A 19. század végén minden tisztességes, becsületes ember úgy gondolta, hogy a magyarok rokonait valahol messze Ázsiában kell keresni, a hunok, törökök, mongolok őshazájának vidékén. A finnugristák persze mást gondoltak, de ekkor még ők is keverték a nép- és nyelvrokonság fogalmát. Na már most, egy grófnak pénze is van arra, hogy messzi tájakon keresse a rokonait. Ez a pénz Jenő grófnál már családilag adott volt, de ha egy főnemes még politikus is, mint például ő (és még családjának több más tagja is), akkor vagyonát tovább gyarapíthatja… Zichy Jenő politikusként az Alföld csatornázásáért küzdött, valamint megszervezte az alsó fokú ipariskolákat, és mentora volt az 1879. évi országos kiállításnak. Amikor pedig nem politizált, akkor őstörténet-kutatással foglalkozott. Ebben személyesen is érintett volt, mivel megtudta, hogy Zichia (ejtsd: Zikia) az Északnyugati Kaukázus egyik tájegysége, s fölmerült benne, hogy hátha… hátha onnan származik az ő neves és nemes famíliája.
Útra keltek tehát a Kaukázus felé Zichy Jenő,
Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvész,
Szádeczky-Kardoss Lajos történész,
Wosinszky Mór régész és még néhány kísérő. Ez az expedíció lényegében a kaukázusi magyarság után nyomozott. (A történeti források említenek egy Madzsar nevű várost arról a vidékről, Bendefy László pedig később írásos adatokat talált arra vonatkozóan, hogy a Kaukázusban a kései középkorban élt egy magyar közösség.) Történt mindez 1895-ben.
A második kaukázusi expedíció 1896-ban indult. Útvonala érintette a Kaukázus déli oldalát is. A kutatók kétszer is átkeltek a hágókon. Ezután Turkesztán felé vették az irányt, Buharát és Szamarkandot keresték föl. Zichy Jenő expedíciói kiváltották a közvélemény érdeklődését, de tudományos oldalról bírálták a gróf dilettantizmusát. Pedig a honfoglaló magyarság kultúrájának elemeit kutatva nem járt teljesen rossz nyomon. Az Észak-Kaukázusból eredő szőlő- és kertkultúra a Volga és a Don alsó folyásvidékén is elterjedt. A turkesztáni fémművesség mesterfogásai, forma- és díszítővilága szintén hatott a sztyeppi népekre.
A kaukázusi expedíciók régészeti anyagát Pósta Béla, néprajzi anyagát pedig Jankó János dolgozta föl. Így kerültek kapcsolatba Zichy Jenővel, s válhattak ezáltal a harmadik expedíció tagjaivá. Hozzájuk társult még Pápay József nyelvész és
Csiki Ernő zoológus. Ez az expedíció másképp szerveződött, mint a korábbiak. A szakmai bírálatok hatására immár finnugor területek és nyelvek is bekerültek a kutatási programba. Ez viszont azzal járt, hogy a kutatók egymástól messze, saját munkatervük szerint dolgoztak. Időnként találkoztak, megbeszélték dolgaikat – és jól összevesztek.
Elsőnek Jankó János indult útnak. 1897 júliusában Oroszország és Finnország múzeumaiban tanulmányozta a néprajzi gyűjteményeket. Szeptemberben indult Pósta Béla régész, szintén múzeumi túrára. Pápay József decemberben utazott el, míg Zichy Jenő és a többiek csak 1898 januárjában. A kutatók áprilisban találkoztak, Tbilisziben. Innen Pápay József Kazanyba utazott a csuvasok és a baskírok nyelvét tanulmányozandó. A gróf ekkor még őrizte hadállásait, s nemigen akart pénzt adni finnugor kutatásokra (noha az előzetes tervekben ez is szerepelt). Ezen Pápay dühöngött. Pósta Béla pedig Pápay úrhatnám egyéniségén mérgelődött. Végül közösen szidták Zichy Jenőt, amiért grúz hercegekkel – „rokonaival” – múlatta az időt, ahelyett, hogy az expedíciójával törődött volna.
Pápay kiválása után a többiek még együtt maradtak. A Kaukázus északi oldalán a Kura folyó vidékére utaztak, majd Baku érintésével a Volga deltájában lévő Asztrahanyba. Ekkor már Pósta és Jankó is összeveszett. Pápay és Jankó konfliktusáról nem tudunk, így feltételezem, hogy Pósta Béla lehetett kicsit nehéz természetű.
