Finnugor hírek az Oroszvilág.hu-n

A posztszovjet térség híreit közvetítő Oroszvilág.hu rendszeresen közöl finnugor vonatkozású híreket is. (Úgy tűnik, a híreket szinte kizárólag a finugor.ru-ról veszik.) A rovat néhány napja elérhető a Rénhírek oldalsávjából, a Kapcsolódó honlapok közül is.

NRVV Bonus track: Az oroszországi településnevekről

Oroszországban nem mindig lehet könnyen kideríteni, hogy is hívnak egy-egy kisebb települést. A pontos hivatalos név nem mindig derül ki, a települések lakói különböző formákat használnak. Ezek persze nem teljesen különböznek, de más neműek, vagy más képzőt tartalmaznak. Én például az általunk meglátogatott települések egyikét korábban egyszer Lugovojénak, háromszor Lugovszkojénak neveztem.

Érdekes eredményt kapunk, ha a Yandex térképén szeretnénk megtudni, hogy mi is a település hivatalos neve. Ahogy közelítünk az Irtis torkolatához, először a Lugovszkoj elnevezés bukkan fel:



Tovább közeledve azonban a Lugovoje elnevezés bukkan fel:



Érdekes módon azonban ha tovább közelítünk, Hanti-Manszijszk is eltűnik, és Szamarovo jelenik meg:




Leginkább tehát az valószínűsíthető, hogy a teljes közigazgatási egységet, amely magába foglalja a környező falvakat (Belogorjét, Kirpicsnij Zavodot, Troicát stb.) Lugovszkojnak hívják, viszont magát a szűkebb települést Lugovojénak. Egyébként mindkét szó azt jelenti, hogy "mezei", csak képzőjükben és nemükben különböznek.

VDNH Karélia avagy a népgazdaság csodái

A VDNH (mai nevén VVC)-központ azért épült 1939-ben, hogy bemutassák benne a szovjet (mező)gazdaság által aratott sikereket. Erre utal eredeti neve (amelynek VDNH az orosz rövidítése), amely magyarra a Népgazdaság Eredményeinek Kiállítása formában fordítható. Később a népgazdaság összeomlásával az épület- és szoborkomplexum az Összoroszországi Kiállítóközpont (a VVC ennek a rövidítése) nevet kapta. A hely ma leginkább szórakozóközpontnak lehetne nevezhető, időnként afféle "szovjet Disneyland" benyomását kelti. Monumentális épületek váltakoznak benne kisebb elárusító bódékkal, amelyekben gagyi ajándékok és harapnivalók vásárlása mellett lőhetünk magunknak jegesmedvét (persze csak kellő számú lufi vagy labda eltalálásával, és persze csak plüssváltozatban). Lehet kölcsönözni görkorcsolyát is, amellyel könnyedén odagördülhet az ember a retrós limonádékat kínáló automatákhoz, miközben megcsodálja az épp útjába eső, szigorúan a nagy honvédő háború emlékeivel díszített repülőgépet vagy kósza űrhajót.

Az egyik monstrum belülről.

Fotó: László Áron Márk

Ha mindezek mellett valamilyen finnugor vonatkozást szeretnénk találni a parkban, nem kell sokáig keresnünk, ugyanis az egyik épületet a Karél köztársaságnak szentelték. Hogy annak idején mit tettek itt közszemlére, csak találgathatjuk, ma részben karjalai fabútorok kiállítóterme. (Részben pedig gobelinkiállítás található benne.) Az épületekkel feltehetőleg az adott köztársaság vagy autonóm terület építészeti stílusát kívánták tükrözni a tervezők, nincs ez másképp a karél ház esetében sem, az épület fahomlokzata az egyszerű faházakat idézi, ugyanakkor a klasszicistának szánt oszlopok, a monumentális kivitelezés és az elmaradhatatlan, a népi életet ábrázoló szobrok mégis tükrözik, hogy a székesfővárosban járunk. Az épület talán legszebb része a tömör faajtó, amelyet természeti motívumokkal díszítettek.

