2009. december 30., szerda

Félreértések az ugor–török háborúval kapcsolatban

A Wang folyó versei című, egyébként lenyűgöző blogon olvashatunk Molla Szadik, a közép-ázsiai vallástanító sírjáról. Molla Szadik Vámbéry Ármin társaságában érkezett Magyarországra, és itt vált filológussá, turkológussá.

Sajnos az említett poszt egy pontján annyira hemzseg a tévedésektől, hogy nem hagyhatjuk szó nélkül, mégpedig azért nem, mert közkeletű tévedésekről van szó: áttekintésük nem azért fontos, hogy az alkalmi tévedést igazítsuk helyre, hanem azért, hogy a téves szemléletet kiigazítsuk.

A nyelvészet ekkoriban még a magyar nyelv török eredetét vallotta. Csak jó húsz év múlva robban ki az az „ugor-török háborúnak” nevezett tudományos vita, amelyben éppen az akkorra már finnugor-pártivá lett Budenz fordult szembe Vámbéryval, s amelynek következtében a kizárólagos finnugor eredet vált hivatalos állásponttá. És csak az utóbbi évtizedekben kezd megerősödni az a Vámbéryt némileg rehabilitáló álláspont, hogy a magyar nyelv finnugor alaprétege a sztyeppei nomádság évszázadai alatt olyan mértékben gazdagodott török szókinccsel sőt nyelvtani elemekkel, ami már gyökeresen változtatta meg a nyelvet.


Az valószínűleg egyszerű tárgyi tévedés, hogy Vámbéry hazatérte, ill. Molla Szadik megérkezése és az ugor–török háború kitörése között húsz év telt volna el. Vámbéry 1864-ben érkezett vissza, az ugor–török háború kitöréseként viszont 1869-ben megjelent munkáját, a Magyar és török-tatár szóegyeztetéseket tekintjük. A kettő között alig öt év telt el.

Súlyos tárgyi tévedés, hogy a „nyelvészet ekkoriban még a magyar nyelv török eredetét vallotta”, hiszen Sajnovics János már 1770-ben bizonyította a magyar és a lapp nyelv rokonságát, Gyarmathi Sámuel pedig a magyarnak több más finnugor nyelvvel való rokonságát is. Igaz, ettől a kérdést még nem tekintették lezártnak, de a magyar és a török nyelvek rokonságát hasonló meggyőző erővel nem bizonyította senki. A finnugor rokonság mellett tette le a voksát Reguly Antal (akinek kutatásait az akadémia is támogatta) és Hunfalvy Pál is. Semmiképpen nem állíthatjuk tehát, hogy a török rokonítás volt az uralkodó: legfeljebb azt állíthatjuk, hogy a török rokonítás még nem volt kizárva, azaz a magyar és a török között fennálló viszonyt még nem tisztázta senki.

A legtöbb megtévesztő állítás Budenz Józsefről hangzik el. Az, hogy Budenz „finnugor-pártivá lett”, azt sugallja, hogy volt finnugor párt, holott a hatvanas években ilyen határok nem voltak, mindenki nyitott volt. 1862-ben még Budenz sem foglalt határozottan állást, sőt, az ugor–török háború kitörésekor még Vámbéry sem tagadta a finnugor rokonságot. Budenznél valóban bekövetkezik egy fordulat, méghozzá 1864-ben, amikor Hunfalvy Pál kiadja Reguly hagyatékának egy részét, A vogul föld és nép címen. Budenz ennek hatására fordul elsősorban a finnugor nyelvek vizsgálata felé, és már 1867 és 1868 során megjelenik Magyar és finnugor nyelvekbeli szóegyezések című tanulmánya. Szintén 1864-ben jelenik meg Erdei- és hegyi-cseremisz szótára, melynek tanulságai valószínűleg szintén erősen befolyásolhatták: a mariban megtalálható nagyszámú tatár és csuvas jövevényszó kimutatása során érthette meg, mennyire fontos az ősi szókincs és a jövevényszavak elválasztása, és hogy a magyarban megtalálható sok török szó szintén másodlagos érintkezés eredménye, azaz jövevényszó lehet. Ez a fordulat azonban nem „akkorra” válik Budenz „finnugor-pártivá”, hanem pontosan abban az évben, amikor Vámbéry Molla Szadikot Magyarországra hozza. (A Budenzről írottakról részletesen l. Lakó György: Budenz József, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980, különösen 38–42, ill. 46–47.)

A „a kizárólagos finnugor eredet” semmiképpen nem válhatott „hivatalos állásponttá”, hiszen „hivatalos álláspont” sosem volt. (Egyáltalán: kinek a „hivatalos álláspontja”?) Budenz és Vámbéry koruknak egyaránt elismert tudósai voltak, és egyiküknek sem volt akkora tekintélye (pláne politikai hatalma), hogy a másikat erőszakkal hallgattassa el. Sőt, a közvélemény sokkal inkább szimpatizált Vámbéryvel, mint Budenzcel, aki ennek ellenére megnyerte a tudományos vitát.

A fentiekből következik, hogy Vámbéry álláspontja aligha lesz valaha rehabilitálható. Budenz ugyanis éppen arra mutatott rá, hogy a magyarnak a finnugor, ill. a török nyelvekkel mutatott hasonlóságai, párhuzamai más természetűek: a finnugor nyelvek esetében a rokonság, a török nyelvek esetében az érintkezés következményei, amiből az is következik, hogy a finnugor nyelvekkel való kapcsolat régebbi. Budenz felismerte, hogy a finnugor nyelvek „testvérei” a magyarnak, míg a török nyelvek „barátai”. Azt, hogy a török nyelvek milyen mélyen hatottak a magyarra, nem kellett felismerni, mert mindig is tudott volt: ez tehát nem rehabilitálja Vámbéry álláspontját.

Végezetül le kell szögeznünk, hogy Vámbéry a finnugristák körében is elismert tudós, azért, mert bizonyos nézetei tévesnek bizonyultak, érdemei nem évülnek el.

2009. december 28., hétfő

Tényleg fogy-e a türelem?

Lassan véget ér 2009, melyet a komi köztársaságban a komi nyelv évének kiáltottak ki, de valódi eredménye nem igazán látszik: az iskolákban például a komi nyelv oktatása minimális szinten valósul meg, állapította meg a Komi Vojtir (Komi Nép) nevű társadalmi szervezet végrehajtó bizottsága. A finugor.ru beszámolója szerint Valerij Markov, az államtanács helyettes szóvivője élesen bírálta a komi oktatási minisztériumot. Az iskolákban bezárják a komi nyelvi kabineteket (speciális, az adott órák megtartásához felszerelt termeket), az óvodai oktatási programok is elvesztik jelentőségüket. Az iskolák összevonása rendszeresen a komi nyelv oktatásának megszűnésével jár. Új, a komi nyelv oktatásához szükséges tankönyvek már egy évtizede nem jelentek meg. Az állami tulajdonban levő,. a komi könyveket kiadó Komi könyvkiadó megszüntetése után bezárták az utolsó könyvesboltot is, mely komi könyveket árult. Bár a komi 17 éve hivatalosan államnyelv, visszaszorulása és kihalása tovább folytatódik.

A finugor.ru egyébként rendszeresen közöl híreket komi nyelven: e cikkben az orosz szöveget követi egy komi összefogaló is: ennek terjedelme az orosz szöveg terjedelmények harmadát sem éri el. Sajnos hasonló arány jellemző akkor is, amikor a komi változat külön cikként jelenik meg.

2009. december 25., péntek

Noszty kari e-esztesen

Ha trendik akarunk lenni és felvenni az információs sztráda ritmusát, akkor felejtsük el a papírlapra vetett sorokat, hiszen ma már néhány kattintással megoldhatjuk a karácsonyi képeslapküldést a számos elektronikus képeslapot kínáló oldal egyikén, amelyeken az ízlésestől a giccsesig, az alpáritól az emelkedettebb humorúig képek ezreiből választhatunk.

A magyar honlapokon is egyre több Mikulás keveredik a karácsonyi lapokra. A Télapó-Mikulás témakörben eleve félrenevelt kortársaimmal együtt most persze még jobban összezavarodom, ugyanis a piros ruhás úriember kezd egyre később érkezni a magyar háztartásokba is, és már nem egyértelmű, hogy zoknit aggasson ki neki az ember, vagy csizmát fényezzen, ahogy korábban tanították, és egyáltalán melyik napon tegye ezt.

Ha kezdünk elbizonytalanodni az ünneppel kapcsolatban, érdemes a gyökerekhez visszanyúlni, vagy legalábbis nagyanyáink korába, amikor is a karácsonyi képeslapokon tisztességes angyalok, egyszerű, patyolatfehér tájak és légszennyezéstől még el nem csúfított, egészséges fenyők álltak (olykor azért egy-egy eltévedt Mikulással).

