Még egyszer a genetikai rokonságról

Bár a Rénhírek nem kompetens genetikai kérdésekben, néhány esetben kénytelen vagyunk a genetikai rokonsággal kapcsolatban felmerülő problémák kapcsán is megszólalnunk. Ezt már csak azért sem kerülhetjük el, mert a magyarral rokon nyelveket beszélő népekre gyakran szokás úgy hivatkozni, mint rokon népekre. Ez aligha válhatott volna elfogadottá, ha népek között más rokonságról is beszélhetnénk, mint nyelviről. Ezt pedig világossá kell tennünk. Noori Sato álnevű olvasónk, rendszeres kommentelőnk például ezt írja:

Egy észtnek (vagy finnek) a nyelvrokonság a népek genetikai rokonságát is jelenti. Biztos a manysi is rokonnak tekinti a hantit. Csak mi vagyunk kivételek.

[...] a finnek és az észtek nem csak nyelvrokonai egymásnak. Amennyire a magyarok és az osztrákok vagy a magyarok és a szlovákok genetikailag közel állnak egymáshoz, legalább annyira közel állnak az észtek a finnekhez. Az észt és a finn dalok, kultúra, szokások sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint a magyar és az osztrák/szlovák/horvát/román dalok/kultúra/szokások. Nyelv- + kulturális + biológiai rokonság fennállnak az ő esetükben.

Elfogadható-e a fenti gondolatmenet? Első látásra igen: az észtek és a finnek genetikailag bizonyára hasonlatosak, és nyilvánvalóan különböznek a magyaroktól. Valójában azonban mégsem: népek közötti genetikai és kulturális rokonságról nem beszélhetünk olyan értelemben, mint nyelvek közötti rokonságról.

Először is vegyük észre, hogy a nyelvrokonság fogalma szerint A nyelvnek B nyelv vagy rokona, vagy nem (esetleg a tudomány még nem mondta ki a végső szót ebben a kérdésben, de végül csak e két megállapítás egyike mellett köthet ki): ha közös ősnyelvből (alapnyelvből) származnak, igen, ha nem, nem. Ebben hasonlít a természetes rokonságra is: távoli rokonainkat nem tartjuk számon, és a nyelvek körében is előfordulhat, hogy a közös ős már olyan távoli, hogy a rokonság nem állapítható meg – ilyenkor nem beszélünk rokon nyelvről, ahogy nem nevezzük rokonunknak azt sem, akivel ugyan van közös ősünk, de nem tudunk róla.

Hasonló értelemben genetikai rokonságról nem beszélhetünk. Egy népet, közösséget tipikusan nem azonos származású emberek alkotnak (eltekintve bizonyos zárt közösségektől). A mai magyarok, finnek, észtek genetikai ősei (azaz a közösséget alkotó személyek biológiai felmenői) korábban nem feltétlenül alkottak egy közösséget, és azok leszármazottai, akik korábban a magyar, finn, észt nemzetet alkották (már ha nem anakronizmus ilyenről beszélni), ma nem feltétlenül e nemzetekhez tartozónak vallják magukat. Míg tehát a közösségek könnyen keverednek, tagjaik egyik közösségből a másikba lépnek át (és viszik génjeiket), addig a nyelvek nem keverednek ilyen módon: egyes szavak, nyelvtani jelenségek ugyan átkerülhetnek egyik nyelvből a másikba, de az új nyelvbe beilleszkedve annak részévé válnak, nem visznek magukkal „titokban” olyan „idegen” elemeket, mint az egyének a génjeiket.

Ennek a következménye az is, hogy míg bármelyik magyar anyanyelvű beszélő nyelvéről megállapítható, hogy finnugor (uráli) nyelvet beszél (azaz nyelve a manysi, hanti, mari, finn stb. nyelvvel rokon), addig hiába vesszük egy magyar ember génállományát, arról nem fogjuk tudni megállapítani, hogy magyar. A legjobb esetben is legfeljebb azt tudjuk mondani, hogy génállománya olyan, amely a magyarok jelentős részére ellemző. Ugynakkor lehet valaki tökéletes magyar úgy is, hogy génállománya alapján Hollandiába vagy Ukrajnába saccolná a genetikus.

