2010. április 30., péntek

Levizelte-e Budenz a Kaiser arcképét?

Nádasdy Ádám nemrégiben az ésben tett közzé egy remek írást Budenzről és a finnugor nyelvrokonság bizonyításáról.

2010. április 27., kedd

Elkészült a komi dialektizmusok szótára

A komi dialektizmusok szótára komi nyelvészek több generációjának munkáját foglalja össze. A jövő évben ünneplik a Komi Köztársaság fennállásának 90. évfordulóját, erre szeretnék a szótárt megjelentetni. Emellett szeretnék újra kiadni A komi táj története című munkát, mely először az ötvenes-hatvanas évek fordulóján jelent meg, majd a hetvenes években újra kiadták, de ma már könyvritkaságnak számít. A két kiadvány kiadásához másfél-másfél millió rubelre (a kettőre együtt valamivel több, mint húszmillió forintra) lenne szükség. Emellett várhatóan 120 millió rubelt (816 millió forintot) különítenek el egy Sziktivkar mellett épülő „etnopark” számára. Kíváncsian várjuk, mi sül ki mindebből...

(Forrás)

2010. április 26., hétfő

Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 5. Egyéb kérdések

Sorozatunk utolsó részében néhány különböző típusú problémát veszünk szemügyre.

Időzavar

A szerző a kötetben legtöbbször elmossa, hogy milyen korszakra jellemzőek a leírt szokások, pedig ezek között vannak, amelyek évszázadokkal ezelőtt kihaltak (pl. lapp sámánolás), és vannak, melyek ma is élnek. Az alábbiakban néhány szembeötlő példát mutatok be.

A 27. oldalon olvashatjuk: „A múlt században az írástudatlan manysik ilyen tamgával írták alá a különböző okiratokat.” Ez legfeljebb a 20. század elejére lehetett igaz, a szerző bizonyára a 19. századra gondol.

A 33. oldalon: „Ma már a kisszámú rénszarvas és az egyre kevesebb nyírfa miatt a sátrak gyári ponyvával vannak borítva még a nagy hidegekben is.” Ez azért megtévesztő, mert a manysik többsége ma már házakban él, a sátorhasználat legfeljebb a rénpásztorok kis csoportjára jellemző.

A 35. oldalon még az igeidők is ellentmondásosak: „Hajukat általában két varkocsba fonják, melyen díszítésül úgynevezett hamis copfot hordanak. [...] Viselete napjainkban nem általános.”

A 63. oldalon, immár a hantikról: „Ma is használatosak a lapos aljú, alacsony peremű [nyírkéreg] edénykék hal- illetve hústárolásra, vagy például ilyet használnak mosakodásra menstruáció idején az asszonyok.” Ez legfeljebb a szálláshelyeken élő kevesekre lehet ma igaz, de ott is használnak akár műanyag edényeket is.

A 111. oldal szerint a komik a „rosszul látóknak szemüveget tettek a koporsóba”. Ez viszont aligha lehetett általános a 20. század előtt.

Néhány további állítás, amely pontosabb időmeghatározást igényelne: „A marik ingeiket régtől fogva hímzéssel díszítették.” (157); „A szent szánon tárolták bálványaikat és egyéb rituális eszközeiket [...]” (269); „A nők életét a lappoknál is egy sor tabu, tilalom korlátozta, különösen menstruáció idején. Ilyenkor például a nőnek le kellett vennie a gallérját és az övét, hogy messziről lássák, most tisztátalan. Nem aludhatott a férjével egy takaró alatt, nem érhetett ruhájával férfiemberhez, nem léphetett át férfi lábán. [...]” (272); „Általában, mint minden természeti népnél, náluk is nehéz egy ember életkorát meghatározni, de számukra a számszerű kifejezésnek nincs is nagy jelentősége. A születési dátumot nem évszámhoz, hanem valamilyen, számukra fontos eseményhez kötik.” (311).

A népek elnevezései

A kötetben feltétlenül üdvözlendő vonás, hogy a népek belső elnevezéseit használja ott, ahol az orosz, finn, észt és általában újabban a nemzetközi szakirodalomban elterjedt (és ahogy a magyar szakirodalomban is terjedőben van). (Ezzel kapcsolatban azonban ellentmondásosan nyilatkozik a kötet előszavában Zaicz Gábor, aki szerint „számára” (?) „a Sajnovics, Reguly és Budenz által használt gyakorlat az irányadó”. Tekintsünk el attól, hogy Sajnovics latinul írt; Reguly és Budenz azonban a külső elnevezéseket használta. Emellett Zaicz elítélően nyilatkozik arról, hogy az ötvenes években a Nyelvtudományi Közleményekben csak e nyelvek belső elnevezéseit volt szabad használni. Nem világos, hogy ebben az esetben a kötet miért ezt az utat követi.)

Sajnos azonban a népelnevezésekkel kapcsolatban van több problémás pont is. A 17. oldalon Kerezsi „permi finnek”-et említ, nem világos kikre gondol: a permi népekre? Esetleg a permjákokra? Mindenesetre a permi finn látszólagos terminus a keleti finnre emlékeztet, ami az Oroszország területén élő finnugor népeket jelölte. (Emlékezetem szerint már Zsirai sem használta.) Hasonlóan rejtélyes a 200. oldalon felbukkanó „permi finnugor népek”, hiszen a permi népek terminus eleve finnugor népeket jelöl.

A 88. oldalon Kerezsi a komikat szembeállítja a permjákokkal, ami érthetetlen, hiszen a permjákok a komik alcsoportját képezik, magukat, ill. nyelvüket kominak nevezik. Ugyanitt a jazvaiakat a permjákok alcsoportjának tekinti, ami nyelvileg biztosan nem megalapozott, néprajzi érveket pedig nem hoz emellett. (Egyébként az is túlzás, hogy az Urálban élnek.) A 117. oldalon pedig az udmurtokról írja: „Saját, belső nevük – az udmurt ‒ csak az utóbbi évtizedekben vált e nép általános jelölésévé.” Ez eléggé érthetetlen, hiszen amióta adatunk van róluk, az udmurtok mindig így nevezték magukat, méghozzá az egész népet, nem csak egyik alcsoportjukat. Kerezsi talán arra gondol, hogy más nyelvekben, esetleg a magyarban csak a 20. században kezdték ezt a szót használni e nép jelölésére.

