A finnugor számnevekről

FunkTazmagora álnevű olvasónk a finnugor számnevekről tett fel néhány kérdést. Mielőtt ezekre válaszolnánk,fel kell hívnunk a figyelmet Honti László Die Grundzahlwörter der uralischen Sprachen című monográfiájára, mely az összes uráli nyelv tőszámneveinek eredetét tárgyalja. Ismereteink szerint ez az egyetlen munka, amely egy teljes nyelvcsalád összes tőszámnevét feldolgozza.

Kérdésem nem a cikk témájához kapcsolódik: a finnugor nyelvek számneveit olvastam,és feltűnt,hogy a "8" és "9" számnév alakjai az ugor nyelvekben jelentősen különböznek a finn-permi ág nyelveinek számneveitől (legalábbis a laikus számára): pl: finn kahdeksan, lív kaadőks,vepsze kahesa,erza kavkso,mari kandaše,viszont manysi n'ololov,khanti n'uwty,magyar nyolc.
Finn yhdeksän,lív iidőks,vepsze ühesa,erza vejkse,mari indeše,viszont manysi ontolov,khanti yir'ang,magyar kilenc.
Az angol nyelvű Wikipedia ezt írja (Finno-ugric languages c. cikk):
"The numbers '9' and '8' in Finnic thru Mari are considered to be derived from the numbers '1' and '2' as '10–1' and '10–2'. One reconstruction is *yk+teksa and *kak+teksa respectively, where *teksa cf. deka is an Indo-European loan; notice that the difference between /t/ and /d/ is not phonemic, unlike in Indo-European. Another analysis is *ykt-e-ksa, *kakt-e-ksa, with *e being the negative verb."

Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy a permi nyelvekben ('8': komi kökjamys, udmurt ťamys (< őspermi kykjamys), '9' komi okmys, udmurt ukmys – y = veláris i, ö = veláris e, ť = magyar ty) hasonló a '8' és a '9' felépítése, de más elemekből épül fel. A mys ezekben vagy egy önálló '10' jelentésű szó, vagy a mynVś '10-ből' alakból rövidült (itt a V egy közelebbről meg nem határozható magánhangzó). Akik az előbbi elképzelést vallották, összefüggésbe hozták a magyar kilenc és harminc -nc elemével. Az utóbbi azonban valószínűbb, mert a myn elem ma is megvan a komi '30'–'60' számnevekben, sőt, az ugor nyelvekben is: a magyar -van, -ven azonos eredetű. A lényeg azonban az, hogy a permi '8' és '9' szintén '2/1 a 10-hez' jelentésű, de etimológiailag nem azonos a többi finn-volgai számnévvel.

Ebből az alapnyelvi *kakteksa,*ykteksa szóból hogyan lett az ugor nyelvekben nyolc,kilenc,ill. n'ololov,ontolov és n'uwty,yir'ang ? Vagy egyáltalán abból a szóból erednek ezek a megnevezések?

Természetesen az ugor számnevek eredete egészen más. A '8' töve közös az ugor nyelvekben, a magyarban a c, a manysiban a -low a '9' analógiájára jelent meg. A tő etimológiája homályos, felmerült a '4', illetve a nyaláb szavakkal való összefüggése.

A '9' viszont mindhárom ugor nyelvben különböző. A magyarban a legvalószínűbb, hogy a kile- elem a kívül szónak felel meg, a -nc elem pedig vagy a már említett mys megfelelője, vagy a tíz > tz > c folyamat során jött létre úgy, hogy egy nazális is betoldódott (vö. geric > gerinc, bogács > bogáncs). Hasonlóképpen '1 híján tíz' jelentésű a manysi szó, melyben a -tal, -tol elem ugyanaz a fosztóképző, mint amelyet a magyar -talan, -telen toldalékokból ismerünk. A hanti nyelvjárásokban az őshanti ej-ert-jön (eredetileg 'egy-kiegészítve-tíz', azaz 'eggyel kiegészítve tíz') folytatóit találhatjuk. Elmondhatjuk tehát, hogy a '9' felépítése az ugor nyelvekben eltér ugyan a finn-permi '8' és '9' számnevek felépítésétől, de megegyezik velük abban, hogy a tízhez való viszonyításból alakult ki.

Ha a *kakteksa és *ykteksa azt jelenthette,hogy tízből kettő/egy,ill. kettő/egy híján tíz,akkor feltételezhető,hogy a finnugorok számolása a tízes számrendszerre alapult?

Az, hogy ma ezek a számnevek léteznek, azt bizonyítja, hogy a finnugor nyelvek ma a tizes számrendszert használják. Az azonban, hogy ezek a számnevek szerkesztettek, inkább azt sugallja, hogy korábban más számrendszert, talán a nyolcas számrendszert használták. Valójában erről semmi biztosat nem mondhatunk.

A finn számnevek,számrendszer 20-ig: kahdeksantoista (18,tkp. 8 + 10,8 a 10-hez),kolmetoista (13),kuusitoista (16),stb. germán hatás eredménye vagy finnugor eredetű?

A kolmetoista-típusú szerkezetek a kolme toista kymmentä-típusú 'három a második tízből' szerkezetekből jöttek létre. Korábban nem csak a 11–19 számokat fejezték ki így, hanem volt pl. 'nyolc a harmadik tízből = 28', 'négy a negyedik tízből = 34' stb. szerkezet is. Ezek nyilvánvalóan létrejöhettek belső fejlődéssel is, én nem látom okát, hogy germán hatást feltételezzünk. Sőt, tudtommal a germánban nincsenek ilyen szerkezetek.

A placebóról 2.

