2010. március 31., szerda

Rendkívüli: ismét a madjar-ügyet tárgyalja a Csőrösi Koma!

A cikket itt találjuk meg.

Ezúttal azonban két apró megjegyzést tennénk.

Érthetetlen, hogy miért próbálja Bálint Csanád több helyen is ütköztetni a nyelvi és genetikai tényeket. A genetikai kategóriák ugyanis más jellegűek, mint a nyelvészetiek. A Bálint Csanád által erőltetett „finnugor őshaza” egy nyelvészeti fogalom, így az semmilyen ellentmondásban nem lehet a genetikai alapú kutatásokkal. Természetesen a magyar nyelv lehet finnugor attól, hogy a magyarság néppé alakulásának pillanatában esetleg pont Közép-Ázsiában tartózkodott.
Bár az alapgondolattal egyet lehet érteni, azért mégis elgondolkoztató, mi lehetett „a magyarság néppé alakulásának pillanata”. Ha a magyar népet mint a magyar nyelven beszélők közösségét határozzuk meg, akkor ez csak az ugorságból való kiválás „pillanat”-a lehet, és ez természetesen csakis valahol az ugor őshaza közelében mehetett végbe. Ha viszont nem a nyelvhez kötjük, akkor mihez? A kultúra folyamatosan változott, a génállomány folyamatosan keveredett. Mi lehet viszonylag szilárd kapaszkodó?

De ilyen figyelmetlenség során lesz Angela Marcantonioból a magyar-etruszk nyelvi rokonság harcos támogatója. Az olasz nyelvészprofesszor-asszony egy dolgozatában éppenséggel pont azt írta, hogy még a józan ész elemi próbáját sem állja ki az etruszk-magyar nyelvrokonság, nemhogy a tudományosságét. A professzorasszony mégis feketelistára került Bálint Csanádnál, mert a magyar nyelvészeknek nem tetsző kérdéseket tett föl az uráli nyelvcsaládról.
Természetesen menthetetlen, ha Bálint Csanád tényleg az etruszk-magyar nyelvrokonság gondolatának támogatójaként emlegeti Marcantonio-t. Az is igaz, hogy Marcantonio sajátos színfolt a finnugorellenesek táborában, képzettségének, tájékozottságának szintje messze meghaladja az átlagot. Ugyanakkor túlzás lenne azt állítani, hogy akár Bálint Csanádnál, akár általában az uralisták körében azért kerülne feketelistára, mert „nem tetsző kérdéseket tett föl az uráli nyelvcsaládról”. A Marcantonio által elkövetett módszertani hibákról bővebben itt olvashatunk.

2010. március 29., hétfő

Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 1. Felépítés, szerkesztettség

Az uráli népek néprajzáról írni egyszerre könnyű és nehéz feladat. A könnyűsége a téma leghétköznapibb értelemben vett érdekességében rejlik: mindannyian kíváncsiak vagyunk rá, hogy mások hogyan élnek, mit esznek, milyen szokásaik vannak, és szeretünk a válaszokon hüledezni, kacarászni vagy éppen elgondolkodni. Éppen ezért egy ilyen könyvön általában jót szórakozunk, a könyvet jónak tartjuk, tehát megírása hálás feladat, ha csupán a szórakoztatás a célunk.

Jóval nehezebb dolgunk van azonban, ha olyan könyvet szeretnénk írni, mely átfogó képet nyújt az uráli népek néprajzáról. A feladat nehézségét az jelenti, hogy az uráli népek (azaz az uráli nyelveken beszélő népek) kulturálisan rendkívül sokszínűek, ami megnehezíti együttes tárgyalásukat, – ugyanakkor sok jelenség több népnél is megfigyelhető, ami miatt a népenként való tárgyalásuk állandó önismétléshez vezethet. Ráadásul a néprajz is rendkívül sok területre oszlik, így átfogó képet igen nehéz adni.

Különösen nehéz a helyzet, ha tankönyvről beszélünk. Ha kézikönyvről, monográfiáról van szó, akkor bármilyen előzetes tudást elvárhatunk az olvasótól (általában minél komolyabb a szakkönyv, annál komolyabb lehet az előzetesen elvárt tudás). Egy tankönyv írásakor azonban figyelembe kell venni, hogy mi az, amit a diákok már előzetesen tudhatnak, az anyagnak egy adott időn (szemeszteren, tanéven) belül feldolgozhatónak, továbbá számon kérhetőnek kell lennie. Ehhez előzetesen meg kell határozni, hogy milyen tudást várunk el a kurzust elvégző diáktól, és az ezen túli ismereteket lehetőleg el kell hagyni, de legalábbis mint kiegészítő, fakultatív anyagot jól el kell különíteni (például tipográfiai eszközökkel). Ehhez az anyag összegyűjtése, rendszerezése, szelektálása nem kevés munkát igényel.

Mi több, az uráli népek néprajzáról elvben kétféle tankönyv készíthető. Az egyik néprajz szakosoknak szól, akiknek általános néprajzi ismeretei már vannak, s ezeket az ismereteket szeretnék kiegészíteni az uráli népekre vonatkozóakkal. Feltételezhető, hogy egy ilyen diák nem sokat tud még az uráli népekről (pl. lakhelyükről, létszámukról, nyelvükről stb.), ezeket az adatokat tehát meg kell adni. A másik finnugor szakosoknak szól, akik nem ismerik az alapvető néprajzi terminusokat, sőt, azt sem tudják, hogy egy-egy néprajzi objektumon (pl. egy épületen, egy népviseleten vagy akár a hitvilágban) mit is kell nézni, hogyan kell ezeket vizsgálni, leírni, összehasonlítani. Mivel pedig mindkét csoport meglehetősen szűk, valószínűleg az egyetlen igazi megoldás egy olyan kötet összeállítása lehet, mely egyes részeiben talán mindkét célközönség számára szájbarágós, túl evidens, de más részeiben érthető, feldolgozható.

Nem csoda, hogy hasonló kötet összeállítására idáig még senki nem vállalkozott. Az általános finnugrisztikai bevezető tankönyvek ugyan általában szólnak a tárgyalt népek hagyományos kultúrájának főbb vonásairól, de nem ezek tárgyalását tekintik céljuknak. Az uráli néprajzról eddig legfeljebb teljességre nem törekedő tanulmánykötetek, ill. egyes részterületekről szóló monográfiák jelentek meg (általában egy népre vagy kisebb népcsoportra szorítkozva). (A legfontosabb szakirodalomról többek között itt lehet tájékozódni.)

Kerezsi Ágnes tehát hatalmas fába vágta a fejszéjét. Könyve a Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának Finnugor Tanszékén jelent meg (a kiadás szerint 2009-ben, valójában azonban csak idén év elején lehetett megvásárolni). A nehézségekkel bizonyára tisztában volt, de legalábbis a mű írása közben szembesült velük. A kötetben többször utal arra, hogy bizonyos jelenségek több népre is jellemzőek, és a bevezetőben megpróbál valamilyen általános képet is nyújtani, de ez tematikájában messze nem terjed ki minden érintett témakörre, és amelyekre kitér, azokról sem nyújt igazi átfogó képet.

Úgy tűnik azonban, a szerző nem gondolkozott el azon, kik is alkotják a könyv célközönségét (csak a Zaicz Gábor által írt előszóból derül ki, hogy a könyvet magyar és finnugor szakosok oktatására szánták), illetve nem foglalkozott azzal, hogy mi is lenne az a tudás, mely a diákoktól elvárható és elvárandó.

Kerezsi úgy döntött, hogy az egyes népeket sorban tárgyalja, és nagyjából ugyanazokat a témaköröket járja végig minden népnél. Ez a szerkesztésmód oda vezet, hogy egyes népeknél egyszerre több népről kis kezd beszélni, majd mintha elfelejtené, melyik fejezetben is járunk: „helyenként, mint például a manysiknál” ‒ írja a manysikról szóló részben (35). A könyv 15 számozatlan fejezetből áll, melyek általában egy-egy népet tárgyalnak, kivéve egyet, mely a kisebb balti finn népekről, a vepszékről, a vótokról, az izsórokról és a lívekről szól. (Ez aztán magát a szerzőt is megtéveszti, mert az előszóban azt állítja, hogy 15 népet tárgyal, holott valójában 18-at.) Ezt a fejezetet nyugodtan szét lehetett volna szedni úgy, hogy mindegyik nép külön fejezetet kapjon: ezek rövidsége érthető lett volna a népek kisebb lélekszámából, ill. kevésbé „egzotikus” mivoltukból kifolyólag. Az igazi aránytalanságot a kötetben nem ez okozta volna: a karjalai temetés leírása több mint tíz oldalt tesz ki (253–263), az észtekre összesen nem jut ennyi (221–230).

Személy szerint célszerűbbnek láttam volna, ha a szerző inkább témakörök szerint tárgyalja a jelenségeket. Igaz, ekkor az egyes népekről kevésbé tudott volna általános képet rajzolni, de az ilyen leírásokat amúgy is megtaláljuk a bevezető finnugrisztikai tankönyvekben, míg például összefoglaló áttekintést az uráli népeknél megtalálható épülettípusokról aligha találunk bárhol is. Ráadásul a jelen szerkezetben nincs alkalom arra, hogy az egyes jelenségeket részletesebben megmagyarázza, vagy akár a terminusokat definiálja. Sorban bukkannak elő megmagyarázatlanul az olyan fogalmak, melyek aligha magától értetődőek az átlagos hallgató számára: duális frátria (25), patrilokális (27), zúzócsapda (31), katonai demokrácia (56), óhitűek (111), endogám (119), totemisztikus jelleg (208), „halmaz és soros falvak [sic]” (224), tunikafazonú (225), kaoricsiga (238: ennek hivatalos magyar neve porceláncsiga), sógorházasság (319) stb. Ráadásul a nyenyec típusú sátrat kónuszosnak nevezi a köznyelvi kúpos helyett; a 39. oldalon felbukkanó zenélőfa fogalmát csak a 44. oldalon magyarázza, ott is a kanteléhez hasonlítja, miközben a kantele fogalma is magyarázandó lenne. A 314. oldalon orosz típusú épületekről, a 360. oldalon orosz típusú bölcsőről beszél, holott a magyar olvasó aligha tudja, milyenek is ezek. A 236. oldalon bukkan elő a szélkendő fogalma: erről az olvasó azt sem tudja eldönteni, hogy az előtagját melyik jelentésében értelmezze: mindössze a 260. oldalon válik világossá, ott is kizárólag a finnül tudók számára: tuulipaikka 'szél (légmozgás)' + 'rongydarab'.

Az olvasó időnként egészen döbbenetes állításokba ütközik: „Csak egy állandó szálláshelyük van, a téli [...] A többi szálláshelyüket évszakonként váltogatják.” (27.) Óvatosan feltételezhető, hogy állandó szálláshelyen olyan szálláshelyet kell értenünk, ahol állandó épület áll, míg a több szálláshelyen csak sátrat állítanak – de biztosak nem lehetünk benne. Az ilyen furcsaságok is elkerülhetőek lettek volna, ha a szerző a szállástípusokat, épülettípusokat mutatja be, és ezen belül mondja el, melyek mely népre jellemzőek. Fájdalmas hiány, hogy a szaunázás (fürdőházba járás), az ehhez kötődő szokások, hiedelmek egyik népnél sincsenek egységként leírva, holott szinte mindegyiknél fontosak.

