Mit is jelent a rokonság?

Békés Vera A hiányzó paradigma című könyvében című művében felhívja a figyelmet arra, hogy a rokonság fogalma sokáig nem volt egyértelmű.

Az ugor–török háború elején egyáltalán nem volt világos a nyelvrokonság és a vérrokonság közötti különbség. Vámbéry Ármin például így írt: „A mily kevéssé várhatjuk, hogy a macska gágogni vagy a bagoly nyávogni fog, éppen olyan kevéssé lehet az, hogy egy etnográfiai osztályhoz tartozó ember, a kinek sajátja egy bizonyos hangrendszer, az emberi nem valamely más szakaszának hangjait az övéi gyanánt tekintse és használja [...]” – szerinte a magyar hangrendszer átmenetet képvisel a finnugor és a törökségi között, ezért a magyar nyelv is átmenetinek tartandó.

Budenz szerint is vérrokonságot kell feltételezni a nyelvrokon népek között, de csak addig, míg másféle (történelmi, antropológiai) bizonyítékok nem utalnak az ellenkezőjére. Ilyen esetekben nyelvcserét kell feltételezni. (Az, hogy egy nép képviselői valójában nem vérrokonok és biológiai származásukat tekintve heterogének, fel sem merül.)

A másik bizonytalanság, hogy a rokonság terminust hol hasonlóság, hol azonos származás jelentésben használják. Gyarmathi is Affinitas, azaz hasonlóság címen tette közzé munkáját. Sajnovics viszont talán pont a kétértelműség elkerülése érdekében mondta, hogy a lapp és a magyar nyelv azonos: azaz közöttük nem egyszerűen hasonlóságról van szó.

A finnugor rokonság elfogadása a 19. század közepén talán éppen azzal függött össze, hogy a rokonságot hasonlóságként értelmezték, és nem tekintették származásbeli azonosságnak. Az ugor–török háború is azzal indult, hogy a magyar mely nyelveknek közelebbi rokona: a finnugoroké vagy a törökségieké. Az igazi törést nem is az okozta, hogy a finnugor rokonság bizonyult volna közelebbinek, hanem az, hogy a kétféle rokonság elvált egymástól: a török nem kevésbé rokona a magyarnak, hanem egyáltalán nem rokona (legalábbis származásában), vagy egészen más minőségben rokona (vannak hasonlóságok a két nyelv között).

Fényképkiállítás Észtországról

A jó és a rossz harca

A tudománytörténeti összefoglalók szeretik úgy feltüntetni, hogy a felvilágosult kutatók elfogadták Sajnovics eredményeit és onnantól kezdve a finnugor rokonság mellett tették le a garast, míg a finnugor rokonságot elutasítók mindig is tudományellenesek voltak. (Tegyük hozzá, hogy a finnugor rokonságot elutasítók világképe is hasonló, csak szerintük a nemzetellenes finnugristák nyomják el az igazságért küzdő tudósokat.) Békés Vera Az elveszett paradigma című kötetében rámutat, hogy a nyelvtudomány történetében (legalábbis az ugor–török háború előtt) nem lehet éles különbséget tenni sem a finnugor és más rokonítások híve, sem a tudományos és tudománytalan kutatók között. Az alábbiakban röviden felsoroljuk Békés Vera példáit.

Közismert, hogy Sajnovics könyvében, miközben a lapp–magyar rokonság mellett érvel, felveti a kínai–magyar rokonság lehetőségét is. Míg a lapp rokonság bizonyításán módszeresen dolgozik, a kínai rokonságról szóló fejezetben csak egyes szavak összecsengésére hivatkozik.

Sajnovics nagy ellenfele, Beregszászi Nagy Pál mindenféle keleti nyelvet bevont az összehasonlításba. Bár álláspontja megbukott, kb. harminc olyan egyeztetése van, amit ma is helytállónak tartunk. (Nyilván jövevényszavakról van szó.) Sajnovicstól kb. ugyanennyi helyes etimológiát tartunk számon, igaz, Sajnovicsnál jobbak az arányok: Beregszászi jóval több etimológiát gyártott, és ezek jelentős része téves.