Kettős mérce

Cikkem előző részének végén rámutattam, hogy Junttila túl szigorúan várja el a szabályos hangmegfeleléseket, és olyan indokokkal utasít vissza egy (egyébként természetesen téves) finn–sumér egyeztetést, amelyek önmagukban nem bizonyítják ennek hibásságát. Még rosszabb azonban a helyzet, ha a finnugor adatokat hasonló szigorúsággal kezeljük. Vegyük például a közismert vesi – víz példát! Ennek alapján azt várnánk, hogy a finn v-nek magyar v felel meg. Igen ám, de ott a viisi – öt, sőt, az ydin [üdin] – velő. Junttila érvelése alapján ezekről is gyorsan megállapíthatnánk, hogy nem lehetnek közös eredetűek, hiszen nem érvényesül bennük a szabályos hangmegfelelés. Egyfelől illendő lenne a magunkkal szemben alkalmazott mércét használni ellenfeleinkkel szemben is, másfelől a laikusok számára sem kell egyszerűnek feltüntetni azt, ami bonyolult. A szabályos hangmegfelelések szerepe fontos, de közel sem igaz, hogy minden etimológiailag összetartozó szóban maradéktalanul érvényesül.

A kötet legellentmondásosabb momentuma, hogy Honti azzal vádolja Wiiket, Künnapot és Pusztayt, hogy nem ismerik a lingua franca terminus jelentését, miközben kiderül, hogy ezzel Honti sincs tisztában. Honti szerint ugyanis a terminus nemcsak közvetítő nyelvet jelent, hanem pidzsint is (219). Sajnos nem derül ki, mik a forrásai, de utóbbiból mindössze annyi igaz, hogy lingua francaként pidzsin is szolgálhat, illetve hogy a lingua francának eredetileg egy földközi-tengeri pidzsin nyelvet, a szabirt hívták. A definíció bekerült a függelékbe is. Sajnos az itt található definíciók nem segítik a laikus olvasót (terminust terminussal magyaráznak meg, pl. komitatívusz = társhatározó eset), ráadásul sokszor igen szakszerűtlenek is. A morféma definíciójában teljesen összekeverednek a morfra, az allomorfra és a morfémára vonatkozó állítások, a tipológiát gyakorlatilag a morfológiai típusok kérdésére korlátozzák, az univerzáléról azt állítják, hogy „olyan sajátosság, mely minden természetes nyelvben megvan” (hogy férnek ebbe bele az implikációs univerzálék?). A definíciók szerint a fonetika „a beszédhangokkal foglalkozó tudományág”, míg a fonológia „a beszédhangok rendszerét és funkcióját ta[n]ulmányozó tudományág”: a laikus számára ebből nem derül ki, hogy mit vizsgál a beszédhangokon a fonetika (ha feltételezhetően a rendszerüket és funkciójukat nem). Nem jobb a helyzet a „hangtani jelek” magyarázatánál sem, ezek szerint az ā, ill. a finnben és az észtben az aa egyarán a hosszú a-t jelöli, holott sokkal inkább a magyar á-nak felel meg. Az ě a kötet állításával szemben „egyes szláv nyelvekben” (konkrétan a csehben és a szorbban) nem csupán a megelőző mássalhangzó jésítettségét jelölheti, hanem a [je] hangkapcsolatot is. Az ł a definíció szerint „l-szerű hang, főleg a lengyelből ismert [sic!], amelyben [sic!] kétféle ejtése van: ejtik u-szerűen és hátrahúzott nyelvháttal is”. Eltekintve attól hogy a lengyel ł valójában bilabiális zöngés réshangot (IPA [w]) jelöl, a definíciónak azért sincs értelme, mert az u is veláris hang, tehát hátrahúzott nyelvháttal ejtjük. Egyébként a felsorolt jelek igencsak ritkán bukkanhatnak fel a kötetben (l. a kaliforniai vintu nyelv egy hangjának jelét), másrészt ha elő is fordulnak, közel sem biztos, hogy abban az értékben, mint a függelékben. A 20. oldalon például szerepel az ószláv ě, melynek hangértéke nem a fent leírtaknak felel meg, hanem nyílt e (ä); ugyanitt szerepel az ószláv ę is, mely a függelék szerint a lengyelben fordul elő, az ószlávról nem történik említés stb.

A 227. oldalon Honti felrója Pusztaynak, hogy Dixon egy könyvéből azt a gondolatot emeli ki, hogy nem minden nyelv kapcsolata ábrázolható családfán, és Dixon ezen érve alapján az uráli családfa ellen érvel. Honti azonban felhívja arra a figyelmet, hogy Dixon felsorol néhány nyelvcsaládot, amelyre a családfamodell alkalmazható, és közöttük van az uráli is. Szerinte ez szöges ellentétben van mindazzal, amit Pusztay kifejt. Honti négy helyet is megjelöl, ahol Dixon az uráli családfáról beszél, ezek közül az utolsó a 98. oldal. Csakhogy Dixon már ezen az oldalon olyan lehetőséget vet fel, amely nem fér össze az uralisztika hagyományos szemléletével, és sokkal közelebb áll Pusztay elképzeléseihez. Nevezetesen azt, hogy egy nyelvcsalád több kiinduló nyelvben is gyökerezhet. Mi több, Dixon arról a lehetőségről is szól, hogy az uráli és az indoeurópai alapnyelv között kapcsolat van, mely családfán nem ábrázolható, egyfajta kiegyensúlyozott nyelvi helyzetben jöhet létre, amikor egy nagyobb területen sok nyelv egyre közelebb kerül egymáshoz azáltal, hogy tulajdonságai elkeverednek. Az így kialakult viszonyok felismerhetőek, de családfaszerűen nem rendszerezhetőek. Miközben Honti Pusztayt vádolja hamisítással, maga hallgatja el Dixon azon állításait, melyek az ő véleményével szemben állnak, Pusztayéhoz viszont hasonlítanak.

Szintén kettős mércét alkalmaz Fodor, amikor azért kritizálja Kiszelyt, mert előre felsorolja téziseit, míg Fodor szerint úgy illendő, hogy a legfontosabb eredmények csak a kötet végén kerüljenek sorra (100). Ezek a sorok arról árulkodnak, hogy éppen Fodor nincs tisztában a tudományos műfajok angolszász (és napjainkban nemzetközileg is meghatározó) alapszabályaival: ezek előírják, hogy a bevezetésben szerepeljen, hogy a szerző milyen végkövetkeztetésekre jutott és milyen úton jutott el odáig. Ugyanő a 83. oldalon arra hivatkozik, hogy a magyarok nem lehettek őshonosak a Kárpát-medencében, hiszen a középkori krónikák mind keletről származtatják a magyarokat. Ha ezt érvnek fogadjuk el, akkor el kell fogadnunk azok érveit is, akik szerint a magyarok a hunokkal azonosak, vagy akár azt az „érv”-et is, hogy a krónikák nem említik a magyarok finnugor mivoltát, tehát nem is lehetünk finnugorok.