De ha még el is fogadjuk, hogy minden nemzetnél megállapítható egy génminta, mely a közösség egészére tipikusnak mondható, akkor is nehéz lenne meghúzni, hogy hol van a rokonság és nemrokonság határa. A finn génállomány közel állhat az észthez, amelyhez közel állhat a lett. De genetikailag rokonnak mondhatók-e a finnek és a lettek? Ha igen, akkor rokonnak mondhatóak-e litvánokkal, a lengyelekkel? A magyarokkal esetleg nem mondanánk őket rokonnak, ha csak Európát nézzük, de ha a teljes bolygót, akkor akár rokonnak is mondhatjuk, mondjuk egy közép-afrikaival vagy egy távol-keletivel szembeállítva. Ez a rokonság tehát nem is igazán rokonság, hanem hasonlóság: nem tudunk arra a kérdésre válaszolni, hogy a finnek genetikailag rokonaik-e az észteknek, csak arra, hogy milyen mértékben.

Vegyük észre, hogy ilyen összehasonlítást a nyelvekkel is tehetünk: ez a tipológiai összehasonlítás. De mely nyelvekkel „rokon” tipológiailag a magyar? Ha a magánhangzó-harmóniát vagy a toldalékolás alapelveit nézzük, akkor a törökkel, ha a szigorú első szótagi hangsúlyt vagy a hosszú és rövid magánhangzók megkülönböztetését, akkor a csehvel és a szlovákkal. Viszont ebben az esetben a török nem lesz „rokon” sem a csehvel, sem a szlovákkal – vagy ha mégis, hát egészen más kritériumok alapján.

A kulturális rokonság kérdésére ki sem szeretnék térni, elég, ha arra gondolunk, mennyit változott például a magyar étkezési kultúra, vagy a szabadidő eltöltésének kultúrája az utóbbi évtizedben. Kulturális rokonságról népzenei vagy mitológiai motívumok alapján szoktak beszélni, de vajon mekkora szerepük van ezeknek mai kultúránkban?

Összefoglalóan: jobban járunk, ha a rokonság fogalmát kizárólag 'nyelvrokonság' értelemben használjuk, és nem tévedünk bele a genetikai és kulturális „rokonság” ingoványába.

Nyelvek tündöklése és bukása

Robert Malcolm Ward Dixon ausztrál nyelvész The Rise and Fall of Languages (A nyelvek tündöklése és bukása) című, 1997-ben publikált könyvében egy új elméletet vázol fel. Milyen módon érinti, érintheti ez mindazt, amit a finnugor és uráli nyelvek történetéről eddig gondoltunk?

Dixon abból indul ki, hogy a történeti nyelvtudomány a nyelvek rendszerezésekor nyelvcsaládokat igyekszik megállapítani. A nyelveket ősnyelvekre igyekszik visszavezetni, megpróbálja kideríteni, mely nyelvek tartoztak össze és mikor, hogyan váltak el egymástól. Ez a modell igen sikeres volt Eurázsia, illetve Amerika nyelveinek leírásakor, Afrikában és Ausztráliában azonban jóval nehezebben boldogultak a nyelvészek: bizonyos nyelvek egyértelműen összetartozónak tűntek, ugyanakkor mégsem sikerül őket nyelvcsaládokba rendezni.

Dixon megállapítása szerint a családfamodell csak bizonyos társadalmi konstellációkban működik: amikor egy közösség valamilyen gazdasági vagy technikai innovációnak köszönhetően a szomszédos közösségeknél erősebb lesz, azokat meghódítja vagy befolyása alá vonja, nyelvét is kiterjeszti rájuk. Az a terület, ahol a nyelvet használják, megnő, és a távolabbi területeken egymástól függetlenül változik, míg külön nyelvvé nem válik. Az új nyelvek közül a sikeresebbek ismét újabb területekre terjedhetnek, és a folyamat kezdődik elölről. A folyamatos expanziónak köszönhetően terjedelmes családfák jöhetnek létre.

Szerinte a nyelvek változásának egy másik modellje is lehetséges, ez pedig akkor érvényesül, amikor egy területen kis közösségek élnek egymás szomszédságában, és hosszú időre egyensúlyi helyzet alakul ki közöttük. Ilyenkor az érintkező nyelvek folyamatosan hatnak egymásra, de ahelyett, hogy az egyik kiszorítaná vagy egyoldalúan befolyásolná a másikat, kölcsönösen hatnak egymásra.

Az adott terület nyelvei között egységesülés megy végbe (nem pedig folyamatos megoszlás, mint az expanzió során), de nem olyan módon, hogy bizonyos jelenségek a terület teljes részére kiterjednek, hanem úgy, hogy a terület jelentős, akár túlnyomó részén elterjednek. Az egyes jelenségek elterjedtsége tehát különböző lesz. Míg az expanziók idején az egyes (akár nyelveken átnyúló) nyelvi jelenségek határai (az úgynevezett izoglosszák) gyakran egybeesnek (hiszen a terjedő nyelvek, nyelvváltozatok egyszerre „viszik” őket), az egyensúlyi helyzet idején véletlenszerűen oszlanak meg.

