Udora non russificat

A váratlanul angol nyelvű hírek tömegét árasztó és külsejében is megújult finugor.ru többek között azt a hírt tette közzé, hogy Komiföld Udora járásában három iskola átáll a komi nyelvű oktatásra. A tanítás nem hivatalosan gyakran eddig is komiul folyt, de áprilisban döntés született, hogy hivatalosan is átállnak a komi nyelvű oktatásra. Az átállás azonban legalább egy évet vesz igénybe, mivel hiányoznak a tankönyvek és a tantervek. A nemzetiségi jellegével egyébként is kitűnő járás 17 iskolája közül 14-ben anyanyelvként tanulják a komit, és a járás vezetése igyekszik elérni, hogy a hivatalnokok is beszéljenek komiul.

Emlékeztetőül: Oroszországban elvben ugyan van lehetőség anyanyelvi oktatásra, de a finnugor népek közül ez igen kevés helyen valósul meg. Egyedül a mariknál szólnak adatok arról, hogy egyes iskolákban a negyedik osztályig mariul folyik a tanítás. A legtöbb finnugor településen legfeljebb iskolai tantárgyként lehet tanulni az anyanyelvet. A Komi Köztársaságban mindenkinek kötelező heti néhány órában komiul tanulnia, de két külön tanterv van: komi mint államnyelv azoknak, akik nem komi anyanyelvűek, illetve komi mint anyanyelv. Sokszor azonban komi anyanyelvűek is a jóval szerényebb tudást elváró államnyelvi tanterv szerint tanulnak. Komiföldön eddig nem volt lehetőség hivatalosan is a komit használni tanítási nyelvként. A hírek arról nem szólnak, mely osztályokban vezetik be a komi nyelvű oktatást.

A leghíresebb erza

Az orosz és vegyes lakosságú falvak között megbújó erza településen, Bajevoban (vagy erzául Bajenybujeban) található annak a szobrásznak a múzeuma, aki az egész világon híressé tette az erza nevet. Sztyepan Dmitrijevics Nyefjodov 1876. október 31-én született a faluban, amely akkor még a Szimbirszkij kormányzósághoz tartozott. Bár a ház, ahol a szobrász született, már nem áll, a templomot (a közeli Ahmatova faluban), ahol megkeresztelték még mindig meg lehet tekinteni. Bajenybuje egyébként nemcsak erza többségű lakossága miatt különleges. Faházai, utcái rendezettek, viszonylag kevés az elhagyatott épület. Más falvakban annyira fogy már a lakosság, hogy majdnem minden harmadik ház üresen áll. Maga a szobrász is szeretettel emlékezett vissza szülőhelyére, mesebeli helynek festve le azt ismerősei számára.

Élete meglehetősen kalandos volt, sokáig nem sikerült művészeti képzést szereznie. Kezdetben festészettel foglalkozott, elsősorban ikonokat készített (1890-1901, Alatirben és Kazanyban tanulta ezt a mesterséget), csak később, moszkvai tanulmányai során figyeltek fel agyagból a maga kedvtelésére formált szobraira. 1901 és 1917 között Nyefjodov többször is járt külföldön, Olaszországban és Franciaországban tanulmányozta a szobrászat mestereinek alkotásait. Párizsban ki is állították munkáit, ekkor kezdte az Erzja művésznevet használni. A polgárháború idején az Urálba, majd a Kaukázusba menekült, ahol első jelentősebb alkotásai elkészülnek, Jekatyerinburgban és Bakuban. A forradalom és polgárháború után visszatért Moszkvába és szeretett volna önálló kiállítást nyitni, azonban erre a korabeli viszonyok között nem volt lehetőség. 1926-ban 6-hónapos ösztöndíjat kapott Párizsba, ahonnan sokáig nem tért vissza. Különösen érdekelte Dél-Amerika, 1927-től Argentínába költözött és Buenos Airesben, egy kis házban alkotott. Abból élt meg, hogy a ház egyik szobájában kis kiállítást rendezett be. Ez az időszak azért jelentős az életében, mert ekkor fedezte fel a kebracso nevű fát, amelyet későbbi szobraihoz alapanyagként használt fel. A kemény fát sokáig nem tudta mivel faragni. A legenda szerint egyszer megfájdult a foga, és fogorvoshoz ment, ahol rájött, hogy egy fogorvosi fúróhoz hasonló eszközzel meg lehetne munkálni a kebracsot. 1950-ben az argentínai orosz nagykövet közbenjárására lehetőséget kapott a hazatérésre. Moszkvában sokáig nem találta a helyét, csak 1954-ben nyílt például arra lehetősége, hogy kiállítást rendezzen a munkáiból.
A moszkvai közönség körében nagy sikert aratott, hosszú sorok kígyóztak a kiállítóterem előtt. A kiállítást egyik napról a másikra hirtelen bezárták, amikor felfedezték, hogy a vendégkönyvbe valaki azt írta, Erzja szobrain kívül a múzeumban nincs semmi említésre méltó. 1959-es halála előtt munkásságának elismeréséül Erzját még kitüntették (1956-ban).

