Egyszer, régen Helsinkiben sétálgattam éppen, amikor megpillantottam egy sietve közeledő fiatalembert. Feltűnő jelenség volt. Már önmagában az, hogy sietett – Finnországban nem szokás sietni. Lépteit hosszan elnyújtotta, hatalmasakat lépett, ettől járás közben egész teste hullámzott. És egy könyvet olvasott. Bolondnak tűnt. Amikor közelebb ért, próbáltam meglesni, mi van a kezében. A Panoráma Kiadó nagy útikönyv sorozatából a Finnország kötetet olvasta. Ez mindent megmagyarázott: nem bolond, csak magyar. Ez az élmény gyakran felidéződik bennem, amikor finnugor vonatkozású útleírásokat olvasok – lám, másokat is érdekel.
Finnországról többen írtak magyarok az elmúlt másfélszáz évben – szubjektív beszámolót és hasznos információkat tartalmazó bédekkert egyaránt. Íme egy lista:
Hunfalvy Pál: Utazás a Balt-tenger vidékein. I-II. Pest, 1871.Szinnyei József: Az ezer tó országa (Finnország). Bp. 1882.
Kodolányi János: Suomi, a csend országa. Bp. 1937., 2., bővített kiadása: Suomi. Bp. 1944.
Móricz Virág: Suomiban jártam. Bp. 1965.
Koczogh Ákos: Otthon, Finnországban. Bp. 1987.
Szíj Enikő: Finnország. Bp. 1979.
A napokban Móricz Virág: Suomiban jártam című kötetét vettem kézbe. Erről lesz most szó. A könyv a Gondolat Kiadó „Világjárók” sorozatának 41. tagjaként jelent meg. Pár évtizeddel ezelőtt a „Világjárók” és a Panoráma ország- és városismertető kötetei nagyon népszerűek voltak. Az 1956-os forradalom utáni konszolidáció éveiben kicsit nyitottabbá vált az ország, az arra érdemesek akár külföldre is utazhattak. Az információk kielégítése, ugyanakkor az utazási vágy csillapítása céljából is nagy példányszámban jelentek meg az említett kötetek. Az emberek vágytak a hírekre, vágytak megismerni a világot. E folyamatba illeszkedett bele Móricz Virág utazása és útinaplója. Előbb azonban az írónőről.
Móricz Virág az író, Móricz Zsigmond legidősebb gyermeke volt, 1909-ben született. Első írói próbálkozása apját is meglepte, és reményekkel töltötte el. Móricz Virág 1931–32 között a Nyugat titkára volt. 1936-ban megnyerte a folyóirat novellaíró pályázatát is. Írói indulása azonban késett: apja árnyéka bátortalanná tette. Életének aktív írói szakasza az 1950-es–60-as évekre esett. A kortárs kritika elismerőleg szólt műveiről. Pár évvel később azonban már árnyaltabban fogalmaztak. Akit érdekel, utánaolvashat az interneten, itt csak két gondolatot idézek. Az első: ha kevesebbet ír, az több lett volna. A második: útinaplói (írt egy másikat is, Napnyugaton jártam címmel) nem hoztak újat a nagyon gazdag magyar útleírás-irodalomba. Manapság jelentéktelen írónak tartják (írja ezt szintén az irodalom perifériájáról Onagy Zoltán).
Móricz Virág 1963-ban járt Suomiban. Egy finn tanár–orvos házaspár meghívására Orivesiben tartózkodott, az ottani népfőiskolával ismerkedett: tanárokkal, diákokkal beszélgetett, egy alkalommal pedig előadást is tartott édesapja írói munkásságáról. Orivesiből Tamperébe és Turkuba is ellátogatott, hazaindulása előtt pedig pár napot Helsinkiben is eltöltött. Nem ez volt az első finnországi útja. Apja barátságban állt Arvi Järventaus íróval, és e kapcsolat révén Móricz Virág 26 évvel korábban már több helyen megfordult az országban. Természetesen úti beszámolójában többször visszautal korábbi útjára, keresi egykori élményeit.
A Suomiban jártam naplószerűen követi az eseményeket, így a repülőút leírásával kezdődik. A könyvvel kapcsolatban az olvasó első élménye, hogy a szöveget rossz olvasni: rettentően száraz és szürke. Úgy tűnik, az írónő szándékosan kereste a rossz hangzású, kellemetlen szavakat – csak azokból dolgozik. Viszont ezt roppant tömören teszi. Ezt akár érdemének is nevezhetnénk, ha a mai magyar irodalom túlírt, terjengős szövegeire gondolunk, de Móricz Virág a tömörítést is úgy műveli, hogy az a szöveg hangzásának kárára megy.
