Hanti-Manszijszk tényleg nem Fehéroroszországban van

Törökök és magyarok

A török–magyar kapcsolatok igencsak régtől számíthatók, jóval a török büfék és egyéb barátságos vendéglátóhelyek előtti időkben kezdődtek. Nem is voltak mindig barátságosak – gondoljunk csak az oszmán-török megszállás idejére, vagy még korábbra, a kunok betelepülése körüli konfliktusokra. A legkorábbi kapcsolatok homályos időszakába nyelvi, történeti és régészeti adatok segítségével pillanthatunk be.

A magyar nyelvet és kultúrát több hullámban érte török hatás. Ezek a hullámok elég jól datálhatók és adatolhatók. A legjelentősebb nyelvi hatást a honfoglalás előtti török kapcsolatok gyakorolták a magyar nyelvre. Több mint kétszáz török jövevényszavunk származik ebből az időből. Ennek a nyelvi kapcsolatnak a történeti hátterét vizsgáljuk most.

A korabeli krónikák és egyéb forrásművek a magyarokat a türkökhöz (törökökhöz) sorolják és pusztai lovasnépként jellemzik. A magyarságnak ezt a jellemzését alátámasztják a régészeti leletek is: őseink vezető rétege lovon járó, állattartással foglalkozó népesség volt. Erre az életmódra utalnak régi török jövevényszavaink is. De a korai török átvételek között a földművelés több ágára – ekés gabonatermelés, kertkultúra, szőlőművelés – utaló szavak is találhatók.

Lássuk, melyek ezek:

Állattartás: barom, ökör, bika, tinó, ünő, borjú, ürü, kos, kecske, disznó, ártány, tyúk, túró, író, köpű, ól, karám, vályú, komondor, kuvasz

Földművelés
Ekés gabonatermelés: arat, búza, árpa, őröl, ocsú, kölyű, eke, sarló, tarló
Kertkultúra: borsó, gyümölcs, alma, körte, som, dió
Szőlőművelés: szőlő, bor, seprő, csiger

A korai török jövevényszavak között olyanok is találhatók, amelyek kereskedelmi tevékenységre utalnak, illetve egy fejlett, differenciálódott társadalom képét tükrözik.
Kereskedelem: bársony, gyöngy, bors, tár, szatócs
Központilag szervezett és irányított társadalom: gyula, kündü, karcha, sereg, tábor, bilincs, törvény, tanú

A magyar nyelv régi török jövevényszavai kultúrtörténeti jelentőséggel bírnak: általuk képet alkothatunk e kor életmódjáról, mindennapjairól. Finnugor eredetű szavaink egy korábbi társadalmi-gazdasági szint, a halászó-vadászó-gyűjtögető életmód tükrei.

Vadászat: ideg (’íjhúr’), nyíl, lő, nyúl, ravasz (’róka’)
Halászat: háló, folyó, hal
Gyűjtögetés: méz, bogyó, mony (’tojás’)

Finnugor és régi török szavaink vázlatos összehasonlítása világosan mutatja, hogy a török hatás későbbi, másodlagos. A török szavak jóval fejlettebb életmódra és kultúrára utalnak, mint finnugor szavaink. Ugyanakkor egy másik tanulság is kínálkozik: a honfoglalás előtti magyar–török kapcsolatok a magyarság számára rendkívüli jelentőséggel bírtak, általuk egy fejlettebb életmóddal ismerkedtek meg, és társadalmuk is a szervezettség magasabb fokára lépett. Hol történhetett ez?

Történeti és régészeti adatok szerint a magyarság valamikor a Volga és a Káma találkozásának vidékén, valamint attól keletebbre, a mai Baskír és Tatár Köztársaság területén élhetett. Itt találkozott és beszélgetett a keleti magyarokkal Julianus az 1230-as években, és e területről ismert egy ősmagyar temető, a Bolsije Tigani nevű település közeléből, igen közel a Volga és a Káma összefolyásához. A baskír–magyar kapcsolatok halvány nyomaként említhető még, hogy a magyarok némely muszlim történeti forrásban baskír néven szerepelnek.

