2009. július 17., péntek

Dugonics András: Etelka

Minden finnugrisztikai tan- és kézikönyv alaptétele, hogy Dugonics Andrásra nagy hatást gyakorolt Sajnovics János lappföldi utazása és a könyvében kifejtett finnugor rokonság teóriája. A kézikönyvek arról tájékoztatnak, hogy Dugonics őstörténeti témájú trilógiájába (Etelka, Etelka Karjelben, Jólánka, Etelkának leánya) finnugor motívumokat is beépített. De hogyan s miként – arról nem írnak e művek. Talán azért, mert e kézikönyvek írása idején még elképzelhetetlen volt, hogy bárki is magyar irodalmi és nyelvészeti ismeretek nélkül kezdjen finnugor szakos tanulmányokat valamely egyetemen, s magyar irodalmi stúdiumai során részletesebben megismerkedett a szépséges Etelkával, e vaskos (több száz oldal!) teremtménnyel, kinek becses személyében az első magyar regényt tisztelhetjük. E regényes tényből fakadóan Etelkát sok irodalmár tanulmányozta, mi pedig okos irományaikat böngészve találunk hivatkozásokat a regény finnugor vonatkozásaira is. Ezen művek felsorolása előtt azonban említsük meg Domokos Péter: Szkítiától Lappóniáig című munkáját (Bp. 1982), amely a finnugor kézikönyvek közül egyedüliként tér ki Dugonics András trilógiájának finnugor vonatkozásaira (61–62.), lévén ez a szerző érdeklődésébe vágó, és így általa tanulmányozott kérdés. Idézzünk tőle: [Dugonics András] „»Etelka« című 1788-as regényénél – számunkra – többet mond az »Etelka Karjelben« című »szomorkás történet« (1794) s az 1803-as folytatás, a »Jólánka, Etelkának leánya« című két, közel 800 lapos regénykötet.” (61.)

Most nézzük a – számunkra – legkevesebbet mondót, az Etelkát! Három változata ismert, 1788-ból, 1791-ből és 1805-ből. Az első kettő eltérései jelzik az író koncepciójának kisebb változásait, a stiláris finomításokkal is hangsúlyosabbá tett mondanivalót. A harmadik változat abban különbözik az előző kettőtől, hogy szögedi nyelvjárásban szólal meg. Az Etelka számtalan különlegessége közül elsőként ötlik szemünkbe a Honnyaim! című előszó. Ebben Dugonics jellemzi főhősét, Etelkát, dicsőíti eleink dicső tetteit, majd magyarságát, haza- és nyelvszeretetét hangsúlyozza, felsorolja művének forrásait, és utalást tesz a könyvben található jegyzetekre is. Az előszó hatásosan vezeti be a könyv rendkívüli újdonságait. Újdonság a műfaja – regény, az újdonság erejével hatnak felhasznált forrásai – Anonymus, Bölcs Leó, Bíborbanszületett Konstantín művei mind a 18. században bukkantak föl a feledés homályából, valamint újdonságszámba megy az is, hogy a szerző a legújabb történeti és nyelvészeti szakirodalmat használja – többek közt Pray György, Bél Mátyás nevét és művét idézi. Teszi mindezt meghökkentően eredeti, ugyanakkor archaizáló, ékes és míves magyar nyelven. A regény mint új műfaj Dugonicsnál meglepő módon tudományos igényű jegyzetekkel párosul, így alkotván egy rendkívül eredeti irodalmi műfajt. Valahogy így kellene most is tudós hölgyek és urak: ha már telerakjuk műveinket jegyzetekkel, legalább a köztes részek legyenek olvasmányosak!

