Finnugor vasutak/1

A Szalehard–Igarka vasútvonal

Az első Rénhírek között, nagyjából két évvel ezelőtt, egy volgai hajóutazásról írt Zoltán István Károly kollégám. A finnugor vidékek valóban igen gazdagok folyókban. A nagyobbakon rendszeres hajójáratok is közlekednek. Sok helyre nem is visz más, csak hajó (vagy helikopter). Nem szabad azonban elfelejtkezni a hatalmas oroszországi vasúthálózatról sem, amely itt-ott szintén finnugor hegyek-völgyek között kanyarog.

Eme kedélyes bevezető után a finnugor vasutak közül elsőként egy szamojéd vasútról, az igen borzalmas körülmények között épült, majd félbemaradt Szalehard–Igarka vasútvonalról emlékezzünk meg.

(A térkép innen származik)

A térképre pillantva láthatjuk, hogy ez a vasút a szibériai tundra és tajga határvidékén vezetett volna. Építése összefügg más finnugor vasutak megszületésével is: a 2. világháború idején, amikor keletre telepítettek sok stratégiai fontosságú hadiüzemet, az Urálban és környékén új vasútvonalak is épültek. A háború után még tartott a lendület. A szovjet vezetés elkerülhetetlennek ítélte a 3. világháborút, melyre tervszerűen készült is. Munkaerő is volt bőven. Így hát 1947-ben megindult az építkezés. A vasútvonalat a lágerek népe építette, egy időben 80-100 000 ember. Főleg politikai foglyok, de nem csak szovjet állampolgárok. Legtöbben a megszállt Baltikumból kerültek a táborokba: észtek, lettek, litvánok. A munkások között voltak lengyelek is: a náciellenes, de Lengyelország függetlenségéért harcoló Honi Hadsereg (Armia Krajowa) egykori tagjai. Nők is dolgoztak az építkezésen, ugyanazt a munkát végezték, mint a férfiak.

A magyar nyelvű finnugrisztikai szakirodalomban Eugen Helimszkijnél olvashatunk a Szalehard–Igarka vasútvonalról, a sztálini időszak lágereivel és a tundraövezet ásványi kincseinek feltárásával kapcsolatban:

„A sztálini korszakban létrehozott gigantikus »GULAG-szigetvilág« többek között azt is eredményezte, hogy a szibériai népeket egyes lakóhelyeikről kiszorították, vagy adminisztratív úton kitelepítették. Elég, ha csak arra utalunk, hogy Vorkuta lágereit és bányáit a nyenyec tundrán építették fel (Wărkuta nyenyec nyelven ’medvékben bővelkedő hely’-et jelent); hogy az ún. »halott«, soha használatba nem vett Szalehard–Igarka vasútvonalat a tundrai nyenyecek, az erdei nyenyecek és a Taz menti szölkupok földjein vezették keresztül; hogy egyik fő száműzetési helyül folyamatosan a narimi körzet szolgált, ami a Tomszki Terület szölkupok által lakott északi része; hogy a Jenyiszej alsó folyásánál, az enyecek és a nganaszanok szomszédságában kiépült egy óriási ipari és lágerközpont – Norilszk.” (A szamojéd népek vázlatos története. Megjelent több helyen: Budapesti Finnugor Füzetek/1. Bp. 1996., Nyelvrokonaink. Szerk. Nanovfszky György. Bp. 2000., de olvasható az interneten is.)

Természetesen Vorkutába is vezet vasút, és Norilszkot is összeköti Dugyinka kikötőjével egy vasútvonal. Ezeket is politikai foglyok építették.

1953-ban, Sztálin halála után leállt a Szalehard–Igarka vasútvonal építése. Erről azt olvastam, hogy az új vezetés által életbe léptetett amnesztia miatt elfogyott a munkaerő. Valószínűbbnek tartom azonban, hogy valaki összeszedte a bátorságát, és megmondta Hruscsovnak, vagy egy kisebb nacsalnyiknak, hogy a tundrán vasutat építeni képtelenség. Addig azonban sok ezer áldozatot követelt az értelmetlen építkezés.

