Megjelent a Finnugor Világ 2009. decemberi száma

Erről a számról kissé késve számolok be, mivel én is késve jutottam hozzá. Bár feltehetően a Rénhírek adja a Finnugor Világnak a legnagyobb publicitást, a szerkesztőség egyelőre nem érzi fontosnak, hogy ismertetési példányt küldjön a Rénhíreknek. De sebaj, így is megoldjuk.

Mielőtt a mostani szám ismertetésébe fognék, szeretném leszögezni, hogy legutóbbi ismertetésünk óta is megjelent egy szám, a 2009. szeptemberi, ehhez azonban távollétemben nem jutottam hozzá, szerzőtársaim pedig nem vállalkoztak az ismertetésére. Csak remélni tudjuk, hogy amikor egyszer végre lesz a Finnugor Világnak honlapja, ez a szám is olvasható lesz rajta.

E szám címlapján a szolnoki Széchenyi körúti Általános Iskola diákjai által készített Vejnemöjnen születése című metszet látható.

Az első cikk Vikár Bélára emlékezik, fél oldalon a legfontosabb életrajzi adatokat foglalja össze (szerző nincs feltüntetve), fél oldalon pedig Vikár Kalevala-fordításából olvashatjuk azt a klasszikus részletet, amikor Väjnämöjnen megszólaltatja a kantelét. [A Finnugor Világban többször is Väjnämöjnen alakban szerepel a név, a rendelkezésemre álló mindkét Vikár-kiadásban Vejnemöjnen szerepel. Köszönjük anonim házi lektorunknak a figyelmeztetést.]

A következő cikk Vikár Béla és a Kalevala címet viseli, szerzője Voigt Vilmos, és öt oldalt ölel fel. A szöveg nem más, mint az október 27-i Vikár Béla emlékülésen elhangzott előadás szövege. Mint a cím is mutatja, az előadás Vikár Kalevala-fordításával, annak hatásaival, utóéletével stb. foglalkozik.

Ezt követi két Sinikka Nopola-novella, mindkettő Kovács Ottilia fordításában. A fordítások közlésének apropóját az adja, hogy az írónő Magyarországra látogatott. A két szöveg érdekes adatokkal szolgál a kelet- és nyugat-finnek közötti kulturális különbségekről, ill. szokásaikról, de szövegként meglehetősen ziláltak, esetlegesek, inkább tetszőlegesen kezdődő és végződő asszociációkról van szó.

Ezután Kerezsi Ágnes köszönti Voigt Vilmost 70. születésnapja alkalmából: a cikk két és fél oldal visszaemlékezés egy egyoldalas bibliográfiával megtoldva.

Konferencia-beszámoló következik: Csúcs Sándor két és fél oldalon számol be „A finnugristák IV. Összoroszországi Tudományos Konferenciájá”-ról (sic). Csúcs kritikusan szól a konferencia színvonaláról, megállapítása szerint az előadások vagy meglevő ismereteket foglaltak össze, vagy gyakorlati kérdésekről (pl. újságíróképzés) szóltak, vagy nagyon apró részletkérdésekkel foglalkoztak. Meg kell említeni, hogy tudomásunk szerint ez az első cikk a Finnugor Világban, amely utal a Rénhírekre (konkrétan a Hanti-Manszijszkkal foglalkozó posztokra). Mindenesetre megtisztelő, hogy másfél éves létezésünk elég volt ahhoz, hogy a Finnugor Világ észrevegyen minket.

A következő két és fél oldalt egy forrásközlés tölti ki, Szíj Enikő közli Antti Jalava egy Görgeyvel kapcsolatos levelét. (Ebből egy oldal a kommentár, másfél oldal a levél.) Furcsa módon a levélben aláhúzott szavakat nyomtatásban is aláhúzva közlik, holott a sokak által kiváló filológusnak tartott Szíj Enikőröl nehéz elképzelni, hogy ne tudná: nyomtatásban semmit nem húzunk alá, a kéziratban található aláhúzásnak a nyomtatásban a kurzív szedés felel meg.

