2008. december 31., szerda

2009 elérkezett Finn- és Észtországba!

Már két független finnugor állam is átlépett 2009-be. Velük tartottak a lettországi lívek, de a romániai és ukrajnai magyarok is.

A finnugor köztársaságok többsége már 2009-ben jár

Elérkezett az éjfél Oroszország nyugati felébe (kivéve a kalinyingrádi exklávét), így a finnugor köztársaságok többségébe: Komiföldre, Mariföldre, Mordvinföldre, Karjalába és a Nyenyec Autonóm Körzetbe is, továbbá a velük szomszédos területekre, ahol általában kisebb-nagyobb finnugor diaszpórák vagy apróbb népek (pl. vótok és izsórok a Leningrádi Területen, szettuk a Pszkovi Területen) élnek. Mivel az ország élete alapvetően Moszkvához igazodik, ilyenkor általában újra köszöntik az új esztendőt azokon a területeken is, ahol néhány órával korábban már megünnepelték az éjfélt.

Magányosan köszöntik az új esztendőt az udmurtok

Forrás: WikipédiaElérkezett az éjfél Udmurtiába, mely olyan időzőnába tartozik, melybe Oroszországban rajta kívül egyedül a Szamarai Terület. Ez egyben azt is jelenti, hogy a két terület között, illetve Udmurtiától északra két óra különbség van a szomszédos időzónák között (de ugyan ez a helyzet a Hanti-Manysi és Jamal-Nyenyec Autonóm Körzetek, illetve a Krasznojarszki Terület határán. (Természetesen a bejegyzés címe túlzás, hiszen a Szamarai területen csaknem százezer mordvin és néhány ezer mari is él.

2009 az obi-ugoroknál és a komi-permjákoknál is

Elérkezett az éjfél a Hanti-Manysi Autonóm Körzetbe és a Jamal-Nyenyec Autonóm Körzetbe, így az összes obi-ugor és nyenyec is már az új esztendőt ünnepli. Csatlakoztak hozzájuk a komi-permjákok, hiszen a Permi Területen is beköszöntött 2009, akárcsak Baskíriában, ahol már az udmurtok, marik és mordvinok egy töredéke is ünnepelhet.

Minden szölkup átlépett 2009-be

A Tomszki Területen is 2009 van már, így az összes szölkup átlépett az új esztendőbe. Velük mentek a vahi és a vaszjugáni hantk is, az első finnugorok, akik pezsgőt bonthattak.

2009 megérkezett az uráli népekhez

Éjfél van a Krasznojarszki Területen, ahol a legkeletebbi uráli népek (mind szamojédok) élnek: a nganaszanok, az enyecek, а szölkupok egyes csoportjai. A nyenyecek legkeletibb csoportjai is itt élnek.

2008. december 29., hétfő

Hiedelem és hit 1.

Hegedűs József Hiedelem és valóság című, Külföldi és hazai nézetek a magyar nyelv rokonságáról alcímű műve 2003-ban jelent meg az Akadémiai Kiadónál. A kötetet két részben ismertetjük. Az első rész elsősorban tartalmi ismertető és azzal foglalkozik, mit nyújt a kötet a laikus olvasónak. A második rész azzal foglalkozik, hogy milyen a kötet a nyelvész, a finnugrista szemével.

A kötet a bevezető szerint a magyar nyelvhasonlítás, a magyar nyelv eredetének kutatásának történetét kívánja bemutatni, főképp a finnugor „főáramlat”-tól eltérő irányzatokat emelve ki. (A félreértéseket elkerülendő: a szerző maga a „hivatalos” állásponttal ért egyet.) A Bevezető megjegyzésektől, a Felhasznált irodalomtól és a Névmutatótól eltekintve tíz (számozatlan) fejezetből áll.

Az első, A korszakolás és ami mögötte van című fejezetben a magyar nyelv történetének, ill. a magyar nyelvtudomány történetének periodizációjáról esik szó. Hegedűs kitér a nemzeti nyelvtanok megszületésére, a nyelvek hasonlításainak kezdeteire, a nyelvek harcára (vetélkedés, melyik nyelv a szebb, a jobb, az ősibb stb.), az ősnyelv kérdésére (milyen nyelven beszélt Ádám és Éva, milyen nyelvet beszéltek Bábel előtt stb.)

A második fejezet A nyelvhasonlítás kibontakozása címet viseli. Hegedűs a 16. századtól keltezi ezt a folyamatot, megállapítása szerint az új földrajzi felfedezések vezettek a nyelvi sokféleség felismeréséhez, ezek fordították a figyelmet a nyelvek közötti hasonlóságokra és különbségekre. Ebben a korban fedezik fel a nyelvi változásokat, váltakozásokat, kezdik megérteni a beszédszervek működésének alapelveit. Ekkor születik meg az a gondolat, hogy egy nép történetének forrása lehet a nyelve is. A szerző kiemeli Sylvester János nyelvtanát: ebben Sylvester a magyar szerkezeti sajátságaira mutatat rá és ezek alapján állítja, hogy a magyar rokontalan nyelv. Szenczi Molnár Albert pedig egyfajta általános nyelvi szerkezettan keretében mutatja be a magyart: ő csak azt mondja ki, hogy a magyar az ismertebb eutrópai nyelvekkel biztosan nem rokon. Kitér Sajnovics és Gyarmathi munkásságára is. Hegedűs szerint azonban az ő teljesítményük messze kiemelkedik a kor magyar nyelvészetéből, mely egészében nagyon elmaradt a kor nyugat-európai nyelvtudományától.

A következő fejezet címe A sémi nyelvhasonlítás. Valójában a héber és más nyelvek, köztük a magyar összevetéséről van szó. Mivel a héber nyelv a Biblia (pontosabban annak legrégebbi könyveinek) nyelve, sokan a hébert tekintették a legősibb nyelvnek. A hébernek tehát presztízse volt. A magyar és a héber közötti kapcsolatteremtést segítette, hogy mindkettőt „keleti” nyelvnek tartották, ráadásul szerkezetében mindkettő eltért az ismert nyugat-európai nyelvektől, és még némi hasonlóságot is felmutatott (pl. a tárgyas ragozás megléte). Hegedűs kiemeli, hogy a magyar szerzők a hasonlóságok ellenére sem állították a héber és a magyar rokonságát, pedig Szenczit egyenesen e rokonság bizonyítására kérték fel. A magyar és a héber rokonságát első magyarként Komáromi Csipkés György támogatta, ő azonban kiterjesztette már néhány más sémi nyelvre is. Az első olyan szerző, aki már nem csupán szerkezeti hasonlóságokra támaszkodva, hanem szavakat összevetve foglalkozott magyar nyelvhasonlítással, Otrokocsi Fóris Ferenc volt. Ő azonban nem csak a héberrel, hanem mindenféle nyelvvel összevetette a magyart. Ettől kezdve az úgynevezett heterogén nyelvhasonlítás az uralkodó, azaz magyar szavakat más nyelvek szavaival tetszőlegesen vetnek össze, a nyelvek széles körét vonva be a hasonlításba. Ebből az irányzatból származik az a vadhajtás, mely szerint a magyar volt a paradicsomban beszélt ősnyelv (vö. éden ~ édes stb.), ősmagyar neveke–magyar rokonság ötlete külföldről került Magyarországra, ahol sosem lett sok híve, és soha nem fordult nyiltan szembe a finnugor rokonítással. Hegedűs szerint éppen ezért túlzó Zsirai azon állítása, mely szerint a héber rokonítás komolyan hátráltathatta a finnugrisztika kibontakozását.

A magyar nép és nyelve című fejezet az őstörténet és a nyelvhasonlítás viszonyával foglalkozik. Lényegében két részre oszlik: mit gondolt a „külföld” és mit gondoltunk „mi”. Ez a fejezet főképp a magyarok, ill. a Kárpát-medencében korábban élt népek, a hunok és az avarok közötti kapcsolat lehetőségét, ill. az erre vonatkozó elképzeléseket firtatja. Szóba kerül még néhány „keleti” feltételezett rokon, a szkíták, a perzsák, a törökök stb.

Az ezt követő fejezet a Népünk és nyelvünk a Jugria-kérdés tükrében címet viseli. A kérdés elsősorban arra vonatkozik, hogy hol élhettek a Kárpát-medencébe be nem költözött magyarok (akitket Julianus megtalált), ill. van-e ennek köze az oroszországi Jugr(i)ához. (Ez utóbbi földrajzi név vándorolt, legutóbb a Hanti-Manysi Autonóm Körzet vette fel. Kérdéses az is, hogy e szó összefügg-e Magyarország (H)ungária elnevezésével. A fejezet átcsúszik a finnugor nyelvhasonlítás (Sajnovics előtti, módszer nélküli) kezdeteinek tárgyalásába.

A következő, A XIX. század és a külföld nyelvhasonlítás hatása című fejezet alapgondolata, hogy Magyarországon a nyelvhasonlítás helyett az őstörténetre került a hangsúly, ennek következtében a nyelvhasonlítás módszertana elmaradott volt. Hegedűs állítása szerint Gyarmathi és Budenz között a nyelvhasonlítás szempontjából zűrzavaros korszak húzódott. Virágzott pl. a turáni nyelvhasonlítás, amelybe bevontak mindenféle „keleti” nyelvet (de akár a keltát és a baszkot, sőt, az eszkimó és indián nyelveket is). (Maga a turán szó eredetileg a nomád népek által lakott dél-európai közép-ázsiai síkságot (a KaukázustólIrántól északra eső területeket) jelentette.) Hegedűs teret szentel a Gyarmathit ért külföldi kritikáknak, melyek a finnugor rokonságot tagadják. Ekkor indul meg a méd és magyar szavak összevetése: ezekkel az elképzelésekkel kerül a magyar őshaza Mezopotámiába, Hegedűs innen eredezteti a sumerista elképzeléseket. (Megjegyzendő, hogy nemcsak a magyart, de a finnt is próbálták egy mezopotámiai nyelvből, az akkádból származtatni.) A 19. század végén, amikor a sumérról még igen kevesett tudtak, még nem volt kizárható, hogy a sumér rokonítható az uráli nyelvekkel. (Más kérdés, hogy egy alig ismert nyelvet miért kell rögtön rokonítgatni...) Hegedűs e fejezet végén is hangsúlyozza, hogy e rokonítási elméletek mind külföldön születtek.

A következő, rövidke fejezet címe Távol-Kelet és Távol-Nyugat. Tulajdonképpen nem világos, hogy miért különül el az előző fejezettől, hiszen lényegében hasonló rokonításokat mutat be. Ismét külföldi szerzőkről esik szó, és ezt Hegedűs ki is emeli.

