Udmurt vonatkozású poszt a Wang folyón

A Wang folyó versei című blogon egy udmurt vonatkozású poszt jelent meg.

László Gyula őstörténeti munkássága/1.

A magyar régészet legendás alakja, László Gyula (1910–1998) 100 éve született. Ebből az alkalomból az ELTE Régészettudományi Intézete emlékülést rendezett (program). Az előadók László Gyula sokszínű tudományos munkásságának majdnem minden elemét áttekintették. Nem foglalkoztak azonban a kettős honfoglalás elméletével. Tapintatból. A régészek már a megszületésekor elutasították László Gyula ezen elképzelését, ugyanakkor egységesen mérsékelt, udvarias hangnemben tették ezt, lévén szinte mindannyian a szeretve tisztelt mester tanítványai. A kettős honfoglalás nem lett népszerű a történészek körében sem, egyedül talán Engel Pált lehet említeni, aki elfogadni látszott. A László Gyula munkásságát összefoglaló, 2001-ben megjelent emlékkönyvben Fodor István írta a régészeti fejezetet. A kettős honfoglalásról ő is nagyon visszafogott, udvarias formában nyilvánít véleményt.

Mi azonban nem vagyunk régészek, így a mester iránti tisztelet talán kevésbé köt bennünket a kettős honfoglalás értékelése során (a hazai finnugristák közül egyedül Klima László volt László Gyula tanítványa, mint az nemrég elhangzott, éppen a már idézett konferencián). Finnugrista voltunkból következően Rédei Károly műve (Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája. Bp. 2003. [2., bővített kiadás]) jut elsőként eszünkbe: hogyan is kell kezdeni egy tudománytalan elmélet bírálatát? Gerhard Doerferre kell hivatkozni: „A tudomány a bizonyíthatóról szóló tanítás. Három állapotot különböztetünk meg: 1) A bizonyított … 2) A teljes lehetőség … 3) Az üres lehetőség.” Ez utóbbi „nem igazolható feltevésekből áll, amelyek nem képeznek logikus, zárt rendszert”. (Rédei Károly: i. m. 47.)

Nos, László Gyulának a kettős honfoglalásról szóló teóriája az üres lehetőség kategóriájába tartozik. Maga az alapfeltevés bizonyíthatatlan, tehát az, hogy a 895-ös magyar honfoglalás előtt éltek volna már magyarok a Kárpát-medencében. Már amennyiben abból indulunk ki, hogy bevándorló őseink attól voltak magyarok, hogy magyarul beszéltek. (Másból nemigen indulhatunk ki.) A bizonyításhoz nyelvemlékekre, vagy a 895 előtti Kárpát-medencei népesség magyar nyelvűségére utaló történeti forrásokra lenne szükségünk. Még előkerülhetnek ilyenek. (Például rovásírásos feliratok, de annyi, hogy nyelvükről, olvasatukról konszenzus szülessen.)

László Gyula elméletéről röviden: kiinduló pontja az a régészeti megfigyelés volt, hogy a 895-ös magyar honfoglalás előtt a Kárpát-medencében élt avarok kultúrájában változás állt be (változott a fegyverzet, a kerámia, a díszítőművészet, a temetkezési rítus stb.). Ezt a régóta ismert változást László Gyula kb. Kr. u. 670 tájára datálta. Az 1930-as évektől megjelenő régészeti publikációiban nyomon követhető, hogy milyen fokozatokon keresztül alakult ki elmélete, és hogyan jutott el a felismerésig, hogy az első magyarok 670 körül érkeztek a Kárpát-medencébe. László Gyula korszakos műve, A honfoglaló magyar nép élete már tartalmazza azt a felismerést, hogy a 895-ös honfoglalók békésen elkeveredtek az avar népességgel. Lakóterületüket tiszteletben tartva, melléjük-közéjük telepedtek. A finnugor régészeti szakirodalmat tanulmányozva pedig László Gyula a Káma alsó folyása melletti lelőhelyek (nyevolinói, lomovatovói típusú temetők) régészeti anyagát – az övveretek motívumkincsét – állította a 670 utáni avar leletanyaggal párhuzamba. A későavar díszítőművészetet „griffes-indás” körnek nevezte, és úgy vélte, hogy az indamotívumok a Káma mellől kerültek az avar ötvösök mintakincsébe. A Káma mellől – tehát az avarok egy része is onnan származott, finnugor volt, sőt magyar. Az is megállapítható László Gyulának már a korai műveiből, hogy nagy hatást gyakorolt rá Nemzeti Múzeumbeli igazgatójának, Zichy Istvánnak azon nézete, hogy a magyarok nyelvcserével jutottak finnugor eredetű nyelvükhöz.

A régészeti megfigyelések mellé László Gyula történeti és néprajzi adatokat is keresett: idézte azt a bizánci forrást, amely szerint Kuvrat bolgár fejedelem halála után egyik fia saját néprészével együtt a Kárpát-medencébe költözött, valamint idézte az orosz őskrónika beszámolóit arról, hogy a fehér és fekete ugorok (= magyarok) egymástól külön, más-más időpontban vonultak el Kijev alatt. Néprajzi bizonyítékokként pedig az avar és magyar hitvilág azonosságára utaló régészeti leleteket mutatott be. A több évtizedes gondolkodás után megfogalmazott elméletét 1970-ben az Archeológiai Értesítőben, majd a Valóságban publikálta.

