2010. szeptember 27., hétfő

A legkorábbi nyelvi érintkezések

bibi nevű kommentelőnk írja:
Számomra a nyelvi változatok (és távolodások) létrejötte természetes akkor, ha az adott nyelv viszonylag nagy területen különböző idegen (nyelvi) hatások alá kerül. Más azonban a helyzet, ha egy nyelv viszonylag nagy területen úgy dialektizálódik, hogy számottevő idegen hatás nem éri. A finnugor nyelvek viszonylag újabbkori fejlődésére nyilvánvalóan nagy hatással voltak a nyakukra mászó idegen nyelvek. De úgy képzelem, hogy a legrégebbi finnugor időkben ilyesmivel nem kell számolni; abban a periódusban csak szaporulat, szétrajzás, és az izoláció miatt felgyorsuló diakeltizalódás folyt, esetleg 1000 éves időszakokig.

Ezután megkérdezi:

Kérdésem, hogy a nyelvfejlődés és anyagi kultúra melyik szakaszában mutatható ki a legrégebbi idegen hatás a finnugor alapnyelvben - kétségtelenül. Pl. az említett "3" jelentésű számnevek l-r variációinak létrejöttében játszhatott e szerepet pl. iráni vagy törökös befolyás. Egyszer megnéztem a Kalevala néhány énekében, hogy az (valamiért éppen) "r" hang/betű milyen gyakorisággal fordul elő, és az volt a laikus benyomásom, hogy az "igazi finnugor" az "r"-t nem nagyon kedvelhette. Tehát használta ugyan, de nem nagyon.
Mindenekelőtt azt kell leszögezni, hogy néhány kivételtől eltekintve (pl. apró, mindentől távoli szigetek) mindig van nyelvek közötti érintkezés. Bármelyik európai nyelvet vesszük, nem tudunk feltételezni olyan időszakot, amikor elszigetelten, külső hatás nélkül fejlődtek volna. Más kérdés, hogy mikor mutathatók ki egyértelműen az érintkezés nyomai. Ez szinte lehetetlen vállalkozás, ha az átadó nyelv azóta nyom nélkül kihalt.

A magyar esetében már a finnugor korszakban ki tudunk mutatni néhány igen korai indoeurópai (közelebbről iráni) jövevényszót. Ilyen például a száz szavunk.

A kérdéses cikkben szereplő l > r változás teljesen egyedi, már csak ezért is lenne igen nehéz bármely konkrét nyelv hatásának tulajdonítani.

Általánosságban aligha mondható ki, hogy az uráli nyelvek ne szeretnék az r-t, hiszen mindegyikben megvan. Azt, hogy a finnben vagy másmilyen nyelvekben milyen a gyakorisága, önmagában nincs értelme számolgatni: azt kell megnézni, hogy más nyelvekkel összevetve milyen gyakori, ráadásul annak figyelembevételével, hogy a vizsgált nyelvek teljes mássalhangzókészlete mekkora terjedelmű.

FunkTazmagora nevű kommentelőnk pegdi ugyanitt cikkünk egy mondatával kapcsolatban tesz fel kérédst:

"Az utóbbi időben felmerült annak a lehetősége is, hogy az uráli alapnyelv valójában nem is egy alapnyelv volt, hanem olyan nyelvek csoportja, melyek között (egyensúlyi helyzetben) sok hasonlóság jött létre."

Ezt valahogy úgy kéne elképzelni,mint az altaji nyelvcsalád esetét (miszerint az altaji nyelvek közötti hasonlóságokat a nagyfokú egymásra hatás eredményezte)?
Először egy terminológiai problémát kell tisztázni. Nyelvcsaládról csak akkor beszélhetünk, ha a csoportba tartozó nyelvek egy alapnyelvre vezethetők vissza. Ha tehát az altaji nyelvek hasonlósága olyan viszonyból ered, mint amilyeneket Dixon leír, akkor nem beszélhetünk altaji nyelvcsaládról.

Másrészt attól, hogy nyelvek erősen hatnak egymásra, még nem feltétlenül jön létre az a helyzet, amelyről Dixon beszél. Amikor nyelvek erősen hatnak egymásra, de eredetük továbbra is világos marad, nyelvi areáról beszélünk. Például a balkáni nyelvi areába tartozó nyelvek (a román, a délszláv nyelvek, az albán és a görög) sok közös nyelvtani vonást fejlesztettek ki, sok kultúrszavuk azonos eredetű, de például alapszókincsükben nem hatottak egymásra. Ez a stádium megelőzheti, sőt, valószínűleg szükségszerűen megelőzi azt, amiről Dixon ír.

Végezetül le kell szögeznünk, hogy az uráli és altaji nyelvek esete nem állítható párhuzamba. Az uráli nyelvek rokonsága már bizonyított, legfeljebb néhányan kérdőjelezik meg, (egyelőre?) ők sem igazán nyomós érvek alapján. Az altaji nyelvek rokonságát viszont a nagy igyekezet ellenére sosem sikerült bizonyítani.

2010. szeptember 25., szombat

Még egyszer az obi-ugor rockzenéről

A Rénhírek eddigi történetében példátlan eseményre került sor: a H-Ural együttesről szóló posztunk megjelenése után negyvennyolc órán belül jelentkezett az együttes frontembere, Juvan Zajcev, és választ adott a cikkben említett problémára, miszerint a honlapjukon csak orosz és angol nyelvű szövegek találhatók. Elmondása szerint ennek az az oka, hogy csak saját szövegeiket teszik ki, a hanti és manysi nyelvű szövegek ellenben folklórszövegek. Viszont volt olyan kedves, és hantiul tudó olvasóink örömére elküldte nekünk a korábban már bemutatott Wurna ar (Varjúének) című dal szövegét:


Ennek örömére itt most bemutatjuk a dal egy másik felvételét:




Érdemes megfigyelni, hogy az énekes az előadás egy részében szándékosan torzított, a tuvai torokhangú éneklést imitáló hangon énekel. Ez a hagyományos hanti éneklésre egyáltalán nem jellemző, talán szibériai „etnikai színezete” miatt fűzték be a sok zenei irányzatot amúgy is erősen szintetizáló repertoárjukba. A dal egyébként letölthető hangfájlként is.

Mint Juvan Zajcev írja, első lemezük háromnyelvű (hanti, orosz, angol) lesz, de a második lemezt már főleg hanti és manysi nyelvűnek tervezik. Utóbbiból ízelítőként elküldött egy szöveget:

Sajnos erről a dalról még nem készült felvétel, így egyelőre nem tudjuk bemutatni.

A szövegekhez szándékosan nem csatolunk fordítást: ehelyett fordítói versenyt hirdetünk. Aki a legjobb fordítást küldi a szövegekre, obi-ugor vonatkozású apró tárgynyereményhez juthat. Beküldési határidő: október 10. A cím: rénhírek (ékezetek nélkül) kukac gmail pont com.

2010. szeptember 24., péntek

Hanti-Manszijszk tényleg nem Fehéroroszországban van

Törökök és magyarok

A török–magyar kapcsolatok igencsak régtől számíthatók, jóval a török büfék és egyéb barátságos vendéglátóhelyek előtti időkben kezdődtek. Nem is voltak mindig barátságosak – gondoljunk csak az oszmán-török megszállás idejére, vagy még korábbra, a kunok betelepülése körüli konfliktusokra. A legkorábbi kapcsolatok homályos időszakába nyelvi, történeti és régészeti adatok segítségével pillanthatunk be.

A magyar nyelvet és kultúrát több hullámban érte török hatás. Ezek a hullámok elég jól datálhatók és adatolhatók. A legjelentősebb nyelvi hatást a honfoglalás előtti török kapcsolatok gyakorolták a magyar nyelvre. Több mint kétszáz török jövevényszavunk származik ebből az időből. Ennek a nyelvi kapcsolatnak a történeti hátterét vizsgáljuk most.

A korabeli krónikák és egyéb forrásművek a magyarokat a türkökhöz (törökökhöz) sorolják és pusztai lovasnépként jellemzik. A magyarságnak ezt a jellemzését alátámasztják a régészeti leletek is: őseink vezető rétege lovon járó, állattartással foglalkozó népesség volt. Erre az életmódra utalnak régi török jövevényszavaink is. De a korai török átvételek között a földművelés több ágára – ekés gabonatermelés, kertkultúra, szőlőművelés – utaló szavak is találhatók.

Lássuk, melyek ezek:

Állattartás: barom, ökör, bika, tinó, ünő, borjú, ürü, kos, kecske, disznó, ártány, tyúk, túró, író, köpű, ól, karám, vályú, komondor, kuvasz

Földművelés
Ekés gabonatermelés: arat, búza, árpa, őröl, ocsú, kölyű, eke, sarló, tarló
Kertkultúra: borsó, gyümölcs, alma, körte, som, dió
Szőlőművelés: szőlő, bor, seprő, csiger

A korai török jövevényszavak között olyanok is találhatók, amelyek kereskedelmi tevékenységre utalnak, illetve egy fejlett, differenciálódott társadalom képét tükrözik.
Kereskedelem: bársony, gyöngy, bors, tár, szatócs
Központilag szervezett és irányított társadalom: gyula, kündü, karcha, sereg, tábor, bilincs, törvény, tanú

A magyar nyelv régi török jövevényszavai kultúrtörténeti jelentőséggel bírnak: általuk képet alkothatunk e kor életmódjáról, mindennapjairól. Finnugor eredetű szavaink egy korábbi társadalmi-gazdasági szint, a halászó-vadászó-gyűjtögető életmód tükrei.