A történelem során az egyensúlyi helyzetek és az expanziós korszakok váltogatják egymást. Jelenleg szinte a Föld egésze expanziós korszakban van, mely valamikor a 15.-16. században, a gyarmatosítással kezdődött (ennek során néhány újlatin és germán nyelv Európán kívül is dominánssá vált, de az orosz is ekkor kezdett erősen terjedni kelet felé), a történelem korai szakaszaiban viszont nem lehetett ritka az egyensúlyi helyzet sem. Afrika belső területein, de különösen Ausztráliában ez a legutóbbi időkig megmaradt, és a kutatók még idejében érkeztek, hogy zavarba eshessenek a máshol tapasztalttól gyökeresen eltérő viszonyoktól.

A tipikus expanziós helyzetekben a nyelvek viszonyának felderítése, ábrázolása viszonylag egyszerű. Tipikus egyensúlyi helyzetben viszont a kép diffúz, nem tudunk jó rendszerezéssel előállni. Ráadásul a két állapot (különösen kisebb területeket figyelembe véve) folyamatosan váltogatja egymást. Egyensúlyi helyzet alakulhat ki például egy nyelv nyelvjárásai között. A tartós egyensúlyi helyzet elmoshatja a korábbi expanzióban kialakult tiszta viszonyokat, egy expanzió eltüntetheti a korábbi egyensúlyi helyzet nyomait.

Hasonló jelenségekre találunk példát a finnugor nyelvek történetében is. Rengeteg tényező utal arra, hogy az ugor egység felbomlásakor a magyar és az obi-ugor alapnyelv, azaz a manysi és a hanti elődjének beszélői elszakadtak egymástól, és az obi-ugor alapnyelv csak jóval később vált két nyelvvé. A családfamodell szerint ezekben a nyelvekben lehetnének olyan újítások, amelyek az ugor egység felbomlása előtt mentek végbe (ezek mindhárom nyelvben őrzik nyomukat), lehetnek olyanok, amelyek az ugor egység felbomlása után, de az obi-ugor egység felbomlása előtt, az úgynevezett obi-ugor alapnyelvben mentek végbe (ezeknek a manysi és a hanti őrzi nyomát), illetve olyanok, amelyek a nyelvek önálló életében mentek végbe (ezeknek csak az adott nyelv őrzi nyomát). Elvben tehát ki van zárva, hogy egy újítás csak a magyarban és a manysiban ment volna végbe, a hantiban nem.

Mégis akad ellenpélda. A '3' jelentésű szó az összes uráli nyelvben l-t tartalmaz (vagy tartalmazott), csupán a magyarban és a manysiban van az l helyén r. Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik, hogy még a viszonylag egységes obi-ugor nyelv oszlott nyelvjárásokra, és egyes nyelvjárásokban megmaradt az l, másokban megjelent az r. Ez egy viszonylagos egyensúlyi helyzet volt, hiszen egyik változatnak sem sikerült „legyőzni” a másikat. Amikor a későbbi magyar beszélői elszakadtak a többiektől, ez a szakadás nem e nyelvjárási határ mentén történt: az elszakadók kizárólag vagy főleg az r-es nyelvjárást (nyelvjárások valamelyikét) beszélték, míg a maradók közül mindkét nyelvjárás beszélői megtalálhatóak voltak. Egy másik lehetőség, hogy a két nyelv (az ősmagyar és az obi-ugor alapnyelv) már különállónak volt tekinthető, amikor az ősmagyar és egyes obi-ugor nyelvjárások, a későbbi manysi elődei között egyfajta kapcsolat (egyensúlyi vagy egy irányba ható) jött létre, és vagy az ősmagyar újítása került be az obi-ugor nyelvjárásokba, vagy fordítva. A két lehetőség közül azért is nehéz választani, mert amúgy sincsenek pontos kritériumaink arról, hogy egy nyelv mikor válik ketté, a korabeli viszonyokról pedig csak találgathatunk.

