vízimadár alakú demiurgosz alámerül az ősóceánba és onnan hozza fel a földet. Másrészt a tojásból keletkező világ, amelyet egy madáristennő költ ki. Haabsaar azt állapítja meg, hogy míg az alámerüléses mítosz keletről nyugatra, addig a tojásból keletkezés nyugatról keletre terjedt el. Ennek megfelelően az obi-ugor és szamojéd népeknél, a szölkupokat kivéve, az alámerüléses változat jelenik meg, míg a merják (innentől kezdve a finn-permi ág valamennyi népét értve a merja elnevezés alatt) mitológiájában a tojásos változat a jellemző. Karjalában, a komiknál, mariknál és mordvinoknál azonban mindkét mítosz megjelenik, két kultúrkör érintkezésével számolhatunk ebben az esetben. Ebből Haabsaar azt a következtetést vonja le, hogy a merják ősi európai nép, akik benépesítették a jégkorszak után a jég alól fokozatosan felszabaduló területeket. Vagyis nem keletről való vándorlással számol az észtek és a nyugati-merják esetében, hanem azt állítja, hogy őseik már a kezdetektől fogva mai lakóhelyükön éltek és földművelő kultúrával rendelkeztek. (Nem voltak mongoloid vonásaik sem, ezek egy később bevándorló népességtől származhatnak.) Vagyis a bevándorló indo-európaiaktól a nyelvet nem azok magasabb szintű kulturális fejlettsége miatt vették át. Haabsaar a nyelvváltásra az indoiráni vallás monista jellegében véli megtalálni a magyarázatot. Ugyanis a monizmus felé hajló kultúrák asszimilációra törekednek, különösen igyekeznek a befogadóbb jellegű kultúrákat magukba olvasztani.

A kulcskérdés az, hogyan birkózik meg egy civilizáció a dualizmussal, a társadalmi és kulturális sokszínűséggel. Haabsaar 5 típust különít el, a merjákat abba a csoportba sorolja, amelyikre az jellemző, hogy ha nézeteltérés támad köztük, a felek elválnak egymástól, ugyanakkor az újonnan érkezőkkel mindig hajlandók újabb kétpólusú rendszert kialakítani. A szerző úgy véli, hogy az etnikai folyamatok megmagyarázhatók az ideológiák közti különbségekkel. A merják tehát kétpólusú, de nem antagonisztikus (a másként gondolkozókat elpusztítani nem szándékozó) kultúrájukba be tudták fogadni az iráni és balti hatásokat, sőt be tudtak illeszkedni más dualisztikus rendszerekbe, egészen az asszimiláló monisztikus szláv és germán kultúrákkal való érintkezésig.

Az őstörténet, a nép és a nyelv eredete, a mikvogymuk-fíling nemcsak nálunk vált ki tehát éles vitákat. Hogy Haabsaar munkájában mi támasztható alá kutatásokkal és mi utalható inkább a fantázia birodalmába, azt csak a további kutatások fogják majd feltárni.

A szabályos hangmegfelelésekről

Ismerősöm, egyébként kitűnő nyelvész, nyelvtudományi bevezető kurzust tartott elsőéves bölcsészhallgatóknak. A kurzus végi tesztben az egyik kérdés az volt, hogy mi igazolja a nyelvrokonságot. Több nyilvánvalóan helytelen megoldás mellett (a két nyelv hasonló, azonos a szellemük, beszélőik ugynahhoz az etnikumhoz tartoznak stb.) szerepelt a helyesnek szánt válasz, miszerint akkor, ha a két nyelv szavai között szabályos hangmegfelelések mutathatók ki. A többi válaszhoz képest ez kétségtelenül jól hangzik, de azért kevés.

