Maga az észt elnevezés (aest- alakban) már Tacitus Germaniájában felbukkan, igaz, nem világos, pontosan milyen népet jelöl: lehetséges, hogy a balti-finneket általában, de az is, hogy ezeknek egy csoportját. Ugyanakkkor az sem kizárható, hogy valamilyen balti törzsre (a lettek, litvánok, vagy az azóta kihalt poroszok valamelyik elődjére) utal. Maguk az észtek ezt az elnevezést a 19. századig nem használták, sőt, nem is volt valódi saját népmegnevezésük. Önmagukat általában szülőtartományuk a lakójaként nevezték meg (mintha a magyarok zalaiakként, szabolcsiakként stb. neveznék meg magukat). Természetesen tudatában voltak annak, hogy több tartományban is hasonló, egymás számára érthető nyelvet beszélnek, de ezt a nyelvet egyszerűen maakeelnek (azaz a föld, az ország nyelvének), az ezt a népet beszélő népet pedig maarahvasnak (azaz a föld, az ország népének) nevezték.
Aterület nyelve azonban sok apró nyelvjárásra tagozódott, melyek között hol minimális, hol igen éles különbségek voltak. A legélesebb határ a Võrtsjärvet és a Peipsijärvet (magyarul Pejpusz- vagy Csúd-tó) összekötő Emajõgi (szó szerint Anyafolyó) mentén volt. Itt már ezer évvel ezelőtt is jelentős nyelvi határ húzódott: a szakértők úgy tartják, hogy a folyótól északra és délre két különböző, noha természetesen közeli rokonságban álló, de ugyanakkor
jelentős különbségeket is felmutató balti-finn nyelvet beszéltek: ezekre mint északésztre és délésztre hivatkozunk. Az észtek őseiként tehát két közeli rokonságban álló népet tarthatunk számon (legalábbis ha a nép fogalmát a nyelvével azonosítjuk). Az utóbbi évezredben a két nyelv közötti különbségek elmosódtak. Az észak-észtet és a finnt elválasztó vonások egy része is a dél-észtből terjedt át az északi-észtre.
Amikor a protestantizmus elérkezik észt földre, és kiadják az első vallásos szövegeket, katekizmusokat, ábécéskönyveket, két különböző irodalmi nyelvet hoznak létre: egy, a Tallinn környéki nyelvjárásokra épülő északit és egy, a Tartu környékén beszélt nyelvjárásokra épülő délit. (Valójában Tartu a dél-észt legészakibb peremén található.) Mindkét norma szerint jelentek meg kiadványok, de mindig is az északi volt az erősebb, és amikor 1739-ben megjelent az első teljes észt nyelvű Biblia az északi norma szerint, egyértelműen a déli fölébe keveredett. Mindazonáltal a 19. század közepéig még jelentek emg kiadványok délészt nyelven, a század második felére azonban ez megszűnt. Ekkor már a délésztek is az északi nyelvjárásokon alapuló változatot használták irodalmi nyelvként. A függetlenségért, ill. az annak védelmében folyó harc, majd a szovjet megszállással szembeni ellenállás mind arra késztette az észteket, hogy egységes nemzetként, ezen belül egységes nyelvű nemzetként lépjenek fel. Mindez a függetlenség visszanyeréséig tartott. Eközben (különösen a függetlenség elnyerésétől kezdve) az észt nyelv egységesülése rendkívüli sebességgel zajlott, a nyelvjárások visszaszorultak, a különbségek a fiatal generációknál legfeljebb néhány kiejtésbeli különbségre szorultak vissza.
A délészt nyelvű írásbeliség a kilencvenes években kapott újból erőre. A délészt származású értelmiségiek már korábban észrevették, hogy a nagyszüleik által beszélt, az irodalmi normától igen jelentősen eltérő nyelvjárások elvesznek, csak igen kevés fiatal használja vagy érti meg őket. Mozgalmat indítottak e nyelvjárások dokumentálása és lehetőleg megőrzése érdekében. A délészt nyelv mai nyelvjárásait, ill. irodalmi változatát võruinak nevezik annak köszönhetően, hogy a nyelv területe ma körülbelül az egykori Võrui tartomány területével azonos. (A mai Tartu környékén, ill. a Võrtsjärvtől nyugatra már nem beszélik.) A függetlenség visszanyerése után külön intézmény, a Võrui Intézet jött létre e feladatok elvégzésére. Az intézet a nyelv leírásával, iskolai oktatásának szervezésével, könyvkiadással foglalkozik.