Ha a szerző úgy gondolta, hogy egy ilyen leíráshoz az uráli népek túlságosan is különböznek egymástól, akkor köthetett volna kompromisszumot, és tárgyalhatta volna areánként a kulturálisan egymáshoz közelebb álló népeket. A bevezetőben, a 10. oldalon maga is három nagy csoportra osztja őket: a balti-finnekre, az Uráltól nyugatra élő földművelő népekre (komik, udmurtok, marik, mordvinok), illetve a halászó-vadászó-réntartó népekre (az összes többi). (Ebből a felosztásból, akárcsak az egész kötetből, persze kimaradnak a magyarok, ahogy ezt Dyekiss Virág is jelezte a Finnugor Világban megjelent recenziójában.) Természetesen ez a felosztás sem igazán pontos, hiszen a legészakibb komik réntartással foglalkoznak, a déli manysik és hantik pedig inkább szarvasmarhát, juhot és kecskét tartanak, mint rént, de ez egyébként sem kap hangsúlyos szerepet e népek leírásánál. Le lehetett volna írni tehát három nagy blokkban a három nagy kulturális övezetet.

De ha már a szerző a népenkénti tárgyaláshoz ragaszkodik, akkor is rendezhette volna areális blokkokba az egyes népek tárgyalását. A jelen szerkezetben a cikkek vegyesen követnek nyelvi és földrajzi szempontokat: először az obi-ugor népek szerepelnek, ezt követik a finn-permi népek nagyjából keletről nyugatra haladva, majd a lappok után tér át a szamojéd népekre, nevezetesen a nyenyecekre, és halad kelet felé, egészen a szölkupokig. (Ha a hantikkal, és nem a manysikkal kezdené, legalább szépen bezárulna a kör, hiszen a hantik és a szölkupok érintkeznek.) Ennek a sorrendnek kétségkívül vannak hagyományai, hasonló utat jár be Zsirai és az Uráli nyelvrokonaink is. Ezekben a művekben azonban a tárgyalás elsődleges szempontja e nyelvek rokonsága. Egy néprajzi tárgyú munkában célszerűbb lenne a néprajzi szempontokat figyelembe venni. Ha már tényleg a magyartól való távolság a kiindulópont (ahogy Dyekiss Virág feltételezi), akkor célszerűbb lenne a magyarokhoz kulturálisan legközelebb álló észtektől vagy finnektől elindulni, és folyamatosan kelet felé haladni, a hantiknál átlépni a szölkupokhoz, és onnan északra folytatva tárgyalni a három északi-szamojéd népet, lehetőleg a földrajzilag is legtávolabbi nganaszanoknál fejezve be. A jelenlegi felépítés azonban még önmagán belül is inkonzekvens, így például a finnek és a karjalaiak nem egymás után következnek (ráadásul a karjalaiaknál említi (264), hogy ősi [???] karjalai énekeket szerkesztett össze Lönnrot a Kalevalában, de magáról a Kalevaláról a finneknél szól részletesebben (207–210) – ez is szerkesztési problémákra utal). A már említett, négy balti-finn népet tárgyaló fejezetben együtt vannak a vepszék és a lívek, akik a csoport földrajzilag és kulturálisan legtávolabb eső tagjai.

Természetesen ennél a felépítésnél elveszik a fogalmak olyan tárgyalásának lehetősége, mint amelyre korábban, a tematikus vagy az areális-tematikus felépítésnél utaltunk. De még így is lehetőség lenne néhány fogalommagyarázó fejezet, vagy legalább egy fogalomtár elkészítésére. De a kötetben még tárgymutató sincs. A fejezetek összedolgozottsága minimális mértékű: nem csak az egyes népeket tárgyaló cikkek nincsenek sorszámozva, de az azokon belüli tematikus alegységek sem, pedig ez a cikkek viszonylag egységes felépítése miatt igen előnyös lenne, és a keresést is megkönnyítené. (Meg kell azonban jegyezni, hogy a cikkek felépítése sem teljesen azonos: az ünnepek általában születés–esküvő–halál sorrendben követik egymást, de a mordvinoknál az esküvő–születés–halál sorrendet találjuk (182–).) Ráadásul amikor a fejezetek utalnak egymásra, akkor sem találunk oldalszámokat: az 58. oldalon a hanti vadászati és halászati módszerek ismertetésétől tekint el arra hivatkozva, hogy azok nem különböznek a manysikétól, a 62. oldalon hasonló okokból nem ismerteti a hanti épülettípusokat. Sem itt, sem más helyen nem utal oldalszám szerint arra a helyre, ahol a szükséges adatok megtalálhatóak.

Sajnos a meggondolatlan szerkesztésnek következményei is vannak, ezek közül sorolok fel itt most néhányat.

Egyes esetekben bizonyos jelenségek nem érthetőek meg, csak a kötet távolabbi részéből szerzett információk alapján. A 11. oldalon azt olvashatjuk, hogy „[...] egyes Ob menti csoportok lovakat fogtak be a szánok elé, nemcsak nyáron, hanem télen is.” A magyar olvasónak persze eszébe nem jutna, hogy nyáron szánnal közlekedtek. Ezt Kerezsi is pontosan tudja, hiszen a 153. oldalon már ő is szükségét érzi a magyarázatnak: „A szánokat nemcsak télen, hanem nyáron is használták, hiszen a kátyús, hepehupás utakon sokkal jobban lehetett közlekedni velük, mint a kerekes járművekkel.”

Az észtekről szóló részben ezt olvashatjuk: „Így például az Észtország délkeleti határvidékén élő, ortodox vallású szetuknál a halottat nem szalmára fektették [...]” (227). Korábban azonban nem olvashattunk arról, hogy a halottat szalmára fektetnék, és később is csak a haldoklóról olvashatunk hasonlót: „A karjalaiaknál a haldoklót a halál közeledtével kiemelték az ágyából, és a szent sarok közelében, a földön ágyaztak meg neki, mert úgy hitték, könnyebb a földön, mint ágyban meghalni. Ez a fekhely szalmából készült [...]” (253) Arra viszont, hogy miért könnyebb az ágyon kívül meghalni, a mariknál kapunk misztikus magyarázatot: „A marik a többi finnugor néphez hasonlóan nem engedték a halottat „ágyban, párnák közt” meghalni [sic!], nehogy a lelkének meg kelljen számolnia az összes tollpihét a túlvilágon.” (164) Igaz, itt nem olvashatunk arról, mit csinálnak a haldokolóval (esetleg a halottal?), ha nem maradhat az ágyban.

Más esetekben az információ nem ahhoz a néphez kerül, amelyre vonatkozik. A karjalai lábasház átalakulásáról a manysiknál szól, a karjalaiaknál nem (34, 245). Később mintha egyenesen kerülné a lábasház terminust: „Gazdasági épületeik legtipikusabb formája a magas lábakon álló apró boronaház, mely eredetileg egyetlen magas lábon állt, később már négy lábra építették.” (269) , „magas lábakon álló kamra” (295). Vezsakari manysi neve, Jel(u)p úsz csak a hantikról szóló fejezetben bukkan fel, ott is csak a Jelpusz-ojka istennévben. (Neki azonban itt sem szerepel azonban a magyar szakirodalomban használt neve, a Szentvárosi öreg). A hanti temetés kapcsán beszél az északi hanti emlékfiguráról (72), amit itt ittarmának nevez, egyben hivatkozik a hasonló manysi leírásra is (42), ahol azonban a figura nevét nem említi. Az udmurtoknál azt állítja, hogy a lovakkal való cséplés török eredetű szokás (123), a mordvinoknál ugyanezt már nem említi (178). „A finn medveteremtésről szóló mítosz szerint a medve egy felhőn született, a Holdnál, a Napnál és a Göncöl-csillagzatnál. Onnan bocsátották le ezüstláncon aranybölcsőben, egy gyapjúkosárkában egy mézelő virágra.” (217) A hasonló obi-ugor mítoszokról nem szól.

Van, amikor csak az derül ki, hogy egy szokás más népre is jellemző, de az már nem, hogy melyekre: „A tűz kultuszának nyomait vélik felfedezni a kutatók abban a több népnél egyaránt meglevő szokásban, hogy a temetőből hazatérve tenyerükkel meg kellett érinteni a kemence falát.” (260)

Időnként hasonló jelenségeket másként nevez meg különböző helyeken. Miért „katonai demokrácia” a hantik társadalma (56, 57), és miért „törzsi‒nemzetségi” (25) a manysiké?

Több nép is ablakot vág a koporsóra: a komik azért, hogy a halottnak világos legyen (111), az udmurtok azért, hogy a halott lelke szabadon járhasson ki-be (134), a marik és a mordvinok azért, hogy az elhunyt láthassa, mi történik a világban (164), ill. hogy a halott majd ezen keresztül tudjon kitekinteni a világba (191). A karjalaiaknál a tény nem igényel indoklást (256). Valójában feltehető, hogy az ok minden népnél azonos, de legalábbis hasonló okok variálódnak, és a különböző népeknél azért kerültek különböző indokok a szövegbe, mert a szerző kezébe kerülő szakirodalmi forrás véletlenül éppen ezt emelte ki.

Bizonyos állítások ellentmondásosak, de mivel egymástól távol állnak, nincsenek feloldva. Vajon hogyan kerülhette meg az ifjú pár a fiú lakósátrát (69), ha nőnek nem is szabad a sátor mögé lépnie (81)?

A csúdok hol mint a vepszék és a karjalaiak ősei (91), hol mint a komik ősei (103: ugyanazon a cikken belül!) szerepelnek. A 236. oldalon viszont a vótokról írja: „A vepszékkel együtt őket is csúd néven emlegették mind az orosz krónikák, mind a XVIII. századi orosz források. Sőt, feltehetőleg eredetileg ők voltak az a nép, akire [sic] először használták ezt az elnevezést.”.

Nincs meg az összhang a bevezető és az egyes népeket tárgyaló cikkek közt sem. Különösen igaz ez a lélek elnevezéseire vonatkozó részre. A manysi és hanti harmadik lelket urtnak hívják (43, 70), de ugyanez az udmurt árnyéléleknek is ez a neve (17): nincs tisztázva, hogy van-e összefüggés, vagy ez véletlen-e, ill. esetleg nem világos, milyen összefüggés van. A 102. oldalon szerepel a lélegzetlélek komi neve (lov), de a 16. oldalon nem; ugyanitt az árnyéklélek neve ort vagy ord, a 17. oldalon azonban csak az előbbi. A 16. oldal szerint a mordvinoknál a lélegzetlélek neve vaime, ill. oime – csak a 195. oldalon derül ki, hogy az előbbi moksa, az utóbbi erza alak.

