2009. június 29., hétfő

Igen vs. Igen

Sajátos futballmérkőzést rendeztek tavaly augusztus 21-én Udmurtiában: különböző udmurt nyelvjárásokat beszélők játszottak egymással. Bár az Udmurtián belüli nyelvjárások a beszermántól eltekintve nem igazán különböznek egymástól, bizonyos nyelvjárási különbségeknek az udmurtok nagyon is tudatában vannak. Az egyik legismertebb jelenség, hogy északon az igen bon, délen ben. Így az udmurtok beszélnek bon-felőliekről és ben-felőliekről.

Valójában kisebb területen ennek más változatai (bön) is használatosak, és a két nagy terület között pedig az o-o és változatai hansználatosak (ennek hangsúlyozása alapján a magyarban inkább tagadásra tippelnénk), továbbá használnak más szavakat is ilyen szerepben (pl. az 'úgy', 'bizony' jelentésűeket). Az alábbi, a készülő udmurt nyelvjárási atlaszból származó térkép azt mutatja, hogy hol melyik változat használatos Udmurtián belül (a fekete négyzet a bon, az üres karika a ben).



Hasonló, egy-egy szóra épülő, némiképpen naiv nyelvjárási felosztást találunk más nyelveknél is. Dante például szintén az 'igen' jelentésű szó alapján osztotta fel az újlatin dialektusokat oïl- (francia), oc- (okcitán) és sì- (olasz) nyelvekre. A délszláv nyelvjárásokat a 'mi?' kérdőszó alapján szokás felosztani kaj- (Északnyugat-Horvátország), ča- (Isztria, dalmát szigetek), što- (Kelet-Horvátország, a szárazföldi Dalmácia, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegro) nyelvjárásokat.

Mint az alábbi összefoglaló mutatja, a meccset a bon-felőliek nyerték 6:0-ra. Az összeállítást a foci iránt kevésbé érdeklődőkenk is érdemes megtekinteniük, különös tekintettel a zenei aláfestésre.


2009. június 27., szombat

Hócipő – poén vagy baki?

A finnugristák is szeretnének néha nevetni, így aztán olykor-olykor a tudományos folyóiratok helyett például kezükbe veszik a Hócipőt. Persze nekik az is csak a finnugrisztikáról szól…
A nevezett újság legfrissebb számában (XXI/12., június 17.) olvasható egy összeállítás a hibás nyomatú vagy félreérthető szövegű és grafikájú bankjegyekről és pénzérmékről (címe: Doku, 24–25.).



A csatolt képen az egykori finn százmárkás látható, melyen a szerzők (Farkasházy Benedek, Sánta Balázs) szerint a finn nemzeti bank neve hibásan szerepel: bankki helyett pankki került a pénzjegyre. Szerencsére a nyomdai ellenőrzés során a hibát észrevették, és ilyen szövegű pénz nem került forgalomba – így a szerzők. Áttekintve a többi pénzről és bankjegyről írtakat, úgy tűnik, a nevezett újságírók ezt komolyan gondolják. Ugyanakkor jogosan gyanakszunk átverésre, mivel ennyire korlátoltak mégsem lehetnek: hiszen ha próbaképpen beírták volna a keresőbe, hogy suomen pankki, elsőként a finn nemzeti bank (Bank of Finland – Suomen Pankki) honlapjára juthattak volna: http://www.suomenpankki.fi/fi/index.htm. Vagyis a bank finnül pankki.


Talán az egészet ezért a mondatért találták ki: „Így lett a finn bankból finn pank, ami a bankjegyen látható úr frizuráját elnézve teljesen találó.”

Mi pedig nem tudjuk, hogy most akkor sírjunk, vagy nevessünk…

2009. június 25., csütörtök

Pluralica – beszélgetés új távlatokról

Június 26-án (pénteken, azaz holnap) 19 órai kezdéssel Szörényi László irodalomtörténész vezetésével beszélgetés lesz a Pluralica folyóiratról Budapesten (Alexandra Pódium). A Pluralica aktuális Kortárs észt című száma az eddigi recenziókban, ismertetésekben több kérdést is felvetett, melyek közül (már csak földrajzi elhelyezkedése okán) a finnugor világ számára is érdekes lehet innen Magyarországról, hogy vajon ex oriente lux? Bár ha az a bizonyos fény máshonnan jön, jogos kérdés lehet az is (éppen e marginális témákkal és művészetekkel foglalkozni akaró lap kapcsán), mennyire periférikus a magyar irodalom máshonnan nézve. Ilyen és hasonló kérdésekkel találkozhatunk pénteken, ahol beszélik, hogy élnek valahol észtek, kortársak.

2009. június 24., szerda

Máglyarakás északi módra

Az észtek nem feltétlenül alvással töltötték a tegnapról mára virradó éjszakát, ahogy a finnek is az év egyik legfontosabb napjának megünneplésével múlatták az időt a hétvégén. A nyári napforduló (a magyar hagyományban Szent Iván-éj) az északi népek számára különösen jelentős esemény, hiszen innentől kezdve már rövidebbek lesznek a nappalok és lassanként közeledik a téli sötétség, a kaamosaika időszaka. Az észtek az ünnep régebbi időpontjához igazítják a vigasságot, június 23-áról 24-re virradó éjjelre, míg a finnek (1955 óta) a svéd hagyomány szerint a június 20. és 26. közé eső szombatra. Maga az ünneplés, az oly fontos előeste pénteken van, de a mulatozás még szombaton is folytatódik. Érdekesség, hogy ez a finn zászló ünnepe is, és a lobogót ebben az esetben éjszakára is kinthagyják. (Más zászlósnapokon csak nappalra vonják fel a kék-fehér nemzeti jelképet.) Az észtek számára is fontos nemzeti ünnep ez a nap, ugyanis június 23-án ünneplik északi nyelvrokonaink a győzelem napját, amely a függetlenségi háborúban, 1919-ben a németek fölötti győzelemre utal.

A jaanipäev (észt) vagy juhannus (finn) megünneplése pogány időkre vezethető vissza, a keresztény hittérítők később ügyesen átnevezték és az új hithez igazították a régi hagyományokat. (Erre a történelem során rengeteg példa van, gondoljunk csak például a közelmúlt fenyőünnepeire.) Az ünnep finn és észt elnevezése Keresztelő Szent János napjára utal. A finn nyelvjárásokban más megnevezések is élnek, érdekes például a mittumaari forma, amely a svéd midsommar (nyárközép) szóból ered. Az ünnep pogányabb formájára utal a Dél-Karjalában még az 1800-as években is létező kifejezés, az Ukko ünnepe (Ukko volt a finnek főistene). A naphoz termékenységvarázslás, jósolás és mértéktelen alkoholfogyasztás is kapcsolódott, az utóbbi hagyomány ma is élénken él Finnországban, ahogy a magasabb alkoholtartalmú italokat árusító Alko boltok juhannus időszaki bevétele is mutatja.
A részegeskedés mellett fontos a nagy vigadás, dínom-dánom is ezen az ünnepen, részben abból a célból, hogy elűzzék az ekkor előbújó rossz szellemeket. Dél-Finnországban, ahol bár magyar viszonylatban nem igazán, de mégis csak lemegy a nap egy pár órára, ezért elterjedt a máglyarakás ebben a rövid sötét időszakban. A bátrabbak át is ugorhatják a tüzet, szerencsét és boldogságot víva ki ezzel maguknak. (Lennart Meri Hőbevalge című művében felveti, hogy a Saaremaa szigetére zuhant meteor emlékére ünnepelnék az észtek tűzrakással a nyári napfordulót.)
A zömében svéd anyanyelvűek által lakott szigeteken hagyomány a juhannusfa-állítás, amely termékenységszimbólum vagy világfaszimbólum is lehet. A nyírfa fontos szerepét mutatja az is, hogy juhannuskor is elengedhetetlen szaunakellék a friss nyírfaágakból csokorba kötött vihta (szaunavirgács), amellyel a vérkeringést elősegítendő a finnek (észtek és oroszok stb.) csapkodják magukat és egymást a szaunázás során.
Végezetül hallgassunk meg egy kissé kantris színezetű észt dalt arról, hogyan lehet jaanipäevkor tobzódni a szénában, és hogy vidám dolog, hogy ilyenkor virágzik a páfrány. (Az észt hagyomány szerint, ha valaki, különösen ha egy szerelmespár Szent Iván-éjjelén páfrányvirágot talál, boldog lesz, és éri őket naty-naty szerence.)


(M)ilyen az új kiállítás a finnekről?

A Múzeumok Éjszakáján a Néprajzi Múzeum egyik attrakciója az új, finnekről szóló, (M)ilyenek a finnek? című kiállítása volt. A kiállítást ugyan csak szombaton nyitja meg Tarja Halonen, Finnország elnöke, de az ünnepnek köszönhetően a látogatók máris megtekinthették – az egyébként csak nagyjából elkészült – kiállítást. Erre is csupán három alkalommal, 19, 21 és 23 órakor volt lehetőség, ekkor indult ugyanis tárlatvezetés. Ezt azonban csak néhány szerencsés élvezhette, a tömeg nagy része azt sem tudta, ki lehet a tárlatvezető. Mivel a tudósító sem tolakodott elég intenzíven, magáról a vezetésről semmit nem tud mondani, és az ott elhangzottakról sem tudja tájékoztatni a kedves olvasókat. Tulajdonképpen nem világos, miért nem lehetett a kiállítást egész este folyamatosan megnézni, hiszen a tárlatvezetésre amúgy is annyi embert engedtek be, hogy különösebb felügyeletre nem volt mód. Mind a szervezők, mind a látogatók számára egyszerűbb és kényelmesebb lett volna, ha mindenki akkor megy be és olyan tempóban nézi végig a kiállítást, ahogy neki jólesik.

A kiállítás a finnekre vonatkozó sztereotípiákra épít, és nem igazán lép túl azon. A finnekről lényegében ugyanazokat a dolgokat tudhatjuk meg, amelyet bármelyik fantáziátlan útikönyvből, ezeken a kiállítás talán egy ponton tud túllépni, amikor a téli macskaszem.kultuszt mutatja be. (A finnek a biztonságos közlekedés érdekében télen fényvisszaverő prizmákat aggatnak magukra.) Egyébként a jól ismert közhelyekkel szembesülünk: a finnek nyelvrokonaink, de Finnországban élnek más kisebbségek is (svédek, lappok: utóbbiaknak néhány jellemző tárgyuk ki is van állítva, de róluk nem sokat tudunk meg; külön sajnálatos, hogy nincsenek fényképek a finnországi cigányokról, akiknek viselete egyfelől jelentősen eltér a magyarországiakétól, ugyanakkor mégis összetéveszthetetlen); a finnek fejlett iparral rendelkeznek, de ugyanakkor nagyon természetközeliek: megtekinthetünk egy szaunát és olvashatunk a finn nyaralókról, a mökkikről; bemutatják a finn ipar ismertebb termékeit: a kiállítást végig Marimekko-textíliák kísérik, megtekinthetjük a Fiskars szerszámait, a Nokia telefonmodelljeit (sőt, ha valaki figyelmét még elkerülte volna, most megtudhatja, hogy a Nokia eredetileg a gumiiparban tevékenykedett, és megtekintheti fő termékeik, a gumicsizmák és a gumiabroncsok mintapéldányait), megtekinthetünk néhány Arabia-csészét és Iitala-dísztárgyat. De előkerülnek a finn tömegkultúra olyan ikonjai, mint a múminok (finnül egyébként Muumi, az n-es változat a svédből jön: a könyv szerzője, Tove Jansson finnországi svéd), terítékre kerül a finn zene, kiemelt szerepet kap a finn metál, külön kis kiállítóteret szentelnek a finn sportnak. A kiállítást finn designerek bemutatója zárja,
az itt kiállított anyag időről időre változni fog.

A tudósítónak az volt a benyomása, hogy kevés az információ: aki ismeri Finnországot, az jól el tudja helyezni a tárgyakat, de aki nem, annak aligha mondanak sokat. Nem tudhatjuk, hogy a héten még mi fog felkerülni a falakra, remélhetjük, hogy jelentős javulás áll be. Ugyanakkor az már most is látszik, hogy a muzeológusoknak nem tanítanak alapvető tipográfiai ismereteket: a táblákon a sorok gyakran túl hosszúak, a sor végére érve nehéz megtalálni, melyik is a következő sor eleje.

Blogunk témája miatt külön ki kell térnünk a nyelvrokonságról szóló teremre. A témához két tömb kapcsolódik. Az egyik különböző családfákat mutat be, ami azonban inkább zavaró, mint hasznos. Ezek a családfák ugyanis egyfelől elavultak, másfelől hibásak is – sőt, megfelelő háttértudás nélkül nem is értelmezhetőek helyesen. Így például néhány látogató hosszan értetlenkedett, hogy mit keresnek a finnugor családfában az oroszok, norvégok, svédek: valójában a lappok különböző csoportjairól volt szó (ezeket korábban annak alapján különböztették meg, hogy mely államokban élnek: innen a svéd lapp, norvég lapp, orosz lapp elnevezés) – az azonban, aki ezt eleve nem tudja, az ábrát nem értheti meg. Ugyanakkor egyetlen családfa megértése is odafigyelést igényel, nem világos, miért kell azzal megzavarnunk a látogatót, hogy egyszerre öt különböző családfát mutatunk be, nem is magyarázva a különbségeket. Az egyik családfa mellett négy finnugor nyelven szerepel a 'tél' jelentésű szó, és ki kell találni, hogy vajon melyik melyik nyelven van. (Érdekes, hogy a látogató vajon miből találhatja ki.) Még fájóbb, hogy az uráli népek nevei mind a már erősen elavulóban levő formában (vogul, votják, cseremisz, sőt, jurák! stb.) szerepelnek, míg sehol nem találkozhatunk a mai elnevezésekkel (manysi, udmurt, mari, nyenyec stb.). Állítólag majd lesz egy további családfa, ahol már ezek a nevek szerepelnek, de ez valószínűleg arra lesz jó, hogy még inkább összezavarja a látogatót. A rokonságról szóló másik elem halászati szerszámokat és halászati módszereket ábrázoló fényképeket mutat be. A kísérő szöveg arról szól, hogy Jankó János tanulmányozta a finnugor népek halászatát, és abban megpróbálta elkülöníteni a finnugor kori és a későbbi módszereket. Csakhogy nemsokára (részben Jankó kutatásának köszönhetően) nyilvánvalóvá vált, hogy a néprajzban nem lehet a nyelvészeti módszereket követni, és a néprajzban nem lehet egyértelműen ilyen rétegeket elkülöníteni: a halászati módszereket főleg a természeti környezet nyújtotta lehetőségek határozzák meg. Ezt azonban a kísérőszövegből csak az olvassa ki, aki már tudja: az átlagos látogató abban a tudatban megy tovább, hogy a rokonságot a halászati módszerek vizsgálatával is lehet kutatni. A tudósítónak az a benyomása, hogy a kiállítónak semmi mondanivalója nem volt a rokonsággal kapcsolatban, ezért a mondanivalót látványelemekkel igyekezett pótolni.