A kettős mérce egy további példája, hogy miközben a szerzők a dilettánsokat nem egyszer azzal vádolják, hogy olyan kérdésekbe kontárkodnak bele, melyekhez nem értenek, a kötet szerzői maguk is belefutnak a finnugorellenesség pszichológiai vagy szociológiai hátterének elemzésébe, holott kétségtelen, hogy az ilyen vizsgálatok módszertanában ők sem jártasak. Ráadásul magabiztos következtetéseik is ellentmondásosak, Honti például Trianonban látja az előkelő rokonok keresésének okát (233), míg Bereczki szerint éppen a Horthy-korszak volt az, amikor a finnugor rokonság népszerűsítése kormányszintre emelkedett (42). Honti a(z általa közelebbről nem definiált) liberalizmusban látja a bajok fő forrását (233): itt bizonyára nem a politikai liberalizmusra gondol, hiszen a finnugorellenesek legkevésbé ehhez az oldalhoz kötődnek. Honti maga is idézi a finngorellenesek idegengyűlölő, nacionalista megnyilvánulásait (167), és Brogyanyi is kimondja, hogy az alternatív tanok hirdetői „rendszerint a magyar jobboldalon találhatók és erősen nacionalista színezetű politikai irányt képviselnek” (45). Honti liberalizmusa feltehetően a szabályozás hiányát jelenti, s számára a minőségi szempontok központi érvényesítése hiányzik. A gondolat nem új, találkozhattunk már a szabad könyvpiac kárhoztatásával is (pl. Domokos Péter Szkítiától Lappóniáig című kötete 1998-as újrakiadásának előszavában). Kérdés azonban, hogy a jelenlegi állapot kritikusai milyen alternatívát tudnának ajánlani. Ki szabályozná és milyen alapon, hogy milyen könyvek jelenhetnek meg? Mi biztosítaná, ki ellenőrizné az ő szakmai hozzáértését? Milyen alapon korlátozható valakinek azon joga, hogy akár butaságokat is beszélhessen vagy publikálhasson? Ezekre a kérdésekre semmilyen választ nem kapunk.


Tekintélyelvűség

A laikusok szemében (és általában is) sokat ronthat a könyv hitelességén a tekintélyelvűség, illetve egyes ismeretek megdönthetetlennek tekintése. Junttila is felhívja rá a figyelmet, hogy „egy kutató jó híre nem garantálja százszázalékosan a kutatás minőségét” (257), azaz pusztán azzal, hogy szaktekintélyre hivatkoztunk, még nem igazoltuk állításunk igazságát. Ezt az alapelvet a kötet szerzői sorozatosan figyelmen kívül hagyják.

Brogyanyi például a következő kérdést teszi fel: „Komolyan lehet venni ezeknek az alternatív nyelvészkedőknek etimológiáit, amikor a magyar nyelv szláv jövevényszavai egy részét is a sumérból eredeztetik?” (49). Ez a kérdésfeltevés azonban előfeltételezi, hogy e szavak szláv eredetűek, nem pedig lehetőségként állítja szembe a szláv, ill. sumér származtatást, és érvel az az előbbi mellett. Még messzebbre megy Honti, aki kijelenti, hogy ha egyszer a TESz szerint a víz ősi, uráli szó, akkor azt nem lehet kétségbe vonni (188)! Hasonló az a megállapítása is, hogy etimológiai szótárakat kell forgatni, ha az ember meg akarja tudni az „igazságot” (194). Természetesen sem laikusnak, sem kutatónak nem lehet jobb tanácsot adni, mint hogy először is nézzen utána a kérdésnek a szakirodalomban – de azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy a szakirodalom a megdönthetetlen igazságot tartalmazza. Hasonló stratégia az is, amikor a velünk egyetértő szakembereket hozzáértőnek tüntetjük fel, míg az ellenkező álláspontot képviselőket nem (99, 225).


Személyeskedés

Junttila a tudományos érvelésben elsők közt emeli ki az objektivitást (256), azaz egy állítás értékelésekor nem lehet figyelembe venni a kutató személyét. A szerzők egy része azonban kifejezetten személyeskedő hangot üt meg. Ez különösen Fodor és Honti cikkeire jellemző. Fodor stílusát és érveit két mondattal illusztrálom: „... a terjedelmes kötet [ti. Kiszelyé] nem csupán szellemileg veszélyes olvasójára, hanem fizikailag is: óvakodni kell ugyanis attól, hogy az ember a lábára ne ejtse, mert hetekig tartó sántaságot okozhat” (95); „A szerző [ti. Kiszely] oly biztosan mozog a régi történelem színpadán, mint kerge lúd a jégen!” (104). Fodor szívesen hozza szóba Kiszely ügynökmúltját is, holott legyen ez bármennyire szégyenletes, Kiszely tudományos tevékenységéről nem mond semmit: semmi nem zárja ki, hogy egy besúgó egyben kitűnő kutató is legyen. (Érdemes ezt egybevetni Junttila megállapításával, miszerint „Egy tudományos állítás és előadójának azonosítása maga is áltudomány” (256).)

