2008. december 23., kedd

Hogyan ne legyünk alkoholisták Szibériában

„Mindenki ivott. Sokat vagy keveset, de ivott. Ki ésszel, ki ész nélkül. Ki pénzzel, ki pénz nélkül. Különbözőképpen ittak, mindenki a maga módján.” Valóban, a kilátástalanság érzése sok őslakos természeti népnél vezet alkoholizmushoz; nem történt ez másként a hantiknál sem. Gyemjan, a regény főhőse is erre a következtetésre jut: a „romlott víz” – a vodka – tompítja a fájdalmat. „Ha többet iszik, még az is megtörténhet, hogy teljesen el tudja fojtani lelki fájdalmát, ideig-óráig meg tud róla feledkezni, Lehetséges, hogy ezért kaptak rá a romlott vízre a Folyó alsó folyásánál élő rokonai?! Bennük is van fájdalom – régen kitúrták őket a saját, megszokott helyükről az olaj- és gázkutatók, az utak, a városok építői. Ezért igyekeznek eloltani lelkük belső tüzét, de nem tudják, hogy a romlott víz sokkal veszélyesebb, mint maga a tűz…”

A hantik (vagy külső elnevezéssel osztjákok) Nyugat-Szibériában, az Ob folyó és mellékfolyói mentén, mintegy félmillió négyzetkilométer kiterjedésű területen élnek. (A hantikról részletesebben ld. pl. http://fu.nytud.hu/hivhan.htm) A statisztikák szerint a hantiknak körülbelül a fele beszéli anyanyelvét, és az asszimiláció, a környező – elsősorban orosz – népességbe való beolvadás erősen fenyegeti őket. Hagyományos halász‑vadász‑réntartó életmódjuk mára veszélybe került: a szibériai kőolaj- és földgázkitermelés a környezetet teszi tönkre, az olajmunkások pedig helikopterről vadásszák az őslakosok rénszarvasait és kifosztják a szálláshelyeket. A nyelv presztízse alacsony, és az erős nyelvjárási tagoltság miatt lehetetlen egységes irodalmi nyelvet létrehozni. Mindennapos jelenség a vegyesházasság és a kétnyelvűség, ma már sokan élnek faluban vagy városban, de a tajgai szálláshelyen született gyerekek is bentlakásos iskolába járnak, ahol elszigetelődnek a hagyományos hanti kultúrától. A felnőtteknél a kilátástalanság sokszor a hanti identitás válságához és alkoholizmushoz vezet. Márpedig aki Szibériában iszik, az nem tudja ellátni a hagyományos életmódból adódó feladatokat, és a maga és családja életével játszik.

Ebben a környezetben több írógeneráció is felnőtt; a ma alkotók egyik legjelentősebb alakja, Jeremej Ajpin 1948‑ban született, halász-vadász családban nevelkedett, majd felsőoktatási végzettséget szerzett. Anyanyelvén, szurguti hanti nyelvjárásban és oroszul ír. Aktív közéleti tevékenységet folytat, parlamenti képviselőként is dolgozik. Oroszországban eddig közel tíz regénye jelent meg. Magyarul a 80-as évektől kezdve több novelláját, publicisztikáját olvashattuk különböző folyóiratokban, 1998‑ban jelent meg A hamvadó tűznél című, önéletrajzi ihletésű elbeszélés-gyűjteménye, a 2003-ban kiadott, Szűzanya a véres havon című, megrázó és nagy jelentőségű művében pedig az 1934-es kazimi hanti felkelés vérbefojtását dolgozta fel.

A hantik, avagy a Hajnalcsillag címmel magyarul 2008-ban megjelent regény az 1977 és 1987 közötti időszakban született, ám az itt felvázolt helyzet azóta sem oldódott meg. A könyv voltaképpen egy néhány napos utazás története: Gyemjan, a Medve nemzetségből származó vadász a tajgai szálláshelyről elindul a faluba szőrmét leadni, bizonyos árucikkeket vásárolni, és az internátusban tanuló fiait meglátogatni, majd visszautazik a szálláshelyre. Ajpin már az elején baljós jelekkel adja meg az alaphangulatot: Gyemjan kutyája, Harko furcsán ugat, és a szarvastehén borjának, Pevnek sem akarózik elszakadni az anyjától, akire a történet végén fontos szerep vár. Hősünk e baljós előjelek után, mindjárt az utazás elején találkozik az „olajosokkal”: két orosz kőolajkutatóval, ám ekkor még derűlátón viszonyul hozzájuk, és az egész emberiséggel érzett rokonságtudat munkálkodik benne. Csakhogy aztán eszébe jutnak azok a földijei, akiknek a területét már elérte a kőolaj-kitermelés, és derűlátása hamar tehetetlen dühvé alakul át. Kezdeti balsejtelme végül akkor igazolódik be, amikor hazatérve újra találkozik a kutatókkal.