Ez az érzés valahogy megmarad az egész kiállítással kapcsolatban. Mintha hiányozna a koncepció. Nem érződik, hogy a kiállítás egy muzeológus munkája, lehetne egy utazási iroda marketingeséé is. Egyáltalán nem érződik, hogy a szervező ismerné Finnországot: nem láthatunk olyan tipikus finn fogyasztási termékeket, amelyek inkább csak Finnországon belül lennének ismertek (pl. a szalmiákcukorka). Nincs egy téma, ami igazán ki lenne dolgozva. Sok dolog felfűzhető lett volna pl. a finnek és az alkohol kapcsolatára (ezen a vonalon el lehetett volna menni a szabadidő eltöltésének irányába, a szaunán és a mökkin átt eljutni a gumicsizmáig, de be lehetett volna emelni a szentivánéjt, a kolbászsütést, a horgászatot), kimaradtak a finn kerékpározás sajátosságai (sötét téli hajnalokon hóban, mínusz húsz fokban is sokan kerékpároznak munkába, hiszen a kerékpárutakat rendszeresen tisztítják: erre a vonalra fel lehetett volna fűzni a prizmákat, az abroncsokat, a lappföldi és ahvenanmaai túrákat, ami aztán a komputakon át összeérhetett volna ismét az alkoholfogyasztással), ki lehetett volna indulni az ország földrajzi és geopolitikai körülményeiből, és ebből levezetni a kulturális és gazdasági jelenségeket (pl. hogy miért pont itt robbant a mobiltelefon-ipar). Mindez azonban elmaradt. A kiállítás így is rendben van, vállalható, szórakoztató és érdekes, de a múzeum kihagyta azt a ziccert, hogy igazi múzeumi élményben részesítse a látogatót: hogy tanuljon belőle, hogy elgondolkodjon, hogy valódi gondolatokkal találkozzon. (Viszont ha szerencsésebb, mint az első turnus látogatója, nem bukik le, és észrevétlenül hazavihet egy Mika Häkkinen-képet. Hiába, a finnek népszerűek Magyarországon...)

2009. június 22., hétfő

Róna-Tas András: A nyelvrokonság (2. rész)

Egy hete arról esett szó, hogy Róna-Tas könyve miért nem válhatott népszerű ismeretterjesztő könyvvé. Most néhány olyan tévedésre hívom fel a figyelmet, amelyet jó, ha figyelembe vesz az, aki a könyv elolvasására szánja magát.

A könyv rögtön az emberi nyelv kialakulásának kérdésével kezdődik (17. o.). A nem szakember olvasó számára ez talán kézenfekvő, de a szakember számára annál meglepőbb. Először is, ez egy olyan téma, amelyről a kutató felelősséggel aligha mondhat valamit. Semmi konkrétumot nem tudunk arról, hogy alakult ki a nyelv, s mivel az emberré válás különböző fokán álló élőlényeit nem vizsgálhatjuk, lényegében csak találgathatunk. A látszólag kézenfekvő következtetések is lehetnek tévesek. Szokás hivatkozni arra, hogy bizonyos munkatevékenységek nagyfokú szervezettséget, tehát magas szintű kommunikációt kívántak. Csakhogy mai társadalmunkban is vannak emberek, akik valamilyen betegség következtében nem tudják használni a nyelvet, ettől függetlenül jól ellátják társadalmi szerepüket. Más vélemények szerint nem lehet emberi nyelvről beszélni azelőtt, hogy az ember gégefője átalakult volna, és a beszédhangok képzésére alkalmas lett volna. Csakhogy a siketnémák jelnyelve nagyon jól használható mindenféle hangképző szerv nélkül is, és ma ezeket a jelnyelveket a nyelvészek teljes értékű emberi nyelvnek tartják. A másik tény, amiért furcsa, hogy egy nyelvrokonsággal foglalkozó könyv az emberi nyelv kialakulásával kezdődik, az az, hogy mai tudásunk szerint tízezer évnél korábban szétvált nyelvekről nem tudjuk bizonyítani, hogy rokonok – márpedig az biztos, hogy az emberi nyelv legalább több tízezer éve alakult ki. A nyelvrokonság kutatását szolgáló módszerek semmit nem tudnak mondani az emberi nyelv kialakulásáról.

A 19. oldalon Róna-Tas már arról beszél, hogy az egyes emberi csoportok számára a más csoportok nyelve érthetetlen volt, azt nem is tartották nyelvnek. Meg kell jegyeznünk, hogy sajnos hasonló felfogással ma is találkozhatunk, nem is ritkán. Ugyanakkor nem feltételezhetjük, hogy az őskorban ez volt az általános, pláne kizárólagos. A kőkori körülményekhez legközelebb élő ausztrál őslakosok körében természetes volt a többnyelvűség, beszélték más csoportok nyelvét: mivel a házasságok mindig különböző csoportok tagjai között köttettek, a gyerekek eleve többnyelvűként nőttek fel (szüleik nyelvén kívül valamilyen szinten elsajátították a csoportjukban élő többi, más csoportból bekerült ember nyelvét is). A nyelvi tolerancia tehát nem modern kori huncutság.

Róna-Tas többször félreérthetően fogalmaz, ami a laikusokat különösen megtévesztheti. A 18. oldalon három ilyen furcsaságot is találunk:

  • Először is Róna-Tas azt mondja, hogy a kiránduló ember számára nem fontos, milyen fenyők állnak az út mentén, a fenyőfajták megkülönböztetése csak karácsonykor válik fontossá. Aligha hihetjük komolyan, hogy egy vérbeli természetbarát ne foglalkozna a fenyőfajokkal, mégis inkább a nyelvvel kapcsolatos megtévesztő információra hívnánk fel a figyelmet: vannak nyelvek, amelyekben nincs is egy szó a fenyőre, csak a különböző fenyőfajtákra. Ezekben a nyelvekben csak körülírással lehet fenyőkről beszélni, és Róna-Tas állítását le se lehetne fordítani.
  • Említi az eszkimó hó legendáját: Ennek cáfolata a könyv írásakor még nem lehetett ismert, de Róna-Tas nem fejti ki, hogy ezt mire szokták példának hozni. (Arra lenne példa, hogy a szavak azonosak maradhatnak, míg a jelentésük változik, az első két példa azonban még hasonlót sem mutat.)
  • A következőkban Róna-Tas azt állítja, hogy a magyar erdő szó nem ősi. Ebből a nem szakember olvasó könnyen gondolhatja, hogy korábban a magyarban nem volt szó az erdőre. Ez azonban nem igaz, hiszen a vad szavunk korábban erdőt jelentett (vö. vadon, vadállat, mely eredetileg 'erdei állat' stb.), és így szépen illusztrálná a jelentésváltozást. Arra helyesen mutat rá Róna-Tas, hogy az erdő szó az ered szóval függ össze, de azt nem teszi világossá, hogy eredetileg eredő, azaz fiatal erdőt jelentett, és innen általánosult mindenféle erdőt jelentő szóvá.


Hasonlóképpen félreérthető a 20. oldalon található magyarázat. Itt arról esik szó, hogy az egyes etnikumok, nyelvközösségek magukat tekintették igazi embernek, a saját nyelvüket emberi nyelvnek. Róna-Tas példaként említi, hogy a magyar szóban kétszer is benne van az 'ember' jelentés, és „Az értelmesen beszélő emberről azt mondjuk ma is: magyarán szólt, s ha megértetünk valakivel valamit, akkor megmagyarázzuk.” A szöveg azt sugallja, hogy e két kifejezés még a szó 'ember' jelentését őrzi, holott erről szó sincs: keletkezésükkor minden bizonnyal már rég elhalványult a szó eredeti jelentése, és a kifejezések a 'magyar em,ber számára értelmesen szól', ill. 'magyar ember számára érthetővé tesz' jelentésben keletkeztek. (E jelentésük mára elhalványult, hiszen angolul is lehet magyarázni...)

Egészen másféle problémába ütközünk a 62–63. oldalon. Itt Róna-Tas Gyarmathi munkáját ismerteti, és leírja, hogy Gyarmathi hogyan bizonyítja, hogy a „tatár” (török) nyelvek nem rokoníthatók a magyarral: a névmások különböznek; a magyarban a törökkel egybevethető szavak jövevényszavaknak tűnnek, és ragozásuk nem egyeztethető (míg a finnekével igen); a birtokos névmások (ide sorolja a személyragokat is) inkább hasonlítanak a finnekhez, mint a törökségiekhez. Itt egyfelől az is problémás, hogy Róna-Tas magyarázat nélkül használja Gyarmathi terminusait, amelyek jócskán eltérnek a maiaktól, s így a megfogalmazás egy sor kérdést felvet (pl. a birtokos személyragok és a személyes névmások összehasonlítása nem választható el egymástól). Sokkla nagyobb probléma, hogy azt sugallja: Gyarmathi ezt az összehasonlítást úgy végezte el, hogy az eredmény többé nem volt kétségbe vonható. Holott ő maga kénytelen megemlíteni a 62. oldal tetején, hogy Gyarmathi a csuvast a finnugor nyelvek közé sorolta. Ha a módszer annyira biztos volt, hogyhogy Gyarmathi nem vette észre, hogy a csuvas nem a finnugor, hanem éppen a török nyelvek közé tartozik? Ezt a problémát nem lett volna szabad a szőnyeg alá seperni.

A 149. oldalon Róna-Tas azt mondja, hogy a mai magyar beszélt nyelvben kezd megszűnni a -ba és a -ban alakok különbsége, „egyre többen ejtenek ott is -ba alakot, ahol pedig -ban volna a helyes. Valójában ez a változás nem új, már a mohácsi vész után megindult. Mai szemmel szinte érthetetlen, hogy egy olyan könyvben, amely végig a nyelvi változásról szól, hogyan lehet egy nyelvi változást helytelennek nevezni – különösen, hogy Róna-Tas maga vázolja fel, hogyan alakulhatnak ki a nyelvben olyan szerkezetek, amelyek a különbséget a lekopás után is jelzik. (Sőt, a 150. oldalon ki is mondja: „A nyelvi változásoknak nincs [...] értékhierarchiája.”)

A 151. oldalon Saussure sakkjáték-hasonlatát kritizálva azt mondja, hogy a sakkban a lépések közötti idő lényegtelen, míg a nyelvben nem, hiszen a mondat kezdete és vége között idő telik el, és ha a beszélő az összes hangot egyszerre ejtené, nem értenénk. Ez az érvelés azonban több sebből vérzik. Először is, amiről Róna-Tas itt szól, az a beszéd, nem a nyelv. A sakkhasonlatot Saussure a nyelvről mondja, számára a parti állása egy-egy nyelvállapot, azaz egy-egy sakklépés nem egy mondat kimondása, hanem egy nyelvi változás végbemenetele lenne. Természetesen hosszan sorolhatnánk, hogy miért nem pontosan olyan a sakk, mint a nyelv, de a hasonlatok sosem azt állítják, hogy két dolog teljesen ugyanolyan, hanem bizonyos párhuzamokra kívánják felhívni a figyelmet. Az ilyesfajta kritikának tehát nincs sok értelme.

A 182. oldalon az szerepel, hogy a „hal” szó eredetileg egyfajta halat (halfajt?) jelentett, és később vált általános elnevezéssé. A magyar olvasó ezt nyilván úgy értelmezi, hogy a magyar hal szóról van szó, holott erre ez egyáltalán nem igaz, minden jel arra mutat, hogy ennek jelentése nem változott. Szerencsésebb lett volna Bonfante eredeti példáját megadni, vagy olyan magyar példát hozni, amely ide illik. A zavart csak fokozza, hogy lejjebb a jelenségeket már magyar példákkal illusztrálja. (Igaz, a tipográfia mutatja a példák közötti különbséget, de a megértéshez, legalábbis egy laikusnak, ez aligha elég.)

A 185. oldalon azt állítja, hogy a hó (havat) szóról azért tudjuk megállapítani, hogy eredetileg m volt benne, mert tudjuk, hogy a név szóban is az volt. Ám ez aligha elfogadható érvelés, hiszen pl. a ló (lovat) szavunkban sosem volt m. Azt, hogy melyik v származik m-ből és melyik nem, a rokon nyelvi megfelelői alapján tudhatjuk. Ami annál zavarba ejtőbb, hogy Róna-Tas éppen a belső rekonstrukcióra kíván példát hozni...