Az ezt követő fejezet már inkább a bemutatott külföldi minták fogadtatásáról, magyar követőiről szól, címe A külföldi minták és ezek követése, utánzása. Két részre bomlik, az egyik a szkíta-turáni-altáji, a másik a sumerista vonalat mutatja be, a fejezetet pedig a jelenlegi áltudományos irányzatok rövid áttekintése követi (bár még az 1930-as éveket is tárgyalja). A fejezet érdekes, szakemberek által is kevésbé ismert adata, hogy Hunfalvy Pál az akadémián előadást tartott a dakota nyelvről, ill. ennek lehetséges rokonításairól. Ebben nem zárta ki az altaji (azaz uráli és törökségi) rokonítás lehetőségét sem. Ő az, aki először tart előadást Magyarországon a mezopotámiai ékírásos leletekről sumér nyelvről, és egyáltalán nem zárkózik el annak a lehetőségétől, hogy a magyar rokonságban álljon ezzel a nyelvvel is. Mindez azért érdekes, mert Hunfalvy gyakori céltábája a finnugorellenes támadásoknak, és azt róják a terhére, hogy mintegy „ráerőltette” a magyarságra a finnugor rokonságot. Megtudhatjuk, hogy mikor jelenik meg a „militáns hangvitel” a finnugor nyelvrokonságot elutasítók körében: az 1920-as évektől kezdve. Krisztust és tanítványait pedig Zajti Ferenc nevezi először szkíta származásúnak, 1943-ban. Fehér István a magyar nyelv germán rokonságát igyekszik igazolni 1938-ban, és mint ilyeneket külön említi az askénázi, azaz „germán”-zsidókat.

Az utolsó előtti fejezet a Pillantás a XX. század „parakomparatív” világára címet viseli, és elsősorban ismét a külföldi álnyelvészeti munkákról, ill. ezek magyarországi hatásáról szól.

A záró fejezet címe Összefoglalás, értékelés, tanulság. Ebből világlik ki, mi is volt Hegedűs valódi célja a kötettel. Azt bizonygatja, hogy a hazai tudománytalan nyelvhasonlítási kísérletek forrása (akárcsak a finnugrisztikáé) mindig külföldi, és az igazi hiba az volt, ha túlságosan figyeltünk a külföldi felvetésekre, a hazai túlzottan nacionalista megnyilvánulások pedig csak a külföldi sértésekre adott természetes reakcióknak tekinthetők. A nyelvhasonlításon keresztül való presztízskeresésre idegen példákat is hoz, bizonyítani kívánva, hogy a magyarság ezzel a bűnével sem áll egyedül.

A nyelvészetben járatlan laikus számára is nyilvánvaló lehet, hogy Hegedűs felfogása alapvetően téves. Úgy tesz, mintha a magyarság kollektíve felelősségre vonható lenne azért, mert egyes tagjai tudománytalan nézeteket terjesztettek, vagy éppen ellenkezőleg, kollektíve dicsőül meg, ha egyes tagjai jelentős tudományos eredményeket mutatnak fel. A szerző tehát egy nemlétező perben szegődik fogadatlan prókátorul. Ráadásul érvei sem állják meg a helyüket, hiszen nyilvánvaló, hogy bár az egyes rokonítási lehetőségek külföldön merültek fel, ezek szinte kivétel nélkül akkor történtek, amikor a tudomány adott szintjén az még elképzelhető volt. Vagy a magyar nyelvet nem ismerték eléggé, vagy a nyelvhasonlítás módszertana nem volt eléggé fejlett, vagy a rokonítandó nyelvet (pl. sumér) nem ismerték még eléggé. Ezzel szemben a külföldi felvetések magyar követői általában akkor jelentek meg, amikor a tudomány a felvetéseket már cáfolta.

Nehéz helyzetben vagyok, amikor arra a kérdésre kell választ adnom, hogy ajánlhatom-e a kötetet a laikus olvasónak, vagy sem. Az egészen biztos, hogy ebből a kötetből nem derül ki, hogy miért a magyar uráli rokonítása a helyes, és nem valamelyik másik. (Igaz, ez a kötetnek nem is célkitűzése.) A kötet tehát inkább szól a hiedelemről, mint a valóságról.

A kötetet aligha tekinthetjük tudománytörténeti munkának, hiszen alig említi a tudomány fejlődését, a tudományos elképzelések változásáról alig esik szó. Olvasható lenne kultúrtörténeti munkaként, azonban ehhez jobban bele kellene ágyaznia a nyevrokonságról való képzetek alakulását a korszak egyéb, kulturális és politikai eseményeinek áramába. De a szerző még annyival sem segíti az olvasót, hogy a megemlített művek szerzőit bemutassa. Gyakran még a témában járatosabb olvasó számára sem nyilvánvaló az említett szerző egyébkénti jelentősége vagy jelentéktelensége, a laikus számára pedig végképp nem. Valójában a kötet inkább csak a adathalmaz, annak sem éppen rendezett. A laikus is felismeri: ha a szerző célja arra rámutatni, hogy az egyes nyelvekkel való hasonlítgatások külföldi mintákat követnek, akkor rendezhette volna az adatokat nyelvek szerint (sajnos még a nyelvek mutatója is hiányzik). Ha célja inkább a történeti változások, a fáziseltolódás bemutatása, akkor célszerúbb lett volna húsz-száz éves periódusokban bemutatni a helyzet változását. Az is feltűnhet, hogy a sokszínűség ellenére az egyes munkák bizonyos paraméterekkel jellemezhetőek: egy vagy több nyelvvel veti-e össze a magyart (mellyekkel?), tagadja-e a finnugor rokonságot vagy bővíteni szeretné, tartalmaz-e bármilyen értelemben nyelvészetinek tekinthető érveket: ha igen, a szókincset és/vagy a nyelvi rendszert veti-e össze, megkísérel-e felállítani hangmegfeleléseket, rekonstruál-e stb., foglalkozik-e őstörténettel (őshaza stb.), használ-e érzelmi érvelést (dicső múlt stb.), agresszív-e, tartalmaz-e összeesküvéselméletet stb. Mindez nem csupán az anyag valóban tudományos feldolgozásához lett volna elengedhetetlen, hanem ahhoz is, hogy a laikus olvasó követni tudja a folyamatokat.

Mindezek ellenére mégsem mondhatjuk biztosan, hogy a laikus olvasó unni fogja a kötetet, sőt. Maguk a felvonultatott adatok annyira szórakoztatóak, hogy a könyv minden hibája ellenére kellemes olvasmányélményt jósolhatunk. A kötetet elolvasva aligha lesz bárki sokkal okosabb, de legalább jól szórakozik. Legalábbis akkor, ha el tud feledkezni arról, hogy a szerző gondolatmenetét nem tudja követni és a nagyobb összefüggésekből semmit nem ért.

2008. december 27., szombat

Finnország és az Orosz Birodalom

Finnország és az Orosz Birodalom címen közöl sorozatot a Töriblog. Az igen érdekes, de sajnos tipográfiailag kissé szedett-vedett sorozatban eddig két cikk jelent meg.

2008. december 26., péntek

Küsztübej

Ha valakit, aki járt már Udmurtiában, megkérnénk, hogy soroljon fel néhány jellegzetes udmurt ételt, alighanem a küsztübejt, ezt a palacsintára emlékeztető, ám annál jóval keményebb tésztából készülő, hagyományosan köleskásával vagy burgonyapürével töltött ételt is megemlítené. Pedig a küsztübej valójában nem is udmurt, hanem tatár eredetű specialitás (eredeti, tatár elnevezése küsztübüj). Mindez azonban csak arra utal, hogy a Volga és a Káma folyó mentén élő finnugor és törökségi népek kulturálisan igen erősen hatnak egymásra.


A tésztához fél kg lisztet keverjünk el ízlés szerint 1–2 teáskanál sóval, adjunk hozzá egy tojást és annyi hideg vizet, hogy kemény tésztát kapjunk. Gyúrjuk jól össze és formázzunk belőle hengert. A hengert vágjuk kb. 1 cm széles karikákra, a karikákból pedig nyújtsunk 7–8 cm átmérőjű, 1–1,5 mm vastag köröket. Forró serpenyőben, kevés vajon, nagy lángon süssük meg a lepények mindkét felét (oldalanként néhány percnyi sütés elegendő). Sütés után a kész körök mindkét oldalát kenjük át olvasztott vajjal, halmozzunk a közepükre 2–3 evőkanálnyi tölteléket és hajtsuk őket félbe.

A burgonyás töltelékhez fél kg krumplit hámozzunk és mossunk meg, vágjuk kis kockákra, öntsünk rá annyi vizet, hogy ellepje, adjunk a vízhez 1–2 kiskanál sót, főzzük puhára a burgonyát, öntsük le róla a vizet, törjük össze és adjunk hozzá kis vajat és annyi tejet, hogy krémes állagú legyen.
A köleskásás töltelékhez forraljunk fel egy liter tejet, óvatosan keverjünk hozzá egy pohár hántolt kölest és egy kiskanál sót, várjuk meg, amíg felforr, és főzzük néhány percen át a kását. A tűzről levéve tegyünk 2–3 dkg vajat a kásához, és jól keverjük el.

2008. december 25., csütörtök

Megjelent a finnugor világ 2008. decemberi száma

A Finnugor Világ XIII. évfolyamának negyedik száma címlapjának belső oldalán ismeretlen személyek bejelentik a Pluralica című negyedéves multikulturális irodalmi folyóirat megindulását. A folyóirat első száma a kortárs észt irodalommal foglalkozik majd. Sajnos egyáltalán nem derül ki, kik vagy milyen intézmények állnak a folyóirat mögött. A lap bemutatóit december elejére ígérik, ezek „időpontja, helye [...] a megfelelő fórumokon elérhető lesz.” Nos, az Est.hu valóban meghirdette a Pluralica bemutatóját, erre azonban pl. e sorok írói csak célirányos guglizással bukkant rá.

Ezután a Finnugor Világ közli az V. Finnugor világkongresszus záródokumentumát. Ez megerősíti a korábbi számban Csúcs Sándor által kifejtett fenntartásokat. A kongresszus „javasol”, „felszólít”, „javaslattal fordul”, „hangsúlyoz”, „konstatál”, „üdvözöl” stb., „megbízza a konzultatív bizottságot, hogy [...] a nemzeti és kisebbségi jogokkal foglalkozó nemzetközi szervezetek között [...] folyamatos együttműködést építsen ki”, mi több, „köszönetét fejezi ki a magyar, az orosz, a finn, az észt és más – finnugor és szamojéd lakossággal rendelkező – állam parlamentjének és kormányának a finnugor és szamojéd nyelveket kultúrákat illető állami támogatásért”. Csak egy nem világos: mi az, amit a kongresszus, vagy akár a konzultatív bizottság érdemben tesz.