Az évtizedekig csak „Mjortvaja doroga”-ként („Halott út”, de értelemszerűen inkább „Halott vasút”) említett vonal egyébként nem is Szalehardtól indul, túlsó végállomása pedig Igarkán túl, Norilszk lett volna. A mintegy 1500 km-nyi vasútvonal a Komi Köztársaság területén lévő Csum településétől indul, ahol csatlakozása van Vorkuta felé. A vonal kétszer is átlépi az északi sarkkört. Az építés nehézségeit az állandóan fagyott altalaj és a nyaranta elmocsarasodó felső talajréteg együttesen okozta. A sínek egyszerűen elsüllyedtek.

Az építkezés leállítása után egyes félkész, illetve a természeti erők működése miatt folyamatosan pusztuló szakaszokat lezártak, itt-ott az épületeket is lebontották, míg a könnyebb talajviszonyok között vezető részeket ma is használják. A bedőlt hidak, elhagyott töltések, vasútállomások, lágerek, mozdonyok és mozdonyszínek megdöbbentő fotói itt találhatók.

A térkép a Wikipédiából származik

A vasút nyugatról kelet felé haladva jelenleg a következő állapotban van: Csum és Labitnangi között működik. Innen egy hidat kellene építeni az Obon, hogy elérjék a túlparti Szalehardot. Labitnangi és Nadim között nincs közlekedés. Nadimtól Urengojig ismét használják a vasutat. Urengoj és Dolgij között soha nem épült meg a vonal, míg Dolgijtól Igarkáig ismét egy megkezdett, de mára elpusztult szakasz található.

1947 és 1953 között a vasútépítési technika fejletlensége miatt a Szalehard–Igarka vonalat nem lehetett megépíteni. A természet erői legyőzték a szocializmus eszméjét. Az utópia nevében emberek ezreit dobták oda a halálnak. Mára az eszme kimúlt, de a technika fejlődik: Oroszországban működik a Novij Urengoj és a sarkkörön túli Jamburg gázmezőit összekötő vasútvonal, valamint a norilszki bányáktól és fémipari kombináttól Dugyinkáig vezető vonal is. Kínában nemrég átadták a Tibetbe vezető vasútvonalat, amelynek magashegységi részét szintén fagyott altalajra kellett építeni. Így hát az orosz vasutak 2030-ig szóló stratégiai terveiben szerepel a Szalehard–Igarka vasútvonal befejezése, illetve újbóli megépítése.

Úgy tűnik, vasutat kapnak a nyenyec rénszarvaspásztorok. A következmények beláthatatlanok.

NRVV 55. Vanzevat

Vanzevat az utolsó (legészakibb) valamire való település a Nagy-Ob partján a Hanti-Manysi Autonóm Körzeten belül. A Kazim torkolatáról északra található, éppen ezért a járásközpontba, Belojarszkijba közlekedő hajók már nem érintik. Állítólag időnként érkeznek ide menetrend szerinti (?) hajók, de ezek meglehetősen rapszodikusan járnak. Éppen ezért célszerű bérelt motorcsónakon megközelíteni. Természetesen csónaktaxik nem állnak a rendelkezésünkre, így általában keríteni kell valakit, aki a megfelelő irányba megy, és hajlandó némi pénzért elvinni minket.



Vanzevat a folyó „hegyes” oldalán terül el, így nem meglepő, ha fövenyes partja fölé magasodik maga a település.



A település ugyan nem nélkülözi a természeti szépségeket, de kifejezetten festőinek nem mondható. Erről a faluról is elmondhatjuk, hogy Schmidt Éva jelentős folklórgyűjtésének helyszíne volt, mára azonban nem maradtak énekesek: az öregek, ha képesek is még beszélni hantiul, a népköltészetet nem ismerik. Itt érezhettük meg igazán, hogy tényleg az utolsó pillanatban gyűjtötte fel anyagát Schmidt Éva: mi már semmit nem találhattunk. Különösen lehangoló volt, hogy az adatközlők semmi másról nem tudtak beszélni, mint betegségről, nyomorról, halálról. Ha a hanti nyelv szinte ki is halt, a pogány szokások nem: találtuk némi nyomát annak, hogy a férfiak, azok is, akik már egyáltalán nem beszélnek hantiul, időnként áldoznak bálványaiknak. Sajnos (és természetesen) ilyen alkalmon nem vehettünk részt, és azt sem tudjuk, mennyire komoly a hit és mennyi a puszta hagyományőrzés.