Két ismertetés következik. Sándor Andrea Elina Hirvonen Hogy ő is ugyanarra emlékezzen című regényét ismerteti másfél oldalon. Az nem derül ki, hogy az ismertetett kötet szerzője Elina Hirvonen, mindössze az ismertetés alcímében olvashatjuk, hogy az apja nem tud vezetni. Az ismertetést leginkább tartalomismertetésnek lehet mondani, de őszinte fájdalmamra nekem többszöri próbálkozásra sem sikerült megértenem, miről szólhat a regény.

A következő két és fél oldalon Csúcs Sándor ismerteti a Schmidt Éva emlékére Oroszországban kiadott Szeretettel és fájdalommal című (orosz nyelvű) kötetet. Habár véleményével, miszerint „Jó lenne, ha a terepkutatásra készülő fiatal kollégák elolvasnák Schmidt Évának ezeket az írásait és elsajátítanák az ő kutatói mentalitását és módszereit”, teljes mértékben egyetértünk, nem egészen világos, kikre is gondol. Tudtommal azon kevés fiatal (és kevésbé fiatal) terepkutatók mindegyike, aki szibériai terepkutatásra vállalkozik, mind Schmidt Éva tisztelője, s igyekszik követője is lenni. E kötet tanulmányozását is leginkább az nehezítette, hogy a kötet nehezen volt hozzáférhető (mint Csúcs leírja, maga is csak Hanti-Manszijszkban jutott hozzá), illetve az, hogy a fiatal finnugristák orosztudása (ahogy arra Csúcs is céloz) gyakran nem elegendő ahhoz, hogy szakszövegeket olvassanak. (De azért a terepre menőknél legalább az igyekezet megvan.)

A szám további részét, a 25.-től a 43. oldalig a Krónika című rovat teszi ki.

Ennek első oldalán a májusban elhunyt Gennadij Jushkov (sic!) komi költőről emlékszik meg rövid életrajzzal és egy versével – hogy ki, az nem derül ki.

Richly Gábor a Néprajzi Múzeum Hétköznapi történetek című kiállításának megnyitóján elhangzott beszéde valószínűleg a szám legszínvonalasabb írása (két oldal).

Keresztes László másfél oldalon számol be a tartui Rokon népek napja rendezvényeiről, elsősorban a Magyar nyelv a nagyvilágban, magyar nyelv Észtországban című konferenciáról, melyet a magyar szak alapításának 15 éves évfordulója alkalmából tartottak. Ebből megtudhatjuk, hogy a szakon eddig összesen 62-en végeztek, illetve szembesülhetünk azzal a furcsa ténnyel, hogy az utolsó négy lektornak azonos volt a családneve: Tóth Szilárd, Tóth Krisztina, Tóth Viktória és Tóth Tünde tanította a magyar nyelvet. (A cikkbe egy szerencsétlen sajtóhiba is csúszott: Csúd-tó neve helyesen Peipsi järv, és nem Peipsjärv.)

A Rokon Népek napja egyéb észtországi, pontosabban tallinni és viljandi programjairól Rodionova Elena számol be közle három oldalon. A fordítóként is tevékenykedő, lassan magyarnak számító udmurt származású szerző részletesebben szól a finnugor irodalmak észtországi kiadásáról is.

Valamivel több mint fél oldalon át lelkendezik Nagy Katalin azon a tényen, hogy Domokos Péter professzor könyvtárát a Sziktivkari Állami Egyetemnek ajándékozza. E sorok írója azonban nem tudja osztani örömét. Köztudomású, hogy Domokos Péter könyvtára rengeteg olyan könyvet tartalmazott, amely oroszországi kiadású volt és Magyarországon (nem egy köztük talán az egész Unióban) valószínűleg egyedüli példányként volt fellelhető. A cikk szerint is a kötetek közül 2022 orosz, 267 komi nyelvű volt. Feltehető, hogy a kötetek jelentős része Sziktivkarban, de legalábbis Oroszországban több helyen is elérhető volt. E kötetek elvesztése tehát Magyarország számára érzékeny veszteség, míg Komiföld vagy Oroszország számára közel sem ekkora nyereség.