A délésztet tehát a 19. század első feléig önálló nyelvnek tekintették, a 19. század közepétől a huszadik század utolsó évtizedéig nyelvjárásnak, ma pedig megint nyelvnek. Azonban a võrui nyelv beszélői sem szokták magukat önálló népnek tekinteni, inkább úgy vélik, hogy az észtek két különböző, ám sok hasonló vonást felmutató nyelven beszélnek. A võrui beszélők mindig ismerik az észt irodalmi nyelvet is, de a többi észt csak igen nehezen érti meg a võruit.
A võruiakról szólva külön meg kell emlékeznünk a szettukról. Ők a võrui nyelvterület északkeleti részén, főként az Oroszországhoz tartozó Petseri (Pecsora) környékén, ill. Észtország ezzel szomszédos határsávjában élnek. Míg az észtek túlnyomó többsége protestáns (az észt területek még az Oroszországhoz tartozásuk idején is a bizonyos autonómiát élvező balti német tartományokhoz tartoztak, így a hittérítés nem fenyegette őket), addig a szettuk ortodoxok, századok óta Oroszországhoz tartozó területen élnek. A függetlenség elnyerésével a szettuk lakta terület az Észt Köztársasághoz került, de az újbóli szovjet megszállás idején az Oroszországi SZSZSZK-hoz csatolták, így a függetlenség visszanyerésekor is Oroszország része maradt.
A szettuk nem csak vallásukban, de kultúrájukban, szokásaikban, viseletükben is jelentősen eltérnek a többi észttől. Viseletük jellegzetes darabja a sõlg, azaz a melltű. Ez az észt területeken máshol is ismeretes, az ing nyakát összefogó tű, melyrea nők gyakran kúp alakú díszítőelemet illesztenek. A szettuknál azonban az idők során ez a kúp egyre nagyobb lett, és mára önálló ékszerré nőtte ki magát, a mellkason hordott hatalmas, tányér nagyságú, 1-2 kilogrammos fémkúp. Ennek köszönhetően a szettu női viselet messziről felismerhető.
Ugyanakkor a szettuk nyelvileg nem igazán különböznek võrui szomszédaiktól, nyelvüket tehát aligha lehet önállónak tekinteni. Egyébként sem tartják magukat önálló népnek, inkább az észtek egy csoportjának. A szettuknak az észtektől való különbözőségét inkább a hivatalos orosz források szeretik hangsúlyozni, ezzel is igazolva, hogy az Észt Köztársasághoz tartozó területeket nem adják vissza.
Valójában azonban a történelmi helyzet hozhatná úgy is, hogy a võruiak és/vagy a szettuk nyelvi vagy kulturális alapon önálló népként definiálják magukat. Eddig a pillanatig azonban a történelmi viszonyok úgy hozták, hogy a külső veszélyek inkább az észtekhez tartozás érzését erősítették meg bennük.
Ezen a ponton érdemes megemlítenünk, hogy hasonló a helyzet a szomszédos Lettországban is. Itt a lettet beszélők mintegy tíz százalékát kitevő latgallok beszélnek olyan nyelvjárást, mely önálló latgall nyelvnek is tekinthető. A lettek azonban a lakosságnak alig több mint a felét adják a szovjet idők erőszakos betelepítéseinek következtében. Az új beköltözők (nem kizárólag oroszok, hanem ukránok, beloruszok és más nemzetiségűek is) elsősorban az oroszt használják a mindennapi kommunikációban, amit a lettek (többé-kevésbé jogosan) ma is fenyegetésként élnek meg. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a lettek (köztük maguk a latgallok) nem feltétlenül szorgalmazzák a latgall nyelv önálló nyelvként, ill. a latgall etnikum önálló népként való elismerését, számon tartását.
(A Wikipédiának van võrui változata, latgall azonban nincs.)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése