2008. november 24., hétfő

Néhány tény 4.

Korábban megvizsgáltuk a Szent István Szövetség be-nem-adványának kérelmi részét és két „indok”-át. Ebben a posztban a finnugrisztika történetére vonatkozó megállapításokat vizsgáljuk.
Nos, ezt alkalmazta Bécs, amikor az igazi, heves támadást származásunk eltörlésére 1821-ben megindította. Utasítást adott a bécsi kancellária, hogy ,,a rebellis magyaroknak írjanak az osztrák történészek egy olyan őstörténetet, amelyre nem lehetnek büszkék." Ezt az utasítást Dr. Kiszely István találta meg.
Az állítás már azért is furcsa, mert aligha állíthatjuk, hogy van olyan őstörténet, amire büszkének kellene lenni vagy szégyellni kellene. Ha egy nép mögött fényes múlt van, akkor erre büszke lehet, de ugyanígy szégyellheti is, hogy ezt az örökséget eljátszotta. Ha a múlt kevésbé fényes, akkor is büszke lehet arra, hogy honnan sikerült a jelen szintjére felkapaszkodnia. A múlt értékelése elsősorban attitűd kérdése (félig üres vagy félig teli a pohár). Egyetérthetünk abban, hogy egyébként sem egészséges, ha valaki (akár egy nemzet) nem aktuális teljesítménye, hanem múltja alapján ítéli meg magát. (Az 1821-es dátum még furcsább, hiszen ebben az időben a Habsburgok uralma szilárd, és még a reformországgyűlések sem kezdődtek meg.)

Ráadásul az állítás szöges ellentétben áll az ismert történeti tényekkel. A magyar nyelv rokonításával több, benyomásokon és felületesebb hasonlóságokon alapuló találgatás után alaposan először Sajnovics János foglalkozott Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse (Bizonyítás. A magyar és a lapp nyelv azonos [é.: azonos eredetű]) című művében (1770 Koppenhága, 1771 Nagyszombat). Ez a munka mai szemmel nézve természetesen sok tévedést tartalmaz, de módszertanilag már helyes elveket fogalmaz meg (ha nem is tartja be őket következetesen). Igaz, Sajnovics útját (mely elsősorban csillagászati expedíció volt, és a lapp nyelv vizsgálata csak egy mellékes feladat volt) a bécsi udvar szponzorálta, de több, mint ötven évvel a fent említett 1821 előtt.

A következő jelentős lépés Gyarmathi Sámuel Affinitas lingvae hvngaricae cvm lingvis fennicae originis grammatice demonstrata. (A magyar nyelv grammatikailag bizonyított rokonsága a finn eredetű nyelvekkel) Ez 1799-ben jelent meg Göttingában. Ez már a finnugor nyelvek széles körével veti össze a magyart. Lényegében ez a mű tekinthető a magyar nyelvnek a finnugor nyelvekkel való rokonságának bizonyításának, 22 évvel a megnevezett dokumentum előtt.

Az állítólagos dokumentum meglelését ismét Kiszelynek tulajdonítják (úgy látszik, Kiszely hivatott arra, hogy a magyar történelem összes rejtélyét megoldja), Kiszeli publikációs jegyzékében azonban megint nem találunk ide vonható közleményt.

