Egy csavart, egy fordított

Ha az oroszországi kisebbségek képviselőit halljuk beszélni, és rendelkezünk valamennyi orosztudással, könnyen megérthetünk néhány kifejezést, ugyanis vannak olyan orosz szavak, amelyeket a kisebbségi nyelvek beszélői anyanyelvi hátterüktől függetlenül átvesznek, beillesztenek a beszédükbe. Ez természetes jelenség, megfigyelhető például olyan bevándorlóknál is, akik a befogadó ország nyelvét ugyan még csak kevéssé ismerik, mégis használnak már bizonyos formulákat. A nyelvtanulók esetében is van egy olyan fázis, amikor az elsajátítandó nyelvet viszonylag alacsony szinten bírják, és az általuk ismert kifejezéseket, főleg ha nagyobb presztízzsel rendelkező nyelvről van szó, átültetik még alapvetően az anyanyelv szabályai szerint szerkesztett mondataikba (vagy megnyilatkozásaikba).

A nyelvtudás kialakulásának kezdeti szakaszában a beszélő nem minden esetben képes elemekre tagolni az átvett kifejezést, így születnek a „csikidám” típusú kölcsönszavak vagy például az amerikai magyar bevándorlók ájdunker (I don't care) jövevényeleme.

Az oroszországi finnugor kisebbségek nyelvében jellemző tehát az ún. a kódváltás jelensége, vagyis két nyelv elemeinek megjelenése egy diskurzuson belül. Bár én elsősorban az erza-mordvinról rendelkezem adatokkal, a jelenség általánosabb jellegét számos kutatás igazolja, természetesen nemcsak az uráli nyelvekben. Mordoviában felismerte a jelenségben rejlő identitásképző lehetőséget az ajándékgyártó ipar is, számos használati tárgyat (pólót, öngyújtót) lehet kapni a Vszjo bugyet pek vadrja! (Minden nagyon jó lesz!) kétnyelvű felirattal, amelynek első két eleme az orosz, az utolsó kettő az erza nyelvből származik.

Az egy másik kérdés, hogy maguk a beszélők hogyan viszonyulnak a kódváltásos beszédmódhoz. Mivel a jelenségnek alapvetően negatív a megítélése, hiszen az eloroszosodás jelét látják benne sok esetben, ezt sugalmazza többek között az iskolai oktatás is, sokan inkább az orosz nyelv irányába hajlanak, amikor arról kell dönteniük, milyen nyelvet választanak gyermekük anyanyelveként. Pedig általában szó sincs arról, hogy ezek az emberek ne rendelkeznének elegendő kompetenciával az erza nyelvben ahhoz, hogy otthoni nyelvként alkalmazhassák. Megítélésem és tapasztalataim szerint több beszélőt vesztett az erza nyelvi közösség azért, mert a nyelvészek, tanárok stb. túl erős nyelvvédő szemléletet igyekeztek belesulykolni a beszélőkbe. Ez persze kétélű dolog, mert ha nem folytatnának ilyen purista és ezzel karöltve nyelvújító tevékenységet ezek az emberek, a nyelvvesztés, illetve a nyelvhalál felé vezető tendenciák üteme még gyorsabb lenne.

Az is probléma, hogy a beszélők nincsenek tisztában azzal, milyen előnyöket jelenthet a kétnyelvűség, és hogy a kódváltásnak különböző típusai lehetnek. Tehát a legintenzívebb kódváltás, amely a laikus számára a leginkább nyilvánvaló kevert beszédet jelenti, éppen azoknál a beszélőknél jelenik meg, akik viszonylag kiegyensúlyozott kétnyelvűek, vagyis a két nyelven azonos mértékű kompetenciával rendelkeznek, és mindkét nyelvükkel azonosulnak. Ha egy hosszabb beszélgetés után megkérdezünk egy ilyen beszélőt arról, milyen nyelvet használt az előbbi párbeszédben, valószínűleg azt mondja majd, hogy csak erzát, mivel a váltások olyannyira simán mennek végbe, hogy csak utólagos elemzéssel lehet kiszűrni őket. A jelenségben még az az érdekes, hogy a kódváltásos beszédmód az alapértelmezett kommunikációs forma, bizonyos kifejezéseket (talán, lehet, mindegy) a nyelvújítási folyamatot nem szorosan követő beszélők nem is feltétlenül ismernek.