A személyeskedés különös formát ölt Honti harmadik cikkében, melyben egyszerűen woldemortizálja vitapartnereit, és nem hajlandó nevükön nevezni őket: „Egy, a politikában a közelmúltban ismertté vált, jogász végzettségű honfitársunk [...]” (175), „Egy önmagát „hivatásos igazságkereső”-nek minősítő személy, aki igyekezett nagyobb nyilvánosság elé vinni e fura tanoknak legalább egy részét, az egyik jeles szerzőt így jellemezte[...]” (175), „egy hivatásos rímfaragó” (182), „egy másik hölgy, aki neve szerint nem magyar, de magyarként nyilatkozik meg [...]” (188). Ez utóbbi megjegyzés különösen sértő, hiszen neve alapján az illető magyarságát kérdőjelezi meg, azaz a Budenzet és Hunfalvyt származásuk miatt támadók szintjére ereszkedik. Ráadásul ugyanebben a cikkében Tóth Imrének felrója, hogy nem említi Bálint Csanád nevét. A cikk egyébként is hemzseg a lekicsinylő megjegyzésektől, de az alábbiakban egy olyan példát szeretnék kiemelni, amelyben Honti a (laikusok számára is érthető) magyarázat helyett is a gúnyolódást választja. Czeglédi Katalintól (pontos helymegjelölés nélkül) az alábbiakat idézi: „A hak[asz – kieg. tőlem FL] pičik ’könyv, levél, írás’ azért is érdekes, mert a p- szókezdője összetartozik a magy. petty, pont stb. p- szókezdőjével, a -č- pedig rokon a hun bicsigecsi -cs-jével.” Honti ezen a ponton elmagyarázhatná, hogy ha a pičik szókezdő p-jét összefüggésbe hozzuk a petty, pont p-jével, akkor óhatatlanul összefüggésbe kell hoznunk a č-jét a tty-vel, illetve nt-vel (esetleg a t-vel) is, sőt, az i, az e és az o között is összefüggést kell találnunk; hasonlóképpen ha a pičik-beli č összefügg a bicsigecsi első cs-jével, akkor a p- és a b- között is összefüggést kell látnunk stb. Honti azonban a következő kommentárt fűzi hozzá: „Az, hogy a hakasz szó p-je összetartozik(?) a magyar petty és pont szavak p-jével, legalább annyira érdekes, mint az, hogy a magyar macska m-je összetartozik(?) a német Maus és az angol mouse ’egér’ m-jével, nemde?” Ebből azonban az, aki számára nem volt világos, miért sántít Czeglédi érvelése, nem is fogja megérteni.

A kötet egészét jellemzik a dehonesztáló kifejezések, ezek közül csak a bevezetőből idéznék néhányat: „dilettáns”, „tanulatlan, műveletlen és gyakran gátlástalan”, „józan gondolkodásra képtelen” (7), „szajkózzák a sarlatánságokat”, „tömény butaságok”, „legfeljebb népbutításra alkalmasak”, „botcsinálta szakemberek”, „belekotnyeleskednek” (8), „könyvelőből, birkapásztorból vagy munkásőrből avanzsált csodadoktorok”, „tücsköt-bogarat összehordó tudálékoskodók”, „kardcsörtető és handabandázó dilettánsok”, „hisztérikus epidémia” (9), „butaságok”, „zavaros vagy éppen értelmezhetetlen kinyilatkoztatás”, „zöldségtermesztők”, „zavaros elméletek”, „tömény butaság”, „dilettáns elmeszülemények”, „vadnál vadabb ötletek” (10). Ugyanezen az oldalon: „Arra természetesen nem számíthatunk, hogy az elvakult, legjobb esetben is csak félművelt dilettánsok gondolkodva elolvassák e kötetet [...], ha mégis rászánnák magukat az olvasásra dőreség lenne arra számítanunk, hogy valamit is felfognak a könyvben előadottakból [...]”. A vitapartnerek, még ha a tudományon kívülről érkeztek is, és felkészültségük valóban erősen hiányos, joggal kérhetik ki maguknak az ilyen hangnemet. A semleges állásponton álló érdeklődők számára is sokkal meggyőzőbb és hitelesebb lenne, ha a tudomány képviselői ellenfeleik állításait szednék szét, nem pedig minősítenék őket. Ha egy-egy ilyen jellemzés jogosnak is mondható, halmozásuk ilyen mértéke semmiképpen sem indokolt, és visszatetszést kelt.

További példa a lekezelő hozzáállásra, hogy Keresztes abszurdumnak nevezik, hogy Wiik a finn kala ’hal’ és az angol whale ’bálna’ szavakat véli etimológiailag összetartozónak (pontosabban úgy véli, hogy a szó a finnugorból került a germánba), „hiszen egy halász-vadász közösség számára nyilvánvaló, hogy a bálna nem hal!” (283). Ezzel szemben Johanna Laakso teljesen más összefüggésben veti oda, hogy a „laikus azt sem venné könnyen észre, hogy a bálnák közelebbi rokonaik a tengerimalacoknak, mint a halaknak” (299). (Mondhatnánk persze, hogy a bálnavadász nem laikus, na de nem is biológus: éppen Keresztes figyelmeztet arra, hogy a sok nyelven beszélők sem nyelvészek, „a madár szépen tud énekelni, de ettől még nem ornitológus” (280).)

A teljesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy a gúnyos, kioktató hangnem nem jellemző a kötet minden írására. Leginkább a magyar szerzőkre jellemző ez a hangnem, de közülük sem mindegyikre: Bereczki és Csúcs cikke higgadt, tárgyilagos érvelés.

A kötet egésze

Sajnos a könyv egészéről is azt kell mondanunk, hogy koncepciótlan. A cikkek gyakran visszatérnek hasonló kérdésekre, ha nem is önismétlésekbe, de egymás ismétlésébe bocsátkoznak, ugyanakkor egyetlen kritizált művet vagy gondolatrendszert sem elemeznek alaposan, a valódi cáfolat igényével.

