Uráliak az Olümposzon

A téli olimpia már napok óta tart, de hétköznapjainkat ez valószínűleg kevésbé rendezte át, mint a játékok nyári változata szokta. Ha azonban kíváncsiak vagyunk, hogyan haladnak „a rokonok” a megmérettetéseken, az éremtáblázaton láthatjuk, hogy a finnek és az észtek egyelőre fej fej mellett állnak a 20. helyen egy-egy ezüstéremmel.

A finnek érmét Peetu Piiroinen szerezte félcső versenyágban. A sportoló nem bánkódott, hogy ezúttal csak a második helyet sikerült megszereznie, elismerte az amerikai győztes (Shaun White) elsőbbségét.

Az észtek Kristina Smigunja 10 kilométeres sífutásban lett második helyezett. A korábbi (2006-os) téli olimpiáról két aranyat is elhozó versenyző szoros küzdelemben maradt alul. A sportoló már abbahagyta a versenyzést a 2006/2007-es idény után, most visszatérve mégis megmutatta, mire képes. A hazai közönség pedig lelkesen fogadta Észtország első vancouveri érmét, a köztársasági elnök Toomas Hendrik Ilves és felesége az érmet ünneplő dallal lepték meg a versenyzőt. A pillanat emelkedettségéből mit sem vesz el, hogy a János bácsi a csatában refrénjét alakította át az elnöki pár: „Kristina võitis hõbemedali, Kristina võitis hõbemedali!” (Kristina ezüstöt nyert, Kristina ezüstöt nyert!) formára.

Azt hogy az Orosz Föderáció csapatán belül az egyes oroszországi kisebbségek hogyan oszlanak meg, illetve az olimpián hogyan veszik az akadályokat, már nehezebb átlátni vagy kideríteni. Mindenesetre ahogy a pekingi nyári olimpia idején is, a vancouveri játékok alkalmából is elkészítették a Queen We are the champions című számának számos újabb (különböző nyelvekre átírt) változatát. Ezek között találhatjuk a dal nyenyec remixét is, amelyben különösen érdekes megfigyelni, hogyan veszik ki a maguk részét a biztatásból a csillogó szemű rénszarvasok:

NRVV 42. – Szotnyikovo

Szotnyikovo, pontosabban a nevét viselő „kikötő” (valójában egy platform) aligha mondható utunk legizgalmasabb állomásának, mégis van annyira sajátos, hogy érdemes rá egy rövidke posztot szánnunk. Viszonylag szerencsés helyzet, hogy Bolsoj Atlimból mindig kijön legalább egy csónak minden szárnyashajóhoz, így akit nem várnak ismerősök, az is el tud jutni a faluig. (A fuvar ára 50 rubel.)

Miután szárnyashajónk kirakott minket, elporzik a messzeségbe.

Ha nem volt szerencsénk, túl sokan számítottak a helyi taxira, és mi már nem férünk be.
Pánikra semmi ok, vissza fognak térni értünk, s addig legalább körülnézhetünk.

Bár Szotnyikovo a hegyes oldalon fekszik, nem közvetlenül a parton,
hanem egy partközeli szigeten.
Ennek köszönhetően a partja inkább a mezei oldal partjára emlékeztet.

Ez a part van annyira magas (és a nyár előrehaladtával egyre magasabb),
hogy a vízbecsúszás kockázata nélkül ne mászhassunk fel könnyen a szárazföldre,
különös tekintettel a platform és a part között tátongó résre.
Mi több, a szigetre rá se láthatunk.

Ám amikor csónakunk visszatér és ráfordul a Bolsaja Atlimkára, már sejthetjük,
hogy festői látványra számíthatunk.

(A Bolsaja Atlimka nem becézett, hanem nőneművé képzett forma:
az oroszok szeretik nőneműsíteni a folyókat, a szintén nőnemű reka 'folyó' szó mintájára.)

Breaking uudised: jön az új magyar–észt szótár!

Tõnu Seilenthal körülbelül egy órával ezelőtt jelentette be a Facebookon, hogy befejezte az új magyar–észt szótár korrektúráját: ez volt a hatodik ellenőrzés. A szótár így most kb. 1300 kéziratoldal, de még hátravan a járulékos részek (borító, címlap, előszó, használati útmutató stb.) megírása. A hét második felében a szótárat beküldik a kiadóba, és nyárra remélhetőleg meg is jelenik.

Gratulálunk, és várjuk az új szótárt!