Szintén problémás a vepszék elnevezése. „Vepsze elnevezésüket, [sic] vepśan alakban a déli vepszék is használják (Zsirai 1994: 431).” (231) Ezen a ponton érthetetlen, miért ne használnák a vepszék maguk is ezt az elnevezést. Ha azonban utánanézünk Zsirainál, kiderül, hogy ő külső elnevezésnek mondja a vepszét, és ennek kapcsán említi, hogy a déli vepszék maguk is használják. (Azóta pedig az északi és középső vepszék is ezt használják.) Hasonlóan furcsákat olvashatunk az elnevezés eredetéről is: „A vepsze szó forrása és eredeti jelentése máig nincs kiderítve. Egyes feltételezések szerint ők voltak a vikingekkel kereskedő fehér-tengeri bjarmák, mások szerint a csúdokkal azonosak.” (230) Miért ne lehetnének a bjarmák és a csúdok is azonosak egymással? Az első mondatot szinte szó szerint veszi Zsiraitól (habár forrásaként ehhez már nem jelöli), csupán a „máig”-ot szúrja bele.

Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a nganaszanok a köteben folyamatosan nganaszánként szerepelnek, ami még akkor sem indokolt, ha valóban szánon közlekedtek.

Illusztrációk és feladatok

Ezekről azért kell írni, mert a könyvben nincsenek. A kötetben mindössze két illusztrációt találunk, a finnugor és szamojéd népek lakóhelyeinek unalomig ismert térképét és a finnugor szakos hallgatók könyökén (legalábbis elvben) kijövő családfát. Mivel ezek minden bevezető kézikönyvben megtalálhatók, aligha mondanak bármit is az olvasó számára. Különösen érthetetlen a nyelvrokonsági viszonyokat bemutató családfa egy néprajzi műben. Időnként azonban jól jönnének a részletesebb térképek, pl. hogy a Livónia elnevezés milyen területeket fedett le a különböző időkben (239).

Az illusztrációkat Dyekiss Virág is hiányolta recenziójában. Véleményem szerint a probléma elsősorban azért súlyos, mert az olyan megfogalmazásokból, mint „Nyírkéreg tárgyaik egy részét bonyolult geometrikus motívumokkal díszítették” (34), aligha lehet megérteni, hogy miként is néz ki egy manysi nyírkéregedény-minta, míg néhány ábrával nehezen elfelejthetővé tehető. És ezen a ponton fel kell tennünk a kérdést, hogy mit is kellene tudnia a finnugor népek néprajzáról egy finnugor szakos hallgatónak attól függetlenül, hogy később nyelvész, irodalmár, történész lesz-e, ill. hogy mely népekre specializálja magát? Azon kívül, hogy rendelkezzen a népek gazdasági viszonyaira, hitvilágára vonatkozó alapvető ismeretekkel, úgy vélem, elengedhetetlenül fontos, hogy felismerje, ill. amennyiben ez nem jár egyébként is különös nehézségekkel, néphez tudja kötni az elé kerülő tárgyakat (épületeket, edényeket stb.), mi több, egy konferencián meg tudja mondani, hogy a vele szembe jövő, népviseletbe öltözött résztvevő melyik néphez tartozik. Ehhez pedig a legpontosabb leírás (melyre Kerezsi nem is törekszik) sem pótolhatja az ábrákat. Itt kell felhívnom a figyelmet arra is, hogy a könyvben egyáltalán nincsenek feladatok. Ideális feladat lenne, ha az ábrázolt tárgyakat kellene néphez kötni. Sajnos a könyv adathalmaz-jellege miatt más értelmes kérdéstípust nehezen tudék elképzelni. Az olyan kérdések pl., mint Az obi-ugorok elképzelése szerint a túlvilágon minden fordítva van. A temetési szertartás milyen vonásai állnak ezzel összefüggésben? A helyes válasz a sírba helyezett használati tárgyak megrongálása, ruhák elszaggatása, a sírra helyezett szán összetörése és felfordítása lehetne. Korábban azonban láttuk, hogy a tankönyv szövege eleve nem törekszik az ilyen összefüggések megvilágítására.

A források

A vizsgált kötet műfaja tankönyv. Egy tankönyvben nem szokás forrásokat megadni, így ez nem is lenne számonkérhető. Kerezsi időnként jelöli a forrásait, időnként nem. Ez meglehetősen zavaró akkor, amikor az olvasó utána akarna járni egy-egy állításnak, de a forrás éppen nincs megjelölve.

Érdekes kérdés az is, hogy milyen viszonyban állnak a források az ajánlott irodalommal. A 209. oldalon Kerezsi hivatkozik a Mitológiai Encikolopédia [sic] I. 1988-ra, de a bibliográfiában ilyen tétel nem szerepel. Zsirait idézi a vepszéknél is, de a fejezetvégi ajánlott olvasmányok között a mű nem szerepel.

(Ha már Zsirainál tartunk, nem mehetünk el amellett, hogy Kerezsi az 1994-es újrakiadásra hivatkozik, holott az csupán egy reprint. A mű valójában 1937-ben jelent meg, és adatait is ennek megfelelően kellene szemlélni, ill. idézni.)