A kötet a finnugorellenes elképzeléseket igyekszik nagy veszélyként feltüntetni: „a nyelvtudományi munkák közt tömegével virítanak olyan kiadványok is, amelyek legfeljebb népbutításra alkalmasak” (8); „Ennek a kötetnek a létrehozását az indokolta, hogy a kommunista diktatúra összeomlása után a véleménynyilvánítási szabadság beköszöntével a nyelvészeti dilettantizmus szinte hisztérikus epidémiává vált, [...]” (9); „Világosan érzékelhető, hogy az utóbbi években (nagyjából a rendszerváltás óta) új erőre kaptak az ún. alternatív (vagyis a finnugor nyelvrokonságot tagadó) elméletek” (65) stb. Ugyanakkor mintha a szerzők sem bíznának ezen téves elképzelések elterjedtségében, közismertségében. Az előszó kifejezetten a kötet erényének nevezi, hogy azok, akik nem olvastak ilyen műveket, „e kötet révén tájékozódhatnak a dilettáns elmeszülemények főbb tételeiről, a vadnál vadabb ötletekről [...]” (10). Honti többek közt azzal indokolja azt, hogy terjedelmes idézeteket közöl e művekből, hogy „az általam felhasznált szakirodalmi tételek és dilettáns munkák nem feltétlenül könnyen hozzáférhetők” (161). Érthető, ha a tudomány képviselői úgy érzik, hogy népszerűvé és közismertté vált áltudományos művek tévedéseit kell helyreigazítaniuk, ám meglehetősen kontraproduktív, ha maguk viszik be ezeket a köztudatba. Csak e művek tekintélyét növelik a szakemberek azzal, hogy vitába szállnak velük. Véleményem szerint csak olyan műveket lenne szabad tárgyalni, melyekkel kapcsolatban a közvélemény valóban várja a szakemberek állásfoglalását.

Úgy vélem, ez a kötet semmilyen szerepet nem játszhat a finnugorellenes elméletek visszaszorításában, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. Szakmai gyengeségeire a finnugorellenes körökben aligha figyelnek fel, a kötetet leginkább az védi meg, hogy nehezen olvasható, így elszánt ellenfelei aligha fogják végigolvasni. A szakmának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve nem mondhatjuk, hogy csak a finnugorellenes oldal gyalázkodik. A finnugorellenesség betegsége aligha gyógyítható, tüneti kezelésére talán lenne mód. Az orvosság nem született meg, egyelőre csak a placebóhatásban reménykedhetünk.

Helyreigazítás

A múlt héten megjelent az indexen egy cikk, melyben Simon Zsolt indogermanista kollégámmal Szőcs Géza kijelentéseivel kapcsolatban válaszoltunk újságírói kérdésekre. Nem árulok el nagy műhelytitkokat, ha elmondom, hogy a kérdéseket írásban kaptuk és írásban válaszoltunk rájuk, majd az újságíró, Valuska László a válaszainkból szerkesztett cikket. Az újságíró a lehető legkorrektebbül járt el, a cikket végigolvashattuk, megvitathattuk, módosíthattuk, míg végül összeállt egy olyan verzió, amelyet mindketten optimálisnak éreztünk.

Érthető hát a meglepetésünk, hogy a megjelent cikk szövege mégsem egyezett meg az általunk jóváhagyott szöveggel. A legtöbb változtatás jelentéktelen volt, ám egy fél bekezdés, melynek előzménye sem volt az eredeti szövegben, mégis megdöbbentett:

A 19. század első felében Reguly Antal bizonyította a finnugor nyelvrokonságot, miután az utazásain a finn, lapp, karjalai, észt, mordvin, mari, manysi, hanti és nyenyec nyelveket nemcsak elsajátította, de pótolhatatlan gyűjtőmunkát is végzett e népek körében. Az összegyűjtött anyagot már Hunfalvy Pál és Budenz József dolgozták fel. Utóbbiak megcáfolták Vámbéry Ármin elméletét a magyar nyelv török eredetéről.

Sajnos ez a néhány mondat, melynek eredete ismeretlen, hemzseg a tévedésektől.

1. Reguly nem bizonyította a rokonságot, ilyen témában nem is alkotott semmit, jelentőset biztosan nem. Az ő fontossága abban rejlik, hogy rengeteg nyelvi és néprajzi anyagot gyűjtött, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy jobban ismerjük e nyelveket és népeket. Ráadásul mindezt a század negyvenes éveiben, tehát inkább a közepén, mint az első felében.

2. Reguly ugyan megtanult finnül, de a felsorolt többi nyelven nem, esetleg manysiul tudhatott még valamennyire, de egyébként meglehetősen passzív volt a tudása. Manysi és hanti gyűjtése jelentős, a többi ugyan a maga korában jelentős volt, de a manysi és hanti anyag jelentőségéhez nem mérhető.

3. Reguly anyagát nem csupán Hunfalvy és Budenz dolgozta fel, hanem generációk sora dolgozott rajta, az említetteken kívül pl. Munkácsi Bernát és Pápay József – őket mindenképpen említeni kellene, mert ők fejtették meg Reguly megfejtetlen lejegyzéseit.

4. Semmiképpen nem nevezhetjük Vámbéry elképzelését „elmélet”-nek: mint azt többször kifejtettem (a Rénhíreken először itt), az elmélet egy magyarázó rendszer – ilyennek tekinthetjük a történeti-összehasonlító nyelvtant, amelynek van egy elmélete arról, hogy a nyelvek miként változnak, és erre az elméletre építve lehet meghatározni, mely nyelvek rokonok.

5. A török rokonság „elmélet”-e aligha nevezhető Vámbéryének, mert jóval régebbi: ezen kívül az ötvenes években még Budenz állt a török rokonítás mellett, és ő győzte meg Vámbéryt arról, hogy a török rokonság közelebbi, mint a finnugor. Csak a későbbi kutatások során változott Budenz véleménye, és paradox módon éppen Vámbéryvel szemben
kellett ennek igazát bemutatnia.

Mindezek alapján a cikk megjelenése után azonnal javasoltam Valuska Lászlónak, hogy a fenti mondatokat a következőképp módosítsa:

A 19. század közepén Reguly Antal utazásai során pótolhatatlan nyelvi és néprajzi anyagot gyűjtött a finn, lapp, karjalai, észt, mordvin, mari, és nyenyec, de különösen a manysi és a hanti nép körében. Az összegyűjtött anyagot több nyelvészgeneráció dolgozta fel, köztük Hunfalvy Pál, Budenz József, Munkácsi Bernát és Pápay József emelendő ki. Hunfalvy és Budenz központi szerepet játszott a a magyar nyelv török eredetéről szóló elképzelések megcáfolásában. Legjelentősebb vitapartnerük Vámbéry Ármin, a kitűnő turkológus volt.