Ha azonban nem elegyedünk beszédbe az öregekkel, a település egyáltalán nem nyújt lesújtó képet. A falu szélén ilyen kis vidám játszóteret találtunk. Persze ezért nem érdemes Vanzevatba ellátogatni, van azonban valami, amiért igen: erről szól a következő posztunk.

Udora non russificat

A váratlanul angol nyelvű hírek tömegét árasztó és külsejében is megújult finugor.ru többek között azt a hírt tette közzé, hogy Komiföld Udora járásában három iskola átáll a komi nyelvű oktatásra. A tanítás nem hivatalosan gyakran eddig is komiul folyt, de áprilisban döntés született, hogy hivatalosan is átállnak a komi nyelvű oktatásra. Az átállás azonban legalább egy évet vesz igénybe, mivel hiányoznak a tankönyvek és a tantervek. A nemzetiségi jellegével egyébként is kitűnő járás 17 iskolája közül 14-ben anyanyelvként tanulják a komit, és a járás vezetése igyekszik elérni, hogy a hivatalnokok is beszéljenek komiul.

Emlékeztetőül: Oroszországban elvben ugyan van lehetőség anyanyelvi oktatásra, de a finnugor népek közül ez igen kevés helyen valósul meg. Egyedül a mariknál szólnak adatok arról, hogy egyes iskolákban a negyedik osztályig mariul folyik a tanítás. A legtöbb finnugor településen legfeljebb iskolai tantárgyként lehet tanulni az anyanyelvet. A Komi Köztársaságban mindenkinek kötelező heti néhány órában komiul tanulnia, de két külön tanterv van: komi mint államnyelv azoknak, akik nem komi anyanyelvűek, illetve komi mint anyanyelv. Sokszor azonban komi anyanyelvűek is a jóval szerényebb tudást elváró államnyelvi tanterv szerint tanulnak. Komiföldön eddig nem volt lehetőség hivatalosan is a komit használni tanítási nyelvként. A hírek arról nem szólnak, mely osztályokban vezetik be a komi nyelvű oktatást.

A leghíresebb erza

Az orosz és vegyes lakosságú falvak között megbújó erza településen, Bajevoban (vagy erzául Bajenybujeban) található annak a szobrásznak a múzeuma, aki az egész világon híressé tette az erza nevet. Sztyepan Dmitrijevics Nyefjodov 1876. október 31-én született a faluban, amely akkor még a Szimbirszkij kormányzósághoz tartozott. Bár a ház, ahol a szobrász született, már nem áll, a templomot (a közeli Ahmatova faluban), ahol megkeresztelték még mindig meg lehet tekinteni. Bajenybuje egyébként nemcsak erza többségű lakossága miatt különleges. Faházai, utcái rendezettek, viszonylag kevés az elhagyatott épület. Más falvakban annyira fogy már a lakosság, hogy majdnem minden harmadik ház üresen áll. Maga a szobrász is szeretettel emlékezett vissza szülőhelyére, mesebeli helynek festve le azt ismerősei számára.