Ezt az igényt ismerte fel az észt anitques.ee honlap is, amely különböző témakörökben (karácsony, húsvét, születésnap, szerelem stb) számtalan régi képeslapot tartalmaz. Eredetiségüket igazolja, hogy olykor a szorgalmas feladók a képhez tartozó feliratot is kiegészítették személyes jókívánságaikkal. Érdekes módon ez elsősorban az idegen nyelvű (orosz és német) szövegű lapok esetében fordul elő. Találni egy olyan lett nyelvű lapot is a gyűjteményben, amelyet a bővebb tájékoztatás kedvéért további lett nyelvű szöveggel egészítettek ki.

Szereplőiket tekintve a lapok leginkább gyerekeket, manókat és hóembereket vonultatnak fel, a leggyakoribb felirat pedig a Rõõmsaid jõulu pühi! (Vidám karácsonyi ünnepeket!). A havas tájak az új évi lapokon kéményseprővel, lóherével és szerencsehozó malaccal egészülnek ki. (Hogy a szegény disznóknak amúgy milyen fekete karácsonyaik vannak, arról ritkán esik szó, ha csak nem Juice Leskinen balladájában, amely a karácsony igazi természetét tárja fel, legalábbis malacszemszögből.)

Egyes képeslapok nem teljesen érthető módon kerültek a karácsonyi vagy új évi tematikájúak közé, például a hippimintázatú szivarosdobozt ábrázoló példány erős kétségeket ébreszthet az észt ünnepi szokásokat illetően, vagy a mély drámát magába sűrítő orosz feliratos lapocska sem emeli az ünnep fényét. A nők és férfiak viszonyát amúgy is érdemes megfigyelni a képeslapokon, amelyek közül a legtöbb közel sem annyira idilli, mint a mézeskalácsszívpáré.
A közlekedési eszközök közül a szán figyelemre sem méltó, annyira általános, a levlapvilág celebjei már motorizáltak, hiszen a Mikulás is autón jár és az új évben pezsgőspalack-rakétával vagy repülővel sikk átsiklani, vagy ha már szán, legyen kövér a disznó, amely húzza.

A képek további értelmezését az olvasókra bízom, egyúttal bordog kalácsonyt kívánok mindenkinek!

2009. december 24., csütörtök

Ajándék

A Rénhírek nem feledkezik meg kedves olvasóiról, és karácsonyi ajándékként egy döbbenetes észt filmmel kedveskedik nekik. (Fogadjunk, hogy senki nem találja ki előre a végét!)






Azoknak pedig, akik még nem tudnak észtül, felhívjuk a figyelmét a http://www.eestikeel.ru/ oldalra, ahol mindenki kedvére válogathat észt nyelvi tananyagokat. Az oldal orosz nyelvű, éppen ezért orosztudásunk edzésére is alkalmas (aki pedig komolyan érdeklődik a finnugor népek iránt, úgyis kénytelen tudni oroszul). Jó szórakozást!

2009. december 23., szerda

A finnugorok és a szabad szoftverek

A finugor.ru című információs portál a szabad szoftverek melletti diszkrét kampányba kezdett. Legalábbis erre utal, hogy gyors egymás utánban két, a szabad szoftverekről szóló hírt is megjelentettek.

Az első a finnugor nyelvű újságok financiális problémái kapcsán szól arról, hogy míg egy szerkesztőségi munkahely kereskedelmi szoftverekkel való felszerelése százezer rubelbe is kerülhet, addig a kereskedelmi programok szabad variánsaival ez ingyen is megoldható. A cikk operációs rendszerként Windows helyett a Linuxot, szövegszerkesztőként a Microsoft Word helyett az OpenOffice.org-ot, a fényképek szerkesztésére az Adobe Photoshop helyett a GIMPet, tördelőprogramnak Az Adobe InDesign és a QuarkXPress helyett a Scribust ajánlja.

A második cikk arról ad hírt, hogy a NauLinux 5.3 már 23 oroszországi kisebbségi nyelvet támogat, azaz tartalmazza az ezen nyelvekhez való billenytűzetkiosztást, ill. a KDE ablakkezelő és az OpenOffice.org irodai programcsomagjainak adott nyelvű lokalizációit. Ezeken kívül a disztribúció tartalmaz a gépi fordításhoz szükséges eszközöket. Mint a cikk felhívja rá a figyelmet, 2010. január elsejétől a szövetségi kormány nem vásárol több szoftverlicencet az iskolák számára, hanem az erre szükségesnek vélt összeget az iskoláknak maguknak kell kigazdálkodniuk, vagy át kell térniük a szabad szoftverekre.

2009. december 21., hétfő

NRVV 32. – Medvetánc

Hanti-Manszijszk köztéri szobrászatának talán legérdekesebb darabja a medvével táncoló őslakos szobra. A körvonalra feszülő két alak izgalmas kompozíciót alkot, remekül megoldott a figurális és a non-figurális közötti átmenet, ezzel a szobor minden didaxis nélkül érzékelteti a valós és a mitikus közötti átmenetet.


A medvefigura tulajdonképpen egy medvebőr, amely alól „hiányzik” a táncos. A medve arcvonásai is inkább stilizáltak, elnagyoltak.


Az emberarc szintén rejtve van, mintha legalábbis visszahúzódna a pillanatnyi történéstől. (Viszont az arcvonások, a hajviselet nem helyi lakosra utal, inkább jóval keletebbire.)


Mint egy korábbi posztunkhoz írt kommentből kiderült, rendszeres olvasóink sincsenek mindig tisztában a medveünnep fogalmával, ezért szólunk róla néhány szót.

A medveünnep világnézeti hátterében az áll, hogy az obi-ugor népek a medvét szentnek tekintik. A medve Numi-Tórem, a felső isten fia, aki az égben lakott, de unatkozott, és a földi történéseket figyelte. Megtetszett neki a földi élet, és addig könyörgött apjának, míg az egy kosárban le nem eresztette. Ugyanakkor meghagyta neki, hogy rendesen viselkedjen, az embereket ne bántsa. A medve azonban nem hallgatott apjára, önfejű volt, az embereket bosszantotta, lábaskamráikat feldúlta, a bogyószedő asszonyokat ijesztgette stb. Ellentmondásos helyzet alakult ki: a medve isteni eredetű, ezért nem vadászható, ugyanakkor szembefordult apja parancsával, tehát büntethető.

Kompromisszumos megoldás, hogy a medve elvben nem, a gyakorlatban azonban vadászható: a megölt medvét azonban ki kell engesztelni, hogy újjászületve ne bosszulja meg halálát gyilkosain. A medveünnep lényegében tehát engesztelő szertartás. A vadászok már a medve körül igyekeznek eljátszani, hogy nem ők ejtették el, hanem baleset történt, vagy mások (pl. az oroszok) tették. Ezután a medvét nagy tisztességadás közepette a faluba szállítják, egy házban felállítják, feldíszítik, mintegy megvendégelik, étellel, itallal kínálják. A medveünnep általában öt napig tart, ha az állat hím, négyig, ha nőstény, háromig, ha bocs. A medveünnep idején műsort szerveznek, hősénekeket énekelnek, jeleneteket adnak elő a medve, és persze saját maguk szórakoztatására. A medveünnephez kötődik az ún. medveműnyelv: amikor a medvéről beszélnek, más értelemben használják a szavakat, hogy a medve ne értse, miről beszélnek. Így pl. a medvéről nem mondják, hogy megnyúzzák, hanem azt, hogy kigombolják a bundáját. Magát a medvét sem nevezik meg, hanem mindig körülírják, erdei öregnek, apónak stb. hívják. A medve testrészeinek is megvan a maga titkos neve. A szertartás végén a medvét kiviszik, nagy tisztességgel kikészítik. Koponyáját gyakran egy félreeső helyen növő fára akasztják, máskor bundájával együtt a lábaskamrában tartják és továbbra is nagy tisztelet övezi.

Nos, igen, valóban: a medvével nem táncolnak. De ha egy alkotás eleve nem realista, nehéz rajta számonkérni a néprajzi hitelességet...

2009. december 19., szombat

Putyin aligha tudja, mit beszél

„Teljesen természetes, hogy a mordvin nép történeti jelentőségű lépést tett, amikor az egységes országban való élés és fejlődés mellett döntött” – mondta Putyin orosz miniszterelnök a finugor.ru szerint. Korábban már beszámoltunk róla, hogy a különböző oroszországi népek sorra ünneplik az orosz birodalomhoz való „önkéntes csatlakozásukat”: ezúttal a mordvinok vannak soron, akik kerek ezer éves évfordulóját ünneplik annak, hogy csatlakoztak Oroszország népeihez. Sajnos az nem derül ki, hogy mely történelmi eseményhez kívánják kötni ezt a jelentős eseményt, annyi azonban tény, hogy a történelemkönyvek szerint a mordvin területek valamikor a 15. század végén kerültek orosz uralom alá. Bár 1552-ben, Kazany ostrománál a mordvinok már az oroszok oldalán küzdenek, a 13-15. század során a tatárokkal együtt még az orosz földeket dúlták. Az sem világos, miért gondolja Putyin, hogy ezer évvel ezelőtt a mordvinok egységes népként valamilyen kollektív (demokratikus?) döntést hozhattak.