A VVC bizonyára még számos kincset rejteget a szemfüles turistáknak, többek között itt található a két szorgos népi sarj szobra, amely a jövőbe vetett hitet sugallva forgott körbe a Moszfilm alkotásainak elején. A VVC mellett egyébként jól fölszerelt, modern űrhajósmúzeumot is találhatunk, ahol Farkas Bertalan is kiemelt helyen szerepel, és a vitrinekben rábukkanhatunk egy kétnyelvű (magyar-orosz) könyvre és egy érmére, amely egy kecskeméti kozmobiológusi találkozó emlékét őrzi. A múzeumot tavaly nyitották meg, és megtalálni sem bonyolult, mert a hatalmas Szputynik szobor alatt található, amely az égre ívben felröppenő rakétát ábrázol.

A finnugor számnevekről

FunkTazmagora álnevű olvasónk a finnugor számnevekről tett fel néhány kérdést. Mielőtt ezekre válaszolnánk,fel kell hívnunk a figyelmet Honti László Die Grundzahlwörter der uralischen Sprachen című monográfiájára, mely az összes uráli nyelv tőszámneveinek eredetét tárgyalja. Ismereteink szerint ez az egyetlen munka, amely egy teljes nyelvcsalád összes tőszámnevét feldolgozza.

Kérdésem nem a cikk témájához kapcsolódik: a finnugor nyelvek számneveit olvastam,és feltűnt,hogy a "8" és "9" számnév alakjai az ugor nyelvekben jelentősen különböznek a finn-permi ág nyelveinek számneveitől (legalábbis a laikus számára): pl: finn kahdeksan, lív kaadőks,vepsze kahesa,erza kavkso,mari kandaše,viszont manysi n'ololov,khanti n'uwty,magyar nyolc.
Finn yhdeksän,lív iidőks,vepsze ühesa,erza vejkse,mari indeše,viszont manysi ontolov,khanti yir'ang,magyar kilenc.
Az angol nyelvű Wikipedia ezt írja (Finno-ugric languages c. cikk):
"The numbers '9' and '8' in Finnic thru Mari are considered to be derived from the numbers '1' and '2' as '10–1' and '10–2'. One reconstruction is *yk+teksa and *kak+teksa respectively, where *teksa cf. deka is an Indo-European loan; notice that the difference between /t/ and /d/ is not phonemic, unlike in Indo-European. Another analysis is *ykt-e-ksa, *kakt-e-ksa, with *e being the negative verb."

Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy a permi nyelvekben ('8': komi kökjamys, udmurt ťamys (< őspermi kykjamys), '9' komi okmys, udmurt ukmys – y = veláris i, ö = veláris e, ť = magyar ty) hasonló a '8' és a '9' felépítése, de más elemekből épül fel. A mys ezekben vagy egy önálló '10' jelentésű szó, vagy a mynVś '10-ből' alakból rövidült (itt a V egy közelebbről meg nem határozható magánhangzó). Akik az előbbi elképzelést vallották, összefüggésbe hozták a magyar kilenc és harminc -nc elemével. Az utóbbi azonban valószínűbb, mert a myn elem ma is megvan a komi '30'–'60' számnevekben, sőt, az ugor nyelvekben is: a magyar -van, -ven azonos eredetű. A lényeg azonban az, hogy a permi '8' és '9' szintén '2/1 a 10-hez' jelentésű, de etimológiailag nem azonos a többi finn-volgai számnévvel.

Ebből az alapnyelvi *kakteksa,*ykteksa szóból hogyan lett az ugor nyelvekben nyolc,kilenc,ill. n'ololov,ontolov és n'uwty,yir'ang ? Vagy egyáltalán abból a szóból erednek ezek a megnevezések?