A bajenybujei múzeum érdekessége egyébként, hogy a szerző szobraiból viszonylag keveset tartalmaz. Elsősorban fényképekről ismerhetjük meg a szobrász életét, és a múzeumi körbevezetésből, amelyet teljes átéléssel egy orosz származású hölgy ad elő, értelemszerűen csak oroszul. Erzja története mellett a falusi hétköznapok és ünnepek világába is betekintést nyújt a kiállítás, esküvői viseletet is láthatunk számos használati tárgy (szövőszék, korsók stb.) mellett.

A múzeum előtt Erzja márványszobra áll, amelyet a moszkvai Aljdona Nyenaseva készített 1991-ben. Magát a múzeumot 1976-ban a szobrász születésének 100. évfordulóján nyitották meg. Az épülettel átellenben, az iskola előtt is szobrok sorakoznak, amelyeket mordoviai alkotók készítettek a 130. évfordulóra 2006-ban. Ezek is különböző erza népviseletes alakokat ábrázolnak és igyekeznek követni Erzja jellegzetes stílusát, aki a fa gyökereit és erezetét is felhasználva alakította ki a megformálandó alakokat, időnként csak kissé változtatva meg a természetes vonalakat.

Megjelent a Finnugor Világ 2010. évi júliusi száma

Megjelent a Finnugor Világ új száma, ismét papíron.

A címlap belső oldalán Csúcs Sándor felelős szerkesztő kissé szerepet téveszt, mivel nem szerkesztőként, hanem kongresszusszervezőként nyilatkozik meg. (A címlapot is kongresszusi jelvény díszíti.)

Ezután két oldalnyi terjedelemben Juvan Sesztalov versei következnek Vándor Anna fordításában. Számomra nem világos, milyen irodalmi erények indokolták e költemények publikálását.

A következő hét oldalt Sipos Mária Az egyéni énekek egy jellemzője Schmidt Éva gyűjtéseiben című cikke következik. A cikk már kötetben megjelent, ez egy rövidített változata. A rövidítés fő eszköze, hogy bizonyos idézetek kimaradtak, méghozzá azzal az indoklással, hogy azok (egy másik) kötetben már megjelentek. A cikk egyébként szakcikk, azok számára, akik nem járatosak az obi-ugor filológiában, aligha dolgozható fel könnyen. Célszerű lett volna a szöveget adaptálni a Finnugor Világ szélesebb, laikus érdeklődő közönségéhez. E változatból sajnos azt sem sikerült kibogoznom, hogy mi az egyéni énekek egy jellemzője: talán arra gondolt a szerző, hogy a műfaj határai nem élesek, de az nem egyértelmű a szövegből, hogy a cím erre vonatkozik.