Putyin további sokkoló kijelentéseket is tesz, szerinte például a mordvinok éppen az Oroszországhoz való csatlakozásuknak köszönhetően őrizték meg sajátságaikat. Ez különösen furcsa kijelentés, hiszen bár a mordvinok alkotják a legnagyobb oroszországi finnugor népet (sőt, a világon magukat mordvinnak – pontosabban erzának vagy moksának – vallók száma meghaladja a magukat észteknek vallók számát), ők élnek a leginkább szétszórtan és ennek következtében az ő nyelvük az egyik leginkább veszélyeztetett. Szétszórtságuk pedig elsősorban abból ered, hogy az orosz állam ellen kitörő parasztlázadásokat az orosz hadsereg többször kegyetlenül leverte, s ennek következtében a lakosság különböző vidékekre menekült. Az pedig vitathatatlan, hogy ma éppen az orosz államiság, ill. az ez által támogatott, gyakran a más nemzetiségűekre akár erőszakkal kényszerített orosz nyelv és kultúra emészti fel a mordvin nyelveket és kultúrát.

2009. december 18., péntek

De ki az a Tóth Alfréd?

A világ folyamatosan fejlődik, változik, mi meg csak állunk és nézünk. Annak idején Komoróczy Géza azt írta a Sumer és magyar című könyvében (Bp. 1976.), hogy a sumer–magyarológusok furfangos módon beküldik kézirataikat a Széchényi Könyvtárba, ezáltal biztosítván maguknak a tudományosság látszatát (ti. így hivatkozhatnak arra, hogy művük a könyvtárban megtalálható).
Ma már más időket élünk. Működik és folyamatosan gyarapodik a Magyar Elektronikus Könyvtár a Széchényi Könyvtár Digitális Gyűjtemény Osztályának felügyelete alatt. Tehát finnugristáknak és antifinnugristáknak ide célszerű beküldeni műveinket. Nemcsak a tudomány gyarapodik általuk (vagy nem…), de nézeteink is szélesebb körben terjedhetnek a világháló segítségével.

Nézzük meg, kik és hogyan használják ki ezt a lehetőséget!

A Magyar Elektronikus Könyvtárban a Társadalomtudomány/Nyelvtudomány, kommunikáció kategóriák alatt található a Finnugrisztika. Ha rátaláltunk, 39 tételt böngészhetünk végig. Ezek között rövidebb tanulmányok, de vaskos évkönyvek és gyűjteményes kötetek is találhatók.
A MEK finnugor anyagának gyarapodásáért a debreceni egyetem munkatársai teszik a legtöbbet. Két sorozatuk is elérhető itt: a Folia Uralica Debreceniensia és az Onomastica Uralica. Ez önmagában 20 tétel a 39-ből. Emellett még egyéb finnugor vonatkozású debreceni kiadványok is letölthetők innen, ez újabb 4 tétel.
Találunk szegedi és budapesti kiadványokat is a finnugrisztika témaköréből. Elérhető innen az Uralisztika. Uráli nyelvészet. című digitális tananyag (szerzők: Dolovai Dorottya, Kozmács István, Körtvély Erika, Mészáros Edit, Sipőcz Katalin, Szeverényi Sándor), valamint egy összefoglaló az uráli népek történetéről is (szerzők: Bereczki András, Dobó Attila, Eugen Helimski, Klima László, Mikesy Gábor, Nagy József, Peregi Dóra, Pomozi Péter). Megtalálható még itt Klima László néhány finnugor történeti munkája is.
Bizony ez elég kevés. Ennél sokkal több finnugor vonatkozású anyagot is küldhetnének az egyetemi tanszékekről a Magyar Elektronikus Könyvtárba. Merthogy máshonnan azért küldenek ezt-azt. A bevezetőben emlegetett sumer–magyarológusok, illetve antifinnugristák.

Megtalálható például a Szentkatolnai Bálint Gábor emlékére 2006-ban rendezett konferencia kötete is a MEK Finnugrisztika címszava alá sorolva. E konferencia az előadókat és az előadottakat tekintve különös egyvelege volt tudománynak és műkedvelő okoskodásnak. Elhangzottak értékes és felejthető előadások is. A finnugor nyelvrokonságot cáfolni igyekvő előadók – Angela Marcantonio, Marácz László, Tóth Alfréd – mellett ugyanis előadott Domokos Johanna és Veres Péter is. Talán már bánják.

E konferencia anyagát elektronikus formában a Hollandiában működő Mikes International alapítvány adta ki. A publikációhoz fűzött előszóból megtudhatjuk, hogy ez az alapítvány igen sok egyéb finnugorellenes kiadványt jegyez: egyet Marácz Lászlótól – az ő nevét már ismerjük, és tizenötöt Tóth Alfrédtól. Utóbbi szerző öt műve elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtáron keresztül is. A következők:

Tóth Alfréd (Prof. Dr. Alfréd Tóth):

Etymological Dictionary of Hungarian (EDH).

Hungarian, Sumerian and Indo-European. Third Addendum to ’ Etymological Dictionary of Hungarian (EDH)’

Hungarian, Sumerian and Penutian. Second Addendum to ’ Etymological Dictionary of Hungarian (EDH)’

Is the Turanian language family a phantom?

Sumerian, Proto-Uralic, Proto Finno-Ugrian and Hungarian.


E művekbe belepillantva azt látjuk, hogy Tóth Alfréd a hagyományos sumer–magyarológus irányvonal követője. A témakör „klasszikusait” idézi, valamint azokat, akikre eme örökbecsű szerzők hivatkozni szoktak (lásd Etymological Dictionary of Hungarian című művének 4–9. oldalán). Sumer–magyar etimológiáiból semmiféle rendszer nem bontakozik ki. Jelentésükben nem rokonítható szavak állnak egymás mellett hangtani alapvetés nélkül (persze sumer beszélő hiányában a sumer hangokról nem sokat tudunk…). Egyszóval, felejthető.

De ki az a Tóth Alfréd?

Etimológiai szótárának 788. oldaláról ezt is megtudhatjuk: 1965-ben született Sankt-Gallenban (Svájc). Két PhD-vel (matematika – Zürich, filozófia – Stuttgart) és egy MA-val (általános és összehasonlító nyelvészet, finnugrisztika és romanisztika – Zürich) rendelkezik, 2001 óta a tucsoni egyetemen (USA) tanít matematikát.
Hát – nem lehetett túl erős az a finnugrisztika Zürichben… Én egyébként mostanában egy matematikai művön dolgozom. Véleményem szerint 2X2 ugyanis néha 5, de olykor lehet 6 is. Ha kész vagyok, beküldöm a MEK-be. A matematikai művek közé, természetesen.

2009. december 16., szerda

NRVV 31. – Az ifjú pár


Sorozatunk első posztjában már megemlítettem, hogy a Hanti-Manszijszk sok minden városának hirdeti magát. Az akkori felsorolásból kimaradt, hogy Hanti-Manszijszk a házasságok városa is. Hogy minek köszönheti ezt a címet, az nem derül ki, mindenesetre még az orosz weben is inkább Brüsszelről és Las Vegasról mondanak ilyeneket (igaz, Brüsszelt rögtön a válások városának is nevezik).

Nos, mindenesetre Hanti-Manszijszknak van egy szobra, melyen egy ifjú pár látható életnagyságban, a legapróbb részletekig kidolgozva. S hol máshol állna, mint a házasságkötő terem előtt, s nem is lennénk Oroszországban, ha az élő ifjú párok nem éreznék fontosnak, hogy a fémbe öntött ifjú párral együtt fényképezkedjenek.

2009. december 14., hétfő

NRVV 30. – A gyűrű szövetsége

Sorozatunkat továbbra is Hanti-Manszijszk köztéri szobraival folytatjuk. Ebben a posztban egy olyan szoborcsoportot tekintünk meg, melynek címe egyszerűen Jugra bronzszimbóluma. Kicsit zavarbaejtő, hogy pontosan mit is hívnak így, hiszen az egész szerkezet nincs bronzból (feltehető, hogy az oszlop és a talpazat beton, mindenesetre márványlapokkal van borítva).


Feltételezhető, hogy Jugra szimbólumán az oszlop tetején álló nőalakot értik, és a többi alaknak csupán kísérő szerepet szántak. Az nem világos, hogy Jugrát miért éppen egy pózoló (kéztartás!), merev fiatal nőalak képviselné, de ugye a művészi szabadság... mondhatnánk, ha nem lenne nyilvánvaló, hogy az efféle művek a megrendelő ízlését legalább olyan mértékben tükrözik. Mindenesetre a hölgy feje kb. 12 méteres magasságban lebeg, így a szobor közelében meg is feledkezünk róla, a kísérő szoborcsoportok sokkal inkább magukra vonják a figyelmet.