Természetesen az ugor számnevek eredete egészen más. A '8' töve közös az ugor nyelvekben, a magyarban a c, a manysiban a -low a '9' analógiájára jelent meg. A tő etimológiája homályos, felmerült a '4', illetve a nyaláb szavakkal való összefüggése.

A '9' viszont mindhárom ugor nyelvben különböző. A magyarban a legvalószínűbb, hogy a kile- elem a kívül szónak felel meg, a -nc elem pedig vagy a már említett mys megfelelője, vagy a tíz > tz > c folyamat során jött létre úgy, hogy egy nazális is betoldódott (vö. geric > gerinc, bogács > bogáncs). Hasonlóképpen '1 híján tíz' jelentésű a manysi szó, melyben a -tal, -tol elem ugyanaz a fosztóképző, mint amelyet a magyar -talan, -telen toldalékokból ismerünk. A hanti nyelvjárásokban az őshanti ej-ert-jön (eredetileg 'egy-kiegészítve-tíz', azaz 'eggyel kiegészítve tíz') folytatóit találhatjuk. Elmondhatjuk tehát, hogy a '9' felépítése az ugor nyelvekben eltér ugyan a finn-permi '8' és '9' számnevek felépítésétől, de megegyezik velük abban, hogy a tízhez való viszonyításból alakult ki.

Ha a *kakteksa és *ykteksa azt jelenthette,hogy tízből kettő/egy,ill. kettő/egy híján tíz,akkor feltételezhető,hogy a finnugorok számolása a tízes számrendszerre alapult?

Az, hogy ma ezek a számnevek léteznek, azt bizonyítja, hogy a finnugor nyelvek ma a tizes számrendszert használják. Az azonban, hogy ezek a számnevek szerkesztettek, inkább azt sugallja, hogy korábban más számrendszert, talán a nyolcas számrendszert használták. Valójában erről semmi biztosat nem mondhatunk.

A finn számnevek,számrendszer 20-ig: kahdeksantoista (18,tkp. 8 + 10,8 a 10-hez),kolmetoista (13),kuusitoista (16),stb. germán hatás eredménye vagy finnugor eredetű?

A kolmetoista-típusú szerkezetek a kolme toista kymmentä-típusú 'három a második tízből' szerkezetekből jöttek létre. Korábban nem csak a 11–19 számokat fejezték ki így, hanem volt pl. 'nyolc a harmadik tízből = 28', 'négy a negyedik tízből = 34' stb. szerkezet is. Ezek nyilvánvalóan létrejöhettek belső fejlődéssel is, én nem látom okát, hogy germán hatást feltételezzünk. Sőt, tudtommal a germánban nincsenek ilyen szerkezetek.

A placebóról 2.

Kettős mérce

Cikkem előző részének végén rámutattam, hogy Junttila túl szigorúan várja el a szabályos hangmegfeleléseket, és olyan indokokkal utasít vissza egy (egyébként természetesen téves) finn–sumér egyeztetést, amelyek önmagukban nem bizonyítják ennek hibásságát. Még rosszabb azonban a helyzet, ha a finnugor adatokat hasonló szigorúsággal kezeljük. Vegyük például a közismert vesi – víz példát! Ennek alapján azt várnánk, hogy a finn v-nek magyar v felel meg. Igen ám, de ott a viisi – öt, sőt, az ydin [üdin] – velő. Junttila érvelése alapján ezekről is gyorsan megállapíthatnánk, hogy nem lehetnek közös eredetűek, hiszen nem érvényesül bennük a szabályos hangmegfelelés. Egyfelől illendő lenne a magunkkal szemben alkalmazott mércét használni ellenfeleinkkel szemben is, másfelől a laikusok számára sem kell egyszerűnek feltüntetni azt, ami bonyolult. A szabályos hangmegfelelések szerepe fontos, de közel sem igaz, hogy minden etimológiailag összetartozó szóban maradéktalanul érvényesül.