Ezt követően Pál Szabolcs Bence két oldalon számol be a Baltic Sea Festival budapesti eseményeiről, igaz, kizárólag a finnugor (azaz finn és észt) vonatkozásúakról.

Ezután Kovács-Molnár Judit és Falk Nóra egyoldalas cikke következik a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeum észt vendégkiállításáról, ill. a Viljandi Kulturális Akadémia népitextil-szakáról (náluk: Népi textil szak).

Ismét Kovács Ottilia következik, valamivel több mint egy oldalon számol be az októberben a finn nagykövetségen tartott, minőségi könyvkiadással foglalkozó szemináriumról.

Újabb könyvkiadással kapcsolatos írás következik, Tóth Szilárd (egyebek mellett a Finnugor Világ alapító szerkesztője) számol be Tiszta szívvel betörtünk az udmurt könyvpiacra címen az új udmurt nyelvű József Attila-kötetről, ill. annak bemutatójáról.

A 39-40. oldalon hírek következnek Falk Nóra összeállításában, egy részük olyan eseményekről számol be, melyekről ugyanebben a számban már volt szó. A hírek többsége egyébként is elmúlt kulturális eseményekről számol be, amelyekről jobb lenne előre tudni.

Ezek után csaknem három oldalnyi, kizárólag lapp vonatkozású hír olvasható Németh Zsigmond fordításában. Talán Sipos Mária gondos válogatásának köszönhető, hogy a korábbiakhoz hasonló rendkívül furcsa hírek most nem szerepelnek, bár furcsaságok így is akadnak:

A svéd Viktória hercegnő koftát öltött magára és ebben vett részt a svéd számiparlament ülésén.

(Valószínűleg a „Viktória svéd hercegnő” szerencsésebb fordítás lenne.)

Végezetül mindig szoktam néhány szót ejteni a Finnugor Világ gondatlan szerkesztéséről (ill. arról, hogy még mindig papíron jelenik meg az internet helyett), ezúttal is kitérek egy igen speciális problémára. A Finnugor Világ tematikájából adódik, hogy igen gyakran fordulnak benne elő orosz személy- vagy földrajzi nevek. Az orosz nevek magyar átírásának jól kialakult gyakorlata van, melyet pl. Hadrovics László A cirill betűs szláv nyelvek magyar helyesírása. Az újgörög nevek magyar helyesírása c. kötetéből, vagy Lackó Krisztina és Mártonfi Attila Helyesírás című (széles körben Osiris-helyesírás néven ismert) könyvének 252-254. oldaláról ismerhetünk meg (utóbbiban példák a 256. oldalon). E szabályoktól eltérni csak akkor szokás, ha a nevek az oroszban idegen (főként német) eredetűek (ekkor az átadó nyelv helyesírási szabályait alkalmazzuk), vagy ha a név viselője maga határozta meg nevének helyesírását.

A Finnugor Világ átírási gyakorlata azonban teljesen esetleges. Csúcs Sándor beszámolójában Nyina Liszkova neve angolos átírásban, Nina Lyskovaként szerepel (hasonlóképpen Nina lett Nyina Zajceva is), Viktorija Spogyina keresztneve viszont Viktóriaként szerepel. A 25. oldalon Gennadij Jushkov áll a magyaros Gennagyij Juskov, az angolos Gennadi(y) Yushkov vagy a németes Gennadij Juschkow helyett. A 28. oldalon Nyikolaj Kuznyecov áll, ami legalább megfelel a magyar átírásnak, de a 30.-on már Nikolaj Kuznecov – maga viszont a Nikolay Kuznetsov angolos átírási formát használja honlapján, sőt, komi–magyar szótárán is. Ezt a döntését pedig illene tiszteletben tartani. A 30. oldalon Nyizsnyij Novgorod is Nyizsnij Novgorod címen szerepel. E hibák azért is érthetetlenek, mert a főszerkesztő orosz szakot végzett és köztudomásúlag jól tud oroszul. Arról nem is szólva, hogy a Finnugor Világ szerzői rendszeresen diákok, a kiadvány tehát egyfajta oktató-nevelő szerepet is betölt: a diákok éppen az általuk elkövetett hasonló hibákból, pontosabban azok helyreigazításából tanulhatnának igazán.