A 204. oldalon azt olvashatjuk, hogy „a csuvas nyelv számos sajátosságát keleti finn szubsztrátummal lehet megmagyarázni”. A laikus olvasó értetlenül néz, hiszen a csuvasok lakhelye igen távol esik a legkeletibb finnek lakóhelyétől is. Valójában keleti finnek alatt itt a finnek keleti nyelvrokonait (pontosabban a finn--permi ágba tartozó népeket, a mordvinokat, marikat, udmurtokat és komikat) kell érteni. A magyarban ez a terminus már régen nem használatos, orosz megfelelője, a восточно-финский [vosztocsno-finszkij] a mai napig használatos. Magyarázat nélkül ebben az értelemben használni a terminust mindenképpen megtévesztő.

A 225 oldalon azt olvashatjuk, hogy a finnugor sz hang a magyarban előbb h lett, majd eltűnt. A végeredmény ugyan igaz, de a szakirodalom szerint az sz-ből θ (az angol think szóban található th-hoz hasonló hang) lett, és ez tűnt el.

A 241. oldalon arról van szó, hogy a 'testvér' jelentésű szavak az indoeurópai nyelvekben általában ősiek, de a 'fej' jelentésű szavak nem. Róna-Tas szerint ebből &#nem lehet levonni azt a következtetést, hogy az indoerópaiaknak kevesebb fejük lett volna, mint testvérük”. Ha ebből nem is, feltételezhetjük, hogy az átlagos indoeurópainak csak egy feje volt, viszont – ismerve az elmúlt korok demográfiai viszonyait ” valószínűleg jónéhány testvére. Egyébként az, hogy az eredeti 'fej' jelentésű szó tabuisztikus okokból tűnt el (azaz nem volt szabad megnevezni), merő spekulációnak tűnik. (Az említett orosz golova eredetileg is hasonló jelentésűnek tűnik, megfelelője a latinban calva 'koponya', és van egy 'fej' jelentésű bizonytalan örmény megfelelése is. A német Hauptnak viszont a latin caput 'fej' felel meg. Egyedül a francia tête új, eredetileg 'fazék' jelentésű, de ez valószínűleg egy tréfás elnevezésből született, a szlengből kerülhetett a köznyelvbe. A tabunak tehát nyomát sem találjuk.)

Igen furcsa érveléssel találkozunk a 259. oldalon. Itt Róna-Tas azt fejti ki, hogy a magyarba bekerülő igéket általában -l vagy -z képzőkkel látjuk el, ezek a képzők pedig tipikusan névszókhoz járulnak. Ebből Róna-Tas azt a következtetést vonja le, hogy az igéket is névszóként vesszük át. Ez azonban aligha elfogadható állítás, hiszen ezen igéket igeként használjuk (pl. ragozzuk), sőt, kevés kivételtől eltekintve (kapál > kapa) nem is használjuk a tövüket névszóként.

A 290. oldalon írottak szerint az angol foot ejtése [fút] – valójában röviden ejtendő: [fut].

Ugyanitt lejjebb a szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy minden egyes nyelvet a saját rendszeréből kiindulva kell megmagyarázni, de általában ez nem így történik, a nyelveket egyes indoeurópai nyelvekre kifejlesztett kategóriákkal szokás leírni. Ebben teljesen egyet kell értenünk vele. Azonban példának azt hozza, hogy az oroszban a tárgyeset neve vinyityelnij pagyezs, azaz 'vádoló eset', ami a latin accusativus tükörfordítása. Csakhogy azt aligha tarthatjuk problémának, hogy a kategóriák elnevezése egy másik nyelv nyelvtanából származik. AZ igazi probléma az, ha a kategóriát próbálják ráhúzni egy nyelvre, melynek jelenségeit nem lehet az adott kategóriába rendezni. A példa tehát valójában nem megvilágítja, hanem homályossá teszi a problémát.

A 297. oldalon azt olvashatjuk, hogy a történeti nyelvészet az azonosság változásával, a tipológia a változás azonosságával foglalkozik. A megállapítás kétségtelenül jól hangzik, de aligha van értelme. Először is: mi az az azonosság változása? Legfeljebb úgy érthetjük, hogy ami azonos volt, az többé nem lesz az. Kétségtelen, hogy a történeti-összehasonlító nyelvészet valami hasonlóval foglalkozik, de a történeti nyelvészet biztosan nem, hiszen egy egységesnek megmaradó közösség nyelvével, annak változásaival is foglalkozhat. A tipológiának is van olyan ága, mely a nyelvi változások törvényszerűségeivel foglalkozik, de magára a tipológiára általánosságban inkább a szinkrón szemlélet jellemző.

A 359. oldalon a következőt olvashatjuk: „Mikor azt mondjuk, hogy a magyar és a vogul rokon nyelvek, akkor a két nyelv történeti viszonyára utalunk. Mikor azt mondjuk, hogy a magyar nyelv uráli nyelv, akkor a magyar nyelvnek az ősi, közös nyelvhez való viszonyára gondolunk.” Ez a különbségtétel aligha fogadható el. Amikor két nyelvet rokonnak mondunk, pontosan arra utalunk, hogy egy közös ősi nyelvből származnak. Amikor pedig egy nyelvet egy nyelvcsaládba sorolunk, akkor is azt mondjuk, hogy ugyanabból a nyelvből származik, mint más, ugyanazon nyelvcsaládba sorolt nyelvek. Mi más lehetne a magyar és a vogul közötti nyelvtörténeti viszony, ha nem az, hogy közös nyelvállapotból származnak?

Azt már csak a történelem különös fintorának tekinthetjük, hogy Róna-Tas ugyanitt megjósolja az NDK és az NSZK nyelvének szétválását. Persze nem zárhatjuk ki azt, hogy bizonyos történelmi konstellációkban ez bekövetkezett volna. A nyelvész szempontjából inkább az az érdekes, hogy miért feledkezik meg Róna-Tas a német nyelvterület eleve nagy nyelvjárási sokszínűségéről? Miért hisz feltétlenül abban, hogy az irodalmi norma válik a területek többé-kevésbé egységes nyelvévé? És ha hisz is benne: miért hagyja figyelmen kívül Ausztriát és Svájcot?

A 360. oldalon a cseremisz (mari) és a mordvin közös őséről beszél. Ez valójában egyben a finnségi és a lapp nyelvek közös őse is, az úgynevezett finn-volgai alapnyelv. Korábban ugyan úgy vélték, hogy volt a marinak és a mordvinnak egy közös, a finnségiektől és a lapptól különálló őse, de ezt 1974-ben Bereczki Gábor megcáfolta. Ez az eredmény talán túlságosan új volt ahhoz, hogy Róna-Tas fontosnak érezze figyelembe venni, ezért igazán komolyan nem hibáztatható.

A 374. oldalon Róna-Tas azt állítja, hogy akárcsak a hasonlóság, a szabályos hangmegfelelések sem lehetnek bizonyítékai a nyelvrokonságnak. Ezzel az állásponttal azonban aligha lehet teljesen azonosulni. Tény, hogy bizonyos szabályos megfelelések létrejöhetnek kölcsönzéseknek köszönhetően is, és ezeket módszeresen ki kell zárni. De ettől még nem tehető egy sorba a hasonlósággal. Szavak rendszertelen hasonlósága lehet a véletlen műve, semmiképpen nem utal a nyelvek közötti bármilyen kapcsolatra. A szabályos megfelelések azonban nem lehetnek a véletlen eredményei, éppen ezért valamilyen kapcsolatra mindenképpen utalnak, legfeljebb a kapcsolat jellege tisztázandó. A következő oldalon Róna-Tas a nyelvrokonságot „mint a nyelv mozgásának egy sajátos formáját, a folyamatos mozgásét” határozza meg. Ez azonban több szempontból is problémás. Először is, ahhoz, hogy egy alapnyelvből legalább két alapnyelv származzon, legalább két, különböző irányba tartó változásnak kell történnie (de minimum a változást és a nem változást kell szembeállítanunk – bár ez utóbbi inkább csak elméletileg képzelhető el). Ilyesmire a meghatározás nem utal. De ha a meghatározásnak van is elfogadható értelmezése, akkor sem szól arról, hogy a nyelvrokonság miként igazolható, és mit ajánl a szerző a szabályos megfelelések helyett. Az nem válasz, hogy a nyelvek különbségére kell összpontosítanunk, hiszen ennek legfeljebb azután van értelme, hogy rokonságukat igazoltuk.

A 377. oldalon egy sajtóhiba is megtréfálta a szerzőt (a muηk3 helyett muk 3 áll). Az azonban nem igaz, hogy η olyan lenen, mint a harang szavunk végén álló hang, hiszen az g: ez olyan hang, mint ami a g előtt áll e szóban. A „mély hangú i annyira pontatlan meghatározás, hogy jobb lett volna inkább elhagyni. (Hasonlóképpen a 440. oldalon a „réshangú g”-t.) Az, hogy a permiben másképp folyt volna le a változás, mint a magyarban, a mai napig vitatott.

A 396. oldalon azt olvassuk, hogy ha „az ősi finnugor k és amagyar hközött valahol megszünt volna a folyamatosság” – homályban marad azonban, hogy ezt a szerző hogyan képzeli el. Inkább úgy tűnik, hogy e folyamatosság vagy megvan, vagy nincs: megszűnni legfeljebb a nyelv kihalásával szűnik meg. Ha viszont nincs meg egy nyelvállapot, az abban (nem) szereplő hang folyamatossága sem vizsgálható.

A 427. oldaltól kezdve a magyar nyelv rokonsága cím alatt Róna-Tas belekeveredik az egyes indoeurópai nyelcsoportok elnevezésének problematikájába, holott ezeknek nem sok közük van a finnugorokhoz. Sőt, tulajdonképpen a nyelvrokonság szempontjából az sem túl érdekes, hogy milyen elnevezéseket ragasztanak az egyes csoportokra, így az uráli és finnugor népekre vonatkozó terminusokat sem kellene tárgyalni.

Aligha érthetünk egyet azzal, hogy ha „egy tárgy valamin van és valahol van egyszerre[,] akkor valaminél van”. Ha valami valamin van, akkor máris van valahol, viszont valaminél úgy is lehet lenni, hogy nem vagyunk rajta semmin. (Sajnos a tagmondatokat elválasztó vesszők gyakran kallódnak el a kötetben. A következő oldalon pedig a gömbölyün és a gömbölyűen szembenállítása elgondolkodható: valyon tényleg eltér a két alakban az ü hosszúsága?)

A 448. oldalon levő táblázatban állítólag képzők vannak a zárójelben, de ezt a fa(csar) és a fáz(ik) szavak esetében aligha hihetjük.

A 450. oldalon azt olvassuk, hogy a kihalt eme szó az Emese névben éledt újjá, holott az ennek megfelelő emse 'nőstény disznó' szóban végig megmaradt.



Meg kell még említenünk, hogy Róna-Tas néha igen sarkosan ítélkezik. A 144. oldalon azt írja, hogy „Saussure nem látta a holt és az élő nyelvek közötti alapvető különbséget.” Róna-Tas szerint a különbség abban rejlik, hogy az élő nyelv rendszere dinamikus, mag a holt nyelvvé merev. Kérdés azonban, hogy van-e értelme ilyen különbséget tenni. Amíg egy nyelvet bármilyen kis mértékben használnak, addig nem lehet teljes mértékben holt nyelvnek tekinteni, de addig változhat is, tehát rendszere dinamikus. Persze elérhetünk egy olyan korszakba, amikor egy adott nyelven már senki nem alkot szöveget, hanem csak a régebben keletkezett szövegeket vizsgálhatjuk. De a vizsgált szöveg mégis akkor keletkezett, amikor a nyelv még élt! Azaz: ha holt nyelvet vizsgálunk, akkor is léő nyelvet vizsgálunk, hiszen csak olyan állapotban láthatjuk, amikor még élt. Igazán holtnak pedig csak akkor tekinthetünk egy nyelvet, ha már nem is érti senki: ekkor a nyelv tényleg nem létezik már: emlékei érthetetlen ábrák vagy zörejek. Saussure tehát nem is láthatott különbséget, legfeljebb azt nem fedezte fel, hogy a nyelvi rendszer dinamikus. Később (154. o.) a diakrón (történeti) és a szinkrón (leíró) nyelvészet kettéválását félreértésnek nevezi Róna-Tas, aligha érthetünk egyet vele: a kétféle szemlélet létrejötte segít a problémák értelmezésében, még akkor is, ha élesen nem választjuk el a kettőt. (Gondoljunk csak arra, hogy ma a nyelvi változásra nem mint atomi, hanem mint rendszerbeli változásra tekintünk.) A 352. oldalon a szerző már egyenesen „Saussure által mesterségesen konstruált szakadék”-ről beszél.

Hasonlóképpen sarkosan azt állapítja meg, hogy Whorf „következtetései azonban természetesen elfogadhatatlanok”. Ez már csak azért is furcsa, mert ellenérvei is igencsak megkérdőjelezhetőek. Például azt mondja, hogy ha Whorf relativizmusa helytálló volna, akkor különböző nyelvek beszélői nem értenék meg egymást. (Ami pedig egyértelműen igaz: ha nincs közös nyelv, az emberek aligha értik meg egymást.) Ugyanakkor filozófusok még azon is vitatkoznak, hogy az azonos nyelvet beszélő emberek megértik-e egymást, vagy csupán elsiklanak félreértéseik felett. (A nyelvészek szerint meg eleve nincs két, azonos nyelvet beszélő ember.)

Hasonlóképpen megütközést keltő a 312. oldalon található megfogalmazás: Chomskyt és iskoláját „helyes irányba vihette volna”, ha felismerik, hogy a nyelvelsajátítás folyamat. A megfogalmazás azért furcsa, mert azt sugallja, hogy van „helyes irány„ – mi több, a szerző az, aki ismeri.