Meg kell jegyeznünk, hogy a történet más szempontból is sántít. Az 1840-es évek közepén Reguly Antal azért volt kénytelen visszatérni gyűjtőútjáról, mert nem kapott anyagi támogatást. Miért nem segítette az osztrák udvar, ha éppen azon az ügyön dolgozott, mely a Habsburgok számára oly fontos volt? (Egyébként meg éppen reguly gyűjtötte össze azokat a hősénekeket, amelyek miatt – többek között – igazán büszkék lehetünk erre a rokonságra.)
1841-ben helyezték az Akadémiánkra a szász Paul Hunsdorfer jogászt, és Joseph Budenzet, akik hihetetlen erővel a magyar nyelv finnugor származását kezdték erőltetni. Ellenük a kiváló tudósunk, Mátyás Flórián, és Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvtudós léptett fel kritikus és bátor hangnemben. Őket elűzték Magyarországról, mert nem voltak hajlandóak átvenni az alaptalan és máig bizonyítatlan, hatalmi érdekekből kreált finnugorizmus elméletét.
Hunfalvy Pál 1851-ben került az akadémiára. (A forradalom alatt országgyűlési képviselő volt, ezért egy ideig bujdosnia kellett.) Budenz csak 1858-ban jött Magyarországra, és 1861-től dolgozott az akadémián. Budenz valódi vitapartnere Vámbéry Ármin volt: az ugor–török háború becenéven elhíresült vita volt az utolsó tudományosnak tekinthető vita, amely a magyar nyelv rokonítása körül folyt. Ebben egyébként Vámbéry már kezdetben sem tagadta a magyar és a többi finnugor nyelv rokonságát, csupán azt állította, hogy a magyar nyelvet hasonló rokonsági viszony fűzi a törökségi nyelvekhez is. Budenz azonban rámutatott, hogy egy nyelv csak egy nyelvcsaládba tartozhat, és az adatok egyértelműen azt mutatják, hogy a magyar a finnugor, és nem a törökségi nyelvek közé tartozik. Vámbéry maga is elismerte Budenz igazát, így ért véget a vita...
Gróf Széchenyi István a Magyar Tudományos Akadémia alapítója koronatanúja volt ezeknek az eseményeknek, 1851-ben a következőket írja:

,,S most még talán ezen utolsó igazán magyar intézet is ki legyen sarkából forgatva? Fájdalom, igen! Mert hiszen az akadémiai alapszabályok minap leérkezett megváltoztatása, legalább saját lelki szemem előtt nem egyéb és nem kevesebb, mint olyan döfés, mely könnyen halálra vezet".
A Google szerint ez az idézet kizárólag ebben a beadványban, illetve Marácz egy írásában fordul elő. Sajnos nincs megadva az idézet pontos forrása, így az nem ellenőrizhető. (Marácznál ugyan szerepel egy bibliográfiai tétel: 9. Széchenyi István: Levél az Akadémiához, Döbling, 1858. II. 6., ez azonban nem segít a forrás felgöngyölítésében, ráadásul miért feltételezzük, hogy az akadémia sorsáért aggódó Széchenyi hét évet vár a levél feladásával?) De ha az idézet hiteles is: semmi nem utal arra, hogy Széchenyi a magyar nyelv rokonításával kapcsolatban írná. Széchenyi az akadémia alapszabályairól, nem tudományos tevékenységéről ír. Ráadásul abban az évben, amikor Hunfalvy éppen megkezdi munkáját, és Budenznek még nyoma sincs. Ha az 1958-as dátum helyes, Budenz éppen Magyarországra érkezik: az akadémiára csak Széchenyi halála után kerül.
Trefort Ágoston vallás és közoktatási miniszter 1877-ben így nyilatkozott:
,,...én az ország érdekeit kell nézzem, és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb, a finnugor származás principiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. a kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredet mellett törnek lándzsát."
A Trefort Ágostonnak tulajdonított mondás a világhálón szinte kizárólag finnugorellenes megnyilatkozásokban bukkan fel, pontos forrás nélkül. Marácz például Bakayra hivatkozik. Bakay viszont a következőket írja: Letagadható-c [sic!] a finnugor irányzat mindenek feletti támogatása ma is? Többen idézik, magam nem tudtam utánanézni ennek az adatnak, hogy 1876-ban (vagy 1877-ben?) Trefort Ágoston akkori kultuszminiszter, állítólag jegyzőkönyvben is rögzítve, az alábbiakat mondta: „én az ország érdekeit kell nézzem és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb, a finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredete mellett törnek lándzsát.” Látható tehát, hogy Bakay is bizonytalan forrásokra támaszkodik.