Ezután következik Nagy Katalin hét és fél oldalas beszámolója a joskar-olai X. Finnugor Írókongresszusróról. A cikkben szó esik a résztvevőkről, kulturális programokról, kiállításokról, kirándulásról, operaelőadásról, emléktábla-avatásról, ill. egy, a 2006-os sziktivkari kongresszus tiszteletére megjelent kiadványról. Mindössze egy oldal jut a kongresszus üléseire. Úgy tűnik azonban, ez nem Nagy Katalin, hanem a szervezők furcsa arányérzékéről tanúskodik: a négynapos konferencián hat óra jutott a plenáris, öt a szekcióülésekre. Sajnos a beszámoló csak a magyar előadók előadásainak címeire korlátozódik, és nem derül ki, érdemben milyen haszonnal járt a kongresszus a résztvevők számára. Természetesen záródokumentumot itt is írtak. (Az érdeklődők talán a Finnugor Világ márciusi számában reménykedhetnek...)

A következő, háromoldalas cikket Zaicz Gábor jegyzi. Ő a száz éve született Erdődi Józsefre emlékezik. A cikkben nagy teret szentel a tudóshoz köthető személyes élményeinek is.

Szintén személyes hangulatú Pomozi Péter kétoldalas írása, melyben a hatvanéves Pusztay Jánost köszönti. Pomozi többek közt ezt írja: „Sosem értettem azokat a finnugristákat, akik mképesek három szótőn jóízűen elrágódni, anélkül, hogy közelebbről érdekelné őket a nyelvet beszélők világa.” (Természetesen ez annak kapcsán hangzik el, hogy Pusztay nagyon nem ebbe a típusba tartozik.) E sorok írója azonban csak csodálkozni tud, hiszen a pályán és a pálya mentén eltöltött másfél évtizede alatt egyetlen olyan uralistát sem tud felidézni, aki kizárólag szigorúan nyelvészeti kutatásokra korlátozta volna tevékenységét. (Ezzel szemben több olyat, aki különböző tudományágakban aprózta el tehetségét, anélkül, hogy bármelyikben igazán kiemelkedőt nyújtott volna.) De ha lenne is ilyen, ezt a szemére vetni kb. olyan lenne, mintha szemére vetnénk egy orvosnak, hogy egész életét a ráksejtek szaporodásának kutatására fordította, de sosem érdekelet („behatóan”?) az ember...

A köszöntést követő két és fél oldalon Szeverényi Sándor beszámolóját olvashatjuk a szeptemberben Bécsben tartott Uráli tipológai adatbázis című konferenciáról. A szerző megállapítása szerint az előadások magas színvonalúak voltak, de az adatbázis építésével kapcsolatban nem sikerült érdemben előre lépni.

A következő, alig több, mint egyoldalas cikk szerzője Ivasivka Sarolta. Egy, a nyenyec kultúrában jelentős szerepet betöltő családról ír: Anton Pirerkát elsősorban regényíróként tartják számon, felesége, Natalja Mitrofanovna Terescsenko meghatározó szamojéd nyelvész, emellett fontos szerepe volt a nyenyec írásbeliség kialakulásában. Idősebbik fiúk, Borisz édesapjának történetét írta meg egy orosz nyelvű poémában. Őccse, Valerij több elbeszélést írt, szintén oroszul. Bár visszatért a nyenyec földre, sosem tudott rendesen megtanulni nyenyecül.

A következő tíz és fél oldalt egy könyvlista foglalja el. A könyveket Dyekiss Virág, Nagy Katalin és Vándor Anna hozta Joskar-Olából, a listát utóbbi kettő állította össze, rövid ismertetőt fűzve mindegyik kötethez. Az sajnos nem derült ki, hogy a könyveket hova hozták, mely intézményekben lehet hozzájuk férni. (Amennyiben a kötetekkel magángyűjteményüket gyarapították, célszerűbb lett volna Új finnugor kiadványok vagy hasonló címen közölni a listát.) A néhány soros ismertetések érthető módon nem túl informatívak, általában a tartalom műfajára, nyelvére vonatkoznak (sajnos időnként ez utóbbi sem derül ki). Az olvasónak időnként az az érzése, hogy az ismertetett kiadvány valójában az uralisták vagy az adott nép kultúrája szempontjából is érdektelenek, említésre sem méltők, és a terjedelmet érdemesebb lett volna az érdekesebb kötetek részletesebb ismertetésére áldozni. Mivel egyes kötetek magyar nyelvűek vagy magyarul is elérhetőek, magyar szöveget is tartalmaznak, a nem szakmabeli olvasókat is nyilván érdekelné, hogyan juthatnak hozzájuk.

A listát Bárány Borbála írása követi: akárcsak blogunkon, itt is Jeremej Ajpin A hantik, avagy a hajnalcsillag című kötetét mutatja be. A Finnugor Világban megjelent ismertetés azonban a nálunk olvashatótól jelentősen eltér, részletesebb és inkább a szakmai közönségnek szól.

A következő több mint két oldalon Csúcs Sándor ismerteti Reguly Antal Kalendáriumát. Sajnos a címből nem derül ki, hogy valójában egy orosz nyelvű kiadványról van szó. Reguly németülk írta feljegyzéseit, ezt fordították magyarra, majd magyarról oroszra. Az orosz változat hamarabb jelent meg, mint a magyar, mert a magyar küldöttség ezt vitte ajándékba a Finnugor Népek V. ilágkongresszusára Hanti-Manszijszkba. (Ez nyáron volt, a magyar változat azóta sem jelent meg.) A cikkből csaknem egy oldalt tölt ki a kötetből vett idézet. Ez jól illusztrálja, hogy a napló – bár a Reguly-kutatásnak kétségkívül fontos forrása – nem túl izgalmas olvasmány, igen tömör megjegyzések olvashatók benne. A szemelvényt egyébként Csúcs Sándor fordította vissza oroszból magyarra.

Ezután Karsai Bálint számol be egy oldalon a nagyigmándi Pápay József Általános Iskola tanulóinak kirándulásáról a Jamal-Nyenyec Nemzetiségi Körzet Suriskari járásába, ahol Pápay József gyűjtött.

A következő három és fél oldalon Csúcs Sándor számol be néhány őszi rendezvényről: a Lakó- és a Reguly- és a Schmidt Éva-emlékülésről, a Kutatók Éjszakájáról az ELTE Finnugor Tanszékén, a Magyar Tudomány Ünnepéről az ELTE Finnugor Tanszékén és az MTA Nyelvtudományi Intézetében, a Kontrasztok című pozsonyi konferenciáról, ill. a helsinki Finnugor Társaság jubileumáról. Sajnos e sorok írójának, aki részt vett ezen események némelyikén, azt kell konstatálnia, hogy a beszámolók néhol pontatlanok. Így pl. a Schmidt Éva-emlékülésen Sipőcz Katalin előadásának témájához alig kapcsolódott mindaz, amit Csúcs Sándor kiemel; Csepregi Márta előadása nem azt igazolta, hogy a likriszovszkojei nyelvjárásból feljegyzett interdentális spiráns beszédhiba eedménye, hiszen, mint arra Csepregi utalt is, csupán Honti László hasonló véleményéhez csatlakozott: Csepregi előadása inkább azt firtatta, hogy miért uralkodhatott sokáig az a vélemény, hogy megőrzött ősi vonásról van szó; a rendezvényen nem a Schmidt Éva Könyvtár négy, hanem harmadik és negyedik kötetének bemutatójára került sor. Sajnálatos az is, hogy az ELTÉ-n szervezett Magyar Tudomány Ünnepéről lényegében csak annyit olvashatunk, amennyit a rendezvényre szóló meghívóban is.

A számot Falk Nóra két írása zárja. Egy oldalon számol be arról, hogy Juha Siltinen Piaf Piaf című darabját mutatta be a Bárka Színház Jorma Uotinen rendezésében, illetve másfél oldalon közöl különböző (főként kulturális) híreket.

Sajnos a kiadvány alaposabb szerkesztést igényelne, igen sok az olyan hiba, melyről nehéz eldönteni, helyesírási vagy sajtóhiba-e. Az említett könyvlistából egyes esetekben hiányzik a bemutatott kötet eredeti címe is.

Szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy az írások továbbra sem érhetőek el az interneten, és olyan információt sem találunk, amely ezen a téren várható változásra utalna.

2008. december 24., szerda

Finnomságok karácsonyra

Míg Joulupukki (a finn Mikulás és karácsonyi ajándékhozó) száguldozik keresztbe-kasul Európának azon a részein, ahol nem a Jézuskától várják az ajándékot, addig a finnek többsége nagy készülődésben van, hogy a karácsonyi asztalra varázsolja mindazokat a finomságokat, amelyek a a hagyományos karácsonyi menü részét képezik. Nemcsak Télapó érkezik kicsit megkésve finnékhez, hiszen magyar szemmel a „húsvéti sonka” is anakronisztikusnak tűnhet a fenyőágakkal díszített ünnepi asztalon. A sonka ugyanis a menü egyik központi része, persze nem önmagában, hanem különböző rakott egytálételekkel kiegészítve (ezeknek finnül laatikko a neve, amelynek a jelentése amúgy láda, ld. postilaatikko ’postaláda’, az ételek esetében a szó valószínűleg az edény formájára utal). A laatikkók készülhetnek répából, krumpliból vagy a magyarok számára kevéssé ismert, Finnországban viszont annál kedveltebb lanttuból, vagyis karórépából. Mindezt különböző halételek és céklasaláta (rosolli) is kiegészíthetik.

Ahogy nálunk is, északi nyelvrokonainknál is fontos szerepe van a karácsonyi menüben az édességeknek. A joulutorttu (’karácsonyi torta’) az egyik legjellegzetesebb, neve talán kicsit megtévesztő, valójában szilvalekváros pöttyel díszített leveles tésztájú péksüteményről van szó. A másik fontos édesség a piparkakku, amely nemcsak a december végi ünnep elmaradhatatlan része, mivel már jóval korábban, a kiskarácsonyi (pikkujoulu) bulikon is találkozhatunk vele, sőt a hangulatos könyvesboltokban, munkahelyi ünnepségeken egy gőzölgő piros ital kíséretében is föl-fölbukkan. A piparkakku szó szerint borssüteményt jelent, az előtag valószínűleg az édesség fűszeres ízére utal. Funkciójában leginkább a mi mézeskalácsunkra hasonlít, fát is díszítenek vele, házacskát is építenek belőle, és úgyanúgy felcicomázzák, mint mi a mézeskalácsokat, azonban az alaptésztája különbözik a nálunk megszokottól.

A forró piros ital, amelyet a vásárlásban megfáradt és átfagyott vendégeknek kínálnak minden kávézóban, a glögi névre hallgat. Létezik alkoholos és alkoholmentes változata is, leginkább a forralt borra hasonlít, de erősen „erdei” íze van a különböző bogyók miatt, amelyekből készül. A poharunk alján megbúvó mazsolákat és manduladarabokat érdemes kihalászni, a glögitől nagyon finom ízt kapnak.

A mandulával kapcsolatban szót kell még ejteni a karácsonyi kásáról (joulupuuro), amely valójában tejberizst jelent. Amikor elkészül a kása, a lábosba belecsempésznek egy szem mandulát, amelynek megtalálója szerencsés évnek néz elébe.