A felsorolás talán azt sugallja, hogy Róna-Tas könyve hemzseg a hibáktól, de ne felejtsük el, hogy egy közel 500 oldalas könyvről van szó, amelyben, ha esetleg kétszer annyi hiba felett siklottam is el, mint ahányat észrevettem, akkor sem mondhatjuk, hogy túl sok lenne. A kötet olvasását az előző részben írtak miatta azonban továbbra is csak felkészült olvasóknak ajánlom.

2009. június 19., péntek

Colin Renfrew és a finnugorok

Mai írásomhoz az ötletet a Rénhírek egyik kedves kommentátorának, Colin Renfrew-nak a neve adta. Ezen a néven ugyanis nem ő az egyetlen kortársunk. A másik Colin Renfrew, vagyis Baron Renfrew of Kaimsthorn, az angol felsőház tagja 1937. július 25-én született. Személyében napjaink leghíresebb régészét tisztelhetjük. Ismerkedjünk meg életútjával és munkássága főbb irányaival – persze finnugor nézőpontunkról nem elfelejtkezve!

Colin Renfrew Cambridge-ben végezte felsőfokú tanulmányait, archeológiát és (az angolszász fogalmak szerinti) antropológiát tanult. 1962-ben végzett. 1965-ben doktorált, témája a Kikládok neolitikuma és bronzkora volt. Ezután évtizedekre egyik fő kutatási területe maradt az Égei-tenger világa, ásatást vezetett például Sitagroiban és Milos szigetén. Másik kutatási területévé az indoeurópai népek őstörténete vált.

Az 1960-as évek második felében kibontakozó „újrégészet” lelkes hívévé vált, igyekezett korábban nem alkalmazott módszereket felkutatni, és ásatási megfigyeléseiből újszerű következtetéseket levonni.

1973-ban jelent meg korszakváltó műve, címe Before Civilisation: The Radiocarbon Revolution and Prehistoric Europe. A C-14-es izotóppal végzett kormeghatározásokat a dendrokronológia segítségével pontosítva lényegében átírta Európa őstörténetét, cáfolva a Gordon Childe által hangoztatott nézetet, miszerint az európai kultúra újításai (földművelés, állattenyésztés) a mai Görögország területe felől érkeztek volna Európa többi részébe.

1987-ben fogalmazta meg „Anatóliai hipotézisét” az indoeurópai népek származásáról.
1991-ben, Paul Bahnnal közösen megjelentették Archaeology. Theories, Methods and Practice. című tankönyvszerű összefoglalásukat. Ebben a műben összegezték az „újrégészet” módszereit, a régészeti leletek és objektumok komplex értékelését, mindazt a tudást, amit évtizedek során felhalmoztak.

Colin Renfrew műveit nagy érdeklődéssel fogadta a magyar régésztársadalom. 1973-as művének fordítása késett ugyan pár évet, de a rendszerváltás után megjelent a magyar változat (első kiadása: A civilizáció előtt. A radiokarbon-forradalom és Európa őstörténete. Bp. 1998.), 1999-ben pedig régészeti tankönyvét is publikálta az Osiris Kiadó (Régészet. Elmélet, módszer, gyakorlat. Bp.). A fordításban és a kiadásban közreműködő régészek neve szavatolja a magyar változat szakmaiságát. A tankönyvről írt ismertetés az interneten is elérhető. A magyar régészettől nem állt távol a Renfrew-féle megközelítés. Korábban László Gyula újításai is hasonló érdeklődést, elismerést váltottak ki. Renfrew elgondolásai a régészet céljairól, módszereiről és eszközeiről nem állnak távol attól a szemlélettől, amit nálunk László Gyula képviselt.

Colin Renfrew e két művében finnugor vonatkozásokat nem találunk, legfeljebb olyan gondolatokat, melyek a finnugor őstörténet kutatásában is hasznosíthatók. A civilizáció előtt… utolsó fejezetében azt írja, hogy az ősrégészetben a tárgyak vizsgálatáról át kell térni a társadalmak vizsgálatára, a Régészet. Elmélet, módszer, gyakorlat pedig tartalmaz egy Nyelvcsaládok és nyelvi változás című fejezetet is, amelyben a szerzők megkísérlik a nyelvi változások társadalmi hátterét modellezni. Véleményük szerint egy nyelv az alábbi 4 folyamat valamelyikeként válik egy bizonyos területen használatossá:

1. elsődleges benépesülés,
2. szétválás (divergencia),
3. egymás felé tartás (konvergencia),
4. nyelvváltás.

Ezek az elgondolások kaptak nagyobb teret Colin Renfrew számunkra legérdekesebb könyvében, melynek címe: Archaeology and language. The Puzzle of Indo-European Origins (New-York, 1988., a könyv az interneten itt található). Ennek magyar fordítása sajnos nincs – a két tudomány határterületeit tárgyaló művet egyetlen régész vagy nyelvész sem érezte annyira magáénak, hogy adaptálására vállalkozzon. A könyvben Colin Renfrew vázolja az indoeurópai történeti nyelvészet kialakulását, szól általában a történeti nyelvészet módszereiről, és ismerteti az indoeurópai nyelvcsalád alcsoportjait. Ebben teljesen korrektül jár el, ő maga nem próbál nyelvészkedni, csak a nyelvi és őstörténeti adatok komplex felhasználására törekszik.

A 6. fejezetben (Language, Population and Social Organization: A Processual Approach) részletesen kifejti a nyelvi változások lehetséges társadalmi okait. Három változatot vizsgál meg (Three Processes of Linguistic Change within a Given Area):

/1 Initial colonization,
/2 Replacement,
/3 Continuous development,
majd a 2. változatot vizsgálja tovább (Models for Linguistic Replacement):
Model I: Demography/Subsistence,
Model II: Élite Dominance,
Model III: System Collapse.
A fejezet további részében kicsit rendszertelenül még a további témákat tárgyalja:
– The Mobility Factor and Nomad Pastoralism
– Other Processual Models for Language Change
/Constrained Population Displacement
/Sedentary/Mobile Boundary Shift
/Donor/Recipient Population Systems

Colin Renfrew azt vizsgálja, hogyan jelentek meg az indoeurópaiak Európában. A régészeti eredményekhez társítva a történeti nyelvészet adatait, azt az elméletet állítja fel, hogy az Anatólia felől betelepülő indoeurópai ősnépesség Európa nyugati felén szétterjeszkedve és a helyi népességgel keveredve kisebb csoportokra bomlott, és ezzel egy időben megtörtént az indoeurópai alapnyelv felbomlása is. E folyamat bemutatása során jut némi figyelem a finnugorokra is.

A szövegben először a 70. oldalon, egy nyúlfarknyi fejezetben tárgyalja Európa „egzotikus” nyelveit (The Non-Indo-European languages of Europe). Az etruszk, az ibér és a baszk mellett említi a magyar, finn és észt nyelvet, az utóbbi hármat helyesen az uráli nyelvek finnugor csoportjába sorolván. Ezt a részt azonban megelőzi a 3.3. rajz, a kötet 52–53. oldalán, amely több durva hibát is tartalmaz. A magyar nyelv területe nála csak a mai Magyarországra terjed ki, a finnt nem tünteti fel önálló nyelvként, hanem a finnugor nyelvterület alá vonja. Ez a terület pedig megdöbbentően csonka, kb. Szentpétervár vonalától északra helyezkedik el. A térkép nem jelzi, hogy ettől a vonaltól délre kevert orosz–finnugor, északra pedig orosz–finnugor/szamojéd népesség él.

Részlet Colin Renfrew térképéből
(Archaeology and Language, i. m. 52.)

A könyv vége felé szintén kapnak pár mondatot a finnugorok. Először a magyarok (163–164.), akikről Colin Renfrew azt írja, hogy harcmodoruk és fegyverzetük révén dominanciával bírtak a Kárpát-medencében, és ezért tudták megőrizték a nyelvüket. Ez a vélemény rámutat a társadalomtörténeti modellek alkalmazásának problémáira: igen kevés adatból kell őket megalkotnunk, s ezáltal elnagyoltak lesznek. A történelmi folyamatok jelentős része sajnos örökké homályban marad előttünk. Lóhátról, vágta közben hátrafelé nyilazni ugyanis a dunai bolgárok is tudtak, ők is messzire hordó, visszacsapó reflexíjakkal lövöldöztek, tehát dominanciájuk adott volt az általuk meghódított szlávokkal szemben, mégis elvesztették a nyelvüket.

A következő finnugor hely a 204. oldalon található. Itt azt olvashatjuk, hogy az eurázsiai steppe keleti részét az urál-altajiak lakták, akik túlsúlyba jutottak az indoeurópai nomádok fölött, és e folyamat egyik elemeként a finnugor nyelvek behatoltak Magyarországra és Észtországba a Kr. u. 1. évezredben. Hát ez így kicsit elnagyolt, de Európa túlsó feléről nézve csak ennyi látszik a finnugorokból…

E mű ismertetését lezárva ismét László Gyulára kell utalnunk, aki Colin Renfrew-t megelőzve már 1961-ben komplex módon közelítette meg egy nyelvcsalád népeinek korai történetét (Őstörténetünk legkorábbi szakaszai, Bp.). A finnugor és az indoeurópai szemlélet azonban úgy látszik, egy ponton eltér. A finnugor őstörténet alapkérdése ma is az őshaza helyének meghatározása, míg Colin Renfrew-nál ez csak a probléma egyik eleme. Az ő érdeklődése inkább Európa nyugati felének benépesülése felé irányul, s ez a folyamat már az indoeurópai alapnyelv felbomlásával eshetett egybe.

Colin Renfrew kapcsán említsük meg, hogy egy magyar kutató, Klima László is próbált már társadalmi folyamatokat modellezni nyelvi jelenségek magyarázataként (On the Uralian homeland – in general and in particular. Historia Fenno-ugrica I:1, Congressus Primus Historiae Fenno-ugricae. Oulu, 1996. 489–496.). Véleménye szerint Eurázsia középső övezetében az utolsó eljegesedés idején fennállt tundrai körülmények tették lehetővé nagy területeken viszonylag egységes nyelvek (uráli, indoeurópai alapnyelv) létrejöttét. A tundrai vadász- és állattartó életmód ugyanis hatalmas területek bejárását kívánja meg. Ennek során a nyelvet mint új kommunikációs eszközt kifejlesztő vándorló emberi közösségeknek érdekük volt a nyelvi egység létrehozása és fenntartása. A tundrai életmód és a nyelvi egység kapcsolataként Klima László a nyenyec párhuzamra utalt: e nép hatalmas területen élve nagyobb nyelvjárási eltérésektől mentes, a megértést biztosító egységes nyelvet beszél. Azt persze Klima László se tudja megmagyarázni, hogy a nyenyecekhez hasonló tundrai környezetben élő, szintén rénszarvastenyésztéssel foglalkozó lappoknak miért oly nagyok a nyelvjárási különbségeik…

Élete során Colin Renfrew Nagy-Britannia több egyetemén tanított régészetet, hirdette új elgondolásait. 1980-ban a Brit Akadémia tagja is lett. Pályája csúcsára érve idén magas kitüntetést kapott: január 10-én, a régészeti emlékek megmentésével foglalkozó szervezet, a Saving Antiquities for Everyone (SAFE) tüntette ki a Beacon-díjjal. A díj elnyeréséhez talán az is hozzájárult, hogy szorgalmazta a feltehetőleg Magyarországról kicsempészett Seuso-kincs eredetének feltárását, és bizonyító erejű adatok megtalálása esetén a visszaszolgáltatását (lásd itt).

Tudományos eredményekben és régészeti felfedezésekben gazdag boldog éveket kívánunk még Colin Renfrew-nak!

2009. június 18., csütörtök

Finnország megsemmisül

Legalábbis a South Park 13 évadának hatodik, Pinewood Derby című részében. Stan versenyautójának köszönhetően a földönkívüliek felfedezik a Földet. A világ államai így egy halom galaktikus pénzhez jutnak, de titokban akarják tartani a galaktikus rendőrség előtt. Egyedül Finnország javasolja, hogy mondják el az igazat, így a többiek kénytelenek megszabadulni tőle. A történet végét nem áruljuk el, de megtekinthető itt.

2009. június 17., szerda

Latin Bauhaus Vol. I. (Valami Lasnamäe)

Új magyar folyóirat, a neve Pluralica, „megjelenik évente négyszer, esetenként összevont számmal”, és ezt tekintsük jó hírnek. A címen csak kicsit kell törni a fejünket, elég logikus, a főszerkesztői lapindító pedig, ami voltaképpen Provocatio, úgyis megmagyarázza, a tartalomjegyzék (mely Partitura) meg máris ízelít, mi is a Materia, a Thesis, az Interactio és a Reactio. Merthogy itt ez a hangnem, kicsit kimódolt, nagyon intelligens, picit sznob, de stílusos. S ha ez elsőre szokatlan olvasnivaló, majd megkönnyíti és megnehezíti a dolgodat a többedszerre is szokatlan látványvilág. Az elképesztően magas színvonalú, ötletgazdag vizuális kidolgozás és a nagyon finom nyomdai kivitelezés ugyanis egyszerre eredményez elgondolkodtató, szinte laponként új felfedezésre váró, ugyanakkor a legigényesebb kiállítási katalógusok nívóját idéző pompás könyvtárgyat. Nem tudom másként értékelni a Pluralica első összevont számát, mint ironikus manifesztációjaként egy lapnak, amihez kávéházat választanak azok, akiknek nem szól, olvassák és írják pedig azok, akiknek törzshelye valamelyik egyetemi kocsma. A folyóirat (?) küllemét sokan sokféleképpen fogják még méltatni, okkal, itt csak annyit kívánok a vállalkozásnak, hogy a későbbiekben is bírja helyén tartani az első nekifutásnál nagyon magasra tett lécet, tartalmában, megjelenésében egyaránt. A többi: megszokás kérdése.