A figyelmetlen szerkesztés cikken belül is jellemző: a manysi lélegzetlélekre és a lélekvándorlásra vonatkozó információk megoszlanak a születés (38) és a temetkezés (43) leírása között. A Népköltészet, hitvilág című alfejezetet (207–211) a Hitvilág című fejezet követi. A 208. oldal közepén megjelenik Ukko neve, de csak mintegy tíz sorral lejjebb tudjuk meg, ki is ő: „a finn főisten, a kozmosz hatalmas ura, a villám és a felhők mindenhatója” (!). A 209. oldalon azonban már azt állítja, hogy Ukko a széllel azonos. A 213. oldalon „mindenekelőtt a mennydörgés istene, bár bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a keresztény mindenható vonásait is magán viseli”. A 208. oldalon a mennydörgésisten Ukkonen (a kettő egyébként ugyanaz, de ez nem derül ki). A 226. oldalon a először azt állítja, hogy az észteknek (szetuknak) a „kerek, kónuszos mellcsatjaik óriási méretűek voltak”, néhány sorra lejjebb viszont azt, hogy a mellcsatoknak „két típusát készítették, a néha több kilogrammot is elérő, félgömbhöz hasonlókat és a hatszögletű darabokat”. Hova sorolandók akkor a kerek, kónuszos csatok? (Valójában többféle is volt.) „A lapp nép is minden bizonnyal több embercsoport egybeolvadásával alakult ki.” (266) Ez a feltevés ugyan nem meglepő, hiszen a népek általában folyamatosan keverednek, de érdekes, hogy ha itt csak feltevés, hogyan válik a következő oldalon bizonyossággá: „A lappok vándorlásaik során magukba olvasztották Fennoskandinávia halász-vadász őslakóit.” (267) „Régen a lapp sátor közelében mindig kellett lennie szejtának.” (275) „Ahol szejta állt, szent helynek számított, amit a nők nem látogathattak, de még csak a közelébe sem mehettek.” (275) Ezek szerint a nők nem mehettek a sátor közelébe? „Mivel a nyenyec nők tisztátalannak számítottak, és egy sor tilalom vonatkozott rájuk, azt hihetnénk, hogy elnyomottak is voltak. Ez azonban korántsem így volt.” (297–298) A hosszú fejtegetés után, hogy miért is nem beszélhetünk a nyenyec nők elnyomásáról, a következő, a kérdés szempontjából talán nem lényegtelen tényekkel szembesülhetünk: „A párválasztásnál a fiúk véleményét kikérték, a lányokét általában nem.” (299) „Az ünnepi lakomán a menyasszony nem vett részt, félrehúzódva, ruhával letakarva feküdt a sátorban.” (300) Kérdéses az is, hogy a nganaszanok a Tajmir félsziget mely részén élnek: „A nganaszánok jelenleg a Tajmir-félsziget középső és északi részein élnek.” (328) „Alapvető változás csak az 1960-as években következett be, amikor a nganaszánokat nomád életformájuk feladására kényszerítették, és néhány nagyobb településre költöztették őket, jóval délebbre eredeti lakóhelyüknél.” (329)

Remélhetőleg a bőséges példaanyag igazolja, hogy nem hajszálhasogatásról van szó, amikor a könyv szerkesztési hibáit felrójuk. A gondatlanságból eredő következetlenségek, egyenetlenségek, ellentmondások, homályos információk száma jóval felülmúlja az elfogadható szintet, és nagy mértékben csökkenti a kötet használhatóságát.

2010. március 27., szombat

Távoli Kaurismäki-reminiszcenciák

Bohémélet – Örkény István Színház, Budapest

Az Ascher Tamás rendezte előadás nem a Puccini-operára, és nem is az annak alapjául szolgáló Murger-regényre hivatkozik, hanem Aki Kaurismäkit nevezi meg szerzőként, akinek filmforgatókönyvéből Gáspár Ildikó dramaturg készítette a magyar színpadi adaptációt.

Egyre gyakrabban találkozhatunk a színházakban filmes alapra építő produkciókkal: úgy tűnik, friss darabot keresve sokan találnak rá egy-egy – hazai színpadot még meg nem járt – filmforgatókönyvre. Az alkotók számára a filmes alapanyag fontos vonzereje ­lehet a szakmai kihívás – egy másik műfaj eltérő lehetőségeivel és eszközeivel közelíteni a mozgóképről maradandóvá vált élményhez –, a színházak számára pedig csábítólag hathat, hogy egy-egy emlékezetes címmel megszólíthatják és behívhatják a színházba az adott kultfilm rajongótáborát is.

Az Örkény Színház új bemutatójával kapcsolatban azonban az utóbbi feltételezés aligha jöhet szóba: a Kaurismäkik (Aki és fivére, Mika) filmjeinek valószínűleg mikroszkopikus méretű a rajongótábora Magyarországon. (Aki Kaurismäki legutóbb vetített két produkcióján, A múlt nélküli emberen és a Külvárosi fényeken, amelyek valószínűleg az eddigi életmű csúcsát jelentik, vetítési időszakuk kezdetén hatod-, illetve nyolcadmagammal ültünk a neves budapesti mozi nézőterén.) Külföldön egyébként már korábban is született színpadi feldolgozás Kaurismäkinek a klasszikus művet kortársias és kelet-európaias környezetbe helyező emlékezetes meséjéből (sőt, a Faust-parafrázissal eljátszó, nagyszerű Bérgyilkost fogadtamból is).

Az Örkény Színház előadásának szerkezete arra épül, hogy a szereplők egymást narrálják, jelenetenként és figuránként váltakozva. Elbeszélés és megmutatás úgy szövődnek egybe, hogy a jelenetben játszó színészek gesztusai vagy egy az egyben lefedik az elhangzó szöveget, többször ironikus gesztusokkal reflektálva rá, vagy pedig éppen eltérő reakciót mutatnak az elhangzottaktól, ami olykor szintén humorforrássá képes válni.

Az alkotók – Kaurismäki szelleméhez is messze hűséges módon – bizonyára kerülni akarták a szentimentális felhangokat, s nyilván való az is, hogy nem állt szándékukban a naturalizmust kísértő eszközökkel színpadra hívni az ismert történetet. Az előadás játékosságát értékelve (és a filmmel semmiféle értelmetlen összehasonlítással nem próbálkozva) azt azonban mégiscsak az alapanyag veszteségeként kell számon tartanunk, hogy – bár törekedni látszik erre is – nem közelíti meg azt a fajta lebilincselő, egyszerre szeretettel és humorral teli láttatásmódot, ami a Kaurismäki-film(ek) meghatározója. A színpadon mindig történik valami, mindig beszélnek valamit – a finn rendező filmjeiben meghatározó hatásúak a csöndek, a lassúság, a puritán letisztultság. Ettől azonban, ha más-más formanyelven is, még vihetne egy irányba a színpadi és a filmbeli figurák útja. A színpadon azonban a történet kanyarog és bujdokol a sok jelenet között és mögött, nincsenek nagy pillanatok sem a barátságban, sem a szerelemben, sem a halálban. Ez a közelítésmód visszafogja a főszereplőket is (Széles László, Debreczeny Csaba, Csuja Imre, Hámori Gabriella). Baudelaire kutya szerepében Takács Nóra Diána kapott leginkább lehetőséget arra – s a színésznő nagyszerűen él is vele –, hogy egyszerre legyen játékos, szellemes, érzelmes és szeretetre méltó. S éppen ez az, amire ez a történet leginkább fogékonnyá tesz.

2010. március 26., péntek

Miechovi Mátyás

Finnugor rokonságunk című örökbecsű művében (Bp. 1937., reprint 1994.) Zsirai Miklós Miechovi Mátyás néven emlegeti Mathias de Miechówot (eredeti nevén Carpigát), aki Tractatus de duabus Sarmatijs… (Krakkó, 1517.) című fő művében először azonosítja a jugorokat a magyarokkal.

A krakkói egyetem professzorának, majd rektorának sokrétű magyar kapcsolatai voltak. Krakkóban Thurzó György házában lakva Thurzó Szaniszló olmützi püspökkel levelezett. 1504-ben pedig Budán járt, ahol II. Ulászló királyt (1490–1516) részesítette orvosi kezelésben.

Mathias de Miechów könyvtárában megtalálható volt a Thuróczi-krónika egy példánya. Nyilván ebből olvasta ki a magyarokat vándorlásukban vezérlő csodaszarvas történetét, és elődeink afeletti örömét, hogy milyen jó is nekik a Kárpát-medencében. Ezt a tudását összegereblyézte a litván fejedelmi udvarban hallottakkal a messzi északon élő jugorok és a magyarok rokonságáról. Így: „A Iuhrok Iuhra-ból, Scithia legészakibb és leghidegebb földjéről, az Északi-tenger mellől jöttek ki, amely Moskovia-tól, a moskák városától északkeletre 500 nagy német mérföldnyi távolságra van… És midőn … mérhetetlenül megsokasodtak, meghallván a vadászoktól (akik a szarvastehenet követve átkeltek a Volha és Tanais folyókon), hogy az európai Sarmatia földje termékenyebb és éghajlata szelídebb, egybegyűlve az említett folyókon átkeltek… És midőn Pannóniába érkeztek, a földtől, bortól és a termékenységétől elragadtatva, azt lakóhelyükké kijelölték.

A jugor–magyar azonosítás Mathias de Miechów révén került bele az európai köztudatba. Mint feljebb említettem, feltehetőleg Litvániában hallhatta. A litván udvar tájékozott volt orosz ügyekben, elvégre régóta harcolt egymással a két fél (és másokkal is) a Baltikum (és más területek) birtoklásáért. Korábban a Jagelló-dinasztia fejedelmet is adott Novgorodnak. (Simeon Lengvenis, Algirdas litván nagyfejedelem fia, I. Ulászló magyar király nagybátyja, oroszosan Szimeon Olgerdovics, uralkodott: 1389–1392, 1406–1411)

Mathias de Miechów litvániai utazása talán összefüggésben lehetett az 1512–1522 között zajló orosz–litván háborúval. Éppen a háború miatt nem valószínű, hogy bejutott Oroszország területére. Az Északi-Óceán (=Balti-tenger) mellékén azonban járt. Erre a Tractatushoz csatolt egyik levelében utal.

A jugor–magyar azonosság ötlete az orosz krónikaszerkesztő szerzetesek fejéből pattanhatott ki a jugor és az ugor népnevek hasonlósága miatt. Ugoroknak a magyarokat nevezték, míg a jugor népnév a vogulok egyes csoportjaira vonatkozott.

Mathias de Miechów Tractatusában még van egy-két finnugor vonatkozású érdekesség. Például ezt írja: „De a litvánok már elszlávosodnak, hasonlóképp mint a nugardiak, a pleskoviak, a smolnenskiek és az ohulok. E mondatban az ohulok bizonyosan a vogulok, a nugardiak pedig talán a novgorodiak lehetnek. Ez utóbbi megfeleltetés azért kétséges, mert Nugardi azonos lehet a mai Lengyelországban található Nowogarddal, de Novgoroddal is.

Mathias de Miechów egy másik helyen a Novgorodi fejedelemséget Nugardiának nevezi. Az orosz fejedelemségek nem orosz nyelvű népességéről később is megemlékezik: „Saját nyelvük van a Permska-földön, saját a Baskirdok földjén, Iuhra-ban saját és Corela-ban is saját (nyelvük van).” Tudva, hogy a Novgorodi Fejedelemség alapnépessége finnugor volt, és látva, hogy Mathias de Miechów mennyire érdeklődött a Moszkvai Oroszország népeinek nyelve iránt, feltehető, hogy az elszlávosodó nugardiak nem Nowogard környéki poroszok, hanem novgorodi finnugorok voltak.

(Az idézett részletek itt találhatók, a szerző fordításai: Király Péter: A lengyel krónikák és M. Miechów „Tractatus”-ánal magyar vonatkozásai. Nyíregyháza, 2004. 85., 83., 136.)

2010. március 25., csütörtök

Száz éves az utolsó lív beszélő?

Kissé késve közöljük a hírt, hogy állítólag száz éves a lív nyelv utolsó beszélője, Grizelda Kristiņa (született Berthold). 1930 és 1933 között Finnországban tanult, 1944-ben férjével Svédországba menekült, ahonnan 1949-ben Kanadába költözött, ahol a mai napig is él. Anyanyelvére még ma is emlékszik, a 2008-ban megjelent Līvõ kel (Lív nyelv) című CD-n az azonos nevű tankönyvből olvas fel, miközben kijavítja a szerző hibáit.

Mint forrásunk megjegyzi, a sajtó már többször tudósított az utolsó lív beszélő haláláról: 2002-ben Pauline Kļavit, 2007-ben Valda Marija Šuvcānetet, tavaly Viktor Bertholdot (Grizelda Kristiņa unokatestvérét: ez a hír nálunk is megjelent), idén pedig Erna Vanagatot gyászolták az utolsó lív beszélőként.