Előfordulhat, hogy A hantik, avagy a Hajnalcsillag az olvasó részéről fokozott összpontosítást igényel, mert maximálisan érvényesül benne az emberi elmére jellemző nem-lineáris, asszociatív gondolatfűzés: a főhősnek az utazás során egy-egy tájról eszébe jut egy rokona, ismerőse, egy‑egy jelentős esemény, arról egy másik és így tovább. A dolgot tovább bonyolítja, hogy ezek a közbeszúrt epizódok, Gyemjan földijeinek sorstörténetei egészen tág időszakokat ölelnek fel, évtizedeket ugrunk előre és vissza az időben, néha csak egy bekezdés, de néha egy egész fejezet erejéig, igaz, Ajpin rendre visszahoz bennünket az ilyen epizódokból a regény főidejébe. A tajga valós emberekkel népesül be, a hányattatott sorsú kis őslakos népről szóló történet pedig személyesebbé, jobban átélhetővé válik az idegen kultúrájú olvasó számára is – nagyobb a fájdalom és nagyobb a tét, mintha csupán a főhős és néhány mellékszereplő alakját rajzolná meg a szerző.

Az utazás történetét nem csak a közeli és távoli rokonok sorstörténetei kísérik végig, hanem a szovjethatalom jellegzetes alakjai és azok kegyetlenségei is – ne feledjük, hogy a regény mindenestül a Szovjetunióban játszódik. Emellett a valós történelmi háttér érzetét, a fiktív történet elképzelhetőségét, lehetségességét Ajpin úgy erősíti, hogy egyrészt több ízben is utal konkrét személyekre (Schmidt Éva osztjakológusra; Rajsevre, a hanti festőre; Seskinre, a manysi szobrászra, vagy éppen egy amerikai kutatónőre), másrészt hosszabb-rövidebb dokumentumszerű betéteket illeszt a szépirodalmi szövegbe a nyelvrokonságról, a hantik lélekszámának csökkenéséről, az alkoholizmus problémájáról, a beolvadásról, az amerikai indiánokról, vagy a világszerte zajló gyarmatosításról. Utóbbi fejtegetések néha olyan hosszúra nyúlnak, hogy kizökkentik az olvasót a regény fő történetéből, és ez megtöri a regényen végigvitt feszültséget.

Aki nem olvasott még hanti szépirodalmat, vagy más őslakos természeti nép irodalmát, annak külön érdekességként hatnak egy halász-vadász-réntartó nép életének színes epizódjai. A szibériai népek hitvilágában jelentős szerepet játszik a medve, és íme: egy medveünnep komplett leírását is megtaláljuk a szövegben. És minthogy természeti népről van szó, egészen másféle tér- és időszemlélet rajzolódik ki belőle, mint amit városi emberként megszokhattunk. Az ilyen művekkel kapcsolatban gyakran felmerül, hogy akár néprajzi, kulturális antropológiai forrásanyagként is olvashatók.