A Provocatio tematikus számokat helyez kilátásba, nagyon helyesen, semmi zsákbamacska, a tematikus számokat meg amúgy is kedvelem. Azért, mert ha akarom, hossz-, ha akarom keresztmetszet (a szerk. előszó ennek nevezi), ha tetszik história, ha tetszik gyorstalpaló. Akármint is van, nagyon illusztris és bátor vállalkozás, melynek a bemutatkozó kötet tökéletesen megfelel. Tökéletesen? Hogy írhatnám le ezt? Elvégre az első szám (és sejthetően a következők közül is nem egy) bátorságpróba-számba megy: nem titkoltan átfogó jelleggel kíván ízelítőt nyújtani egy kultúra kortárs irodalmi és képzőművészeti terméséről. Az első szám: „kortárs észt”. És hogy jövök én ahhoz? Mondhatja nekem a Pluralica, hogy tessék, itt van, ez és ez a kortárs észt irodalom és állókép-alkotás krémje, ez a mértékadó? Mondhatja, mert mit tudok én Észtországról egyáltalán? Mondhatja, mert amit bemutat, az módfelett érdekes. Felkelti érdeklődésemet az észt kortársak iránt. Tetszenek az észt kortársak dolgai. Van, amelyik nem tetszik, és az is kortárs észt. „És akkor ez most hogy?” – valóban, tájékozódom az észt kultúra felől? Kétségkívül. De igazabb ennél, hogy jó verseket és novellákat falok és többségükben remek képeket nézegetek. A Pluralica hűvös eleganciájával távolságot tart, forró tárgyszeretetével pedig dorbézol – latin Bauhaus.

Ha már a vizualitás mellbelökő erejét méltattam, nem lehet nem a képanyaggal kezdeni. Nagyon erős a mezőny, ebben az igényes formában pedig, ami a folyóirat kínál, élményszámba megy a lapozgatás. Számomra ismeretlen nevek: a zseniális manierista Peeter Laurits digitális nyomatai, a Courbet-vel kezet fogó Dalì méltó utódjának mutatkozó Peeter Allik olajfestményei, Eve Kask linómetszetei (vajon kapcsolatban állt-e El Kazovszkijjal?), Ilmar Kruusmäe Bosch-parafrázisai, hogy csak az első pillantásra legkiemelkedőbbeket említsem – mind kitűnő alkotások, nagyjából az elmúlt húsz év terméséből válogatva.

„Az elmúlt húsz év” fontos korszakhatár utáni territóriumot jelent, az észt irodalom szempontjából legalábbis úgy tűnik mindenképp. A kötet Thesis fejezetének (rovatának? ez kevés) nyitótanulmányát így indítja Piret Viires: „Az észt kortárs irodalom olyan fogalom, amelyet hallgatólagos megállapodás alapján csupán az 1980–1990-es évek fordulóján bekövetkezett, mélyreható társadalmi változások kezdetétől szokás különállóként kezelni”. És mindjárt a következő áttekintés bevezető mondata így szól Priit Kruus tollából: „Napjaink fiatal észt íróinak-költőinek tevékenysége az 1990-es évek második felében létrejött hullámmal kezdődött és kapott példaértékű lendületet”. Mert ez is rendjénvaló a Pluralicában: a Thesis három tanulmánya hasznos eligazítást nyújt a kötet szerzőihez is, az irodalomtörténet perspektívájából. Szükség is van erre, hiszen mire idáig lapoz az olvasó, annyi jó észt szerzőt olvas, hogy kíváncsi az adatokra is.

Ami az irodalmat illeti, az észtek nagyon tudnak valamit. Ezt úgy nevezném, hogy: sajátos észt röhögés. Nekünk, magyaroknak különösen fontos. Az észt rokonnép, nyelvrokon, de habitusában is, értsd: a normálisnál jobban van elfoglalva észtségével, mint kellene (akár mi a magunk magyarságával), és szemlélődése eredményétől permanensen nincs elragadtatva (akár mi). A különbség az, hogy az észt még röhög egyet, mielőtt (miközben) kiköpi a tüdejét, a magyar meg kiköpi a tüdejét, bízva benne, hogy jó helyre jut a haláláról szóló kroki honoráriuma. A kortárs észt lélek Bauhaus, tiszta és szép, de nem veszi annyira komolyan magát, hogy tartózkodnék nyakonönteni önszemléletét egy pohárka jóidővel. A magyar (ezer éve) kortárs lélek tőrölmetszett mediterrán, de odafentről mindig szólnak, és karcsúsítás, és Terike hív a bérelszámolásról. Azt sem hittem volna, hogy egy frissen alapított folyóirat méltatásakor kell leírnom: a magyar irodalom rémes tespedtsége több, mint bevallandó tény: voltaképpen megalapozott vád a magyar szellem általános tespedtségével szemben.

Nos, ilyeneket, így, nem írna le egy észt szerző. Egy észt szerző azt írná: Mit tehet az ember / ha csak Tallinnban van munka? És írja is (Kalev Kesküla). Meg azt írja, ugyanő, hogy Észtország az egyetlen állam a világon / ahol a történelem még nem ért véget – nos, hát mi ez, ha nem vigadva sírás? Írjuk fel még tőle, mert jó ha kéznél van: Egy kis ország / kalevipoegszerű képzelőerőt kíván. Vagy azt mondja az észt szerző: észt költő vagyok / lasnamäei vagyok / mi is az a Lasnamäe? (fs). Hát Lasnamäe bizony ugyanaz, mint Tallinn, ahol a börtön és a kikötő közt / szép kilátás van a tengerre és ahol – még mindig fs szavaival – furcsa embereket találnak ki […] ők mentik meg a világot / ez csak vicc volt / joke / ők mentik meg az Észt Köztársaságot / vagy legalábbis a gazdaságát / elkeserítőbb esetben a kultúráját. Ilyenek ezek az észtek, semmi sem elég jó nekik, mind egy-akaraterő-nélküli-barom-úr, mondhatni egy teljesen hétköznapi észt bunkó. Csoda-e, hogy az iménti öndefiníció alkotója, Jürgen Rooste felteszi a kérdést: mi értelme a költészetnek / kérdem én – mi mikor már hemingway is tudta / hogy a világ minden kikötőjében / van legalább egy észt / aki már biztosan / seggrészeg. El vannak az észtek keseredve és ilyenek jutnak az eszükbe: nézi-e isten az életem / mint valami szar mexikói sorozatot (Andra Teede). Hát csoda, hogy Az állampolgár dala víziója (Maarja Kangro) A szomszéd asztalnál ülő fiatal művészeket hallgatom felütésétől oly természetesen vezet az Elkérem a szakácstól a kést / és odamegyek középrészéig. Egy ilyen és ilyen önszemléletű országban miféle televény a költészet? Mit tud tehát ez az utolsó húsz-harminc év észtül, amit más nyelven nem tudni? Akárhogy nevezzük is, ezek a nyolcvanas–kilencvenes években indult új vadak (valóban, fauves) hoznak valami egészen újat, valami nagyon korunkra érzőt, frisset, őszintén dekadenset. Hellenizmus? Ezüstkor? A permanens regresszió előérzete a permanens progresszió eszköztárával? Töprengeni szükségtelen – sok egyéb mellett erre csitít a modern észt költészet zászlósura (legalábbis a Pluralica nem győz meg egyébről), a modern-divatos-cinikus-trendi-és-sok-egyéb Kivisildnik, a szmájliba burkolózó média-Che, aki bevallja ugyebár, hogy Nem akarom a karácsonyt / A karácsonyi szünetet akarom, hazafias költészete szerint ott van lettország / utána üres térség / majd finnország jön és különben is téglát nyersz / amiből építhetsz / valami undorítót. Jó, írnak másféle verseket is – de ezek a vadak tényleg aktuálisak, be here now.

A kötet ezen kívül tartalmaz néhány jó novellát is.

Egy szó, mint száz, számomra az a tanulság, hogy most már tudom, egy észt otthon érezné magát Magyarországon. Vajon van-e az észteknek Pluralicájuk, nem véletlenül egy kortárs magyar számmal? Nem tudom. Nekünk azonban, megfordítva, van – így hát vegyük kézbe az új magyar folyóiratot és érezzük otthon magunkat Észtországban. A következő, remélhetőleg nagyszámú Pluralicák (esetenként összevont) számait lapozgatva pedig majd máshol is.

Ps. Hogy el ne múljék az alkalom, észtül bár mit sem, élek a lehetőséggel a zászlósúr-szmájlit eredetiben idézni – nagyon szépen összefoglalja kortárs (nyelv)rokonaink lelki fenoménját, a. k. a. tükör: ööbik möliseb / buddha ütles et kui ei / tea siis ole vait. Valahogy így.

(Pluralica folyóirat, 2009/1-2, kortárs észt.)

2009. június 16., kedd

Az első hanti rajzfilm

A Rénhíreken nem sok pozitív fejleményről tudunk beszámolni a kisebb uráli népekkel kapcsolatban, íme, egy nem túl jelentős, de örvendetes kivétel. Elkészült az első hanti nyelvű rajzfilm.




A fordulatosnak aligha nevezhető történetben a nagymama magához veszi árván maradt unokáját. Az unoka mindentől retteg, ezért a nagyi bámulatos pedagógiai érzékkel éjszakára egyedül hagyja az erdőben. Az unoka szerencsésen túléli a kalandot, és levonják a kikerülhetetlen tanulságot: minden ember az Égi Atya által kijelölt szellemek védelme alatt áll, ezért nincs mitől félni. Ahogy az ember a természethez viszonyul, úgy fog folyni az élete. Ettől az unoka felbátorodik, és ettől kezdve egyedül jár vadászni.

A film kazimi nyelvjárású.

2009. június 15., hétfő

Róna-Tas András: A nyelvrokonság

Csaknem fél évvel ezelőtt jeleztem azt a szándékunkat, hogy bemutassuk azokat a köteteket, amelyek a magyar nyelv áltudományos rokonítási kísérleteivel veszik fel a harcot. Így került sor Komoróczy Géza Sumer és magyar? című művének ismertetésére, majd ezzel a dolog jó időre véget is ért. Most a sorozatot egy olyan könyvvel szeretném folytatni, amely egyrészt kevésbé ismert, mint Komoróczy műve vagy Pusztay János Az ugor–török háború után című kötete (melyre remélhetőleg nemsokára sort kerítünk), másrészt kilóg a sorból az összes hasonló kötet közül azáltal, hogy nem a magyar nyelv rokonítási kísérletei felől közelíti meg a kérdést, sőt, a magyar nyelv meglehetősen periferiális szerepet kap.

Valójában megkérdőjelezhető az is, hogy valóban ismeretterjesztő könyvről van-e szó. A szerző szándékai egyértelműek, ő maga ismeretterjesztőnek nevezi munkáját. Formailag valóban hiányzik a források pontos megjelölése, ami egy tudományos munkának elengedhetetlen része lenne. Ugyanakkor egy ismeretterjesztő munkában nem szokás közvetlenül egy szakfolyóiratban megjelent cikkhez irányítani az olvasót (310. o.).

A kötet nagyobbik, első fele egyfajta történeti áttekintés. Az ősközösségekkel és a különböző, nyelvre vonatkozó mítoszokkal indít: ezek a laikus olvasó számára is könnyen feldolgozhatóak, de nem sokat mondanak magáról a témáról, a nyelvrokonságról. Amikor azonban elkezdődik a nyelvtudományról szóló rész, a szöveg kellő felkészültség hiányában nehezen követhető. A tudománytörténeti kérdések középpontba állítása furcsa döntés, hiszen ezek gyakran a gyakorló kutató számára sem fontosak, vagy ha igen, akkor mindig egy-egy adott problematika szempontjából. Egy ismeretterjesztő könyvben célszerűbb inkább arról beszélni, hogy ma mit gondol egy-egy kérdésről a tudomány, és legfeljebb ezután rámutatni arra, hogy hogyan jutott erre az eredményre. Azt, hogy mit tartunk a tudománytörténetben jelentős fordulatnak, lépésnek, amúgy is a tudomány pillanatnyi állása határozza meg. A feldolgozást nehezíti az is, hogy Róna-Tas igen szélesen merít a nyelvtudomány problémáiból, és egyes kérdések csak igen távolról, és a laikus olvasó számára nem világos módon kapcsolódnak a nyelvrokonítás kérdéséhez. Az egyszerű olvasó a rá zúduló információtömeget aligha tudja feldolgozni.

Különösen az a furcsa a tudománytörténeti részben, hogy rendkívül kevés nyelvi példát találunk. A 143. oldalon a szerző arról beszél, hogy a nyelv részrendszerei hierarchikus viszonyban állnak egymással. Ám kellő nyelvészeti képzettség, sőt, a nyelvészeti munkában szerzett gyakorlat nélkül aligha érthető, miféle részrendszerekről beszél a szerző, és ezek milyen viszonyban vannak egymással. Ezeket csak úgy lehetne érthetővé tenni a nem nyelvész olvasó számára, ha a nyelvi változás egyes konkrét, a leírtakat illusztráló eseteit is bemutatnánk.

A könyv elvár egyfajta biztos háttértudást. A 189. oldalon azt olvashatjuk, hogy Trubeckoj szerint az egy nyelvcsaládba sorolt nyelvek nem feltétlenül vezethetőek vissza egy közös ősre. A szerzőnek itt mindenképpen figyelmeztetnie kellene, hogy Trubeckoj nyelvcsaládfogalma gyökeresen eltér a ma általánosan elfogadottól, hiszen éppen azokat a nyelveket soroljuk egy nyelvcsaládba, amelyekről azt feltételezzük, hogy közös őstől származnak. A valóban felkészületlen, laikus olvasó itt útmutatás híján megzavarodik, és végképp bizonytalanná válik a szerzői útmutatás hiányának köszönhetően.

