Szent István és Szent István

Egy hét múlva első királyunkat ünnepeljük. Az idei ünnepséget reklámozó plakátok („Együtt az ország”) itt-ott, mindenhol a szemünkbe ötlenek. Az ünnepi malaszttal eltelve mi is emlékezzünk meg a finnugor Szent Istvánokról. Merthogy ketten voltak: egyikük a magyar, a miénk, Permi Szent István pedig a másik. Szent István azonban volt még néhány rajtuk kívül is.

Az első Szent István, a jeruzsálemi keresztények diakónusa Kr. u. 36-ban szenvedett vértanúhalált. A magyar Szent István megkeresztelője, Szent Adalbert, aki később maga is vértanúhalált halt, a mártírrá vált Szent Istvánt akarta a leendő magyar király elé példaként állítani, ezért adta Vajknak az István nevet. Királyunk rá is szolgált a keresztségben kapott új nevére, mert nemcsak országot alapított, hanem a hitet is terjesztette, s kiépítette a keresztény egyház intézményrendszerét Magyarországon.

A másik finnugor Szent István az 1340-es években Usztyug (ma Velikij Usztyug) városában született, ott ahol a Jug a Szuhonába torkollik, s ahonnan az egyesült két folyó Északi-Dvina néven folyik tovább. Apja, egy bizonyos Szimeon nevű igaz keresztény ember, a Szent Istenanya katedrális egyik klerikusa volt, aki ügyes fiacskáját korán bevonta a szertartásokba: mivel Sztyefan egy év alatt megtanult írni és olvasni, ezért hamarosan előénekes, majd felolvasó lett a székesegyházban. Az okos gyermek kitűnt kortársai közül kiváló szellemi képességeivel és korán megnyilvánuló elhivatottságával. Kerülte a társaságot, szórakozásaikban nem vett részt, inkább sokat olvasott, a szép beszédet és az írást gyakorolta. Amikor beállt szerzetesnek, megtartotta eredeti nevét. Valószínűleg azért, mert akkor már elhatározta, hogy a zürjének (komik) megkeresztelésének és tanításának szenteli szent életét, így a vértanú Szent István után kapott nevét feladatához illőnek érezte.

Névválasztásuk ellenére egyik finnugor Szent István sem lett vértanú. A magyar király idegen őrző-védő szolgáltatókat hívott be, akik elvégezték a piszkos munkát: Hont (Hunt), Paznan (Pazman) és Vecelin lovagok csatlósaikkal megtörték a pogány magyarok ellenállását, a pártütő Koppányt maga Vecelin ölte meg.

Amit a magyar Szent István nyers erővel (idegen erővel) oldott meg, azt Permi Szent István szellemének erejével végezte el. A rosztovi kolostorban hosszú éveken át készült hittérítő küldetésére. Tanulmányozta, fordította a görög szerzők műveit. Megalkotta a zürjén, avagy az akkori terminológia szerint a permi nyelv ábécéjét, és a templomi szertartásokhoz szükséges szövegeket fordított zürjén nyelvre. Mindehhez a nyelvi alapokat valószínűleg még szülőhelyén, Usztyug városában szerezhette meg. Ez a település 60-70 kilométerre található a Permi föld kapujától, vagyis attól a helytől, ahol a Vicsegda az Északi-Dvinába ömlik. Siegmund Herberstein az 1500-as évek elején úgy értesült, hogy Usztyugban nem csak oroszul beszélnek. Ennek alapján feltehetjük, hogy Permi Szent István idején a városnak vegyes, orosz–zürjén lakossága lehetett.

Permi Szent István 1379-ben, nyár végén – ősz elején útra kelt, megkezdte misszióját. A Vicsegda folyót használva közlekedésre, először Piraszban – a mai Kotlaszban – kezdett téríteni. 1379-ben a Vicsegda és a Vim folyó mellékén térített, majd 1380-ban felépítette az első templomot permi földön. A hely: Uszty-Vim, az idő: 1380 tavasza. A templom az Angyali Üdvözlet nevet kapta.

