Legutóbb László Gyula magyar őstörténeti munkásságával foglalkoztam, a témán belül leginkább a kettős honfoglalás elméletére koncentrálva. Most a finnugor őstörténet következik.
László Gyulának ezen a tudományos területen is volt egy jelentős elmélete. Finnugor őstörténeti munkássága azonban nem teljesedett ki. Írt egy könyvet Őstörténetünk legkorábbi szakaszai címmel (Bp. 1961.), de a könyv beígért folytatását már nem készítette el. E könyv mellett egyéb finnugor őstörténeti, régészeti munkássága nem jelentős. Még a zuevói temetőről írt tanulmánya érdemel figyelmet (a kéziratot csak 1993-ban szerkesztette meg és publikálta Fodor István).
Finnugor őstörténeti koncepcióját László Gyula még az 1950-es években dolgozta ki. Ekkoriban őt a szocialista rendszer ellenségeként kezelték, számos sérelem érte, s nap mint nap éreztették vele, hogy figyelik – például munkahelyi íróasztalát gyakran feltörték stb. Talán amikor ezek az évek elmúltak, s László Gyula átkerült az egyetemre, a kellemetlen emlékektől szabadulni akarván hagyott fel a finnugor őstörténet kutatásával.
Az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai egy nevezetes tudományos vita után született meg. 1953. december elsején a Nyelvtudományi Társaság A magyar őstörténetkutatás újabb eredményei és a nyelvtudomány címmel rendezett vitát, melynek fő témája Molnár Erik: A magyar nép őstörténete című könyvének bírálata volt. Molnár Erik könyve alaposan fölkavarta a magyar történeti nyelvtudományt. A szerző azt állította, hogy a nyelvészeti paleontológia (e módszer rokon nyelvek közös eredetű állat- és növényneveiből lokalizálja az alapnyelvi népesség lakóhelyét) módszere hibás, s ebből kiindulva megkérdőjelezte a történeti nyelvészet mint tudományág illetékességét az őshazakutatásban.
A nyelvészek már Molnár Erik előtt is tudták, hogy a nyelvészeti paleontológia, tehát az életföldrajzi szavak felhasználása az őshazakutatásban tévedésekre vezethet. Erről Zsirai Miklós 1937-ben így írt: „Az életföldrajzi alapon történő őshaza-meghatározásnak másik nagy fogyatékossága a történeti szempont mellőzésében rejlik. A vallatóra fogott növényeknek, állatoknak csak mai elterjedési viszonyait, vegetációs határait ismerjük – úgyahogy, – s kérdés, nem követünk-e el súlyosabbnál-súlyosabb hibákat, a amikor a mai állapotot évezredekkel ezelőttre vetítjük vissza” (Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk. Bp. 1937. /reprint: 1994./ 118–119.).
Az 1953-as őstörténeti vitában már fölmerült, hogy az őshaza meghatározásához használt növény- és állatföldrajzi szavakat egyeztetni kellene az éghajlatváltozásokat kimutató palynológiai vizsgálatokkal (A magyar őstörténet kérdései. Bp. 1955. 51.). Ezt végezte el László Gyula, s ebben úttörő jelentőségű az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai című monográfiája.
A monográfia másik alapvető újdonsága, hogy a nyelvészeti alapú őstörténet-kutatást történeti tudománnyá tette. Ennek érdekében László Gyula a nyelvi adatok mellett egyenértékűen kezelte a történeti források, a régészet és az antropológia adatait is. A komplex szemlélet régóta jelen volt a magyar őstörténet-kutatásban, újdonságot jelentett azonban, hogy az egyik őstörténeti tudományág művelője próbálta meg a társtudományok adatait és munkamódszereit átvenni és saját elméletének megalapozásához felhasználni.
László Gyula koncepciója szerint a finnugor ősnépesség a lengyelországi Swidry települése után szvidérinek nevezett mezolitikus kultúrából eredeztethető. E kultúra területe egybeesik azzal a nyírfa-erdei fenyő erdősávval, amelyet László Gyula a nyelvészeti paleontológia és pollenanalízis együttes figyelembe vételével a finnugorok legrégebbi lakóhelyeként határozott meg. Ez a terület a mai Lengyelország térségétől keleti irányba az Oka folyó vonaláig terjedt ki.
László Gyula könyvének megjelenése után széleskörű szakmai vita bontakozott ki. Főleg nyelvészek szólaltak meg. A bírálatok nem László Gyula törekvései ellen szóltak, hanem műve pontatlanságaira hívták fel a figyelmet. Hajdú Péter fölfedezte, hogy Nejstadt növényföldrajzi térképeit használva László Gyula összekeverte az ősholocén és az óholocén éghajlati viszonyok térképét, márpedig elmélete éppen az éghajlati viszonyok és változások értelmezésén alapult. Zólyomi Bálint pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy László Gyula Obrucsev éghajlati térképeit is összekeverte, az utolsó eljegesedés (Würm) helyett a korábbi korszak (Riss) eljegesedési határait tanulmányozta.