Erről a vidékről ismertek a volgai bolgárok régészeti emlékei is. Ez a csoport a 8-9. században jelent meg ezen a területen. Valószínűleg a kazár fennhatóság elől vándoroltak ide. A volgai bolgár temetők feltárása során a régészek több etnikum egymás mellett élésére következtettek: egy-egy temetőn belül különböző rítus szerint, különböző mellékletekkel ellátott emberek sírjait tárták fel. Megfigyelhető volt a helyi finnugor és a jövevény bolgár népesség keveredése. Egyébként a történeti források is a volgai bolgárok több csoportját nevezik meg.

A honfoglaló magyarság régészeti emlékeihez leginkább a volgai bolgár emlékek hasonlítanak. E kultúrkörben gyakori a részleges lovas temetkezés, a sírok nyugati tájolása, a leletek közül párhuzamként említhetők az ívelt talpú kengyelek, a levél alakú nyílcsúcsok, az áttört korongok, a tarsolyveretek és az ötvösmunkákon a palmettás díszítőmotívumok jelenléte.

A török–magyar kapcsolatok színteréül mégsem ezt a területet veszi figyelembe a magyar őstörténet-kutatás. Ennek kronológiai okai vannak. Ez a kapcsolat 2-300 évig állhatott fenn a kutatók szerint. Akkor pedig azt kell feltételeznünk, hogy a magyarság a Volga–Káma vidékről igen gyorsan, mondhatni lóhalálában vágtatott a Kárpát-medencéig, hogy 895-ben már Vereckénél, illetve az Al-Dunánál elérje mai lakóterülete határát, ahogy arról a történeti források megemlékeznek.

A kutatók többsége ezért mindig is arra gondolt, hogy az ősmagyarok legkésőbb a 7-8. században elhagyták baskíriai lakóhelyüket, és valahol a Don folyó mellékén éltek huzamosabb ideig, a Kazár Birodalom alattvalóiként. E folyó nevét őrizték meg egyes magyar krónikák is (Dentümogyeria). Korabeli források pedig arról írnak, hogy a magyarok a kazárok alattvalói. Ezért kíséri nagy érdeklődés Magyarországon immár száz éve a szaltovói régészeti kultúra emlékeinek feltárását. Ez a sokszínű kultúra a Kazár Birodalomhoz köthető. A török nyelvű kazárok és az iráni nyelvet beszélő alánok az arab támadások elől elhagyták a Kaukázus északi lejtőit, és a Don folyó mellékén szervezték meg birodalmukat. Az alánok a Don felsőbb folyásvidékén telepedtek meg, a doni bolgároktól északra, míg a kazárok a Volga biztonságos deltájában építették fel fővárosukat, Itilt. A birodalom gazdasági forrásait a doni bolgárok fejlett mezőgazdasága, valamint a virágzó kereskedelem szolgáltatta. A magyar őstörténészek közül többen úgy vélik, hogy a szaltovói kultúra doni bolgár csoportja adhatta át gazdálkodási tapasztalatait, s vele együtt gazdálkodásának szókincsét is a vándorló magyarságnak. Az Archaeológiai Értesítő lapjain doni bolgár régészeti leleteket mutattak be, a leletek alá írva a tárgyak török eredetű magyar nevét.

A szaltovói kultúra folyamatos feltárásai azonban a mai napig nem hozták felszínre egy magyar etnikai csoport emlékeit. A kultúrára jellemző egyes tárgyak: munkaeszközök és fegyverek, valamint a szaltovói falvak képe kétségtelenül az ősmagyar régészeti leletekkel, az ősmagyarok életmódjával állíthatók párhuzamba, de az újabb ásatások nyomán egyre inkább elkülöníthető csoportok között még mindig nem látszik az ősmagyar népesség.

Az elmúlt évtizedekben, összefüggésben a kettős honfoglalás elméletével, vizsgálják azt a lehetőséget is, hogy a török–magyar kulturális kapcsolatok színtere a Kárpát-medence volt. A magyarság 895 előtti Kárpát-medencei jelenléte azonban nem bizonyítható. Nagyon különböző volt az avarok és a honfoglaló magyarok anyagi kultúrája is. A honfoglalás előtti Kárpát-medencei népesség azonban jelentős szerepet játszott az Árpád-kori magyarság kialakulásában. A helyi népesség továbbélése antropológiai módszerekkel igazolható. Ez ráirányítja a figyelmet arra, hogy a török–magyar kapcsolatokat nemcsak úgy képzelhetjük el, hogy a magyarok 2-300 évig a törökök mellett élvén eltanultak ezt-azt, hanem oly módon is, hogy a magyarság magába olvasztott valamilyen török csoportot. Ezáltal a török nyelvi hatás úgy érkezett folyamatosan a magyar nyelvbe, hogy közben külső kapcsolat a magyarok és a törökök között már nem volt. Ez is elképzelhető. Na de melyik török népesség taníthatta meg a magyarokat az állattartás és földművelés legkorszerűbb módszereire, melyik török népesség indította el őseinket a néppé szerveződés útján?