Permi Szent István legendájából az elszánt hittérítő hajmeresztő kalandjairól értesülünk: Sztyefanra feldühödött permiek támadtak, körbevették, nyílzáport zúdítottak rá. Ő mégsem félt, „lövéseiket gyermekek játszadozásának vette”. Neki lett igaza, nem találták el. Egy másik alkalommal, midőn kedvenc foglalatosságát űzte – vagyis a permiek áldozóhelyeit dúlta fel, bálványaikat döntötte le – ismét megtámadták. Ő azonban Istenhez imádkozott: „És akkor ő átment közöttük és távozott, mivel Isten megóvta jámbor szolgáját.”

A kalandok sértetlen átvészelése tekintélyt adott Permi Szent Istvánnak, igehirdetései során „nyílt, látható helyre állva a nép között” egyre többen hallgatták szavát. Sokan jöttek megcsodálni az újonnan épített templomot is. Szaporodni kezdett Krisztus nyája. Sztyefan a megtérteket megtanította írni-olvasni az általa alkotott ábécé segítségével. A legjobb tanítványokat papnak tette meg, volt, akit diakónusnak vagy előénekesnek nevezett ki.

Ahogy a régi és új erők küzdelmét jelképezi Koppány és István összetűzése, ugyanazt jelenti az utókor számára Permi Szent István és Pam-Szotnyik összecsapása. Ez utóbbi azonban szellemi párbaj volt, némi adrenalinnövelő idegi csatával fűszerezve. Mint egy pókerjátszma. A végén nem négyeltek fel senkit: az ügyesen blöffölő hittérítő elsompolygásra kényszerítette a vízpróbát nem vállaló zürjén varázslót.

Permi Szent Istvánt 1382-ben permi püspökké nevezték ki. A győzelem után jöhetett a békés építkezés: a magyar királyhoz hasonlóan a permi püspök is áttérhetett az egyházszervezés ügyes-bajos dolgaira.

István király több mint 40 évig uralkodott, de az új rend megalapozásához ez sem volt elég. Kijelölt utódját nem fogadták el, az országban belső harc kezdődött. Permi Szent István csupán 14 évig vezette a permi püspökséget. A Permi föld finnugor népének megtérítése még az őt követő püspökök alatt is zajlott. A számunkra legfontosabb, az önálló ábécén alapuló zürjén írásbeliség lassan elenyészett, mivel a templomi szertartásokat mindinkább orosz nyelven tartották.

Permi Szent István 1396. április 26-án hunyt el. Kortársai által tisztelt, megbecsült vezető volt. Bírta a fejedelmek barátságát is. A tisztelet jeléül a Szpasszkij (Megváltó) székesegyházba temették el, a fejedelmi család tagjainak temetkező helyére. A pravoszláv egyház a 17. században emelte szentjei sorába, de közvetlenül halála után már rendkívüli tisztelet övezte. Halála napja az orosz orthodox egyház egyik legnagyobb ünnepe.

I. István király szentté nyilvánítását a később szintén szentté avatott László király kezdeményezte 1083-ban. Ő nyittatta fel sírját is, amelyben csodálatos épségben találták az elhunyt szent király testét. Királlyá koronázásának 1000. évfordulóján Bartholomeosz konstantinápolyi pátriárka is szentté nyilvánította. Az 1054-es egyházszakadás óta ő az első szent, akit a katolikus és orthodox hívők egyaránt tisztelnek.

NRVV 58. Tegi: formakultúra

A formakultúra iránt érdeklődő utazók számára mindenképpen ajánljuk a tegi postahivatalt, különösen annak meszeletlen tapasztott kályháját, mely a helyiség középpontjában helyezkedik el, meghatározva ezzel a szobácska térbeosztását. Ahogy a hanti sátorban szigorúan elkülönül a női fél és a férfi fél, oly szigorúan különül el a postán a dolgozó és az ügyfél. A két felet mintha láthatatlan fal választaná el, így a postai alkalmazott mintha észre sem venné, hogy három idegen, akik ráadásul külföldiül beszélnek, belépett. Ez szerencsés helyzetet teremt, ugyanis nyugodtan lehet fényképezkedni. A helyiségbe csak úgy árad be a napfény, nem csoda, ha egy polccal és néhány csomaggal meg is kell szűrni. Az ablak melletti polcon már nem postai küldemények állnak, hanem iroda- és tisztítószerek, melyek forgalmazásába a föderáció teljes területén bekapcsolódott a posta is.