Mindezek mellett a kötettől sokakat elriaszthat a marxista maszlag. Az természetes, hogy a korszakban szinte minden műben le kellett futni néhány ideológiai tiszteletkört, de Róna-Tas messze túlmegy ezen. Nemcsak a kötetet indítja egy „önálló marxista nyelvelmélet” igényének hangsúlyozásával és nem kizárólag a nyelv természetéről írott eszmefuttatásokban köszönnek vissza a marxista tanítások (ti. a nyelv elsősorban a munka eszköze, annak feltétele és terméke egyszerre) vagy olyan frázispuffogtatások, mint hogy a történelmi változások alapvető okait csak a marxista történelemszemlélet segítségével tudjuk megragadni. Ám a nyelvtörténeti korszakokról és iskolákról szóló áttekintésben külön fejezetet kapnak Marxnak és Engelsnek a nyelvről írott gondolatai, holott rögtön a fejezet nyitó gondolataként leszögezi, hogy ilyen kérdésekkel egyik filozófus sem foglalkozott behatóan (83. o.). (Igaz, ilyen kilengései nemcsak marxista irányban vannak, így például foglalkozik Wittgenstein nyelvfilozófiai elképzeléseivel is, holott a nyelvészethez, különösen a nyelvrokonításhoz ezek csak rendkívül távolról kapcsolódnak.) Marr elméletét álmarxistának (sőt, antimarxistának) nevezi: jóval több energiát fordít annak igazolására, mint arra, hogy Marr elképzelései miért tarthatatlanok. Hosszan rugózik azon, hogy a nyelv alap-e vagy felépítmény, miközben a kérdés nyelvtudományi szempontból egyszerűen értelmezhetetlen. Zsilka – a korszakban indokolatlanul és érthetetlenül túlértékelt – nyelvészeti elképzeléseit egy marxista nyelvelmélet kezdő lépésének tekinti, de elképzeléseit nem ismerteti részletesen, és nem alapozza meg azt az állítását sem, hogy Zsilka „dinamikus” nyelvszemlélete milyen valós szemléletváltást hozhatna a történeti nyelvészetben. Sőt, amikor végre túljut a tudománytörténeti áttekintésen, és a fejezetcímben végre a nyelvrokonság alapfogalmainak tisztázását ígéri, akkor is marxista alapú filozofálgatásba kezd, így a nyelvrokonsággal kapcsolatos kérdésekhez sehogy sem tud elérni (333–357. o.).

Ez a retorika azért veszélyes, mert az olvasó számára azt sugallja, hogy Róna-Tas marxista alapon érvel mindamellett, amelynek következménye a finnugor rokonság. Ha tehát az illető elutasítja a marxista társadalomfelfogást vagy akár csak a materializmust, akkor el kell utasítania a finnugor rokonság gondolatát is. Ezzel szemben az igazság az, hogy az összehasonlító nyelvészet abból a közegből ered, melyet Róna-Tas burzsoá filozófiai irányzatokhoz kapcsolódó polgári nyelvészetnek nevez. Lehetséges, hogy az összehasonlító nyelvészet egyes alapgondolatai kapcsolódhatnak bizonyos filozófiai irányzatokhoz, melyek felfogásában kimutatható valamilyen társadalmi–gazdasági viszony tükröződése, ám maga az összehasonlító nyelvészet ezektől már régen elszakadt. Módszereiben nem volt különbség a korabeli szocialista és kapitalista országok között, mindkét tábor kutatói hasonló alapelveket követtek, ill. igyekeztek követni.

Mindezek kellő magyarázatot nyújtanak arra, hogy a könyv miért nem vált népszerűvé és közismertté. Mindez azonban sajnálatos, mert a könyvben nagyon sok érdekes adatot és gondolatot találunk. A könyv mindenképpen ajánlott a nyelvészeti tanulmányokban előrehaladott diákok számára, de nekik sem lesz könnyű olvasmány – ráadásul nem is tankönyvként, inkább tájékozódási pontként ajánlhatjuk. A kötet egészénél jóval inkább sikeresnek tekinthető a 357. oldaltól induló rész, ami végre tényleg a nyelvrokonság problémáival foglalkozik. Ennek példaanyaga is gazdagabb, és sokkal inkább követhető. Ezzel a résszel laikusoknak is érdemes megpróblkozniuk. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy egy részleteiben értékes, de összességében sikerületlen kötetről van szó.

Természetes, hogy egy ilyen terjedelmes kötetbe becsúszik néhány hiba, pontatlanság. Ha már a kötetről szólunk, ezekre feltétlenül figyelmeztetnünk kell a potenciális olvasókat. Erre azonban már egy új posztot kell szánnunk.

2009. június 13., szombat

Részigazság és igazság

A magyar nyelv rokonításáról annyi eszement találgatást olvashatunk a neten és azon kívül is, hogy igazán örülnünk kell, ha megjelenik egy-egy a realitás talaján álló, valódi információkat tartalmazó cikk. Ezek közé sorolhatjuk Péli Péter cikkét, mely tegnap jelent meg a Nyelv és Tudomány című ismeretterjesztő honlapon. Örömünk azonban aligha lehet teljes, mert bár a cikk helyesen állítja, hogy „jelenleg nem létezik olyan tudományos igényű munka, amely érdemben cáfolná a finnugor nyelvrokonság tényét”, valójában több, többé-kevésbé súlyos pontatlanságot tartalmaz.

Lássuk a cikk furcsa állításait.

A nyelvrokonítás nagyon egzakt tudomány, főleg, ha jól ismert nyelvekről van szó.


A nyelvrokonítás akkor is egzakt tudomány, ha kevésbé ismert nyelvekről van szó. Igaz, kevés adattal az eredmény is bizonytalanabb, de attól még a bizonytalan eredményt is csak egzakt módszerekkel kaphatjuk meg. (Egyébként nyelvrokonítás nevű tudományág nincs, a nyelvrokonítással foglalkozó tudományt történeti–összehasonlító nyelvtudománynak hívjuk.)

A szókészlet, de még a nyelvtani elemek is folyamatosan változnak, általában azonban nem véletlenszerűen.


Bár kétségtelenül tehetünk olyan megállapításokat, hogy általában a szókincs mely része van inkább vagy kevésbé kitéve a nyelvi változásnak, valójában a szókincs meglehetősen rendszertelenül fejlődik. A nyelvtani elemek változása valóban rendszerszerűbb, de ami igazán rendszerszerű, az a hangok változása. Bár éppen ez adja a kulcsot a nyelvrkonság bizonyításához, ezt a cikk itt nem említi.

Amikor a magyarok török törzsek mellett éltek, török szavakat vettek át tőlük, és fordítva. A mai írásbeliség korában a magyar nyelvet pedig sokkal többféle, leginkább angolszász hatás éri, az angol világnyelvi státusza miatt.


Ez a két állítás egymás mellett azt sugallhatja, hogy a magyart csak török és angol hatás érte. De ha ettől eltekintünk, a megfogalmazás akkor is több sebből vérzik. Először is: a szóátvétel gyakran nem kölcsönös, de legalábbis meglehetősen aszimmetrikus folyamat. Arra például nincs sok adat, hogy a magyar szavakat adott volna át a török nyelveknek. Az igaz, hogy a mai magyar nyelvet erős angol hatás éri, de mi köze ennek az írásbeliséghez? A cikkből ez egyáltalán nem derül ki.

A magyar nyelv írásos emlékei nem nyúlnak vissza évezredekre, így a nyelv korábbi állapotára gyakran a jelenből vagy a nem oly régmúltból kell következtetni.


Ez a mondat az írás miatt kapcsolódik az előzőhöz, tartalmilag azonban semmi más nem köti hozzá. Ráadásul a magyar nyelv rokonságát nem jelenlegi vagy közelmúltbeli állapotából állapítjuk meg, hanem a nyelvek összevetésével. (Ezt mutatja be a következőkben a cikk is.)

A legalapvetőbb szinten: két nyelv akkor rokon, ha (elsősorban) a nyelvtanuk és (másodsorban) a szókészletük hasonló.


Ez a megállapítás egyáltalán nem igaz. Két nyelv akkor rokon, ha egy közös ősnyelvre vezethetők vissza. Mivel a nyelv változik, és hosszú idő alatt sokat változik, a rokon nyelvek nyelvtana és szókincse is megváltozhat. Ha a fenti állítás igaz lenne, joggal mondhatnánk, hogy a magyar rokona a töröknek, hiszen nyelvtani szerkezetük között is vannak hasonlóságok, és a magyarban meglehetősen sok török jövevényszó van. Ráadásul a hasonlóság meglehetősen bizonytalan fogalom: az azonos eredetű szavak sem mindig hangzanak hasonlóan, a nyelvtanban pedig lehet hasonló a szerkezet és a forma is (egyik sem, sőt, a kettő együtt sem bizonyítéka a rokonságnak).

Ami könnyedén megtéveszthet bennünket a finnugor nyelvrokonsággal kapcsolatban, mert a mai finn nyelvből bizony egy kukkot se tudnánk megérteni, pedig ez a legnagyobb számban beszélt és legismertebb finnugor nyelvrokonunk.


Az állítás nagyjából helytálló, ami érthetetlen, az a „pedig”. Ha ugyanis az lenne a természetes, hogy egy adott nyelv beszélői a legnagyobb számú beszélővel rendelkező és legismertebb rokon nyelvüket értik meg leginkább, akkor a cseheknek jobban kellene érteniük az oroszt, mint a szlovákot.

Pontosan a nagy nyelvi távolság miatt a nyelvészek úgy becsülik, hogy a finn és magyar mintegy kétezer éve külön fejlődik, míg a szláv nyelvek csak az elmúlt ezer évben különültek el.


Ez az állítás viszont egyszerűen nem igaz. A finn és a magyar elődeinek elválását a kutatók négyezer évvel ezelőttre teszik, a szláv nyelvek viszont 1500 különültek el egymástól. (Valójában ez az adat inkább a távoli szláv nyelvekre, mondjuk a cseh és az orosz között igaz, hiszen a szerb és a horvát, vagy akár a macedón és a bolgár egymástól való elválása ma is megkérdőjelezhető. Ráadásul a szláv nyelvek szinte folyamatosan érintkeztek egymással, míg a magyar és a finn között mindenféle kapcsolat megszűnt.)

A magyar és a finn is ragozó (agglutináló) nyelv: szóvégi toldalékokkal módosítja az alapszó jelentését. Az indogermán nyelvek ezzel szemben alapvetően hajlító (flektáló) nyelvek: a szó belső szerkezetének változtatásával módosítják a jelentést.


Ezek az állítások szintén nem állják meg a helyüket. Anélkül, hogy itt részletesen belemennék az agglutinálás és a flektálás definiálásába, azt el kell ismerni, hogy a magyar és a finn valóban az agglutináló típushoz áll legközelebb, de nagyon sok vonásában el is tér a tiszta agglutináló típustól. (Olyan nyelvek, amelyek tökéletesen tisztán valósítanák meg bármelyik típust, nincsenek, de a tiszta agglutináló típustól mind a magyar, mind a finn messze áll.) Az azonban már csak az indoeurópai nyelvek egy részére igaz, hogy flektálóak lennének. Az angol például inkább az izoláló, az örmény az agglutináló típushoz áll közel. (Az angol izoláló mivoltát a szerző is említi, de nem tűnik fel neki az ellentmondás.) Ugyanakkor például a finnhez meglehetősen közel álló észt és lív rengeteg flektáló vonást mutat fel. Ezek a példák is azt mutatják, hogy a rokon nyelvek is különböző nyelvtípusba tartozhatnak, azaz pusztán a nyelvtípus megállapítása még nem segít a nyelv rokoni besorolásában. Ez már csak azért is lehetetlen, mert a részletes osztályozások is maximum öt-hat ilyen morfológiai típust különböztetnek meg, míg a nyelvcsaládok száma elvileg végtelen.

A nyelvtannál még szembetűnőbb a két nyelv szókészleti hasonlósága. Ez nyelvtani ismeretek nélkül is egyértelmű. Sajnos a finn–magyar nyelvrokonság esetében ez szintén nem első látásra szembetűnő.


Ezt a gondolatsort nem is sikerült értelmeznem: ha a szókészlet hasobnlóságha nem is szembetűnő, hogyan lehetne szembetűnőbb, mint a nyelvtan hasonlósága (különösen, ha a cikk a nyelvtan hasonlóságáról csak az agglutinálást említi, és a nyelvtípust egyértelműen azonosságnak mondja).

Más lenne a helyzet, ha legközelebbi nyelvrokonaikat, a hantikat (osztják) vagy manysikat (vogul) hallanánk beszélni.


Nos, aligha lenne más a helyzet. Hantikat vagy manysikat hallva aligha jutna eszünkbe, hogy rokon nyelven beszélnek. Természetesen lehet találni olyan mondatokat, amelyek hasonlóan hangzanak, de ez a finnre is igaz, amint a cikk által idézett mondatpárhuzam is mutatja.

Sajnos, mivel a hantik és a manysik jelenleg az Urál szibériai oldalán élnek, és mára kevesebb, mint 40 ezren maradtak, egyre bonyolultabb feladat az adatgyűjtés.


Nem világos, mire vonatkozik a „jelenleg”. Várható az átköltözésük? A 21. században azért nem olyan bonyolult átkelni az Urálon, hogy éppen ez riasszon el valakit a kutatástól. Az igaz, hogy kevesebb, mint negyvenezren maradtak, mert számuk a harmincezret sem érik el, és a nyelvet beszélők száma még ennél is jóval kevesebb. Az adatgyűjtés lehetőségei azért romlanak, mert a fiatalok nem tanulják meg a nyelveket, ami hamarosan a kihalásukhoz vezet.