Otrokocsi Fóris Ferencet a délibábos nyelvészkedés egyik fő alakjaként tartják számon, ugyanakkor ő nem utasította el a(z finn)ugor rokonságot, csupán meggyőző nyelvi bizonyítékokat követelt.

Gyarmathi kezdetben „napkeleti” (sémi) nyelvrokonság mellett foglalt állást, és csak később fogadja el a finnugor rokonságot. Később munkáját több kritika is éri, például időnként helyesen morfológiai elemekre bontja a szóalakokat, máskor viszont megelégszik a szavak összecsengésével – ráadásul időnként torzítja is a szóalakokat a nagyobb hasonlóság érdekében.

Ráadásul Gyarmathi az ujgur–magyar rokonságban hívő Kőrösi Csoma Sándorban látta ifjúkori terveinek megvalósítóját – viszont Vámbéry Ármin, Budenz nagy ellenfele volt az, aki „éretlen nyelvészeti spekulációk áldozatá”-nak nevezte Kőrösit.

Révai Miklós Sajnovics és Gyarmathi követője volt, ugyanakkor hittek a magyar–héber rokonságban is. Az ő tanítványa volt Horvát István, aki a délibábos etimológiák elrettentő példáit produkálta (tőle származnak az olyanok, mint Stockholm = Istókhalma, Koppenhága = Kappanhágó): egyetemi nyelvészeti előadásainak jegyzeteiből az derült ki, hogy bár inkább a perzsa, arab, zsidó rokonság híve volt, a finnugor rokomnságot nem támadta. Az ő tanítványa volt Reguly Antal, aki még finnországi utazása során is tartotta a kapcsolatot vele. Reguly viszont hazatérte után nem szibériai útjáról, hanem A dzsungárokról és azoknak a magyarokkal állított fajrokonságáról címmel tartotta akadémiai székfoglalóját.

Kállay Ferenc viszont a finnugor rokonság híve volt, A finn-magyar nyelv címen az első magyar nyelvű munkát tette közzé ebben a témában, a tudománytörténet mégsem tartja számon. Békés Vera nem mondja ki, de minden bizonnyal arra céloz, hogy a mű színvonala nem indokolja az elismerést.

Békés Vera megállapítása szerint a XIX. század közepén a vita arról folyt, hogy milyen fokú a finnugor nyelvrokonság, és nem arról, hogy elfogadható-e. E kérdésben azonban senki nem látott tisztán. Budenz és Hunfalvy is kezdetben közelebbinek tartotta a török–magyar rokonságot, mint a finn–magyart. Vámbéry viszont kezdetben a finnugor rokonság híve volt, és a magyar–török rokonságról éppen Budenz győzte meg: később Budenz szemére is hányta, hogy saját korábbi álláspontját szentségtörésnek és szándékos ferdítésnek tartja.

Mindezek a tények nem függetleníthetők attól, hogy miként változott a rokonság fogalma. Erről sorozatunk következő részében lesz szó.

Segítség mariul tanulóknak

Mariul tanulóknak segítséget jelenthet Christopher Culver (akinek nyelvészeti blogját olvasóink figyelmébe ajánljuk) segédanyaga. A pdf-fájlt kétoldalas nyomtatásra alkalmas nyomtatóval kell kinyomtatni, így szókincsfejlesztő kártyákat kapunk, melyek egyik oldalán a mari, a másik oldalán az angol jelentést találjuk. A kártyák a Марийский язык для всех (Mari nyelv mindenkinek) című, 1990-ben oroszul tudók számára kiadott tankönyv alapján készültek, de ettől függetlenül is használhatóak.

Jó tanulást!

Mikortól halszagú a rokonság?

Békés Vera A hiányzó paradigma című tudományfilozófiai művében a magyar nyelvtudomány történetének néhány fejezetét vizsgálja. A kötet egyik fejezetében a hazai finnugrisztika kezdeteit veszi górcső alá. Jelen sorozatunkban innen ismertetünk néhány megállapítást: Elsősorban a történeti-filológiai kutatás eredményeire koncentrálunk, a tudományfilozófiai megállapításokat, mivel azok egy szélesebb keretbe illeszkednek, elhagyjuk.