A kliensek térfelén található a kiberposta:


Ennek használatáról nem tudunk beszámolni, kivéve arról a funkciójáról, hogy ha megpiszkáljuk, azonnal felkeltjük a postahivatalnok érdeklődését, és hirtelen lesz rá ideje, hogy velünk foglalkozzon. A dizájnínyencek figyelmét külön felhívjuk az ízlésesen lekerekített, barkácsmelegházi világot idéző fényáteresztő műanyag lapokra, illetve a hátul látható, időtlen anyaggal függönyözött, légáteresztő lambériával keretezett ajtónyílásra.


Tegibe nem csupán az internet érkezett meg, hanem az ATM-kultúra is. Igaz, ottjártunkkor a masina éppen nem működött, de igen alkalmasnak bizonyult a felmosófelszerelés tárolására. A térelrendezés meghatározója a függőleges (ATM, virág, nejlonzacskókba csomagolt hüvelyesek és gabonatermékek) és vízszintes (festés, mélyhűtő) vonalak szabályos, mégsem könnyen kiszámítható rendje.

Megjegyezzük, hogy az Ob mentén időnként a legeldugottabb boltban is lehet bankkártyával fizetni. Ez különösen elismerésre méltó annak fényében, hogy Budapesten nem egyszer központi helyen fekvő számítástechnikai boltokban is készpénzben kell kiperkálni egy notebook árát. Mi több, ezekben a boltokban akár készpénzt is felvehetünk bankkártyánkról, ráadásul az ATM-használat díja nélkül! Ez azért nem csupán Magyarországon nem lehetséges, de az unióban sem bevett gyakorlat.


Az elektronikáról térjünk át egy másik kurrens témára, a hulladékhasznosításra. Nyugat-Szibériában gyakori a lucskos idő, különösen nagy probléma ez a tavaszi hóolvadáskor: ilyenkor az utcák járhatatlanná válnak. E probléma megoldására szolgálnak a kiöregedett radiátorok, amelyek ebben az esetben útburkolatként funkcionálnak.


A Limpopo park pálmafákkal díszített bejárata igencsak tájidegen elem. A park a nevét a Limpopo folyóról kapta, de csak áttételesen: a név az orosz gyermekirodalomban vadállatokkal teli, veszélyes és távoli tájat jelent (forrás). A hely Kornyej Csukovszkij Doktor Ajbolit (Jajdefáj) című művéből vált ismertté. Ez a mű elismerten Hugh Lofting Doctor Dolittle című művének átdolgozása, s mint ilyen, nem egyedülálló az orosz gyermekirodalomban: Pinocchio történetét Buratyino kalandjai címen ismerik az orosz gyerekek, Alekszej Tolsztoj (nem keverendő össze Lev Tolsztojjal!) átdolgozásában, Óz történetét pedig Alexander Volkov feldolgozásában ismerhetik A smaragdváros varázslója címen. Ide sorolhatjuk még Ivan Krilovot is, aki Ezópus és La Fontaine állatmeséit dolgozta fel.


Végezetül a település ellentmondásait jól illusztrálja ez a kép, melyen a szénakazal mellett egy műholdvevő áll. Miközben a modern technika vívmányai beszivárognak, a lakosság nagyrészt kézi erővel, minimálisan gépesített mezőgazdasági munkából él meg – ha nem a segélyekből.

2009 augusztusában a faluban még nem működött egy mobilhálózat sem, bár a torony már állt. (Hanti-Manszijszk közelében jóval jelentéktelenebb településeken is volt már hálózat.)

A multani vérvád

Nemrégiben a kitűnő Konteo blog remek posztot közölt a vérvádak történetéről. [Időközben a poszt átkerült ide.] Ezt az átfogó munkát szeretném kiegészíteni néhány finnugor vonatkozású adattal.