Vadászat: ideg (’íjhúr’), nyíl, lő, nyúl, ravasz (’róka’)
Halászat: háló, folyó, hal
Gyűjtögetés: méz, bogyó, mony (’tojás’)

Finnugor és régi török szavaink vázlatos összehasonlítása világosan mutatja, hogy a török hatás későbbi, másodlagos. A török szavak jóval fejlettebb életmódra és kultúrára utalnak, mint finnugor szavaink. Ugyanakkor egy másik tanulság is kínálkozik: a honfoglalás előtti magyar–török kapcsolatok a magyarság számára rendkívüli jelentőséggel bírtak, általuk egy fejlettebb életmóddal ismerkedtek meg, és társadalmuk is a szervezettség magasabb fokára lépett. Hol történhetett ez?

Történeti és régészeti adatok szerint a magyarság valamikor a Volga és a Káma találkozásának vidékén, valamint attól keletebbre, a mai Baskír és Tatár Köztársaság területén élhetett. Itt találkozott és beszélgetett a keleti magyarokkal Julianus az 1230-as években, és e területről ismert egy ősmagyar temető, a Bolsije Tigani nevű település közeléből, igen közel a Volga és a Káma összefolyásához. A baskír–magyar kapcsolatok halvány nyomaként említhető még, hogy a magyarok némely muszlim történeti forrásban baskír néven szerepelnek.

Erről a vidékről ismertek a volgai bolgárok régészeti emlékei is. Ez a csoport a 8-9. században jelent meg ezen a területen. Valószínűleg a kazár fennhatóság elől vándoroltak ide. A volgai bolgár temetők feltárása során a régészek több etnikum egymás mellett élésére következtettek: egy-egy temetőn belül különböző rítus szerint, különböző mellékletekkel ellátott emberek sírjait tárták fel. Megfigyelhető volt a helyi finnugor és a jövevény bolgár népesség keveredése. Egyébként a történeti források is a volgai bolgárok több csoportját nevezik meg.

A honfoglaló magyarság régészeti emlékeihez leginkább a volgai bolgár emlékek hasonlítanak. E kultúrkörben gyakori a részleges lovas temetkezés, a sírok nyugati tájolása, a leletek közül párhuzamként említhetők az ívelt talpú kengyelek, a levél alakú nyílcsúcsok, az áttört korongok, a tarsolyveretek és az ötvösmunkákon a palmettás díszítőmotívumok jelenléte.

A török–magyar kapcsolatok színteréül mégsem ezt a területet veszi figyelembe a magyar őstörténet-kutatás. Ennek kronológiai okai vannak. Ez a kapcsolat 2-300 évig állhatott fenn a kutatók szerint. Akkor pedig azt kell feltételeznünk, hogy a magyarság a Volga–Káma vidékről igen gyorsan, mondhatni lóhalálában vágtatott a Kárpát-medencéig, hogy 895-ben már Vereckénél, illetve az Al-Dunánál elérje mai lakóterülete határát, ahogy arról a történeti források megemlékeznek.

A kutatók többsége ezért mindig is arra gondolt, hogy az ősmagyarok legkésőbb a 7-8. században elhagyták baskíriai lakóhelyüket, és valahol a Don folyó mellékén éltek huzamosabb ideig, a Kazár Birodalom alattvalóiként. E folyó nevét őrizték meg egyes magyar krónikák is (Dentümogyeria). Korabeli források pedig arról írnak, hogy a magyarok a kazárok alattvalói. Ezért kíséri nagy érdeklődés Magyarországon immár száz éve a szaltovói régészeti kultúra emlékeinek feltárását. Ez a sokszínű kultúra a Kazár Birodalomhoz köthető. A török nyelvű kazárok és az iráni nyelvet beszélő alánok az arab támadások elől elhagyták a Kaukázus északi lejtőit, és a Don folyó mellékén szervezték meg birodalmukat. Az alánok a Don felsőbb folyásvidékén telepedtek meg, a doni bolgároktól északra, míg a kazárok a Volga biztonságos deltájában építették fel fővárosukat, Itilt. A birodalom gazdasági forrásait a doni bolgárok fejlett mezőgazdasága, valamint a virágzó kereskedelem szolgáltatta. A magyar őstörténészek közül többen úgy vélik, hogy a szaltovói kultúra doni bolgár csoportja adhatta át gazdálkodási tapasztalatait, s vele együtt gazdálkodásának szókincsét is a vándorló magyarságnak. Az Archaeológiai Értesítő lapjain doni bolgár régészeti leleteket mutattak be, a leletek alá írva a tárgyak török eredetű magyar nevét.

A szaltovói kultúra folyamatos feltárásai azonban a mai napig nem hozták felszínre egy magyar etnikai csoport emlékeit. A kultúrára jellemző egyes tárgyak: munkaeszközök és fegyverek, valamint a szaltovói falvak képe kétségtelenül az ősmagyar régészeti leletekkel, az ősmagyarok életmódjával állíthatók párhuzamba, de az újabb ásatások nyomán egyre inkább elkülöníthető csoportok között még mindig nem látszik az ősmagyar népesség.

Az elmúlt évtizedekben, összefüggésben a kettős honfoglalás elméletével, vizsgálják azt a lehetőséget is, hogy a török–magyar kulturális kapcsolatok színtere a Kárpát-medence volt. A magyarság 895 előtti Kárpát-medencei jelenléte azonban nem bizonyítható. Nagyon különböző volt az avarok és a honfoglaló magyarok anyagi kultúrája is. A honfoglalás előtti Kárpát-medencei népesség azonban jelentős szerepet játszott az Árpád-kori magyarság kialakulásában. A helyi népesség továbbélése antropológiai módszerekkel igazolható. Ez ráirányítja a figyelmet arra, hogy a török–magyar kapcsolatokat nemcsak úgy képzelhetjük el, hogy a magyarok 2-300 évig a törökök mellett élvén eltanultak ezt-azt, hanem oly módon is, hogy a magyarság magába olvasztott valamilyen török csoportot. Ezáltal a török nyelvi hatás úgy érkezett folyamatosan a magyar nyelvbe, hogy közben külső kapcsolat a magyarok és a törökök között már nem volt. Ez is elképzelhető. Na de melyik török népesség taníthatta meg a magyarokat az állattartás és földművelés legkorszerűbb módszereire, melyik török népesség indította el őseinket a néppé szerveződés útján?

Régi török jövevényszavainkról Budenz József és Vámbéry Ármin vitája óta tudjuk, hogy csuvasos jellegűek, vagyis valamelyik bolgár-török nyelvből származnak. Biztos tudásunk az elmúlt évtizedekben azonban megrendült. Nem mindegyik régi török átvétel bolgár-török, vannak köztük más török nyelvekből (az ún. köztörök csoportból) származók is. Ligeti Lajos pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy egyes régi török jövevényszavaink szótagonként más-más – köztörök vagy bolgár-török – jellegzetességet mutatnak. Ez arra utal, hogy a magyar honfoglalás előtti fél évezredben a török nyelvek még nem váltak két csoportra (bolgár-török és köztörök), hanem számtalan átmeneti nyelv vagy nyelvjárás is létezhetett.

Áttekintésünk lezárásaként próbáljuk összegyűjteni, hogy mely török népekkel érintkezhetett az ősmagyarság vándorútja során. A Volga–Káma mellékén ma a csuvasok élnek. Nyelvük az egyetlen ma létező bolgár-török nyelv. De ott vannak szomszédságukban a tatárok, tőlük keletre pedig a baskírok. Mindkét nyelv a köztörök csoportba tartozik, de a tatárok már az után érkeztek erre a területre, hogy a magyarok elvándoroltak onnan. A kazár fennhatóság alatt megint csak többféle török nyelvet beszélő népességgel kerültek kapcsolatba őseink. A kazárok nyelvét egyesek a köztörök, mások a bolgár-török csoportba sorolják. A doni bolgárok féken tartására a kazárok közép-ázsiai eredetű (köz)török fegyvereseket alkalmaztak. Erre történeti és régészeti források is utalnak. A Kárpát-medencébe betelepült avarok is vegyes népességet alkottak. Elegendő nyelvemlék hiányában nyelvük nem osztályozható. A történeti források szerint több alkalommal is bolgár-török csoportok érkeztek az 568-ban betelepült avarok közé.

Régi török jövevényszavaink egységes gazdálkodási rend átvételére utalnak. Logikusnak tűnik feltételezni, hogy a szavak egy népességtől, egy időben érkeztek. Nehéz ugyanis elképzelnünk, hogy nem egy néptől és nem egy nyelvből ered az eke és a sarló, a szőlő és a bor – a példákat még lehetne idézni. Ugyanakkor az átvett török szavak nyelvi sokszínűségre utalnak, az ősmagyarok vándorlásuk során folyamatosan különböző kultúrájú és nyelvű török népek közelében élhettek. Optimizmusunkat azonban ne veszítsük el: pár száz év múlva bizonyosan tisztábban látunk a régi török–magyar kapcsolatok kérdésében is.

2010. szeptember 23., csütörtök

Új weboldal mariul tanulóknak

A Bécsi Egyetem Finnugor Tanszéke új weboldalt indított a mariul tanulók számára. Az oldal a jövőben különböző tananyagokat fog kínálni, többek között online mari–angol szótárt, egy átfogó szöveggyűjteményt, morfológiai generátort (elérhető) és elemzőt (a szótárral fog megjelenni). Máris elérhetőek a honlapon fontok és billentyűzetek, illetve egy mari nyelvkönyv angol magyarázatokkal.