A szobor lokális jellegét a körbefutó obi-ugor minta biztosítja. Az oszlop tövénél található szoborcsoportok a Jugra felfedezőinek emlékművéhez hasonlóan három szakaszra bontják Jugra történetét, de kissé másképp:


Az első szoborcsoport Jugra meghódítóit ábrázolja úgy, hogy érthetetlen módon egy hanti vezér is közéjük kerül. Persze feltételezhetjük, hogy egy az oroszokkal szövetséges hanti vezérről van szó. (Ilyenek voltak, az egyes hanti fejedelmek orosz nemességet kaptak, hogy aztán száz év múlva, mikor már nem volt rájuk szükség, minden hatalmuktól megfosszák őket.) A művész még egy varkocsot is öntött neki, igaz, az ábrázolás hitelességét némiképpen csökkenti, hogy a hantik mindig két varkocsot hordtak, méghozzá két oldalt. A hátul álló katona feltehetően maga Jermak, Szibéria meghódítója, középen ülő alak bizonyára Nyesztor, az ő krónikájából származnak az alábbi sorok:


A szöveg hevenyészett fordításban: a jugraiak néma emberek és szamojédok laknak tőlük északra. A néma itt azt jelenti, hogy nem tud rendesen (azaz oroszul) beszélni. Természetesen az idézet nem azt illusztrálandó került ide, hogy az oroszok nyelvről való gondolkodása évszázadok óta semmit nem változott, hanem azért, mert ebben a szövegben bukkan fel először a Jugra név.


A szoborcsoport kompozíciója azonban erős „ausztrál” hatást mutat (a szobrot 2005-ben állították fel)....


Igaz, hasonló mintát követ a többi szoborcsoport is.


A második kompozíció Jugra tulajdonba vételét jelképezi, elöl ül a cár (egyesek szerint maga I. Péter), mögötte az egyházat jelképező püspök, a tájat leíró entellektüel, ill. természetesen a katona.


A harmadik korszak természetesen az olaj kora, geológussal és olajmunkásokkal. Mivel ez a kor egyben a jövő is, elmaradhatatlanok az elegánsan és öntudatosan iskolába induló gyerekek (akiknek arca véletlenül sem mutat helyi vonásokat). A művész célja feltehetően az volt, hogy úgy készítsen tipikusan szovjet szobrot, hogy azon semmilyen egyértelműen szovjetként azonosítható elem ne legyen. Hajtsuk meg fejünket, ezt a célját tökéletesen elérte.

2009. december 12., szombat

Apró hírek

Tavaly már többször beszámoltunk arról, hogy akkor ünnepelték Udmurtiának Oroszországhoz való „önkéntes” csatlakozásának 450. évfordulóját. (Az „önkéntes” csatlakozás részleteiről itt és itt olvashatunk.) Most hasonlóra készülnek a Komi Köztársaságban is, de ott már a 650. évfordulót ünnepelnék. Az udmurtokkal szemben azonban itt már vannak hangok, melyek tiltakoznak ez ellen. Ebben a cikkben Vaszilij Szazsin komi civil aktivista arról ír, hogy a komik valójában ellenálltak az orosz hódításnak, még a vezérük is ismert: Permi Szent István legendája megőrizte fő ellenfelének, Pam századosnak a nevét. Szazsin szerint az önkéntes csatlakozásról való beszéd csak az egységes és oszthatatlan Oroszország eszméjének megalapozására szolgál. Szazsin szerint minden nép a függetlenségre törekszik, és önkéntes csatlakozás nincs: csak erőszakos, vagy más módon kikényszerített.

Eközben a komiföldi nemzetiségi minisztérium büszkén adja hírül, hogy újabb 17 köztisztviselő végezte el a komi nyelvi tanfolyamot október és december között. 2005 óta 111 köztisztviselő végzett el hasonló kurzust. Azt nem tudni, hogy a három hónapos tanfolyam mennyire intenzív, de az biztos, hogy legfeljebb a nyelvi alapok elsajátítását teszi lehetővé, a gyakorlatban is használható nyelvtudást nem nyújt. Nem világos tehát, mire alapozza a minisztérium azt az állítását, hogy a tanfolyamnak köszönhetően a komi nyelv használati köre
bővül.

Mindenképpen pozitív hír, hogy a Jamal-Nyenyec Autonóm Körzetben nemzetiségi nyelvű tévéadásokat indítottak: nyenyecül, hantiul, komiul és szölkupul is sugároznak híreket. Arról, hogy a nemzetiségi műsorok mikor kerülnek adásba, ill. hogy heti hány percet tesznek ki, már nem szól a fáma.
LinkLink

2009. december 11., péntek

Ész(t)játékok a Szórakaténuszban

„Tempus est ludendi” hirdeti a dél-észtországi Tartu belvárosában az egyik színes kapu. A gyerekek számára azonban inkább a mackós cégér lehet hívogató. A sötétrózsaszínre festett épület a Tartui Játékmúzeumot (Tartu Mänguasjamuuseum) rejti, amelynek egyes kincseit most (2010. február 21-ig) Kecskeméten is meg lehet csodálni, a Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely ideiglenes kiállításán.

Az Észt játékok – Tradíció és jelenkor című tárlat egyrészt a vidéki észt gyerekek tradicionális játékait mutatja be, másrészt az észt népművészet ihlette kortárs játékokat és társasjátékokat. A kiállítás az észt játékmúzeum és a Viljandi Kulturális Akadémia együttműködéséből született. Az akadémia népi textil szakán tanuló hallgatók készítették a kiállított tárgyak egy részét. A céljuk a hagyományos technikák átmentése, a népművészeti motívumok kreatív újrateremtése. Érdekesség például, hogy az új influenza ellen védőmaszkot is készítettek jellegzetes mulgi (Viljandi környéki) motívumokkal. (Észtországban az egyes tájegységek motívumai olyan egyszerű használati tárgyakon is megjelenhetnek, mint például a tornacipő.)

A tartui múzeum számos állandó kiállítással rendelkezik, a termekről készült térkép és a fényképek segítségével akár virtuálisan is bejárható a kiállítás az intézmény honlapján. Külön termekben mutatják be a tanyasi és a városi gyerekek játékszereit, a fiúknak szánt, a papírból készült és az udvari használatra szánt játékokat.

A múzeum érdekes része az a 2005-ben megnyílt szoba, amely híres észt báb- és rajzfilmfigurákat mutat be. Míg a szovjet idők alatt a filmipar lehetőségei igen korlátozottak voltak, a báb- és rajzfilmgyártás nemzetközi színvonalra tudott emelkedni. 2010-ben megnyílik a múzeum színházrészlege is, ahol a gyerekek nemcsak nézhetik az előadásokat, hanem saját maguk is készíthetnek például bábelőadásokat.

A múzeumban külön kis részleg van a finnugor népek játékainak szentelve, itt a mari babáktól, a mordvin faragott lovacskákon át a számi réncsontbábukig mindenféle anyagú és funkciójú játék megtalálható. Magyar játékok is fellelhetők, bár nem mindegyik a finnugoros részlegben. A játékautók között lehet például magyar feliratosra bukkanni. Bár hogy mikor jártak a magyar rendőrök cabrióval, azért azon lehetne vitatkozni. (A múzeum 2005-ben egy naptárt is kiadott, amelyben minden hónapban más finnugor nép játékszereit ismertették.)

2009. december 10., csütörtök

Észtországi vendégjáték – A tallinni No99 színház Budapesten

2004-től működik a tallinni Vanalinnastuudio-ban (Óvárosi Stúdió) a Tiit Ojasso rendező vezette No99 társulat, amelyet gyakran hasonlítanak a budapesti Krétakör Színházhoz. Az észt együttes is workshopmunkával hozza létre előadásait, és a próbafolyamat során a színészek improvizációira éppúgy épít, mint a neves látványtervező, Ene-Liis Semper terei kínálta – a hagyományos kőszínházakhoz szokott szemeknek nem egyszer meghökkentő – lehetőségekre. A színház nevéül az első előadásuk sorszámát választották; egy-egy új produkció eggyel vagy féllel kisebb sorszámot kap az előzőnél. Többször játszott – és számos vendégjátékra elvitt – előadásaikon kívül egyszeri, kísérleti jellegű produkciókat is tartanak. Bemutatóik között szerepelt többek között Shakespeare Pericles-e, Jarry Übü királya, Csehov Cseresznyéskertje. (A teljes lista a társulat honlapján olvasható: www.no99.ee.)

Magyarországra most látogattak először: a Kortárs Drámafesztivál keretében a Trafóban mutatták be a – 80-as sorszámot viselő – Tamás bátya kunyhóját (
Onu Tomi onnike), Harriett Beecher-Stowe regényének saját maguk készítette színpadi adaptációját.

Az előadás úgy követi végig a regény cselekményét, hogy kettős narrációt alkalmaz: egy-egy szereplő, aki nincs benne az adott jelenetben, a színpad bal oldalán állva részleteket olvas fel a műből; a színen játszó Tamás pedig olykor – mintegy átvéve a narrátortól a szót – maga is elmesél néhány részletet az életéből. A narrációkkal párhuzamosan vagy őket követően zajló jelenetek mindenekelőtt látványvilágukkal és stilizáltságukkal vonják magukra a figyelmet. A sötét bőrű szerepek alakítói fekete hosszú kesztyűt és fekete maszkot viselnek, a fehéreknek ugyanez az alapöltözetük, csak fehérben, a félvéreknek mintásban. A színészek arcából csak szemük és szájuk van szabadon (hasonló maszkokat viseltek a szereplők a társulat Übü királyában is). Ez egyfelől nyilván megnehezíti a színészi munkát, másfelől viszont a megszokottól eltérő játéktechnikára serkent: az arcjáték helyett a mozdulatokra koncentrál. Efelé visz az Ene-Liis Semper tervezte üres tér is, amelynek teljes felületét matracok borítják dupla sorban. A színészek – Andres Mähar, Rasmus Kaljujärv, Eva Klemets, Sergo Vares, Inga Salurand, Marika Vaarik, Mirtel Pohla, Risto Kübar –
Tiit Ojasso vezetésével kiváló munkát végeznek, nem rajtuk múlik, hogy az előadásnak nem az általuk képviselt játékosság lesz a meghatározó eleme. A narráció kalodájába szorított cselekménysor jelenetezése ugyanis többnyire illusztratív és meglehetősen didaktikus is. A direktségre sokszor az alapmaszkokat kiegészítő elemek is ráerősítenek, és a matracokkal bélelt helyszín sem hat inspiratívan a játék előrehaladtával.