Ha sikerült kedvelt csinálni az északi ország ízeihez, alább megtalálható néhány finn karácsonyi nyalánkság receptje, amelyeket még van időnk egzotikumként a bejgli mellé odavarázsolni.

A piparkakku receptje magyarul is olvasható a következő címeken:








A joulutorttu receptje (http://www.ruokaohjereseptit.fi/reseptiohje/joulutortut/, illetve a kép: http://www.kannistonleipomo.fi/?page_id=33&categoryname=sesonki):


Karácsonyi tortácska

25 dkg sütőmargarin
25 dkg túró
25 dkg/4 dl búzaliszt
1 teáskanál sütőpor
30 dkg szilvalekvár (sütésálló)
A megkenéshez: 1 tojás

Keverjük össze a szobahőmérsékletű vajat és a túrót. Gyors keverés közben adjuk hozzá a búzaliszt-sütőpor keveréket. Keverjük össze alaposan a tésztát. Tegyük be a hűtőbe egy kis időre, hogy megszilárduljon. Szórjunk lisztet a gyúródeszkára. Nyújtsuk ki a tésztát kb. fél centiméter vastagságúra. Hajtsuk össze háromszor, és kétszer-háromszor még nyújtsuk ki, mindig háromszorosan összehajtva. A fölösleges lisztet kalácskenő ecsettel távolítsuk el az összehajtandó rétegek közül. Csavarjuk be a tésztát alufóliába vagy fóliába, és tegyük be a hűtőbe fél órára. Nyújtsuk ki a tésztát a belisztezett deszkán 45 cm x 36 cm-esre. Derelyeszaggatóval vágjunk a tésztából 9 cm-es oldalhosszúságú négyzeteket. A négyzetnek mind a négy sarkát vágjuk be az átlója mentén. Tegyünk szilvalekvárt a négyzetek közepére. A tortácska minden második „szarvát” fogjuk meg és nyomjuk össze, hogy csillag alakú tortácskákat kapjunk. Kenjük meg a csillagokat tojással, és 225 fokon a sütő alsóbb részén 10-12 percig süssük. Langyosan, porcukorral meghintve tálaljuk.
És végül a glögi elkészítési módja (az alábbi finn nyelvű oldalról: http://www.yhteishyva.fi/ruokamaailma/reseptit/juomat_a_k/fi_FI/joulun_punainen_glogi/)


Karácsonyi piros glögi
4 adag

5 dl higított feketeribizli-lé
1 darab fahéjrúd
5 darab egész szegfűszeg
1 narancs héja
1 üveg vörösbor
1 evőkanál barnacukor

A kész italhoz:
narancsdarabok vagy hámozott mandula
mazsola

Öntsük a gyümölcslét és a fűszereket egy lábosba. Lassú tűzön kb. 10 percig főzzük. Adjuk hozzá a vörösbort és a cukrot és forraljuk fel. Adagoljuk ki poharakba, majd díszítsük a poharakat narancsdarabokkal, mazsolával és mandulával.


A finn konyháról olvashatunk még például a következő címeken:
http://www.valtozovilag.hu/zx/finn_konyha.htm

http://www.mindmegette.hu/index.php?apps=cikk&cikk=12254

vagy Bokor Judit könyvében: Finn konyha. Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet. Budapest: 1987.

2008. december 23., kedd

Hogyan ne legyünk alkoholisták Szibériában

„Mindenki ivott. Sokat vagy keveset, de ivott. Ki ésszel, ki ész nélkül. Ki pénzzel, ki pénz nélkül. Különbözőképpen ittak, mindenki a maga módján.” Valóban, a kilátástalanság érzése sok őslakos természeti népnél vezet alkoholizmushoz; nem történt ez másként a hantiknál sem. Gyemjan, a regény főhőse is erre a következtetésre jut: a „romlott víz” – a vodka – tompítja a fájdalmat. „Ha többet iszik, még az is megtörténhet, hogy teljesen el tudja fojtani lelki fájdalmát, ideig-óráig meg tud róla feledkezni, Lehetséges, hogy ezért kaptak rá a romlott vízre a Folyó alsó folyásánál élő rokonai?! Bennük is van fájdalom – régen kitúrták őket a saját, megszokott helyükről az olaj- és gázkutatók, az utak, a városok építői. Ezért igyekeznek eloltani lelkük belső tüzét, de nem tudják, hogy a romlott víz sokkal veszélyesebb, mint maga a tűz…”

A hantik (vagy külső elnevezéssel osztjákok) Nyugat-Szibériában, az Ob folyó és mellékfolyói mentén, mintegy félmillió négyzetkilométer kiterjedésű területen élnek. (A hantikról részletesebben ld. pl. http://fu.nytud.hu/hivhan.htm) A statisztikák szerint a hantiknak körülbelül a fele beszéli anyanyelvét, és az asszimiláció, a környező – elsősorban orosz – népességbe való beolvadás erősen fenyegeti őket. Hagyományos halász‑vadász‑réntartó életmódjuk mára veszélybe került: a szibériai kőolaj- és földgázkitermelés a környezetet teszi tönkre, az olajmunkások pedig helikopterről vadásszák az őslakosok rénszarvasait és kifosztják a szálláshelyeket. A nyelv presztízse alacsony, és az erős nyelvjárási tagoltság miatt lehetetlen egységes irodalmi nyelvet létrehozni. Mindennapos jelenség a vegyesházasság és a kétnyelvűség, ma már sokan élnek faluban vagy városban, de a tajgai szálláshelyen született gyerekek is bentlakásos iskolába járnak, ahol elszigetelődnek a hagyományos hanti kultúrától. A felnőtteknél a kilátástalanság sokszor a hanti identitás válságához és alkoholizmushoz vezet. Márpedig aki Szibériában iszik, az nem tudja ellátni a hagyományos életmódból adódó feladatokat, és a maga és családja életével játszik.

Ebben a környezetben több írógeneráció is felnőtt; a ma alkotók egyik legjelentősebb alakja, Jeremej Ajpin 1948‑ban született, halász-vadász családban nevelkedett, majd felsőoktatási végzettséget szerzett. Anyanyelvén, szurguti hanti nyelvjárásban és oroszul ír. Aktív közéleti tevékenységet folytat, parlamenti képviselőként is dolgozik. Oroszországban eddig közel tíz regénye jelent meg. Magyarul a 80-as évektől kezdve több novelláját, publicisztikáját olvashattuk különböző folyóiratokban, 1998‑ban jelent meg A hamvadó tűznél című, önéletrajzi ihletésű elbeszélés-gyűjteménye, a 2003-ban kiadott, Szűzanya a véres havon című, megrázó és nagy jelentőségű művében pedig az 1934-es kazimi hanti felkelés vérbefojtását dolgozta fel.

A hantik, avagy a Hajnalcsillag címmel magyarul 2008-ban megjelent regény az 1977 és 1987 közötti időszakban született, ám az itt felvázolt helyzet azóta sem oldódott meg. A könyv voltaképpen egy néhány napos utazás története: Gyemjan, a Medve nemzetségből származó vadász a tajgai szálláshelyről elindul a faluba szőrmét leadni, bizonyos árucikkeket vásárolni, és az internátusban tanuló fiait meglátogatni, majd visszautazik a szálláshelyre. Ajpin már az elején baljós jelekkel adja meg az alaphangulatot: Gyemjan kutyája, Harko furcsán ugat, és a szarvastehén borjának, Pevnek sem akarózik elszakadni az anyjától, akire a történet végén fontos szerep vár. Hősünk e baljós előjelek után, mindjárt az utazás elején találkozik az „olajosokkal”: két orosz kőolajkutatóval, ám ekkor még derűlátón viszonyul hozzájuk, és az egész emberiséggel érzett rokonságtudat munkálkodik benne. Csakhogy aztán eszébe jutnak azok a földijei, akiknek a területét már elérte a kőolaj-kitermelés, és derűlátása hamar tehetetlen dühvé alakul át. Kezdeti balsejtelme végül akkor igazolódik be, amikor hazatérve újra találkozik a kutatókkal.

Előfordulhat, hogy A hantik, avagy a Hajnalcsillag az olvasó részéről fokozott összpontosítást igényel, mert maximálisan érvényesül benne az emberi elmére jellemző nem-lineáris, asszociatív gondolatfűzés: a főhősnek az utazás során egy-egy tájról eszébe jut egy rokona, ismerőse, egy‑egy jelentős esemény, arról egy másik és így tovább. A dolgot tovább bonyolítja, hogy ezek a közbeszúrt epizódok, Gyemjan földijeinek sorstörténetei egészen tág időszakokat ölelnek fel, évtizedeket ugrunk előre és vissza az időben, néha csak egy bekezdés, de néha egy egész fejezet erejéig, igaz, Ajpin rendre visszahoz bennünket az ilyen epizódokból a regény főidejébe. A tajga valós emberekkel népesül be, a hányattatott sorsú kis őslakos népről szóló történet pedig személyesebbé, jobban átélhetővé válik az idegen kultúrájú olvasó számára is – nagyobb a fájdalom és nagyobb a tét, mintha csupán a főhős és néhány mellékszereplő alakját rajzolná meg a szerző.

Az utazás történetét nem csak a közeli és távoli rokonok sorstörténetei kísérik végig, hanem a szovjethatalom jellegzetes alakjai és azok kegyetlenségei is – ne feledjük, hogy a regény mindenestül a Szovjetunióban játszódik. Emellett a valós történelmi háttér érzetét, a fiktív történet elképzelhetőségét, lehetségességét Ajpin úgy erősíti, hogy egyrészt több ízben is utal konkrét személyekre (Schmidt Éva osztjakológusra; Rajsevre, a hanti festőre; Seskinre, a manysi szobrászra, vagy éppen egy amerikai kutatónőre), másrészt hosszabb-rövidebb dokumentumszerű betéteket illeszt a szépirodalmi szövegbe a nyelvrokonságról, a hantik lélekszámának csökkenéséről, az alkoholizmus problémájáról, a beolvadásról, az amerikai indiánokról, vagy a világszerte zajló gyarmatosításról. Utóbbi fejtegetések néha olyan hosszúra nyúlnak, hogy kizökkentik az olvasót a regény fő történetéből, és ez megtöri a regényen végigvitt feszültséget.

Aki nem olvasott még hanti szépirodalmat, vagy más őslakos természeti nép irodalmát, annak külön érdekességként hatnak egy halász-vadász-réntartó nép életének színes epizódjai. A szibériai népek hitvilágában jelentős szerepet játszik a medve, és íme: egy medveünnep komplett leírását is megtaláljuk a szövegben. És minthogy természeti népről van szó, egészen másféle tér- és időszemlélet rajzolódik ki belőle, mint amit városi emberként megszokhattunk. Az ilyen művekkel kapcsolatban gyakran felmerül, hogy akár néprajzi, kulturális antropológiai forrásanyagként is olvashatók.