A magyar nyelv története során is végbement az a folyamat, amelynek során a hónapok belső elnevezéseit jövevényszavak váltották fel. A mordvin nyelvekben hasonló jelenséget tapasztalhatunk, mind a hét napjaira, mind a hónapok neveire vonatkozóan. A beszélt nyelvben az évszámok is leginkább oroszul hangzanak el, az egyjegyű számok esetén jellemző már csak az erza megfelelők használata.

Új blog Munkácsiról

Amikor Kozmács István közreadta Munkácsi Bernát Udmurtföldi naplóját, ígéretet tett: blogban további részleteket fog közölni. Az oldal végre elindult, egyelőre egy konferenciaprogramot olvashatunk rajta, ill. megszemlélhetjük a napló címoldalát és első oldalát. Remélhetőleg hamarosan további részletek jelennek meg.

Sándor Klára a Szkeptikus Kongresszuson

Nyelvek, családok és gének: egy metafora hatalma
2010. szeptember 18., 16:45

Sándor Klára nyelvész, turkológus, a Szegedi Tudományegyetem docense. Kutatási területe az evolúciós nyelvészet (ezen belül a nyelvi változások elmélete) és a nyelvszociológia, valamint a székely írás eredete és használatának története. Tudományos publikációi mellett rendszeresen közöl tudománynépszerűsítő írásokat, illetve vállal ilyen célú médiaszereplést.

A magyar nyelv rokonsága körül kétszáznegyven éve izzó vitát lényegében ugyanaz a gyúanyag táplálja: sokan vannak, akik akár öntudatlanul, akár nagyon is tudatosan, berzenkednek attól, amit az utóbbi másfélszáz évben egyszerűen csak „halszagú atyafiságnak” neveztek – előkelőbb ősöket szeretnének. Úgy tűnik, teljesen hiábavalóan ismételgetik a nyelvészek, hogy a nyelv rokonsága nem jelenti egyben a nép rokonságát is, a nyelv és nép szerves összetartozása kiirthatatlanul makacs elképzelés. Vajon miért?

(A kongresszusról bővebben)

Kisfilm Udmurtiáról

Oroszországban internetes projekt készül Oroszország népeinek enciklopédiája címen. Az itt bemutatott rész Udmurtiáról szól, a különböző udmurt népcsoportok mellett felbukkannak tatárok és óhitű oroszok is. A feliratok sajnos csak orosz nyelvűek, de a hangok és a látvány magukért beszélnek: hallhatunk udmurt és tatár beszédet, énekeket, láthatjuk táncaikat, viseletüket és a jellegzetes udmurt tájat.




(Forrás)

Kettős mérce

Korábban Szőcs Géza (finoman szólva is a humán tudományok területén való erős tudásbeli hiányosságainak tanúbizonyságaként definiálható) kijelentései akkora visszhangot váltottak ki, hogy nekünk már nem is kellett foglalkoznunk az üggyel, hasonló butaságokon alapuló akciók, ha azok kedveznek „a finnugor rokonság eszméjének” (mi az???), nemhogy kritikát nem váltanak ki a szakmából, de időnként még lelkesedést is keltenek.

