Mordovia hangja

Három éve indult Szaranszkban a Vajgeľ (Hang) rádióállomás a 73.88 frekvencián. A kezdeti egy órából (17–18 óra között) az adás már kétórásra bővült, 17–19 óra között szórakoztatják a moksa és erza nyelven értő hallgatókat.

Az előadás első óráját a műsorszerkesztők két részre osztották. Az erza és a moksa félóra felépítése hasonló, a mordoviai hírek után a naphoz kapcsolódó érdekességek következnek, régi népszokásokat, hiedelmeket ismertetnek a bemondók. Ezalatt a félóra alatt gyakran egy meghatározott témát járnak körül, ehhez kapcsolódóan vendégeket is meghívnak. Általában közéleti szereplők jönnek interjút adni a rádióba, ugyanakkor a műsorszerkesztők tehetséges fiatalokat is előszeretettel invitálnak a stúdióba. Egyetlen kitétel, hogy a meghívottak beszéljenek erzául vagy moksául, ez alól csak ritkán tesznek kivételt.

Mindennap más rovat szerepel az adásban, a Raśkeń vij (A nép ereje) rovat keretében híres emberekkel beszélgetnek a műsorszerkesztők, a Tiriń val (Anyanyelvi szó) rovatban fiatal írókat és költőket invitálnak a mikrofon elé. Minden pénteken a Rakamoń ťevť (Viccek) rovat szerepel műsoron, ebben anekdotákat és más humoros történeteket ismertetnek a hallgatókkal.

Az adás második órájában, amely Kazńe (Ajándék) néven szerepel a programban, a hallgatók sms-eit olvassák fel élő adásban. Ezek nagyrészt születésnapi és egyéb üdvözletek, amelyeket zene szakít meg. A műsorszerkesztők alapelve, hogy az adás első órájában népzenét, illetve népzenei hagyományokra épülő dalokat sugároznak, míg a második órát inkább a popzene uralja, ha lehet, valamelyik mordvin nyelven. A rádióállomás nagy problémája, hogy kevés zene elérhető mordvin nyelveken. Így az is előfordul, hogy fiatal alkotók munkáit ők rögzítik és mutatják be először a hallgatóknak.

A műsorszerkesztők tervei közé tartozik többek között a térbeli és időbeli terjeszkedés, szeretnék a vételi körzetet a mostani 50 kilométeresnél nagyobbra tágítani (különösen azért, hogy a diaszpórában élő hallgatókhoz is eljusson az adás), és az esti sugárzási idő mellett egy reggeli műsort is összeállítani.

NRVV 66. Priobje

Priobje mind finnugor, mind turisztikai szempontból érdektelen, viszont fontos csomópont. Ez a vasútvonal egyik végpontja, ha Moszkvából vasúton érkezünk, az egyik lehetőség Priobjén át érkezni. (A másik vonal Hanti-Manszijszktól keletre húzódik.) Persze ha rögtön Hanti-Manszijszkba mennénk, akkor célszerűbb már Nyaganyban leszállni, és taxival vagy iránytaxival menni a fővárosba. Priobjéig csak akkor érdemes eljönni, ha ragaszkodunk a szárnyashajóhoz, vagy ha egyenesen valamelyik kisebb településre tartunk.

Persze előfordulhat, hogy nem önszántunkból kell kihasználnunk ezt a közlekedési csomópontot. Különösen a nyár második felében történhet meg, hogy a reggeli köd miatt a szárnyashajó nem tud időben elindulni Berjozovóból, ezért nyilvánvaló, hogy sötétedés előtt nem tud eljutni Hanti-Manszijszkba. Mivel Priobjétól délre nincs olyan kikötő, ahol a hajó éjszakai áramellátása megoldható lenne, ilyenkor már Priobjéban megáll, és az utas kénytelen innen megoldani a továbbutazását. Nyaganyig taxival mehetünk, onnan pedig iránytaxival, vagy továbbra is taxival. Persze csak akkor, ha Hanti-Manszijszkba igyekszünk. Ha az úticélunk Oktyabrszkoje, még elérhetünk egy oda induló járatot, de a többi településre szárazföldön nem juthatunk el, hajó pedig nem indul: ilyenkor kénytelenek vagyunk kivárni, míg a hajónk másnap reggel továbbindul, vagy szerencsés esetben sikerülhet csónakot bérelnünk.

Az utasellátó infrastruktúra a hajóállomás mellett.

A hajóállomásról csak néhány száz méter a vasútállomás.