Ez utóbbi egy kétkötetes orosz nyelvű mari nyelvkönyv alapján készült (jelenleg az első rész érhető el). Az angol változat nem egyszerű fordítás, hanem az eredeti alapos átdolgozása: a tanított nyelvtani jelenségeket az angol nyelv megfelelő szerkezeteivel veti össze. További különlegesség, hogy az egyes fejezetek nem csupán hanganyaggal egészülnek ki, hanem a morfológiai generátor egy olyan változatával is, amely csak a tanuló által már elsajátított morfológiai kategóriákat ismer. (Abban nem vagyok egészen biztos, hogy ez utóbbi feltétlenül hasznos. Egy elemző esetében érthető lenne, ha nem akarnánk a tanulót megzavarni olyan elemzésekkel, melyek általa nem ismert elemekre bontanák a szót – ha például egy magyarul tanuló még nem tanulta a múlt időt, elég, ha a mentek szó elemzésekor a (ti) men-tek (jelen idő többes szám második személy) elemzést kapja meg, az (ők) men-t-ek (múlt idő többes szám harmadik személy) elemzést nem. Generáláskor viszont nem baj, ha szerepelnek még nem ismert kategóriák is, legfeljebb a tanuló nem használja őket.)

A szájt az angol mellett oroszul, sőt, mariul is elérhető. Utóbbi ugyan feleslegesnek tűnhet egy mari nyelvet oktató oldalon, de örvendetesen növeli a kevés mari nyelvű honlap számát. A Bécsi Egyetem vállalkozása egyedülálló, kevés nyelv tanulásához állnak rendelkezésünkre ilyen remek honlapok, gratulálunk a projektet vezető Timothy Riese-nek és Jeremy Bradley-nek, illetve a projekt összes résztvevőjének.

2010. szeptember 22., szerda

Van-e obi-ugor rockzene?

A napokban Finnországban turnézott a jekatyerinburgi H-Ural együttes, melynek célja, hogy a hanti és manysi folklórt ötvözze olyan modern zenei irányzatokkal, mint a kemény rock, a hip-hop, a house és egyéb műfajok. A dalok szövege angol (erre az alábbi videó alapján nehéz rájönni, de a szövegük megtalálható az együttes honlapján).



Az együttes más szövegei orosz nyelvűek. A legalul látható szám szövege pedig (állítólag) hanti nyelvű: ez nem szerepel a honlapon, így nehezen ellenőrizhető. Mint az a szövegeket tanulmányozva könnyen kitalálható, nincs sok közük a valódi obi-ugor népköltészethez.

Az együttest Juvan (Ivan) Zajcev alapította, aki feltehetően manysi származású – az együttes többi tagjának viszont nincs köze az obi-ugor népekhez. Imidzsüket némi ideológiai szósszal fűszerezik: eszerint a manysik és hantik sajátosan ötvözik az európait és az ázsiait, ezért önálló, úgynevezett uráli rasszot alkotnak. Hogy a kultúrát hogyan kapcsolják össze a rassz fogalmával, az homályban marad, mindenesetre a rasszhoz csatlakozni is lehet.

Az együttes honlapja: http://www.h-ural.com/

Néhány további videó:





2010. szeptember 21., kedd

Még egyszer a genetikai rokonságról

Bár a Rénhírek nem kompetens genetikai kérdésekben, néhány esetben kénytelen vagyunk a genetikai rokonsággal kapcsolatban felmerülő problémák kapcsán is megszólalnunk. Ezt már csak azért sem kerülhetjük el, mert a magyarral rokon nyelveket beszélő népekre gyakran szokás úgy hivatkozni, mint rokon népekre. Ez aligha válhatott volna elfogadottá, ha népek között más rokonságról is beszélhetnénk, mint nyelviről. Ezt pedig világossá kell tennünk. Noori Sato álnevű olvasónk, rendszeres kommentelőnk például ezt írja:

Egy észtnek (vagy finnek) a nyelvrokonság a népek genetikai rokonságát is jelenti. Biztos a manysi is rokonnak tekinti a hantit. Csak mi vagyunk kivételek.
[...] a finnek és az észtek nem csak nyelvrokonai egymásnak. Amennyire a magyarok és az osztrákok vagy a magyarok és a szlovákok genetikailag közel állnak egymáshoz, legalább annyira közel állnak az észtek a finnekhez. Az észt és a finn dalok, kultúra, szokások sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint a magyar és az osztrák/szlovák/horvát/román dalok/kultúra/szokások. Nyelv- + kulturális + biológiai rokonság fennállnak az ő esetükben.
Elfogadható-e a fenti gondolatmenet? Első látásra igen: az észtek és a finnek genetikailag bizonyára hasonlatosak, és nyilvánvalóan különböznek a magyaroktól. Valójában azonban mégsem: népek közötti genetikai és kulturális rokonságról nem beszélhetünk olyan értelemben, mint nyelvek közötti rokonságról.

Először is vegyük észre, hogy a nyelvrokonság fogalma szerint A nyelvnek B nyelv vagy rokona, vagy nem (esetleg a tudomány még nem mondta ki a végső szót ebben a kérdésben, de végül csak e két megállapítás egyike mellett köthet ki): ha közös ősnyelvből (alapnyelvből) származnak, igen, ha nem, nem. Ebben hasonlít a természetes rokonságra is: távoli rokonainkat nem tartjuk számon, és a nyelvek körében is előfordulhat, hogy a közös ős már olyan távoli, hogy a rokonság nem állapítható meg – ilyenkor nem beszélünk rokon nyelvről, ahogy nem nevezzük rokonunknak azt sem, akivel ugyan van közös ősünk, de nem tudunk róla.

Hasonló értelemben genetikai rokonságról nem beszélhetünk. Egy népet, közösséget tipikusan nem azonos származású emberek alkotnak (eltekintve bizonyos zárt közösségektől). A mai magyarok, finnek, észtek genetikai ősei (azaz a közösséget alkotó személyek biológiai felmenői) korábban nem feltétlenül alkottak egy közösséget, és azok leszármazottai, akik korábban a magyar, finn, észt nemzetet alkották (már ha nem anakronizmus ilyenről beszélni), ma nem feltétlenül e nemzetekhez tartozónak vallják magukat. Míg tehát a közösségek könnyen keverednek, tagjaik egyik közösségből a másikba lépnek át (és viszik génjeiket), addig a nyelvek nem keverednek ilyen módon: egyes szavak, nyelvtani jelenségek ugyan átkerülhetnek egyik nyelvből a másikba, de az új nyelvbe beilleszkedve annak részévé válnak, nem visznek magukkal „titokban” olyan „idegen” elemeket, mint az egyének a génjeiket.

Ennek a következménye az is, hogy míg bármelyik magyar anyanyelvű beszélő nyelvéről megállapítható, hogy finnugor (uráli) nyelvet beszél (azaz nyelve a manysi, hanti, mari, finn stb. nyelvvel rokon), addig hiába vesszük egy magyar ember génállományát, arról nem fogjuk tudni megállapítani, hogy magyar. A legjobb esetben is legfeljebb azt tudjuk mondani, hogy génállománya olyan, amely a magyarok jelentős részére ellemző. Ugynakkor lehet valaki tökéletes magyar úgy is, hogy génállománya alapján Hollandiába vagy Ukrajnába saccolná a genetikus.

De ha még el is fogadjuk, hogy minden nemzetnél megállapítható egy génminta, mely a közösség egészére tipikusnak mondható, akkor is nehéz lenne meghúzni, hogy hol van a rokonság és nemrokonság határa. A finn génállomány közel állhat az észthez, amelyhez közel állhat a lett. De genetikailag rokonnak mondhatók-e a finnek és a lettek? Ha igen, akkor rokonnak mondhatóak-e litvánokkal, a lengyelekkel? A magyarokkal esetleg nem mondanánk őket rokonnak, ha csak Európát nézzük, de ha a teljes bolygót, akkor akár rokonnak is mondhatjuk, mondjuk egy közép-afrikaival vagy egy távol-keletivel szembeállítva. Ez a rokonság tehát nem is igazán rokonság, hanem hasonlóság: nem tudunk arra a kérdésre válaszolni, hogy a finnek genetikailag rokonaik-e az észteknek, csak arra, hogy milyen mértékben.

Vegyük észre, hogy ilyen összehasonlítást a nyelvekkel is tehetünk: ez a tipológiai összehasonlítás. De mely nyelvekkel „rokon” tipológiailag a magyar? Ha a magánhangzó-harmóniát vagy a toldalékolás alapelveit nézzük, akkor a törökkel, ha a szigorú első szótagi hangsúlyt vagy a hosszú és rövid magánhangzók megkülönböztetését, akkor a csehvel és a szlovákkal. Viszont ebben az esetben a török nem lesz „rokon” sem a csehvel, sem a szlovákkal – vagy ha mégis, hát egészen más kritériumok alapján.

A kulturális rokonság kérdésére ki sem szeretnék térni, elég, ha arra gondolunk, mennyit változott például a magyar étkezési kultúra, vagy a szabadidő eltöltésének kultúrája az utóbbi évtizedben. Kulturális rokonságról népzenei vagy mitológiai motívumok alapján szoktak beszélni, de vajon mekkora szerepük van ezeknek mai kultúránkban?

Összefoglalóan: jobban járunk, ha a rokonság fogalmát kizárólag 'nyelvrokonság' értelemben használjuk, és nem tévedünk bele a genetikai és kulturális „rokonság” ingoványába.