A kötet legellentmondásosabb momentuma, hogy Honti azzal vádolja Wiiket, Künnapot és Pusztayt, hogy nem ismerik a lingua franca terminus jelentését, miközben kiderül, hogy ezzel Honti sincs tisztában. Honti szerint ugyanis a terminus nemcsak közvetítő nyelvet jelent, hanem pidzsint is (219). Sajnos nem derül ki, mik a forrásai, de utóbbiból mindössze annyi igaz, hogy lingua francaként pidzsin is szolgálhat, illetve hogy a lingua francának eredetileg egy földközi-tengeri pidzsin nyelvet, a szabirt hívták. A definíció bekerült a függelékbe is. Sajnos az itt található definíciók nem segítik a laikus olvasót (terminust terminussal magyaráznak meg, pl. komitatívusz = társhatározó eset), ráadásul sokszor igen szakszerűtlenek is. A morféma definíciójában teljesen összekeverednek a morfra, az allomorfra és a morfémára vonatkozó állítások, a tipológiát gyakorlatilag a morfológiai típusok kérdésére korlátozzák, az univerzáléról azt állítják, hogy „olyan sajátosság, mely minden természetes nyelvben megvan” (hogy férnek ebbe bele az implikációs univerzálék?). A definíciók szerint a fonetika „a beszédhangokkal foglalkozó tudományág”, míg a fonológia „a beszédhangok rendszerét és funkcióját ta[n]ulmányozó tudományág”: a laikus számára ebből nem derül ki, hogy mit vizsgál a beszédhangokon a fonetika (ha feltételezhetően a rendszerüket és funkciójukat nem). Nem jobb a helyzet a „hangtani jelek” magyarázatánál sem, ezek szerint az ā, ill. a finnben és az észtben az aa egyarán a hosszú a-t jelöli, holott sokkal inkább a magyar á-nak felel meg. Az ě a kötet állításával szemben „egyes szláv nyelvekben” (konkrétan a csehben és a szorbban) nem csupán a megelőző mássalhangzó jésítettségét jelölheti, hanem a [je] hangkapcsolatot is. Az ł a definíció szerint „l-szerű hang, főleg a lengyelből ismert [sic!], amelyben [sic!] kétféle ejtése van: ejtik u-szerűen és hátrahúzott nyelvháttal is”. Eltekintve attól hogy a lengyel ł valójában bilabiális zöngés réshangot (IPA [w]) jelöl, a definíciónak azért sincs értelme, mert az u is veláris hang, tehát hátrahúzott nyelvháttal ejtjük. Egyébként a felsorolt jelek igencsak ritkán bukkanhatnak fel a kötetben (l. a kaliforniai vintu nyelv egy hangjának jelét), másrészt ha elő is fordulnak, közel sem biztos, hogy abban az értékben, mint a függelékben. A 20. oldalon például szerepel az ószláv ě, melynek hangértéke nem a fent leírtaknak felel meg, hanem nyílt e (ä); ugyanitt szerepel az ószláv ę is, mely a függelék szerint a lengyelben fordul elő, az ószlávról nem történik említés stb.

A 227. oldalon Honti felrója Pusztaynak, hogy Dixon egy könyvéből azt a gondolatot emeli ki, hogy nem minden nyelv kapcsolata ábrázolható családfán, és Dixon ezen érve alapján az uráli családfa ellen érvel. Honti azonban felhívja arra a figyelmet, hogy Dixon felsorol néhány nyelvcsaládot, amelyre a családfamodell alkalmazható, és közöttük van az uráli is. Szerinte ez szöges ellentétben van mindazzal, amit Pusztay kifejt. Honti négy helyet is megjelöl, ahol Dixon az uráli családfáról beszél, ezek közül az utolsó a 98. oldal. Csakhogy Dixon már ezen az oldalon olyan lehetőséget vet fel, amely nem fér össze az uralisztika hagyományos szemléletével, és sokkal közelebb áll Pusztay elképzeléseihez. Nevezetesen azt, hogy egy nyelvcsalád több kiinduló nyelvben is gyökerezhet. Mi több, Dixon arról a lehetőségről is szól, hogy az uráli és az indoeurópai alapnyelv között kapcsolat van, mely családfán nem ábrázolható, egyfajta kiegyensúlyozott nyelvi helyzetben jöhet létre, amikor egy nagyobb területen sok nyelv egyre közelebb kerül egymáshoz azáltal, hogy tulajdonságai elkeverednek. Az így kialakult viszonyok felismerhetőek, de családfaszerűen nem rendszerezhetőek. Miközben Honti Pusztayt vádolja hamisítással, maga hallgatja el Dixon azon állításait, melyek az ő véleményével szemben állnak, Pusztayéhoz viszont hasonlítanak.