Az észt társulat korábbi előadásainak lelkes visszhangja nyomán az lehet a néző benyomása: nem volt sok szerencséje ezzel az előadással. Talán majd a következő vendégjátékkal több lesz.

2009. december 9., szerda

I. Péter és az észtek

Mint a nemrég (ígéretesen) indult Szláv Virtus írja, Andrus Ansip észt miniszterelnök ellenzi, hogy Narvában felállítsák I. Péter orosz cár szobrát. Ansip a következőket mondta: Narva lakosainak sincs okuk hálásnak lenni I. Péternek, aki deportálta őket. Ő egy gyilkos és hódító. A Szláv Virtus azonban adós marad a magyarázattal, hogy mire is gondolhatott az észt miniszterelnök.

Az iskolában tanultak alapján I. Péterről inkább azt tudjuk, hogy felvilágosult uralkodó volt (Nyugat-Európában is tanult), modernizálta Oroszországot, sőt, ablakot nyitott Európára: megalapította Szentpétervárt. Ez utóbbiról azonban kevésbé ismert, hogy ezt az ablakot a finneken keresztül nyitotta: a Finn-öböl teljes partvidékén finnségi népek éltek. Ha az orosz irodalom klasszikusait olvassuk, nem egyszer találkozhatunk finn szolgálókkal, akik a Pétervár környéki falvakból érkeztek a városba dolgozni. Az is kevésbé ismert, hogy Szentpétervár kezdetben egyáltalán nem volt népszerű város. Mivel mocsárvidékre épült, építkezni csak télen lehetett, amikor a föld megfagyott. Nyáron a város a mocsárvidék kellemetlen klímájától szenvedett. A város építésekor több tízezren pusztultak el.

Péter Narvát kétszer is megostromolta. 1700-ban 37 ezer fős orosz sereg ostromolta a várat, de a város felszabadítására érkező, alig több mint nyolcezer fős svéd sereg szétverte őket. 1704-ben már 45 ezres sereggel indult a város ellen, melyet alig több, mint ötezer svéd katona védett. A város ugyan elesett, de az oroszok kb. 13 ezer embert vesztettek. Arról nincs hír, hogy a városlakók többet szenvedtek volna, mint amennyit háború esetén szokás.

Észt szempontból azonban jelentősebb, hogy az észtek lakta területek éppen I. Péter uralkodása alatt, a Nagy Északi Háború során kerültek a svédek fennhatósága alól Oroszországhoz. Az észtek sorsát a háborús pusztítás ugyan súlyosan érintette, de a hatalomváltás nem. Az észt területeken levő Estonia és Livonia nevű kormányzóságok megőrizhették autonómiájukat, továbbra is a balti németek alkották a vezető réteget, a törvények nem változtak. A terület fejlődése inkább a nyugatabbra fekvő területekét követte, 1819-ben még a jobbágyságot is eltörölték.

Ugyanakkor az, hogy Észtország egyszer Oroszország része volt, egyesekben azt az érzést kelti, hogy Észtország Oroszországhoz tartozik. Kétségtelenül így gondolkodtak azok a szovjet politikusok is, akik 1939-ben Észtországot a Szovjetunióhoz csatolták, és sokan így gondolkoznak ma is. Kétségtelen, hogy I. Péter narvai szobrának felállítása nem egyszerűen tisztelgés a nagy uralkodó előtt, hanem aktuálpolitikai megnyilvánulás. Mondhatjuk, hogy Ansip lehetne nagyvonalúbb is, de ha belegondolunk, az egyébként jó magyar–horvát viszonyban milyen játékot játszottak Jellasiccsal, már nem olyan egyértelmű a kérdés. Vagy gondolhatunk arra, hogy az árpádsáv jelentését sem pusztán eredete, hanem használatának kontextusa határozza meg. Igaz, Ansip jobban tette volna, ha erre hivatkozik.

Észtül tudó olvasóink az ügy egyéb részleteiről is tájékozódhatnak itt, itt, itt és itt. (Ebből kiderül az is, hogy míg a szobor felállítását idén októberben tervezték, most jövő júliusban kívánják leleplezni. Kíváncsian várjuk a fejleményeket.)

2009. december 7., hétfő

NRVV 29. – Az elszabadult vitrin

Míg a múlt heti posztunkban a városszéli őslényparkot mutattuk be, addig ezen a héten a város szívében álló parkra, pontosabban az Ob és Irtis nevű, a táj jelenlegi faunáját dicsőítő szökőkút-kompozícióra összpontosítunk.



A park enyhén lejt, a szökőkútsorral elválasztott két sétány egy mesterséges sziklához, ill. az azon kialakított mesterséges vízeséshez vezet.


A sétány bejáratát két negyedkörívben meghajtott oszlopsor fogja közre.
A lekerekített elrendezést mintegy ellenpontozza az oszlopok merev szögletessége.




Már az oszlopsoron megjelennek a természeti motívumok,
igaz, itt még meglehetősen stilizált formában.


A minta megismétlődik a bejárat felett elhelyezett gömbök egyikén.
A gömb talán a Földgolyóra utal...


...amit megerősíteni látszik, hogy a párján már egy stilizált repülőgépet látunk
(az egyetlen technikai vívmány, amelyet a természeti tematikájú kompozíción fellelhetünk).


A kis szökőkutak oldalát halmotívumok díszítik, egy lépés a naturalista ábrázolás felé.


A vízesést körülvevő szobroknál már a részletekbe menő naturalista ábrázolással találkozunk,
kiegészítve némi hatásvadász zsánerkép, tekintetek kereszttüze, stb.


Mintha a nagyi vitrinjéből lépett volna ki ez a kompozíció:
porcelánfigura felnagyítva és bronzba öntve.


Az elgondolkodó jávor.


Sirályok keringenek a vízesés felett.


Némi eszmeiség (természetesen bagollyal) a legmagasabb ponton, a vízesés mögött:

Ott, hol hol az ősz Irtis az Obbal keveredik,
Ősi halmon túl város emelkedik.

2009. december 4., péntek

Arvisura/7

Ataisz, az ősföld

Az 1(B). Arvisura címe: Éjszakák és az Ősi Szélasszony viadala. Viroláj és Úzon jelentése.
A szöveg egy sokszereplős teremtéstörténettel indul: Ata-Isis és felesége Éda belakja a 7 rétegű eget, közben számos gyermekük is születik – 7 lány és 7 fiú. Persze a gyermekek is szaporodnak: pl. a 7. fiútól, Sis-Tóremtől 12 lány és 12 fiú származik. Sis-Tórem legkisebb fia Numi-Tórem. Neki is volt 7 fia és lánya, Joli-Tóremtől. A család éli a kisebb-nagyobb perpatvarokkal tarkított életét, közben pedig világteremtéssel foglalkozik.
A rengeteg esemény között nehéz megtalálnunk a vezérfonalat, s a szereplők rokonsági viszonyaiban is rendre elkeveredünk. Sebaj, ez már a szerzővel is megtörtént: Paál Zoltán a 134. oldal közepe felé Sis-Tórem legkisebb fiúgyermekének nevezi Numi-Tóremet, majd az oldal alján a Világfelügyelő Aranyfejedelmet, másik nevén Hadúr-Tóremet nevezi Sis-Tórem legkisebb gyermekének. A következő oldal elején viszont Numi-Tórem mint Hadúr-Tórem apja szerepel, pár bekezdéssel később pedig azt olvashatjuk, hogy Numi-Tórem Sis-Tórem legnagyobb fia volt. Még egyet lapozva ellenben arról értesülünk, hogy Sis-Tórem legkisebb fia nem Numi-Tórem, de nem is Hadúr-Tórem volt, hanem Ibos-Tórem, „aki a Világmindenségnek és a vizeknek a mozgását szabályozta”. A további szereplők rokonsági viszonyait is a 7 égbolt homálya borítja.
Ezek az istenek és istennők égi szekereken rendszeresen ellátogattak a földre, s az istenek házasságra léptek a szemrevalóbb földi fehérnépekkel. A nagy természeti katasztrófák, úgymint özönvizek és jégkorszakok után az égiektől származó beavatottak Ataisz szigetére vonultak és ott virágzó civilizációt hoztak létre. (Ataisz térképe a 156. oldalon található.)
Ezen előzmények után rátérhetek arra, amit múltkori írásomban ígértem most tárgyalni, vagyis Ataisz elhagyásának és a világ benépesítésének eseményeire.
Az ataiszi paradicsomi életnek a Földanya felmelegedése vetett véget. Az emelkedő vízszint a partvidékek felől a hegyek lejtőire szorította az embereket. Később azonban kénytelenek voltak hajókat ácsolni, és elhagyni a boldogság szigetét. A kivándorlók útja a 124. oldal térképén követhető nyomon. Új településeik neve: Indijó Óm, Agaba Óm, Párszi Óm, Amina Óm és Hikszosz Óm.
Ataisz szigetén született Magya vitéz, a magyarok ősapja. Apja Góg, anyja Magóg leánya, Ildu. Vagyis szegről-végről hun. A magyarok kezdettől fogva egyistenhívők voltak.
A 24 Hun Törzsszövetség Ataiszból az Ordosz-vidékére vándorolt, ahonnan kalandozó portyákat szervezve bebarangolta Eurázsia hegyeit és völgyeit. Paál Zoltán „Kerka ifjúsági fővezér, rovósámán” kalandozó csoportjának mind a 100 tagját megnevezi (felsorolásuktól eltekintek).