2010. szeptember 20., hétfő

Nyelvek tündöklése és bukása

Robert Malcolm Ward Dixon ausztrál nyelvész The Rise and Fall of Languages (A nyelvek tündöklése és bukása) című, 1997-ben publikált könyvében egy új elméletet vázol fel. Milyen módon érinti, érintheti ez mindazt, amit a finnugor és uráli nyelvek történetéről eddig gondoltunk?

Dixon abból indul ki, hogy a történeti nyelvtudomány a nyelvek rendszerezésekor nyelvcsaládokat igyekszik megállapítani. A nyelveket ősnyelvekre igyekszik visszavezetni, megpróbálja kideríteni, mely nyelvek tartoztak össze és mikor, hogyan váltak el egymástól. Ez a modell igen sikeres volt Eurázsia, illetve Amerika nyelveinek leírásakor, Afrikában és Ausztráliában azonban jóval nehezebben boldogultak a nyelvészek: bizonyos nyelvek egyértelműen összetartozónak tűntek, ugyanakkor mégsem sikerül őket nyelvcsaládokba rendezni.

Dixon megállapítása szerint a családfamodell csak bizonyos társadalmi konstellációkban működik: amikor egy közösség valamilyen gazdasági vagy technikai innovációnak köszönhetően a szomszédos közösségeknél erősebb lesz, azokat meghódítja vagy befolyása alá vonja, nyelvét is kiterjeszti rájuk. Az a terület, ahol a nyelvet használják, megnő, és a távolabbi területeken egymástól függetlenül változik, míg külön nyelvvé nem válik. Az új nyelvek közül a sikeresebbek ismét újabb területekre terjedhetnek, és a folyamat kezdődik elölről. A folyamatos expanziónak köszönhetően terjedelmes családfák jöhetnek létre.

Szerinte a nyelvek változásának egy másik modellje is lehetséges, ez pedig akkor érvényesül, amikor egy területen kis közösségek élnek egymás szomszédságában, és hosszú időre egyensúlyi helyzet alakul ki közöttük. Ilyenkor az érintkező nyelvek folyamatosan hatnak egymásra, de ahelyett, hogy az egyik kiszorítaná vagy egyoldalúan befolyásolná a másikat, kölcsönösen hatnak egymásra.

Az adott terület nyelvei között egységesülés megy végbe (nem pedig folyamatos megoszlás, mint az expanzió során), de nem olyan módon, hogy bizonyos jelenségek a terület teljes részére kiterjednek, hanem úgy, hogy a terület jelentős, akár túlnyomó részén elterjednek. Az egyes jelenségek elterjedtsége tehát különböző lesz. Míg az expanziók idején az egyes (akár nyelveken átnyúló) nyelvi jelenségek határai (az úgynevezett izoglosszák) gyakran egybeesnek (hiszen a terjedő nyelvek, nyelvváltozatok egyszerre „viszik” őket), az egyensúlyi helyzet idején véletlenszerűen oszlanak meg.

A történelem során az egyensúlyi helyzetek és az expanziós korszakok váltogatják egymást. Jelenleg szinte a Föld egésze expanziós korszakban van, mely valamikor a 15.-16. században, a gyarmatosítással kezdődött (ennek során néhány újlatin és germán nyelv Európán kívül is dominánssá vált, de az orosz is ekkor kezdett erősen terjedni kelet felé), a történelem korai szakaszaiban viszont nem lehetett ritka az egyensúlyi helyzet sem. Afrika belső területein, de különösen Ausztráliában ez a legutóbbi időkig megmaradt, és a kutatók még idejében érkeztek, hogy zavarba eshessenek a máshol tapasztalttól gyökeresen eltérő viszonyoktól.

A tipikus expanziós helyzetekben a nyelvek viszonyának felderítése, ábrázolása viszonylag egyszerű. Tipikus egyensúlyi helyzetben viszont a kép diffúz, nem tudunk jó rendszerezéssel előállni. Ráadásul a két állapot (különösen kisebb területeket figyelembe véve) folyamatosan váltogatja egymást. Egyensúlyi helyzet alakulhat ki például egy nyelv nyelvjárásai között. A tartós egyensúlyi helyzet elmoshatja a korábbi expanzióban kialakult tiszta viszonyokat, egy expanzió eltüntetheti a korábbi egyensúlyi helyzet nyomait.

Hasonló jelenségekre találunk példát a finnugor nyelvek történetében is. Rengeteg tényező utal arra, hogy az ugor egység felbomlásakor a magyar és az obi-ugor alapnyelv, azaz a manysi és a hanti elődjének beszélői elszakadtak egymástól, és az obi-ugor alapnyelv csak jóval később vált két nyelvvé. A családfamodell szerint ezekben a nyelvekben lehetnének olyan újítások, amelyek az ugor egység felbomlása előtt mentek végbe (ezek mindhárom nyelvben őrzik nyomukat), lehetnek olyanok, amelyek az ugor egység felbomlása után, de az obi-ugor egység felbomlása előtt, az úgynevezett obi-ugor alapnyelvben mentek végbe (ezeknek a manysi és a hanti őrzi nyomát), illetve olyanok, amelyek a nyelvek önálló életében mentek végbe (ezeknek csak az adott nyelv őrzi nyomát). Elvben tehát ki van zárva, hogy egy újítás csak a magyarban és a manysiban ment volna végbe, a hantiban nem.

Mégis akad ellenpélda. A '3' jelentésű szó az összes uráli nyelvben l-t tartalmaz (vagy tartalmazott), csupán a magyarban és a manysiban van az l helyén r. Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik, hogy még a viszonylag egységes obi-ugor nyelv oszlott nyelvjárásokra, és egyes nyelvjárásokban megmaradt az l, másokban megjelent az r. Ez egy viszonylagos egyensúlyi helyzet volt, hiszen egyik változatnak sem sikerült „legyőzni” a másikat. Amikor a későbbi magyar beszélői elszakadtak a többiektől, ez a szakadás nem e nyelvjárási határ mentén történt: az elszakadók kizárólag vagy főleg az r-es nyelvjárást (nyelvjárások valamelyikét) beszélték, míg a maradók közül mindkét nyelvjárás beszélői megtalálhatóak voltak. Egy másik lehetőség, hogy a két nyelv (az ősmagyar és az obi-ugor alapnyelv) már különállónak volt tekinthető, amikor az ősmagyar és egyes obi-ugor nyelvjárások, a későbbi manysi elődei között egyfajta kapcsolat (egyensúlyi vagy egy irányba ható) jött létre, és vagy az ősmagyar újítása került be az obi-ugor nyelvjárásokba, vagy fordítva. A két lehetőség közül azért is nehéz választani, mert amúgy sincsenek pontos kritériumaink arról, hogy egy nyelv mikor válik ketté, a korabeli viszonyokról pedig csak találgathatunk.

Jóval közelebbi probléma a finnségi nyelvek viszonya. A finnségi nyelveket a családfán úgy szokták ábrázolni, mint amelyek egyszerre váltak ki az alapnyelvből: míg a családfa legtöbb helyen két ágra szakad, itt rögtön nyolcra. (Egyesek ugyan megpróbálnak megkülönböztetni egy északi és egy déli ágat, de ez a próbálkozás nem egészen meggyőző.) Eleve problémás a finn helyzete, hiszen a mai Finnország területére egyfelől délnyugatról, a mai Észtország területéről érkeztek a finnségi beszélők, másfelől Karjalából: igen eltérő dialektusokat beszéltek, melyek ma is éles nyelvjárási határt képeznek az ország közepén. E nyelvjárások között számos kiegyenlítődés ment végbe, a mai finn irodalmi nyelv egyfajta kompromisszumnak tekinthető. De ha nem is a nyelveket, csupán nyelvjárásokat próbáljuk meg családfaszerűen rendezni, akkor is kudarcot vallunk.

Az utóbbi időben felmerült annak a lehetősége is, hogy az uráli alapnyelv valójában nem is egy alapnyelv volt, hanem olyan nyelvek csoportja, melyek között (egyensúlyi helyzetben) sok hasonlóság jött létre. Ez lenne a magyarázat arra, hogy egyes rekonstruált alapnyelvi szavaknak nem találjuk meg folytatóját minden mai nyelvben. Az elképzelés támogatói szerint azért, mert ezek nem is voltak meg. Csakhogy ez nem túl meggyőző magyarázat, pontosabban nincs szükség erre a magyarázatra: természetes dolog, hogy a nyelvből bizonyos szavak kiszorulnak.

A probléma nem is igazán az, hogy ne lenne elképzelhető, hogy egységes alapnyelv helyett valóban több, erős nyelvtani és szókincsbeli nyelv terjedt szét, és csak a távoli jövőből tűnik egységes nyelvnek. Az igazi probléma az, hogy nincsenek kritériumaink arra, hogy a kétféle helyzetet megkülönböztessük egymástól: az elképzelés támogatói pedig meg sem próbáltak ilyen általános kritériumokat felállítani, hogy aztán a konkrét adatokkal igazolhassák elképzelésüket. De ellentmond az elképzelésnek az is, hogy ilyen fejlődésre egy példát sem figyelhettünk meg. A spanyol és a portugál közel állnak egymáshoz, de sehol nem tapasztaltuk azt, hogy a gyarmatokon összeolvadtak volna. Sőt, az egyes spanyol gyarmatokról még ma is meg lehet mondani, hogy mely spanyol nyelvjárást beszélte a bevándorlók többsége. Ez persze nem jelenti, hogy a nyelvjárások keveredésekor az egyik nyelvjárás tisztán megmarad, mások teljesen eltűnnek, de igen ritka az a helyzet, amikor a kiegyenlítődés során mindegyik nyelvváltozat hasonló mértékben járul hozzá az újonnan kialakuló egységes(ebb) változathoz. (Ezért is nem mosódhatott el a keleti és nyugati finn nyelvjárások határa.)