Sajnos levelemre azóta sem kaptam választ, a cikk már régen lekerült a címlapról, és valószínűleg már csak kevesen fogják olvasni, olyanok, akik keresés során, véletlenül bukkannak rá. A felsorolt tévedések persze nem súlyosak, legalábbis a sumerista tévelygésekhez nem mérhetők, de minden hasonlóan pontatlan írás hozzájárul ahhoz, hogy a közvéleményben téves fogalmak alakuljanak ki a nyelvrokonsággal, illetve a finnugrisztika történetével kapcsolatban.

Számomra külön érthetetlen, hogy ha egy újságíró nem kíméli az időt és a fáradságot, hogy egy szakkérdésekről szóló cikk valóban megállja a helyét szakmailag is, akkor az utolsó pillanatban miért változtat a cikken (vagy szerkesztője miért teszi meg anélkül, hogy az interjúalanyokkal konzultálna).

A placebóról 1.

A Tinta Könyvkiadó 2010-ben megjelentett egy A nyelvrokonságról című, Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság alcímű kötetet. A hátsó borítón szereplő ajánló szerint: „E kötet szerzői a tudomány nevében és érveivel immáron sokadszor megpróbálják legalább csökkenteni a képtelenségek áradatának mérgező hatását.” Mint a főszerkesztő Honti László a kötet előszavában kifejti, a cikkgyűjteményt elsősorban a „magyar nyelv eredete iránt érdeklődő nagyközönségnek”, ill. a tudománytörténeti vonatkozások iránt érdeklődő kutatóknak és nyelvszakos egyetemistáknak szánják (11). A bevezető kiemeli a közérthetőséget: „Az itt található írások a tarkabarka elképzeléseknek olyan formában megfogalmazott bírálatát tartalmazzák, hogy a művelt, de a nyelvtudományban és régészetben jártas olvasónak nem jelenthet nehézséget megérteni [...]”. Olyan kötetről van szó, amelyet elsősorban laikusoknak szántak, és a széles körben terjedő tudománytalan nézeteket kívánják tudományos alapon, de a nagyközönség számára befogadható módon cáfolni.

Mégsem teljesen világos, tulajdonképpen kit is akarnak a szerzők meggyőzni. Honti szerint a dilettáns elképzeléseket „a józan gondolkodásra képtelen emberek agyába” táplálják (7). Aligha hihetjük, hogy józan gondolkodásra képtelen emberek meggyőzésére állították össze a kötetet. Honti maga is úgy véli, nem számíthatunk arra, hogy a „legjobb esetben is félművelt dilettánsok gondolkodva elolvassák e kötetet”. Ha viszont a könyv célközönségéül szolgáló, józan gondolkodású embereket is megtéveszthetik a dilettánsok, akkor állításaikat nevezhetjük szakszerűtlennek, tudománytalannak, de pusztán a józan ésszel szembenállónak aligha. Nyilvánvaló butaságok ugyanis aligha téveszthetnek meg értelmes embereket. A valóságban legfeljebb nem nyilvánvaló butaságokról beszélhetünk, és ennek megfelelően kell őket tárgyalni: az állítások cáfolatával párhuzamosan közérthetően be kell bemutatni a tudomány álláspontját is.

A kötet tartalma

A kötet tizenhat írásból és egy függelékből áll, továbbá szerepel benne a szerzők munkahelyeinek a felsorolása. Az alábbiakban sorban ismertetem a cikkeket, a recenzió második felében térek ki az általános tapasztalatokra.

Az első cikk (Bevezetés) Honti László főszerkesztőtől származik,és általánosságban szól a tudományos kutatások eredményeit védő és az ezeket tudománytalanul kritizálók szembenállásáról.

A következő cikket szintén Honti írta, és A történeti-összehasonlító nyelvtudományról dióhéjban címet viseli. Ez indoeurópai példákból kiindulva mutatja be a nyelvi változások legfontosabb jellemzőit, majd finnugor példákra tér.

Ezután a cikkek már nem valamiféle tematikus csoportosítás szerint, hanem a szerzők neve alapján betűrendbe állítva következnek. Ezt a tárgyalási módot elsősorban az indokolja, hogy tematikusan és tárgyalásmódjukban szerteágazóak, nehezen csoportosíthatóak.

Bereczki Gábor cikke a Tévtanok, rögeszmék a magyar őstörténet kutatásában címet viseli. Röviden ismerteti a finnugrisztika történetét, majd néhány „alternatív” elképzelést tárgyal, végül a finnugorellenes érvek némelyikére ad választ. (A cikket korábban már részletesebben ismertettem.) A következőben a rövidség kedvéért minden, a finnugor rokonsággal szembeforduló gondolatot, ill. ezek képviselőit, kiadványait stb. alternatívnak nevezek.

Brogyanyi Béla A magyar alternatív nyelvkutatás és ideológiai háttere (diagnosztikai kísérlet) címen lényegében azt állapítja meg, hogy a finnugorellenes elméletek képviselői pszichiátriai esetek, ostobaságokat hirdetnek és meg kell óvni tőlük a nyilvánosságot.

Csúcs Sándor Gondolatok az alternatív nyelvrokonításról című cikke elején rögtön leszögezi, hogy elsősorban nem az alternatív megközelítések cáfolatát, hanem a pozitív propagandát tartja fontosnak: „fokoznunk kell a finnugor nyelvrokonság eszméjének propagálását”. Ezek után azonban a cikkben csak arról beszél, hogy egyes alternatív felvetésekre milyen választ lehetne, kellene adni.

İsmail Doğan Dilettáns nyelv- és néprokonsági nézetek párhuzamai Törökországban és Magyarországon című cikkében közvetlen összefüggést lát az alternatív elméletek és a rasszizmus, a nácizmus, sőt, a népirtás között: ezt azonban nem igazolja. A cikk valóban tartalmaz néhány megdöbbentő adatot a török tudományosságban (és nem azon kívül, laikusok körében!) uralkodó nézetekről, de ezek csak a cikk töredékét teszik ki, az írás jelentős része szemelgetés a témához közvetlenül nem kapcsolódó kultúrtörténeti adatokból.

Fodor István Meghökkentő „őstörténet” és művelői című cikkét gyakorlatilag Kiszely Istvánnak szenteli: a mű elején Tóth Imrével foglalkozó néhány oldal inkább csak arra jó, hogy a cikk címében szereplő többes számot igazolja. A cikk szokatlanul indulatos és személyeskedő: erre később példákat is mutatok.