Udmurtia: egy órával közelebb

Vlagyimir Putyin engedélyezte, hogy Udmurtia csatlakozzon a moszkvai időzónához: ezzel a Budapest és Izsevszk közötti időeltolódás háromról két órára csökkent. Mint azt már korábban jeleztük, Udmurtia önálló időzónába tartozott, melybe Oroszországon belül kizárólag a vele nem szomszédos Szamarai terület tartozott még. Most, hogy Udmurtia a moszkvai időzónába kerül, egy időzónába fog tartozni a tőle nyugatra és délre elterülő Vjatkai Területtel és Tatarsztannal, de két óra különbség lesz az udmurtiai idő és a tőle keletre elterülő Permi terület, illetve Baskortosztan időzónája között.

2010. március 24., szerda

Megjelent a Finnugor Világ 2010. évi márciusi száma

Már kezdtünk megijedni, hogy népszerű sorozatunknak bealkonyul és kénytelenek leszünk egy linkkel elintézni azt a tényt, ha valami történik a Finnugor Világ táján – de nem, aggodalomra semmi ok, a Reguly Társaság tovább folytatja hadjáratát az erdők ellen.

És nem csak az erdők ellen. Mint Csúcs Sándor vezércikkéből kiderül, a Reguly Társaság tavaly 650 000 forint támogatást kapott a Finnugor Világkongresszus Magyar Nemzeti Szervezetétől, és ebből 515 000 forintot költött a Finnugor Világ nyomtatására és terjesztésére. (Összehasonlításként: a Rénhírek senkitől semmilyen támogatást nem kap, teljesen ingyenes, sokkal több embert ér el, sokkal naprakészebb és hagy rágcsálnivalót a hódoknak is.) Ezt a félmillió forintot másra is lehetne költeni (terepmunkák támogatása, ösztöndíjak, szakirodalom beszerzése a tudományos központokba stb.), javasoljuk minden kollégának és finnugor szakos diáknak, gondoljon erre, amíg a Finnugor Világ legújabb számát lapozgatja.

A szerkesztők ezzel a számmal nagyon gavallérok voltak, ugyanis több terjedelmes cikket közöltek, megspórolva számomra a szenvedést, hogy egyoldalas cikkecskékről izzadjak össze egy-két sort.

A számot a szerkesztői cikk után Bereczki Gábor Tévtanok, rögeszmék a magyar őstörténet kutatásában címmel közölt tanulmánya nyitja: ez a harmadik oldaltól a tizenhatodik oldalig tart. A cikk három fő részre osztható (bár nincs fejezetekre tagolva). Az első szakasz a finnugrisztika (elő)történetét foglalja össze a 20. század elejéig (3–5. oldal). A cikk ezen szakasza igen semmitmondó, lényegében ugyanazt olvashatjuk benne, amit bármilyen finnugrisztikai bevezető tankönyvben. Ráadásul a szöveg nincs is igazán jól megszerkesztve, Leibnizről pl. azt olvashatjuk, hogy „[m]eglehetősen világos képe volt a finnugor nyelvek rokonságáról”, holott korábban csak a finn és a magyar rokonításáról volt szó: hogyan lett egyszerre ismert a teljes rokonság? Ráadásul a szakasz végén Bereczki beleszalad a késbe, amikor azt mondja, hogy a finnugor rokonságot azért nem lehet elméletnek nevezni, mert tény. Ekkor ugyanis az elmélet terminust köznyelvi 'feltevés, elképzelés' jelentésében használja, nem pedig a tudományban használt 'különböző jelenségekre egységes elvek alapján magyarázatot nyújtó gondolatrendszer' jelentésben. A cikk következő szakasza (5–13. oldal) különböző „alternatív” „„„elmélet”””-eket vesz számba. Ez a szakasz szintén alig tartalmaz újdonságot. Sajnálatos tényként kell említenem, hogy Bereczki a bantu nyelveket „a bantu négerek nyelve”-ként említi, mintha fehér (sárga, stb.) ember nem beszélhetne bantu nyelvet. (Képzeljük el pl. „a sárga kínaiak nyelve” vagy „a rézbőrű navahók nyelve” fordulatokat!) A cikk záró szakasza (13–15. oldal) a finnugorellenesek néhány érve ellen sorol fel tényeket. A cikk ezen része több újdonságot, de legalábbis olyan tényt tartalmaz, melyekkel nem úton-útfélen találkozunk. Ide tartozik, hogy a Helytartósági Tanács [sic!] az 1863–64-es tanévben elutasította a finnugor tanszék alapítására vonatkozó kérelmet (amit nyilván nem tett volna, ha a finnugor rokonságot kívánja propagálni), vagy hogy a Kádár-korszakban csökkent a magyar szakosok számára kötelező finnugor órák száma (tehát a finnugrisztika nem részesült védelemben, hiába élt a finnugor népek többsége a Szovjetunióban – a visszaszorításnak talán épp ez volt az oka). Kevésbé meggyőző Bereczkinek az az érve, hogy az oroszok nem kényszeríthették ránk a finnugrisztikát, hiszen a marrizmus volt a meghatározó, az pedig finnugorellenes volt. A marrizmus azonban csak 1950-ig maradt meghatározó, akkor személyesen Sztálin ítélte el: még az ő haláláig is hátravolt három év (a magyarországi szovjetizálás legaktívabb évei), és az oroszoknak utána is maradt volna még pár esztendejük, hogy ránk kényszerítsék a finnugrisztikát (egyéb okokból viszont nem tették). Sajnos a cikkben olyan hibák is maradtak, mint az 1949-es trónfosztó országgyűlés, melynek Hunfalvy volt a jegyzője, de ez inkább a szerkesztők, mint a szerző felelőssége. Valójában azonban így sem világos, hogy akár a szerző, akár a szerkesztőség miért érezte fontosnak egy olyan cikk megjelentetését az egyébként kiváló szakember tollából, melynek túlnyomó részét egy tehetségesebb hallgató is összeollózhatta volna.

A következő terjedelmes cikk Kerezsi Ágnes Az uráli népek néprajza című kötetének bevezető fejezete (16–25. oldal). (A Finnugor Világkongresszus Magyar Nemzeti Szervezeténél kell érdeklődni, miért tartják fontosnak egy most megjelent kötet egy fejezetének brossúrában való újrapublikálását.) Ezzel a cikkel nem foglalkozunk, de a teljes kötetre még visszatérünk, egyrészt lejjebb, Dyekiss Virág recenziójának ismertetésekor, másrészt külön cikksorozatban, melyet ennek a kötetnek fogunk szentelni. (Azt azonban fontosnak tartjuk közzétenni, hogy a könyv megrendelhető 2000 forint kedvezményes áron a Reguly Társaságtól.

A következő cikk A. G. Skljajev (kereszt- és apai nevét minden bizonnyal a KGB titkosította, itt legalábbis nem szerepel) írása Mihail Atamanov hőseposza a „Tangira” (25–27. oldal) címmel. Ha valaki nem tudta volna, ki írta a Tangirát, most megtudhatta. (Ez persze csak vicc, amit a következő mondat világít meg: „Fontos esemény történt udmurtföldön [sic!]: megjelent egy új nemzeti eposz a Tangira.” Igen, a Finnugor Világ a vesszőkön igyekszik spórolni a Finnugor Világkongresszus Magyar Nemzeti Szervezete pénzéből.) A cikk rengeteg érdekes kérdést vet fel. Így pl. kiderül, hogy az eposz „az udmurt nép két ezer éves történetét mutatja be” egyetlen kétezer éves története helyett. Skljajev szerint „[f]elmerülhet a kérdés: érdemes-e komolyan tanulmányozni ezt az eposzt, amelyik nem eredeti népköltészeti alkotás, hanem egy ember műve”. A válasz természetesen igen, de nem azért, mert az irodalomtudomány nem áll meg a népi eposzoknál, hanem előszeretettel csámcsog egyszerzős műveken is – hanem azért, mert Atamanov igazi népi fi, és filológusként is alaposan tanulmányozta az udmurt népköltészetet. Érdekes érvelést mutat az alábbi mondat is: „Keresztény íróként Mihail Atamanov atya nem mellőzhette a keresztény tematikát sem, hiszen az udmurtok 270 éve keresztények [???], akik a pravoszláv (ortodox) hitet vallják (kb. 5%-uk pogány).” Külön érdekesség egy állítólagos 12–13. századi hittérítő említése: őt ugyan híveivel együtt (!) elüldözték Udmurtföldről, „de a keresztény hit jó magját elvetették”. Kérdés, hívők híján hova hullott ez a mag. Skljajev szerint „Hogy eligazodjon az eposzban található történelmi, néprajzi, nyelvészeti és folklorisztikai ismeretanyagban, az olvasónak sok időre, türelemre és tudományos képzettségre van szüksége.” Az olvasók érdekében reméljük, hogy ebben téved. A cikk kapcsán megemlítendő, hogy bár fordítója, Csúcs Sándor az udmurt nyelv szakértője, fordítási hibát vét, amikor a Gord Ospi nevet Vörös Bikaként fordítja: a bika Os, az Ospi bikafi, azaz bikaborjú. Ugyancsak furcsa Csúcs azon állítása, hogy az udmurt kvala deszkaépület lenne – személy szerint én csak gerendákból épült kvaláról tudok, ilyen a képen látható kvala is (a kép forrása).

Ezt követően hat ismertetést olvashatunk. Az első Arno Kotro Szerelemnek hívják. Sanovat sitä rakkaudeksi című kétnyelvű (magyar–finn) verseskötetének ismertetése Csermiczky János tollából (28–30. oldal). (A verseket Simon Valéria fordította, a kötet a Minoritates Mundi sorozatban jelent meg 2008-ban, Pusztay János szerkesztésében.) Sajnos a cikk hemzseg az ügyetlen megfogalmazásoktól: a szerző szerint a képek „nagyon adekvát módon illusztrálják [...] Kotro témáját, a szerelem okozta boldogságot és kihűlését”; „a forma nem uralkodik a mű felett”; „A befejező rész a józan bánatnak való teljes önátadásé”; „ kategorizálhatatlan, dobozokba [!] nem zárható könyv” stb. Sajnos az ismertetés híján van a konkrétumoknak, pl. nem derül ki, hogy az illusztrációk adekvátsága miben rejlik, mint ahogy az sem, hogy a sorközök méreteinek különbsége milyen jelentést hordoz (állítólag ugyanis hordoz). Meglepő a szerző azon állítása is, hogy a kötet nyelvtanuláshoz az olyan fordulatok által hasznos, mint a „most enyém vagy, enyémebb, legenyémebb”. Feltételezhető, hogy az ismertetés szerzője hallgató, aki szárnypróbálatásra kapott lehetőséget – az ilyen lehetőségek azonban csak akkor hasznosak, ha a szerkesztőség rávezeti a szerzőt az egzakt és értelmes fogalmazás útjára.

A második ismertetést Tánczos Orsolya írta, ő Nadii Mus [sic] udmurt költőnő négynyelvű meztélláb című kötetét mutatja be (31. oldal). Feltételezhető, hogy a költőnő neve a köteten szerepel ebben a formában, ami több okből is megdöbbentő. Ha ugyanis udmurtból írjuk át a nevét, akkor az Mus Nagyi lesz (mindenképpen ebben a sorrendben, hiszen az udmurtok is a &x132;vezetéknev”-et – melyet talán helyesebb ragadványnévnek nevezni – teszik előre, és ez a megszokott sorrend a magyarban is). Természetesen más forma is elfogadható, ha az írónő maga azt használja. A facebookon pl. Mush Nadi-ként van jelen, a két ii-s változatot észtül használja Mush Nadii formában. (Az i hosszúsága talán azzal magyarázható, hogy a szó végére akarja kényszeríteni a hangsúlyt.) Azt azonban semmi nem indokolja, hogy ebben a formában jelenjen meg egy magyar nyelvű köteten, hiszen a magyar olvasó számára ez az írásmód megtévesztő (még csak nem is hosszú i-t, hanem két rövidet olvas). Ez az ismertetés egyébként szintén meglehetősen semmitmondó, azt megtudjuk, hogy a költőnő „újszerű témaválasztásával, előadásmódjával tűnik ki kortársai közül” de azt már nem, hogy miben rejlik ez az újszerűség. Aligha abban, hogy „[ő]szintén kitárulkozó verseiben a legbelsőbb érzelmek mellett a népe és szülőföldje iránti elkötelezettségének is hangot ad”.