Először is azt kell megnéznünk, miért beszélünk szabályos hangmegfelelésekről. Ha az alapnyelvben bizonyos szavakban bizonyos helyzetben fordult elő egy hang, és a nyelvek szétválása után ez a hang az egyik vagy másik (esetleg mindkét) nyelvben valahogyan megváltozott, akkor a két hang valóban szabályosan fog egymásnak megfelelni. Pl. a finnugor szókezdő p- a magyarban f-fé változott, míg a legtöbb nyelvben, így pl. a finnben is megmaradt. Innen vannak az olyan közismert példák a szabályos p : f megfelelésre, mint a puu : fa, paju 'fűz' : fagyal, pala 'falat' : fal-, perä : far, pää : fej, puoli : fél '1/2', pilvi : felhő, poika : fiú stb. Természetesen a szabályos megfelelés jelentheti azt is, hogy a két hang ugyanaz (pl. az ősi r sem a magyarban, sem a finnben nem változott), vagy jelentheti azt, hogy ahol az egyik nyelvben van valami, ott a másikban nincs. (Pl. a szó eleji finn s-nek a magyarban időnént semmi felel meg – azaz a mássalhangzó eltűnt és a szó magánhangzóval kezdődik – pl. syksy : ősz. Az is előfordulhat, hogy két különböző hang egybeesik, ezért ugyanannak a hangnak a másik nyelvben két (vagy több) szabályos megfelelője lehet: a finn s-nek magyar sz- is megfelelhet, pl. sydän : szív. Az is lehet, hogy különböző környezetekben valamelyik (esetleg mindkét) nyelvben ugyanaz a hang különbözőképpen fejlődik, ezért lehet egy hangnak több szabályos megfelelője. Így pl. a finn szó eleji k-nak a magyarba k és h is megfelelhet: kivi : kő, kala : hal. Ráadásul az egymásnak megfelelő szavak jelentése, mint azt a fenti példasor is mutatja, idővel megváltozhat, tehát a szabályos megfeleléseket nem az azonos jelentésű, hanem az etimológiailag összetartozó szavakban kell kimutatni. Az azonban, hogy mely szavak tartoznak össze etimológiailag, már egy jóval bonyolultabb kérdés.

Azok között a p-vel vagy f-fel kezdődő szavak között, amelyek a szétválás után kerültek be a finnbe és a magyarba, nem mutatható ki a p : f megfelelés. Ez azonban nem jelenti, hogy ne fedezhetnénk fel szabályos hangmegfeleléseket. Például egy sor olyan szó van, amely a magyarban és a finnben is f-fel kezdődik és etimológiailag is megfeleltethetők egymásnak. Ezek természetesen mindkét nyelvben jövevényszavak, és csak véletlen, hogy rokon nyelvekben fordulnak elő: pl. filosofia : filozófa. Megkockáztatható, hogy talán több ilyen szó is van, mint p : f megfelelést mutató. Mi több, a szabályos változásokon a jövevényszavak is átmennek, éppen ezért a régi jövevényszavak esetében ugyanolyan szabályos megfeleléseket figyelhetünk meg, mint az ősi szókincs esetében. A mai török szavakat a magyar nyelv ótörök jövevényszavaival összevetve megfigyelhetjük, hogy a törökben -ik-re, -ük-re végződő szavak a magyarban -ű-re végződnek: bitik : betű, yüksük : gyűszű, yüzük : gyűrű, yüzük : szérű. (Természetesen ezek a szavak nem a Törökországban beszélt oszmán-törökből kerültek a magyarba, de ettől még a szabályos megfelelések éppúgy kimutathatók. A gyűrű és a szérű történetileg ugyanaz a szó, feltehetően két különböző ótörök nyelvjárásból került a magyarba, ez a hangzásbeli különbség oka.)