Jóval közelebbi probléma a finnségi nyelvek viszonya. A finnségi nyelveket a családfán úgy szokták ábrázolni, mint amelyek egyszerre váltak ki az alapnyelvből: míg a családfa legtöbb helyen két ágra szakad, itt rögtön nyolcra. (Egyesek ugyan megpróbálnak megkülönböztetni egy északi és egy déli ágat, de ez a próbálkozás nem egészen meggyőző.) Eleve problémás a finn helyzete, hiszen a mai Finnország területére egyfelől délnyugatról, a mai Észtország területéről érkeztek a finnségi beszélők, másfelől Karjalából: igen eltérő dialektusokat beszéltek, melyek ma is éles nyelvjárási határt képeznek az ország közepén. E nyelvjárások között számos kiegyenlítődés ment végbe, a mai finn irodalmi nyelv egyfajta kompromisszumnak tekinthető. De ha nem is a nyelveket, csupán nyelvjárásokat próbáljuk meg családfaszerűen rendezni, akkor is kudarcot vallunk.

Az utóbbi időben felmerült annak a lehetősége is, hogy az uráli alapnyelv valójában nem is egy alapnyelv volt, hanem olyan nyelvek csoportja, melyek között (egyensúlyi helyzetben) sok hasonlóság jött létre. Ez lenne a magyarázat arra, hogy egyes rekonstruált alapnyelvi szavaknak nem találjuk meg folytatóját minden mai nyelvben. Az elképzelés támogatói szerint azért, mert ezek nem is voltak meg. Csakhogy ez nem túl meggyőző magyarázat, pontosabban nincs szükség erre a magyarázatra: természetes dolog, hogy a nyelvből bizonyos szavak kiszorulnak.

A probléma nem is igazán az, hogy ne lenne elképzelhető, hogy egységes alapnyelv helyett valóban több, erős nyelvtani és szókincsbeli nyelv terjedt szét, és csak a távoli jövőből tűnik egységes nyelvnek. Az igazi probléma az, hogy nincsenek kritériumaink arra, hogy a kétféle helyzetet megkülönböztessük egymástól: az elképzelés támogatói pedig meg sem próbáltak ilyen általános kritériumokat felállítani, hogy aztán a konkrét adatokkal igazolhassák elképzelésüket. De ellentmond az elképzelésnek az is, hogy ilyen fejlődésre egy példát sem figyelhettünk meg. A spanyol és a portugál közel állnak egymáshoz, de sehol nem tapasztaltuk azt, hogy a gyarmatokon összeolvadtak volna. Sőt, az egyes spanyol gyarmatokról még ma is meg lehet mondani, hogy mely spanyol nyelvjárást beszélte a bevándorlók többsége. Ez persze nem jelenti, hogy a nyelvjárások keveredésekor az egyik nyelvjárás tisztán megmarad, mások teljesen eltűnnek, de igen ritka az a helyzet, amikor a kiegyenlítődés során mindegyik nyelvváltozat hasonló mértékben járul hozzá az újonnan kialakuló egységes(ebb) változathoz. (Ezért is nem mosódhatott el a keleti és nyugati finn nyelvjárások határa.)

Egy csavart, egy fordított

Ha az oroszországi kisebbségek képviselőit halljuk beszélni, és rendelkezünk valamennyi orosztudással, könnyen megérthetünk néhány kifejezést, ugyanis vannak olyan orosz szavak, amelyeket a kisebbségi nyelvek beszélői anyanyelvi hátterüktől függetlenül átvesznek, beillesztenek a beszédükbe. Ez természetes jelenség, megfigyelhető például olyan bevándorlóknál is, akik a befogadó ország nyelvét ugyan még csak kevéssé ismerik, mégis használnak már bizonyos formulákat. A nyelvtanulók esetében is van egy olyan fázis, amikor az elsajátítandó nyelvet viszonylag alacsony szinten bírják, és az általuk ismert kifejezéseket, főleg ha nagyobb presztízzsel rendelkező nyelvről van szó, átültetik még alapvetően az anyanyelv szabályai szerint szerkesztett mondataikba (vagy megnyilatkozásaikba).

A nyelvtudás kialakulásának kezdeti szakaszában a beszélő nem minden esetben képes elemekre tagolni az átvett kifejezést, így születnek a „csikidám” típusú kölcsönszavak vagy például az amerikai magyar bevándorlók ájdunker (I don't care) jövevényeleme.

Az oroszországi finnugor kisebbségek nyelvében jellemző tehát az ún. a kódváltás jelensége, vagyis két nyelv elemeinek megjelenése egy diskurzuson belül. Bár én elsősorban az erza-mordvinról rendelkezem adatokkal, a jelenség általánosabb jellegét számos kutatás igazolja, természetesen nemcsak az uráli nyelvekben. Mordoviában felismerte a jelenségben rejlő identitásképző lehetőséget az ajándékgyártó ipar is, számos használati tárgyat (pólót, öngyújtót) lehet kapni a Vszjo bugyet pek vadrja! (Minden nagyon jó lesz!) kétnyelvű felirattal, amelynek első két eleme az orosz, az utolsó kettő az erza nyelvből származik.