Dyekiss Virág már felhívta arra a figyelmet, hogy a források (ill. az ajánlott irodalom) sorából magyar szerzők fontos művei hiányoznak. E sorozat egy korábbi részében én is hiányoltam Rombangyejeva A manysi (vogul) nép története és szellemi kultúrája című művét (Ромбандеева, Е. И. История народа манси (вогулов) и его духовная культура. Северный Дом, Сургут, 1993). Megemlíthetnénk még egy fontos kiadványt: Észt népi kultúra (Eesti rahvakultuur. Eesti Entsüklopeediakirjastus, Tallinn, 1998) (észtül bizonyára legalább annyi finnugor szakos hallgató olvas, mint oroszul). Furcsaság az is, hogy Az Uráli népek mitológiáinak enciklopédiája (Encyclopaedia of Uralic Mythologies / Энциклопедия уральских мифологий) sorozat köteteiből hol az orosz (manysi), hol az angol (hanti) nyelvű változat került az ajánlott olvasmányok közé, de van, hogy egyik sem (komi).

A források az esetek egy részében elavultak. Az 55. oldalon Csepregi egy 1997-es művére hivatkozva azt állítja, hogy keleti hanti nyelvjárásban az első ábécéskönyvek óta önálló kötet nem jelent meg. Ez azonban így nem igaz, hiszen 2005-ben a tomszki egyetem kiadott egy vahi szöveggyűjteményt Äл'вы / Альвы címen, illetve 2008-ban Szentpéterváron is jelent meg szurguti hanti képes szótár. (Ez nem alapos kutatás eredménye, véletlenül ezek állnak a polcomon.) Ilyen kérdéseben 12 évvel korábbi forrásra nem lehet hivatkozni.

(Más kérdés, hogy már Csepregi eredeti állítása sem felel meg a valóságnak. 1998-ban megjelent Szurguti osztják chrestomathiájában csak a szurguti nyelvjárásból említ egy 1981-ben megjelent regényt, egy 1959-ben megjelent ábécéskönyvet, egy 1975-ben és egy 1992-ben megjelent tankönyvet. Az állításból tehát annyi igaz, hogy egynyelvű szépirodalmi kötet talán tényleg nem jelent meg keleti hanti nyelvjárásban.)

Bár forrásmegjelölés nélküli, hasonlóan zavarba ejtő az alábbi állítás a 173. oldalon: „1996-ban negyedik alkalommal ülésezett a mari népgyűlés [...]” – egy 2009-ben megjelent könyvtől inkább azt az információt várnánk, hogy 2008-ban nyolcadik alkalommal. (Más kérdés, hogy nevezhető-e népgyűlésnek e találkozó.)

További probléma a források pontatlan használata. A 241. oldalon olvashatjuk: „1970-től kezdve a népszámlálásokon a líveket letteknek kellett feltüntetni, betiltották a lívek társaságát, bezárták a Lív Nép Házát [...]” Az 1970-es évszám az eredetiben (Nyelvrokonaink, 67) külön mondatban szerepel és feltehetően csupán a népszámlálásra vonatkozik (igaz, ott sem egyértelmű). Valójában a házat már az első orosz megszállás után (1939) bezárták és csak 1989-ben nyitották meg újra (forrás, 67. oldal).

Korábban már esett szó arról, hogy lovagoltak-e az uráliak rénen. A lappokkal kapcsolatban a következőt olvashatjuk: „Egyes források szerint, hogy győzzenek a másik sámán felett, a rénáldozaton kívül akár emberáldozatot is tartottak. Erre csak rénen lovagolni tudó fiatal gyermek volt alkalmas [...]” (283) A megjelölt helyen (A tejút fiai, 223) azonban csak az szerepel, hogy egy esetben egy sámán egy gyereket áldozott úgy, hogy a rén hátára ültette: „Ujjával megmutatta a helyet, ahová mennie kell. A rén azonnal útnak eredt. És még most is megy.” A leírásból világos, hogy a rénen lovaglás képletesen értendő (azaz a gyereknek valójában nem kell tudnia megülni a rént), arról nem is szólva, hogy sehol nem szerepel, hogy emberáldozatra csak rénen lovagolni tudó gyermek alkalmas.

A pontatlan forráshasználatnál is súlyosabb probléma azonban a túl pontos forráshasználat. A fent említett hivatkozásoknál is látható, hogy Kerezsi gyakran csak egy-egy szó beszúrásával, a tagmondathatárok megváltoztatásával alakítja át a szöveget. Ezzel a módszerrel ugyan elkerüli, hogy forrásait idéznie kelljen, és ha az idézet nem szó szerinti, a tankönyvműfajnak köszönhetően meg sem kell neveznie forrását. Erre a hosszabb részletre Szeverényi Sándor hívta fel a figyelmem.

A 329. oldalon olvashatjuk:

A nganaszánok különleges történelmi sorsát azt határozta meg, hogy évszázadokon keresztül szinte teljesen izoláltan éltek a Tajmir-félszigeten. Szibéria Oroszországhoz való csatolása, az 1917. évi októberi forradalom, a világháborúk és az összes esemény, egészen a XX. század közepéig, csak kevéssé érintették e nomád nép életét.


Vessük ezt össze Eugen Helimszkij A szamojéd népek vázlatos története című művével (Budapesti Finnugor Füzetek I., Numi-Tórem Finnugor Alapítvány, Budapest, 1996, a félkövér kiemelések tőlem):

A nganaszanok különleges történelmi sorsát az határozta meg, hogy izoláltan élnek az eurázsiai kontinens legészakibb részén, a Tajmir félszigeten. Szibériai Oroszországhoz való csatolása és az összes többi események [sic] egészen századunk közepéig, [sic] csak kevéssé érintették e nomád nép életét.


A szöveg (némiképpen eltérő helyesírással) megtalálható a Nyelvrokonaink című kötet 119. oldalán is. A forrásra nincs utalás, és az ajánlott irodalomban sem szerepel.

Ez a módszer, csöppet sem elegáns, formálisan talán még éppen megfelelő. Az egyetlen hátulütője, hogy ha a szerző (kompilátor) elfeledkezik ezen apró módosításokról, máris belecsúszik a plágium fertelmes bűnébe. Márpedig tudjuk, hogy Homérosz is elalszik. Hogy Kerezsi elaludt-e, az csak hosszadalmas filológiai kutatással lenne eldönthető.