Szintén kettős mércét alkalmaz Fodor, amikor azért kritizálja Kiszelyt, mert előre felsorolja téziseit, míg Fodor szerint úgy illendő, hogy a legfontosabb eredmények csak a kötet végén kerüljenek sorra (100). Ezek a sorok arról árulkodnak, hogy éppen Fodor nincs tisztában a tudományos műfajok angolszász (és napjainkban nemzetközileg is meghatározó) alapszabályaival: ezek előírják, hogy a bevezetésben szerepeljen, hogy a szerző milyen végkövetkeztetésekre jutott és milyen úton jutott el odáig. Ugyanő a 83. oldalon arra hivatkozik, hogy a magyarok nem lehettek őshonosak a Kárpát-medencében, hiszen a középkori krónikák mind keletről származtatják a magyarokat. Ha ezt érvnek fogadjuk el, akkor el kell fogadnunk azok érveit is, akik szerint a magyarok a hunokkal azonosak, vagy akár azt az „érv”-et is, hogy a krónikák nem említik a magyarok finnugor mivoltát, tehát nem is lehetünk finnugorok.

A kettős mérce egy további példája, hogy miközben a szerzők a dilettánsokat nem egyszer azzal vádolják, hogy olyan kérdésekbe kontárkodnak bele, melyekhez nem értenek, a kötet szerzői maguk is belefutnak a finnugorellenesség pszichológiai vagy szociológiai hátterének elemzésébe, holott kétségtelen, hogy az ilyen vizsgálatok módszertanában ők sem jártasak. Ráadásul magabiztos következtetéseik is ellentmondásosak, Honti például Trianonban látja az előkelő rokonok keresésének okát (233), míg Bereczki szerint éppen a Horthy-korszak volt az, amikor a finnugor rokonság népszerűsítése kormányszintre emelkedett (42). Honti a(z általa közelebbről nem definiált) liberalizmusban látja a bajok fő forrását (233): itt bizonyára nem a politikai liberalizmusra gondol, hiszen a finnugorellenesek legkevésbé ehhez az oldalhoz kötődnek. Honti maga is idézi a finngorellenesek idegengyűlölő, nacionalista megnyilvánulásait (167), és Brogyanyi is kimondja, hogy az alternatív tanok hirdetői „rendszerint a magyar jobboldalon találhatók és erősen nacionalista színezetű politikai irányt képviselnek” (45). Honti liberalizmusa feltehetően a szabályozás hiányát jelenti, s számára a minőségi szempontok központi érvényesítése hiányzik. A gondolat nem új, találkozhattunk már a szabad könyvpiac kárhoztatásával is (pl. Domokos Péter Szkítiától Lappóniáig című kötete 1998-as újrakiadásának előszavában). Kérdés azonban, hogy a jelenlegi állapot kritikusai milyen alternatívát tudnának ajánlani. Ki szabályozná és milyen alapon, hogy milyen könyvek jelenhetnek meg? Mi biztosítaná, ki ellenőrizné az ő szakmai hozzáértését? Milyen alapon korlátozható valakinek azon joga, hogy akár butaságokat is beszélhessen vagy publikálhasson? Ezekre a kérdésekre semmilyen választ nem kapunk.