A mű a honfoglalás és államalapítás közötti időben játszódik, de a hun–magyar őstörténet korábbi szakaszaiba is visszanyúlik. Dugonics András célja az volt, hogy megmutathassa „Régi Magyarainknak Nap-keleti eredeteket…” Csakhogy az első könyv harmadik szakaszának negyedik részében Etelka szerelme, Etele lelepleződik: ő egy valóságos karjeli herceg. Pecsétjén „ki-vala ott meczve egy pánczélos Kar és marokba szorított Scithiai nyíl, a’ Karjeli fejedelmek’ czímere”. Hogy ez mi lenne, s hogyan képzeli az Etelka írója őstörténetünket, elgondolkoztatott sok jó atyafit, s egyikük, Jármy Pál kapitány levelet intézvén a szerzőhöz, ezt kérdezte: „A’-mint-hogy arra-is vagyok némelly atyám fiai’, ’s-jó Barátaimtól kérettetve: hogy a’ Zeeri Pusztán Árpád Fejedelem által kiadatott Törvények miből állhattak? Nem-külömben a’ Karjeli Fejedelemség (melly a’ Csoma’-fejedelem’ jobb karja’ el-vesztésétől neveztetik) ez-előtt való időkben hogy neveztetett, és most minémő nevezet alatt találtatik, Fő-tisztelendőségedtől meg-tudnám.”

Dugonics András kimerítő részletességgel válaszolt. Mondandóját majd belefogalmazza az Etelka 1791-es második változatának 55. jegyzetébe is. E jegyzet révén értesült az ország közvéleménye a finnugor nyelvrokonság elméletéről. A jegyzet tartalma röviden:
Finnország egyik része Karjel, ahol régen a magyarok is éltek, ezt bizonyítja, hogy Karjelt Ungermanniának vagy Ingermanlandnak is nevezik. Az, hogy Karjelbe valamikor Attila leszármazottai (tehát magyarok) költöztek, bizonyítja, hogy a finneknél gyakori keresztnév az Attila (lásd Saxo Grammaticusnál). A hun–magyarokat valamikor királyi szkítáknak is nevezték, a királyi jelzőből származik Karjel, vagyis Karélia neve. A finnek és a magyarok közös eredetét állítják a következő szerzők: Olaus Rudbeck, Ihre, Leibnitz, Egenolf, Velin, Strahlenberg, Büsching, Fischer. A magyarok a 13. században katonai segítséget küldtek a „Valdemar, Svecziai király” ellen harcoló finneknek. A segítség ellenére a finnek vereséget szenvedtek, egy részük lápos helyekre, vagyis Lappföldre költözött. Ezt mind jól tudta Hell Miksa, s a messzi északra vezetett csillagászati expedíciójára magával vitte Sajnovicsot, hogy a lappoknak „nyelveket a’ mi nyelvünkkel egyenlőnek lenni tapasztalhatná”. Erről Sajnovics könyvet is írt, amely Nagyszombatban is megjelent, 1770-ben. Sajnovics idézett könyvében sok „FIN szavakat hoz-elő, mellyek igen szépen meg-egyeznek a’ Magyar értelemmel”. És a jegyzet végén további felhasznált források: Herodotus, Schlötzer, Saxo, Sajnovics, Pray.
Hát ennyi az Etelka finnugor vonatkozása.

A mű kritikai kiadása Debrecenben jelent meg, a Csokonai Könyvtár 8. köteteként, 2002-ben. A szöveget sajtó alá rendező Penke Olga véleménye szerint az 55-ös jegyzet szövegében felsorolt szerzők műveit Dugonics valószínűleg nem olvasta, csak Sajnovics nyomán hivatkozik rájuk (455–456.). Sajnovics Demonstratiójának nagyszombati kiadása egyébként Dugonics András birtokában volt.

És végül, a finnugor vonatkozásokat is említő egy-két szakirodalom:
Szauder József: Dugonics András. Tiszatáj, 1968/7. 626–633.
Margócsy István: A tiszta magyar. Nemzetkarakterológia és nemzeti történelem összefüggései Bessenyei és kortársai nyelvrokonság-felfogásában. In: A szétszórt rendszer. Szerk. Csorba Csaba és Margócsy Klára. Nyíregyháza, 1998. 131–140.