Élete meglehetősen kalandos volt, sokáig nem sikerült művészeti képzést szereznie. Kezdetben festészettel foglalkozott, elsősorban ikonokat készített (1890-1901, Alatirben és Kazanyban tanulta ezt a mesterséget), csak később, moszkvai tanulmányai során figyeltek fel agyagból a maga kedvtelésére formált szobraira. 1901 és 1917 között Nyefjodov többször is járt külföldön, Olaszországban és Franciaországban tanulmányozta a szobrászat mestereinek alkotásait. Párizsban ki is állították munkáit, ekkor kezdte az Erzja művésznevet használni. A polgárháború idején az Urálba, majd a Kaukázusba menekült, ahol első jelentősebb alkotásai elkészülnek, Jekatyerinburgban és Bakuban. A forradalom és polgárháború után visszatért Moszkvába és szeretett volna önálló kiállítást nyitni, azonban erre a korabeli viszonyok között nem volt lehetőség. 1926-ban 6-hónapos ösztöndíjat kapott Párizsba, ahonnan sokáig nem tért vissza. Különösen érdekelte Dél-Amerika, 1927-től Argentínába költözött és Buenos Airesben, egy kis házban alkotott. Abból élt meg, hogy a ház egyik szobájában kis kiállítást rendezett be. Ez az időszak azért jelentős az életében, mert ekkor fedezte fel a kebracso nevű fát, amelyet későbbi szobraihoz alapanyagként használt fel. A kemény fát sokáig nem tudta mivel faragni. A legenda szerint egyszer megfájdult a foga, és fogorvoshoz ment, ahol rájött, hogy egy fogorvosi fúróhoz hasonló eszközzel meg lehetne munkálni a kebracsot. 1950-ben az argentínai orosz nagykövet közbenjárására lehetőséget kapott a hazatérésre. Moszkvában sokáig nem találta a helyét, csak 1954-ben nyílt például arra lehetősége, hogy kiállítást rendezzen a munkáiból.
A moszkvai közönség körében nagy sikert aratott, hosszú sorok kígyóztak a kiállítóterem előtt. A kiállítást egyik napról a másikra hirtelen bezárták, amikor felfedezték, hogy a vendégkönyvbe valaki azt írta, Erzja szobrain kívül a múzeumban nincs semmi említésre méltó. 1959-es halála előtt munkásságának elismeréséül Erzját még kitüntették (1956-ban).

A bajenybujei múzeum érdekessége egyébként, hogy a szerző szobraiból viszonylag keveset tartalmaz. Elsősorban fényképekről ismerhetjük meg a szobrász életét, és a múzeumi körbevezetésből, amelyet teljes átéléssel egy orosz származású hölgy ad elő, értelemszerűen csak oroszul. Erzja története mellett a falusi hétköznapok és ünnepek világába is betekintést nyújt a kiállítás, esküvői viseletet is láthatunk számos használati tárgy (szövőszék, korsók stb.) mellett.

A múzeum előtt Erzja márványszobra áll, amelyet a moszkvai Aljdona Nyenaseva készített 1991-ben. Magát a múzeumot 1976-ban a szobrász születésének 100. évfordulóján nyitották meg. Az épülettel átellenben, az iskola előtt is szobrok sorakoznak, amelyeket mordoviai alkotók készítettek a 130. évfordulóra 2006-ban. Ezek is különböző erza népviseletes alakokat ábrázolnak és igyekeznek követni Erzja jellegzetes stílusát, aki a fa gyökereit és erezetét is felhasználva alakította ki a megformálandó alakokat, időnként csak kissé változtatva meg a természetes vonalakat.

Megjelent a Finnugor Világ 2010. évi júliusi száma

Megjelent a Finnugor Világ új száma, ismét papíron.

A címlap belső oldalán Csúcs Sándor felelős szerkesztő kissé szerepet téveszt, mivel nem szerkesztőként, hanem kongresszusszervezőként nyilatkozik meg. (A címlapot is kongresszusi jelvény díszíti.)

Ezután két oldalnyi terjedelemben Juvan Sesztalov versei következnek Vándor Anna fordításában. Számomra nem világos, milyen irodalmi erények indokolták e költemények publikálását.