A könyv megjelenése óta eltelt évtizedek újabb régészeti feltárásai alapján bizonyos, hogy László Gyula elméletének régészeti alapja is téves. A szvidéri kultúra hatása legfeljebb a Felső-Volga vidékéig ért el, a Közép-Volga és a Káma mellékének neolitikus lelőhelyein nem mutatható ki.
A vita során Lakó György fölismerte, hogy László Gyula másra vállalkozott, mint a nyelvészek, s ennek alapján elképzelhető a szintézis. A nyelvi adatokból meghatározott őshaza ugyanis csak az alapnyelv felbomlásának idejére vonatkozik. László Gyulát azonban nem a finnugor egység felbomlásának, hanem kialakulásának ideje foglalkoztatta elsősorban.
A bírálatokra adott válaszokból megtudhatjuk, hogy László Gyula tulajdonképpen miért vállalkozott ezen könyve megírására: elhibázottnak tartotta a nyelvészet által kidolgozott történeti modellt a finnugor alapnyelv felbomlásáról, vagyis azt a feltételezést, hogy az alapnyelvet egy viszonylag kis területen élő közösség beszélte, majd a szaporodó, s emiatt szétvándorló népesség egységes nyelve felbomlott, új nyelvek jöttek létre. E modell cáfolatául régészeti érveket hozott fel. A problémát tehát nem a nyelvészeti paleontológia mint módszer alkalmazásában látta (hiszen azt maga is használta), hanem a nyelvészek történelemszemléletében.
A nyelvi alapú őshazakereséssel szemben László Gyula által megfogalmazott ellenvetések a későbbi őstörténeti szakirodalomban is visszatérnek. Megállapíthatjuk, hogy talán ez a legfőbb oka a társtudományok jelentkezésének az őstörténet-kutatásban (persze ne feledkezzünk meg a régészet folyamatosan gyarapodó adatbázisának ebbéli szerepéről sem).
Az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai című könyv megírása után már nem lehetett a régi módon, csupán nyelvi adatokra alapozva írni, szólni a finnugor őstörténetről. A finnugrisztika számára ettől jelentős a mű és tudós szerzője, László Gyula.
László Gyulának ezen a tudományos területen is volt egy jelentős elmélete. Finnugor őstörténeti munkássága azonban nem teljesedett ki. Írt egy könyvet Őstörténetünk legkorábbi szakaszai címmel (Bp. 1961.), de a könyv beígért folytatását már nem készítette el. E könyv mellett egyéb finnugor őstörténeti, régészeti munkássága nem jelentős. Még a zuevói temetőről írt tanulmánya érdemel figyelmet (a kéziratot csak 1993-ban szerkesztette meg és publikálta Fodor István).
Finnugor őstörténeti koncepcióját László Gyula még az 1950-es években dolgozta ki. Ekkoriban őt a szocialista rendszer ellenségeként kezelték, számos sérelem érte, s nap mint nap éreztették vele, hogy figyelik – például munkahelyi íróasztalát gyakran feltörték stb. Talán amikor ezek az évek elmúltak, s László Gyula átkerült az egyetemre, a kellemetlen emlékektől szabadulni akarván hagyott fel a finnugor őstörténet kutatásával.
Az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai egy nevezetes tudományos vita után született meg. 1953. december elsején a Nyelvtudományi Társaság A magyar őstörténetkutatás újabb eredményei és a nyelvtudomány címmel rendezett vitát, melynek fő témája Molnár Erik: A magyar nép őstörténete című könyvének bírálata volt. Molnár Erik könyve alaposan fölkavarta a magyar történeti nyelvtudományt. A szerző azt állította, hogy a nyelvészeti paleontológia (e módszer rokon nyelvek közös eredetű állat- és növényneveiből lokalizálja az alapnyelvi népesség lakóhelyét) módszere hibás, s ebből kiindulva megkérdőjelezte a történeti nyelvészet mint tudományág illetékességét az őshazakutatásban.
A nyelvészek már Molnár Erik előtt is tudták, hogy a nyelvészeti paleontológia, tehát az életföldrajzi szavak felhasználása az őshazakutatásban tévedésekre vezethet. Erről Zsirai Miklós 1937-ben így írt: „Az életföldrajzi alapon történő őshaza-meghatározásnak másik nagy fogyatékossága a történeti szempont mellőzésében rejlik. A vallatóra fogott növényeknek, állatoknak csak mai elterjedési viszonyait, vegetációs határait ismerjük – úgyahogy, – s kérdés, nem követünk-e el súlyosabbnál-súlyosabb hibákat, a amikor a mai állapotot évezredekkel ezelőttre vetítjük vissza” (Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk. Bp. 1937. /reprint: 1994./ 118–119.).