2010. április 23., péntek

A komi–lív nyelvrokonságról és a sátáni játékmedvéről

Finnugor morzsák Evert Isbrand Ides úti jelentéséből

Evert (Eberhard) Isbrand Ides 1660-ban született az Elba torkolatának közelében fekvő Glückstadt városában, a közös német–dán irányítású Schleswig-Holsteinben. Valószínűleg holland származású volt. 1677-től orosz kereskedelmi ügyletekkel foglalkozott. 1687-től bizonyosan Oroszországban élt, Moszkvában háza és birtoka volt. Hollandiában is járt, ahol kapcsolatba került Nicolaes Witsennel, az amszterdami polgármesterrel, híres hajóépítővel, kereskedővel és utazóval. Megismerkedésük talán Witsen feleségének családja révén történhetett, mivel Catharina de Hochepiede rokonsága is érdekelt volt a balti-tengeri és moszkvai kereskedelemben. Witsen barátjának nevezi Idest, akinek úti jelentését ő szerkesztette meg és készítette elő a kiadásra. Kapcsolatukat akár a Hollandiába látogató orosz uralkodó, Nagy Péter cár is egyengethette, aki mindkettőjüket ismerte.

I. Péter Moszkvában szeretett külföldi barátai társaságában mulatozni. 1691 márciusában például skót származású tábornoka, Patrick Gordon társaságában Idesnél ebédeltek. Feljegyzésekből tudjuk, hogy a cár és a holland kereskedő különböző fogadásokon is találkoztak. Az ilyen alkalmakat felhasználva tisztázhatták közös érdekeiket: Isbrand Ides kereskedelmi ügyletei intézésére Kínába szeretett volna utazni, a cár pedig diplomáciai küldöttséget kívánt ugyanoda meneszteni. Így aztán a holland üzletember az orosz állam követeként indult Kínába, 1692-ben.

A hosszú úton Ides útitársa volt Adam Brand lübecki kereskedő is. Mindketten naplót vezettek. A hamarosan kinyomtatott beszámolók nagy érdeklődést keltettek Európában. Nicolaes Witsen a Noord en Oost Tartarye című munkája második, bővített kiadásába (Amszterdam, 1705.) jelentős részeket emelt át Idestől. Ez a mű annyira ismertté vált, hogy miatta majdnem feledésbe merült az oroszországi utazásról beszámoló két eredeti jelentés.

Ides és Brand a zürjén és obi-ugor területeken át haladt Kína felé. Álljon itt két elgondolkodtató apróság Ides beszámolójából!

Az első a komi–lív (vagy talán komi–észt?) nyelvrokonság felismeréséről számol be. Ha ezt Zsirai Miklós ismerte volna, biztos fölveszi kutatástörténeti áttekintésébe (Finnugor nyelvrokonságunk. Bp. 1937., reprint 1994. 474–582.).

„Megérkezés a zürjének földjére, avagy Voloszty-Uzsgába. Onnan (Szolvicsegodszkból) április elsején jöttem el, és még aznap megérkeztem a zürjének földjére, vagyis Voloszty-Uzsgába. Az emberek itt olyan nyelven beszélnek, amelyben semmi közös nincs a moszkvaival, inkább Lívland német nyelvéhez áll közel; egy-két útitársam, akik ismerték ezt a nyelvet, sokat megértettek a helyi nyelvjárásból.”

A második hír az óraszerkezettel működő játékmedve által kiváltott rémületről szól:

„Az osztják bálványok neve és a nürnbergi játékkal kapcsolatos epizód. Isteneiket sátánnak nevezik, és igazat szólva, joggal nevezik úgy. Egyszer néhány osztják jött fel hozzám a hajóra, halat hoztak, hogy eladják. Egyik szolgámnak volt egy nürnbergi játékszerkezete, egy felhúzható medve. Ha felhúzták, a medve dobolt, ingatta a fejét és kimeresztette a szemét. Felhúzták, hogy elkezdjen játszani. Amint ezt az osztjákok meglátták, azonnal elvégezték a minden hívő számára kötelező szertartásokat, teljes lendülettel táncra perdültek a (medve) tiszteletére, a fejüket ingatták, fütyültek és sziszegtek. Minden kétséget kizáróan igazi sátánnak tekintették a játékot, és azt mondták: »A mi sátánjaink ehhez képest micsodák? Ha nekünk ilyen sátánunk lenne, teleaggatnánk coboly- és feketeróka-prémmel.« Azt is megkérdezték, nem adnánk-e el nekik ezt a tárgyat, de én azt mondtam (a szolgáimnak): tegyék el, hogy ne adjunk alkalmat a további bálványimádásra.”

Evert Isbrand Ides és Adam Brand úti beszámolói a Vosztocsnaja Lityeratura című portálon olvashatók oroszul (az I betűnél). Korabeli kiadásuk:

  • Brand, Adam: Beschreibung der Chinesischen Reise welche vermittelst Einer Zarischen Gesandschaft durch Dero Ambassadeur, Herrn, Isbrand; Anno 1693, 1694 von Moskau, ueber gross Ustiga, Siberien Dauren und durch die Mongolischen Tartarey verrichtet worden. Hamburg, 1698.

  • Isbrand Ides, E.: Driejahrige Reize naar China, te Lande geden door den Moscovitischen Abgesant E. Isbrants Ides. Amszterdam, 1704.