Nikolay Kuznetsov A komi nyelvújítás: pro és contra című cikke foglalja el a következő kilenc oldalt. Ez szintén szakcikk, bár szövege könnyebben feldolgozható. Érthetetlen viszont, hogy a nyelvi adatok miért cirill betűkkel szerepelnek. Ha az olvasók ismerik is a cirill betűket (sajnos ez finnugor szakos hallgatókról sem mondható el mindig), a komi szavak kiolvasásával valsózínűleg csak kevesen vannak tisztában. A szerző kitűnően tud magyarul, ettől függetlenül azonban a cikket illett volna átolvasni, a helyesírási, fogalmazási hibákat kijavítani. Az sem feltétlenül indokolt, hogy egy nem szakmai közönségnek szóló lapban másfél oldalas bibliográfiát közöljenek, amely ráadásul főként komi nyelvű tételeket tartalmaz, melyek az olvasók túlnyomó többsége számára amúgy is elérhetetlenek. A cikk egy rövid írástörténeti bevezetővel indul (ez nem kapcsolódik szervesen a további részekhez), majd a nyelvújítás története következik, ezt követi a szóalkotási módok bemutatása bőséges példatár segítségével, végül pedig a nyelvújítás melletti és elleni érvek következnek.

Ezt követi hét oldalon Zaicz Gábor cikke „Az universitas dolga nem kicsin dolog” A 440 éve született Pázmány Péter 375 éve alapította meg Nagyszombatban egyetemünket című írása. A szöveg elsősorban a Pázmány Péterről szóló szakirodalomból való kompiláció. Nem igazán világos, mit keres egy finnugrisztikai témájú lapban. A szerző úgy köti Pázmány személyét a témához, hogy a Pázmány által alapított egyetem két jogutódján működik az ország (ill. a világ) legrégebbi, ill. legújabb finnugor tanszéke (ti. az ELTÉ-n, ill. PPKE-n). Magukhoz a tanszékekhez azonban sem Pázmánynak nem lehetett köze, és e tanszékek tevékenysége sem érintkezik Pázmány személyével.

Gubis Éva Párhuzamok Arto Paasilinna figurái és a Kalevala-hősök között című kétoldalas írása a hősök következő közös tulajdonságait emeli ki: csendes, magukba forduló, ám nagy fizikai erejű, a kétkezi munkához jól értő karakterek, akik a természetbe menekülnek. Nem ártott volna, ha a szerkesztő kicsit odafigyel a szövegre, melyben a helyesírási hibák mellett a olyan furcsa megfogalmazások is maradtak, mint „sokszor futva téve meg nagy távolságokat, ami az eposzi hősök kedvelt közlekedési eszköze”.

Ezek után négy ismertetés következik.

Az első és a legterjedelmesebb (négy és fél oldal) Zaicz Gábor írása A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság című kötetről. Zaicz megfigyelése szerint a kötetben legtöbben Marcantoniót és Alineit, illetve a Wiik–Künnap(–Pusztay)-féle „forradalmi elképzeléseket” támadják. (Ha Zaicznak igaza van, az azt jelenti, hogy a kötet valójában nem is a szó szoros értelmében vett dilettánsok ellen íródott.) Zaicz kevés konkrét kritikát fogalmaz meg a kiadvánnyal kapcsolatban, ezek között kiemelném, hogy Zaicz szerint „a m. -j imperativusjelet *-k helyett – Rédei nyomán – újabban a *-j kicsinyítő képzőre vezetjük vissza”. (Nem világos, hogy Hontinak miért kellene elfogadnia Rédei véleményét, és egyáltalán, ki az a „mi”, aki dogmává emelhet véleményeket.) Zaicz azt is kifogásolja, hogy a 29. oldalon található családfán a lűd önálló nyelvként szerepel, „azonban ez sokak szerint csak egy karjalai nyelvjárás”. Itt sem érthető, hogy az eltérő vélemények közül Zaicz miért csak az egyiket tartja elfogadhatónak: érvelni nem is próbál. Az már csak a hab a tortán, hogy Zaicz szerint a múltidőjel írásmód helytelen, és helyette a múltidő-jel a helyes.

Ezt követően Csepregi Márta ismerteti két és fél oldalon a Medve-vendég jött a házba című kötetet, mely Péli Árpád fordításában tartalmaz obi-ugor énekeket. A cikk jelentős részét a korábban megjelent finnugor folklórantológiák enumerációja teszi ki. A jelen kiadványról szóló részben Csepregi helyesli, hogy hanti és manysi énekek egyaránt kerültek a kötetbe. Ugyanakkor felhívja arra a figyelmet, hogy a fordításokban gyakoriak a rímek, amelyek az eredeti szövegekre egyáltalán nem jellemzőek. Igaz, teszi hozzá, a rímekkel a fordító a szöveget közelebb hozza rímes verseléshez szokott magyar olvasóhoz. Itt tulajdonképpen két fordításelméleti felfogás ütközéséről van szó, ám úgy tűnik, a recenzens nem kívánt egyik mellett sem állást foglalni.