A vérvádak alapja általában a más vallásokkal szembeni bizalmatlanság, illetve tudatlanság: nem tudjuk, mit csinál a másik, de valamit másképp csinál, mint mi. Ha viszont másképp csinálja, akkor nyilván rosszul csinálja, ha pedig rosszul csinálja, mi zárná ki, hogy nagyon rosszul csinálja? Oroszország, ahol a mindenféle mássággal szemben való gyanakvás, sőt, egyáltalán a gyanakvás az alapvető életérzések egyike, természetes táptalaja a vérvádaknak. A Konteo ugyan csak egy legújabb kori eseménnyel kapcsolatban említi Oroszországot, de az ottani vérvádak története külön posztsorozatot is megtöltene. Természetesen a vádlottak általában a zsidók. A magyar olvasó elsősorban szépirodalmi művekből, pl. Szemjon Reznyik A velizsi vérvád című regényéből nyerhet képet ezekről.

Miközben a magyarok a vérvádügyekben elsősorban a szégyenteljes tiszaeszlári perrel kapcsolatban említhetők, az udmurtok a vádlott, ha nem is dicsőséges, de legalább nem dicstelen szerepét mondhatják magukénak. A 19. század végén az udmurtok, ha formálisan meg is voltak keresztelve, őrizték pogány hagyományaikat. Természetesen az oroszok tudták, hogy az udmurtoknak saját hitviláguk és rítusaik vannak, de valójában igen keveset tudtak erről, amely gyanakvásra adott okot. S míg a zsidók valójában (a második templom lerombolása óta) már nem áldoztak vérrel, az udmurtokról valóban elmondhatjuk, hogy áldoztak, ha nem is embert, de állatokat igen: ráadásul e szertartásokon központi szerepe volt a vérnek, melyet gyakran az áldozóhelyen egy gödörbe folyattak.

Domokos Péter szerint Herzen is megemlékezik arról, hogy az orosz hatóságok nem egyszer faluról falura hurcoltak egy hullát, azt állítva, hogy a falu határában találták, és nyomozásba kezdenek. A helyiek persze jobbnak látták, ha fizetnek a sosemvolt ügy „eltusolás”-áért. (Az udmurt irodalom története, 441. – sajnos Domokos nem adja meg, hogy az idézet pontosan honnan is származik.) Hasonló történt 1892 május hatodikán, amikor Vuzs Multan (Sztarij Multan, Ómultan) falu mellett megtalálták egy megcsonkított koldus (más források szerint helyi paraszt) holttestét. Ezután udmurtokat vádoltak meg a megboldogult rituális meggyilkolásával, és 1894 decemberében, tehát egy több mint két és fél évig tartó per során 7 embert több éves szibériai száműzetésre ítéltek. A sajtó lecsap a szenzációs ügyre, felfedi az eljárás szabálytalanságait, végül 1896 júniusában, tehát négy évvel az esemény után harmadfokon a vádlottakat felmentik. A felmentő ítéletben nagy szerepe volt Vlagyimir Korolenko ukrán származású orosz írónak.

Érdekességképp megemlítendő, hogy még az orosz nyelvű wikipédia is azt állítja, hogy ha Multanban nem is történt rituális gyilkosság, de az emberáldozat az udmurtok körében más területen még nem sokkal korábban is előfordult. Ezt a megállapítást Grigorij Verescsagin udmurt származás néprajztudós egy cikkére alapozza. A cikk alapján azonban úgy tűnik, az „interjú” forrása is inkább hallomásból értesült emberáldozatokról, vagy inkább csak fantáziált róluk.

A multani ügy feltűnő hasonlóságokat mutat a tiszaeszlári üggyel, nem csak abban, ahogy a per lefolyt és hogy egy író játszott központi szerepet a felmentő ítéletben, hanem irodalmi utóéletét tekintve is. Ahogy Magyarországon Krúdy Gyula írta meg a per történetét, Udmurtiában Mihail Petrov dolgozta fel az eseményeket. E könyv ma is széles körben ismert az udmurtok körében. A regény az ötvenes évek első felében íródott (a szerző még személyesen is találkozott vádlottal), és ez sok mindent elmond: szereplői öntudatos udmurtok, akik az eljövendő forradalomról, közgazdasági kérdésekről és az osztályharcról társalognak, és gyakran kerül szóba Lenin, aki a korban aligha lehetett ismert paraszti körökben.