2010. szeptember 17., péntek

Egy csavart, egy fordított

Ha az oroszországi kisebbségek képviselőit halljuk beszélni, és rendelkezünk valamennyi orosztudással, könnyen megérthetünk néhány kifejezést, ugyanis vannak olyan orosz szavak, amelyeket a kisebbségi nyelvek beszélői anyanyelvi hátterüktől függetlenül átvesznek, beillesztenek a beszédükbe. Ez természetes jelenség, megfigyelhető például olyan bevándorlóknál is, akik a befogadó ország nyelvét ugyan még csak kevéssé ismerik, mégis használnak már bizonyos formulákat. A nyelvtanulók esetében is van egy olyan fázis, amikor az elsajátítandó nyelvet viszonylag alacsony szinten bírják, és az általuk ismert kifejezéseket, főleg ha nagyobb presztízzsel rendelkező nyelvről van szó, átültetik még alapvetően az anyanyelv szabályai szerint szerkesztett mondataikba (vagy megnyilatkozásaikba).

A nyelvtudás kialakulásának kezdeti szakaszában a beszélő nem minden esetben képes elemekre tagolni az átvett kifejezést, így születnek a „csikidám” típusú kölcsönszavak vagy például az amerikai magyar bevándorlók ájdunker (I don't care) jövevényeleme.

Az oroszországi finnugor kisebbségek nyelvében jellemző tehát az ún. a kódváltás jelensége, vagyis két nyelv elemeinek megjelenése egy diskurzuson belül. Bár én elsősorban az erza-mordvinról rendelkezem adatokkal, a jelenség általánosabb jellegét számos kutatás igazolja, természetesen nemcsak az uráli nyelvekben. Mordoviában felismerte a jelenségben rejlő identitásképző lehetőséget az ajándékgyártó ipar is, számos használati tárgyat (pólót, öngyújtót) lehet kapni a Vszjo bugyet pek vadrja! (Minden nagyon jó lesz!) kétnyelvű felirattal, amelynek első két eleme az orosz, az utolsó kettő az erza nyelvből származik.

Az egy másik kérdés, hogy maguk a beszélők hogyan viszonyulnak a kódváltásos beszédmódhoz. Mivel a jelenségnek alapvetően negatív a megítélése, hiszen az eloroszosodás jelét látják benne sok esetben, ezt sugalmazza többek között az iskolai oktatás is, sokan inkább az orosz nyelv irányába hajlanak, amikor arról kell dönteniük, milyen nyelvet választanak gyermekük anyanyelveként. Pedig általában szó sincs arról, hogy ezek az emberek ne rendelkeznének elegendő kompetenciával az erza nyelvben ahhoz, hogy otthoni nyelvként alkalmazhassák. Megítélésem és tapasztalataim szerint több beszélőt vesztett az erza nyelvi közösség azért, mert a nyelvészek, tanárok stb. túl erős nyelvvédő szemléletet igyekeztek belesulykolni a beszélőkbe. Ez persze kétélű dolog, mert ha nem folytatnának ilyen purista és ezzel karöltve nyelvújító tevékenységet ezek az emberek, a nyelvvesztés, illetve a nyelvhalál felé vezető tendenciák üteme még gyorsabb lenne.

Az is probléma, hogy a beszélők nincsenek tisztában azzal, milyen előnyöket jelenthet a kétnyelvűség, és hogy a kódváltásnak különböző típusai lehetnek. Tehát a legintenzívebb kódváltás, amely a laikus számára a leginkább nyilvánvaló kevert beszédet jelenti, éppen azoknál a beszélőknél jelenik meg, akik viszonylag kiegyensúlyozott kétnyelvűek, vagyis a két nyelven azonos mértékű kompetenciával rendelkeznek, és mindkét nyelvükkel azonosulnak. Ha egy hosszabb beszélgetés után megkérdezünk egy ilyen beszélőt arról, milyen nyelvet használt az előbbi párbeszédben, valószínűleg azt mondja majd, hogy csak erzát, mivel a váltások olyannyira simán mennek végbe, hogy csak utólagos elemzéssel lehet kiszűrni őket. A jelenségben még az az érdekes, hogy a kódváltásos beszédmód az alapértelmezett kommunikációs forma, bizonyos kifejezéseket (talán, lehet, mindegy) a nyelvújítási folyamatot nem szorosan követő beszélők nem is feltétlenül ismernek.

A magyar nyelv története során is végbement az a folyamat, amelynek során a hónapok belső elnevezéseit jövevényszavak váltották fel. A mordvin nyelvekben hasonló jelenséget tapasztalhatunk, mind a hét napjaira, mind a hónapok neveire vonatkozóan. A beszélt nyelvben az évszámok is leginkább oroszul hangzanak el, az egyjegyű számok esetén jellemző már csak az erza megfelelők használata.

2010. szeptember 16., csütörtök

Új blog Munkácsiról

Amikor Kozmács István közreadta Munkácsi Bernát Udmurtföldi naplóját, ígéretet tett: blogban további részleteket fog közölni. Az oldal végre elindult, egyelőre egy konferenciaprogramot olvashatunk rajta, ill. megszemlélhetjük a napló címoldalát és első oldalát. Remélhetőleg hamarosan további részletek jelennek meg.

2010. szeptember 15., szerda

Sándor Klára a Szkeptikus Kongresszuson

Nyelvek, családok és gének: egy metafora hatalma
2010. szeptember 18., 16:45

Sándor Klára nyelvész, turkológus, a Szegedi Tudományegyetem docense. Kutatási területe az evolúciós nyelvészet (ezen belül a nyelvi változások elmélete) és a nyelvszociológia, valamint a székely írás eredete és használatának története. Tudományos publikációi mellett rendszeresen közöl tudománynépszerűsítő írásokat, illetve vállal ilyen célú médiaszereplést.

A magyar nyelv rokonsága körül kétszáznegyven éve izzó vitát lényegében ugyanaz a gyúanyag táplálja: sokan vannak, akik akár öntudatlanul, akár nagyon is tudatosan, berzenkednek attól, amit az utóbbi másfélszáz évben egyszerűen csak „halszagú atyafiságnak” neveztek – előkelőbb ősöket szeretnének. Úgy tűnik, teljesen hiábavalóan ismételgetik a nyelvészek, hogy a nyelv rokonsága nem jelenti egyben a nép rokonságát is, a nyelv és nép szerves összetartozása kiirthatatlanul makacs elképzelés. Vajon miért?

(A kongresszusról bővebben)

2010. szeptember 14., kedd

Kisfilm Udmurtiáról

Oroszországban internetes projekt készül Oroszország népeinek enciklopédiája címen. Az itt bemutatott rész Udmurtiáról szól, a különböző udmurt népcsoportok mellett felbukkannak tatárok és óhitű oroszok is. A feliratok sajnos csak orosz nyelvűek, de a hangok és a látvány magukért beszélnek: hallhatunk udmurt és tatár beszédet, énekeket, láthatjuk táncaikat, viseletüket és a jellegzetes udmurt tájat.




(Forrás)

2010. szeptember 13., hétfő

Kettős mérce

Korábban Szőcs Géza (finoman szólva is a humán tudományok területén való erős tudásbeli hiányosságainak tanúbizonyságaként definiálható) kijelentései akkora visszhangot váltottak ki, hogy nekünk már nem is kellett foglalkoznunk az üggyel, hasonló butaságokon alapuló akciók, ha azok kedveznek „a finnugor rokonság eszméjének” (mi az???), nemhogy kritikát nem váltanak ki a szakmából, de időnként még lelkesedést is keltenek.

Itt van például ez a kedves kezdeményezés, A finnugor világ hét csodája. Már az ötlet is eléggé abszurd, hiszen minden nép benevezheti a saját népviseletét, aztán törje a fejét a zsűri, hogy melyiket minősítse csodának. Az is elég furcsa, hogy valaki udmurt csodaként jelölte a pelmenyt, amikor az legfeljebb az oroszokhoz került tőlük (vagy akár a komiktól: az eredeti forma, a pelnyany 'fülkenyér, fültészta' mindkét nyelvből levezethető), valójában a hússal töltött főtt tésztabatyut a fél földgolyón fogyasztják. (A nevezésben magyarázatként oda is tették, hogy a ravioliról van szó). Persze a fő probléma – legalábbis egy finnugrista szemével nézve – nem ez, hanem az, hogy mi alapján választják ki az indulókat: csak olyan jelenség indulhat, amely olyan néphez kötődik, mely olyan nyelven beszél, mely egy bizonyos ősnyelvből vezethető le. Hiába érzi valaki úgy, hogy jó dolog a pelmeny, de még jobb a hasonló jellegű grúz hinkali, azt nem nevezheti, mert nem finnugor néphez kötődik. A tokaji bornak például aligha akadhat finn vagy nyenyec kihívója, miközben azért egy világversenyen nehezen rúgna labdába minden kiválósága ellenére is. A Kivacs vízesés is magabiztosan indulhat, hiszen a Niagara eleve ki van zárva a versenyből.