Régi török jövevényszavainkról Budenz József és Vámbéry Ármin vitája óta tudjuk, hogy csuvasos jellegűek, vagyis valamelyik bolgár-török nyelvből származnak. Biztos tudásunk az elmúlt évtizedekben azonban megrendült. Nem mindegyik régi török átvétel bolgár-török, vannak köztük más török nyelvekből (az ún. köztörök csoportból) származók is. Ligeti Lajos pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy egyes régi török jövevényszavaink szótagonként más-más – köztörök vagy bolgár-török – jellegzetességet mutatnak. Ez arra utal, hogy a magyar honfoglalás előtti fél évezredben a török nyelvek még nem váltak két csoportra (bolgár-török és köztörök), hanem számtalan átmeneti nyelv vagy nyelvjárás is létezhetett.

Áttekintésünk lezárásaként próbáljuk összegyűjteni, hogy mely török népekkel érintkezhetett az ősmagyarság vándorútja során. A Volga–Káma mellékén ma a csuvasok élnek. Nyelvük az egyetlen ma létező bolgár-török nyelv. De ott vannak szomszédságukban a tatárok, tőlük keletre pedig a baskírok. Mindkét nyelv a köztörök csoportba tartozik, de a tatárok már az után érkeztek erre a területre, hogy a magyarok elvándoroltak onnan. A kazár fennhatóság alatt megint csak többféle török nyelvet beszélő népességgel kerültek kapcsolatba őseink. A kazárok nyelvét egyesek a köztörök, mások a bolgár-török csoportba sorolják. A doni bolgárok féken tartására a kazárok közép-ázsiai eredetű (köz)török fegyvereseket alkalmaztak. Erre történeti és régészeti források is utalnak. A Kárpát-medencébe betelepült avarok is vegyes népességet alkottak. Elegendő nyelvemlék hiányában nyelvük nem osztályozható. A történeti források szerint több alkalommal is bolgár-török csoportok érkeztek az 568-ban betelepült avarok közé.

Régi török jövevényszavaink egységes gazdálkodási rend átvételére utalnak. Logikusnak tűnik feltételezni, hogy a szavak egy népességtől, egy időben érkeztek. Nehéz ugyanis elképzelnünk, hogy nem egy néptől és nem egy nyelvből ered az eke és a sarló, a szőlő és a bor – a példákat még lehetne idézni. Ugyanakkor az átvett török szavak nyelvi sokszínűségre utalnak, az ősmagyarok vándorlásuk során folyamatosan különböző kultúrájú és nyelvű török népek közelében élhettek. Optimizmusunkat azonban ne veszítsük el: pár száz év múlva bizonyosan tisztábban látunk a régi török–magyar kapcsolatok kérdésében is.

Új weboldal mariul tanulóknak

A Bécsi Egyetem Finnugor Tanszéke új weboldalt indított a mariul tanulók számára. Az oldal a jövőben különböző tananyagokat fog kínálni, többek között online mari–angol szótárt, egy átfogó szöveggyűjteményt, morfológiai generátort (elérhető) és elemzőt (a szótárral fog megjelenni). Máris elérhetőek a honlapon fontok és billentyűzetek, illetve egy mari nyelvkönyv angol magyarázatokkal.

Ez utóbbi egy kétkötetes orosz nyelvű mari nyelvkönyv alapján készült (jelenleg az első rész érhető el). Az angol változat nem egyszerű fordítás, hanem az eredeti alapos átdolgozása: a tanított nyelvtani jelenségeket az angol nyelv megfelelő szerkezeteivel veti össze. További különlegesség, hogy az egyes fejezetek nem csupán hanganyaggal egészülnek ki, hanem a morfológiai generátor egy olyan változatával is, amely csak a tanuló által már elsajátított morfológiai kategóriákat ismer. (Abban nem vagyok egészen biztos, hogy ez utóbbi feltétlenül hasznos. Egy elemző esetében érthető lenne, ha nem akarnánk a tanulót megzavarni olyan elemzésekkel, melyek általa nem ismert elemekre bontanák a szót – ha például egy magyarul tanuló még nem tanulta a múlt időt, elég, ha a mentek szó elemzésekor a (ti) men-tek (jelen idő többes szám második személy) elemzést kapja meg, az (ők) men-t-ek (múlt idő többes szám harmadik személy) elemzést nem. Generáláskor viszont nem baj, ha szerepelnek még nem ismert kategóriák is, legfeljebb a tanuló nem használja őket.)