NRVV 41. – Hanti-Manszijszktól Szotnyikovóig

Utunk során most kihagyjuk azokat a településeket, ahol sejtésünk szerint már nagy valószínűséggel nem találunk hanti beszélőket. Első állomásunk Bolsoj Atlim lesz. Bolsoj Atlim kikötőjét Szotnyikovónak hívják, ez egy ma már nem létező falu nevét őrzi. A két állomás közötti területről csak a szárnyashajó fedélzetéről szerzünk benyomást.

A folyó két partja közül kétségtelenül a hegyes, azaz a nyugati nyújt izgalmasabb látványt.

A hegyek között néhol szűk hasadék nyílik, s egy folyócska kanyarog ki az Obra.

Időnként azonban szélesebb, sekély, de nyár végére már kiszáradt folyómedret pillantunk meg.
Legeltetésre csak az ilyen helyek adnak lehetőséget ezen az oldalon.

Az erdős és a kopár hegyoldalak váltakozása festői képet nyújt.

A leszakadó partfalak olyan formákat hoznak létre,

mint amilyeneket a magashegységekben láthatunk.

A kikötők általában egy úszó platformból állnak,
melyre esőtől és széltől védő várakozóhelyet helyeztek el.
A mezei oldal településeiből nem is látszik több.
(Jelizarovo, az első állomás, Hanti-Maszijszktól másfél órányira, 86 kilométerre)

A hegyes oldal települései viszont általában azért nem látszanak, mert a magaspartra épültek.
A partról meredek lépcsőkön kell felmászni magához a településhez.
(Karimkari, Hanti-Manszijszktól három és fél órányira, 185 kilométerre)

Az ilyen településeknél megtekinthetjük a lakosság motorcsónak-parkját.

A hegyes oldalon a kikötő időnként igen távol esik magától a településtől,
így abból semmit sem látni.

(Bolsije Leusi, Hanti-Manszijszktól négy órányira, 205 kilométerre)

Az ilyen állomásokra a helyiek motorcsónakkal jönnek ki ismerőseik elé.

Megérkezésünk előtt az utolsó megálló Malij Atlim (négy és egy negyed óra, 217 km).
Itt a folyóról is megcsodálható a régi fatemplom, mely jelenleg nem működik.
Korábban a környékbeli hantik ide jártak az „orosz isten”-nek áldozni.

Arvisura/9

Már régen írtam az Arvisuráról. Most ismét elővettem. Történelmünk nevezetesebb eseményeinek Paál Zoltán-féle értelmezését kutatva a tatárjárás, a mohácsi vész és az 1848-as forradalom Arvisura-beli eseményeinek kívántam utánaolvasni. Nos, a forradalom említetlen marad az Arvisurában, a mohácsi vész leírása sem különösebben érdekes, talán csak az a motívum említhető, hogy a Csele patakba nem csak úgy fulladt bele jó királyunk, II. Lajos, hanem a belső ármánykodás és széthúzás nyomta a víz alá (vagyis néhány ármánykodó katona).

Hanem ez a tatárjárás érdekesen jelenik meg az Arvisurában. Paál Zoltán számára komoly írói feladat volt feloldani azt az ellentmondást, hogy a magyarok Ordosz-vidéki testvérei, a szintén hun ősökkel bíró mongol-tatárok pusztították el Magyarországot. E kérdés annyira foglalkoztatta a szerzőt, hogy az utolsó Arvisurákban is visszatért rá. Vagyis e témát tárgyalva az Arvisura befejezése felé is el kell kanyarodnunk.
A szerző koncepciója szerint Ogotáj főkán 1235-ben levelet írt a trónra lépő új királynak, IV. Bélának, amelyben felszólította, hogy vegyen részt a háborúmentes Új Égi Birodalom megteremtésében. Melynek érdekében természetesen együtt kell háborúzniuk a kitajok sárga hite, Mohamed zöld hite és Róma fehér hite ellen (306. Arvisura: Égi birodalom hírnökei. Turcsi aranyasszony rovása. Kr. u. 1195–1235. /5235–5275. m. t. é./ 976–977.).
A 307. Arvisura szerint a Magyarország felé közeledő mongolok sorban küldik üzeneteiket IV. Bélának, hogy nekik nincs túl nagy kedvük nyugat felé továbbmenni, ugyan foglalná el a magyar király ezt a területet. Utána akár meg is tarthatja (307. Arvisura: A „szószegő” király. Anonymus kivégzése. Köttöny fősámán, Ungika aranyasszony és Tomaj rovása. (Kr. u. 1190–1270. /5230–5301. m. t. é./ 977–980.).
IV. Béla azonban a keleti testvérek ellen fordult: a kunokat kiűzte Magyarországról, a mongolokat pedig fegyverrel fogadta. Ennek ellenére a palócok (és Paál Zoltán) ősei, az úzok, maguk is Ordosz-vidéki népség, megmentették a magyar királyt: a muhi csata után elbujtatták, majd Dalmáciába menekítették.
A muhi csatáról Paál Zoltán semmit sem ír. Megvolt, a király elmenekült, ennyi. A csatára később sem tér vissza, de az láthatóan bántja, hogy a magyarok és a mongolok – két testvérnép – ilyen keményen összecsaptak. A 349(A). Arvisura (A szabadság első napja. Jugán rovása.) a palóc honfoglalástól (Kr. u. 435) 1945-ig tekinti át az eseményeket. A történet keretét a Vörös Hadsereg ózdi benyomulása, a vasgyár elfoglalása adja, melynek során kiderül, hogy a szovjet partizánok (Szőnyi Márton csoportja) szabad idejükben átbeszélték a magyar történelmet. Ez a keret ad lehetőséget Paál Zoltánnak, hogy visszatérjen a tatárjárás eseményeire, és ismét fájdalomteljes mondatokban emlegesse IV. Béla árulását (melyről értesülve Ödögej/Ogotáj nagykánt megütötte a guta).