A harmadik cikk a blokkban Dyekiss Virág már említett ismertetése Kerezsi Ágnes Az uráli népek néprajza című munkájáról (32–34. oldal). Az ügyesen felépített cikk bevezetőjében a recenzens az egekbe meneszti a szerzőt, majd enyhe lejtmenetbe fordul. A kötettel szemben felsorolt főbb kifogások a következők: 1. a magyar nép nem szerepel a kötetben, és e hiány meg sincs indokolva; 2. nincs szó az uráli néprajz kutatásáról, elméletéről, történetéről stb.; 3. a kötetben kevés az ábra; 4. a népek a családfa szerint, a magyartól való távolságuk alapján követik egymást; 5. a cikkek belső tagolása nem kielégítő; 6. a szerző nem érezte feladatának a népköltészettel foglalkozni, csak a finnek, az észtek és a lappok esetében tett kivételt; 6. nem kerülnek szóba olyan fontos témák, mint a néptánc, a népzene vagy a gyermekfolklór. Az ezen a ponton megfogalmazott állítások már igen súlyosak, sőt, egy kérdés már etikai problémát is érint. Míg Kerezsi bőven utal (a hallgatók által nyelvi okokból általában hozzáférhetetlen) oroszországi szakirodalomra, magyarországi kollégáinak munkásságát jelentős részben ignorálja. Dyekiss a cikk végén visszatér az uráli népek néprajzának elvi problematikájára, hangsúlyozva, hogy a kötetből nem derül ki: a tárgyalt jelenségek jelentős része nem kifejezetten az uráli népekre jellemző, hanem areális, vagy éppen világméretekben elterjedt jelenség.

A negyedik ismertetést Zaicz Gábor írta a Tanár és tanítvány című kötetről (35–38. oldal). Ez a könyv három emlékülés előadásait tartalmazza, ezek közül kettőt Hajdú Péter, egyet pedig Györke József emlékére tartottak Pécsett, 2002 és 2007 között. (A kötetet Fancsaly Éva szerkesztette és Pécsett jelent meg 2009-ben.) A cikk tematikus blokkokban szól a kötet cikkeiről, műfajilag a tartalomjegyzék és a szabad asszociációk ritmikus váltakozását nyújtja. Az ismertetésből nem mindig válik világossá, miről is szólnak az egyes cikkek. Én személy szerint egyfajta csúccsal büszkélkedhetek, a kötetben szereplő Hajdú Péter tankönyvíró öröksége című cikkemet Zaicz a következő mondattal „ismerteti”: „Ami «tankönyvírói örökségét illeti» [idézőjelezés így!], manapság egy oktatónak nagyon meg kell gondolnia, hogy finnugor szak híján mit tanítson a kisszámú és viszonylag kevés nyelvészeti óraszámú diáknak.” (Nem világos, miért beszél Zaicz a finnugor szak hiányáról, amikor Magyarország több egyetemén is van finnugor szak.) De nem járt jobban B. Székely Gábor sem, akinek a Reguly térképén szereplő lozvai manysi helynevekről szóló cikke kapcsán Zaicznak az jut eszébe, hogy ezek megfejtésére már ő (azaz Zaicz) is bíztatott másokat.

Az ötödik ismertetést Nagy Ildikó írta, a Sámové – jazyk, literatura a společnost (A számik – nyelv, irodalom és társadalom) című, zömében cseh nyelvű (de 2&nash;2 angol, ill. szlovák nyelvű cikket is tartalmazó) kötetet ismerteti (38–39. oldal). Rögtön a cikk elején szembeötlik az olomouci Palackého (valójában persze Palacký) egyetem neve: ha a szerző következetes lett volna, akkor a brünni Masarykova egyetemről, ill. a prágai Karlova egyetemről ír, ahonnan már csak egy lépés a moszkvai I. M. Lomonoszov egyetem, illetve Hatodik Lenin. A recenzens keveri a nyelvi családfát az olyan valódi családfával, amelyen a családtagok nyelvtudási szintjét is jelölik. Petra Novotná és Václav Blažek cikkének ismertetéséből csak igen nagy nehézségekkel hámozható ki, hogy a szerzők a Swadesh-módszert használták. Érdekes az a megállapítás is, hogy az egyik cikk szerint „nincs egy finn nyelvjárás sem (még Dél-Finnországban sem), melyben ne lenne számi kölcsönzés” – ezen aligha csodálkozhatunk, ha még a magyarban is vannak lapp jövevényszavak (minta, jojka stb.)

A hatodik ismertetés ismét Zaicz Gábortól származik, Falk Nóra Etimológiák című kötetéről. Zaicz szól néhány korábbi szótárról, röviden ismerteti a szerző pályafutását (szemérmesen hallgatva annak legújabb eseményeiről), majd a kötetre tér. Szerinte a kötet 8–12 éves gyerekek számára szól, ami meglepő annak fényében, hogy az első szócikk, amelyet Zaicz idéz, a következő:
úszik ige Ősi, uráli kori szó || uszadék, úszás, úszkál, úszó [] USZÁLY, [] USZKÁR, USZODA, USZONY
A szócikk megformálásából nyilván mindenki számára nyilvánvaló, hogy iskolás gyerekeknek szánták. (Vajon hány 8–12 éves gyerek szókincsébe tartozik bele az uszadék szó?) Zaicz nem idéz olyan szócikket, amelyben idegen eredetű szavak lennének, így nem derül ki, hogy ezekről a kötet csak olyan információt tartalmaz, hogy mely nyelvből származnak, arról nem esik szó, hogy az eredeti nyelvben hogy hangzott vagy mi volt a jelentése. Megkímélik a gyermekeket az olyan, minden bizonnyal csöppet sem izgalmas tényektől is, mint hogy a trágya és a drazsé szavak végső soron azonos eredetűek stb. Zaicz több ponton kifogásolja Falk művét (bár őszintén szólva ezek egy része kötözködésnek tűnik, míg a valódi problémákról alig szól), ezek közül mint jogos és súlyos emelendő ki, hogy a szótárban egy adott szó származékai között csak azok az összetételek szerepelnek, amelyeknek a címszó az előtagja, azok, amelyeknek az utótagja, nem. Szintén jogosan felrótt súlyos hiba, hogy Falk összekeveri a szavak eredetét végső forrásukkal, holott ez a különbségtétel olyan etimológiai alapismeret, mellyel minden nyelvszakos hallagtónak illene tisztában lennie. Ezek után meglepő Zaicz végkövetkeztetése, miszerint „Falk Nóra jól oldotta meg feladatát, és lényegében hibátlan szótárt állított össze nyelvünk legfontosabb szavairól”. Etikailag is erősen kérdéses, hogy miért ismertetheti valaki közvetlen kollégájának, azon túl hasonló műben szerzőtársának munkáját egy olyan kiadványban, melybe maga az ismertetett könyv sem illeszkedik tematikailag. Zaicz az őt is foglalkoztató Tinta Kiadónak csinál reklámot, a Finnugor Világkongresszus Magyar Nemzeti Szervezetének költségén.

Az ismertetéseket a Krónika című blokk követi három cikkel és a hírekkel.

Az első cikk szerzője nincs jelölve. Az írás (43–44. oldal) arról szól, hogy Ellen Niit észt költőnő, Petőfi-fordító szobrát felállították a kiskőrösi Petőfi Fordítói emlékparkban [sic]. A cikk állítása szerint ez az első olyan, észt személyiséget ábrázoló szobor, melyet külföldön, köztéren állítottak fel. Illusztrációként megtekinthető a szoborról készült fénykép is.

A második cikket Sipőcz Katalin írta a Rédei Károly emlékére tavaly szeptemberben Bécsben rendezett „kerekasztal beszélgetés”-ről (45–46. oldal). Az elhangzottak szerint az etimológiai, és általában a nyelvtörténeti kutatások visszaszorultak a szinkrón kutatásokkal szemben, és ezen a helyzeten csak az oktatás átformálásával, a nemzetközi kutatások összehangolásával stb. lehet változtatni. (Igen, ez általában mindenről elmondható.)

A harmadik cikk a január elején Piliscsabán tartott 22. Finnugor Szemináriumról szól, és Dusnoki Gergely írta (46–50. oldal). Ennek témája, hasonlóan a 21.-éhez (melyről annak idején a Rénhírek is beszámolt), a finnugorellenes „elmélet”-ek voltak. Dusnoki szerint ez azt mutatja, hogy „mennyire fontossá vált a magyarországi finnugrisztikában a tudományág helyének meghatározása, és más tudományokkal[,] illetve a tudományon kívüli területekkel való viszonyának tisztázása”. Én valamivel komorabban látom a helyzetet, és úgy gondolom, a téma azért népszerű, mert könnyen lehet fölényesen elintézni a más (egyébként tényleg az épületes baromságok kategóriájába sorolandó) véleményeket ahelyett, hogy a tudomány művelésének valódi nehézségeivel néznénk szembe. A programot Honti László előadása nyitotta, majd kerekasztal-beszélgetés következett, melynek Dusnoki szerint négy moderátora volt: Gulyás Nikolett, Csúcs Sándor, Honti László és Keresztes László. Mivel a beszélgetés résztvevőiről nem esik szó,viszont a moderátoroknak voltak felszólalásaik, feltételezhető, hogy Dusnoki a résztvevőket nevezi moderátoroknak. Szívünknek kedvesek a következő sorok, melyek az elhangzottakról számolnak be:

Megfelelő hozzáállással és a célközönség gondos megválasztásával viszont célt lehet elérni: meggyőzhetőek például egyes internetes közösségek tagjai.
Örömmel várjuk a beszámolókat a „moderátor”-ok ilyen irányú tevékenységéről. Csepregi Márta szerint a meggyőzés „legcélravezetőbb módja pedig a széleskörű ismeretterjesztés” – blogunk szerzői joggal érezhetik úgy, mintha hájjal kenegetnék őket. Nehezen fogadhatjuk el viszont Bogár Edit megállapítását, miszerint neves angolszász szerzők műveiben azért fordulhatnak elő finnugor vonatkozású hibák, mert az ismeretterjesztés hiányos. (Ebben valójában inkább a valódi szakmai megnyilvánulások gyengeségeit okolhatjuk – természetesen az adott szerzők nemtörődömsége mellett.) A második napon Zaicz Gábor adott elő Pázmány Péterről, illetve az egyes finnugrisztikai műhelyek számoltak be tevékenységükről. (Sajnálhatjuk, hogy a Finnugor Világ ezeket nem közli.) Maticsák Sándor kezdeményezte egy kétévenkénti finnugor diákkonferencia megtartását. A 2011-es szeminárium Szegeden lesz.

A számot a hírek zárják (50–51. oldal). Ezúttal dícsérhetjük a szűkre szabott válogatást: mindössze hat hír van, és ezek fele még március közepén is aktuális. Május 9-ig a Néprajzi Múzeumban látható A Kalevala magyar művészek szemével című kiállítás, április 10-ig a Bartók 32 Galériában Tuula Wallatsaari finn festőművész kiállítása, március 25-én pedig a Deák téri Evangélikus Gimnáziumban tart előadást Richly Gábor A finn–szovjet téli háború és Magyarország címen.