NRVV 65. Nyizsnyije Narikari

Nyizsnyije Narikari a Kis-Ob egyik oldalágában terül el, Berjozovótól délre az első jelentősebb település. A Hanti-Manszijszkból Berjozovóba tartó szárnyashajó utolsó állomása, de Priobjéig (a legközelebbi vasútállomásra) más, Linda típusú hajókkal is el lehet jutni. Közút vezet Igrimbe, melynek nyáron egyetlen összeköttetése a külvilággal a Nyizsnyije Narikarin keresztül vezető út.

Nyizsnyije Narikari a hanti–manysi vegyes lakosságú terület része. Környékét túlnyomóan manysik lakták, de mindannyian beszéltek hantiul is, és a hanti nyelv jelentős nyomot hagyott nyelvükben. Az obinak nevezett nyelvjárást beszélték. Míg az északi nyelvjárás más változatait (a szoszvait, de különösen a szigvait) még fiatalabbak is beszélik, az obi alnyelvjárás sorsa már megpecsételődött, csak néhány beszélője van. A települések összevonásának és a migrációnak köszönhetően a falunak néhány hanti lakosa is van, egyesek valamennyire beszélnek is hantiul. A lakosok többsége azonban ma már csak oroszul beszél.

Az Igrimbe vezető út.

A falu viszonylag rendezett, az utcák tiszták és nem kátyúsak. Más településekkel szemben az utcanevek egészen normálisak, nincs Lenin, Kommunizmus, sőt, Ifjúság utca sem, helyettük olyan utcaneveket találunk, mint Iskola, Posta, Központi, Új stb. utca.

Mi több, vendégszállás is van. A tréfás graffitisek Hotel Vágynak nevezték el.

A parton álló kerek fémkamrák a halászeszközök tárolására szolgálnak.

Feltehetően az olajvezetékek építésekor hátramaradt anyagot használták fel.

Egyesek közülük már teljesen beépültek a környezetbe, „gyökeret vertek”.

A focipálya gyepén tehenek legelésznek.

Az Ob-part festői látványt nyújt.

A természeti szépségek miatt egyszerű turistaként is
érdemes megfontolni a látogatást, ha a környéken járunk.

Ezzel utunk végére is értünk.

NRVV 63. Berjozovo

Berjozovo a Berjozovói járás központja, a Hanti-Manysi Autonóm körzet északnyugati részének legjelentősebb települése. A Szoszva alsó folyása mentén terül el: bár elvben kiesne a szárnyashajók útjából, valójában betérnek ide, sőt, ez a végállomás. Reggelente délre, Hanti-Manszijszkba, ill. északra, Szalehardba is indul járat. Történetileg is jelentős, orosz erődítményként 1593-ban alapították (korábban obi-ugor település volt itt) Berjozov néven (a finnugrisztikai szakirodalomban gyakran ma is így emlegetik). A hanti és a manysi terület határán helyezkedik el: a Szoszva mentén feljebb manysik élnek, ám az Ob felé haladva már hanti településeket találunk.


Bár jelentős közlekedési központ, hajóállomásán ez nem tükröződik. A városba érkezve először ezen a rámpán kell felmásznia mindenkinek a kétévesektől a nyolcvanévesekig, természetesen a súlyos és terjedelmes csomagokkal egyensúlyozva.

A rámpa az ellenkező irányból.
A háttérben látható uszály a váróterem, de szállásként is üzemel:
nem ajánlott, de pénzszűke esetén megteszi.
(Már ha sikerül helyet foglalnunk.)

Ezek után egy nem kevésbé meredek,
de annál szűkebb lépcső következik.

A felszínre érve sem szívderítő a látvány.
Nem sikerült kideríteni, hogy a háttérben látható esőbeállót kiknek is szánták...

A kék tető az uszály–váróterem–szálloda teteje. Régebben egy uszályokból álló móló vezetett a hajókig, ezek között a területet feltöltötték.

A háttérben látható kerítés mellett fut a jelenlegi út.

A régi bejáró romjai.

A település egyházi központ,
híres temploma a helyi obi-ugorok szent helyére épült.

Berjozovo az oroszok számára elsősorban azért jelentős, mert több neves személyiséget is száműztek ide. Köztük az egyik legjelentősebb Mensikov herceg, Nagy Péter kegyeltje, halála után az ország tényleges vezetője, illetve Trockij, aki 1907-ben itt szökött meg a száműzetésből. A templomhoz tartozó egykori temetőben ma csak az itt elhunyt jelentős személyiségek emlékművei állnak, egyébként parkként funkcionál.

A templomtól nem messze áll ez a valaha bizonyára autóközlekedésre is alkalmas,
de ma a forgalom elől elzárt híd.

Masszív faszerkezete ma már bizonytalanul áll.