Miközben teljesen véletlenszerűen zárnak ki jelenségeket a versenyből (melyik nemzeti park tehet arról, hogy nem finnugor területen terül el?), az indulókat semmi nem köti össze. A nyelvhez leginkább talán az irodalmi művek kötődnek, de azoknak is csak egyik aspektusa a nyelvi anyag, és talán fontosabb is a tartalom, a kulturális beágyazódás. Irodalmi műveket még az is alig köt össze, hogy azonos nyelven íródtak (ez legfeljebb annak az alapja, hogy azonos a potenciális olvasóközönségük), az pedig végképp nem, hogy rokon nyelveken íródtak.

De mindez csak egy ártatlan, butácska játék (ki fog azon izgulni, hogy a szettu vagy a vepsze múzeum kap-e több pontot?), vannak rémisztőbb jelenségek is. Rein Sikk észt újságíró könyvéhez gyűjt anyagot, és arra kéri az önkénteseket, hogy írják meg, mi is a finnugorság lényege, milyen is a finnugor lélek. Mindjárt egy hosszú listát is ír, hogy szerinte mik jellemzik a finnugorokat: pl. szerénység, individualizmus, a tánc és a zene szeretete, gyűjtő- és munkaszenvedély, ezermesterkedés stb. (Az ember nem győz csodálkozni, hogy maradhatott ki az alkoholizmus és az öngyilkosságra való hajlam.) Sikk több finnugor fórumon terjesztette felhívását, nem kevés finnugrista és finnugor aktivista találkozhatott vele, tudtommal senki nem fogta le a kezét, és nem mondta, hogy ejnye öreg, ezt azért mégse kéne. Mindenesetre a könyv megjelent, és olyan is lett, amilyet várhattunk. A kritikus, aki egyébként lelkiismeret-furdalással küzd, amiért rosszat kell írnia a könyvről, megállapítja, hogy a könyv felületes és misztifikálásra hajlamos, lelkesedésében messze elrugaszkodik a valóságtól. A népek nem válnak el rendesen, és a kritikusnak a könyv végére az az érzése marad, hogy csak észtekről, marikról és lappokról olvasott. (Viszont pozitívumként említi, hogy a kötetben valóban vannak nagyon érdekfeszítő történetek.)

Szakmai szempontból azonban ismét az a fontos, hogy nem szabad elfeledkeznünk róla: a finnugorság semmi más, mint azonos eredetű nyelvek rokonsága. Ennek alapján elkülöníteni embereket, kulturális jelenségeket, pláne természeti objektumokat nem csupán értelmetlen, de kifejezetten káros is. Mint korábban kifejtettük, éppen az ilyen vállalkozások keltik azt az érzetet a laikusokban, hogy a nyelvrokonság valami több és meghatározóbb dolog, mint a nyelvek történeti összetartozása. Ez pedig éppen olyan tévedés akkor, amikor a finnugor rokonság melletti propaganda eszköze, mint amikor ellenkező célokat szolgál.

2010. szeptember 10., péntek

A rejtélyes burtaszok

Vajon finnugorok voltak-e a burtaszok? Ebben áll a „rejtély titka”, e kérdés kutatástörténetébe pillantunk most be.

A burtasz népnév a muszlim geográfusok leírásaiban olvasható, a 13. században azonban bekerült az orosz krónikairodalomba is. Az első geográfusok még nem ismerik ezt a népet, a róluk szóló híreket Dzsajháni gyűjtötte össze és rendszerezte a 10. század első felében. Kitāb al-masālik wa-l-mamālik (Az utak és országok könyve) című, sajnos elveszett művéből vagy annak másolataiból, feldolgozásaiból az utódok átvettek egyes részeket, és beépítették saját műveikbe.

A burtaszokról szóló hírek Dzsajháni nyomán Ibn Ruszta, Gardízí, al-Bakrī és Marwazī munkáiba kerültek bele. Némileg más adatokat őrzött meg Maszúdi, valamint al-Balkhī és követői. A későbbi szerzők közül Jákút érdemes említésre, aki földrajzi szótárának megírásához nagyon sok forrásművet használt föl.

Dzsajháni követői közül nézzük, hogyan írt Ibn Ruszta a burtaszokról:

„Burdasz földje a hazar s bulkar között fekszik; köztük s a kazárok között tizenöt napi távolság van. A kazár királynak engedelmeskednek; tízezer lovas vonul közülük harcba. Főnökük, aki őket rendben tartaná, s akinek ítélete mérvadó volna közöttük, nincsen, hanem minden szállásukban van egy-két vén; pörös ügyeiket, ha ilyenek előadják magukat közöttük, ezek elé viszik, de alapjában a kazár király hódoltsága alatt állanak. Földjük kiterjedt; erdőkben laknak; a bulkar [bolgár] s a baganakiya [besenyő] ellen támadásokat intéznek; kitartóak és erélyesek. Vallásuk a guzziya [gúz] vallásához hasonlít. Kellemes arcuk, tekintetük és testük van. Ha valamelyikük részéről más ellen támadás vagy igazságtalanság történt, avagy az illető sebet ejtett rajta, vagy megszúrta, békés megegyezés addig nem jöhet létre közöttük, amíg a sebesült a bosszúját ki nem töltötte.

Ha egy lány közülük felserdül, az engedelmességet apjának felmondva azt a férfit szemeli ki magának, akit akar, míg végre a kérő (a lány) apjához megy, megkéri a kezét és feleségül veszi tőle, ha ugyan (a lány) akarja.

Vannak tevéik, marháik és sok mézük. Vagyonuk java részét menyétbőrök képezik. Kétféle fajtájuk van: az egyik a halottakat elégeti, a másik eltemeti. A föld egyik síkságát lakják, erdőik fájának legnagyobb része hiling. Vannak szántóföldjeik is. Vagyonuk java részét méz, menyétbőrök és szőrmék képezik. Országuk kiterjedése hosszában és széltében tizenkét nap.”

Maszúdínál ezt olvashatjuk:

„A burtasz, mint már említettük, a törökök egyik nemzete, amely a róluk elnevezett folyó mentén lakik. Az ő vidékeikről szállítják a burtaszi néven ismeretes fekete és vörös rókabőröket. Ezek darabja száz dínárba, sőt még ennél is többe kerül…”

Végül pedig két érdekes részlet Isztakhrítól:

„A burtasz szó vidék neve. Lakóinak faházaik vannak; szanaszéjjel szóródva laknak.”

„Bulgar nyelve olyan, mint a kazárok nyelve; burtasz nyelve azonban más, hasonlóképpen a rusz nyelve is más, mint a kazár s a burtasz.”

A források látszólag ellentmondásokkal terhesek: a burtaszoknak vannak erdeik, de szántóföldjeik is. Erdőlakó életmódjukra utal, hogy mézet termelnek és prémes állatokra vadásznak. Ugyanerre mutat a faházak építése is. Az itt nem idézett Marwazí szerint sertést is tenyésztenek. Ugyanakkor tevéik is vannak, mely állatok, mint tudjuk, nem annyira erdőlakók.

E leírások azonban egységben is értelmezhetők, ha arra gondolunk, hogy ez a burtasz az erdő és a sztyepp határán élő nép volt, valami olyasféle, mint a finnugor mordvinok. Csak a tevékkel nem tudunk mit kezdeni (habár a volgai bolgároknál is találtak a régészek tevecsontokat!).

A burtaszok lakóhelyét a források többsége az Alsó-Volga mellett jelöli ki, a kazárok és a volgai bolgárok között. Ugyanakkor a burtaszok földrajzi elhelyezkedése al-Isztakhrí itt hely hiányában szintén nem idézett leírásában talán a mordvinok penzai (újabb elnevezéssel: felső-szurai) csoportjára, a 10. században még csak formálódó moksa-mordvin etnikai csoport egyik ősére is ráillik. A penzai ősmordvin leletegyüttes azonban a keleti kereskedelem kibontakozása előtti időre datálható. Az Alsó-Volga nyugati partján a kazárok és a mordvinok között a régészek nem ismerik olyan 8–12. századi kultúra emlékeit, amely az írott forrásokban szereplő burtaszok hagyatékának tartható.

Ha a burtaszok nyelve után nyomozunk, akkor sem jutunk sokkal előbbre e nép besorolásával: az egyik szerző a törökök közé sorolja őket, míg a másik határozottan azt írja, hogy a burtaszok nyelve más, mint a törököké (a kazároké és a volgai bolgároké), de különbözik a ruszok nyelvétől is.

Ibn Rusztánál értékes néprajzi leírásokat is találunk a burtaszok házassági szokásairól és bosszúálló természetéről. Ezek talán egybevethetők a mordvinok följegyzett szokásaival a leányok szabad párválasztásáról, és a férfiak harcias természetéről.

Mégsem az eddig felsoroltak szolgáltak alapul először a burtasz–mordvin azonosság tételének felállításához: Frähn 1823-ban azt írta, hogy a muszlim geográfusok leírásaiban szereplő hilingfa neve mordvin eredetű.

Később a kutatók a burtasz népnév magyarázatával is megpróbálkoztak. A 19. század végén Tomaschek úgy vélte, hogy a burtasz ugyanúgy emberevőt jelent, mint a Hérodotosz által említett andropfagosz és az orosz krónikákban szereplő mordvin népnév. Az idők folyamán több más magyarázat is született a burtasz népnévre. Dobrodomov például alán/asz (jász) környezetből származtatta a burtasz népnevet, melynek jelentése szerinte: folyami jászok.