2010. március 23., kedd

Ismét a madjarokról a Csőrösi Komán

Korábban mi is foglalkoztunk a madjarok kérdésével, később a Csőrösi Koma két posztot is szentelt neki, és most újabb, a kérdéssel foglalkozó írás jelent meg, melynek folytatása is várható...

Panorámaképek a függetlenség napjáról

Az egy hónappal ezelőtt, a függetlenség napján, február 24-én tartott tallinni ünnepségekről tekinthetünk meg panorámaképeket itt. A képeket a bal alsó sarokban kihúzható menüben váltogathatjuk. Ugyanitt más képeket is megnézhetünk Tallinnról és külön a dalosünnepekről is.

2010. március 22., hétfő

NRVV 47 – Serkali néprajzi múzeum

Ha valamiért érdemes turistaként Serkaliba ellátogatni, az a néprajzi múzeum.


Igaz, alapterülete igen kicsi, lényegében egy kisebb teremből
(tulajdonképpen egy tágasabb szobából) áll,
de gyűjteménye ennek ellenére igen gazdagnak mondható.

A gyűjtemény egyik fő értéke, hogy valóban régi, eredeti tárgyakat láthatunk,
melyeket valaha tényleg használtak is (sok helyi kis múzeumban csak rekonstruált tárgyak vannak).
Itt egy halászeszközt, vesszőből font varsát láthatunk.
Mellette csalilibák: ezekkel csalták lőtávolba az igaziakat.
Mögötte sílécet látunk, ennek talpát szőrrel vonták be: ezt szálirányban helyezték fel, hogy
sikláskor a szálak a talpra tapadjanak, ám ha hátrafelé csúszna a léc,
felborzolódjanak a szőrszálak, s így jelentős fékező hatást fejtsenek ki.



A különféle fémcsapdák mellett igen figyelemreméltó a kacsafogó háló.
Ezt csalánból fonták. Két vízfelület (tó, folyóág) között a fák közé nyílást vágtak,
a kacsák ezeken keresztül repültek át az egyik vízről a másikra:
átrepülésük közben a hálót kifeszítették, a hálóba akadt madarakat elejtették.


A terem végében valóságos kis házbelső van berendezve, csuvallal, azaz nyitott tűzhellyel.



Az edények között megcsodálhatunk néhány nyírkéregdobozt is.


A múzeum kertjében is találhatunk egy lábasházat.


A lábasház alatt egy lyukas csónak mellett megnézhetünk egy félkész csónakot is.
Az ilyen csónakokat egy szál fatörzsből készítették.
A bal oldalon heverő fatörzs még nincs kitágítva, nem vette fel csónakformáját.


2010. március 20., szombat

Őstörténeti írások a Vasi Szemlében/3

Az ismertetendő cikkek sorában elérkeztünk a nyelvészeti témájúakhoz. Pomozi Péter A nyelvcsalád születése és a családfák (megjegyzések egy „paradigma-vitához”) című írása (96–113.) nyelvészkollégái tűrőképességét próbálgatja. Jankovics Marcellhez hasonlóan (lásd „ortodoxok”) az ellentábort merev, dogmatikus álláspontúnak nevezi. Pomozi Péter azonban nem a finnugor nyelvészet egésze ellen lép fel, csupán egy új nyelvcsalád-modell érdekében vállalja a konfrontációt. Igyekszik kiterjeszteni a nyelvészet hatókörét a nyelvcsaládok keletkezése körüli időkre is. A történeti nyelvészet eddig erre a területre nem merészkedett, a maga tudományát csak az alapnyelvek felbomlása körüli vizsgálatokra tartotta alkalmasnak. Egyelőre nem látszik, egyáltalán van-e ott út, amerre Pomozi Péter elindult.

Pusztay János, a másik nyelvészeti tanulmány (A magyar nyelv eredetéről, 114–128.) jegyzője új nézetei kifejtése során a finnugor nyelvészek általános elutasításába ütközött. Sem az egymást követő alapnyelvekről kidolgozott elméletét, sem a mordvin nyelv finnugor nyelvcsaládon belüli helyzetéről vallott nézeteit tudóstársai nem fogadták el. Illetve, hogy pontosabban fogalmazzunk, nem is igen akartak róla vitatkozni. Na most itt a kérdés: ellenfelei ortodoxok, öregek vagy mind a kettő? Esetleg egyik sem, csupán igazuk van?

A Pusztay János által megrajzolt térkép szerint (126.) a balti finnek és a permiek-marik elődei a Fekete-tenger melléke felől érkeztek, míg az ugorok, mordvinok, szamojédok elődei az Aral-tó felől. Ez a vélemény összhangba hozható az őstörténészek nézeteivel az utolsó eljegesedés után észak felé húzódó csoportok vándorlási irányairól. Csakhogy jelenleg nincs olyan tudományos módszer, amellyel bármit meg lehetne tudni ezen közösségek nyelvéről. Csak annyi látható a régészeti leletekből, hogy melyek voltak a fő vándorlási irányok. A felvándorló népesség akár egyetlen nyelv – az uráli alapnyelv – változatait is beszélhette, de több, rokon vagy nem rokon nyelvet is.

A folyóirat mindkét nyelvészeti tanulmánya a tudomány határain jár. Egyelőre sem érvek, sem ellenérvek nincsenek a szerzők állításainak megvitatására. Gondolkodni viszont érdemes felőlük.

2010. március 19., péntek

A medve bőrére

Folytatva az északi népekről szóló (dokumentum)filmek bemutatását, a Tórum fiai (Toorumi pojad, 1989) című filmet és ezzel kapcsolatban Lennart Meri munkásságát mindenképpen meg kell említeni. Lennart Meri (1929–2006), író és rendező, 1992 és 2001 között az Észt Köztársaság elnöke volt, küzdött az észt függetlenség visszaállításáért. Munkáival sokat tett a finnugor népek megismertetéséért, olyan eseményeket és szokásokat is sikerült rögzítenie, amelyeket a közönség korábban csak írásos beszámolókból ismerhetett. Műveit nem fogadta mindenki kitörő lelkesedéssel, egyik leghíresebb filmje, a Tejút szelei (Linnutee tuuled, 1978) sokáig be volt tiltva a Szovjetunióban.

2009-ben, Lennart Meri születésének 80. évfordulóján egy két DVD-ből álló gyűjteményt adtak ki Észtországban Lennart Meri A finnugor népek filmenciklopédiája (Lennart Meri Soome-ugri rahvaste filmientsüklopeedia) címmel, amely a szerző öt filmjét tartalmazza, többek közt a Tórum fiai és a Tejút szelei című alkotásokat is.

A Tórum fiai 1988–1989 között készült, és egy 1985 szeptemberében és egy 1988 augusztusában végzett terepmunka eredményeit tárja a nézők elé. A film fő témája a medveünnep. A cím részben a medvére utal, amelyet az obi-ugor mitológiájában Tórum (a főisten, Ég-Atya) gyermekének tartanak, ugyanakkor a hantikra is, akik Tórum leszármazottai. A medve leöléséhez kapcsolódó engesztelő áldozati szertartás számos táncos-énekes, színjátékkal egybekötött részt tartalmaz, így alkalmas nemcsak az ünnep, hanem a hanti hitvilág és hétköznapok bemutatására is. Megismerhetjük a hantik halászó-vadászó életmódját, amelyet az olajkitermelés a megsemmisüléssel, de legalábbis ellehetetlenüléssel fenyeget. A film megszólaltatja az Agán folyó partján élő hantikat, bemutatja, milyen problémákkal kell szembenézniük a 20. század végén. A Tórum fiai nemcsak finnugoros szemmel lehet érdekes, a komoly és játékos elemeket ötvöző medveünnepi szertartás akár színházkutatóknak is kínálhat érdekes párhuzamokat, pl. az ókori görög színjátszással összevetve.

2010. március 18., csütörtök

Rendkívüli poszt: Az új udmurt–orosz szótár letölthető!

Ismét meg kell szakítanunk posztjaink szokásos rendjét egy rendkívüli hírrel. A 2008-ban kiadott, minden eddiginél terjedelmesebb, de kereskedelmi forgalomban nem kapható udmurt–orosz szótár pdf-ben letölthető.

Sajnos beszkennelt változatról van szó, így elég terjedelmes és nem is kereshetünk benne könnyebben, mint a papírszótárban, de legalább már így megvan.

Őstörténeti írások a Vasi Szemlében/2

Fodor István és Veres Péter a Rénhírekben már ismertetett cikke után következik a folyóiratban Jankovics Marcell rövidke írása: Ugor hallja, türk látja. – Muszáj választani? (45–53.). A muszáj kérdése minket is foglalkoztat: muszáj volt ezt így megjelentetni? A cikkből megtudhatjuk, hogy vannak úgynevezett „hivatalos nyelvészek”, akik mellesleg „ortodoxok” is, és az ő viselkedésük generálja az ellentáborban azt az érzést, hogy „őseink a »halszagú atyafiságból« szakadtak volna ki”. Hiába, a téveszmék kiirthatatlanok. Számomra értelmezhetetlen az antifinnugristák által használt hivatalos és ortodox nyelvész terminológia. Ha van ilyen, akkor létezik hivatalos, ortodox matematikus, fizikus, biológus stb. Mondja-e rájuk valaki ezeket a jelzőket? És miért nem? (E kérdést árnyaltabban megközelíti Hoppál Mihály, erről lásd lejjebb.) Na és, ha ők hivatalosok és ortodoxok, akkor már ők tehetnek arról, hogy az ellentábor képtelen a nyelvi rokonságtól elvonatkoztatni a genetikai kapcsolatot és a kulturális rokonságot? Az úgymond hivatalos, ortodox nyelvészek ezt az elemi hibát nem szokták elkövetni.

A gyermeteg bevezetés után Jankovics Marcell az eurázsiai mítoszok összefüggéseit vizsgálja. E témáról kifejtett gondolatait mindig nagy érdeklődéssel olvassuk. Írásának ez a része már a következő három cikkhez kapcsolódik. Közben azért elejt néhány megjegyzést arról, hogy Árpád népe török volt, a magyarságnak pedig belső fejlődésű saját nyelve van kezdettől fogva, mely nézetek felbukkantak már különböző tudományos fórumokon, s lehet is róluk vitatkozni. De nem egy ilyen rövidke, elnagyolt, jegyzetek és bibliográfia nélküli írás alapján (pl.,ahol van hivatkozás – László 1985, Vékony 2002, mindösszesen kettő –, az sincs feloldva a cikk végén).

Jankovics Marcell elegyes őstörténeti-folklorisztikai írása átvezet a következő három cikkhez. A Hoppál Mihály tanulmányával kezdődő blokk a magyar folklórhagyományok eurázsiai gyökereit vizsgálja.

Hoppál Mihály összefoglalást nyújt Ősvalláskutatás (irányok és eredmények) című tanulmányában (54–64.). Bevezetőjében érinti azt a kérdést is, amely Jankovics Marcell számára az ortodox finnugristák és igazhitű ellentáboruk küzdelmében jelenik meg. Hoppál Mihály általában tér ki a tudomány és a közgondolkodás kapcsolatára, a tudományközi együttműködés nehézségeire, s a tudósok közti elfogultságra, szimpátiára. Ilyen megközelítésben már beszélhetünk ortodox tudósokról. Szemünk előtt meg is jelenik néhány figura: kedves vagy kedvetlen öreg bácsi (ritkábban néni), aki valaha tudott valamit, azt meg is írta, de már évek óta nem olvas szakirodalmat, ámde kicsiny hatalmát, tekintélyét olykor-olykor nemtelen eszközökkel is védelmezi, s nagyon haragszik a fiatalokra. Igen, ilyet már láttunk, s nemsokára magunk is ilyenek leszünk. Akár halbiológusok vagyunk, akár finnugristák.