Az idézet minden valószínűség szerint csak később keletkezett. Először is, Trefort korában a legbővebb, finnugor népet bemutató mű Hunfalvy Vogul föld és nép című műve volt. A vogulok (manysik) pedig éppen Ázsiában élnek. Az európai rokonoknak egyébként sem lehetett politikai jelentőségük, hiszen a finnek és az észtek is az orosz birodalomhoz tartoznak, a velük való rokonításból valódi politikai előny nem származhat. Az idézet kiagyalója minden bizonnyal korának politikai viszonyait vetítette vissza, amikor kiötlötte.

Ezekből a történelmi tényekből is kiviláglik, hogy a finnugorizmus elsősorban politikai érdekekből született, mivel ellenségeink deheroizálni akarták a magyarságot. A hivatalos magyar történetírás mind máig támogatja az ötvenes évek kommunista ideológusának, Molnár Eriknek a "hittételét", aki azt hirdette, hogy Európába érve a magyaroknak kezdetleges műveltségük volt, és jószerivel csak halászattal és vadászattal foglalkoztak". Ez azonban nem igaz, hazugság, mivel a magyarság őstörténelmével foglalkozó kutatások bizonyították a fenti állítás ellenkezőjét: a magyarság magas kultúrával érkezett ide, és a török népekkel rokon nyelvében, genetikájában is.


Valójában nem világos, hogy Trefort Ágoston, aki a Batthyány-kormány földművelés-, ipar-, és kereskedelemügyi minisztériumának államtitkára volt, később vallás- és közoktatási miniszterként magyarosító törekvéseiről volt híres, miért akarná „deheroizálni” a magyarságot, ráadásul éppen azzal, hogy fantasztikus hősénekeiről híres népekkel (vogul hősénekek, Kalevala) rokonítja őket. Molnár Erik pontos szöveghelyére megint nem hivatkozik a beadvány, sem arra, hogy kik állítanak hasonlókat Molnárra hivatkozva. Az igazság az, hogy a „hivatalos történetírás” szerint a magyarok már az ugor közösségből való kiválás előtt is főleg lótartással foglalkoztak, és az ősmagyarság lovas nomád népként vándorolt át az Urál nyugati oldalára. Azt sem tagadja senki, hogy a magyarság évszázadokat töltött török népek között, mely nyelvére, és nyilván génállományára is hatott: ez azonban nem jelent török eredetet.
Kérjük az Igazgató Urat, hogy ismertesse munkatársaival beadványunk tartalmát, és tegye meg az első lépéseket a finnugorizmus áldozatainak tudományos rehabilitására, valamint az új tankönyvek megírására.
Az olvasók talán még emlékeznek, hogy a beadvány címzettje az MTA elnöke, ill. az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatója. Érdekes, hova tűnik a végére az elnök. Mint azonban korábban láthattuk, nem csak ez az egy elem árulkodik a szöveg gondatlan összeállításáról.

Az egész szövegen végighúzódik egy súlyos tévedés, melyről eddig nem szóltunk. Olyan ugyanis, hogy finnugorizmus, egyszerűen nincs. Ez ugyanis valamiféle ideológiára utalna (alakja azonban ekkor is finnugrizmus lenne). Ami ellen a beadvány tiltakozik, az tudományos eredmény, mely ellen tiltakozni kb. annyira értelmes dolog, mint a gravitáció törvénye ellen tiltakozni. A beadvány íróinak talán a finnugor nyelvek és népek kutatásának egésze ellen van kifogásuk (ennek azonban finnugrisztika a neve): ez olyan, mintha valaki az ornitológia ellen tiltakozna.

Ha valamit mégis nevezhetünk finnugrizmusnak, az a finnugor népek jobb megismerésére irányuló civil (amatőr) mozgalom (azaz a népszerűsítő, nem tudományos megközelítés). A „finnugorizmus áldozatai” tehát legfeljebb azok, akik egy-egy hamis vendégkórus vagy rossz vers előadását szenvedik végig valamelyik kevésbé sikerült rendezvényen. Őket azonban aligha rehabilitálhatja az MTA.