2010. április 20., kedd

Rövid hírek

A Jamal-Nyenyec Autonóm Körzetben elfogadtak egy új törvényt, melynek alapján azokon a területeken, ahol nemzetiségek élnek, a feliratokat (utcanévtáblákat, hivatalos szervek megnevezéseit, hirdetményeket) nemzetiségi nyelven is ki lehet tenni, sőt, az önkormányzatok az ügyeiket intézhetik nemzetiségi nyelven is. (Ugyanakkor úgy tűnik, az önkormányzatokat ezek egyikére sem kötelezi a törvény.) A Jamal-Nyenyec körzet területén két szamojéd (nyenyec, szölkup) és egy finnugor (hanti) nép él jelentősebb számban, együtt a lakosság 6%-át alkotják. (finugor.ru)

A csodálatosan csengő nevű Az Udmurt Köztársaság Oktatási Dolgozói Továbbképző és Átképző Intézete szemináriumot szervezett az udmurt wikipédia fejlesztésével kapcsolatban. A rendezvényt a Castrén Társaság támogatta. Sajnos forrásunk semmilyen konkrét előrelépésről nem számol be.

Az Én Udmurtiám rádió riportja arról számol be, hogy a háború alatt udmurt nyelvű háborús dalok nem keletkeztek. A magyarázat szerint azok a költők és zeneszerzők, akik erre alkalmasak lettek volna, vagy túl fiatalok voltak még, vagy már a fronton szolgáltak. A második világháborúról csak egy dal szól, az is egy színdarab betétdalaként keletkezett. A háború után már írtak ilyen tematikájú dalokat.

Érdekes fordulat történt a Murmanszki Területen, a Csigar réntartó-szövetkezet perében. A szövetkezetnél történt gazdasági csalásokkal kapcsolatban kihallgatott Ljubov Vatonent tanúból vádlottá kívánták átminősíteni, ő azonban kildini számi tolmácsot kért arra hivatkozva, hogy nem érti az orosz jogi kifejezéseket. A bíróság azonban nem adott hitelt állításának, mivel felsőfokú végzettsége van, diplomáját orosz nyelven szerezte, ráadásul közéleti tevékenységet is folytat, többször indult a lovozerói önkormányzati választásokon. Mindezekre hivatkozva a bíróság elutasította a kérést. (finugor.ru) Mindehhez hozzáfűzhetjük, hogy ha sikerült volna kildini számi tolmácsot keríteni, az sem sokat segített volna, hiszen a kildini számiban nincsenek meg a megfelelő jogi terminusok. (Meg lehetne persze alkotni őket, de a tanú/vádlott amúgy sem értené őket.)

2010. április 19., hétfő

Breaking news: észt irodalmi est Szegeden

Sajnos csak most jutott el szerkesztőségünkbe a hír, hogy Szegeden ma Kortárs észt irodalmi kalauz stopposoknak címen észt irodalmi estet tartanak. A részletek.

Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 4. Nyelvek

Bár néprajzi kötetről van szó, nem mehetünk el bizonyos, a nyelvre vonatkozó kérdések mellett. Ennek több oka is van. Először is, a kötet eleve nyelvi alapon választja ki az ismertetendő népeket, ami a néprajztól meglehetősen idegen szempont (különösen, hogy egymástól távol álló nyelvekről van szó). Másodszor: a kötet elsősorban finnugor szakos hallgatóknak szól, akik valamilyen fokú nyelvészeti képzettséget már kaptak, kapnak, méghozzá éppen a tárgyalt népek nyelveire vonatkozóan – ideális esetben valamilyen fokon ismerik is egyik-másik nyelvet. Harmadszor: a kötet rendkívül sok nyelvi adatot tartalmaz, méghozzá olyan nyelvekből, melyek többségét az olvasó nem ismeri. Az utóbbi szempont azért is fontos, mert feltételezhető, hogy az olvasó számára nem lesz egyértelmű a lejegyzett szavak kiejtése – már az is nagy probléma, hogy milyen átírást érdemes választani. Mindezek miatt óhatatlanul felmerül egy halom nyelvészeti kérdés is a kötettel kapcsolatban.

Állítások nyelvekről


A népek leírása során a nyelvükkel, a nyelvük írásbeliségével kapcsolatos állításokkal is találkozhatunk. Ezen állítások jelentős része téves.

„Az oroszországi finnugor népek nyelvéről általánosan elmondható [sic], hogy a fiatal írásbeliségű nyelvek közé tartoznak, ugyanis írott nyelvüket az 1930-as években teremtették meg. Először latin betűs ábécét használtak, majd az 1930-as évek második felétől áttértek a cirill betűkre.” (10) – Mindez legfeljebb a szibériai nyelvekre (és bizonyos fokig a lappra és a vepszére) igaz így. Az udmurt, a mari és a mordvin írásbeliség már a 18. században kezdetét veszi, és mindvégig cirill betűs. A komi írásbeliségről már a 14. században beszélhetünk (ez a kötet 89–90. oldalán is szóba kerül), több cirill alapú helyesírásuk is volt, a harmincas években rövid ideig latin ábécével is írtak. A karjalait mindig latin betűkkel írták, a vepszét kezdetben latinnal, majd cirillel, a kilencvenes évek óta pedig ismét latinnal. Az oroszországi lappoknak valóban a harmincas években alkottak latin betűs ábécét, de később az írásbeliségük megszűnt, és csak a hetvenes évektől van cirill alapú írásuk.

A 16. és 17. oldalon, a lélekre vonatkozó terminusok felsorolásánál a nyelvek sorrendje teljesen véletlenszerű, holott ez alkalommal indokolt lett volna a rokonsági fok alapján való csoportosítás (különösen ott, ahol etimológiailag összetartozó szavakról van szó).

„A hanti nyelv, annak ellenére, hogy viszonylag kevesen beszélik, nem egységes.” (55) Egyáltalán nem törvényszerű, hogy a kevés beszélővel rendelkező nyelvek „egységes”-ek legyenek. (Természetesen már maga az egységesség is igen relatív fogalom, hiszen nincs két ember, aki ugyanazt a nyelvet beszélné.) Ugyanitt tájszólásokról, azon belüli dialektusokról beszél, de a felsorolás nem kimerítő és pontatlan is. Mi szükség van rá?