Tekintélyelvűség

A laikusok szemében (és általában is) sokat ronthat a könyv hitelességén a tekintélyelvűség, illetve egyes ismeretek megdönthetetlennek tekintése. Junttila is felhívja rá a figyelmet, hogy „egy kutató jó híre nem garantálja százszázalékosan a kutatás minőségét” (257), azaz pusztán azzal, hogy szaktekintélyre hivatkoztunk, még nem igazoltuk állításunk igazságát. Ezt az alapelvet a kötet szerzői sorozatosan figyelmen kívül hagyják.

Brogyanyi például a következő kérdést teszi fel: „Komolyan lehet venni ezeknek az alternatív nyelvészkedőknek etimológiáit, amikor a magyar nyelv szláv jövevényszavai egy részét is a sumérból eredeztetik?” (49). Ez a kérdésfeltevés azonban előfeltételezi, hogy e szavak szláv eredetűek, nem pedig lehetőségként állítja szembe a szláv, ill. sumér származtatást, és érvel az az előbbi mellett. Még messzebbre megy Honti, aki kijelenti, hogy ha egyszer a TESz szerint a víz ősi, uráli szó, akkor azt nem lehet kétségbe vonni (188)! Hasonló az a megállapítása is, hogy etimológiai szótárakat kell forgatni, ha az ember meg akarja tudni az „igazságot” (194). Természetesen sem laikusnak, sem kutatónak nem lehet jobb tanácsot adni, mint hogy először is nézzen utána a kérdésnek a szakirodalomban – de azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy a szakirodalom a megdönthetetlen igazságot tartalmazza. Hasonló stratégia az is, amikor a velünk egyetértő szakembereket hozzáértőnek tüntetjük fel, míg az ellenkező álláspontot képviselőket nem (99, 225).


Személyeskedés

Junttila a tudományos érvelésben elsők közt emeli ki az objektivitást (256), azaz egy állítás értékelésekor nem lehet figyelembe venni a kutató személyét. A szerzők egy része azonban kifejezetten személyeskedő hangot üt meg. Ez különösen Fodor és Honti cikkeire jellemző. Fodor stílusát és érveit két mondattal illusztrálom: „... a terjedelmes kötet [ti. Kiszelyé] nem csupán szellemileg veszélyes olvasójára, hanem fizikailag is: óvakodni kell ugyanis attól, hogy az ember a lábára ne ejtse, mert hetekig tartó sántaságot okozhat” (95); „A szerző [ti. Kiszely] oly biztosan mozog a régi történelem színpadán, mint kerge lúd a jégen!” (104). Fodor szívesen hozza szóba Kiszely ügynökmúltját is, holott legyen ez bármennyire szégyenletes, Kiszely tudományos tevékenységéről nem mond semmit: semmi nem zárja ki, hogy egy besúgó egyben kitűnő kutató is legyen. (Érdemes ezt egybevetni Junttila megállapításával, miszerint „Egy tudományos állítás és előadójának azonosítása maga is áltudomány” (256).)