Magyarul a kérdésről bővebben Domokos Péter említett könyvében lehet olvasni.

NRVV 57. Tegi

Tegi a Kis-Ob nyugati partján terül el. Berjozovótól északra a Hanti-Manysi Autonóm Körzet határán belül a legnagyobb település. A Berjozovó és Szalehard között közlekedő szárnyashajónak ez az első és utolsó állomás a körzet határain belül. (Ez a járat egyébként igen érdekes útvonalon jár: reggel hétkor indul Berjozovóból, tíz órakor áthalad Muzsin, délután fél kettő körül eléri Szalehardot, ahonnan kettőkor visszaindul és fél hat után ér Muzsiba. Muzsiban éjszakázik, reggel hatkor ismét elindul Szalehardba, ahol tíz körül fordul, és valamivel kettő előtt ismét áthalad Muzsin, majd este hat körül ér Berjozovóba. Ennek köszönhetően Muzsi és Szalehard között napi két járat is van, de Muzsi és Berjozovó között csak napi egy.) Kelet–nyugati irányban azonban semmilyen közlekedés nincs, így a Nagy-Obról, Vanzevat felől legfeljebb csónakon közelíthető meg. Az utazók tehát kénytelenek csónakot bérelni.


Tegi falu (Tek kurt) Tek hősről kapta a nevét, tehát mitológiai jelentőséggel bír. A hely misztikus varázsát azonban nagyban csökkenti az a tény, hogy a falut már kétszer átköltöztették, tehát már régen nem az eredeti helyén van. A költözködés oka az volt, hogy az Ob folyamatosan elmossa a partot. Egy hagyományos településnél ez nem volt igazán gond, a kialakult utcarendszerrel rendelkező településeknél azonban már igen. Egyébként az átköltöztetés csak mérsékelten mondható sikeresnek, hiszen a település a jelenlegi helyén is folyamatosan erodálódik.

A magasparton helyenként megtaláljuk a valamikor ott állt faházak nyomát.

A parthoz legközelebb álló utcasorból már kitelepítették a lakosságot.

Festői képet nyújtanak a folyó mellett álló csinos kis faházak.

A rönkház nagy előnye, hogy szétszedhető és újra felépíthető.
Erről a helyről áthelyezték a házat, csak az alapok és a régi, feleslegesnek ítélt bútorok maradtak.

A falu elhanyagoltsága ellenére is (vagy éppen ebből fakadó romantikájának köszönhetően)
igen kellemes helynek mondható.

A gazdasági helyzet persze itt is rossz, az emberek főleg a segélyekből, nyugdíjakból és az utcákon legelésző tehenek tejéből élnek, illetve halászattal egészítik ki jövedelmüket. A hanti nyelv helyzete itt is nagyon rossz, a huszonévesek körében már ritkaságszámba megy, ha valaki beszél hantiul, az idősebbek között azonban még több adatközlőnek is alkalmas személy akad.

Duodji - Számi kézművesmunkák - Ilmari Tapiola alkotásái

Ma este 17 órakor lesz a Duodji - Számi kézművesmunkák - Ilmari Tapiola alkotásai című kiállítás megnyitója a Néprajzi Múzeumban. Köszöntőt mond Granasztói Péter, a Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese. A kiállítást megnyitja Jari Vilén, a Finn Köztársaság Nagykövete. A tárlatot bemutatja Ilmari Tapiola. A megnyitót fogadás követi.

A kiállítás 2010. augusztus 10. és november 28. között tekinthető meg hétfő kivételével naponta 10–18 óra között.

(Két nappal a megnyitó előtt sem a múzeum honlapján, sem a szervező Finnagora honlapján nem szerepelt semmilyen információ a kiállításról és a megnyitóról. Pontosabban az utóbbin igen, de kizárólag finnül.)