A szájt az angol mellett oroszul, sőt, mariul is elérhető. Utóbbi ugyan feleslegesnek tűnhet egy mari nyelvet oktató oldalon, de örvendetesen növeli a kevés mari nyelvű honlap számát. A Bécsi Egyetem vállalkozása egyedülálló, kevés nyelv tanulásához állnak rendelkezésünkre ilyen remek honlapok, gratulálunk a projektet vezető Timothy Riese-nek és Jeremy Bradley-nek, illetve a projekt összes résztvevőjének.

Van-e obi-ugor rockzene?

A napokban Finnországban turnézott a jekatyerinburgi H-Ural együttes, melynek célja, hogy a hanti és manysi folklórt ötvözze olyan modern zenei irányzatokkal, mint a kemény rock, a hip-hop, a house és egyéb műfajok. A dalok szövege angol (erre az alábbi videó alapján nehéz rájönni, de a szövegük megtalálható az együttes honlapján).



Az együttes más szövegei orosz nyelvűek. A legalul látható szám szövege pedig (állítólag) hanti nyelvű: ez nem szerepel a honlapon, így nehezen ellenőrizhető. Mint az a szövegeket tanulmányozva könnyen kitalálható, nincs sok közük a valódi obi-ugor népköltészethez.

Az együttest Juvan (Ivan) Zajcev alapította, aki feltehetően manysi származású – az együttes többi tagjának viszont nincs köze az obi-ugor népekhez. Imidzsüket némi ideológiai szósszal fűszerezik: eszerint a manysik és hantik sajátosan ötvözik az európait és az ázsiait, ezért önálló, úgynevezett uráli rasszot alkotnak. Hogy a kultúrát hogyan kapcsolják össze a rassz fogalmával, az homályban marad, mindenesetre a rasszhoz csatlakozni is lehet.

Az együttes honlapja: http://www.h-ural.com/

Néhány további videó:

Még egyszer a genetikai rokonságról

Bár a Rénhírek nem kompetens genetikai kérdésekben, néhány esetben kénytelen vagyunk a genetikai rokonsággal kapcsolatban felmerülő problémák kapcsán is megszólalnunk. Ezt már csak azért sem kerülhetjük el, mert a magyarral rokon nyelveket beszélő népekre gyakran szokás úgy hivatkozni, mint rokon népekre. Ez aligha válhatott volna elfogadottá, ha népek között más rokonságról is beszélhetnénk, mint nyelviről. Ezt pedig világossá kell tennünk. Noori Sato álnevű olvasónk, rendszeres kommentelőnk például ezt írja:

Egy észtnek (vagy finnek) a nyelvrokonság a népek genetikai rokonságát is jelenti. Biztos a manysi is rokonnak tekinti a hantit. Csak mi vagyunk kivételek.

[...] a finnek és az észtek nem csak nyelvrokonai egymásnak. Amennyire a magyarok és az osztrákok vagy a magyarok és a szlovákok genetikailag közel állnak egymáshoz, legalább annyira közel állnak az észtek a finnekhez. Az észt és a finn dalok, kultúra, szokások sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint a magyar és az osztrák/szlovák/horvát/román dalok/kultúra/szokások. Nyelv- + kulturális + biológiai rokonság fennállnak az ő esetükben.

Elfogadható-e a fenti gondolatmenet? Első látásra igen: az észtek és a finnek genetikailag bizonyára hasonlatosak, és nyilvánvalóan különböznek a magyaroktól. Valójában azonban mégsem: népek közötti genetikai és kulturális rokonságról nem beszélhetünk olyan értelemben, mint nyelvek közötti rokonságról.