A személyeskedés különös formát ölt Honti harmadik cikkében, melyben egyszerűen woldemortizálja vitapartnereit, és nem hajlandó nevükön nevezni őket: „Egy, a politikában a közelmúltban ismertté vált, jogász végzettségű honfitársunk [...]” (175), „Egy önmagát „hivatásos igazságkereső”-nek minősítő személy, aki igyekezett nagyobb nyilvánosság elé vinni e fura tanoknak legalább egy részét, az egyik jeles szerzőt így jellemezte[...]” (175), „egy hivatásos rímfaragó” (182), „egy másik hölgy, aki neve szerint nem magyar, de magyarként nyilatkozik meg [...]” (188). Ez utóbbi megjegyzés különösen sértő, hiszen neve alapján az illető magyarságát kérdőjelezi meg, azaz a Budenzet és Hunfalvyt származásuk miatt támadók szintjére ereszkedik. Ráadásul ugyanebben a cikkében Tóth Imrének felrója, hogy nem említi Bálint Csanád nevét. A cikk egyébként is hemzseg a lekicsinylő megjegyzésektől, de az alábbiakban egy olyan példát szeretnék kiemelni, amelyben Honti a (laikusok számára is érthető) magyarázat helyett is a gúnyolódást választja. Czeglédi Katalintól (pontos helymegjelölés nélkül) az alábbiakat idézi: „A hak[asz – kieg. tőlem FL] pičik ’könyv, levél, írás’ azért is érdekes, mert a p- szókezdője összetartozik a magy. petty, pont stb. p- szókezdőjével, a -č- pedig rokon a hun bicsigecsi -cs-jével.” Honti ezen a ponton elmagyarázhatná, hogy ha a pičik szókezdő p-jét összefüggésbe hozzuk a petty, pont p-jével, akkor óhatatlanul összefüggésbe kell hoznunk a č-jét a tty-vel, illetve nt-vel (esetleg a t-vel) is, sőt, az i, az e és az o között is összefüggést kell találnunk; hasonlóképpen ha a pičik-beli č összefügg a bicsigecsi első cs-jével, akkor a p- és a b- között is összefüggést kell látnunk stb. Honti azonban a következő kommentárt fűzi hozzá: „Az, hogy a hakasz szó p-je összetartozik(?) a magyar petty és pont szavak p-jével, legalább annyira érdekes, mint az, hogy a magyar macska m-je összetartozik(?) a német Maus és az angol mouse ’egér’ m-jével, nemde?” Ebből azonban az, aki számára nem volt világos, miért sántít Czeglédi érvelése, nem is fogja megérteni.

A kötet egészét jellemzik a dehonesztáló kifejezések, ezek közül csak a bevezetőből idéznék néhányat: „dilettáns”, „tanulatlan, műveletlen és gyakran gátlástalan”, „józan gondolkodásra képtelen” (7), „szajkózzák a sarlatánságokat”, „tömény butaságok”, „legfeljebb népbutításra alkalmasak”, „botcsinálta szakemberek”, „belekotnyeleskednek” (8), „könyvelőből, birkapásztorból vagy munkásőrből avanzsált csodadoktorok”, „tücsköt-bogarat összehordó tudálékoskodók”, „kardcsörtető és handabandázó dilettánsok”, „hisztérikus epidémia” (9), „butaságok”, „zavaros vagy éppen értelmezhetetlen kinyilatkoztatás”, „zöldségtermesztők”, „zavaros elméletek”, „tömény butaság”, „dilettáns elmeszülemények”, „vadnál vadabb ötletek” (10). Ugyanezen az oldalon: „Arra természetesen nem számíthatunk, hogy az elvakult, legjobb esetben is csak félművelt dilettánsok gondolkodva elolvassák e kötetet [...], ha mégis rászánnák magukat az olvasásra dőreség lenne arra számítanunk, hogy valamit is felfognak a könyvben előadottakból [...]”. A vitapartnerek, még ha a tudományon kívülről érkeztek is, és felkészültségük valóban erősen hiányos, joggal kérhetik ki maguknak az ilyen hangnemet. A semleges állásponton álló érdeklődők számára is sokkal meggyőzőbb és hitelesebb lenne, ha a tudomány képviselői ellenfeleik állításait szednék szét, nem pedig minősítenék őket. Ha egy-egy ilyen jellemzés jogosnak is mondható, halmozásuk ilyen mértéke semmiképpen sem indokolt, és visszatetszést kelt.