Csúcs Sándor Mihail Hudjakov Udmurt eposza finnül címmel közöl ismertetést a Dorvyžy (személy szerint laikusoknak szóló magyar szövegben inkábba Dorvizsi, esetleg a Dorvüzsü átírást használnám) című eposzról, mely Esa-Jussi Salminen fordításában jelent meg Finnországban. A cikk valójában sokkal inkább szól magáról az eposzról, annak keletkezéstörténetéről és tartalmáról. A két és fél oldalas írásnak mindössze az utolsó bekezdése szól magáról a fordításról, ill. az utolsó előtt a kiadásban szereplő illusztrációkról és mellékletekről.

Az utolsó, alig egyoldalas ismertetésben Polner Krisztina szól Arvo Valton Ezer évig hordott engem a fény című verseskötetéről. A verseket Pusztay János fordította. További szűk egy oldalt két szemelvény tölt ki. (Az utolsó vers után bőven maradt annyi üres hely, hogy még egy költeményt közöljenek.)

A Krónika rovatban először Csúcs Sándor számol be Nikolai Abramov vepsze költő magyarországi látogatásáról, illetve kétnyelvű, magyar–vepsze verseskötetéről. Mint azonban megjegyzi, a kötet egyelőre nem férhető hozzá. (A bemutató másfél hónapja volt, a kötetről azóta sincs hír.) Ezután Rodionova Elena számol be egy fordítói szemináriumról: e cikknek kevés finnugor vonatkozása van, lényegében annyi, hogy ő udmurtként vett részt és bemutatta az udmurt nyelvű József Attila-kötetet. Ezután ismét Csúcs Sándor számol be a május 20-i finn programokról. Különösen elgondolkodtató a Nyuszilány című előadásról írott két sora, melyek egyben a cikk zárósorai: „Érdemes megnézni a darabot, reális képet ad a mai fiatal nők életérzéséről. A probléma éppen az, hogy ez az életérzés szerintem nem a valóságon alapul.”. A rovatot és egyben a számot a Hírek zárják Falk Nóra összeállításában. A 15 említett esemény közül mindössze kettő volt aktuális a megjelenés pillanatában: a Wizzair Budapest–Turku járatával hetente kétszer kedvező áron lehet Finnországba repülni, illetve a Néprajzi Múzeumban augusztusban nyílik a lappföldi Siida múzeum vendégkiállítása.

A nyelvek szétválásának idejéről és módjáról

Tib nevű olvasónk kérdezi:

A glottokronológián kívül milyen egyéb módszer létezik a nyelvcsaládhoz tartozó nyelvágak szétválásának időpontokhoz kötésére? És egyáltalán, a glottokronológiának milyen az ázsiója manapság? Mert azt hangsúlyozzák, hogy bizonytalannak tekintik, de ez a bizonytalanság kihat arra is, ha a különféle "egységek korát" meg kell határozni, akár hozzávetőlegesen is?

Illetve csak közvetve kapcsolódik ehhez, de mikor a hagyományos családfa-modellt megrajzolták, akkor mire voltak tekintettel a különféle ágak csoportosításakor? A szókincs összevetése alapján tekintettek egyes nyelveket közelebbinek vagy távolabbinak egymáshoz, vagy figyelembe vettek morfológiai és szintaktikai közös elemeket is?

Először is azt kell tisztáznunk, mi a glottokronológia. A glottokronológia módszerének lényege, hogy a rokon nyelvek által megosztott közös eredetű szókincs arányát vizsgálja. Ehhez általában egy alapszókincsről készített listát használnak, melyen jelentések szerepelnek, és azt nézik meg, hogy a listán szereplő jelentéseket kifejező szavak hány százaléka rokon. (Hiába van meg ugyanaz az etimon mindkét nyelvben, ha csak az egyikben az a jelentése, ami a listán szerepel.)