És hogy hogyan végződik Gyemjan története? Sok vidékre már elértek az olajosok, de az ő területét elkerülték – mostanáig. Szűkül a kör és nincs hova menekülni, és hősünk megérti: aki érzi ezt a dühöt, az itallal próbálja csillapítani. Már akkor tudjuk, hogy baj lesz, amikor Gyemjan a visszaút előtt a falusi boltban vodkát vesz – mint mondja, hogy legyen mivel megvendégelni a kutatókat –, pedig több ízben is kiderül, hogy nem szeret és nem is szokott inni: a „lelke nem fogadta be (…) a vodkát, mert alig[hogy] megitta, elhomályosodott a feje, elhomályosodott az elméje, és minden kapcsolatát elvesztette a külvilággal. El, az emberekkel, a fákkal meg a füvekkel, a folyókkal meg a tavakkal, a madarakkal meg a vadakkal. Egyszóval megszakadt a kapcsolata a természettel, a földdel, az élettel. Később, amikor kijózanodott, és eloszlott a részeg köd, lelkében éles-metsző fájdalommal érezte, hogy életének legjobb pillanatai elmentek, visszavonhatatlanul elmerültek a nemlétben. (…) Az élet a természettel – az elragadóan tiszta természettel – egységben annyira szép, hogy egyetlen pillanatot sem akart elveszíteni belőle. (…) Ezért sajnálta Gyemjan az emberi élet olyan ostobán megölt pillanatait…” Visszatérve a címbeli kérdésre: hogyan ne legyünk alkoholisták Szibériában? Nos, az üzenet a következő: hiába vagyunk dühösek a világra, a globalizációra és az olajkutatókra, inni azért nem érdemes, mert az élet szép, egyek vagyunk a természettel, és aki részeg, az lemarad a jóról, nem is beszélve arról, hogy részegen az ember a csónakból könnyen beleborulhat a vízbe, vagy halálra fagyhat. De főhősünk hiába él e szerint, végül mégis elbukik: az olajosok leitatják, és írástudatlanságát kihasználva kicsalják tőle értékes szarvastehenét, amelyet egész egyszerűen levágnak és megesznek. Íme, Gyemjan nem lett alkoholista, mint oly sokan mások, de elég volt egyszer engednie a felejtést ígérő ital kísértésének, nemcsak az elvei buktak el, de megalázták, és a jószágát is elorozták.

A regény végkicsengése szomorkás: az értékes szarvastehén elvész, a balsejtelmet megelőlegező Harko kutya elpusztul, Gyemjan pedig számba veszi az életét, az első szerelmét, és egy pillanatig úgy érzi, eggyé válik a Hajnalcsillaggal: „ha eljön az idő, felkel majd keleten (…), és elhozza az embereknek az új napot…” A történeten végighúzódó feszültség kirobban ugyan, de a nyomában szomorúság marad. Annál is inkább, mivel ma, 2008-ban tudhatjuk, hogy a regény keletkezésekor már javában zajló folyamatok hova vezettek. Szibéria tele van Gyemjanokkal, nap mint nap történnek ilyen esetek.

A hantik, avagy a Hajnalcsillag egzotikus és izgalmas világot tár az európai olvasó elé. A hosszúra nyúlt dokumentumbetétek és statisztikai adatok kizökkentenek ugyan a történetből, de aki érdeklődik a kis lélekszámú őslakos természeti népek sorsa iránt, annak ezek a szövegrészek is kínálnak érdekességet. Ami a könyv külső megjelenését illeti, leginkább puritánnak mondanám, de puritánsága egyáltalán nem zavaró; mint a fordító elmondta, az ilyen típusú irodalom kiadására nehéz pénzt szerezni. A regény egyébként a Magyar Versmondásért Alapítvány kiadásában jelent meg, és az a Nagy Katalin ültette át magyarra, aki több hanti és manysi irodalmi mű magyar fordítását jegyzi. A ráhangolódást a borítón a hanti festő, Rajsev grafikája segíti. Ha úgy vesszük kezünkbe a regényt, hogy még csak most ismerkedünk a hantikkal, aggodalomra semmi ok: az előszóból röviden tájékozódhatunk a népről, és jóval bővebben magáról a szerzőről. Az idegen kifejezések megértését egyrészt az író és a fordító lábjegyzetei, másrészt a könyv végén található szószedet segíti. A hantik, avagy a Hajnalcsillag izgalmas olvasmány annak, aki együtt érez a kis lélekszámú, veszélyeztetett, őslakos természeti népekkel; harcos környezetvédőknek, fiatal antiglobalistáknak, neohippiknek különösen ajánlott – akárcsak a hanti (és vogul, azaz manysi) irodalom többi, magyarul megjelent műve is, bár az ismerkedést talán célszerűbb novellákkal, vagy Ajpin jóval hatásosabb művével, a Szűzanya a véres havon című regénnyel kezdeni.

2008. december 22., hétfő

Tõnu Seilenthal a rokon népek támogatását célzó észt programról

A Komi Köztársaság Észtországi Üzleti Hírportálja interjút közöl Tõnu Seilenthallal, a Tartui Egyetem docensével, az Uráli (finnugor és szamojéd) nyelvek és kultúrák észt állami támogatásának programja tanácsának elnökével.

Kérdésre válaszolva Seilenthal elmondta, hogy Észtország számára nem közönbös a rokon népek és nyelvek sorsa. A konkrét támogatásokról nem minisztériumi tisztviselők, hanem független bizottság dönt. Bár elvben a döntést a minisztérium felülbírálhatja, ezt egyszer sem tette meg.

Arra a kérdésre, hogy mennyire sikeres a program, Seilenthal azt válaszolta, hogy a támogatott projektek többsége eddig megvalósult, ha nem is mindig pontosan úgy, ahogy a támogatás elnyerésekor tervezték.

A program a legtöbb pénzt finnugor diákok észtországi egyetemeken és fősikolákon való oktatására fordítja. Eddig egyszerre legfeljebb száz diák tanult a program támogatásával. Az utóbbi időben a doktori programokra jelentkezőket igyekeznek támogatni. A tanulmányikat megkezdők és a végzők aránya nagyjából megfelel az észt diákoknál jellemző arányra. Egyesek korábban hazatérnek, de sokan végeznek is.

Jelenleg a finnugor diákokat nem a régiók küldik, mint öt-tíz évvel ezelőtt, hanem a diák maga felvételizik az egyetemre, és ha felvételije sikeres, támogatást kap a programtól. Ez körülbelül a megélhetésre elég, beleértve a lakbért és az évi két hazautazás költségét is. Kivételes esetekben, ha az adott diplomát csak térítésköteles képzés keretében lehet megszerezni, fizetik a tandíjat is.

Seilenthal szerint a program hatásosságát elsősorban azzal mérhetjük, hogy a megvalósult terveknek mekkora társadalmi hatásuk van. Természetesen elsősorban az oroszországi finnugor társadalmakról van szó.

Egyelőre sajnos nincsenek pontos felmérések arról, hogy a program támogatásával finnugor nyelvekre fordított kiadványok hogyan jutnak el az olvasókhoz és mennyire népszerűek. A minél hatékonyabb terjesztés érdekében igyekeznek együttműködni a hatóságokkal. Így tesznek pl. most, az első mari nyelvű Mariföld-térkép kiadásakor.

A programnak köszönhető a moksa nyelű Mordvin mitológia kiadása. Seilenthal külön kiemeli a komi Nyikolaj Kuznyecov (Nikolay Kuznetsov) temékenységét. Ő egyetemi és doktori tanulmányait egyaránt Tartuban végezte. Most az egyetemen nyelvi lektorként dolgozik, komi nyelvet tanít, emellett az Észt Irodalmi Múzeumban dolgozik, nemrégiben publikált egy Paul Ariste által gyűjtött komi folklórgyűjteményt. (Jelenleg a Tartui Egyetemen négy finnugor nyelv tanulható anyanyelvi – helybeli doktorandusz – tanártól: erza, mari, komi és udmurt. Ez egyedülálló a világon. Seilenthal nem említi, de Kuznyecov szerzője egy kicsi, de nagyon jól használható komi–magyar szótárnak is.)

A tervek szerint készül egy kb. húszezer szócikkes észt–udmurt szótár, mely remélhetőleg már jövőre megjelenik. Több hasonló szótár kiadását is tervezik.

Sajnos azonban évek óta nem tudnak megoldást találni arra, hogyan támogathatnának más jellegű: környezetvédelmi, egészségügyi programokat, melyek nem kevésbé fontosak az uráli népek megmaradása szempontjából. A program tanácsának ugyan lenne joga ilyen projekteket is támogatni, de elsősorban a források szűkössége miatt erre eddig nem került sor. Ha azonban Oroszoroszországból indul ki hasonló kezdeményezés, azt tudják támogatni. Ehhez azonban az szükséges, hogy a projekt valamilyen észt szervezettel való együttműködés keretében valósuljon meg. Ilyen partnereket nem nehéz találni.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy miben nem sikeres a program, Seilenthal azt válaszolta, hogy korábban tervezték, hogy biztosítják a felsőfokú végzettség észtországi megszerzésének feltételeit a szibériai uráli népek tagjai, manysik, hantik, nyenyecek számára is. De közülük mindössze egy nyenyec tudta megszerezni a magiszteri fokozatot, a többiek hamarabb megszakították tanulmányaikat.

Az észt, a finn és a magyar tevékenységet összehasonlítva Seilenthal azt válaszolta, hogy Magyarország sokkal kevesebb diákot fogad, mint Észtország. Magyarországra a régiók (pontosabban azok minisztériumai) küldik a diákokat. Az így küldött diákok az esetek többségében nem is beszélnek finnugor nyelvet.

Finnországban nem teljes képzésre, csupán egy-két szemeszterre fogadnak diákokat, elsősorban doktoranduszokat, ill. olyanokat, akik már fokozatot szereztek.

Mindhárom ország közös problémája, hogy tanulmányuk végeztével a diákok nem mindig térnek haza. Persze egyes esetekben valamilyen módon külföldön is saját népük javát szolgálják, de nem minden esetben. Ezen azonban aligha lehet segíteni.

Amikor Európában Oroszországról beszélnek, gyakran egy etnikailag homogén, csupán oroszok által lakott államra gondolnak. Amikor októberben Párizsban finnugor kulturális hetet tartottak, sokak számára meglepetés volt, hogy Oroszországban van élő udmurt nyelv és kultúra.

A program iránt a legélénkebben Mariföldön, Udmurtiában és Mordóviában érdeklődnek. Meglepően kevés a Komi Köztársasággal való együttműködés – ennek oka azonban lehet az is, hogy ők máshol találnak fedezetet programjaik finanszírozására, például Finnországban vagy a Barents-tengeri együttműködés programjaiban. Szintén kicsi az érdeklődés a balti-finn népek (karjalaiak, vepszék) körében: ők könnyebben és gyorsabban kapnak támogatást Finnországtól.