További példa a lekezelő hozzáállásra, hogy Keresztes abszurdumnak nevezik, hogy Wiik a finn kala ’hal’ és az angol whale ’bálna’ szavakat véli etimológiailag összetartozónak (pontosabban úgy véli, hogy a szó a finnugorból került a germánba), „hiszen egy halász-vadász közösség számára nyilvánvaló, hogy a bálna nem hal!” (283). Ezzel szemben Johanna Laakso teljesen más összefüggésben veti oda, hogy a „laikus azt sem venné könnyen észre, hogy a bálnák közelebbi rokonaik a tengerimalacoknak, mint a halaknak” (299). (Mondhatnánk persze, hogy a bálnavadász nem laikus, na de nem is biológus: éppen Keresztes figyelmeztet arra, hogy a sok nyelven beszélők sem nyelvészek, „a madár szépen tud énekelni, de ettől még nem ornitológus” (280).)

A teljesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy a gúnyos, kioktató hangnem nem jellemző a kötet minden írására. Leginkább a magyar szerzőkre jellemző ez a hangnem, de közülük sem mindegyikre: Bereczki és Csúcs cikke higgadt, tárgyilagos érvelés.

A kötet egésze

Sajnos a könyv egészéről is azt kell mondanunk, hogy koncepciótlan. A cikkek gyakran visszatérnek hasonló kérdésekre, ha nem is önismétlésekbe, de egymás ismétlésébe bocsátkoznak, ugyanakkor egyetlen kritizált művet vagy gondolatrendszert sem elemeznek alaposan, a valódi cáfolat igényével.

A kötet a finnugorellenes elképzeléseket igyekszik nagy veszélyként feltüntetni: „a nyelvtudományi munkák közt tömegével virítanak olyan kiadványok is, amelyek legfeljebb népbutításra alkalmasak” (8); „Ennek a kötetnek a létrehozását az indokolta, hogy a kommunista diktatúra összeomlása után a véleménynyilvánítási szabadság beköszöntével a nyelvészeti dilettantizmus szinte hisztérikus epidémiává vált, [...]” (9); „Világosan érzékelhető, hogy az utóbbi években (nagyjából a rendszerváltás óta) új erőre kaptak az ún. alternatív (vagyis a finnugor nyelvrokonságot tagadó) elméletek” (65) stb. Ugyanakkor mintha a szerzők sem bíznának ezen téves elképzelések elterjedtségében, közismertségében. Az előszó kifejezetten a kötet erényének nevezi, hogy azok, akik nem olvastak ilyen műveket, „e kötet révén tájékozódhatnak a dilettáns elmeszülemények főbb tételeiről, a vadnál vadabb ötletekről [...]” (10). Honti többek közt azzal indokolja azt, hogy terjedelmes idézeteket közöl e művekből, hogy „az általam felhasznált szakirodalmi tételek és dilettáns munkák nem feltétlenül könnyen hozzáférhetők” (161). Érthető, ha a tudomány képviselői úgy érzik, hogy népszerűvé és közismertté vált áltudományos művek tévedéseit kell helyreigazítaniuk, ám meglehetősen kontraproduktív, ha maguk viszik be ezeket a köztudatba. Csak e művek tekintélyét növelik a szakemberek azzal, hogy vitába szállnak velük. Véleményem szerint csak olyan műveket lenne szabad tárgyalni, melyekkel kapcsolatban a közvélemény valóban várja a szakemberek állásfoglalását.

Úgy vélem, ez a kötet semmilyen szerepet nem játszhat a finnugorellenes elméletek visszaszorításában, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. Szakmai gyengeségeire a finnugorellenes körökben aligha figyelnek fel, a kötetet leginkább az védi meg, hogy nehezen olvasható, így elszánt ellenfelei aligha fogják végigolvasni. A szakmának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve nem mondhatjuk, hogy csak a finnugorellenes oldal gyalázkodik. A finnugorellenesség betegsége aligha gyógyítható, tüneti kezelésére talán lenne mód. Az orvosság nem született meg, egyelőre csak a placebóhatásban reménykedhetünk.