Danilo Gheno Visszás nézetek a magyar nyelv eredetéről című cikkében röviden szól a sumér és latin rokonításokról, kissé hosszabban az etruszk rokonításról (Alinei munkájáról), ill. még hosszabban a „nem-finnugor” rokonságról: ez elsősorban Marcantonio műveinek kritikája.

Cornelius Hasselblatt Ahol igazi forradalom van címet viselő írása elsősorban a Kalevi Wiik, Ago Künnap és Pusztay János nevével fémjelzett irányzatot bírálja. Állítása szerint ők nem a tényekből állítanak fel hipotézist, hanem hipotézisük igazolására használnak fel minden tényt. Emellett konkrétabb szakmai kritikát is megfogalmaz, de a cikk nem áll össze átfogó kritikává. Érthetetlen viszont, miért nevezi grafomániának azt, hogy a nevezett szerzők hasonló tartalmú cikkeket több helyen is publikálnak: a grafománia írásszenvedélyt, nem kényszeres publikálást jelent.

Ezután ismét Honti László következik, írása az Anyanyelvünk rokonságáról címet viseli. Honti az alternatív szerzőket három csoportba sorolja: 1. abszolút dilettánsok, 2. tudományos képzésben részesült, de nem nyelvész szerzők, 3. „[n]yelvészetet tanult, de a fantazmagóriák világába tévedt kollégák”. Honti is elismeri, hogy az 1. és 2. csoport között nem tud éles határt vonni. Véleményem szerint a 2. és a 3. között sem lehet, hiszen aligha tekinthető gyökeresen másnak az, aki egyáltalán nem tanult nyelvészetet, attól, aki csak néhány kurzust hallgatott – a kurzusok számának növekedését számba véve pedig aligha találunk ugrásszerű különbséget. A felosztással azonban az a legnagyobb baj, hogy Honti sem állapít meg semmiféle szabályosságot, ami az egyes csoportokat jellemezné. (Pedig lehetne: a finnugrisztika felől érkezők inkább csak azt állítják, hogy a rokonság mellett szóló érvek nem elég erősek vagy a rokonság nem úgy rokonság, ahogy eddig képzeltük – a többiek ezzel szemben inkább kiválasztanak egy nyelvet, és az azzal való rokonságot igyekeznek bizonyítani. Utóbbiak a finnugrisztika érveivel általában nem is törődnek, saját megállapításaikat eleve ezek cáfolatának tekintik, vagy az általuk megállapított rokonság mellett elfogadják a finnugor rokonságot is.) Megjegyzendő, hogy Honti ezen cikke a korábbiaknál is élesebb hangú, és nem mentes a személyeskedéstől sem; erre később szintén visszatérek.

Esa Itkonen A családfa és/vagy a nyelvek közötti kapcsolatok a modern összehasonlító nyelvtudományban: a finnugor nyelvek rekonstrukciójának néhány problémája című (címével szemben igen rövid) írásában a családfamodell mellett áll ki. Ennek a cikknek nincs köze a finnugorellenes elméletekhez, hanem a nyelvi változások modellezésének kérdéséhez szól hozzá.

Santeri Junttila Áltudomány és nemzeti őstörténet: európai példák címet viselő cikkében azt hangsúlyozza, hogy a tudomány és az áltudomány nem választható el élesen, és a tudományban is találhatunk példát áltudományos viselkedésre, így például személyeskedésre, túlzó tekintélytiszteletre („egy kutató jó híre sem garantálja százszázalékosan a kutatás minőségét”), a hipotézisbe be nem illeszthető adatok ignorálása, kitérés a kritika elől, a kettős mérce (bizonyos módszerek kritikája, de felhasználása akkor, ha eredménye számunkra kedvező stb.), átpolitizáltság és nacionalizmus. Ez az írás a kötet egyik legjobb cikke, ráadásul a benne megfogalmazottak igencsak fontosak a teljes kötet értékelése szempontjából.

Keresztes László A magyar nyelv eredete című cikke tudomány- és áltudománytörténeti áttekintést nyújt, különös figyelmet szentel Wiiknek és Marcantonionak.

Johanna Laakso Mítoszok a finn nyelv ősiségéről című cikkében a címmel szemben nem csak az ősiségről szóló mítoszt tárgyalja: a finn nyelv különlegességének, tisztaságának és eredetiségének, ill. „biologizmus”-ának mítoszát is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egyfelől egy népet egy külsővel, egy génállománnyal és egy nyelvvel azonosítanak, másfelől a gének keveredéséhez hasonlóan képzelik a nyelvek keveredését. (A két mítosz inkább ellentmond egymásnak, nem világos, Laakso miért veszi őket egy kalap alá.) Végül azt a mítoszt igyekszik cáfolni, hogy a nyelvek rokonságának a családfán való ábrázolását a biológiából vagy a művelődéstörténetből vették, érvelése szerint a nyelvek között felfedezett valós viszonyok vezettek ehhez a megoldáshoz.

Merlijn De Smit A nyelvekről és eredetükről című cikkében a Wiik–Künnap–Pusztay vonalat bírálja, és a genetikai, kulturális és nyelvi kérdések elválasztásának szükségszerűségét hangsúlyozza.

Végül ugyanerről a vonalról, azon belül is a germánban Wiikék szerint megtalálható finnugor szubsztrátum kérdéséről szól Eberhard Winkler A rajnai uráliakról szóló teóriák évtizede (1999–2009) címet viselő cikke.

A kötetet a szakkifejezések, ill. a finnugrisztikában használt sajátos jelek magyarázatai zárják.

Talán a rövid tartalmi ismertetésből is kiderül, hogy a cikkek többsége egyáltalán nem laikusoknak szól. Legfeltűnőbb ez Csúcsnál, aki egyenesen kollégáihoz beszél. A cikkek közül egyedül Honti második írása tekinthető olyannak, mely megpróbálja a szakismereteket közelebb vinni a hétköznapi olvasóhoz. Ezzel szemben jóval több cikk inkább a tudományon belüli diskurzus része: ide sorolhatjuk a három finn szerző, Itkonen, Junttila és Laakso cikkét.