A programm finanszírozásának keretét az idén évi 3-ról 5 millió észt koronára (192 ezer, ill 320 ezer euró) emelték. Ezt az összegetolyan célokra – a gazdasági válság ellenére – a jövő évre sem csökkentették. A költségvetés teljes összegéhez és a lakosság számához viszonyítva egyaránt Észtország fordít a legtöbbet erre a célra.

Ráadásul Észtország nem ebből a forrásból költ a pénzt olyan célokra, mint a Finnugor Népek Konzultatív Bizottsága tagságának évi tizenegyezer eurós tagsági díja, ahogy pl. Magyarország teszi, hanem az ilyen költségeket más állami forrásokból biztosítják. Külön költségvetési forrásokból tartják fenn a Fenno-Ugria Társaságot, amely kb. félmillió észt koronát (32 ezer euró) kap évente. A felsoroltakon kívül is lehet állami forrásokhoz jutni, így például a Tartui Egyetem másfélmillió koronát (96 ezer euró) kapott a finnugor nyelvek kutatásának céljára.

Seilenthal azt is elmondta, hogy a rokon népek támogatására indított észt, finn és magyar programok között nincsenek viták, nézeteltérések. Finnországban már 1993-ban folytattak tárgyalásokat az együttműködésről. Ekkor döntés született arról, hogy a három állam egyetlen közös programot indít az uráli népek támogatására. Ez azonban nem indult el, így a finnek elindították saját programjukat. Az észt kormány 1998-ban fogadta el saját programját, pénzügyi támogatásban 1999 óta részesül. [Diákokat azonban már jóval korábban is fogadtak. – FL]

A három ország kulturális és oktatási miniszterei 2000-ben újra találkoztak Tartuban, ekkor úgy döntöttek, hogy létrehoznak egy munkabizottságot, melyben a nemzeti programok vezetői hároméves váltással felváltva vezetik a csoportot. Ez év végéig Finnország elnököl, legutóbb november végén tartottak találkozót a közös projektek megvitatására. Észtország 2009 és 2011 között fog elnökölni.

A találkozók célja a tapasztalatcsere, így például Mariföld korábban említett, mari nyelvű térképe adta az ötletet ahhoz, hogy a finnek udmurt nyelvű Udmurtia-térképet bocsássanak ki. Az észtek egyébként is azt tervezik, hogy minden finnugor köztársaság térképét elkészítik a névadó nemzet nyelvén. A programok közül leginkább a múzeumok együttműködése jelentős, ezt Finnország koordinálja.

A közös projektek száma feltehetően nőni fog. Az Európai Unió két és fél millió eurót különített el az oroszországi finnugorok számára indított projektek részére. A következő évre ugyanekkora összeg lesz elkülönítve. Azonban az Európa Tanács még nem dolgozta ki a projektek finanszírozási mechanizmusát, ennek következtében ezt az öt millió eurót jövőre kell elkölteni.

Az észt program első tíz éve jövőre lejár, idén decemberben kezdik kidolgozni az újabb tíz éves program alapjait. Radikális változások azonban nem várhatóak. Az oktatás és a projektek finanszírpozásának aránya (az összeg fele-fele) nem változik, de bevezetik a rövidebb részképzések (egy-két szemeszter) támogatását. Remélik, hogy az oktatási, tudományos és tömegkommunikációs programok mellett környezetvédelmi és egészségügyi programokat is tudnak támogatni. Ha az új programot elfogadták, reklámkampánnyal próbálják meg felhívni rá a potenciális oroszországi partnerek figyelmét.

Az észtországi politikusok pártállástól függetlenül fontosnak tartják a finnugor népek közötti együttműködést. A program tanácsa jó kapcsolatokat ápol az észt országgyűlés külpolitikai bizottságával. A bizottság rendszeresen meghallgatja a program képviselőit. A képviselők jelentős része kifejezetten érdeklődik a finnugor ügyek iránt.

A program, akárcsak a hasonló finn és magyar program, két fővel képviselteti magát a Finnugor Népke Konzultatív Bizottságában. Mivel kevés az ember, ugyanazok ülnek a különböző bizottságokban. [A bizottság honlapján nem érhetők el a bizottsággal kapcsolatos alapvető információk, így például a tagok listája és munkaterve sem. Egyedül a 2008. november 10–11-i ülés programja és résztvevőinek listája szerepel (ezek is kizárólag oroszul). Utóbbi szerint Magyarországot Szíj Enikő képviselte. – FL]

A program tanácsával konzultálnak az európai parlament észt képviselői is, és a parlament is kellemes meglepetést okozott döntésével.

Az interjúban ezután szó esik a komiföldi „finnugor olimpia” tervéről (Seilenthal erről nem kíván nyilatkozni, mert nem érzi magát kompetensnek), ill. arról is, hogy a finnugor egyetemek közötti együttműködést célzó mari javaslat hamvába holt. Seilenthal azonban minden együttműködést szívesen fogad, különösen a finnugor nőszövetség ötletét és a finnugor ifjúsági szervezetek közötti együttműködést emeli ki. Az észt program ezeket is támogatja, finanszírozza konferenciák, szemináriumok, kutatások, monitoringok költségeit. Ha a program költségvetésébe már nem fér be egy-egy jó projekt támogatása, akkor igyekeznek más lehetőségeket keresni.

[Az interjú végén egy ide nem tartozó kérdés, az izsmai komik státuszámnak kérdése merül fel.
Ezt a részt egy külön posztban fogjuk közölni. Az észt rokon népek programjának első öt évéről itt olvashatunk. Lényegében ez a program érvényes a mai napig. A hasonló magyar programról internetes forrást nem sikerült fellelni.]

2008. december 19., péntek

Amikor a finnugorok átgázoltak Európán

„A magyarok nyilaitól ments meg uram, minket…” („De sagittis hungarorum libera nos, Domine…”) – fohászkodtak németföldi templomokban a magyar kalandozások idején. Keletről jött lovas portyázók fenyegették Európa békéjét – dicső eleink.


„A hakkapeliták borzalmas seregétől ments meg uram, minket…” („A horribile Haccapaelitorum agmine libera nos, Domine…”) – fohászkodtak németföldi templomokban a harmincéves háború idején. Északról jött lovas csapatok harcoltak svéd kötelékben – dicső finn nyelvrokonaink.


Ezek a finnugorok ilyen vademberek lennének? Csak annyira, mint mások. A történelmi körülmények hozták létre azt a zavaros helyzetet, melyben a magyar és finn könnyűlovasság oly sikeresen tevékenykedhetett.


A magyar kalandozások szakirodalma tengernyi. A témát szépirodalmi és ismeretterjesztő művek is feldolgozták. Nemzeti tudatunkba a kalandozások kora dicsőséges hadjáratok sorozataként épült be, melynek végét, a csúfos bukást az ember tragédiájához hasonlóan igyekszünk elfelejteni.

A történeti művek természetesen kimerítően tárgyalják a kalandozások minden mozzanatát. Mondandójukból most azokat emelem ki, amelyek talán összekötik a kalandozó magyarok és a hakkapeliták hadi cselekedeteit:



1. A könnyűlovas harcmodor


A magyarok és a finnek egyaránt könnyűlovasok voltak. E fegyvernem ereje a gyorsaságában rejlik. Kiválóan alkalmas a portyázásra, védtelen falvak lerohanására, kirablására. Ez volt a kalandozók elsődleges szándéka, ezért indították hadjárataikat.

A finnek az 1618-tól 1638-ig tartó harmincéves háborúba a svédek oldalán keveredtek bele. Könnyűlovas harcmodoruk felszereltségükből adódott: a svéd hadvezetés nem tudta vagy talán nem is akarta segédcsapatait nehézpáncélzattal ellátni. A kalandozó magyarok és a finn hakkapeliták karcmodora nagyon hasonló volt (a finnek harcmodoráról lásd lejjebb).

A könnyűlovasság sikeres alkalmazása csak bizonyos körülmények között lehetséges. A harmincéves háború bebizonyította, hogy e harcmodor zárt tömbben felállt nehézlovasság ellen nem vethető harcba, különösen akkor, ha a nehézlovasságot tüzérség is támogatja. A harmincéves háború a hadművészet nagy fejlődésének korszaka volt. Legkiemelkedőbb hadvezérének a német Wallenstein bizonyult. A beavatkozó országok tábornokai számos újítással gazdagították a háborúskodás tudományát. A svéd parancsnokok sikeresen alkalmazták a finn könnyűlovasságot.



2. A körülmények


A zsákmányszerzés mint gazdasági tevékenység szervesen beépült a sztyeppi népek életmódjába. A nomád legeltetés és az időről-időre továbbköltöző pásztortanyák mellett kiegészítő tevékenységként űzött földművelés nem eredményezett olyan mennyiségű és minőségű exportcikkeket, melyekkel a kereskedelembe tartósan be lehetett volna kapcsolódni. A mások által termelt és olyannyira áhított javak ezért csak erőszakkal voltak beszerezhetők. A Kárpát-medencébe betelepült magyarság zsákmányszerző akciókat indított Európa különböző égtájai felé. Ekkor meglepve tapasztalták, hogy még annál is erősebbek, mint amilyennek gondolták magukat: fegyverzetük és a színlelt megfutamodáson alapuló ravasz keleti harcmodoruk ismeretlen volt e tájakon. A kalandozók fényes sikereket arattak. Még inkább meglepődtek Európa megosztottságán: a különböző kisebb-nagyobb királyok és fejedelmek szívesen szerződtették a magyarokat – felfegyverzett, kiképzett magyar vitézeket lízingelhettek, fizetségük az volt, amit raboltak. A kalandozók tehát meglepték Európát, s a politikai viszonyokat ügyesen kihasználva ideig-óráig még fenn tudták tartani sztyeppi jellegű életmódjukat.

A finn hakkapeliták sikerei hasonló okokra vezethetők vissza: akkor alkalmazták a könnyűlovas harcmodort, mikor Európa ismét kezdte elfelejteni azt. A finnek erős és igénytelen lovai kiválóan megfeleltek a könnyűlovasság céljainak. A harmincéves háború idejére már feledésbe merültek a kalandozók rémtettei, sőt a tatárjárás is. (Mely egyébként Magyarországnál nyugatabbra nem jutott, de nálunk is azért okozott olyan pusztítást, mert már mi is elfeledtük a könnyűlovasság alkalmazásának és támadása elhárításának fortélyait.)

A kalandozások korához hasonlóan megosztott volt Európa a 17, század első felében is: gazdasági és politikai csatározások közepette Európa belsejéből fokozatosan az Atlanti-óceán partjaira tevődtek át a kereskedelmi központok, a német egység tűnőben volt, a háborút kezdeményező felek sikeresen vonták be a szomszéd országokat is csetepatéikba (lásd Bethlen Gábor, I. Rákóczi György és Erdély). A harmincéves háborúba II. Gusztáv Adolf svéd király a lutheránus német választófejedelmek oldalán avatkozott be, de valójában Svédország nagyhatalmi pozícióit kívánta megerősíteni.