A következő találkozóra május végén, Kazanyban gyűltek össze a kutatók. Innen Pápay megint egyedül ment tovább, de tervezett északi osztják kutatásait még mindig nem kezdhette meg. A többiek a Kámán felhajóztak Permbe, majd vonattal átkeltek az Urálon, és végül ismét hajóra szállva Tobolszkba érkeztek.
Tobolszkban végre megtört a jég. A gróf hozzájárult a finnugor kutatásokhoz. Pápay József az északi osztjákokhoz utazott, ahol megvalósíthatta legfontosabb tervét, Reguly Antal jegyzeteinek megfejtését. Jankó János (aki mellesleg inkább Afrika-kutatónak tartotta magát, 1888-ban a Nílus deltavidékén járt) ugyanakkor a déli osztjákokhoz utazott, néprajzi kutatásokat végezni.
A többiek még mindig tovább haladtak kelet felé – hajón, illetve a transzszibériai vasúton. Minuszinszkből régészeti gyűjteményével Pósta Béla is hazaindult. Így az expedíciótól leszakadt az utolsó finnugor, illetve magyar őstörténeti témával foglalkozó kutató is. Zichy Jenő azonban makacsul haladt tovább. Már csak egy tudós volt a kíséretében, Csiki Ernő zoológus. Ulánbátor érintésével 1898. szeptember 30-án érkeztek Pekingbe. Vajon miért éppen oda?
A gróf titkos terve az volt, hogy Pekingben megtalálja azokat az iratokat, amelyeket Batu kán 1241-ben rabolt el Magyarországról. Pekingben azonban éppen bizonytalan volt a politikai helyzet (Ce Hszi anyacsászárné házi őrizetbe helyezte Kuang Hszü császárt), így a nagy utazás nem érte el célját. Még csak nem is kérdezősködhettek az iratok után. Zichy Jenőék Sanghajban hajóra szálltak, trieszti kihajózásukat követően pedig vonattal utazván tovább, 1898 decemberében érkeztek Budapestre. Jankó János ekkor már otthon volt, míg Pápay József 1899 júniusában érkezett vissza az északi osztjákoktól.
Zichy Jenő mindhárom expedíciójának eredményeit publikálta. A harmadikét itt: Zichy Jenő gróf harmadik ázsiai utazása, I–VI. Bp. 1905. Jankó János finnugor kutatásait Kodolányi János értékelte a Néprajzi Értesítőben (1997. 47–56.), és közzétette finnországi jegyzeteit is. Pápay József osztják vonatkozású feljegyzéseit Fazekas Jenő, Zsirai Miklós, Fokos Dávid, Erdélyi István és Vértes Edit (Bibliotheca Pápayensis) publikálta. Pósta Béla múzeumi tárgyfotói akkor váltak egyetemes jelentőségűvé, mikor kiderült, hogy az általa lefotózott tárgyak egy része azóta elveszett. Ez nem ritkaság, különösen háborús időkben. Magyarországon is megtörtént ilyesmi, például Pósta Béla hazahozott gyűjteményével is. A tárgyak csak kallódtak: más gyűjteményekbe keveredtek vagy elvesztek, a bronzékszerek rozsdásodni kezdtek, míg végül 100 év késéssel a maradékot szakszerűen
beleltározták. Az expedícióról és az utazókról megemlékezik a Magyar Utazók Lexikona is (szerk. Balázs Dénes, Bp. 1993.).
A 3. expedíció útvonala
(Magyar Utazók Lexikona. Bp. 1993. 427.)
A Szabad Karjala képviselői szerint a karjalai zászlónak a kék alapon fehér csillagokkal a Göncölszekeret (Otava, azaz Nagy Medve) ábrázoló zászlót kell tartani. Ezt 1918-ban fogadták el a Fehér-tenger melletti karjalai területen. A ma használt, zöld mezőben pirossal szegélyezett fekete keresztes zászlót Akseli Gallen-Kallela (főként Kalevala-illusztrációiról ismert) finn képzőművész tervezte két évvel később. (Gallen-Kallela egyébként sosem járt Karjalában.) Styepa szerint ez a skandináv zászlók mellett ugyanolyan tucatzászló, mint amilyenek a szovjet tagköztársaságok zászlajai voltak. Styepa szerint a keresztes zászlót használhatná a karjalai nemzeti m
ozgalom, tehát az etnikum zászlaja lenne, míg a göncölszekeres zászló a Karjalai Köztársaság szimbóluma.
Bejegyzések