A helytörténeti múzeumot keresve messziről feltűnik ez
az orosz faépítészet elemeit felvonultató épület.

Közelebb érve azonban kiderül, hogy egy étteremről van szó.

A helytörténeti múzeum épülete az átellenben levő sarkon áll, építészetileg igencsak sikerületlennek mondható.
(Bejutni ez alkalommal sajnos nem sikerült.)

A környék nemzetiségi lakosságára egyedül ez a boltnév emlékeztetett.
(Vogulocska: manysi lány.)

Móricz Virág: Suomiban jártam

Egyszer, régen Helsinkiben sétálgattam éppen, amikor megpillantottam egy sietve közeledő fiatalembert. Feltűnő jelenség volt. Már önmagában az, hogy sietett – Finnországban nem szokás sietni. Lépteit hosszan elnyújtotta, hatalmasakat lépett, ettől járás közben egész teste hullámzott. És egy könyvet olvasott. Bolondnak tűnt. Amikor közelebb ért, próbáltam meglesni, mi van a kezében. A Panoráma Kiadó nagy útikönyv sorozatából a Finnország kötetet olvasta. Ez mindent megmagyarázott: nem bolond, csak magyar. Ez az élmény gyakran felidéződik bennem, amikor finnugor vonatkozású útleírásokat olvasok – lám, másokat is érdekel.

Finnországról többen írtak magyarok az elmúlt másfélszáz évben – szubjektív beszámolót és hasznos információkat tartalmazó bédekkert egyaránt. Íme egy lista:

Hunfalvy Pál: Utazás a Balt-tenger vidékein. I-II. Pest, 1871.
Szinnyei József: Az ezer tó országa (Finnország). Bp. 1882.
Kodolányi János: Suomi, a csend országa. Bp. 1937., 2., bővített kiadása: Suomi. Bp. 1944.
Móricz Virág: Suomiban jártam. Bp. 1965.
Koczogh Ákos: Otthon, Finnországban. Bp. 1987.
Szíj Enikő: Finnország. Bp. 1979.

A napokban Móricz Virág: Suomiban jártam című kötetét vettem kézbe. Erről lesz most szó. A könyv a Gondolat Kiadó „Világjárók” sorozatának 41. tagjaként jelent meg. Pár évtizeddel ezelőtt a „Világjárók” és a Panoráma ország- és városismertető kötetei nagyon népszerűek voltak. Az 1956-os forradalom utáni konszolidáció éveiben kicsit nyitottabbá vált az ország, az arra érdemesek akár külföldre is utazhattak. Az információk kielégítése, ugyanakkor az utazási vágy csillapítása céljából is nagy példányszámban jelentek meg az említett kötetek. Az emberek vágytak a hírekre, vágytak megismerni a világot. E folyamatba illeszkedett bele Móricz Virág utazása és útinaplója. Előbb azonban az írónőről.

Móricz Virág az író, Móricz Zsigmond legidősebb gyermeke volt, 1909-ben született. Első írói próbálkozása apját is meglepte, és reményekkel töltötte el. Móricz Virág 1931–32 között a Nyugat titkára volt. 1936-ban megnyerte a folyóirat novellaíró pályázatát is. Írói indulása azonban késett: apja árnyéka bátortalanná tette. Életének aktív írói szakasza az 1950-es–60-as évekre esett. A kortárs kritika elismerőleg szólt műveiről. Pár évvel később azonban már árnyaltabban fogalmaztak. Akit érdekel, utánaolvashat az interneten, itt csak két gondolatot idézek. Az első: ha kevesebbet ír, az több lett volna. A második: útinaplói (írt egy másikat is, Napnyugaton jártam címmel) nem hoztak újat a nagyon gazdag magyar útleírás-irodalomba. Manapság jelentéktelen írónak tartják (írja ezt szintén az irodalom perifériájáról Onagy Zoltán).

Móricz Virág 1963-ban járt Suomiban. Egy finn tanár–orvos házaspár meghívására Orivesiben tartózkodott, az ottani népfőiskolával ismerkedett: tanárokkal, diákokkal beszélgetett, egy alkalommal pedig előadást is tartott édesapja írói munkásságáról. Orivesiből Tamperébe és Turkuba is ellátogatott, hazaindulása előtt pedig pár napot Helsinkiben is eltöltött. Nem ez volt az első finnországi útja. Apja barátságban állt Arvi Järventaus íróval, és e kapcsolat révén Móricz Virág 26 évvel korábban már több helyen megfordult az országban. Természetesen úti beszámolójában többször visszautal korábbi útjára, keresi egykori élményeit.