Ha netán elfeledtük, amit az iskolában tanultunk a kalandozásokról, akkor föllapozhatjuk az enciklopédiák, kézikönyvek megfelelő helyeit. A hakkapelitákról azonban igen csekély a magyar nyelvű szakirodalom, ezért tekintsük át az alapvető tudnivalókat:


A hakkapeliták neve csatakiáltásukból ered. A Hakkaa Päälle! jelentését és hangulatát talán a Vágd kupán! fordítás adja vissza legjobban.

Az 1500-as évek végén, a lengyel–svéd háborúban jelennek meg először a csatamezőkön, majd az 1600-as évek elején már az oroszok ellen is hadba küldik őket. A svéd hadrendbe három finn lovassági ezred tartozott:


1. Uusimaai és Hämei Lovassági Ezred (svédül: Nylands och Tavastehus läns kavalleriregemente)

2. Turkui és Pori Lovassági Ezred (Åbo och Björneborgs läns kavalleriregemente)

3. Viipuri és Savonlinnai Lovassági Ezred (Viborgs och Nyslotts läns kavalleriregemente)


A harmincéves háború idején Gustav Horn marsall parancsnoksága alatt értek el sikereket.



Nevezetes ütközeteik:

1631 – Breitenfeld

1632 – Lech és Lützen (utóbbi helyen Wallenstein legyőzi a svédeket, a csatában Gusztáv Adolf is életét veszti)

1634 – Nördlingen

1642 – Lipcse

1645 – Jankau

1648 – Lens


A hakkapeliták mesterien alkalmazták a váratlan roham és gyors visszavonulás módszereit. Fegyverzetüket sisak, mellpáncél, kard és pisztoly alkotta. Lovaikat is kiképezték a gyalogság elleni harcra: a paripák rúgták, taposták az ellenséget. Vágtában rohamoztak, először az ellenségtől húsz lépésnyire sütötték el pisztolyaikat, a második lövést pedig öt lépésről adták le, majd kardot rántottak, és kézitusát kezdeményeztek.

2008. december 18., csütörtök

Új fejlemények a nyelvrokonság terén

Laikusok gyakran kérdezgetik, hogy ha a magyar finnugor (uráli) nyelv is, kiderülhet-e, hogy mégsem, ill. mi kellene ahhoz, hogy kiderüljön, hogy mégse. Ez utóbbira röviden azt válaszolhatjuk, hogy kb. az, hogy dőljön össze minden, amit a nyelvekről gondolunk. A részletesebb válasz itt található.

Mint arról a belinkelt helyen is szó esik, előfordulhat az, hogy egy új nyelvet sorolnak egy nyelvcsaládba. Ez a poszt is egy ilyen eseményről szól. Az uráli nyelvek családja ugyan nem bővült, de egy olyan, korábban rokontalannak tartott nyelv tűnik megtalálni a rokonságát, mely uráli nyelvekkel is érintkezik. A ket nyelvről van szó, melyet a Jenyiszej felső és középső folyásánál beszélnek. A ket az uráli nyelvek közül a keleti hantival és a szelkuppal érintkezik. Ezek a csoportok néprajzilag annyira hasonlítanak, hogy a korai szakirodalom egyaránt osztjáknak nevezte őket: a keteket a jenyiszeji osztjáknak, a szölkupokat narimi osztjáknak vagy osztják-szamojédnek, a tulajdonképpeni hantikat obi vagy jugriai osztjáknak.

Nos, a ketet sokáig próbálták rokonítani különböző nyelvekkel, sikertelenül. Legutóbb azonban egy Edward Vajda nevű (magyar származású, de magyarul folyékonyan nem beszélő) amerikai nyelvész amellett érvelt, hogy a ket az úgynevezett na-dene nyelvcsaládba tartozik. A na-dene két ágra bomlik, az egyik ága a tlingit nyelv, a másik ágába az ejak nyelv (melynek utolsó beszélője éppen idén húnyt el) és az atapaszka nyelvek (mely így önmagában is Észak-Amerika második legnagyobb nyelvcsaládja, ill. az első, ha Mexikó már nem számítjuk ide), az ide tartozó 31 nyelvet Alaszkában, Kelet-Kanadában, Washington és Oregon állam partjainál, ill. az Egyesült Államok déli részén, a mexikói határ közelében beszélik (néhány közülük ismertebb, mint például a navajo vagy az apacs).

Vajda érvelését a nyelvészek közössége jól fogadta, február végén a lipcsei Max Planck Intézet külön szimpóziumot szervezett a témának. Akit érdekelnek Vajda érvei, itt olvashatja el őket. A felfedezés jelentőségét sokak szemében az adja, hogy először sikerült nyelvi kapcsolatot kimutatni a Bering-szoros két oldalán élő népek között. Már régen köztudott, hogy Amerika a Bering-szoroson keresztül települt be, de ennek nyelvi nyomát eddig nem sikerült kimutatni.


A kép forrása


(Köszönöm Szeverényi Sándornak, hogy e fejleményekre felhívta a figyelmem.)

2008. december 17., szerda

Finnugor rulett

Az Orosz Kulturális Központban ma kiállítás nyílt Hanti-Manszijszkról és a Finnugor Népek V. Világkongresszusáról. Sajnos az intézet honlapjáról nem derül ki, hogy a kiállítás meddig tart nyitva, és mikor tekinthető meg egyáltalán. Így aztán kedves olvasóinknak csak azt tudjuk tanácsolni, hogy játszanak orosz rulettet: látogassanak el az Andrássy út 120-ba, és aztán vagy meg tudják nézni a kiállítást, vagy nem.

2008. december 15., hétfő

Hány uráli nép van? 6. Udmurtok és beszermánok

Ha ezt a sorozatot húsz éve írtam volna, ezt a részt minden bizonnyal nem írtam volna meg. Az udmurt nyelv ugyanis viszonylag egységes, irodalmi változata is csak egy van. Nyelvjárási különbségek ugyan akadnak, de ezek nem jelentősek: a kommunikációban ugyan teremthetnek vicces félreértéseket, fennakadásokat, de különösebb gyakorlás nélkül is azonnal szóba elegyedhet két udmurt akkor is, ha mindketten csak anyanyelvjárásukat beszélik. Udmurtián belül főképp az északi és déli nyelvjárásokat különböztetik meg, de ezek között széles átmeneti sáv van, és a szomszédos faluk nyelvjárása között mindig csak apró az eltérés. A Kirovi Terület északabbi felében, Kirov városa és az udmurt határ között az északi nyelvjárás egy változatát beszélik. A Kirovi Terület déli részén, továbbá a Mari Köztársaságban, Tatarsztanban és Baskíriában a déli egyes változatait beszélik: ezek viszonylag távol állnak az Udmurtiában beszélt déli nyelvjárásoktól és egymástól is. Legtávolabb a Szverdlovszki Területen, Krasznoufimszk városa környékén beszélt nyelvjárás tér el a többitől. Ezt erős mari hatás érte, és már valóban nehezen lenne érthető a többi udmurt számára (valójában azonban a terület annyira elzárt és annyira távol esik a többbi udmurt területtől, hogy nincs érintkezés közöttük). Az itt élő udmurtok azonban egyértelműen udmurtnak tartják magukat – már ha még van belőlük. Feltehetően mára már nem sokan élhetnek, a fiatalabb generációk elmarisodtak.

Él azonban Észak-Udmurtiában az udmurtoknak egy sajátos csoportja, a beszermánok. 2002-ben kb. háromezren vallották magukat beszermánnak, a huszas években még kb. tízezren. Nevük eredete nem pontosan tisztázott, de a legvalószínűbb, hogy a muzulmán szóból ered, akárcsak a Magyarországon is ismert böszörmény népnév (ez azonban nem jelenti, hogy a beszermánok és böszörmények között valamilyen szorosabb kapcsolat lett volna). Korábban volt olyan feltételezés, hogy a beszermánok eludmurtosodott tatárok, de ezt a feltétlelezést később elvetették. Néprajzi és nyelvi adatok alapján nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy a beszermánok olyan udmurtok utódai, akik délről, a mai Tatarsztan területéről vándoroltak a mai Udmurtia északi részébe. Arról nincsenek rendelkezésünkre álló adatok, hogy a beszermánok valaha is muzulmánok lettek volna (bár ez sem zárható ki): lehet, hogy nevüket mindössze annak köszönhetik, hogy muzulmánok közül, esetleg muzulmánokkal együtt vándoroltak be új lakóhelyükre.

A beszermánok nem lógnak ki különösebben az udmurtok csoportjai közül. Nyelvjárásuk sajátos átmenetet képez a déli és az északi nyelvjárások között, kissé sarkítva azt mondhatjuk, hogy kiejtését tekintve inkább a déli, nyelvtanát tekintve az északi nyelvjárások közé tartozik. Mivel azonban a beszermánok az északi udmurtok között élnek, eltérésük az „udmurt” udmurtoktól feltűnőbb, mint a többi udmurt csoport eltérése egymástól: ez lehet annak az ötletnek az alapja, hogy a beszermánokat önálló népnek tekintsük.

Ez a vélemény azonban nem igazán elterjedt. Az orosz Wikipédia például önálló népnek nevezi a beszermánokat, de azt írja, hogy egy udmurt nyelvjárást beszélnek. Létezik egy A Beszermán Nép Udmurtiai Egyesülete nevű, hivatalosan bejegyzett társaság, de ennek tevékenységéről csak annyit tudunk, hogy beszermán ünnepeket szervez. Egyes moszkvai nyelvészek pedig, akik a beszermánnal kapcsolatban végeztek önálló kutatásokat, de a többi udmurt nyelvjárást nem vagy alig ismerik, szívesen beszélnek beszermán nyelvről.

Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a beszermánt már csak idős emberek beszélik, a fiatalabbak eloroszosodtak, esetleg „eludmurtosodtak”, azaz az északi nyelvjárást beszélik. Beszermén irodalmi nylev sosem volt, és most már nem is lesz.

2008. december 14., vasárnap

Vonattal Észtországban

Európában egyre nagyobb divat vonattal utazni. A vasút reneszánszát a zöldturizmusnak köszönheti, mivel az egyik leginkább környezetkímélő közlekedési eszköz. Ez a divat lassanként elérkezik Észtországba is. Luxusvonatok ugyan nincsenek, de egyelőre nincs is igény rájuk.