A 348. Arvisura tartalmazza Paál Zoltán és Szalaváré Tura találkozását, a medvetor leírásával együtt. Néhány motívumból sejthető, hogy ezt Paál Zoltán többször átdolgozta. A művet záró 349. és 350. Arvisura egészen 1980-ig követi az eseményeket. Tehát az utolsó Arvisurák készültek el utoljára. Összefoglalásként is olvashatók, mivel hatalmas korszakot ívelnek át: a 349 (A). Arvisura kb. 1500 évet, a 349(B). több mint 3500 évet, a 350(A). pedig kb. 10 500 évet.
A 349(B). Arvisura néhány összegző bekezdéssel zárul. Felidézi az első Arvisurákból, hogy az emberiség egy másik bolygóról származik, továbbá reagál a technikai fejlődésre is: a beavatottak várhatón „gondolat-rezgések” útján fogják terjeszteni az Arvisurák legfőbb tanítását: „Legyen a Földön Béke!”
E kései Arvisurák jól datálhatók a 350(A). két mondata alapján: „Mindezeket Jugán a Szent-Korona megtekintésén hallotta a hosszú várakozási idő alatt…” Cyrus Vance amerikai külügyminiszter 1977 őszén jelentette be a magyar korona visszaszolgáltatását. A koronát a következő évtől állították ki a Nemzeti Múzeumban.
És a másik: „Az amerikaiaknál egy lengyel ember lett a külügyminiszter…” Ez csakis Zbigniew Kazimierz Brzezinskire vonatkozhat. Nem külügyminiszter volt, hanem nemzetbiztonsági tanácsadó, 1977–1981 között. Vagyis a kötetben található utolsó Arvisura, a 350. 1978-ban vagy utána keletkezett, tehát valóban Paál Zoltán legutoljára megírt Arvisurája.

Talán az Arvisura ismertetésekor néha háttérbe szorult a finnugor elemek tárgyalása. Pedig azok folyamatosan jelen vannak a műben, ha nem is mindig a fősodorban. Numi-Tóremre és Joli-Tóremre szinte állandóan hivatkozik a szerző, de például a mohácsi vészre vonatkozó szövegrészletek után kutatva bukkantam arra a leírásra, hogyan kerültek a rénszarvasok a lappoktól az obi-ugorokhoz. Ismertetőmből azonban remélem kiderült, hogy az Arvisura a valós adatok és a fantáziaszülemények keverékéből létrejött irodalmi, és nem tudományos alkotás. Irodalminak is csak úgy merem nevezni, ha hozzáteszem, hogy naiv irodalmi alkotás. Ugyanolyan jellegű, mint egy naiv festmény: olykor rendkívüli képzelőerő jellemzi, de a megvalósítás igen gyengécske. Talán más sorsa lehetett volna, ha maga a szerző sem hiszi azt, hogy ő az egyetlen igazság tudója. Ha ettől elvonatkoztatunk, akár még jól is szórakozhatunk az Arvisurát olvasva.

Az Arvisura tartalmi ismertetését ezennel befejeztem, ha időm engedi, még két dologra térek majd vissza: a mű utóéletére, valamint megpróbálom kinyomozni, mikor és hol volt katona Paál Zoltán és hogyan lett partizán.