Mint arra már utaltam, az elmélet a felsorakoztatott érvekkel nem bizonyítható. Akkor sem, ha azok az érvek helytállóak. A szakmai vita során azonban bebizonyosodott, hogy nem igaz László Gyula azon megállapítása, miszerint az avar és magyar településtömbök kiegészítik egymást, nem igaz, hogy az avarok „indás” csoportja a Káma mellől származna, mivel az indamotívumos övdíszek ottani megjelenése kereskedelmi kapcsolatokkal magyarázható. A humán tudományokban az elmúlt évtizedekben megerősödött az a felfogás, hogy egy adott tudományágban megfogalmazott elméletet először a tudományon belül kell bizonyítani, külső érvek (tehát jelen esetben László Gyula történeti, néprajzi érvei) csak a belső bizonyítás után vehetők figyelembe. Tehát az elmélettel többrendbeli módszertani problémák is voltak. Jelentősége azonban rendkívüli, és máig élő hatást gyakorol a magyar régészeti kutatásokra. Nyomában fellendült a Kárpát-medence 9. századi régészeti hagyatékának kutatása és feldolgozása. További hatásaként elgondolkodhatunk a régészet és a néptörténeti kutatások összefüggésein és lehetőségein is: egyáltalán lehetséges régészeti leletekből egy etnikum fejlődésére, változásaira következtetni?

Legközelebb László Gyula finnugor őstörténeti elméletéről írok.

Kossuth és a finnugor rokonság

Békés Vera A hiányzó paradigma című könyvében említ egy érdekes történetet Kossuth Lajossal kapcsolatban. Kossuth 1850-ben Lipcsében kiadott német nyelvű összegyűjtött műveiben azt írta, hogy szláv és német írók barbár és megvetett népekkel rokonítják a magyart, hogy nevetségessé tegyék, ráadásul magyar írók is csatlakoztak hozzájuk, és a finneket a magyarok rokonainak mondják. Kossuth művét 1870-ben idézte Hunfalvy a Századok lapjain.

Kossuth azonban elhatárolta magát e kijelentésektől, és ezeket személyi titkárának, a kötet fordítója és kiadója, Zerffy Gusztáv „hitvány irodalmi üzérkedésé”-nek mondta. Mi több, Hunfalvyt hibáztatta, amiért felült a hamisításnak. A huszadik század utolsó negyedében az ügy fordulatott vett, ugyanis Frank Tibor Zerffy-életrajzában kimutatta, hogy a szóban forgó köteteket nem is Zerffy adta ki, hanem egy Adolf Bucheim nevű újságíró hamisítványáról van szó.

Hunfalvy 1877-ben ismét visszatért a kérdésre, megjegyezve, hogy „Kossuth tekintélye sem szenvedne nagy csorbát, ha meg is vetné a finn rokonságot. Csak az lett volna igazán nevetséges, [...] ha azt a rokonságot habsburgi cselszövénynek tartja, s a maga részéről bárgyúnak vagy bűnösnek deklarálja azt, a ki azt a kérdést vitatja”. Ugyanakkor Hunfalvy arra is felhívja a figyelmet, hogy (ahogy ő tudja) Zerffy azért is merte a finnellenes gondolatokat, ill. a finn(ugor) rokonság „cáfolatát” (ti. hogy Habsburg cselszövésről van szó) Kossuth szájába adni, mert az „a magyar vérbe átalment”, azaz a közgondolkodás részévévé vált.

Békés Vera viszont éppen az ellenkezőjére hívja fel a figyelmet: Kossuth szájába éppen azt adják, hogy sokan elfogadják a finn(ugor) rokonságot: szó sincs arról, hogy magányos finnugristák küzdenének az „igazság”-ért.

Mit is jelent a rokonság?

Békés Vera A hiányzó paradigma című könyvében című művében felhívja a figyelmet arra, hogy a rokonság fogalma sokáig nem volt egyértelmű.

Az ugor–török háború elején egyáltalán nem volt világos a nyelvrokonság és a vérrokonság közötti különbség. Vámbéry Ármin például így írt: „A mily kevéssé várhatjuk, hogy a macska gágogni vagy a bagoly nyávogni fog, éppen olyan kevéssé lehet az, hogy egy etnográfiai osztályhoz tartozó ember, a kinek sajátja egy bizonyos hangrendszer, az emberi nem valamely más szakaszának hangjait az övéi gyanánt tekintse és használja [...]” – szerinte a magyar hangrendszer átmenetet képvisel a finnugor és a törökségi között, ezért a magyar nyelv is átmenetinek tartandó.

Budenz szerint is vérrokonságot kell feltételezni a nyelvrokon népek között, de csak addig, míg másféle (történelmi, antropológiai) bizonyítékok nem utalnak az ellenkezőjére. Ilyen esetekben nyelvcserét kell feltételezni. (Az, hogy egy nép képviselői valójában nem vérrokonok és biológiai származásukat tekintve heterogének, fel sem merül.)

A másik bizonytalanság, hogy a rokonság terminust hol hasonlóság, hol azonos származás jelentésben használják. Gyarmathi is Affinitas, azaz hasonlóság címen tette közzé munkáját. Sajnovics viszont talán pont a kétértelműség elkerülése érdekében mondta, hogy a lapp és a magyar nyelv azonos: azaz közöttük nem egyszerűen hasonlóságról van szó.

A finnugor rokonság elfogadása a 19. század közepén talán éppen azzal függött össze, hogy a rokonságot hasonlóságként értelmezték, és nem tekintették származásbeli azonosságnak. Az ugor–török háború is azzal indult, hogy a magyar mely nyelveknek közelebbi rokona: a finnugoroké vagy a törökségieké. Az igazi törést nem is az okozta, hogy a finnugor rokonság bizonyult volna közelebbinek, hanem az, hogy a kétféle rokonság elvált egymástól: a török nem kevésbé rokona a magyarnak, hanem egyáltalán nem rokona (legalábbis származásában), vagy egészen más minőségben rokona (vannak hasonlóságok a két nyelv között).

Fényképkiállítás Észtországról