„A permják nyelv mára nagymértékben eloroszosodott, szinte csak a ragok maradtak meg kominak.” (89) Ez rendkívül durva túlzás, és a nyelv beszélőire nézve egyben sértő is.

„Már a XIX. században megindult a nyelvjárások összehangolása...” (118.) – Feltehetően arra gondol, hogy már a XIX. században megindult az irodalmi norma kialakulása, méghozzá a nyelvjárások közötti kompromisszumos formák keresésével. Ugyanakkor a nyelvjárásokon senki nem hangolt semmit. (Ráadásul vessük össze ezt azzal a kijelentéssel, hogy csak 1930 óta van írásbeliség...)

Képtelenség azt állítani, hogy ma „az 1930-as években bekövetkezett kedvezőtlen politikai változások” miatt fordulnak elő az udmurtban tömegesen orosz szavak. (118) Az etnikai-demográfiai viszonyok mellett ez egyébként is elkerülhetetlen lett volna.

Mariföldön nem egyszerűen hivatalos nyelv a mari (173), hanem két hivatalos mari nyelv van, a hegyi és a mezei.

„Három nyelvcsoportjukat különböztetjük meg: a part menti északi, az északi és a déli észtet.” (220) Valójában három nyelvjáráscsoportot különböztetünk meg, a (part menti) északkeletit (észtül kirderannikumurre), az északit és a délit.


A nyelvek keverése

A könyvben több olyan pont van, amikor nem egyértelmű, milyen nyelvből származik az adott szó – időnként az is kétséges, hogy a szerző tudja-e.

„Kalteś-ekva, vagy más néven Anki Pugosz” (47) ‒ nem csupán más néven, de más nyelven is, ez utóbbi ugyanis hanti elnevezés, méghozzá a manysiktól legtávolabb élő hantiknál (vö. 64. oldal)! „[...] A Világügyelő férfiú, Szornyi-han-iki, vagy más néven Mir-szuszne-hum [...]” (70) ‒ az előbb hanti, az utóbbi manysi: csak ez utóbbi jelent Világügyelő férfit, az előbbi szó szerinti jelentése Arany fejedelem férfi. E két pontnál meg kell említeni, hogy a kötet egyik lektora éppen az obi-ugor nyelvek specialistája, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ezeket a hibákat ne vette volna észre, ha olvassa. Kérdés, hogy hol került homokszem a gépezetbe, ha ilyen hiba a kötetben maradhatott.

A 79. oldal szerint a hanti mitológiában „hatalmas erejű, ártó lény”-eket hívnak bogatirnak: valójában ez orosz szó, és egyszerűen 'hős, vitéz' a jelentése: nem világos, miért kell itt az amúgy nem túl találó orosz terminust használni, főként annak jelzése nélkül, hogy orosz. Hasonló hibával többször is találkozunk: „818 sziget tartozik hozzá, melyek közül a legnagyobbak Saaremaa (Ösel), Muhumaa (Moon) és Hiiumaa (Dagö).” (221) Nem világos, miért adja meg a szigetek svéd nevét is, és ha megadja, miért nem közli, hogy ezek a svéd elnevezések. „Az észt népnév germán eredetű (Aestii, Estii), [...]” (220) A megadott alakok természetesen latinok, nem germánok. „Egész Észtországban a XX. század elejéig uralkodó parasztháztípus a riga [kurziválatlan] vagy rehielamu [...]” (224) Ezt az épülettípust oroszul hívják rigának, sem észtül, sem magyarul nem használatos ez a terminus. A 355. oldalon említi a szamolov nevezetű csapdát, de az olvasó számára nem derül ki, hogy ez a csapda orosz, és nem szölkup neve.

Nem nyelvi adatok, hanem nyelvek, népcsoportok keverednek az alábbi állításban: „a szomszédos dolgánoknál, jakutoknál és evenkiknél” (345): a dolgánok valójában eljakutosodott tunguzok (az evenkik is egy tunguz csoport, de ők nem is élnek a Tajmiron).

Nyelvi adatok

Rengetegszer nem derül ki, hogy a mitológiai alakok nevének jelentése teljesen átlátszó, szinte tulajdonnévi mivoltukat is megkérdőjelező: manysi Hotal-ekva (47, 'Nap asszony'), Naj-ekva (47, 'Tűz asszony'), hanti Aj asz iki (80, 'Kis-Ob apó'), Kaszum naj (80, 'Kazimi asszony'), komi Jen (101, 'Isten': köznévként is), Omöl (103 'Rossz, Gonosz'), udmurt Korka-Murt (141, 'Házember'), Gid-Murt (141, 'Istállóember'), mari Azyren (164, 'Halál'), Jumon ava (168, 'Isten felesége') stb.

Néha egészen furcsa felsorolások jönnek így létre: „A hegyek ura Pe Jerv, az erdőké Pedara Jerv, a tengeré Jav Jerv, a tavaké Tó Jerv, a folyóké Jaha Jerv [...]” (300) päe 'hegy', pedara 'erdő', to 'tó', jaxa 'folyó', jerw 'gazda, főnök'. (A tenger azonban jám', és csak ragozott alakokban jelenik meg jáw- alakban.)

Különösen furcsa az, amikor a szerző az ilyen áttetsző jelentésű nevek egy részét lefordítja, más részét nem: „Ugyancsak az égben lakik Erge-pujus-jumo (az erge jelentése: 'gyermek'), a »gyermeket adó isten«.” (167) -- nem meglepő módon a pujus (valójában inkább kb. puös) jelentése 'adó', a jumo jelentése 'isten'. A mordvinoknál az istennevekben előforduló pataj 'nővér, nagynéni' szót megmagyarázza, de a sokkal gyakoribb avá-t vagy paz-t nem.(Egyébként az alak helyesen patya, a Kerezsi által megadotthoz közelebb álló patyaj alak kizárólag megszólításként alkalmazható (vö. Mészáros–Sirmankina 2003, 271).