Kamerák Észtországba

A Přírodainfo nevű cseh természetbarát oldalon keresztül olyan webkamerákon át leshetünk meg állatokat, melyek Észtországban állnak: pl. állatetetőket, partvidékeket és madárfészkeket figyelhetünk meg (utóbbiak pillanatnyilag nem működnek). Hogy egy cseh oldalon miért csak észtországi kamerákon át bámészkodhatunk, egyelőre számunkra is rejtély.

NRVV 40. – A Metyeor

Ha valaki romantikus hétvégét szeretne eltölteni a barátnőjével, jól teszi, ha Bécsbe viszi – ám ha e hétvégén egyben meg is szeretné kérni a kezét, akkor a minimum, hogy legalább egyik irányba szárnyashajóra vesz jegyet. Mifelénk a szárnyashajó a romantika netovábbja, és nem is olcsó mulatság.


Az Obon azonban kissé más a helyzet. A települések jelentős részét nyáron csak hajóval lehet elérni. A Hanti-Manszijszk és Berjozovo közötti több, mint 550 kilométert a Metyeor típusú szárnyashajó is közel fél nap alatt teszi meg: menetrend szerint reggel fél hétkor indul és hat óra előtt nem sokkal érkezik meg. Valójában azonban augusztus közepétől a nehezen oszló reggeli köd miatt több órás késések is előfordulnak, sőt, esetenként a hajó már nem ér el sötétedés előtt a célállomásra, hanem valamelyik közbeeső állomáson vesztegel. (A Metyeort Zelenodolszkban gyártják: ennek neve ismerősen csenghet a Mariföldre vagy Udmurtiába utazó finnugristáknak, hiszen a Kazany felé tartó vonat itt ér át Csuvasföldről Tatarsztanba.)

Megjegyzendő, hogy az út felénél található Oktyabrszkoje és Hanti-Manszijszk között levő településekre más hajó nem jár.


A Metyeor három fő részre, ún. „szalon”-ra oszlik. (A terminus ne lepjen meg senkit, oroszul a villamoskocsi vagy a busz belseje is szalon.) A bejárattól és a fölötte található vezetőfülkétől előre található az orrszalon (noszovoj szalon), mögötte a középső szalon (szrednyij szalon), majd ezt követi a nyitott fedélzet, amin át a hátsó szalonba (zadnyij szalon) jutunk. A nyitott fedélzet az egyetlen rész, ahol menet közben nyugodtan nézelődhetnénk, de folyamatosan tartózkodik ott 4–5 dohányos, úgyhogy erről az élvezetről érdemes előre lemondani. A bejáratnál ugyan nézelődhetnénk, de itt a folyamatos huzat rontja el örömünket. Éppen ezért nagyon nem mindegy, melyik szalonba sikerül helyet foglalni. Ha Hanti-Manszijszkban veszünk jegyet, akkor helyjegyet kapunk, de a helyfoglalást a helyiek nem veszik komolyan, úgyhogy érdemes tolakodnunk – különösen, ha végállomástól végállomásig megyünk.

Az út tervezésekor érdemes figyelembe venni, hogy a végállomásokon a poggyászt lemérik, és 20 kg felett pótdíjat kell fizetnünk, mely kilónként a jegyár 1–2 százaléka. Ha azonban nem a végállomáson szállunk fel, akkor a hajón kell jegyet venni, és a poggyászunkkal senki nem törődik. A jegyár egyébként nem vészes, a teljes útra valamivel több mint 1000 rubel.

Nyugalmi állapotban a szárnyashajó felfekszik a vízre...