Láthatjuk tehát, hogy pusztán a szabályos hangmegfelelések kimutatásával még nem bizonyítjuk két nyelv rokonságát. Mi kell tehát még a nyelvrokonság bizonyításához? Az, hogy ezek a megfelelések az alapszókincsben legyenek kimutathatóak, azaz a szókincs olyan rétegében, amely nehezen változik. Általában ilyenként szokták számon tartani a természetre vonatkozó szókincset, a testrészneveket, a rokonságneveket, vagy éppen az alapvető cselekvések neveit. Csakhogy a természetre vonatkozó szókincs könnyen változik, ha a beszélők új környezetbe kerülnek. Így például egy halom állat- és növénynevünk a törökből származik: bika, borjú, disznó, kecske, ökör, teve, tyúk; alma, árpa, borsó, búza, csalán, dió, gyümölcs, kender, komló, körte, szőlő. Testrészneveink között is bőven akad török eredetű: boka, csipa, gyomor, kar, köldök, szakáll, szeplő, térd. Sőt, akad néhány alapvető cselekvésnév is: gyárt, gyúr, gyűr, teker, tűr, szűr. Az állatok nevei azonban zömmel olyanok, amelyek feltehetően az állattartással kerültek a nyelvbe (habár a disznó elvben jelenthetett vaddisznót, a bika szarvas hímjét stb.) – de a vadon élő állatok és növények nevei között vannak egyértelműen finnugorok (nyúl, róka, vagy mint a fent említett fa, fagyal, fűz), míg a török nevek között nincsenek. A testrésznevek közül is a „fő” legszembetűnőbb testrészek nevei (fej, fog, fül, kéz, száj, szem stb.) finnugor eredetűek, a török eredetűek inkább részletezők, kiegészítők. Az igék is sokkal specifikusabbak, ha olyan finnugor eredetű igékkel vetjük őket össze, mint a áll, eszik, él, hal, iszik, ül, van/lesz stb. (Természetesen a finnugor eredetű szavak között is van jócskán, amely nem az alapszókincsbe tartozik, jelentése – legalábbis a mai nyelvben – erősen specifikus.) De még inkább mérvadó, hogy a legnehezebben változó szókincsréteg, a kis számokat jelölő számnevek és a névmások a finnugor, és nem a török nyelvekkel mutatnak rokonságot.

Mi lenne tehát a tesztben a helyes válasz? Valami olyasmi, hogy a nyelvrokonságot az bizonyítja, ha a szabályos hangmegfelelések kimutathatóak a nyelv feltételezhetően legősibb elemeinek rétegében. Módszertanilag igen fontos, hogy nem elég, ha a kimutatható legrégebbi rétegben megvannak a megfelelések. Ha ugyanis a magyaron kívül nem maradt volna fenn más finnugor (uráli) nyelv, akkor sem rokonítanánk a magyart a török nyelvekkel csak azért, mert ezekkel vannak a legrégebbi szabályos megfelelések. Ekkor is feltűnne, hogy a számnevek és a névmások nem egyeztethetőek a török nyelvek számneveivel és névmásaival, tehát a magyart olyan rokontalan nyelvnek mondanánk, melyben ősi török jövevényszavak vannak.

Végezetül ki kell térnünk arra is, hogy miért tulajdonítanak sokan annyira kiemelt szerepet a szabályos hangmegfeleléseknek, ha egyszer annyi más között ez csak az egyik fontos tényező. Nyilvánvalóan azért, mert amikor a dilettáns nyelvészkedők felsorolják a magyar és az általuk szabadon választott nyelv közötti rokonság „bizonyíték”-ait, akkor éppen erről a szempontról feledkeznek meg. Még a magyar–török rokonság bizonygatói sem hivatkoznak azokra a szabályos megfelelésekre, amelyek megvannak a török jövevényszavak és a mai török nyelvek között. (Igaz, ha ezeket komolyan vennék, egy halom téves etimológiájukat nekik maguknak kellene kizárniuk.) De hogy a magunk háza táján is seperjünk: a dilettáns szakirodalom ellenében fellépőknek is felróható, hogy általában csupán az egyeztetések hangtani és jelentéstani képtelenségeit szokták kritizálni, azt elfelejtik hangsúlyozni, hogy ha a szerzők által bemutatott adatok ezeknek meg is felelnének, akkor is legfeljebb jövevényszavakról beszélhetnénk, hiszen az így felsorolt szavak legtöbbször nem tartoznak abba a rétegbe, amelyek valóban bizonyíthatnák a nyelvrokonságot.