A fő vasútvonalak a fővárost Tallinnt kötik össze Pärnuval, Viljandival, Tartuval és Narvával. A tervek szerint ismét el lehet majd vonatozni Valgáig is. Sajnos azonban a vonatok utazósebessége meglehetősen alacsony, és nemzetközi vonat egyedül Tallinn és Moszkva között közlekedik. (A Tallinn–Pétervár járatot 2004-ben szüntették meg, 2007-ben ugyan tervezték visszaállítását, de végül ez nem valósult meg. A kilencvenes évek közepén járt még vonat Varsó–Vilnius–Riga–Tallinn útvonalon is.)

A kirándulni vágyóknak azonban előny, hogy még kis falvakban is le lehet szállni a vonatról. Az állomásoktól gyakran indulnak gyalog- és síösvények. A gombagyűjtőknek sem kell messzire sétálniuk. A vonaton van hely a kerékpároknak is, és mindössze 20%-kal kell többet fizetnünk, ha a bicajt is magunkkal visszük. Ha legalább hatan utaznak egy csoportban, akkor a kerékpárok ingyen szállíthatók. Természetesen a vagonokban külön helyet alakítottak ki a kerékpárok számára.

Különösen ajánlott a Kõrvemaa központjába, Aegviiduba tett kiruccanás. Az Észtország Svájcának nevezett, dombos-mocsaras-tavas tájat mintha kifejezetten a terepkerépározásra találták volna ki. A vasútállomától alig öt kilométerre fekszik a hely túra- és síközpont, ahol különböző útvonaljavaslatokkal várják a látogatókat. (Havas időben az útvonalak síutakként használatosak.)

Érdemes ellátogatni Kelet-Virumaa-ba (Ida-Virumaa) is, ahol gyönyörű kastélyok és parkok váltakoznak kihalt ipartelepekkel. Sondában vagy Kiviõliben érdemes leszállni a vonatról.

Nem csak nyáron érdemes ellátogatni Pärnuba, Észtország „nyári főváros”-ába, a népszerű üdülőhelyre. Ha Tallinn felől érkezünk, érdemes már Torinál leszálni a vonatról. Itt a Pärnu folyó partján, a homokkőbe a víz barlangot mosott. A 19. század közepén még többszáz métert lehetett besétálni a barlangba (ekkoriban kapta a Tori põrgu, azaz tori pokol nevet), száz évvel ezelőtt azonban a barlang beomlott. Toriba várják a lovasturizmus kedvelőit is, akár lóháton, akár kocsin is lehet kirándulásokat tenni.

Népszerű útcél Viljandi is. A „népzenei főváros”-nak is becézett település elsősorban kulturális látnivalóival vonzza a látogatókat. A koncertek és színházi előadások mellett Paul Kondas naív festő kiállítótermét érdemes megtekinteni. A város éppen ezeknek köszönheti, hogy elnyerte az Európa egyik legérdekesebb turisztikai célpontjának címét az Európai Bizottságtól. de megéri a város környékén kerékpározni is. Ugyanakkor érdemes kerékpárra ülni és megcsodálni a várost körülvevő tájat is.


(Forrás)

2008. december 12., péntek

Réntartás a Szinja vidékén

Az északnyugat-szibériai Szinja – az Ob egyik mellékfolyója – mentén élő hantik egy része ma is réntartással foglalkozik. A rénpásztorok és családjaik ún. brigádokba tömörülnek, és saját rénjeik mellett az állami gazdaság, a szovhoz rénszarvasait is őrzik, terelik. Télen a szinjai hantik kicsi, néhány faházból álló településekben laknak, a rénpásztorok pedig a falu közelében tartják réncsordájukat. Nyáron azonban a folyóparti, mocsaras területeken elviselhetetlenül sok a szúnyog, úgyhogy a rénpásztorok felhajtják csordájukat az Urál vonulataira, s velük együtt vándorol – gyerekestül, sátrastul, holmistul – egész családjuk.

Az itt látható felvételek zöme a 4-es számú réntartó brigádnál készült 2005 nyarán. A brigád akkor négy családból állt, akik három kúpsátorban laktak. A családok kíséretéhez tartozott még mintegy fél tucat kutya, akik a „házőrzésen” kívül a mintegy 2000 fős réncsorda terelésében, őrzésében is részt vettek.

A férfiak ún. ügyeleti rendszerben dolgoznak, azaz amíg egyikük a réneket legelteti a hegyekben, a többiek a szállás körüli férfimunkákat látják el (például szánt készítenek); az asszonyok pedig a gyerekekre vigyáznak, tűzifát gyűjtenek, főznek, varrnak, bőrt puhítanak. Az utóbbi egyébként különösen jellemző elfoglaltsága idősebb, fiatalabb nőnek egyaránt: az itteni nők ugyanis – mihelyst szerét ejthetik – kisebb-nagyobb rénbőrdarabokat vesznek a kezükbe s azt puhítgatják, dörzsölgetik, még beszélgetés, pihenés vagy akár hegymászás közben is. A rénszarvas bőrét, prémjét a hantik ugyanis igen széleskörűen felhasználják: bundát, csizmát, táskát, sátorponyvát készítenek belőle. Sokszor még a varráshoz használt cérnát is magának a rénszarvasnak az inaiból állítják elő. A rénszarvas húsát gyakran nyersen fogyasztják a hantik, mivel ezen a kopár vidéken igen kevés a fa, amiből tüzet lehetne rakni (a nyers rénhús felszolgálásának és fogyasztásának módjáról egy korábbi posztomban olvashatnak az érdeklődők).

A bal alsó kép az Urál lejtőin kavargó réncsordát szemlélteti, amint éppen a völgy felé terelik őket, a jobboldali felső fotón pedig azt vehetjük szemügyre, amint a hanti férfiak lasszóval befogják a kiszemelt egyedet az esti rénvacsorához. A jobb alsó felvételen pedig az 5-ös számú réntartó brigád réncsordája és szálláshelye látható.
(Fotók: Sipos Mária, Kováts Zsófia)

2008. december 11., csütörtök

Online hozzáférhető udmurt és komi újságok

Szerencsére lassan Oroszországban is rájönnek, hogy a kis népek támogatásának leghatékonyabb (és egyben legolcsóbb) eszköze az internet. Persze az ilyen eszközöknek haszonélvezői közé számíthatjuk saját magunkat is. A korábban nehezen beszerezhető folyóiratok, könyvek egy kattintásra vannak tőlük. Lássuk, mihez is férhetünk hozzá!

Az Udmurt Köztársaság nemzeti könyvtárának honlapjáról (jellemző módon az udmurt oldalakon is orosz tájékoztató szöveggel, a 2008-es számokat 2007-esnek jelölve) a következő folyóiratokat érhetjük el: Ӟечбур! (hetilap gyerekeknek), Вордскем кыл (havonta-kéthavonta megjelenő, nyelvi, oktatási témájú folyóirat), Инвожо (ifjúsági havilap), Кизили (folyóirat gyerekeknek), Кенеш (irodalmi folyóirat). Ezek kétnyelvűek, az orosz és az udmurt anyag aránya változó. Teljes számokat tudunk letölteni pdf-formátumban.

Ugyanezen a honlapon meg lehet tekinteni néhány régi, nehezen hozzáférhető udmurt könyvet is. Ezek oldalait képekként tekinthetjük meg, egyenként lapozgatba őket.

Szintén letölthető az Art című komiföldi irodalmi folyóirat néhány száma. A folyóirat túlnyomóan orosz nyelvű, de komi nyelvű cikkek is vannak benne (főként szépirodalom). Cikkenként, html-formátumban tölthető le.

A folyóiratok mellett teljes köteteket is letölthetünk a legkülönbözőbb finnugor nyelveken (szintén pdf-ben).

Kellemes olvasgatást!

2008. december 10., szerda

Tiernapojat – Az északi sztárok

Bár karácsonyig még több mint két hetet kell várnunk, Turkuban, a finn karácsonyi városban már megindultak az ünnepi előkészületek. November 29-én megnyílt a karácsonyi vásár, és a Luostarinmäkin (Kolostorhegy) található kézműves múzeumban a finn betlehemezős szokás szerint felléptek az oului csillagfiúk, eredeti nevükön Tiernapojat. Az elnevezés előtagja a svéd stjärna ’csillag’ szó finnesített változata. Hívják a betlehemezőket a finn megfelelő Tähtipojat (tähti ’csillag’) néven is.

A hagyomány a középkori dél-európai misztériumjátékokból nőtt ki, és az oului diákokhoz kapcsolódik, akik egy karácsonyi témájú színdarab összeállításával és előadásával igyekeztek némi jövedelemre szert tenni. A szokás kialakulásának pontos időpontjáról nincsenek adataink, az első feljegyzések az 1700-as évek végéről származnak. A Wikipédia (http://fi.wikipedia.org/wiki/Tiernapojat) érdekes információkat közöl a hagyomány történetével kapcsolatban. A tiernapoika-előadás mai változatának kialakulását az 1800-as évekre teszik, mivel a darabban megemlítik I. Sándor nevét. A függetlenné vált Finnországban (1917-től) nem lett volna illő az orosz cár dicséretét zengeni, így voltak javaslatok a név Mannerheimre való cserélésére. (Mannerheim marsall Finnország katonai vezetője volt a polgárháború és a második világháború idején, 1944–1946 között pedig az ország elnöke.) A tiernapoikadarab mai változata mégis I. Sándort említi, a mannerheimes variáns végül nem szilárdult meg.

A hagyomány egy idő után annyira népszerű vált, különösen ínségesebb időszakokban, például háborúk után, hogy a tiernapoikák versengeni kezdtek egymással, aminek olykor verekedés lett a vége. Bár immár szabályos keretek közt, Ouluban most is minden évben versenyt rendeznek a tiernapoikáknak (1933 óta). Turkuban az idei év győztesei léptek fel.

A színdarab szereplői Heródes, Knihti, Heródes szolgája, a mórok királya és Mänkki, akinek az a szerepe, hogy egy rúdra tűzött nagy csillagot forgasson, illetve ő az, aki Jézus születésének és a napkeleti bölcsek látogatásának hírét bejelenti. Emellett a darab elsősorban a mór király Heródesnél tett látogatását és a Heródes által a kisgyermekek lemészárlására kiadott parancsot emeli ki a történetből. A következő videókon a turkui előadásnak ezt az utóbbi két részét láthatjuk, illetve a második felvételen a darab záróepizódját, amelyben a diákok hozzálátnak a megérdemelt jutalom begyűjtéséhez.

video
video

Érdekes feldolgozását hallgathatjuk meg ennek a hagyománynak Timo Rautiainen, heavymetal-énekes (Mänkki), Ismo Alanko (Heródes), Jarkko Martikainen (Knihti) és Toni Wirtanen (a mórok királya) részvételével. A produkció két részletben látható:





Aki pedig maga is ki szeretné próbálni a tiernapoikázást, a következő honlapon megtalálja az előadás teljes szövegét, angol és finn nyelven (régies oului nyelvjárásban). (A finn változathoz kottarészletek is tartoznak.):

http://www.kaiku.com/tiernapojat.html#Tierna%20Finnish