A repülőút leírását olvasva kapjuk a másik sokkoló élményt: az írónő rosszindulatú. Ez elsősorban abból derül ki, ahogy útitársaival beszélget, de abból is, ahogy kommentálja beszélgetéseit. És az olvasást kísérő rossz élmények felsorolásának még nem értünk a végére! De a folytatáshoz előbb lássuk, miről is szól ez a könyv:
Körülbelül a kötet feléig az Orivesiben történteket olvashatjuk, pontos leírásokkal a finn vidéki környezetről, a vidéki életmódról. Közben sok adatot kapunk a finn népfőiskolákról és a finn oktatási rendszerről is. Az egész szöveget végigkíséri a finn és a magyar árviszonyok állandó összehasonlítgatása. Sok, mára teljesen idejétmúlt számot olvashatunk arról, hogy mi mennyi. Pedig az írókat arra tanítják, hogy az infláció nagy úr, a kenyér és egyéb dolgok ára nem örökkévaló, ezért inkább hagyják ki leírásaikból a számokat.
A tamperei és turkui kirándulások főleg a finn táj leírását tartalmazzák – a már vázolt, szürke és száraz mondatokban. Azért e részekben is olvashatjuk a finn építészet és lakáskultúra dicséretét, a vendéglátók lakásának és a magyarokétól eltérő életmódjának jellemzését.
A Helsinkiről szóló részben a skanzenről és az Arabia-gyárról, valamint a Nőszövetségben, a kulturális minisztériumban és a Tammi-könyvkiadóban tett látogatásról olvashatunk. Az emberi kontaktusok leírása megint kellemetlen érzéseket kelt bennünk. Talán nem így kellene tárgyalni az idegenekkel, kedves Virág néni!
A könyvet az eddig írtakon kívül még egy alapvető probléma terheli: az írónő tudathasadásos viszonya a két társadalmi rendszerhez, a szocializmus és a kapitalizmus küzdelméhez. Könyvében nagy energiát fordít a szocialista modell felsőbbrendűségének hirdetésére – úgy tűnik, mélyen hisz az igazában, és mélyen lenézi a kapitalizmus rabságában senyvedő finneket. Ugyanakkor nem tudja leplezni megdöbbenését a finnek magasabb életnívója miatt, ezért nagyon örül, ha szegény finnekről hall és szegény finneket lát. Lám, mégis csak nekünk jobb. Tudat alatt azonban mégsem hisz a szocializmus feljebbvalóságában, s retteg attól, hogy vendéglátóival erről a témáról vitatkozzon.
A kötet végén Móricz Virág maradék rosszindulatát a finnugristákra zúdítja. Helsinkiben felhívja telefonon honfitársát, a „nyelvész”-t. Habár az ismeretlen nyelvész tesz neki szívességet, mert elkíséri a múzeumba, ő mégis hibát talál benne, rögtön többet is: az illető gúnyolja a Népszabadság újságíróit, a skanzenban a népitánc-bemutatót becsmérli, ráadásul nagyon „ismeri a dürgést” Helsinkiben. Összefoglalva, ez a nyelvész „hol jobbra, hol balra túloz”. Ez a szöveg fölér egy feljelentéssel. Lehet, hogy éppen az írónő hivatalos jelentéséből származik… Mi meg csak találgathatjuk, ki lehet az a nyelvész, aki Leningrádban volt tanár, egy fényképésszel finn képeskönyvet készít, mellesleg éppen magyarra fordítja Väinö Linna regényét (Az ismeretlen katonát). De nemcsak ez a finnugrista gyanús neki, hanem az egész finnugrisztika: „Érdekes, a négyezer éves rokonságot a nyelv, és a nyelvészek tartják. Egy páran megélnek belőle, de mi haszna van ebből az országnak? Szerintem több volna, ha építészeket és gépészeket küldenénk ide tanulni.”
Azt ajánlom, aki szórakozást keres, ne ezt a könyvet olvassa. Finnország és a finn nép megismerését pedig máshonnan kezdje. Én is csak szakmai ügybuzgalomból olvastam el, de úgy érzem, aránytalanul nagy áldozatot hoztam a tudományért.
Bejegyzések