A Suomiban jártam naplószerűen követi az eseményeket, így a repülőút leírásával kezdődik. A könyvvel kapcsolatban az olvasó első élménye, hogy a szöveget rossz olvasni: rettentően száraz és szürke. Úgy tűnik, az írónő szándékosan kereste a rossz hangzású, kellemetlen szavakat – csak azokból dolgozik. Viszont ezt roppant tömören teszi. Ezt akár érdemének is nevezhetnénk, ha a mai magyar irodalom túlírt, terjengős szövegeire gondolunk, de Móricz Virág a tömörítést is úgy műveli, hogy az a szöveg hangzásának kárára megy.

A repülőút leírását olvasva kapjuk a másik sokkoló élményt: az írónő rosszindulatú. Ez elsősorban abból derül ki, ahogy útitársaival beszélget, de abból is, ahogy kommentálja beszélgetéseit. És az olvasást kísérő rossz élmények felsorolásának még nem értünk a végére! De a folytatáshoz előbb lássuk, miről is szól ez a könyv:

Körülbelül a kötet feléig az Orivesiben történteket olvashatjuk, pontos leírásokkal a finn vidéki környezetről, a vidéki életmódról. Közben sok adatot kapunk a finn népfőiskolákról és a finn oktatási rendszerről is. Az egész szöveget végigkíséri a finn és a magyar árviszonyok állandó összehasonlítgatása. Sok, mára teljesen idejétmúlt számot olvashatunk arról, hogy mi mennyi. Pedig az írókat arra tanítják, hogy az infláció nagy úr, a kenyér és egyéb dolgok ára nem örökkévaló, ezért inkább hagyják ki leírásaikból a számokat.

A tamperei és turkui kirándulások főleg a finn táj leírását tartalmazzák – a már vázolt, szürke és száraz mondatokban. Azért e részekben is olvashatjuk a finn építészet és lakáskultúra dicséretét, a vendéglátók lakásának és a magyarokétól eltérő életmódjának jellemzését.

A Helsinkiről szóló részben a skanzenről és az Arabia-gyárról, valamint a Nőszövetségben, a kulturális minisztériumban és a Tammi-könyvkiadóban tett látogatásról olvashatunk. Az emberi kontaktusok leírása megint kellemetlen érzéseket kelt bennünk. Talán nem így kellene tárgyalni az idegenekkel, kedves Virág néni!

A könyvet az eddig írtakon kívül még egy alapvető probléma terheli: az írónő tudathasadásos viszonya a két társadalmi rendszerhez, a szocializmus és a kapitalizmus küzdelméhez. Könyvében nagy energiát fordít a szocialista modell felsőbbrendűségének hirdetésére – úgy tűnik, mélyen hisz az igazában, és mélyen lenézi a kapitalizmus rabságában senyvedő finneket. Ugyanakkor nem tudja leplezni megdöbbenését a finnek magasabb életnívója miatt, ezért nagyon örül, ha szegény finnekről hall és szegény finneket lát. Lám, mégis csak nekünk jobb. Tudat alatt azonban mégsem hisz a szocializmus feljebbvalóságában, s retteg attól, hogy vendéglátóival erről a témáról vitatkozzon.

A kötet végén Móricz Virág maradék rosszindulatát a finnugristákra zúdítja. Helsinkiben felhívja telefonon honfitársát, a „nyelvész”-t. Habár az ismeretlen nyelvész tesz neki szívességet, mert elkíséri a múzeumba, ő mégis hibát talál benne, rögtön többet is: az illető gúnyolja a Népszabadság újságíróit, a skanzenban a népitánc-bemutatót becsmérli, ráadásul nagyon „ismeri a dürgést” Helsinkiben. Összefoglalva, ez a nyelvész „hol jobbra, hol balra túloz”. Ez a szöveg fölér egy feljelentéssel. Lehet, hogy éppen az írónő hivatalos jelentéséből származik… Mi meg csak találgathatjuk, ki lehet az a nyelvész, aki Leningrádban volt tanár, egy fényképésszel finn képeskönyvet készít, mellesleg éppen magyarra fordítja Väinö Linna regényét (Az ismeretlen katonát). De nemcsak ez a finnugrista gyanús neki, hanem az egész finnugrisztika: „Érdekes, a négyezer éves rokonságot a nyelv, és a nyelvészek tartják. Egy páran megélnek belőle, de mi haszna van ebből az országnak? Szerintem több volna, ha építészeket és gépészeket küldenénk ide tanulni.”

Azt ajánlom, aki szórakozást keres, ne ezt a könyvet olvassa. Finnország és a finn nép megismerését pedig máshonnan kezdje. Én is csak szakmai ügybuzgalomból olvastam el, de úgy érzem, aránytalanul nagy áldozatot hoztam a tudományért.