Az ideális olvasó

A bevezetőben a célközönségről leírtakkal szemben a legtöbb írás természetesnek veszi olyan előismeretek meglétét, mellyel akár jól képzett nyelvészek sem rendelkeznek, ha nem éppen a finnugrisztika vagy az összehasonlító nyelvészet a szakterületük. Kivételnek talán Bereczki és Laakso írása tekinthető: ezek viszonylag könnyen feldolgozhatóak, igaz, egyik sem törekszik különösebben bonyolult problémák feltárására (ami önmagában persze nem baj). Egyedül Honti A történeti-összehasonlító nyelvtudományról dióhéjban című cikkének elején érezhető az az őszinte szándék, hogy az olvasóval megértesse, miképp is dolgoznak az összehasonlító nyelvészek.

„Mert nehéz a szakkifejezéseket megtanulni, de még nehezebb elfelejteni őket. Miután pedig eléggé hozzászoktunk a használatukhoz, szinte észre sem vesszük már, hogy műszavakat műszavakhoz kapcsolva hogyan építjük magunk elé azt a falat, amely végül is teljesen eltakarja előlünk a tudomány igazi tárgyát. [...] Próbáljunk csak megmagyarázni valakinek egy-egy fogalmat szakkifejezések nélkül, s mindjárt rájövünk, hogy mihelyt kicsúszott a lábunk alól a műszó biztosnak érzett talaja, rögtön ott tátong alattunk a nagy bizonytalanság.” Ezt nem Honti írja, hanem Szilágyi N. Sándor (Világunk, a nyelv, Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 12). Honti sajnos nem ezeket az elveket követte, és minden jó szándéka ellenére valószínűleg bele sem gondolt, milyen nehézségekkel kell megküzdenie annak az olvasónak, aki nem szokott nyelvészeti szakszövegek olvasásához. Például következő mondat megértse aligha lehet könnyű: „Ha egy alapnyelvi szó belsejében „orális (azaz a szájüregben képzett) zárhang + homorgán (azaz azonos helyen képzett) képzésű nazális (azaz orrüregben képzett) zárhang” együttese volt, akkor ezen mássalhangzó-kapcsolat helyén a magyarban mindig azonos helyen képzett, zöngés orális hang keletkezik [...]” Ha az olvasó meg is küzd ezzel a szerkezettel, akkor is logikus módon teszi fel a kérdést: hogy lehet két hang azonos helyen képzett, ha az egyiket a szájüregben, a másikat az orrban képezzük? Az ilyen megfogalmazások aligha tesznek eleget Hontinak az előszóban megfogalmazott ígéretének, miszerint „[a]z írni és olvasni tudó figyelmes olvasó ezen írások révén megismerheti a történeti-összehasonlító nyelvtudomány alapelemeit is” (10).

Jó ötletnek tűnik a jobban dokumentált újlatin, germán és szláv nyelveken bemutatni, hogyan okoznak a hangváltozások nyelvek közötti különbségeket. Az azonban kevésbé örvendetes, hogy a táblázatok mellől elmarad a magyarázat. Így például az első táblázat a latin ct, ill. pt további történetét mutatja be. Azt azonban jó lett volna elmagyarázni az olvasónak, hogy a különböző mai képviseletek alapján következtethetnénk arra, hogy e szavakban különböző hangkapcsolat lehetett latinban (már ha ezt nem tudnánk nyelvemlékekből is), arra vonatkozó útmutatást, hogy hogyan deríthetnénk ki ezek eredeti hangértékét, végképp nem kapunk. (Arról a módszertani hibáról nem is szólva, hogy míg a ct kapcsolat sorsát hat példa demonstrálja, a pt-ét csak egy.) Laikus legyen a talpán, aki valamit megért az adatokból további magyarázat nélkül.

Még furcsább az uráli példák hasonló szemléletmódú bemutatása. Itt ugyanis végképp nincsenek kézzelfogható adataink arról, hogy milyenek voltak az eredeti alakok. Éppen ezért a kiinduló alak – változások – mai alakok (ill. a bennük tapasztalható megfelelés) sorrend helyett inkább a mai alakokból, a bennük található megfelelésekből kellett volna kiindulni, és elmagyarázni, hogy milyen feltételezett változásokon keresztül milyen kiinduló alakokat feltételezünk. Ez már csak azért is indokolt lenne, mert az összehasonlító nyelvtudomány valóban így dolgozik.

Szintén zavaró lehet a nyelvészetileg mérsékelten tájékozott olvasó számára, hogy az egér szót Honti miért eg-ér formában közli, és azt sem ártott volna megjegyezni, hogy az itt szereplő szá-d szó nem a száj birtokos személyragos alakja, hanem egy mára elavult, ʼnyílásʼ jelentésű szó. Azt, hogy a nagyközönség igényeit mennyire nem vették figyelembe, jól példázza, hogy az idegen nyelvű idézetek a főszövegben eredeti nyelvükön szerepelnek, és a magyar fordítás került a lábjegyzetbe.

Cikkében Honti is hangsúlyozza a szabályos megfelelések fontosságát. Kétségtelen, hogy ilyen megfelelések kimutatása elengedhetetlen a nyelvek rokonításához, de ezeket az ismeretterjesztő irodalom nem a helyén kezeli: úgy tesz, mintha a szabályos megfelelések mindig érvényesülnének. Junttila a 262. oldalon egy a finn–sumér rokonságot bizonygató munkát azért kritizál, mert a sumér gala, ill. kabta szavakat a finn kieli, ill. kaava szavakkal rokonítja. Junttila ezt írja: „Semmilyen szabályszerűség nem állapítható meg, hiszen a finn k-nak a előtt a sumérban g is k is megfelelhet.” Az érv eleve nagyon furcsa, hiszen elvben elképzelhető lenne, hogy a finnben (ahol g egyébként sincs) egybeesett a k és a g, és mindkettőnek k a folytatója.

(Folyt. köv.)

Udmurt vonatkozású poszt a Wang folyón

A Wang folyó versei című blogon egy udmurt vonatkozású poszt jelent meg.