És hogy hogyan végződik Gyemjan története? Sok vidékre már elértek az olajosok, de az ő területét elkerülték – mostanáig. Szűkül a kör és nincs hova menekülni, és hősünk megérti: aki érzi ezt a dühöt, az itallal próbálja csillapítani. Már akkor tudjuk, hogy baj lesz, amikor Gyemjan a visszaút előtt a falusi boltban vodkát vesz – mint mondja, hogy legyen mivel megvendégelni a kutatókat –, pedig több ízben is kiderül, hogy nem szeret és nem is szokott inni: a „lelke nem fogadta be (…) a vodkát, mert alig[hogy] megitta, elhomályosodott a feje, elhomályosodott az elméje, és minden kapcsolatát elvesztette a külvilággal. El, az emberekkel, a fákkal meg a füvekkel, a folyókkal meg a tavakkal, a madarakkal meg a vadakkal. Egyszóval megszakadt a kapcsolata a természettel, a földdel, az élettel. Később, amikor kijózanodott, és eloszlott a részeg köd, lelkében éles-metsző fájdalommal érezte, hogy életének legjobb pillanatai elmentek, visszavonhatatlanul elmerültek a nemlétben. (…) Az élet a természettel – az elragadóan tiszta természettel – egységben annyira szép, hogy egyetlen pillanatot sem akart elveszíteni belőle. (…) Ezért sajnálta Gyemjan az emberi élet olyan ostobán megölt pillanatait…” Visszatérve a címbeli kérdésre: hogyan ne legyünk alkoholisták Szibériában? Nos, az üzenet a következő: hiába vagyunk dühösek a világra, a globalizációra és az olajkutatókra, inni azért nem érdemes, mert az élet szép, egyek vagyunk a természettel, és aki részeg, az lemarad a jóról, nem is beszélve arról, hogy részegen az ember a csónakból könnyen beleborulhat a vízbe, vagy halálra fagyhat. De főhősünk hiába él e szerint, végül mégis elbukik: az olajosok leitatják, és írástudatlanságát kihasználva kicsalják tőle értékes szarvastehenét, amelyet egész egyszerűen levágnak és megesznek. Íme, Gyemjan nem lett alkoholista, mint oly sokan mások, de elég volt egyszer engednie a felejtést ígérő ital kísértésének, nemcsak az elvei buktak el, de megalázták, és a jószágát is elorozták.

A regény végkicsengése szomorkás: az értékes szarvastehén elvész, a balsejtelmet megelőlegező Harko kutya elpusztul, Gyemjan pedig számba veszi az életét, az első szerelmét, és egy pillanatig úgy érzi, eggyé válik a Hajnalcsillaggal: „ha eljön az idő, felkel majd keleten (…), és elhozza az embereknek az új napot…” A történeten végighúzódó feszültség kirobban ugyan, de a nyomában szomorúság marad. Annál is inkább, mivel ma, 2008-ban tudhatjuk, hogy a regény keletkezésekor már javában zajló folyamatok hova vezettek. Szibéria tele van Gyemjanokkal, nap mint nap történnek ilyen esetek.

A hantik, avagy a Hajnalcsillag egzotikus és izgalmas világot tár az európai olvasó elé. A hosszúra nyúlt dokumentumbetétek és statisztikai adatok kizökkentenek ugyan a történetből, de aki érdeklődik a kis lélekszámú őslakos természeti népek sorsa iránt, annak ezek a szövegrészek is kínálnak érdekességet. Ami a könyv külső megjelenését illeti, leginkább puritánnak mondanám, de puritánsága egyáltalán nem zavaró; mint a fordító elmondta, az ilyen típusú irodalom kiadására nehéz pénzt szerezni. A regény egyébként a Magyar Versmondásért Alapítvány kiadásában jelent meg, és az a Nagy Katalin ültette át magyarra, aki több hanti és manysi irodalmi mű magyar fordítását jegyzi. A ráhangolódást a borítón a hanti festő, Rajsev grafikája segíti. Ha úgy vesszük kezünkbe a regényt, hogy még csak most ismerkedünk a hantikkal, aggodalomra semmi ok: az előszóból röviden tájékozódhatunk a népről, és jóval bővebben magáról a szerzőről. Az idegen kifejezések megértését egyrészt az író és a fordító lábjegyzetei, másrészt a könyv végén található szószedet segíti. A hantik, avagy a Hajnalcsillag izgalmas olvasmány annak, aki együtt érez a kis lélekszámú, veszélyeztetett, őslakos természeti népekkel; harcos környezetvédőknek, fiatal antiglobalistáknak, neohippiknek különösen ajánlott – akárcsak a hanti (és vogul, azaz manysi) irodalom többi, magyarul megjelent műve is, bár az ismerkedést talán célszerűbb novellákkal, vagy Ajpin jóval hatásosabb művével, a Szűzanya a véres havon című regénnyel kezdeni.