1937-ben Minorsky úgy fejlesztette tovább a burtasz–mordvin azonosítás elméletét, hogy a mordvinok közül a moksa etnikai csoporttal azonosította a burtaszokat.

1960-ban B. A. Vasziljev a burtasz–mordvin probléma vizsgálatába bevonta az orosz krónikákat és Volga-vidéki helyneveket is. A 13. századtól a burtasz népnév a földrajzi nevekben is megjelenik, egy időben a mescser és mozsar népnevekkel együtt. Nem vitás, hogy e népnevek mind olyan népeket takarnak, amelyek a tatárok elől menekültek a Közép-Volga vidékére, és kerültek az orosz történetírás látókörébe. Vasziljev szerint a burtaszokat a történeti források később mescsereknek nevezik, majd misar-tatároknak.

R. G. Muhamedova, a misar-tatárokról 1972-ben publikált művében úgy foglalt állást, hogy a burtaszok török vagy ugor-török származásúak, és a misar-tatárok elődnépességét alkották. Ennek bizonyítására a mordvinföldi Alatiri járás okleveles adatait idézi a 17. századból: az oklevelekben a poszopnije tatari és a burtaszi terminológiák egymás szinonimái.

Göckenjan és Sweeney 1985-ben Ibn Ruszta burtaszokról szóló leírását tanulmányozva két utalást tett a mordvinokra. A burtasz harciassággal és házassági szokásokkal kapcsolatban a Julianus első útjáról készült jelentést idézték: „Azt, aki nem ölt embert, nem is engedik megnősülni.” A két csoportjukról szóló hírhez pedig azt a kommentárt fűzték, hogy a mordvinok is két etnokulturális egységre oszlanak (ti. erzákra és moksákra).

Hogy legyünk hát okosak? Finnugorok, vagyis mordvinok, vagyis moksák voltak-e a burtaszok?
  1. A muszlim geográfusok leírásaiból arra következtethetünk, hogy a burtaszok nemcsak az alsó volgai sztyeppövezetben éltek, hanem egyes csoportjaik a sztyepp és az erdő határán. Ott kapcsolatba kerülhettek moksa-mordvinokkal. Ez történhetett úgy is, hogy valójában csak lazán érintkeztek egymással, a bőségesen rendelkezésre álló területen a burtasz és mordvin települések egymástól távol, egymás köreit nem zavarva helyezkedtek el. Elképzelhető azonban az is, hogy valamiféle együttműködés alakult ki a burtaszok és a moksa-mordvinok között.
  2. A mongol támadás után a burtaszok északabbra húzódtak, egyes csoportjaik átkeltek a Volgán, és a cseremiszek közé települve még a permi finnugorokkal is érintkezésbe kerülhettek (a pertasz népnév Permi Szent István legendájában is szerepel).
  3. A burtaszok szerepet játszottak a misar-tatár etnikai csoport kialakulásában. A burtaszokat a késői források a tatárok közé sorolják. Ez az adat azonban nem perdöntő származásuk és nyelvük kapcsolatait illetően, mivel a cseremiszeket, sőt olykor a mordvinokat is a tatárok alá sorolták. A tatárjárás után eltörökösödő burtaszok anyanyelve talán valamilyen török nyelv volt, de nem feltétlenül.
  4. A többek által feltételezett és a burtasz népnévben is látni vélt ősiráni (alán/asz) nyelvi/etnikai komponens a Kr. u. 1-2. évezred fordulóján már csak igen gyengén lehetett jelen a burtaszok között. Ha ugyan volt ilyen.

Tehát a tudományos válasz: nem tudjuk, hogy a burtaszok finnugorok voltak-e.
_________________________

A forrásokat Kmoskó Mihály fordításában közöltem – Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom I/1. Bp. 1997., I/2. Bp. 2000.

A hivatkozott szerzők és műveik:

Frähn, C. M.: Ibn Foszlan’s und anderer Araber Berichte über die Russen älterer Zeit. Spb. 1823. Újabb kiadása: Hamburger Philologische Studien, 39. Hamburg, 1976.

Tomaschek, W.: Kritik der ältesten Nachrichten über den Skythischen Norden II. Sitzungsberichte d. Phil.-Hist. Classe d. Kais. Akademie d. Wissenschaften. 117. Wien, 1889. 7–16.

Dobrodomov, I. G.: Etyimologija etnonyima „burtasz”. In: Onomasztyika Povolzsja. Szaranszk, 1986. 119–129.

Minorsky, V.: Hudud al-Alam. The Regions of the World. A Persian geography 372 A. H. 982 A. D. GMS XI. London, 1937.

Vasziljev, B. A.: Problema burtaszov i mordva. Voproszi etnyicseszkoj isztoriji Mordovszkovo naroda. Trudi Mordovszkoj etnograficseszkoj ekszpegyiciji, v. 1. Trudi Insztyituta etnografiji, novaja szerija, t. 63. Moszkva, 1960. 181–209.

Muhamedova, R. G.: Tatari-misari. Moszkva, 1972.

Göckenjan, H. – Sweeney, J. R.: Der Mongolensturm. Berichte von Augenzeugen und Zeitgenossen 1235–1250. Graz–Bécs–Köln, 1985.

2010. szeptember 9., csütörtök

Az udmurt nagymamizmus

A Rénhírek már korábban is beszámolt arról az udmurt asszonykórusról, mely az Eurovíziós Dalfesztivál oroszországi döntőjébe is bekerült. Most hasonló sikertörténetről számol be az Udmurt Dunnye (Udmurt Világ, Udmurtia vezető „napilap”-ja): a Kijaszai járásban található Uggyagyi faluból származó Invozso (a szó jelenthet delet, júniust és különböző szegfűféléket is) együttes szerepelt a Minuta szlavi (kb. A dicsőség pillanata / Egy perc hírnév) című országos tehetségkutató műsorban, és bejutottak az elődöntőbe. A buranovóiakkal szemben ők nem popzenét, hanem eredeti udmurt népdalokat adnak elő.

A nénik számára nem csupán a színpadi siker jelentett sokat: Moszkvában is népviseletben jártak, sokan megcsodálták őket. Átélhették azokat a pillanatokat, amikor nem szégyellniük kellett udmurt mivoltukat, hanem büszkék lehettek rá.

A Yumshan Promo portálja már egyenesen új kulturális jelenségről, pesanajotizmről (nagymamizmusról) beszél. Eközben más udmurt énekesek is kezdenek szélesebb körű, az udmurt közösségen túlmutató népszerűségre is szert tenni.

2010. szeptember 8., szerda

Putyin Udmurtiában

Tegnap délután Vlagyimir Putyin, az Oroszországi Föderáció elnöke Udmurtiába érkezett. A hírnek finnugor jelentősége nincs, a miniszterelnök elsősorban ipari létesítményeket látogatott meg, illetve megtekintette az izsevszki víztározó szövetségi pénzen felújított partját.

2010. szeptember 6., hétfő

Finnugor város-e Moszkva?

FunkTazmagora álnevű olvasónk írja:
A 2004-es tallinni Finnugor népek világkongresszusáról és ahhoz kapcsolódóan Pusztay János beszédéről olvastam egy cikket, melyben érdekes dolgot olvastam:
"Pusztay János könyve az öntudatra ébresztés jegyében született a Magyarságkutatás könyvtára sorozatban, kiadó a Teleki László Alapítvány, aminek képviseletében az est vendége volt Barabás Béla is, aki hallotta azt a tallinni előadást az oroszországi finnugor népek jelenéről, jövőjéről. Ő is fontosnak érzi a párhuzamot a magyarsággal a kisebbségi lét tekintetében. Elhangzott: a Moszkva finnugor szó, talán a vodka finnugor gyökereit is meg lehet találni. "

Mennyire valós alapot adhatunk annak,h. Moszkva neve finnugor ? Miből következtetnek erre a szakértők?
Mindenekelőtt fontos tudni, hogy Moszkva városa a rajta keresztülfolyó Moszkva folyóról kapta a nevét. Valójában tehát nem a város, hanem a folyó neve tisztázandó. Ez egyben azt is jelenti, hogy a város neve sokkal régebbi is lehet, mint maga a város, azaz ha a név finnugor eredetű is, ebből még nem következik, hogya várost finnugorok alapították.

Másfelől az is lényeges tény, hogy Moszkva környékén a szlávok előtt finnugorok élhettek: őket azonban aligha azonosíthatjuk valamelyik ma élő finnugor néppel. Leginkább talán a muromákhoz állhattak közel, nyelvileg pedig a mordvinok és a finnségiek között képezhettek átmenetet. De ha finnugorok is éltek a szóban forgó területen, az egyáltalán nem biztos, hogy a Moszkva neve is tőlük származik.

Ha magyarul szeretnénk földrajzi nevek eredetének utánanézni, akkor erre kiválóan alkalmas Kiss Lajos Földrajzi nevek etimológiai szótára című műve. Eszerint az elnevezés eredete bizonytalan, de a legvalószínűbb, hogy egy eredeti finnugor tövet értelmeztek át az óoroszok. Ez a tő lenne meg állítólag a finnországi Masku nevében is. Arról azonban, hogy mi ennek a tőnek az eredete, mi volt az eredeti hangalakja és a jelentése, vagy hogy a hasonló hangzáson kívül mi utal a két szó összetartozására, nem esik szó. Mindenesetre állítólag ezt a tövet értelmezték át: a szótár a mai orosz mzga 'havaseső' és szlovák moskva 'nedvesen behordott gabona' alakra utal. Nem világos azonban, hogy ha az óoroszok átvették a finnugor tövet, miért van szükség „átértelmezés”-t feltételezni. Ha viszont a szláv szó játszott fontos szerepet, miért nem lehetséges, hogy egyszerűen abból származik a helynév? Valójában tehát sem a finnugor tő, sem a szláv szó szerepe nincs megnyugtatóan tisztázva.