A glottokronológiát általában akkor szeretik használni, ha az adott nyelvek történetét még nem ismerik alaposan. Alapos nyelvtörténeti ismeretek nélkül azonban nehéz eldönteni, hogy két hasonló hangzású szó tényleg azonos eredetű-e (és ha igen, nem frissebb jövevényszó-e mindkét nyelvben), vagy két egészen különböző szó nem azonos eredetű-e a hangzásbeli különbség ellenére. Éppen ezért a glottokronológia ilyen esetekben használhatatlan.

Mire jó a glottokronológia azoknál a nyelveknél, melyek történetét már jól ismerjük? A módszere arra a feltevésre épül, hogy a nyelvek (de legalábbis alapszókincsük) egyenletes sebességgel változnak, ezért vonhatunk le a változás mértékéből következtetéseket a szétválás korára vonatkozóan. Ez a feltevés azonban eleve hibás, hiszen a nyelvi változások nagyban függenek a társadalmi körülményektől, főként a más nyelvekkel való kapcsolatoktól. Éppen ezért a glottokronológiát nem tekinthetjük valódi módszernek.

A nyelvi változások, szétválások pontos időpontjánál egyszerűbb (bár nem mindig egyszerű vagy éppen megoldható) az egyes ágak szétválása sorrendjének megállapítása. Ebben szókincsbeli és nyelvtani jelenségekre is támaszkodhatunk.

Ami a szókincset illeti, ha nem is változik egyenletes sebességgel, azt azért feltételezhetjük, hogy azok a nyelvek állnak egymással közelebbi rokonságban, amelyek több közös alapnyelvi szót őriztek meg. Szétválásuk időpontjáig ugyanis ugyanazokat a szavakat őrizték meg, és a változások csak utána következtek be. Ugyanakkor ennek a megoldásnak is vannak módszertani nehézségei. Az egyes nyelvek kutatottsági foka eltérhet: a kevésbé alaposan kutatott nyelvekből kevesebb szót ismerünk, illetve kevesebbről sikerült megállapítani, hogy alapnyelvi eredetűek. Az ilyen nyelvekből értelemszerűen kevesebb közös etimont tudunk kimutatni, és ezt figyelembe kell venni a rokonság fokának megállapításakor.

A nyelvtani változásokban elsősorban azt kell vizsgálni, hogy milyen közös újításai vannak az adott nyelveknek az alapnyelvhez képest. Ehhez természetesen először azt kell megállapítani, hogy milyen volt az alapnyelv nyelvtana. Amely nyelvek nyelvtana hasonlóan változott, azok feltehetően tovább alkottak egy nyelvet. Azonban ez sem mindig igaz, hiszen egy-egy változás egymástól függetlenül, különböző időben több nyelvben is előfordulhat. Éppen ezért, még mielőtt a szétválásokat és változásokat időponthoz kötnénk, sokkal fontosabb megállapítani egymáshoz viszonyított korukat, azaz relatív kronológiájukat. Ez egy igen bonyolult folyamat, melynek során a nyelvi adatokat igyekszünk minél koherensebb rendszerrel magyarázni. Ezek során folyamatosan változnak elképzeléseink az alapnyelvről, a nyelvek egymás közötti viszonyairól, a változások sorrendjéről stb.