Az összefoglalásból látható, hogy a történet széles kanálisban hömpölyög. A további, kb. 1400 oldal részletes ismertetéséhez már túl öreg vagyok, csupán azt tervezem, hogy Paál Zoltán magyar történelmi ismereteit szondázom meg egy-két Arvisurában.

Úgy érzem, már eddig is túl sokat írtam az Arvisuráról. Eleinte azt képzeltem, hogy 2-3 részben el lehet intézni az ismertetését. A mű azonban grandiózus, a problémák pedig számosak. Még legalább 2-3 témára ki kell térnem. A cselekmény azonban finnugor szempontból érdektelen. Számunkra leginkább Szalaváré Tura személye jelentős: ki volt ő, ha létezett egyáltalán. A mű elején megismerhettük a Paál Zoltán által teremtett mitológiai hősöket, és ezzel kapcsolatban felmérhettük a szerző finnugrisztikai ismereteit. E két témakör további kutatásra érdemes.
Az Arvisurában foglalt információk a finnugrisztika és az őstörténet-kutatás számára értéktelenek és értékelhetetlenek. A finnugrisztikának azonban feltétlenül ki kell alakítania véleményét az Arvisuráról. Ehhez alaposabban meg kell ismernünk a művet. Az Arvisura műfajáról és hatásáról a mai magyar köztudatra, arról, hogy milyen kulturális nekibuzdulások kísérik, milyen rög- és téveszmék fűződnek hozzá, érdemes gondolkodni és eszmét cserélni. A további tudományos elemzések (ha lesznek ilyenek) azonban inkább az irodalmárokra, folkloristákra várnak.

2009. december 2., szerda

Orosz kulinária


Csodás kötetet jelentetett meg a Vince kiadó Orosz kulinária címen. A kötetben a valódi orosz recepteken kívül az ukrán, a grúz, az örmény és az azerbajdzsáni konyháról is olvashatunk. Ezen a blogon viszont természetesen csak arról eshet szó, aminek finnugor vagy szamojéd vonatkozása van. A könyvben nem sok ilyen akad, de nem baj, nem ezért szeretjük.

A balti-finnek a lazacfogással kapcsolatban bukkannak fel a kötetben (86.), de itt is csak mint a Fehér-tenger környékén élő orosz népcsoportba, a pomorokba beolvadt népek (a nyenyecekkel együtt).

A mordvinok, a marik és az udmurtok már nagyobb teret kapnak a Volga-menti népek konyhájáról szóló fejezetben (96–97.), sőt, még egy recept is szerepel a „finnugor törzsek”-től. Nem igazán érthető, hogy miért használja a kötet a törzs terminust, hiszen e közösségek népekké, sőt, nemzetekké formálódása semmiben nem marad el a magyarokétól vagy az oroszokétól. Ráadásul ami a három nép konyhájában közös, az megtalálható a szomszédos török (csuvas, tatár, baskír) és orosz konyhában is. Még inkább elgondolkoztató, hogy a könyv szerint ez a finnugor leves a németektől a fehéroroszokon (!) keresztül jutott el a finnugorokhoz. Az ételt a kötet gombóclevesnek nevezi, a recept lényege, hogy két és fél deci forró húslevesben és két kanál vajban elkeverünk tíz deka búzalisztet vagy búzadarát, majd miután kissé kihűlt, még egy-két tojást keverünk hozzá, és az így kapott tésztát kifőzzük másfél-két liter húslevesben. Ha a neten rákeresünk, úghy tűnik, a mordvinoknál kevésbé ismert étel lehetett (legalábbis mint mordvin ételt nem emlegetik), annál inkább a mariknál: a források szerint ez a legfontosabb hagyományos ételek egyike (igaz, úgy tűnik, ez az állítás mindig azonos forrásra megy vissza), és előfordul az udmurtoknál is. Ugyanakkor felbukkan a tatár és a csuvas, sőt, a zsidó konyhában is. (Gyakran nemzetiség megjelölése nélkül is felbukkan, így orosz ételnek is tekinthetjük.) Sőt, a magyar gombócleves is alig tér el tőle, legfeljebb a gombócba tett krumpli jelent kisebb eltérést. Finnugor receptünk tehát valójában csöppet sem finnugor, inkább Európa jelentős részén elterjedt étel.

A hantikról és a manysikról csupán az északi népekről szóló fejezet emlékezik meg (110–111): azt jegyzik meg, hogy az „északi nomád törzsek, a hantik és a manysik gyakran nyersen eszik a húst”. A törzsezésről már szóltunk. Nomádnak legfeljebb azok a csoportok tekinthetők, akik a tundraövezetben terelgetik a nyájaikat, az erdőövezetben élők nem, vagy csak keveset vándorolnak a csordával. A hantik között vannak ilyenek, a manysik között nincsenek. Ugyanakkor a rént hasonlóan fogyasztják, függetlenül a tartásmódtól. A könyvben egyébként részletesebben is írnak a rén fogyasztási módjairól, az viszont kevésbé érthető, miért beszélnek elejtett rénről, miközben a népek többsége házirént tart, a vadrénvadászat mára gyakorlatilag megszűnt, és korábban is kisebb volt a jelentősége.

A könyv nagyjából ennyit tulajdonít a finnugoroknak, de mivel arányszámuk meglehetősen kicsi, ezen nem is kell csodálkozni. Az viszont sajnálatos, hogy az orosz konyha egyik legismertebb ételéről, a pelmenyről azt írja, hogy „keletről[,] a komiktól, nyenyecektől, udmurtoktól és a szibériai tatároktól érkezett az oroszokhoz”. Az ugyan valószínű, hogy vándorételről van szó (mely Kínától Itáliáig vándorolt), de az egyértelmű, hogy az oroszok a komiktól vagy az udmurtoktól vették át (pel+nyany = 'fül'+'kenyér, tészta'). A nyenyecek pedig aligha játszhattak bármilyen szerepet is a pelmeny történetében, hiszen nem élnek gabonatermő vidéken, a tésztafélék csak egészen későn jutottak el hozzájuk. Kár, hogy a kötet egyetlen jelentős finnugor vonatkozása elsikkad.

Kár, mert egyébként a kötetet minden szempontból csak ajánlani tudjuk...

Link

2009. december 1., kedd

Téli háború a könnytárban

Tegnap volt a téli háború kitörésének hetvenedik évfordulója, erről emlékezik meg a Gondolatok a könnytárban posztja. De vajon valóban mondhatjuk, hogy a finnek alulmaradtak a szovjetekkel szemben?

2009. november 30., hétfő

NRVV 28. – Hanti-Manszijszk, őslényszoborpark

Oroszországban nincs szükség Hankiss Elemérre, hogy valaki szóljon, hogy ki kéne találni Oroszországot. Oroszországban annyira nincs látnivaló, hogy mindenki érzi, hogy valamit ki kellene találni. Természetesen vannak kivételek, Moszkva vagy Pétervár nyilvánvalóan tele van látnivalókkal, és vannak az országnak olyan részei, ahol a természet gondoskodott turisztikai csemegékről (Kaukázus, Bajkál-tó stb.), ugyanakkor az ország nagy része egyszerűen unalmas. Nem mintha nem lenne szép a táj, de amit az ország egy pontján láthatunk, nagyjából ugyanazt láthatjuk még kismilliárd pontján is. A legtöbb város vagy új, vagy régi része elpusztult, így építészeti látnivalókban nem igazán bővelkedhetnek.

Az olyan területek, mint a Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzet, még viszonylag szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen a helyben élő kis népek mindig érdekes színfoltot jelentenek. Erre azonban vegyes érzelmekkel tekintenek, mivel egyfelől e népek mai képviselőinek már alig van köze e kultúrához (nem kevéssé az oroszok aktív közreműködésének köszönhetően), másfelől az őslakosok kultúráját is hajlamosak inkább egzotikus barbárságnak tekinteni, ami persze érdekes, de jó, hogy túl vagyunk rajta... Persze a vendégeket kötelességtudóan elviszik a helyi múzeumba, skanzenbe, de érzik, hogy nem ez az igazi, valamit mégiscsak ki kell találni.