Meglehetősen közismert dolog, hogy a finnugor nyelvrokonsággal kevésbé szimpatizálók „halzsíros atyafiak”-ról szoktak beszélni. A szakirodalom nem egyszer úgy mutatja be az első finnugristákat, Sajnovicsot, Gyarmathit, Regulyt, Hunfalvyt, Budenzet stb., mint akik a közhangulattal szembeszegülő magányos hősként küzdöttek meggyőződésükért. Nem együkről állítják azt, hogy a meg nem értés elkedvetlenítette őket, ezért életük végén megkeseredve fordultak el a finnugrisztikai kutatásoktól.

Kétségtelen, hogy a finnugor rokonításnak mindig is voltak ellenzői, tipikus példája ennek Barcsay Ábrahám alábbi gúnyverse:

Sajnovics jármától óvjuk
nemzetünket,
ki Lappóniából hurcolja
nyelvünket.

Sajnovicson köszörülte a nyelvét Orczy Lőrinc is:

Te pedig, csillagász bár akárki lehetsz
Kedves rokonaidhoz tüstént visszamehetsz
Vélek száraz halból készült málét ehetsz
Mert lám, ítéletet nyelvünkről nem tehetsz.

Tóth Béla a Szállóigék lexikonában Barcsaynak tulajdonítja a „halzsíros atyafiság” kifejezést, azonban ezekben a szövegekben nem kerül elő. A kifejezés legkorábban Mátyás Flórián 1859. július 7-ei, A magyar nyelv Finnítési Törekvések ellenében akadémiai székfoglalójából adatolható, de ott is csak egyik fele, az „atyafiság”.

A két kifejezés együtt, ha nem is jelzős szerkezetként, 1858-ban bukkan fel Tatár Péter Gvadányi-átiratában (műveiről Arany János is írt), melyben a peleskei nótárius az akadémiára érkezik, és ott felháborodik a finnugor rokonságot hirdető tudósokon:

S Istvánfyt, Thuroczyt és híres Bonfinust,
És a derék Belae Regis Notariust
Mind halomra dönté, azt meg mutogatvén, Hogy a
magyar nép a Finntől származván
A jeges tengernek az ő Czethalával
Grönland jégmedvéje s kövér fókával
Atyafiságban van, s onnan jöttek ide,
Kutyák által vonott szánkókon télire,
S Árpád, Tuhutum, Kund, Bulcs, Lehel és Csaba
És többiek mind nagy Grönlandiába És
Finnlandiában halzsírral éltenek
Mitől unokáik megcsömörlöttenek
[...]
A párducos hősökből, kik lóháton jártak
Buzogánnyal, karddal és kjákkal vívtak,
Csinál halzsírevő nyomorult törpéket.

Maga a jelzős szerkezet csak 1893-ban, Szarvas Gábor visszaemlékezéseiben bukkan fel. Szarvas fiatalabb korában maga is finnugorellenes érzelmeket táplált, és így emlékezik vissza: „a 'halszagú atyafiságnak' már csak a gondolata is lázongásba hozta véremet s Básta neve alig volt gyűlöltebb előttem, mint a Hunfalvy-Budenz név”. Visszaemlékezései szerint a Nyelvtudományi Közleményeket „Halszagú tudomány nem kell!” felkiáltással utasította el, de később mégis e folyóirat hatására „lett Saulus Paulussá”.

Békés Vera szerint az 1850-es, 1860-as években a finnugorellenesség inkább csak a műveletlenebb rétegeket jellemezte, de a „halzsíros atyafiság” kifejezést ők sosem használták: ezt később, az 1890-es években adták a szájukba ellenfeleik, akik ezt a korszakot egyfajta hőskorként szerették volna feltüntetni. Bár az atyafiság és a halzsír korábban is felbukkannak már a finnugorellenes szerzőknél, szállóigévé a „halzsíros atyafiság” szókapcsolat csak az 1890-es években, éppen Szarvas visszaemlékezései alapján válhatott.