Először is vegyük észre, hogy a nyelvrokonság fogalma szerint A nyelvnek B nyelv vagy rokona, vagy nem (esetleg a tudomány még nem mondta ki a végső szót ebben a kérdésben, de végül csak e két megállapítás egyike mellett köthet ki): ha közös ősnyelvből (alapnyelvből) származnak, igen, ha nem, nem. Ebben hasonlít a természetes rokonságra is: távoli rokonainkat nem tartjuk számon, és a nyelvek körében is előfordulhat, hogy a közös ős már olyan távoli, hogy a rokonság nem állapítható meg – ilyenkor nem beszélünk rokon nyelvről, ahogy nem nevezzük rokonunknak azt sem, akivel ugyan van közös ősünk, de nem tudunk róla.

Hasonló értelemben genetikai rokonságról nem beszélhetünk. Egy népet, közösséget tipikusan nem azonos származású emberek alkotnak (eltekintve bizonyos zárt közösségektől). A mai magyarok, finnek, észtek genetikai ősei (azaz a közösséget alkotó személyek biológiai felmenői) korábban nem feltétlenül alkottak egy közösséget, és azok leszármazottai, akik korábban a magyar, finn, észt nemzetet alkották (már ha nem anakronizmus ilyenről beszélni), ma nem feltétlenül e nemzetekhez tartozónak vallják magukat. Míg tehát a közösségek könnyen keverednek, tagjaik egyik közösségből a másikba lépnek át (és viszik génjeiket), addig a nyelvek nem keverednek ilyen módon: egyes szavak, nyelvtani jelenségek ugyan átkerülhetnek egyik nyelvből a másikba, de az új nyelvbe beilleszkedve annak részévé válnak, nem visznek magukkal „titokban” olyan „idegen” elemeket, mint az egyének a génjeiket.

Ennek a következménye az is, hogy míg bármelyik magyar anyanyelvű beszélő nyelvéről megállapítható, hogy finnugor (uráli) nyelvet beszél (azaz nyelve a manysi, hanti, mari, finn stb. nyelvvel rokon), addig hiába vesszük egy magyar ember génállományát, arról nem fogjuk tudni megállapítani, hogy magyar. A legjobb esetben is legfeljebb azt tudjuk mondani, hogy génállománya olyan, amely a magyarok jelentős részére ellemző. Ugynakkor lehet valaki tökéletes magyar úgy is, hogy génállománya alapján Hollandiába vagy Ukrajnába saccolná a genetikus.

De ha még el is fogadjuk, hogy minden nemzetnél megállapítható egy génminta, mely a közösség egészére tipikusnak mondható, akkor is nehéz lenne meghúzni, hogy hol van a rokonság és nemrokonság határa. A finn génállomány közel állhat az észthez, amelyhez közel állhat a lett. De genetikailag rokonnak mondhatók-e a finnek és a lettek? Ha igen, akkor rokonnak mondhatóak-e litvánokkal, a lengyelekkel? A magyarokkal esetleg nem mondanánk őket rokonnak, ha csak Európát nézzük, de ha a teljes bolygót, akkor akár rokonnak is mondhatjuk, mondjuk egy közép-afrikaival vagy egy távol-keletivel szembeállítva. Ez a rokonság tehát nem is igazán rokonság, hanem hasonlóság: nem tudunk arra a kérdésre válaszolni, hogy a finnek genetikailag rokonaik-e az észteknek, csak arra, hogy milyen mértékben.

Vegyük észre, hogy ilyen összehasonlítást a nyelvekkel is tehetünk: ez a tipológiai összehasonlítás. De mely nyelvekkel „rokon” tipológiailag a magyar? Ha a magánhangzó-harmóniát vagy a toldalékolás alapelveit nézzük, akkor a törökkel, ha a szigorú első szótagi hangsúlyt vagy a hosszú és rövid magánhangzók megkülönböztetését, akkor a csehvel és a szlovákkal. Viszont ebben az esetben a török nem lesz „rokon” sem a csehvel, sem a szlovákkal – vagy ha mégis, hát egészen más kritériumok alapján.

A kulturális rokonság kérdésére ki sem szeretnék térni, elég, ha arra gondolunk, mennyit változott például a magyar étkezési kultúra, vagy a szabadidő eltöltésének kultúrája az utóbbi évtizedben. Kulturális rokonságról népzenei vagy mitológiai motívumok alapján szoktak beszélni, de vajon mekkora szerepük van ezeknek mai kultúránkban?

Összefoglalóan: jobban járunk, ha a rokonság fogalmát kizárólag 'nyelvrokonság' értelemben használjuk, és nem tévedünk bele a genetikai és kulturális „rokonság” ingoványába.