A tudományos nézetek megújulásának, elfogadásának kérdése azért érdekli Hoppál Mihályt, mert véleménye szerint „paradigmaváltás várható az összehasonlító kultúrakutatás területén”: az eurázsiai léptékben megnyilvánuló meglepő összefüggéseket a szerző összekapcsolja a mém-kutatással. Írása az Uráli Mitológiai Enciklopédia munkálatairól szóló beszámolóval zárul.

Szabó László (Az oszét nart eposz magyar nyelven, 65–72.) és Agócs Gergely (Kazária, avagy a „tükör túloldala”. A magyar folklór észak-kaukázusi párhuzamairól, 73–78.) írása a Hoppál Mihály által vázolt eurázsiai összehasonlító vizsgálatokhoz nyújt egy-egy érdekes adalékot. Habár a magyar folklór keleti kapcsolatai eddig is tudottak voltak, de újabb és újabb elemeit tárják elénk a kutatók.


2010. március 17., szerda

Rendkívüli híradás! Észt ételek az M-ben!

Bár a honlapjukon még nem látható, az észt hét alkalmából észt ételeket kínál Budapest egyik legszerethetőbb étterme, az M. Kedvcsinálónak pácolt és füstölt halakat és céklát ígérnek.

NRVV 46. – Serkali

Serkali ob-ugrisztikai szempontból szintén legendás hely, az egyik nyelvjárás névadója, Wolfgang Steinitz gyűjtéseinek köszönhetően az egyik legjobban dokumentált nyelvjárásé. Ma azonban már csak egy-két beszélőt lehet fellelni, az ő tudásuk is meglehetősen töredékes már. Más nyelvjárások beszélőiből is legfeljebb mutatóba akad.


Serkali is a hegyes oldalon terül el, de inkább fennsíkot alkot, a part felőli oldala pedig erdős,
így nem gyönyörködhetünk olyan látványos panorámában, mint Oktyabrszkojéban.


A települést sárgára festett gázvezetékek hálózzák be, itt is jellemző a deszkákból ácsolt járda.


A kikötőből meredek kaptatón jutunk fel a településre, ...


... ahol azonnal a Serkali látnivalóit felsoroló táblába ütközünk.
A nevezetességek a következők:
1. A Megváltóról elnevezett templom,
2. A falu alapításának emlékműve,
3. A győzelem parkja,
4. kupecház a XIX-XX. század fordulójáról,
5. néprajzi múzeum.
Utóbbival legközelebb foglalkozunk, a park és a kupecház pedig nem igazán látványos.


Serkali egyházi központ volt, de temploma látványosnak nem mondható.
1904-ben épült a korábban itt álló XVIII. századi fatemplom helyére.
Neoklasszicistán szögletes homlokzata és ívelt kapukerete sajátosan diszharmonikus.
Nincs olyan rossz állapotban, de felújításra szorulna, jelenleg csak alkalmanként használják.

A templomot eredetileg öt torony díszítette: ezt, akárcsak a harangtornyot,
helyre kell állítani.


A települést legkorábban egy 1595-ös dokumentumban említik,
ezért innen számolják a település születését:
valójában persze a település már korábban is létezett,
nem meglepő módon nem mai helyén, hanem attól néhány kilométerre,
az Obtól távolabb, a Serkalka folyó mentén.
A település neve a komi Sörkar (kb. Hátvár) szóból ered, hanti neve, Saskurt ugyanezt jelenti.
(A -kal- elem tehát ugyanaz, mint amit Sziktivkar,
Kudimkar, Narikar vagy Karimkari nevében találunk.)


Az emlékmű sajátos formájával hívja fel magára a figyelmet.



Posztmodern szívünket azonban leginkább ez az emlékmű dobogtatja meg.
Semmilyen feliratot nem visel, így értelmezési lehetőségeink határa a végtelenbe tágul.
Nevezhetjük a felejtés, a nihil vagy az emlékműállítás szokása emlékművének is.
(A további javaslatokat a kommentekbe kérjük.)

A település leglátványosabb része talán az Ob mentén húzódó magaspart.

Természetesen Serkalinak is megvan a maga halászkikötője...

...ahol érdekesebbnél érdekesebb építményeket szemlélhetünk meg.
Fő építőanyagnak a fa és a hajóroncs tekinthető.
Az építmények oldalán látható barnás sáv mutatja, meddig áradt tavasszal az Ob.


A mai települést északról a Serkalka határolja, ezen felhajózva lehet eljutni a valamikori erődhöz
(ma azonban ennek nem látszik nyoma, csak az ásatások alapján ismert).



A települést délről is folyó határolja, de ez nyárra szinte teljesen kiszárad.
Itt hajóroncsok romantikus látványában gyönyörködhetünk.

2010. március 16., kedd

Tücsök és bogár

A magyar sajtó ismét lecsapott egy finnugor vonatkozású eseményre: ezúttal az udmurt nyelvű József Attila kötetre. A cikk a megszokott módon ismét tele van sületlenségekkel. Nem csapunk le az olyan magas labdákra, mint az udmurt szövegek átírása, de azért feltennénk a kérdést: mi értelme van az olvasó számára amúgy is csak halandzsának tűnő szavakat közölni, ha még maga az újságíró sem képes sem arra, hogy akár megközelítőleg a hangzásának megfelelőlen leírja, sem arra, hogy betűkihagyásokkal el ne torzítsa?

A cikk rögtön azzal kezdődik, hogy az udmurtok „közép-távoli nyelvrokonaink” ami a családfa ismeretének hiányában nem is értelmezhető (pl. legközelebbi rokonaink, a hantik és a manysik is igen távoliak, nemcsak földrajzilag, de nyelvi értelemben is, ha pl. a szláv vagy a germán nyelvek rokonságával vetjük össze), ráadásul ha az udmurtok közép-távoliak, kik maradnak meg távolinak: csak a szamojédok?

Az, hogy a mai idős beszélők még meglepődhetnek a 'medve' jelentésű szó kimondásán, egyszerűen ostobaság. Egyrészt a medve megnevezése az udmurtoknál, amióta ilyen jellegű feljegyzések vannak, sosem számított olyan tabunak, mint az obi-ugoroknál – másfelől az adott szóval bárki rengetegszer találkozhat a sajtóban vagy a hétköznapi beszédben. (A szó egyébként annyira nem volt tabu, hogy hagyományosan személynévként is használták.) (Az már csak apróság, hogy A Dunánál című versben a fordító Zalán, Werbőczy és Dózsa nevét is kénytelen megmagyarázni – azért feltételezhetjük, hogy a vers igazi megértéséhez ennél több lábjegyzet is elkelt volna.)

Érdekes Daniss szemlélete, miszerint egy ilyen kötet azért fontos nekünk, magyaroknak, hogy az udmurtok jobban felnézzenek ránk, az udmurtoknak pedig azért, mert megismerhetnek egy nagy költőt. Úgy látszik, fel sem merül benne, hogy egy vers fordítása akkor jó vers, ha a fordító jó munkát végzett, és, valljuk be: majdhogynem lényegtelen, hogy az eredeti vers mennyire jó. Érdekes, hogy vajon kik tudják, hogy az anyanyelv elengedhetetlen része egy nép önálló létezésének: általános alanyról van szó, vagy az udmurtokról? Mert az oroszországi népek körében egyre inkább terjed az a gondolat, hogy etnikai önállóságuk megőrizhető akkor is, ha nyelvüket el is vesztik. (Az írek, vagy akár az osztrákok, gondolom, csókoltatják Daniss urat.) Az pedig, hogy Munkácsi gyakran találkozott volna a nemzeti öntudatot hirdető jelszavakkal, enyhén szólva túlzónak tűnik. Nevetséges az az állítás, hogy az oroszországi finnugorok „tiszteletteljes irigykedéssel” tekintenek a magyarokra.

Hogy Mus Nagyit, a szintén udmurt költőnőt miért nevezi a cikkíró mordvinnak, újabb rejtély. Azt pedig, hogy miért gondolja Daniss, hogy egy mordvin költőnő versei majd udmurtul is elhangzanak egy CD-mellékleten (de mordvinul nem), ne is feszegessük.

Az azonban sehogy nem hagy nyugodni, hogy a mélyen tisztelt sajtó képviselői mi értelmét látják ilyen cikkek megjelentetésének, ráadásul nem egy kerületi zuglapban, hanem az egyik legjelentősebb országos napilapban. Arról nem is szólva, hogy ezek után hogyan hihetjük hitelesnek az ott megjelenő politikai, gazdasági információkat?

2010. március 12., péntek

Őstörténeti írások a Vasi Szemlében/1

A Vasi Szemle 2010/1. száma a magyar és finnugor őstörténettel foglalkozik. Részletekben adagolva ismertetem a tartalmát. Először a régészeti, néptörténeti és antropológiai írásokat.

A bevezető cikket Fodor István írta (Történelmünk kezdetei, 3–30.). Egységes koncepciót mutat be, mintegy kijelöli az olvasók számára a téma földrajzi és történeti kereteit. Írása két részből áll. Az első címe: Néppé válás és néptörténet (3–14.). E részben először arról olvashatunk, hogy a magyarság már évszázadokkal a honfoglalás előtt közös területen élő, egységes nyelvvel, etnikai és származástudattal rendelkező népesség volt. Rátérve a magyarság néppé válásának körülményeire, Fodor István azt hangsúlyozza, hogy néppé válásunk párhuzamosan zajlott a nomád állattartás módszereinek kialakításával. A folyamat sztyeppi környezetben zajlott, a Kr. e. 8-7. évszázadban. A különvált magyar népnek tehát nem volt „halászó-vadászó-erdőlakó” periódusa, mint ahogy azt a Fodor István által meg nem nevezett őstörténet-kutatók állítják. A szerző azzal a nézettel is vitatkozik, hogy „…a magyar nemzet a 13. század szülötte” (Kristó Gyula). Szűcs Jenőre hivatkozik, aki szerint már „a honfoglaló magyarság régészeti hagyatéka … viszonylagos homogenitást mutat”. Ez kétségtelen. Talán arra gondolhatunk, hogy Kristó Gyula összekeverte a nép és nemzet fogalmát, mivel a magyar nép a honfoglalás után is olyan változásokat élt meg, amelyek formálták területi elhelyezkedését, belső csoportjait, nyelvének és kultúrájának egyes elemeit. Hozzátehetjük, hogy ez a folyamat napjainkban is zajlik, de az állandóan jelenlévő egységesítő tendenciák a magyarságot mint nemzetet a Kárpát-medencében is összetartják.

A tanulmány második részében (Magyar őstörténet – eurázsiai őstörténet, 15–30.) Fodor István a magyarság néppé válásának kezdeti időszakába bevilágító régészeti tudnivalókat foglalja össze. Ezeket olvashatjuk nemrég megjelent könyvében is (Őstörténet és honfoglalás. Magyarország története 1. Bp. 2009.). A tanulmányban közölt térképek is ebből a kötetből valók. A Vasi Szemlében olvasható cikkében Fodor István azt hangsúlyozza, hogy a magyarság nem „törökös”, hanem sztyeppi kultúrájú nép (miként a törökök is), és a sztyeppi nomád életmód kialakításában alkotó szerepe volt.