Természetesen fontos szerepük van az időpontoknak is. Azt például nyelven kívüli adatokból tudhatjuk, hogy egyes népek mikor érintkeztek egymással, így fogalmunk lehet arról, hogy egyes jövevényszavak mikor kerülhettek be a nyelvbe. (Természetesen nem napra pontosan tudjuk, hanem gyakran csak néhány évszázados pontossággal, de ez is sokat jelent.) Megfigyelhetjük, hogy az egyes jövevényszavakban milyen változások mentek végbe, és milyenek nem. Amelyek nem mentek végbe, azok az érintkezésnél korábbiak, amelyek végbementek, az érintkezésnél későbbiek. Amennyiben egyes szavakban egyes változások végbementek, mások nem, azt is tudhatjuk, hogy e változások az adott korban mentek végbe, sőt, azt is, hogy mely jövevényszavak kerültek be az érintkezés korai, és melyek kései szakaszában: amelyekben az adott változások végbementek, azok a korábbiak. Mindez persze nem csupán a vizsgált nyelvbe bekerült szavakra igaz: támpontként szolgálhatnak azok a nyelvek is, amelyekbe a vizsgálat középpontjában álló nyelvből kerültek szavak. Ezek is mutatják, hogy az adott korban ezek alakja milyen lehetett – persze figyelembe kell venni, hogy az átvevő nyelvben azóta milyen változásokon estek át. (Ha vannak írott forrásaink, akkor azokból azt is tudhatjuk, hogy keletkezésük idején egy változás végbement-e már, és ez is segíti a változások időponthoz kötését.)

A jövevényszavak árulkodhatnak az egyes nyelvek szétválásának időpontjáról is. A finnugor nyelvek körében erre klasszikus példa az udmurt és a komi szétválása. A komiban alig több mint 30 bolgár-török jövevényszó van, míg az udmurtban sokkal több. Éppen ezért úgy vélik, hogy a permi népek akkor váltak szét, amikor a volgai bolgár birodalom létrejött (7-8. század), azaz kb. a 9. században. A komi elődjének tekinthető nyelvjárásokba csak a legkorábbi bolgár-török jövevényszavak jutottak el, a későbbiek már nem.

Ez az érvelés azonban több szempontból is megkérdőjelezhető. Először is, egyes szavak vándorolhatnak úgy is, hogy a kiinduló és a célnyelv között nincs érintkezés, azaz esetünkben előfordulhat, hogy a már önállónak tekinthető udmurton keresztül jutnak el a bolgár-török szavak a komiba. Ugyanakkor az ellenkezője sem zárható ki: egy teljesen egységesnek tekinthető őspermi nyelven belül is lehetséges, hogy egyes nyelvjárásokban több ilyen-olyan jövevényszó van, mint másokban. Az udmurtban ma is ez a helyzet, a déli nyelvjárásokban sokkal több tatár jövevényszó van, mint az északiakban, így ha az udmurt nyelv kettéválna, hasonló érvek alapján azt mondhatnánk, hogy ez a kettéválás már a 20. század végére végbement – holott aligha van olyan kutató, aki ma két külön nyelvnek tartaná ezeket.

És itt máris elértünk egy nagy problémához. A jelenben is gyakran nehéz eldönteni, hogy két nyelvváltozatot két külön nyelvnek vagy ugyanazon nyelv két nyelvjárásának tekintsünk. A döntés általában nem is nyelvi tényeken, hanem a beszélők attitűdjén, a politikai viszonyokon stb. múlik. Hogyan is mondhatnánk meg visszamenőleg, hogy melyik volt az az időpont, amikor egy nyelv két (vagy több) önálló nyelvvé vált? Erre csak korlátozott lehetőségeink vannak, és leginkább akkor, amikor a szétválás drasztikus volt. (De még egy drasztikus földrajzi szétválás sem jelent azonnali nyelvi szétválást, ekkor is kell még néhány száz év, hogy valóban oly mértékben eltérő nyelvváltozatok alakuljanak ki, melyeket kétkedés nélkül nevezhetünk külön nyelveknek.)

Hasonló probléma van a családfa ágainak szétválasztásával is. Egy nyelven belül jelentős nyelvjárási különbségek alakulhatnak ki, de amikor a nyelvi közösség valóban szakad, egyáltalán nem biztos, hogy ez a korábbi nyelvjáráshatáron történik. Bizonyos jelenségek mindkét új nyelvben előfordulhatnak, de mindkettőben csak egyes nyelvjárásokban. (Ha aztán az egyik nyelvben a jelenség az irodalmi nyelv része lesz, a másikban nem, akkor úgy tűnik, mintha a különbség a két nyelv között lenne, pedig dehogy.) Ugyanakkor a már különállónak tekinthető nyelvek is hathatnak egymásra, az egyikben elindult változás átterjedhet a másikra. Hosszabb idő elteltével már nehéz lesz kibogozni, melyik változás mikor indult el, melyik tekinthető még közösnek, melyek nem. Az ágak tehát nem mindig választhatóak szét egyértelműen.