A nagy ötlet: az őskor. Először is, Szibériának valóban van köze az őskorhoz, hiszen rengeteg őskori lelettel szolgál. A mocsarakban, jégben jól megőrződnek a fosszíliák, időnként akár egész mamuttetemek kerülnek elő.

A mamutra vadászó ősember közel áll az oroszok szívéhez, hiszen nem zavarja meg világképüket, mely szerint Moszkvától keletre ők terjesztették el a civilizációt. Ezt a képet viszont zavarják a hantik és a manysik, akiknek erődítményeik voltak, gazdag tárgyi és szóbeli kultúrájuk stb. Az oroszok erőfölénye miatt viszont legyőzésükkel nem igazán lehet haditettként dicsekedni, azzal meg nehezen lehet, hogy „ezt is mi pusztítottuk el”. Akkor már jobb az ősember.

Az őskor-tematika másik nagy előnye az oroszok szemében, hogy kiélhetik gigantomániájukat. Az oroszok mindent úgy szeretnek, ha nagy. A moszkvai Kremlben őrzik a világ legnagyobb harangját és a világ legnagyobb ágyúját (pontosabban tarackját). A harangot egyszer sem kongatták meg, a tarackot egyszer sem sütötték el, de ez nem zavarja az oroszokat abban, hogy dicsekedjenek velük, hiszen a legfontosabb: nagyok.

Hanti-Manszijszkban a turisták (és persze a helyiek) szórakoztatására őslényszoborparkot hoztak létre. Ebben a Szibériában is élt ősi emlősöket mutatják be. Az ábrázolás csak mérsékelten mondható realisztikusnak.



A domboldalon vonuló mamutcsorda lenyűgözi a sétálókat.


A nagy sosem elég nagy: az ősbölény marmagassága
a tájékoztató tábla szerint két méter körüli volt,
a szobrok marmagassága a három métert is meghaladja.


Lehet a barlangi medve fenyegetésétől borzongani...


...ugyanakkor a családosok az édes kis boccsal is fényképezhetik gyermeküket.


Az orosz lélektől csöppet sem idegen a teatralitás:
az ősfarkascsorda azt lesi,
hogyan szakíthatna le egy zsenge borjút a mamutcsapatból.


A rideg jelen: az ősgím mellett külön tábbla figyelmeztet,
hogy szemetet lerakni tilos.

2009. november 28., szombat

Hivatalos státuszt kapott a karjalai nyelv Finnországban

A nyelv hivatalos státusza nem azt jelenti, hogy a karjalai státusza azonos lenne a két nemzeti nyelvvel, a finnel és a svéddel, ellenben a státusz lehetőséget biztosít arra, hogy a nyelv megmaradását, felélesztését célzó programok pénzt nyerhessenek. Finnországban hasonló státuszt élvez a romani (cigány) és a számi (lapp) nyelv. Karjalaiul Finnországban jelenleg kb. 5000 ember beszél, és további 15000 ért. Az Oroszországhoz tartozó Karjalai Köztársaságban öt évvel ezelőtt kapott hasonló státuszt.

Forrás

2009. november 27., péntek

Ördöngös idők avagy a kísértetjárta november

Már csak pár napot kell aludnunk, hogy véget érjen november, amely misztikus lényekkel, kísértetetekkel teli, rejtelmes időszak volt. Legalábbis Észtországban, valamikor a messzi korokban, amelyről többek között Andrus Kivirähk is „beszámol” Ördöngös idők (Rehepapp ehk november) című regényében, amely egy november történetét meséli el, felvonultatva az észt néphagyomány mindenféle szerzetét.

A mai Észtországban már csak egy napra redukálódott a maszkos-ijesztgetős falujárás: Márton-nap előestéjére, vagyis november 9-re (Mardipäev). Az ünnep az észt népi kalendárium fontos napja volt, a november 2-ai mindenszentek napjával (Hingedepäev) együtt. A „lelkek ideje” (hingedeaeg) november 10-én zárul le a Márton-napi ünneppel (amelynek időpontját az eredeti november 11-éről Luther Márton születésnapjára, 10-ére tették át), és megkezdődnek a benti kézműves munkák. Korábban talán az év végét is jelenthette. A lelkek ideje alatt nem szabad zajongani, és az elhunyt rokonoknak ételt kell kikészíteni és begyújtani a szaunát, mivel ilyenkor az eltávozott lelkek köztünk járnak, és illik őket megvendégelni. Mardipäev ellentéte, ugyanakkor hozzá sok elemében hasonlító Katalin-nap előestéje, november 24., vagyis Kadripäev (ld. alul).

Mardipäev az ősz végét jelenti, a novembert a régi észt nyelvben talvekuu-nak, azaz téli hónapnak nevezték, de ma már az észt nyelv is az idegen eredetű hónapnevet használja. Márton-nap előestéjén sötét ruhákba és gyakran állati maszkokba öltözött gyerekek és fiatalok járják a házakat (eredetileg csak fiúk, a megnevezésük: mardisant, többes száma: mardisandid, egyébként családot alkotnak Mardi pere ’Mart-család’ néven). Valamilyen dalért vagy színjátékért cserébe a háziak megajándékozzák őket, ma leginkább édességgel, korábban bármilyen étellel. A látogatásnak egész forgatókönyve alakult ki, külön dalokkal az egyes cselekményelemekre, például a bebocsátás kérésére, a háziak megáldására vagy a búcsúzásra. Mivel termékenységvarázsló szerepe is van az ünnepnek, és elsősorban a gabonatermés kiadósságát szeretnék befolyásolni, a mardisantik gyakran szalmából készítik valamelyik ruhadarabjukat, és valamilyen gabonamagvat szórnak a ház közepére. A nem egyszer jó néhány kilométeres „előadókörút” után a koldusok nagy ünneplést csapnak, ez akár valamelyik felkeresett háznál is elkezdődhet.

A keresztény hagyomány Márton-ünnepe összekapcsolódhatott, vagyis inkább ráépülhetett a pogány szokásokra, amelyekben például a zajongásnak, a mardisantik (szó szerint Márton-koldusok) által csapott lármának a gonosz szellemek elűzése volt a célja, valamint termékenységet is hozott a ház népére. Azt, hogy a halottakról való megemlékezés a novemberi időszakot jellemezte, a mardus szó etimológiája is mutathatja. A mardus szó hangalakjában nagyon hasonlít az „elésztesített” Márton név Mardi formájára (a Mart név genitivusi alakja), ugyanakkor az észt néphagyományban mardus haláltündér volt, aki bajt és szerencsétlenséget hozott (talán a finn marraskuu ’november’ szó előtagjával is összevethető és egy indoiráni tőre vezethető vissza). A mardisantik megszemélyesített természeti erők, akik a haláltündérnek gyűjtenek adományokat. A háziak azt köszönik meg, hogy a természeti erők és a lelkek segítették őket abban, hogy felkészüljenek a télre, begyűjthessenek minden szükségeset az elkövetkező télre.

Egyébként akinek az észt nyelv a szájában van (keel on suus) vagyis jelen esetben inkább a fülében, az itt meghallgathat egy rádióadást a Márton-napi szokásokról. Ha könnyebb műfajra vágyunk, érdemes meglátogatni a korábban már megismert nyuszicsalád honlapját, ahol megtanulhatjuk, milyen szavak fontosak egy Márton-napi szituációban, és hogy mi is a látogatás menete.

Ennek a fekete, gabonavarázsló férfi ünnepnek az ellenpólusa az elsősorban női ünneppé formálódott Kadripäev, vagyis Katalin napja, amelyen immár a fiatal lányok (kadrisant, többes száma: kadrisandid) járják, fehér ruhába szépen felöltözve a tanyákat, hasonló céllal, mint azt a fiúk tették Mart-napon. Az viszont fontos volt, hogy az arcuk ne legyen felismerhető. A háziak azonban mindent megtesznek annak érdekében, hogy felismerhessék a látogatókat. Ehhez az ünnephez a jószágok, elsősorban a birkák termékenységének előmozdítása kapcsolódik, a lányok gyapjút (vagy lent) is kaphattak ajándékba a háziaktól. (A keresztény hagyomány szerint Katalin-napon alexandriai Katalinra emlékezünk, aki mártírhalált halt a 4. században.)

Mindkét ünnephez speciális menü dukál, Márton-napon több húsétel is az asztalra került, ekkor kezdték meg ugyanis a levágott disznó húsát (disznónapnak is nevezik amúgy ezt az ünnepet). Szárnyasokat, kakast és csirkét is ettek, a Márton-napi lúd fogyasztása később terjedt el Észtország területén. Jellegzetes Márton-napi ételek a disznófejjel együtt megfőzött kerekrépa és krumpli, árpagyöngyös és lisztes hurkák, véres lepények és kenyerek, valamint a füstölt bárányhús. Sört is főztek ilyenkor és káposzta-, csicseriborsó- vagy krumplilevest.