Itt kell megemlítenünk a következő problémát is: „Kava, kaba a Sors-isten [sic]. A marik véleménye különbözik az isten nemét és jelentésének lényegét [sic!] illetően. Többségük hímnemű istennek tartja, bár régen az öregek nőnemű istennek tartották. A vörös színű tehén mint áldozati állat arra utal, hogy régen valóban nőnemű isten lehetett.” (169) Az isten nevében felismerhető az ava 'anya' szó. Ez a női istenek nevében szinte mindig előfordul, tehát nem kell hozzá mariul tudni, hogy felismerjük. Nyilván az isten nevének „tartalmasabb” része elhomályosult, lerövidült, ennek köszönhetően már az sem világos, hogy a vége önálló szó, így könnyen nemet is válthat.

Itt érdemes megemlíteni az alábbi párhuzamot, pontosan a párhuzam hiányát: „A nemzetségi kualákba járók vezetőjét vöszjasznak, a ludban imádkozókét pedig a szent hely őrzőjének hívták.” (142.) A „vöszjasz” (átírásáról később) egyszerűen 'imádkozó'-t jelent – ettől függetlenül is érthetetlen, hogy névként egyik esetben az eredeti terminust adja meg, a másikban a név fordítását.

Egyébként egyáltalán nem világos, mi értelme többszáz istenség nevét megadni. De ha mégis fontos, a rokonítható mitológiai alakok nevét pl. táblázatban lehetne megadni. Hasonló a helyzet a következő esetben: „Más-más nevet kapnak, ha vándorlás közben, vendégségben, csillagos ég idején vagy szélviharban születnek. A szélvihart jelentő szóból ered pl. a Hadne női név.” (299) A példának itt semmilyen szerepe nincs: ha az olvasó legalább a nevet ismerné, még érthető lenne a magyarázat; esetleg több példa jobban megvilágítaná a korábban kifejtetteket – így azonban semmit nem ad hozzájuk.

Kerezsi szerint az Izsma folyó mellett élő komik önelnevezése Izsma-tasz. Ez már csak azért sem lehet igaz, mert a folyó orosz neve Izsma, a komik Izsvának mondják, lakóit pedig izsvatasznak. A kötőjeles írás nem indokolt, hiszen nem összetett szóról van szó, és a nagybetűs sem, hiszen az etnonimeket nem írjuk nagybetűvel.

„A törülköző nevében (lov csiüsköd) a lélegzetlélek (lov) szó van benne, nem pedig az árnyéklélek (ort).” (112) A szöveg megtévesztő, mivel azt sugallja, hogy a törülköző komiul lov csiüsköd, ami nem igaz, mert (a Kerezsiéhez legközelebb álló átírásban) csüsköd. A lov csüsköd legfeljebb a lélek számára kikészített törülköző lehet, s nyilván annak a léleknek a neve szerepel ebben, amelyiknek kikészítik.

Az udmurt konydon szót nem a kopejkára használják (117), hanem egyszerűen pénzt jelent. Kopejka jelentése csak néhány nyelvjárásban van meg.

Hasonlóképpen a Kerezsi által sine-sobocsnak írt és 'szúnyogtól védő' jelentésűnek mondott (158) szerkezet valójában шыҥа шовыч: 'szúnyog' + 'kendő'.

„Neve [a finn szent ligeté] hiisi, és a XX. századra már csak földrajzi nevekben maradt nyoma.” (212) Valójában a szó ma is használatos, de gonosz lélek, szellem jelentésben (l. a finn wikipédia szócikkét, mely Mauno Koski munkáira épül).

„Nganaszán nyelven több, mint húsz szó van a rénszarvas megnevezésére, amiben [sic] a nemi, a kor szerinti és a külső jegybeli [???] különbségek tükröződnek [???].” (311) Eszkimó hó.

A 348. oldalon a nganaszan falafatu szóval találkozunk (egy szertartás neve): a nganaszanban azonban nincs f. (A hozzáértőktől várjuk a kommenteket, milyen szóról lehet szó.)

Kerezsi szerint a nganaszanban a niltiə jelenti azt, hogy élő, valójában a ńi̮li̮tiə (ChrNga 117, a veláris i jelölése esetleg tipográfiai okoból elhagyható lenne vagy másképp is jelölhető lenne)

Amatőr nyelvészkedés


A szerzőből azért időnként kibújik a nyelvész...

Az összehasonlító: „Tudományosan sehol nem sikerült bizonyítani nyelvünk finnugor rokonságának ellenkezőjét.” (11.) Nem csoda, hiszen a nyelvrokonság megléte bizonyítható, de hiánya nem. Azzal, hogy megcáfoljuk a rokonságot bizonyítani kívánó érveket, még nem cáfoltuk meg két nyelv rokonságát. Bármely két nyelv lehet ugyanis távoli rokon, legfeljebb ez a rokonság már nem bizonyítható. (Természetesen ami nem bizonyítható, azt nem is lehet ténynek tekinteni.) Lehetne tehát a magyar úgy is rokona a többi finnugor (pontosabban uráli) nyelvnek, hogy ez nem lenne bizonyítható (és természetesen nem is tartanánk számon ezt a rokonságot).

A relativista: „A hantik esküvői szertartásai viszonylag egyszerűek, amiről az esküvőt jelölő szókincsük is tanúskodik. Így például a Vah és a Vaszjugán mentén élő hantik az összeházasodni szót az »összejönni«, »egybekelni«, az Irtis mentén élők »egy lányt elvenni«, »csónakba ültetni« kifejezésekkel jelölték [...]” (27.) Ezek szerint a magyar esküvői szertartások is egyszerűek, hiszen mi is olyanokat mondunk, hogy elveszi meg egybekelnek. Vajon milyen szavak jelölhetik a bonyolult esküvői szertartásokat?