A következő hét oldalt Sipos Mária Az egyéni énekek egy jellemzője Schmidt Éva gyűjtéseiben című cikke következik. A cikk már kötetben megjelent, ez egy rövidített változata. A rövidítés fő eszköze, hogy bizonyos idézetek kimaradtak, méghozzá azzal az indoklással, hogy azok (egy másik) kötetben már megjelentek. A cikk egyébként szakcikk, azok számára, akik nem járatosak az obi-ugor filológiában, aligha dolgozható fel könnyen. Célszerű lett volna a szöveget adaptálni a Finnugor Világ szélesebb, laikus érdeklődő közönségéhez. E változatból sajnos azt sem sikerült kibogoznom, hogy mi az egyéni énekek egy jellemzője: talán arra gondolt a szerző, hogy a műfaj határai nem élesek, de az nem egyértelmű a szövegből, hogy a cím erre vonatkozik.

Nikolay Kuznetsov A komi nyelvújítás: pro és contra című cikke foglalja el a következő kilenc oldalt. Ez szintén szakcikk, bár szövege könnyebben feldolgozható. Érthetetlen viszont, hogy a nyelvi adatok miért cirill betűkkel szerepelnek. Ha az olvasók ismerik is a cirill betűket (sajnos ez finnugor szakos hallgatókról sem mondható el mindig), a komi szavak kiolvasásával valsózínűleg csak kevesen vannak tisztában. A szerző kitűnően tud magyarul, ettől függetlenül azonban a cikket illett volna átolvasni, a helyesírási, fogalmazási hibákat kijavítani. Az sem feltétlenül indokolt, hogy egy nem szakmai közönségnek szóló lapban másfél oldalas bibliográfiát közöljenek, amely ráadásul főként komi nyelvű tételeket tartalmaz, melyek az olvasók túlnyomó többsége számára amúgy is elérhetetlenek. A cikk egy rövid írástörténeti bevezetővel indul (ez nem kapcsolódik szervesen a további részekhez), majd a nyelvújítás története következik, ezt követi a szóalkotási módok bemutatása bőséges példatár segítségével, végül pedig a nyelvújítás melletti és elleni érvek következnek.

Ezt követi hét oldalon Zaicz Gábor cikke „Az universitas dolga nem kicsin dolog” A 440 éve született Pázmány Péter 375 éve alapította meg Nagyszombatban egyetemünket című írása. A szöveg elsősorban a Pázmány Péterről szóló szakirodalomból való kompiláció. Nem igazán világos, mit keres egy finnugrisztikai témájú lapban. A szerző úgy köti Pázmány személyét a témához, hogy a Pázmány által alapított egyetem két jogutódján működik az ország (ill. a világ) legrégebbi, ill. legújabb finnugor tanszéke (ti. az ELTÉ-n, ill. PPKE-n). Magukhoz a tanszékekhez azonban sem Pázmánynak nem lehetett köze, és e tanszékek tevékenysége sem érintkezik Pázmány személyével.

Gubis Éva Párhuzamok Arto Paasilinna figurái és a Kalevala-hősök között című kétoldalas írása a hősök következő közös tulajdonságait emeli ki: csendes, magukba forduló, ám nagy fizikai erejű, a kétkezi munkához jól értő karakterek, akik a természetbe menekülnek. Nem ártott volna, ha a szerkesztő kicsit odafigyel a szövegre, melyben a helyesírási hibák mellett a olyan furcsa megfogalmazások is maradtak, mint „sokszor futva téve meg nagy távolságokat, ami az eposzi hősök kedvelt közlekedési eszköze”.

Ezek után négy ismertetés következik.