...ám ha felgyorsul, talpaira áll, orra kiemelkedik a vízből. Mindez szintén szempont ülőhelyünk helyes megválasztásánál.


Egyértelmű, hogy az orrszalon a legjobb választás. Jó a kilátás, gyönyörködhetünk a tájban.


Legkevésbé jó választásnak a középső szalon tűnik. Zsúfolt, a tájból szinte semmit nem látni, mindenki keresztüljárkál rajta, mivel itt működik a kassza és a büfé is.


Ráadásul ezt használják csomagraktárnak is. A falon látható modern tévékészülék ne tévesszen meg senkit, filmet nem vetítenek. A középső szalon csak akkor jó választás, ha odakint nagyon hideg van, mivel a szalonok között egyedül ezt lehet értékelhető módon fűteni.



A hátsó szalon majdnem olyan kellemes, mint az első, legfeljebb időnként hátrafelé kell forogni, ha a teljes panorámát élvezni akarjuk. Az egyetlen igazi hátránya, hogy a motor felett van, így igen zajos.


Mint ezen a képen is jól látható, a Metyeor berendezése nem igazán mondható komfortosnak, és nem egy nagy élmény 12 órát végigülni ezeken a székeken.


Az orosz belsőépítészet egy szép példáját mutatja ez a mellékhelyiség. Az oroszok szeretik a nagydolgukat guggolva végezni (ez az orosz vécék higiéniai jellemzőit ismerve igencsak érthető preferencia), ezért ácsoltak a csésze köré egy lábazatot. Ez azonban igencsak megnehezíti a kisdologra érkező férfiember dolgát. A csésze ugyanis gyakorlatilag megközelíthetetlen, a deszkára felállni és onnan a mélybe célozni a hullámokon ugráló hajón bizonyos kockázatokkal jár. Saját tapasztalatból a fél láb deszkára helyezését és enyhe derékcsavarással segített célzást tudom férfitársaimnak javasolni.


Természetesen itt is módunkban áll megcsodálni az orosz barkácstechnológiát: esetünkben a plexi repedését javították némi kovácsmunkával.

Az új udmurt szavakról

Az oroszországi finnugor népek körében igen érzékeny kérdésnek számítanak a nyelvújítás kérdései. Ezekbe a nyelvekbe tömegével áramlanak be az orosz szavak, ezek áradatát új szavak alkotásával próbálják lassítani. Egyesek szerint az orosz szavakhoz már hozzászoktak, az új szóalkotások szokatlanok, erőltetettek, ezeket nem érzik sajátjuknak. Mások mindenáron a nyelv régi elemeiből szeretnének új szavakat alkotni. A többség természetesen a két véglet között ingadozik.

Ezekről a kérdésekről esik szó a Mali ke suono (Mert) című udmurt nyelvű tévéműsorban. A stúdióban Alekszej Skljajev, az Udmurt dunnye (Udmurt világ) című újság főszerkesztője nyilatkozik, a webkamerán keresztül pedig a magyarul is kitűnően tudó Olga Uraszinova, a Mus (Méh) aktivistacsoport tagja.

MERJÁnk nagyot álmodni

A mélyfinnugorok olykor olyan mélyre ásnak, hogy a finnugor gyökereket is kikezdik. Divatos kifejezéssel mondhatnám, hogy írjuk újra a tankönyveket, kíméletlenül kihúzva a finnugor szót. No, de nem azért, hogy sumér vagy maja vagy akár etruszk szavakkal helyettesítsük, hanem hogy végre felismerjük, hogy a mi rokonaink igazi, ősi, eltitkolt neve merja.