Vannak olyan vélemények, melyek szerint az ilyen problémák miatt a családfamodell nem is alkalmazható, sőt, eleve elhibázott modellje a nyelvi változásoknak. E sorok írója inkább úgy foglal állást, hogy a családfamodellnek megvannak a maga korlátai, bizonyos esetekben jól alkalmazható, más esetekben kevésbé. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy a családfamodell is csak egy modell, mely nem ábrázolja a nyelvi változások minden részletét, hanem azokat leegyszerűsítve nyújt áttekinthető, ám törvényszerűen pontatlan képet. A családfa elágazásaira nem szabad úgy gondolni, mint tökéletesen egységes nyelvek szétválása jól elkülönülő nyelvekké, és az elágazáshoz írt időpontra sem szabad semmiképpen úgy gondolni, mint időpontra: a szétválás folyamata valójában mindig századokig, néha hosszabb ideig is eltart.

László Gyula őstörténeti munkássága/2.

Legutóbb László Gyula magyar őstörténeti munkásságával foglalkoztam, a témán belül leginkább a kettős honfoglalás elméletére koncentrálva. Most a finnugor őstörténet következik.

László Gyulának ezen a tudományos területen is volt egy jelentős elmélete. Finnugor őstörténeti munkássága azonban nem teljesedett ki. Írt egy könyvet Őstörténetünk legkorábbi szakaszai címmel (Bp. 1961.), de a könyv beígért folytatását már nem készítette el. E könyv mellett egyéb finnugor őstörténeti, régészeti munkássága nem jelentős. Még a zuevói temetőről írt tanulmánya érdemel figyelmet (a kéziratot csak 1993-ban szerkesztette meg és publikálta Fodor István).

Finnugor őstörténeti koncepcióját László Gyula még az 1950-es években dolgozta ki. Ekkoriban őt a szocialista rendszer ellenségeként kezelték, számos sérelem érte, s nap mint nap éreztették vele, hogy figyelik – például munkahelyi íróasztalát gyakran feltörték stb. Talán amikor ezek az évek elmúltak, s László Gyula átkerült az egyetemre, a kellemetlen emlékektől szabadulni akarván hagyott fel a finnugor őstörténet kutatásával.

Az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai egy nevezetes tudományos vita után született meg. 1953. december elsején a Nyelvtudományi Társaság A magyar őstörténetkutatás újabb eredményei és a nyelvtudomány címmel rendezett vitát, melynek fő témája Molnár Erik: A magyar nép őstörténete című könyvének bírálata volt. Molnár Erik könyve alaposan fölkavarta a magyar történeti nyelvtudományt. A szerző azt állította, hogy a nyelvészeti paleontológia (e módszer rokon nyelvek közös eredetű állat- és növényneveiből lokalizálja az alapnyelvi népesség lakóhelyét) módszere hibás, s ebből kiindulva megkérdőjelezte a történeti nyelvészet mint tudományág illetékességét az őshazakutatásban.

A nyelvészek már Molnár Erik előtt is tudták, hogy a nyelvészeti paleontológia, tehát az életföldrajzi szavak felhasználása az őshazakutatásban tévedésekre vezethet. Erről Zsirai Miklós 1937-ben így írt: „Az életföldrajzi alapon történő őshaza-meghatározásnak másik nagy fogyatékossága a történeti szempont mellőzésében rejlik. A vallatóra fogott növényeknek, állatoknak csak mai elterjedési viszonyait, vegetációs határait ismerjük – úgyahogy, – s kérdés, nem követünk-e el súlyosabbnál-súlyosabb hibákat, a amikor a mai állapotot évezredekkel ezelőttre vetítjük vissza” (Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk. Bp. 1937. /reprint: 1994./ 118–119.).