Itt van például ez a kedves kezdeményezés, A finnugor világ hét csodája. Már az ötlet is eléggé abszurd, hiszen minden nép benevezheti a saját népviseletét, aztán törje a fejét a zsűri, hogy melyiket minősítse csodának. Az is elég furcsa, hogy valaki udmurt csodaként jelölte a pelmenyt, amikor az legfeljebb az oroszokhoz került tőlük (vagy akár a komiktól: az eredeti forma, a pelnyany 'fülkenyér, fültészta' mindkét nyelvből levezethető), valójában a hússal töltött főtt tésztabatyut a fél földgolyón fogyasztják. (A nevezésben magyarázatként oda is tették, hogy a ravioliról van szó). Persze a fő probléma – legalábbis egy finnugrista szemével nézve – nem ez, hanem az, hogy mi alapján választják ki az indulókat: csak olyan jelenség indulhat, amely olyan néphez kötődik, mely olyan nyelven beszél, mely egy bizonyos ősnyelvből vezethető le. Hiába érzi valaki úgy, hogy jó dolog a pelmeny, de még jobb a hasonló jellegű grúz hinkali, azt nem nevezheti, mert nem finnugor néphez kötődik. A tokaji bornak például aligha akadhat finn vagy nyenyec kihívója, miközben azért egy világversenyen nehezen rúgna labdába minden kiválósága ellenére is. A Kivacs vízesés is magabiztosan indulhat, hiszen a Niagara eleve ki van zárva a versenyből.

Miközben teljesen véletlenszerűen zárnak ki jelenségeket a versenyből (melyik nemzeti park tehet arról, hogy nem finnugor területen terül el?), az indulókat semmi nem köti össze. A nyelvhez leginkább talán az irodalmi művek kötődnek, de azoknak is csak egyik aspektusa a nyelvi anyag, és talán fontosabb is a tartalom, a kulturális beágyazódás. Irodalmi műveket még az is alig köt össze, hogy azonos nyelven íródtak (ez legfeljebb annak az alapja, hogy azonos a potenciális olvasóközönségük), az pedig végképp nem, hogy rokon nyelveken íródtak.

De mindez csak egy ártatlan, butácska játék (ki fog azon izgulni, hogy a szettu vagy a vepsze múzeum kap-e több pontot?), vannak rémisztőbb jelenségek is. Rein Sikk észt újságíró könyvéhez gyűjt anyagot, és arra kéri az önkénteseket, hogy írják meg, mi is a finnugorság lényege, milyen is a finnugor lélek. Mindjárt egy hosszú listát is ír, hogy szerinte mik jellemzik a finnugorokat: pl. szerénység, individualizmus, a tánc és a zene szeretete, gyűjtő- és munkaszenvedély, ezermesterkedés stb. (Az ember nem győz csodálkozni, hogy maradhatott ki az alkoholizmus és az öngyilkosságra való hajlam.) Sikk több finnugor fórumon terjesztette felhívását, nem kevés finnugrista és finnugor aktivista találkozhatott vele, tudtommal senki nem fogta le a kezét, és nem mondta, hogy ejnye öreg, ezt azért mégse kéne. Mindenesetre a könyv megjelent, és olyan is lett, amilyet várhattunk. A kritikus, aki egyébként lelkiismeret-furdalással küzd, amiért rosszat kell írnia a könyvről, megállapítja, hogy a könyv felületes és misztifikálásra hajlamos, lelkesedésében messze elrugaszkodik a valóságtól. A népek nem válnak el rendesen, és a kritikusnak a könyv végére az az érzése marad, hogy csak észtekről, marikról és lappokról olvasott. (Viszont pozitívumként említi, hogy a kötetben valóban vannak nagyon érdekfeszítő történetek.)

Szakmai szempontból azonban ismét az a fontos, hogy nem szabad elfeledkeznünk róla: a finnugorság semmi más, mint azonos eredetű nyelvek rokonsága. Ennek alapján elkülöníteni embereket, kulturális jelenségeket, pláne természeti objektumokat nem csupán értelmetlen, de kifejezetten káros is. Mint korábban kifejtettük, éppen az ilyen vállalkozások keltik azt az érzetet a laikusokban, hogy a nyelvrokonság valami több és meghatározóbb dolog, mint a nyelvek történeti összetartozása. Ez pedig éppen olyan tévedés akkor, amikor a finnugor rokonság melletti propaganda eszköze, mint amikor ellenkező célokat szolgál.