Kadri-napon bárányhúst és a kihagyhatatlan árpagyöngyös kását illik készíteni, sós vízben főtt csicseriborsóval, babbal kiegészítve, hozzá egy kis kamát vagy kamagolyókat fogyasztottak, mindezt a Kadri-napi sörrel leöblítve. Tyúkot azonban nem volt szabad enni, mivel az megeszi a káposztát.

Ma a mardisantik nemcsak magánházakba, hanem például iskolákba és kávézókba is bemennek, a kadrisantik pedig lehetnek nagyon furcsa leányzók is, ahogy a következő videón láthatjuk például.


2009. november 26., csütörtök

NRVV 27. – Kisik 5. Programok turistáknak




Eddig a pontig csak azzal foglalkoztunk, mit láthat Kisikben a magánúton odalátogató turista. Kisikbe azonban szervezett turistaként is ellátogathatunk, ráadásul ezt néhány honfitársunknak köszönhetjük. Ők, ugyanis, szenvedélyes sporthorgászok, csukázni indultak a Nazimra, és sikerült ott annyi pénzt elverniük, hogy a helyiek ráébredtek: a turizmus üzlet. A horgászok útjáról film is készült. Ebben Kisik környékének érintetlen természetéről beszélnek (a környék tele van olajfúrótornyokkal) megpróbálják kietlen, elhagyatott vidéknek leírni (holott Zegernyei leírásából is nyilvánvaló, hogy jóval előttük is turisták tömegei jártak ott), farkastámadástól rettegnek ott, ahol nincs több farkas, mint a Mátrában meg a Mecsekben (helyieket kértek fel a farkasüvöltés imitálására), egy helyi vadász véletlenül akkor ejt el egy medvét, amikor ott járnak, így láthatnak egy medveünnepet (valójában ugyanazt a medvefejkelléket láthatjuk, amellyel imitálni szokták a medveünnepeket), továbbá tuvai zenét kevernek a képek alá (ami kb. olyan, mintha kínai turisták számára forgatott filmen a hortobágyi lovasparádé alatt portugál fado-t hallgathatnánk, hiszen mindegy, az is európai zene). Mindezek ellenére elvitathatatlan érdemük, hogy immár nem csupán hátizsákos turistaként látogathatunk Kisikbe. (Nagylelkű költekezésüket többek között a Malév és a MOL támogatta – nem tudok olyanról, hogy ezek a nagybecsű nemzetiségi társaságok az oroszországi uráli népek kutatását valaha támogatták volna, egy horgászkirándulás viszont bizonyára sokkal fontosabb kultúránk szempontjából.)



А ВАР (ez cirill betűkkel van, úgyhogy ejtése [var]) nemzetségi közösség különböző kulturális programokat kínál, melynek során megismerkedetünk a hagyományos hanti életmóddal, akár a réntartással is (persze nem magában Kisikben, hanem ehhez elvisznek minket a távolba a folyón). Pénzért mindent megkaphatunk, pl. magunk vadászhatjuk le a rént, ami, mivel a rének háziállatok, kb. olyan, mintha az öcsödi disznótor programjában benne lenne szegény Dezső kilövése is. Az árakról fogalmat alkothatunk a megjelölt honlapon is, így pl. 5 fő részére egy öt napos program, melyben csónakázás, túra, fürdőzés, sátrazás, étkezés stb. is benne van, 81 500 rubel. Minden fenntartásunk ellenére azt kell mondanunk, hogy aki megteheti, és akit valóban érdekel a dolog, az nyugodtan szánja rá a pénzt, az élmény garantált. Az viszont kérdés, hogy miként veszi fel a kapcsolatot a szervezőkkel, mivel internetük egyébként nincs. (És persze aki nem tud oroszul, szerződtessen tolmácsot is.)

2009. november 23., hétfő

NRVV 26. – Kisik 4. Medveünnep az asztalon

A medveünnep jelentős (és kevésbé szakrális) részét teszi ki a rövid színpadi jelenetek sora. Ezeknek részben nevelő, részben problémamegoldó funkciójuk van, a fellépők a közösség tagjait (egymást is) parodizálják: megsértődni nem szabad, mert ezzel a medve haragját vonjuk magunkra. A medveünnepen egyes figurák rendszeresen megjelennek, ezeket készítették el a kisiki kézművesház látogatói.


A halász és a tolvaj: jelenet morális tanulságokkal. Mögöttük három vadászfigura körülüli a tüzet, és dicsekszenek, versengenek, ki ölt meg több vadat: ironizáló jelenet.



Táncosok.


A zsáktestű, hosszú nyakú figura a daru. Mellette az égi lovas, aki azért ereszkedett le, hogy megtekintse, hogyan folyik a medveünnep. Az előtérben a róka szürke posztóba öltöztetve, farka szalmából van. A nézőkre mászik, megpróbálja őket megharapni, jelenete azzal ér véget, hogy farkát meggyújtják és kimenekül. A kép szélén szankvaltapon játszó férfi.


A barna ruhás, nyírkéregcsíkokból készített szárnyakkal ellátott figura a kakas, mögötte a fehér bundás alak a bagoly. Szerepe szerint mindkettő „megerősítette” a ház sarkait, azaz szakrális értelemben megtisztította őket.


Balra a hét nyilas szent táncot járó ember. Hátára csengő volt kötve, mely akkor szólalt meg, amikor tánc közben előrehajolt. Mellette a barna bundás, csőrös alak a szalonka. Jó madárnak tartották, az őt játszó szereplő ugrándozott. A háttérben a prémszegélyes sapkájú figura az énekes. Általában egyszerre három-kilenc (de mindig páratlan számú) énekes is énekelt, ezek kisujjukat egymásba fűzték, és lassan előre-hátra ringatózva énekeltek. Az énekek több órán át is tarthattak. Mellette kétarcú, négykezű férfi.

(A fenti leírás azt tükrözi, hogy a kisiki kézművesházban mit mondtak a figurákról, ill. szerepükről. A medveünnep részletei, a fellépők alakjai térben és időben különbözőek is lehettek. A mai kisiki felfogásban feltehetően erősen keverednek és új értelmezést nyertek a helyi hagyományok és a szakirodalomban olvasottak.)

2009. november 21., szombat

NRVV 25. – Kisik 3. Eszmetörténeti kitérő

Valljuk be őszintén, van valami zavarbaejtő abban, ahogy az oroszok a szimbólumaikhoz viszonyulnak. Nálunk a Kádár-rendszer bukásával eltűntek annak jelképei is, Oroszországban azonban ma is állnak. Bár a sarló és a kalapács alatt legalább annyian kerültek koncentrációs táborokba vagy végezték golyóval a tarkójukban a legkülönbözőbb helyeken, mint a horogkereszt alatt, a sarló és a kalapács alatt valóban világbirodalom jött létre, melyre a lakói igencsak büszkék lehettek, miközben kenyérért álltak sorba. Ennek köszönhető, hogy e jelképeket nemcsak elfogadottnak tartják, de teljes mértékben a magukénak is érzik, sőt, nosztalgiával gondolnak rájuk: elképzelhetetlen, hogy a Kremlről levegyék a vörös csillagot, hiszen milyen lenne már nélküle (mintha egy német azt mondaná, hogy azért a Bundestag svasztika nélkül nem az igazi), a szovjet himnuszt meg egyenesen visszaállították. Éppen ezért meglepő, amikor homlokegyenest ellenkező folyamatoknak lehetünk tanúi, és a hatalom központilag új jelképeket vezet be, melyek a régieket kiszorítják a helyükről.

Ilyen lépésnek értékelhettük november hetedike november negyedikére való áttolását, de ez legalább annyiban nem jelent meglepetést, hogy a lakosság nagy része elutasította, és a mai napig nem érzi sajátjának az új ünnepet. Ezzel szemben fantasztikusnak mondható a György-szalag karrierje.

A György-szalagot a cári hadsereg használta kitüntetéseken, konkrétan a György-renden. Bár a második világháborútól kezdve a szovjetek is használták bizonyos katonai kitüntetéseken, mint szimbólum gyakorlatilag ismeretlen maradt, és végképp nem illeszkedett a háborús filmek, emlékművek, megemlékezések stb. jelképrendszerébe. 2005-ben, a győzelem 60. évfordulójára vezették be a győzelem jeleként be egy akció keretében, de személy szerint 2007-ben semmi jelét nem láttam a használatának. 2009-ben azonban még ősszel is mindenhol látni lehetett: autók antennáira, bútorokra, monitorokra kötve mindenhol ezek a szalagocskák függenek, melyekről öt évvel ezelőtt valószínűleg kevesen tudták volna megmondani, hogy micsoda, és a második világháborús szimbólumok között aligha nevezte volna meg akárki. (Elterjedését minden bizonnyal az is jócskán segítette, hogy május kilencedike környékén a vodkát is ilyen szalagokkal díszített üvegekben árulták.)

Mindez úgy kapcsolódik Kisikhez, hogy itt még a második világháborús emlékművet is átfestették:


Az új festés alól már kikandikál a régi vörös réteg, mintegy figyelmeztetve arra, hogy Oroszországban alapvetően nem változik semmi, csupán az emlékezet.