Az egy másik kérdés, hogy maguk a beszélők hogyan viszonyulnak a kódváltásos beszédmódhoz. Mivel a jelenségnek alapvetően negatív a megítélése, hiszen az eloroszosodás jelét látják benne sok esetben, ezt sugalmazza többek között az iskolai oktatás is, sokan inkább az orosz nyelv irányába hajlanak, amikor arról kell dönteniük, milyen nyelvet választanak gyermekük anyanyelveként. Pedig általában szó sincs arról, hogy ezek az emberek ne rendelkeznének elegendő kompetenciával az erza nyelvben ahhoz, hogy otthoni nyelvként alkalmazhassák. Megítélésem és tapasztalataim szerint több beszélőt vesztett az erza nyelvi közösség azért, mert a nyelvészek, tanárok stb. túl erős nyelvvédő szemléletet igyekeztek belesulykolni a beszélőkbe. Ez persze kétélű dolog, mert ha nem folytatnának ilyen purista és ezzel karöltve nyelvújító tevékenységet ezek az emberek, a nyelvvesztés, illetve a nyelvhalál felé vezető tendenciák üteme még gyorsabb lenne.

Az is probléma, hogy a beszélők nincsenek tisztában azzal, milyen előnyöket jelenthet a kétnyelvűség, és hogy a kódváltásnak különböző típusai lehetnek. Tehát a legintenzívebb kódváltás, amely a laikus számára a leginkább nyilvánvaló kevert beszédet jelenti, éppen azoknál a beszélőknél jelenik meg, akik viszonylag kiegyensúlyozott kétnyelvűek, vagyis a két nyelven azonos mértékű kompetenciával rendelkeznek, és mindkét nyelvükkel azonosulnak. Ha egy hosszabb beszélgetés után megkérdezünk egy ilyen beszélőt arról, milyen nyelvet használt az előbbi párbeszédben, valószínűleg azt mondja majd, hogy csak erzát, mivel a váltások olyannyira simán mennek végbe, hogy csak utólagos elemzéssel lehet kiszűrni őket. A jelenségben még az az érdekes, hogy a kódváltásos beszédmód az alapértelmezett kommunikációs forma, bizonyos kifejezéseket (talán, lehet, mindegy) a nyelvújítási folyamatot nem szorosan követő beszélők nem is feltétlenül ismernek.

A magyar nyelv története során is végbement az a folyamat, amelynek során a hónapok belső elnevezéseit jövevényszavak váltották fel. A mordvin nyelvekben hasonló jelenséget tapasztalhatunk, mind a hét napjaira, mind a hónapok neveire vonatkozóan. A beszélt nyelvben az évszámok is leginkább oroszul hangzanak el, az egyjegyű számok esetén jellemző már csak az erza megfelelők használata.

Új blog Munkácsiról

Amikor Kozmács István közreadta Munkácsi Bernát Udmurtföldi naplóját, ígéretet tett: blogban további részleteket fog közölni. Az oldal végre elindult, egyelőre egy konferenciaprogramot olvashatunk rajta, ill. megszemlélhetjük a napló címoldalát és első oldalát. Remélhetőleg hamarosan további részletek jelennek meg.

Sándor Klára a Szkeptikus Kongresszuson

Nyelvek, családok és gének: egy metafora hatalma
2010. szeptember 18., 16:45

Sándor Klára nyelvész, turkológus, a Szegedi Tudományegyetem docense. Kutatási területe az evolúciós nyelvészet (ezen belül a nyelvi változások elmélete) és a nyelvszociológia, valamint a székely írás eredete és használatának története. Tudományos publikációi mellett rendszeresen közöl tudománynépszerűsítő írásokat, illetve vállal ilyen célú médiaszereplést.

A magyar nyelv rokonsága körül kétszáznegyven éve izzó vitát lényegében ugyanaz a gyúanyag táplálja: sokan vannak, akik akár öntudatlanul, akár nagyon is tudatosan, berzenkednek attól, amit az utóbbi másfélszáz évben egyszerűen csak „halszagú atyafiságnak” neveztek – előkelőbb ősöket szeretnének. Úgy tűnik, teljesen hiábavalóan ismételgetik a nyelvészek, hogy a nyelv rokonsága nem jelenti egyben a nép rokonságát is, a nyelv és nép szerves összetartozása kiirthatatlanul makacs elképzelés. Vajon miért?

(A kongresszusról bővebben)