A paradigmaváltással azonban talán érdemes még várni, hiszen a merjaelmélet, amelyet az észt író, Enn Haabsaar (1943–2008) alkotott meg, akár sajátos fiktív mitológiának is tekinthető. A Finnugorrá válás (Soome-ugri saamine) című könyvében az uráli népek kő-, bronz- és vaskori történelmét igyekszik felfejteni. Az író egyébként autodidakta történész volt, munkásságát, amely az orosz történelem korai szakaszát is magában foglalja, az észt történészek meglehetős óvatossággal közelítik meg, ha nem éppen teljes elutasítással. A terjedelmes (463 oldalas) posztumusz mű mégis érdeklődésre tarthat számot a magyarok körében is, annak ellenére, hogy az ugor ág történetét csak kevéssé érinti. A manysik és a magyarok őseiről többek között azt tudhatjuk meg, hogy éppen ezek a népcsoportok közvetítették az indoiráni hatásokat a többi uráli nép felé. (Az alábbi ismertetés Martin Ehala és Jaak Prozes recenzióján alapul.)

Haabsaar a finnugor nyelvcsalád finn-permi ágába tartozó népeket illeti a merja névvel (a 10-13. században eloroszosodott finnugor népet, a merjákat valódi/igazi merjákként – észtül pärismerjalane – nevezi meg a szerző). Elméletének mitológiai kiindulópontja az, hogy Észak-Eurázsiában két típusú eredetmítoszt találhatunk. Egyrészt az alámerülés-mítoszok a jellemzők, amelyekben a két vízimadár alakú demiurgosz alámerül az ősóceánba és onnan hozza fel a földet. Másrészt a tojásból keletkező világ, amelyet egy madáristennő költ ki. Haabsaar azt állapítja meg, hogy míg az alámerüléses mítosz keletről nyugatra, addig a tojásból keletkezés nyugatról keletre terjedt el. Ennek megfelelően az obi-ugor és szamojéd népeknél, a szölkupokat kivéve, az alámerüléses változat jelenik meg, míg a merják (innentől kezdve a finn-permi ág valamennyi népét értve a merja elnevezés alatt) mitológiájában a tojásos változat a jellemző. Karjalában, a komiknál, mariknál és mordvinoknál azonban mindkét mítosz megjelenik, két kultúrkör érintkezésével számolhatunk ebben az esetben. Ebből Haabsaar azt a következtetést vonja le, hogy a merják ősi európai nép, akik benépesítették a jégkorszak után a jég alól fokozatosan felszabaduló területeket. Vagyis nem keletről való vándorlással számol az észtek és a nyugati-merják esetében, hanem azt állítja, hogy őseik már a kezdetektől fogva mai lakóhelyükön éltek és földművelő kultúrával rendelkeztek. (Nem voltak mongoloid vonásaik sem, ezek egy később bevándorló népességtől származhatnak.) Vagyis a bevándorló indo-európaiaktól a nyelvet nem azok magasabb szintű kulturális fejlettsége miatt vették át. Haabsaar a nyelvváltásra az indoiráni vallás monista jellegében véli megtalálni a magyarázatot. Ugyanis a monizmus felé hajló kultúrák asszimilációra törekednek, különösen igyekeznek a befogadóbb jellegű kultúrákat magukba olvasztani.

A kulcskérdés az, hogyan birkózik meg egy civilizáció a dualizmussal, a társadalmi és kulturális sokszínűséggel. Haabsaar 5 típust különít el, a merjákat abba a csoportba sorolja, amelyikre az jellemző, hogy ha nézeteltérés támad köztük, a felek elválnak egymástól, ugyanakkor az újonnan érkezőkkel mindig hajlandók újabb kétpólusú rendszert kialakítani. A szerző úgy véli, hogy az etnikai folyamatok megmagyarázhatók az ideológiák közti különbségekkel. A merják tehát kétpólusú, de nem antagonisztikus (a másként gondolkozókat elpusztítani nem szándékozó) kultúrájukba be tudták fogadni az iráni és balti hatásokat, sőt be tudtak illeszkedni más dualisztikus rendszerekbe, egészen az asszimiláló monisztikus szláv és germán kultúrákkal való érintkezésig.

Az őstörténet, a nép és a nyelv eredete, a mikvogymuk-fíling nemcsak nálunk vált ki tehát éles vitákat. Hogy Haabsaar munkájában mi támasztható alá kutatásokkal és mi utalható inkább a fantázia birodalmába, azt csak a további kutatások fogják majd feltárni.