Az orosz wikipédia külön szócikket szentel a Moszkva név eredetének. Ez négy lehetséges magyarázatot is említ:
  1. A szó finnugor eredetű, erre utal a -va végződése, mely sok folyó nevében előfordul, és vizet, folyót jelent. Ezt a magyarázatot azonban azonnal elvethetjük. A va ugyanis nem általában jelent vizet, hanem kifejezetten a komiban. Valóban rengeteg -va-ra végződő folyónév van azokon a területeken, ahol komik élnek vagy éltek, ugyanakkor elképzelhetetlen, hogy Moszkva környékét valaha komik telepítették volna be. (Pusztán a végződés nem lehet érv, ilyen alapon a Szinva-patak nevét is kominak kellene tartanunk. Kiss Lajos szerint a Szinva neve szláv eredetű, és vagy egy 'kék', vagy egy 'disznó' jelentésű szóra vezethető vissza.) El kell vetnünk ezt az etimológiát azért is, mert a város neve korábban Moszkvi, Moszkev- alakban volt használatos, a -va végződés kialakulása viszonylag friss fejlemény.
  2. Ugyanabból a szláv tőből származik, mint amelyet Kiss Lajos is említ, de itt nem kerül szóba, hogy az erre épülő elnevezésnek finnugor előzménye lenne.
  3. A szó mari eredetű, és a Maszka+ava, azaz 'medve+anya' szóösszetételből származik. Ez a magyarázat sem meggyőző, hiszen ezen a területen nem éltek marik, ráadásul az ilyen elnevezéstípusok egyébként sem jellemzőek a folyónevekre.
  4. Eszerint a név a bibliai Mészekh (Károlinál) személynévvel függ össze, a hagyomány szerint az ő utódai települtek le a szóban forgó területen. Ezt a verziót csakis utólagos naiv magyarázatnak tekinthetjük.
Mindezek alapján azt kell mondanunk, hogy a Moszkva elnevezés eredete nem tisztázott, a legvalószínűbbnek mégis az tűnik, hogy egy 'nedves, vizes' jelentésű szláv tőből származik. Sajnos a földrajzi nevek eredetét, ha azok elhomályosultak, már nagyon nehéz utólag tisztázni, mivel az ilyen neveknek inkább csak motivációjuk, mint valódi jelentésük van (pontosabban a valódi jelentésük maga a lokalizáció, amit nem lehet elemezni) – a motiváció pedig nagyon sokféle lehet, és utólag nehezen tisztázható.

2010. szeptember 3., péntek

Mordovia hangja

Három éve indult Szaranszkban a Vajgeľ (Hang) rádióállomás a 73.88 frekvencián. A kezdeti egy órából (17–18 óra között) az adás már kétórásra bővült, 17–19 óra között szórakoztatják a moksa és erza nyelven értő hallgatókat.

Az előadás első óráját a műsorszerkesztők két részre osztották. Az erza és a moksa félóra felépítése hasonló, a mordoviai hírek után a naphoz kapcsolódó érdekességek következnek, régi népszokásokat, hiedelmeket ismertetnek a bemondók. Ezalatt a félóra alatt gyakran egy meghatározott témát járnak körül, ehhez kapcsolódóan vendégeket is meghívnak. Általában közéleti szereplők jönnek interjút adni a rádióba, ugyanakkor a műsorszerkesztők tehetséges fiatalokat is előszeretettel invitálnak a stúdióba. Egyetlen kitétel, hogy a meghívottak beszéljenek erzául vagy moksául, ez alól csak ritkán tesznek kivételt.

Mindennap más rovat szerepel az adásban, a Raśkeń vij (A nép ereje) rovat keretében híres emberekkel beszélgetnek a műsorszerkesztők, a Tiriń val (Anyanyelvi szó) rovatban fiatal írókat és költőket invitálnak a mikrofon elé. Minden pénteken a Rakamoń ťevť (Viccek) rovat szerepel műsoron, ebben anekdotákat és más humoros történeteket ismertetnek a hallgatókkal.

Az adás második órájában, amely Kazńe (Ajándék) néven szerepel a programban, a hallgatók sms-eit olvassák fel élő adásban. Ezek nagyrészt születésnapi és egyéb üdvözletek, amelyeket zene szakít meg. A műsorszerkesztők alapelve, hogy az adás első órájában népzenét, illetve népzenei hagyományokra épülő dalokat sugároznak, míg a második órát inkább a popzene uralja, ha lehet, valamelyik mordvin nyelven. A rádióállomás nagy problémája, hogy kevés zene elérhető mordvin nyelveken. Így az is előfordul, hogy fiatal alkotók munkáit ők rögzítik és mutatják be először a hallgatóknak.

A műsorszerkesztők tervei közé tartozik többek között a térbeli és időbeli terjeszkedés, szeretnék a vételi körzetet a mostani 50 kilométeresnél nagyobbra tágítani (különösen azért, hogy a diaszpórában élő hallgatókhoz is eljusson az adás), és az esti sugárzási idő mellett egy reggeli műsort is összeállítani.

2010. szeptember 2., csütörtök

NRVV 66. Priobje

Priobje mind finnugor, mind turisztikai szempontból érdektelen, viszont fontos csomópont. Ez a vasútvonal egyik végpontja, ha Moszkvából vasúton érkezünk, az egyik lehetőség Priobjén át érkezni. (A másik vonal Hanti-Manszijszktól keletre húzódik.) Persze ha rögtön Hanti-Manszijszkba mennénk, akkor célszerűbb már Nyaganyban leszállni, és taxival vagy iránytaxival menni a fővárosba. Priobjéig csak akkor érdemes eljönni, ha ragaszkodunk a szárnyashajóhoz, vagy ha egyenesen valamelyik kisebb településre tartunk.

Persze előfordulhat, hogy nem önszántunkból kell kihasználnunk ezt a közlekedési csomópontot. Különösen a nyár második felében történhet meg, hogy a reggeli köd miatt a szárnyashajó nem tud időben elindulni Berjozovóból, ezért nyilvánvaló, hogy sötétedés előtt nem tud eljutni Hanti-Manszijszkba. Mivel Priobjétól délre nincs olyan kikötő, ahol a hajó éjszakai áramellátása megoldható lenne, ilyenkor már Priobjéban megáll, és az utas kénytelen innen megoldani a továbbutazását. Nyaganyig taxival mehetünk, onnan pedig iránytaxival, vagy továbbra is taxival. Persze csak akkor, ha Hanti-Manszijszkba igyekszünk. Ha az úticélunk Oktyabrszkoje, még elérhetünk egy oda induló járatot, de a többi településre szárazföldön nem juthatunk el, hajó pedig nem indul: ilyenkor kénytelenek vagyunk kivárni, míg a hajónk másnap reggel továbbindul, vagy szerencsés esetben sikerülhet csónakot bérelnünk.


Az utasellátó infrastruktúra a hajóállomás mellett.


A hajóállomásról csak néhány száz méter a vasútállomás.

2010. szeptember 1., szerda

NRVV 65. Nyizsnyije Narikari

Nyizsnyije Narikari a Kis-Ob egyik oldalágában terül el, Berjozovótól délre az első jelentősebb település. A Hanti-Manszijszkból Berjozovóba tartó szárnyashajó utolsó állomása, de Priobjéig (a legközelebbi vasútállomásra) más, Linda típusú hajókkal is el lehet jutni. Közút vezet Igrimbe, melynek nyáron egyetlen összeköttetése a külvilággal a Nyizsnyije Narikarin keresztül vezető út.

Nyizsnyije Narikari a hanti–manysi vegyes lakosságú terület része. Környékét túlnyomóan manysik lakták, de mindannyian beszéltek hantiul is, és a hanti nyelv jelentős nyomot hagyott nyelvükben. Az obinak nevezett nyelvjárást beszélték. Míg az északi nyelvjárás más változatait (a szoszvait, de különösen a szigvait) még fiatalabbak is beszélik, az obi alnyelvjárás sorsa már megpecsételődött, csak néhány beszélője van. A települések összevonásának és a migrációnak köszönhetően a falunak néhány hanti lakosa is van, egyesek valamennyire beszélnek is hantiul. A lakosok többsége azonban ma már csak oroszul beszél.


Az Igrimbe vezető út.


A falu viszonylag rendezett, az utcák tiszták és nem kátyúsak. Más településekkel szemben az utcanevek egészen normálisak, nincs Lenin, Kommunizmus, sőt, Ifjúság utca sem, helyettük olyan utcaneveket találunk, mint Iskola, Posta, Központi, Új stb. utca.



Mi több, vendégszállás is van. A tréfás graffitisek Hotel Vágynak nevezték el.


A parton álló kerek fémkamrák a halászeszközök tárolására szolgálnak.


Feltehetően az olajvezetékek építésekor hátramaradt anyagot használták fel.


Egyesek közülük már teljesen beépültek a környezetbe, „gyökeret vertek”.



A focipálya gyepén tehenek legelésznek.


Az Ob-part festői látványt nyújt.


A természeti szépségek miatt egyszerű turistaként is
érdemes megfontolni a látogatást, ha a környéken járunk.


Ezzel utunk végére is értünk.