Az alapszókincs – ... – egy nyelv szókészletének a legrégebbi részét képezi, amelyik igencsak ellenáll a változásnak. A magyar nyelvben az alapszókincs nagy többségét a finnugor nyelvekkel lehet rokonítani, ráadásul szabályos hangmegfelelések alapján – például a szó eleji „f” a magyarban általában „p”-nek felel meg a finnben.


Az alapszókincs valójában a leggyakrabban használt rétege. (Ha a legrégebbi szókincset jelentené, akkor csak és kizárólag finnugor – pontosabban uráli – eredetű szavakat találnánk benne.) Az f–p megfelelés természetesen nem az alapszókincsben meglevő szavakra vonatkozik, hanem azon szavak egy csoportjára, melyek a magyarban és a finnben a finnugor korból maradtak fenn, függetlenül attól, hogy ezek ma az alapszókincs részét képezik-e vagy sem. (Valójában persze az alapszókincs és a szókincs többi része között nincs éles határ.)

Ezek az alapszavak gyakran rövidek és annyira hétköznapiak, hogy alig gondolunk rájuk. Ezért lehet megtévesztő, hogy a hosszabb, összetettebb fogalomi jelentéssel bíró szavaink közül szinte több a felismerhetően közös a török nyelvvel.


Valójában ezt a gondolatot sem értem. Már az sem világos, mit ért a szerző szavakra gondoláson. Ma pedig igen kevesen tudnak annyira törökül, hogy csak úgy felismerjék a szavak hasonlóságát. A kutatásoknak pedig sokkal módszeresebbnek kell lenniük ahhoz, hogy ilyen (milyen is?) véletleneken múljon az eredmény.

A magyar és a finnugor alapszókincs és nyelvtan olyan szabályos hasonlóságokat és különbségeket mutat, amelyek a mai ismereteink szerint csak a rokon nyelvekre jellemzőek. Ez kezdett el feltűnni a 15. századtól egyes szerzeteseknek, utazóknak, kereskedőknek is, akik eljutottak az Orosz Birodalom távolabbi, finnugor lakta vidékeire.


Ebből ismét alig igaz valami. Valójában a finnugor nyelvek rokonságát (és általában a nyelvrokonságot) az bizonyítja, hogy szabályos hangmegfeleléseket ismerhetünk fel, elsősorban az alapszókincsben és nyelvtani elemekben. A 15. századtól kezdve azonban legfeljebb néhány szó összecsengése és a finnugor nyelvek szerkezetének, nyelvtani elemeinek felszínes hasonlósága tűnt fel. Ezek módszeres feldolgozása, újabb, kevésbé feltűnő, ámde bizonyító erejű jelenségek felfedezése csak a 18. század végétől indult meg. (Továbbá csak a 19. század végére forrott ki, részleteiben még a 20. század folyamán is sokat változott.)

Egészen biztos, hogy a finnugor nyelvek történetük egy pontján együtt fejlődtek.


Egészen biztos, hogy nem együtt fejlődtek, hanem egyek voltak. Csak később váltak külön, tehát semmit sem csinálhattak együtt.

A finnugor nyelvrokonság egyéb nyelvrokonsági kapcsolatok létezését sem zárja ki automatikusan.


Ez egy nagyon könnyen félreérthető állítás. Az igaz, hogy elvben kiderülhet újabb nyelvekről, hogy az uráli nyelvcsaládba tartoznak, vagy fény derülhet arra, hogy az uráli nyelvcsalád egy (vagy több) más nyelvcsaláddal egy nagyobb nyelvcsaládot alkot. Az azonban ki van zárva, hogy egy nyelv két vagy több, de egymással össze nem tartozó nyelvcsaládba tartozzon. A nyelvek szaporodása a egysejtűek osztódásához hasonlatos, egy egysejtűnek pedig csak egy szülője van (pontosabban a szülő a testvérrel alkotott közös sejt volt).

Mi ebből a tanulság? Ha egy ismeretterjesztő cikket nem szakember, hanem jó szándékú laikus ír meg, ráadásul eleve ismeretterjesztő munkák alapján, akkor annak aligha lesz szerencsés eredménye. A szakemberek által laikusoknak írt cikkek is időnként túlságosan egyszerűsítenek. A laikus viszont a teljes igazságnak vélheti a durva egyszerűsítést, akár észrevétlenül hozzáadhatja a maga elképzeléseit, néhány adatot pontatlanul kezel és mire a cikk elkészül, már igen távol áll a valóságtól. Akkor meg mire is jó ez az egész?

(Az külön a helyzet pikantériája, hogy az Altajból vett képpel illusztrálják: a magyarral rokon nyelvet sehol a környéken nem beszélnek.)

2009. június 10., szerda

Regifesztivál Tartuban

Az előző posztban láthattuk, hogy néz ki az észtek mentális Európa-térképe. Arról azonban nem szólt a fáma, hogy saját magukat hogyan látják. Nem tévedhetünk nagyot, ha az éneklés népének nevezzük őket, hiszen az ötévente megrendezett dalosünnepek mellett számtalan népzenei és kórusfesztivál gazdagítja Észtország kulturális programját.

Ilyen ünnep a regifesztivál is, amelynek nevét hallva talán valamilyen rasztabulira gondolhatnánk, valójában azonban az észtek ősi éneklési stílusáról, a regiénekről van itt szó, amelyet magyarul runóéneknek vagy Kalevala-stílusú éneknek is neveznek a stílus finn változatára utalva. A regiének négy trochaikus lábból felépülő sorokból áll, gondolatritmuson és alliteráción alapul, a szöveg általában fontosabb, mint a dallam. Az előadásmódjára jellemző, hogy egy előénekest követ a kórus. Az előénekes variálja a szöveget, amelyet aztán a kórus megismétel, időt hagyva az előénekesnek a következő sor kitalálására.

A május 30-ról 31-ére virradó éjjel Tartuban ennek az éneklési stílusnak az ünnepét rendezték meg két hangulatos helyszínen: az Antoniuse Gildben és a Veski villában. Az előbbi egy régi céhes épület, ma különböző kézművesműhelyek működnek benne, udvarán pedig népzenei fesztiválok és kézműves vásárok kapnak helyet. Az utóbbi a szovjet időkben a mezőgazdasági főiskola klubja volt, ma az egyetemhez tartozik, különböző kulturális rendezvények helyszíne és zenekarok próbaterme.

A program fiatal zenekarok bemutatkozásával kezdődött. Olyan zenészek léptek föl, akik részt vettek a februártúl májusig tartó műhelysorozatban, amelynek célja az archaikus népdalok újszerű formában való átdolgozása, kreatív, megélt újraírása volt. Ezek után két nagyobb együttes, a Vägilased és az Oort koncertje következett. Az Oort koncertjéből láthatunk itt egy részletet, amely bár nem túl jó minőségű, mégis tükrözi a koncert hangulatát, ahol nemcsak a felnőttek ropták, hanem a legfiatalabb rajongók is tomboltak a színpad előtt:


Ahogy véget ért a hivatalos program, mindenki átvonult a Veski villába, ahol a nagy hideg ellenére sokan összegyűltek. A szervezők forró levest osztogattak az énekhang frissen tartására, majd fél egykor néhány rövideb performansz, népzenei alapú improvizáció után megkezdődött a közös éneklés:

2009. június 9., kedd

Európa az észtek szerint

Az alábbi videót névtelen kommentelőnk ajánlotta figyelmünkbe Zegernyei pénteki posztja kapcsán. Mivel igen figyelemreméltó alkotásról van szó, és talán nem minden olvasónk böngészi a kommenteket is, külön posztot szánunk neki.

2009. június 8., hétfő

Elkészült a komi-permják nyelv megőrzését és fejlesztését célzó program

A Permi terület a Komi-permják körzet ügyeivel foglalkozó minisztériuma és a körzet társadalmát képviselő kezdeményezés kidolgozta a komi-permják nyelv megőrzését és fejlesztését célzó programot.

A dokumentum statisztikai adatokkal kezdődik, melyek közül kiemelendő, hogy a 2002-es népszámlálás adatai alapján Oroszországban közel százezer ember beszél komi-permjákul, de a magukat komi-permjáknak valóknak kevesebb mint háromnegyede. A Komi-Permják körzeten belül ez az arány 83,1%.

Anyanyelvi oktatásra csak a körzeten belül van lehetőség, az anyanyelvet ott is csak egy tantárgyként tanulják, de csak a gyerekek 20,5%-a részesül ilyen oktatásban. Az óvodai oktatásban a szám még alacsonyabb, a gyerekek 14,3%-a vehet részt anyanyelvi foglalkozásokon. Különösen az óvodai képzésben hiányoznak a megfelelően kidolgozott tananyagok, az óvónőképzésben pedig teljesen hiányzik az anyanyelvi nevelésre való felkészítés. Az iskolákban jobb a helyzet, megfelelően képzett tanárok tanítanak. 2000 és 2006 között teljesen megújították a 2–4. osztályos olvasókönyveket, ennek ellenére a használt tankönyvek 71%-a nem felel meg a kor igényeinek (sajnos nem részletezik, miért). A 2009 szeptemberétől életbe lépő új tanterv mindenképpen új tankönyvek kidolgozását igényli.

A körzetben 290 művészeti–kulturális intézmény működik. 2008-ban a színházi előadások 25%-a folyt komi-permjákul (ez az előző években tapasztalt arányok csaknem kétszerese), de a nézők számát tekintve már csak 11,5% az arány. A színpadon elhangzott daloknak viszont 30,4%-a volt komi-permják nyelvű. A Komi-permják könyvkiadónál megjelent könyvek 70%-a kétnyelvű, 10%-a komi-permják nyelvű volt, de példányszámot tekintve csupán 9,5% volt komi-perják nyelvű (nem világos, hogy ebbe beleértik-e a kétnyelvű kiadványokat). A körzeti könyvtár állományának 1,9%-a komi-permják nyelvű, a kikölcsönzött könyveknek viszont csak 0,6%-a. A Komi-permják helytörténeti múzeumban csak a kiállítások 14,3% százalékát látták el komi-permják feliratokkal, és a tárlatvezetések mindössze 0,7%-a volt komi-permják nyelvű. A körzet nemzetiségi kultúrákat bemutató centrumában pedig egyetlen komi-permják nyelvű rendezvényt sem tartottak, igaz, a rendezvények 43,1%-án használták a komi-permják nyelvet is (ez a szám az előző éveknek több, mint kétszerese; nem világos, milyen arányű használatot jelent ez). A központ könyvtárában a kiadványok 8,5%-a komi-permják nyelvű, ezen a nyelven azonban egy filmük sincs (és a filmek mindössze 0,6%-a szól a körzetről).

A körzetben megjelenő 7 újság közül egy közöl minden nap egy-egy oldalnyi komi-permják anyagot, egy járási lap pedig havonta egy komi-permják nyelvű mellékletet. A többi újság kizárólag orosz nyelvű. Ezeken kívül megjelenik egy gyermekújság is, ez kb. fele-fele arányban tartalmaz komi-permják és orosz nyelvű szövegeket.


A körzeti tévé a komi-permják nyelvű adások arányát az utóbbi időben jelentősen megemelte, így a tévé több mint 90%-ban, a rádió 37,1%-ban sugároz helyi nyelven. (Ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy a helyi tv- és rádióadások csak az adásidő töredékét teszik ki. Ez a mennyiség valójában átlag napi 26 perc tv-, és 15 perc rádióműsort jelent!)

Most tartunk a 14 és fél oldalas „program” kilencedik oldalának alján. A következő másfél oldalon az eddigi projektekről és eredményeikről olvashatunk, a fentiek fényében ezeket aligha lehet komolyan venni. Ezután a dokumentum megállapítja, hogy a felmérések szerint a komi-permják nyelv folyamatosan visszaszorul, és gyakorlatilag teljesen hiányzik az interneten. Problémaként említik, hogy a megfelelő sztárak híján eltorzul (!) a komi-permják irodalmi nyelv. Úgy vélik, két generáció múlva már csak 10% fogja beszélni a nyelvet. (Nem világos, hogy kiknek a 10%-a.) A dokumentum megállapítja, hogy a fentiek oka a törvényi keretek, a probléma komplex megközelítésének hiányában, a megtett lépések alacsony hatékonyságában keresendő. A 13. oldal közepén végre elkezdik felsorolni a konkrét teendőket.

  • a különböző intézmények és intézetek, nemzetiségi és más szervezetek erőfeszítéseinek összehangolása, beleértve egy, a tevékenységek széles körével foglalkozó Komi-permják etnokulturális központ létrehozását;
  • a komi-permják nyelv megőrzésének, fejlesztésének és népszerűsítésének új módszereit kell bevezetni, különösen ami a gyerekeket és az ifjúságot illeti;
  • meg kell teremteni a komi-permják a nyelv tanulásához és használatához, a családban való átadásához a megfelelő motivációt;
  • ki kell szélesíteni a komi-permják nyelv használatának körét, többek közt az interneten is.

Ennek biztosítékaként a dokumentum a következőket nevezi meg:

  • biztosítani kell a jogokat az anyanyelv megőrzésére és fejlesztésére, a kultúrjavak anyanyelven történő fogyasztására;
  • meg kell erősíteni a civil társadalmat;
  • meg kell teremteni a toleráns társadalmi közeget a körzet lakossága körében és fel kell lépni a nemzeti szélsőségek ellen;
  • a körzetben biztosítani kell az etnopolitikai helyzet pozitív fejlődését.