Az első és a legterjedelmesebb (négy és fél oldal) Zaicz Gábor írása A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság című kötetről. Zaicz megfigyelése szerint a kötetben legtöbben Marcantoniót és Alineit, illetve a Wiik–Künnap(–Pusztay)-féle „forradalmi elképzeléseket” támadják. (Ha Zaicznak igaza van, az azt jelenti, hogy a kötet valójában nem is a szó szoros értelmében vett dilettánsok ellen íródott.) Zaicz kevés konkrét kritikát fogalmaz meg a kiadvánnyal kapcsolatban, ezek között kiemelném, hogy Zaicz szerint „a m. -j imperativusjelet *-k helyett – Rédei nyomán – újabban a *-j kicsinyítő képzőre vezetjük vissza”. (Nem világos, hogy Hontinak miért kellene elfogadnia Rédei véleményét, és egyáltalán, ki az a „mi”, aki dogmává emelhet véleményeket.) Zaicz azt is kifogásolja, hogy a 29. oldalon található családfán a lűd önálló nyelvként szerepel, „azonban ez sokak szerint csak egy karjalai nyelvjárás”. Itt sem érthető, hogy az eltérő vélemények közül Zaicz miért csak az egyiket tartja elfogadhatónak: érvelni nem is próbál. Az már csak a hab a tortán, hogy Zaicz szerint a múltidőjel írásmód helytelen, és helyette a múltidő-jel a helyes.

Ezt követően Csepregi Márta ismerteti két és fél oldalon a Medve-vendég jött a házba című kötetet, mely Péli Árpád fordításában tartalmaz obi-ugor énekeket. A cikk jelentős részét a korábban megjelent finnugor folklórantológiák enumerációja teszi ki. A jelen kiadványról szóló részben Csepregi helyesli, hogy hanti és manysi énekek egyaránt kerültek a kötetbe. Ugyanakkor felhívja arra a figyelmet, hogy a fordításokban gyakoriak a rímek, amelyek az eredeti szövegekre egyáltalán nem jellemzőek. Igaz, teszi hozzá, a rímekkel a fordító a szöveget közelebb hozza rímes verseléshez szokott magyar olvasóhoz. Itt tulajdonképpen két fordításelméleti felfogás ütközéséről van szó, ám úgy tűnik, a recenzens nem kívánt egyik mellett sem állást foglalni.

Csúcs Sándor Mihail Hudjakov Udmurt eposza finnül címmel közöl ismertetést a Dorvyžy (személy szerint laikusoknak szóló magyar szövegben inkábba Dorvizsi, esetleg a Dorvüzsü átírást használnám) című eposzról, mely Esa-Jussi Salminen fordításában jelent meg Finnországban. A cikk valójában sokkal inkább szól magáról az eposzról, annak keletkezéstörténetéről és tartalmáról. A két és fél oldalas írásnak mindössze az utolsó bekezdése szól magáról a fordításról, ill. az utolsó előtt a kiadásban szereplő illusztrációkról és mellékletekről.

Az utolsó, alig egyoldalas ismertetésben Polner Krisztina szól Arvo Valton Ezer évig hordott engem a fény című verseskötetéről. A verseket Pusztay János fordította. További szűk egy oldalt két szemelvény tölt ki. (Az utolsó vers után bőven maradt annyi üres hely, hogy még egy költeményt közöljenek.)

A Krónika rovatban először Csúcs Sándor számol be Nikolai Abramov vepsze költő magyarországi látogatásáról, illetve kétnyelvű, magyar–vepsze verseskötetéről. Mint azonban megjegyzi, a kötet egyelőre nem férhető hozzá. (A bemutató másfél hónapja volt, a kötetről azóta sincs hír.) Ezután Rodionova Elena számol be egy fordítói szemináriumról: e cikknek kevés finnugor vonatkozása van, lényegében annyi, hogy ő udmurtként vett részt és bemutatta az udmurt nyelvű József Attila-kötetet. Ezután ismét Csúcs Sándor számol be a május 20-i finn programokról. Különösen elgondolkodtató a Nyuszilány című előadásról írott két sora, melyek egyben a cikk zárósorai: „Érdemes megnézni a darabot, reális képet ad a mai fiatal nők életérzéséről. A probléma éppen az, hogy ez az életérzés szerintem nem a valóságon alapul.”. A rovatot és egyben a számot a Hírek zárják Falk Nóra összeállításában. A 15 említett esemény közül mindössze kettő volt aktuális a megjelenés pillanatában: a Wizzair Budapest–Turku járatával hetente kétszer kedvező áron lehet Finnországba repülni, illetve a Néprajzi Múzeumban augusztusban nyílik a lappföldi Siida múzeum vendégkiállítása.