Az 1953-as őstörténeti vitában már fölmerült, hogy az őshaza meghatározásához használt növény- és állatföldrajzi szavakat egyeztetni kellene az éghajlatváltozásokat kimutató palynológiai vizsgálatokkal (A magyar őstörténet kérdései. Bp. 1955. 51.). Ezt végezte el László Gyula, s ebben úttörő jelentőségű az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai című monográfiája.
A monográfia másik alapvető újdonsága, hogy a nyelvészeti alapú őstörténet-kutatást történeti tudománnyá tette. Ennek érdekében László Gyula a nyelvi adatok mellett egyenértékűen kezelte a történeti források, a régészet és az antropológia adatait is. A komplex szemlélet régóta jelen volt a magyar őstörténet-kutatásban, újdonságot jelentett azonban, hogy az egyik őstörténeti tudományág művelője próbálta meg a társtudományok adatait és munkamódszereit átvenni és saját elméletének megalapozásához felhasználni.
László Gyula koncepciója szerint a finnugor ősnépesség a lengyelországi Swidry települése után szvidérinek nevezett mezolitikus kultúrából eredeztethető. E kultúra területe egybeesik azzal a nyírfa-erdei fenyő erdősávval, amelyet László Gyula a nyelvészeti paleontológia és pollenanalízis együttes figyelembe vételével a finnugorok legrégebbi lakóhelyeként határozott meg. Ez a terület a mai Lengyelország térségétől keleti irányba az Oka folyó vonaláig terjedt ki.
László Gyula könyvének megjelenése után széleskörű szakmai vita bontakozott ki. Főleg nyelvészek szólaltak meg. A bírálatok nem László Gyula törekvései ellen szóltak, hanem műve pontatlanságaira hívták fel a figyelmet. Hajdú Péter fölfedezte, hogy Nejstadt növényföldrajzi térképeit használva László Gyula összekeverte az ősholocén és az óholocén éghajlati viszonyok térképét, márpedig elmélete éppen az éghajlati viszonyok és változások értelmezésén alapult. Zólyomi Bálint pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy László Gyula Obrucsev éghajlati térképeit is összekeverte, az utolsó eljegesedés (Würm) helyett a korábbi korszak (Riss) eljegesedési határait tanulmányozta.
A könyv megjelenése óta eltelt évtizedek újabb régészeti feltárásai alapján bizonyos, hogy László Gyula elméletének régészeti alapja is téves. A szvidéri kultúra hatása legfeljebb a Felső-Volga vidékéig ért el, a Közép-Volga és a Káma mellékének neolitikus lelőhelyein nem mutatható ki.
A vita során Lakó György fölismerte, hogy László Gyula másra vállalkozott, mint a nyelvészek, s ennek alapján elképzelhető a szintézis. A nyelvi adatokból meghatározott őshaza ugyanis csak az alapnyelv felbomlásának idejére vonatkozik. László Gyulát azonban nem a finnugor egység felbomlásának, hanem kialakulásának ideje foglalkoztatta elsősorban.
A bírálatokra adott válaszokból megtudhatjuk, hogy László Gyula tulajdonképpen miért vállalkozott ezen könyve megírására: elhibázottnak tartotta a nyelvészet által kidolgozott történeti modellt a finnugor alapnyelv felbomlásáról, vagyis azt a feltételezést, hogy az alapnyelvet egy viszonylag kis területen élő közösség beszélte, majd a szaporodó, s emiatt szétvándorló népesség egységes nyelve felbomlott, új nyelvek jöttek létre. E modell cáfolatául régészeti érveket hozott fel. A problémát tehát nem a nyelvészeti paleontológia mint módszer alkalmazásában látta (hiszen azt maga is használta), hanem a nyelvészek történelemszemléletében.
A nyelvi alapú őshazakereséssel szemben László Gyula által megfogalmazott ellenvetések a későbbi őstörténeti szakirodalomban is visszatérnek. Megállapíthatjuk, hogy talán ez a legfőbb oka a társtudományok jelentkezésének az őstörténet-kutatásban (persze ne feledkezzünk meg a régészet folyamatosan gyarapodó adatbázisának ebbéli szerepéről sem).
Az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai című könyv megírása után már nem lehetett a régi módon, csupán nyelvi adatokra alapozva írni, szólni a finnugor őstörténetről. A finnugrisztika számára ettől jelentős a mű és tudós szerzője, László Gyula.
Bejegyzések