A következő tanulmányt Veres Péter írta, címe: A magyarság szerepe a világtörténelmi jelentőségű ökotípus, a lovasnomadizmus kialakításában az eurázsiai sztyepp övezetben (31–44.). A címből következtethetünk, hogy az ősmagyarság kialakulásával kapcsolatos gondolkodást Veres Péter ott folytatja, ahol Fodor István abbahagyta: a nomád magyarság kialakulásának körülményeit vizsgálja tovább. Véleménye szerint két éghajlatváltozás mozgatta a folyamatokat. A Kr. e. 12. században indult lehűlés hatására az ősmagyarok délebbre vándoroltak, hogy földművelő-állattartó életmódjukat folytatni tudják. A 10. századtól azonban felmelegedés kezdődött, melynek hatására mintegy három évszázad alatt kialakult a szárazabbá vált sztyeppi zónára jellemző nomád állattartás. A szerzőnek ezt a nézetét már korábbi műveiből ismerjük. Ez a cikk nagy szuggesztív erővel sugározza Veres Péter véleményét. Ez a hátránya is egyben. Nagyon zavaró, hogy a szerző egyes gondolatait kétszer-háromszor megismétli. Nincs mese, a szerkesztőnek meg kellett volna a tanulmányt rövidítenie. Veres Péter és Fodor István is részletes bibliográfiát ad írása végén. A szövegben azonban nem hivatkoznak a felhasznált művekre. Pedig talán érdemes lett volna. Úgy talán megtudták volna az őstörténet iránt érdeklődő műkedvelő kutatók is, hogy mely témakörökhöz mely művek ismerete ajánlott.

A magyar folklórhagyományok eurázsiai gyökereit tárgyaló tanulmányokon egyelőre átlendülve következzék Vida Tivadar írása a kárpát-medencei régészet helyzetéről (A népvándorláskori régészet kutatásának új útjai /1989–2009/, 79–95.). A zárójelbe tett évszámok jelzik az igényt, hogy a szerző a rendszerváltás óta bekövetkezett eseményekről kíván beszámolni. A még nem tárgyalt szerzők közül Hoppál Mihály már utalt a rendszerváltással beköszöntő új tudományos szemléletre, s a folyóiratnak ebben a számában ő használta elsőként a paradigmaváltás kifejezést. Vida Tivadar is természetes határnak tekinti a rendszerváltást, és szintén ír a „paradigmaváltó szemlélet”-ről. Kifejti, hogy a magyar régészet a marxista ideológia elől a pozitivizmusba menekült, de természetesen az elzártságból adódó problémákat ez a tudósi magatartás sem tudta megoldani. 1989 után a gyors ütemű felzárkózás az új szemlélet térhódítását hozta. A történeti források elemzése is új szempontokkal bővült: a későantik világot egységben próbálják értelmezni. A régészetben hangsúlyos szerepet kapott az egymást követő kultúrák kontinuitásának kérdése, a helyi és jövevényelemek keveredésének, együttélésének problémája. A szerző véleménye szerint nem mutathatók ki kapcsolatok a honfoglalók és a helyben talált népesség között. Érdekes módon, miközben a folklór eurázsiai távlatokba tekint, a régészetre inkább az „orientalista” szemlélet háttérbe szorulása jellemző: a távoli kelet helyett a Kárpát-medence közvetlen környezetének hatásait keresik a népvándorláskori népek kulturális hagyatékában. Ezek az új szempontok a régészetben társulnak a természettudományos módszerek kiterjedt használatával. Az elmúlt két évtizedben az autópálya-építéseket megelőző régészeti feltárások hatalmas leletanyagot eredményeztek, melyek feldolgozása folyamatosan történik.

A folyóirat utolsó tanulmányát Raskó István írta. Címe: A honfoglaláskor genetikai nyomai (129–132.). A tudományos módszerek rövid ismertetése után a szerző kutatócsoportjának eredményeit foglalja össze. A DNS-vizsgálatok szerint a honfoglalók vezető rétege nagy gyakorisággal hordozott ázsiai eredetű géneket mind apai, mind anyai ágon. Az úgynevezett köznép azonban a mai magyarokhoz hasonlóan inkább európai génekkel rendelkezett. A magyarság a Kárpát-medencében erősen keveredett az itt talált helyi népességgel. Talán arra gondolhatunk, ez amiatt történt, hogy a vezető réteg jelentős vérveszteségeket szenvedett a kalandozások során, illetve az államalapítás körüli küzdelmekben.

Az antropológiai eredmények egyelőre nem hozhatók összhangba Fodor István azon véleményével, hogy a magyarság már a honfoglalás előtt egységes népesség volt. Vagy ha mégis, akkor a honfoglalás után a Kárpát-medencében kell feltételeznünk a magyarság jelentős keveredését más népességekkel (helyben találtakkal, illetve a kalandozások révén behurcoltakkal). Ekkor viszont a Vida Tivadar által vázolt felfogással kerülünk ellentmondásba, amely szerint a magyarság a Kárpát-medencébe érkezve nem vett át kulturális elemeket az itt élőktől, tehát nem is keveredett velük. Ki tud erre valami értelmeset mondani?

2010. március 10., szerda

Az Euroviziós országos döntőben a Buranovói nagyik

A Rénhírek már korábban is beszámolt arról, hogy egy idős udmurt nénikből álló kórus popfeldolgozásokkal rukkolt elő. Az akkor még csak apró egzotikumnak tűnő együttes azóta szédületes karriert futott be, bejutott az oroszországi eurovíziós válogatás döntőjébe, és ott harmadik helyet ért el. Érdemes tehát megemlítenünk, hogy ők a Buranovszkije babuski, azaz a Buranovói nagymamák. Az alábbiakban élő adásban való fellépésüket tekinthetjük meg. A videóhoz fűzött kommentárok többsége sajnálkozását fejezi ki, hogy nem a nagyik nyerték a válogatást, mert szerintük könnyen megnyerhették volna a döntőt Oroszországnak. Ez a vélemény még akkor is hízelgő, ha tudjuk, hogy győzelmük nem zenei teljesítményüknek, hanem „cukiság”-uknak és egzotikus jellegüknek lett volna köszönhető. De ha belegondolunk abba, hogy egy Eurovíziós döntő győztese egy udmurt nyelvű dal legyen, mi is érezhetjük, hogy nem a realitás talaján járunk...



Update: Felkerült a netre egy újabb (orosz nyelvű) riport, mely arról szól, hogyan drukkoltak Buranovóban a nagyiknak. Ebből kiderül, hogy az eurovíziós szabályozás miatt csak hat néni utazhatott a fellépésre, a többiek kénytelenek voltak otthon maradni. A képet tovább árnyalja, hogy a nénik országos népszerűségüket nem arra akarják kihasználni, hogy az udmurt kultúrát vagy az udmurt nyelvet népszerűsítsék, hanem hogy templomot építtessenek a falujukban.

2010. március 8., hétfő

NRVV 45. – Oktyabrszkoje

Utunk következő állomása, Oktyabrszkoje a róla elnevezett Oktyabrszkojei járás központja. Történetileg igen jelentős település, hiszen korábban (1643-ig) az egyik legjelentősebb hanti fejedelemség központja állt itt Koda néven. Hívták Kongyinszkojénak is, ami jó lehetőséget teremtett arra, hogy összekeverjük a szintén a Hanti-Manysi Autonóm Körzetben, de a Konda mellett álló Kongyinszkojéval. Mai nevét természetesen a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után kapta, csak Oroszországon belül több mint húsz társával együtt. Mára a dicső történelmi múltnak nem sok jele maradt.


A település az Ob hegyes oldalán terül el, a városból remek panoráma nyílik az Obra.


A városka szállodájában alig több, mint 3000 rubelért ilyen háromágyas szobát kaphatunk.
A szobához fürdőszoba is tartozik, általában meleg víz is van
(kivéve este, amikor a többség zuhanyozni szeretne).


A szellőzőablakon szúnyogháló nyomait is felfedezhetjük.


A település a forradalom előtt a pravoszláv egyház jelentős helyi központja volt.
Kolostor és templom is működött, az utóbbit a Szentháromságról (Troica) nevezték el,
hogy a település Troicával is összekeverhető legyen.
Az épületben egy időben transzformátorház működött, jelenlegi fő funkciója: rom.


A településen kézművesház is működik, ahol hanti jellegű kézimunkákat is készítenek.
Itt csodálhatjuk meg ezt a népviseletbe öltöztetett párt.


Oktyabrszkojéban, mint minden rendes járásközpontban, van helytörténeti múzeum.
A kiállítás átlagosnak mondható, nem érdemes kihagyni, ha már erre járunk,
de semmi különlegesre ne számítsunk.
Ezen a képen egy szobabelsőt láthatunk.


Magyar szemmel az egyik legegzotikusabb kiállítási tárgy a menyhalbőrből varrt zsák.


A természettudományos sarokból kiemelendő ez a kompozíció, mely igen tanulságos
mindazok számára, akik nem tudják megkülönböztetni a rént a jávortól.
(Középen a nagyfejű a jávor, jobbra a kisfejű a rén. Érdemes összevetni a szarvakat is.
Balról egy mackó hajol be a képbe azzal a szándékkal, hogy hangsúlyozza a jávor méreteit.)

2010. március 6., szombat

Észt Hét 2010

Az Észt Hét egyetlen színházi programjára már foglalhatók jegyek.

A további programokért az Észt Hét honlapját kell árgus szemekkel figyelni.

Ezzel párhuzamosan, március 6. és 25. között tekinthető meg Marton Jenő „A felhők végtelen derekán” című kiállítása a Melba étteremben (Budapest XIII:, Meder u. 9.).

2010. március 5., péntek

Nyenyec nyúz

A világon számos film készül évente az eltűnőben levő kultúrákról, identitásuktól megfosztott kisebbségekről. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a téma ne lenne aktuális, vagy hogy a mondanivaló elcsépeltté válhatna. Különösen megrázók azok a munkák, amelyek gyerekek sorsán keresztül mutatják be az erőszakos asszimiláció okozta károkat, amelyek mind az egyén, mind a közösség sorsát megpecsételhetik.

A nyenyecekről Magyarországon keveset tudunk. (A múltkor az egyik barátom azt mesélte, hogy munkatársa eldicsekedett neki, milyen elegáns nyenyecből készült bundát vett...) Markku Lehmuskallio és Anastasia Lapsui sokat tesznek azért, hogy a világ, legalábbis a (művész)mozik közönsége megismerhesse a tundrai népek életét. Az isten menyasszonya (Jumalan morsian, 2004) című filmjük kapcsán már bemutattam munkásságuk egy részét. A Seitsemän laulua tundralta (Hét ének a tundráról, 2000) című munkájukban különböző tundrai emberek sorsát tárták a nézők elé. Azonban ebből a tablóból kimaradt néhány történet, többek között az is, amelyet legújabb filmjükben dolgoztak fel.

Új filmjük, a Sukunsa viimeinen (angol címe: Pudana – Last of the line) egy nyenyec kislányról, Nekóról szól és a szovjet időkben játszódik. Nekót elszakítják a családjától, a tundrától és a hagyományos nyenyec kulturális háttértől. A bentlakásos iskolában elveszik a nevét, a Nadja nevet ragasztva rá, és igyekeznek (márpedig ebben az időszakban (is) nagyon sikeresek voltak az ilyen irányú igyekezetek) kitörölni az emlékezetéből mindazt, amit családjától tanult, legyen az nyelv, szokás vagy hagyomány. A történet megtörtént eseten alapul, a film narratátorát, a felnőtt Nekót, Nagyezsda Pirenko játssza, aki nyenyec tanárként dolgozik; Neko sorsa az ő életét meséli el.

A filmet bemutatták többek között Berlinben is, Finnországban a múlt héten volt a premierje. A hivatalos honlapon angolul is olvashatunk a filmről, illetve megtekinthetjük a film bemutatóját. A rendező-író páros egyik tagjával, Markku Lehmuskallióval készült interjú pedig (finn nyelven) itt meghallgatható.