Az 1953-as őstörténeti vitában már fölmerült, hogy az őshaza meghatározásához használt növény- és állatföldrajzi szavakat egyeztetni kellene az éghajlatváltozásokat kimutató palynológiai vizsgálatokkal (A magyar őstörténet kérdései. Bp. 1955. 51.). Ezt végezte el László Gyula, s ebben úttörő jelentőségű az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai című monográfiája.
A monográfia másik alapvető újdonsága, hogy a nyelvészeti alapú őstörténet-kutatást történeti tudománnyá tette. Ennek érdekében László Gyula a nyelvi adatok mellett egyenértékűen kezelte a történeti források, a régészet és az antropológia adatait is. A komplex szemlélet régóta jelen volt a magyar őstörténet-kutatásban, újdonságot jelentett azonban, hogy az egyik őstörténeti tudományág művelője próbálta meg a társtudományok adatait és munkamódszereit átvenni és saját elméletének megalapozásához felhasználni.

László Gyula koncepciója szerint a finnugor ősnépesség a lengyelországi Swidry települése után szvidérinek nevezett mezolitikus kultúrából eredeztethető. E kultúra területe egybeesik azzal a nyírfa-erdei fenyő erdősávval, amelyet László Gyula a nyelvészeti paleontológia és pollenanalízis együttes figyelembe vételével a finnugorok legrégebbi lakóhelyeként határozott meg. Ez a terület a mai Lengyelország térségétől keleti irányba az Oka folyó vonaláig terjedt ki.

László Gyula könyvének megjelenése után széleskörű szakmai vita bontakozott ki. Főleg nyelvészek szólaltak meg. A bírálatok nem László Gyula törekvései ellen szóltak, hanem műve pontatlanságaira hívták fel a figyelmet. Hajdú Péter fölfedezte, hogy Nejstadt növényföldrajzi térképeit használva László Gyula összekeverte az ősholocén és az óholocén éghajlati viszonyok térképét, márpedig elmélete éppen az éghajlati viszonyok és változások értelmezésén alapult. Zólyomi Bálint pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy László Gyula Obrucsev éghajlati térképeit is összekeverte, az utolsó eljegesedés (Würm) helyett a korábbi korszak (Riss) eljegesedési határait tanulmányozta.

A könyv megjelenése óta eltelt évtizedek újabb régészeti feltárásai alapján bizonyos, hogy László Gyula elméletének régészeti alapja is téves. A szvidéri kultúra hatása legfeljebb a Felső-Volga vidékéig ért el, a Közép-Volga és a Káma mellékének neolitikus lelőhelyein nem mutatható ki.

A vita során Lakó György fölismerte, hogy László Gyula másra vállalkozott, mint a nyelvészek, s ennek alapján elképzelhető a szintézis. A nyelvi adatokból meghatározott őshaza ugyanis csak az alapnyelv felbomlásának idejére vonatkozik. László Gyulát azonban nem a finnugor egység felbomlásának, hanem kialakulásának ideje foglalkoztatta elsősorban.

A bírálatokra adott válaszokból megtudhatjuk, hogy László Gyula tulajdonképpen miért vállalkozott ezen könyve megírására: elhibázottnak tartotta a nyelvészet által kidolgozott történeti modellt a finnugor alapnyelv felbomlásáról, vagyis azt a feltételezést, hogy az alapnyelvet egy viszonylag kis területen élő közösség beszélte, majd a szaporodó, s emiatt szétvándorló népesség egységes nyelve felbomlott, új nyelvek jöttek létre. E modell cáfolatául régészeti érveket hozott fel. A problémát tehát nem a nyelvészeti paleontológia mint módszer alkalmazásában látta (hiszen azt maga is használta), hanem a nyelvészek történelemszemléletében.

A nyelvi alapú őshazakereséssel szemben László Gyula által megfogalmazott ellenvetések a későbbi őstörténeti szakirodalomban is visszatérnek. Megállapíthatjuk, hogy talán ez a legfőbb oka a társtudományok jelentkezésének az őstörténet-kutatásban (persze ne feledkezzünk meg a régészet folyamatosan gyarapodó adatbázisának ebbéli szerepéről sem).

Az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai című könyv megírása után már nem lehetett a régi módon, csupán nyelvi adatokra alapozva írni, szólni a finnugor őstörténetről. A finnugrisztika számára ettől jelentős a mű és tudós szerzője, László Gyula.