Mint látható, a dokumentum egyetlen konkrét lépést nem nevez meg, amellyel a komi-permják nyelv helyzete javítható lenne. Bár a dokumentum első fele tálcán kínálja a megoldás irányába vezető lépéseket (az anyanyelvi oktatás kiszélesítése, tananyagfejlesztés, anyanyelvi óvodapedagógusok képzése, a komi-permják nyelvű rádió- és tv-adások idejének jelentős növelése – pl. kizárólag komi-permjákul sugárzó rádióadó felállítása), egy ilyen irányú konkrét javaslatot sem tesznek.

Az eredeti – orosz nyelvű – dokumentum itt olvasható.

2009. június 5., péntek

Mélymagyarok és mélyfinnugorok

Mai témánkhoz egy politikai botrány kínálta az ötletet. Mint ismeretes, a Jobbik nevű politikai szerveződés oktatási és kulturális kabinetje tiltakozott a középszintű magyar érettségi egyik szövegalkotási feladata ellen. A diákoknak Spiró György gondolataihoz kapcsolódva kellett kifejteni véleményüket.
Hát ez kiverte Jobbikéknál a biztosítékot. Honlapjukon ez olvasható: „A Jobbik Magyarországért Mozgalom követeli az írásbeli érettségi feladatsort összeállítók felelősségre vonását a magyar irodalom megcsúfolása miatt. Emellett felhívjuk az illetékesek figyelmét irodalmunk olyan hivatalosan elhallgatott, ámde kiváló íróira, mint Wass Albert, Szabó Dezső, Németh László vagy éppen Csengey Dénes, akinek nevét viseli a Jobbik által alapított könyvtár is.”
Spiró Györgyre 1984 óta haragszanak egyes magyarok, amikor egy Ady Endre stílusában írt versében kölcsönvette Németh László egyik szóalkotását, a „mélymagyarok”-at.
Rémes lenne a Rénhírekben politizálni, nem is tesszük, a vázolt tényállásra csak mint előzményre volt szükségünk. Találjunk inkább itt is némi finnugor vonatkozást, vizsgáljuk meg a következő tételt:

1. A magyarok finnugorok

2. A mélymagyarok tehát mélyfinnugorok

Az 1. állítást helyből meg kell cáfolnunk: nem tudjuk, hogy a magyarok mennyire finnugorok, a genetikai vizsgálatok éppen csak megindultak, egyelőre úgy néz ki, hogy a honfoglaló és Árpád-kori magyarságban a helyi, Kárpát-medencei génállomány dominál. Az viszont igaz, hogy a magyar nyelv finnugor eredetű. Megjegyzem, egyes antifinnugristák is belátják ezt, csak éppen nem tudják, hogy ezzel ugyanazt állítják, mint a finnugristák. Példaként idézhetem Kiszely István honlapjáról a következő megállapítást: „A finnugrizmusnak alapvető hibája, hogy ahelyett, hogy a magyar nyelvben valóban előforduló finnugor szavakkal és nyelvi fordulatokkal foglalkozna, a magyarságot tudománytalanul és teljesen indokolatlanul a finnugor népektől származtatja. Márpedig a nyelvtudomány tárgya a nyelv, és nem annak a népnek a története, amely ezt a nyelvet beszéli.”
Ezt most részletesebben nem kommentáljuk, csupán örömünket fejezzük ki, hogy Kiszely István az utolsóként idézett mondatában olvasható felismerésre jutott. A finnugrisztikai szakirodalmat tanulmányozva egyszer talán belátja, hogy erre a finnugristák nála hamarabb rájöttek.

A 2. állítással kapcsolatban először tisztázzuk, hogy kik azok a mélymagyarok. Erre vonatkozóan eligazít a Jobbik közleménye nyomán kialakult sajtóvita több hozzászólója. Részletes definíciót adott Fábri Ferenc az Élet és Irodalom május 22. számában (2. oldal, Visszhang rovat). Számunkra a következő gondolata szembeötlő: „Mélymagyar az, akinek a finnugor nyelvcsalád nem elég előkelő, aki a sumér–magyar rokonsággal, Jézus pártus-magyar voltával és hasonló délibábos fantazmagóriákkal traktálja honfitársait.” Ebből az következik, hogy a 2. állításunk sem igaz. Aki mélymagyar, az feltétlenül finnugorellenes, tehát nem lehet mélyfinnugor. Na jó, de ki a mélyfinnugor? Ezt a szóösszetételt Németh László nyomán én alkottam, tehát nekem is kell definiálnom. Röviden: mélyfinnugor az, aki a finnugor nyelvrokonság nyelvi tényeiből nem nyelvi következtetéseket is levon, tehát történeti, néprajzi és antropológiai érvek nélkül a finnugor népek történeti-kulturális és genetikai kapcsolatairól értekezik. A 19. század 2. felében és a 20. század elején több finnugrista gondolkodott mélyfinnugorul, míg aztán a tudományos vita tisztázta a módszertani és elvi kérdéseket.


A mélymagyarok Fábri Ferenc-féle meghatározásához még hozzáteendő, hogy ezen embertípus az által képviselt nézetekhez érzelmi alapon közelít, tudományos érvekkel nézeteitől el nem tántorítható. A mélyfinnugorok esetében is látok valami érzelmi töltést: a 19. század 2. felében azok a kutatók, akik felismerték a finnugor nyelvrokonság tényét, ezt valami katarzisszerű élményként élték át – úgy érezték, ismeretlen, elhanyagolt rokonaik bukkantak föl az évszázadok homályából. (Ez a fellobbanó érzelem jelentkezett és jelentkezik ma is a magyar, finn stb. finnugristák egymás közti, avagy finnugorközi párválasztásában – ezek a kutatástörténeti szempontból érdekes házasságok is megérdemelnének egy önálló írást.)

És végre térjünk rá a mai fő mondanivalónkra! Miután oly szépen kifejtettem, hogy aki mélymagyar érzelmű, az nem lehet mélyfinnugor is, bemutatok egy kutatót, aki mégis. Neve Belitzky János, 1909–1989 között élt. Tudományos pályafutását a Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdte. Történelem szakos hallgatóként Mályusz Elemér tanítványa volt, ahhoz az iskolához tartozott, amely több kiemelkedő történészt adott az országnak (pl. H. Balázs Éva). Népiségtörténeti koncepciójától indíttatva Mályusz Elemér szakdolgozati témaként diákjaira egy-egy vármegye történeti feldolgozását osztotta ki. Így született meg Belitzky János műve is Sopron vármegye történetéről (1938-ban, a könyv elérhető, antikváriumok most is hirdetik az interneten). Már ebből az időből datálható azonban őstörténeti érdeklődése és mélymagyar nézetrendszere. Megint Kiszely István honlapjáról idézek: „Belitzky János és Pálfi Károly (1941) a Biblia alapján a magyarság turáni, szíriai és egyiptomi származását vallotta.” Sajnos azonban a pontos hivatkozás hiányában eddig ezt az idézett Belitzky-művet nem találtam meg. Az 1960-as években, midőn Belitzky János elismert Nógrád megyei helytörténészként a salgótarjáni múzeumot igazgatta, a Palócföld című, helyi kulturális folyóiratban sorra jelentek meg különös őstörténeti vonatkozású művei. Szerzőnk elkezdte a szótárakat és térképeket forgatni, s megdöbbenve tapasztalta, hogy Európa tele van finnugor eredetű helynevekkel. Persze a történeti nyelvészetről nem hallott, módszereit nem ismerte, a helyneveket teljesen önkényesen kapcsolta a szótárakban talált szavakhoz. Mentségére csak annyit hozhatunk föl, hogy abban az időben figyelt föl a magyar történettudomány a helynevekben rejlő adatok kiaknázásának lehetőségére. Heckenast Gusztáv nagy hatású könyvet publikált az Árpád-kori szolgáló népekre utaló helynevekről (Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban. Bp. 1970), Györffy György pedig a vezérneveket tartalmazó helynevek alapján formálta meg koncepcióját a honfoglalás kori vezető réteg folyók menti nomadizálásáról (összefoglalóan lásd: István király és műve. Bp. 1977).

Belitzky János mélyfinnugor tevékenységére Rédei Károly is utalt: „…pánfinnugor nézetet képvisel Belitzky János is (Beszámoló egy készülő tanulmányról. Palócföld 1965:76–103). Belitzky úgy vélekedik, hogy Európa őslakói a jégkorszak végén finnugorok voltak, akik Észak-Afrikából költöztek be az északra fekvő kontinensre.” (Rédei Károly: Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája. Magyar Őstörténeti Könyvtár 11. Bp. 1998. 52.)
Ezek szerint Kalevi Wiik előtt már egy magyar kutató gründolta a finnugorok számára egész Európát! Csakhogy a Rédei-féle hivatkozással van egy kis probléma: A Palócföld 1965-ös kötetében (legalább is az Akadémiai Könyvtárban olvasható példányban) nem található a hivatkozott Belitzky-tanulmány, van helyette azonban egy másik, melynek címe: Válasz néhány kérdésre. (59–79.) Ebből kikövetkeztethető, hogy létezik a Rédei által hivatkozott tanulmány, a Palócföldben jelent meg, eddig viszont nem bukkantam rá, sem az 1964-es, sem az 1963-as kötet nem tartalmazza.
Az általam olvasott 1965-ös közlemény is rejt azonban néhány gyöngyszemet. Megtudjuk, hogy Belitzky János Európában elkülönített NSU (neosuomi), ASU (anticosuomi) és PSU (paleosuomi) nyelvi és helynévadási változatokat, térképet közöl Málta és Gozo szigetének (!) hun-avar településbokorból származó helyneveiről (61.), megállapítja, hogy az etruszk területeken paleoszamojéd és paleojapán helynevek fordulnak elő (63.), Maconka település nevét (ma Bátonyterenye része) paleojapán (64.) eredetűnek véli, és számos térképen mutatja be Franciaország, Svájc és Nagy-Britannia (London) finnugor helyneveit. Hogy miként kerültek Londonba és környékére finnugorok? Belitzky János szerint a hódító angolszász királyok valamelyike telepített oda avarokat, akik között lehettek magyar, szuómi (!), mordvin, török, illír-kelta emberek is (77.). Ez utóbbi nézetében már benne rejlik, hogy magyarok és egyéb finnugorok már a 895-ös honfoglalás előtt is éltek a Kárpát-medencében.

Az avar–magyar kontinuitással és a palócok származásával kapcsolatos mélyfinnugor nézeteit Belitzky János a Palócföld további számaiban fejti ki. 1968-as rövid tanulmányában (A palóc nép és a palóc népnév eredetéről. Palócföld. 1968/3. 55–60.) azt olvashatjuk, hogy a palócok a hun–avarkorban idekerült szamojédok. E nézete mellett a kibontakozó vitában is kitart (A palócok eredetéről. Válasz Bartha László észrevételeire. Palócföld 1969/3. 71–75.), majd egy későbbi tanulmányában is megerősíti azt (A palóc név és a palóc néprajzi csoport eredetéhez. Palócföld. 1977/6. 22–24.).

Mélyfinnugor tévelygéseire a Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyvében teszi fel a koronát (Észrevételek és feltételezések a Palócföld koraközépkori településföldrajzához és történetéhez. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve. IV. évf. 1978. 73–114.). Kiinduló pontja Anonymus azon állítása, hogy a magyarok „az ugyanazon vidékről való szövetséges népek nagy sokaságával” jöttek a Kárpát-medencébe. Ennek bizonyítékait személy- és helynevekben is megtalálja. A következőt írja: „A Gesta 7. fejezetében elmondottak alapján feltételezhető, hogy a magyarokhoz már az uráli őshazában nyelvrokon hanti, manysi, komi, udmurt, valamint nyenyec és enyec-szamojéd töredékek csatlakoztak. Az 1. fejezet alapján pedig az, hogy a Doni-Magyarországban is bővültek soraik moksa- és erze-mordvin, mari, meri, azaz merja, muroma, észt és egyéb balti-finn nyelvrokonokkal és nem nyelvrokon oroszokkal.” (75.)

Két fejezetcím művéből:
1. Moksa-mordvinok a Karancs és a Cserhát vidékén
2. Szamojéd eredetű népcsoport őshazabeli csatlakozása az új hazát kereső magyarsághoz

És a „bizonyító erejű” állítások:
1. Karancslapujtőn olyan honfoglalás kori övet találtak, amelynek veretei azonosak a mordvinföldi, krjukovo-kuzsnojei öv vereteivel. 16-17. századi oklevelek szerint a Palócföldön Mokso, Moksa és Moxa nevű emberek éltek. „A Hont megyei Százd és a vele határos – az egyik idekerült finnugor néptöredék nyelvén ugyancsak ’száz’-at jelentő – Szete falu mellett emelkedik a Kis- és Nagy-Morda hegy.” (78-79.)
2. Nyene falu neve a nyenyec népnévből származik (90.), Léhi falu neve a tundrai nyenyecek Lehe nemzetségnevéből, Vály falu neve pedig a nyenyec Vaj nemzetség nevéből (91.)
A moksa-mordvinokon és a szamojédokon kívül Belitzky az obi-ugorok, komik és udmurtok nyomait is megtalálta a Palócföldön és szomszédságában:
a) Obi-ugor csatlakozott néptöredékekre utal az Ugra és Ugora földrajzi név, valamint a Kér törzs neve (eredeti jelentése ’csődör, mén’, de Belitzky nem közli, hogy mely nyelv mely nyelvjárásában).
b) Udmurt névadás lehet a szamojédot jelentő jura szavukat feltüntető Ung vármegyei Jóra, másképpen Őr falu neve.
c) „Komik jelenlétét sejtem az ő nyelvükön szamojédot jelentő jaran népnevüknek a bihari Gyaran elnevezésével kapcsolatban.”

Belitzky János egy dilettáns finnugrista a 20. századból. Igazi kuriózum.