Az etimológus: Nem igaz, hogy az udmurt etnonimban csak a murt elemet tudjuk azonosítani(117), az ud elemnek is megvan az etimológiája, még ha kevésbé biztos is.

A rekonstruktor: „A kalma sok [???] finnugor népnél létező kifejezés [???], ami a szó ősi meglétére utal.” (212) A telefon, televízió, rádió is sok finnugor népnél megvan, akkor azok is ősi eredetűek?

Máskor viszont a legegyszerűbb dolgokat sem ismeri fel a szerző: „pej (joskarge)” (167): valójában ez ugyanaz a 'piros, vörös' jelentésű szó, mint ami Joskar Ola nevében van, csak éppen állítmányi alakban; ugyanitt egy gyanús adat: „fakó ló (oskeszímo)” (167): ez bizonyára az os 'fehér' származéka, de egyébként nem sikerült azonosítanom. Vajon mit jelöl a hosszú í? Lehet, hogy a hangsúlyt, de a mari magánhangzó-harmónia szabályai szerint o nem állhat szó végén, ha az előző hangsúlyos szótagban nem o vagy u áll (a nyelvjárások egy részében meg ekkor sem), tehát kérdéses, milyen mari szó ez.


A transzkripció


A nyelvi adatok rögzítésének fontos kérdése a transzkripció (átírás), azaz az, hogy miképpen írjuk le az idegen nyelvű szavakat. A világos átírás nélkül az olvasó ki sem tudja ejteni a leírt alakokat: pl. nem tudja, hogy egy s-t éppen [s]-nek vagy [sz]-nek kell-e olvasnia. Elvben persze néprajzi szakmunkák esetében is a minél pontosabb, és a nyelvészek által is használt átírás használata lenne a célszerű. Ez minden esetben biztosan jó megoldás (bár a helyzetet általában bonyolítja, hogy több ilyen átírás is létezik). Szintén jó megoldás, hogy ahol van irodalmi norma, ott a helyesírási szabályok szerint írunk mindent. Jelen esetben azonban 18 nyelvről van szó, és ezek mindegyikét az olvasó nem ismerheti. A kiejtést lehetővé teendő tehát mindegyikhez kiejtési útmutatót kellene mellékelni, ami nyilván nem lehet a könyv célja. A leghelyesebbnek látszik egyszerűen fonetikusan, a magyar kiejtéshez legközelebb álló módon, a magyar helyesírás hangjelölési szabályai szerint megadni ezeket az adatokat. (Kivételt esetleg a finn és az észt képezhetne, az ilyen adatok kiolvasása azért legalább a finnugor szakosoktól elvárható, más olvasók pedig könnyen utánajárhatnak az ügynek, ha akarnak.)

Természetesen el kellene fogadnunk, ha a szerző másképp dönt: de a szerző nem dönt sehogy. Kerezsinél a különböző transzkripciók keverednek egymással és a magyar hangjelölési rendszerrel is, akár egymás mellett is: Kalteś-ekva (kérdéses, hogy ez miféle transzkripció, hiszen Munkácsi átírása szerint Kalteś-ēkwä, Kálmán szerint Kalteś-ēkwa lenne), de Mir-szuszne-hum (magyarosan) (49), „Kalteś-ekva, vagy más néven Anki Pugosz” (47), (ugyanakkor még: Kaltes, Kaltes anki, Kaltas imi (78). Ennél, a transzkripcióban ś-sel vagy š́-sel jelölt hangnál rögtön érdemes is megállnunk. Ez a magyar s-re emlékeztető, annál „lágyabban” ejtett hang (a nyelvészek kedvéért: zöngétlen alveopalatális frikatíva (IPA [ɕ]); a lengyel ś vagy az orosz щ hangzik így). Mivel a gyakorlatlan magyar fül meg sem tudja különböztetni az s-től, ha már a magyaros írást használjuk, célszerű ezzel átírni. Kerezsi nem egyszerűen mást használ, hanem hol ezt, hol azt: van nála sz (vaisz (131), kujaszkon (138), Küldüszin (139)) és szj is (szjuan (131)), időnként a kettő egy szóban is keveredik: vöszjasz (132). Végképp érthetetlen, hogy a magyar szakirodalomban már meghonosodott obi-ugor mos frátriaelnevezést miért cseréli moszra. (Ennyi erővel a manysik helyett is beszélhetne manyszikról.)

Hasonló a helyzet a hátul képzett (veláris) i (IPA [ɨ]) esetében: ez magyarra átírható lenne i-vel és (a hasonló akusztikai benyomásnak köszönhetően) ü-vel is, célszerű lenne azonban legalább egy nyelv esetében ugyanannál megmaradni. A kötetben azonban nem ezt tapasztaljuk. Ugyanannak a szónak két változatában különbözőképpen van írva az első magánhangzó, ráadásul azonos oldalon, pedig ugyanaz: Küldüszin, ill. Kilcsin-inmar (139). De van példa arra is, hogy ugyanaz a szó szerepel kétféleképpen: vöj dir (137), de vozso dür (142).

Még mindig az udmurt adatoknál maradva: teljesen érthetetlen a jir-pid szöton (135) alak, ez helyesen jir-pid (vagy jür-püd) soton lehetne – az utóbbi szó két magánhangzója azonos.

Hasonló a helyzet a már említett mari, a kötetben sine-sobocs alakban szereplő szóval (158): ez a mari helyesírás szerint шыҥа шовыч, azaz az utolsó magánhangzó az elsővel, és nem a harmadikkal egyezik meg. A mari helyesírás által ы-vel jelölt hangnak valóban nem könnyű megfelelő jelet találni, több megoldás is szóba jöhetne. Kerezsi ismét ad hoc módon jár el, időnként pl. ipszilonnal jelöli: Azyren (азырен) (164).

Az eddigi esetekben legalább annyit elmondhattunk, hogy olyan hangokat nem sikerül megfelelően leírni, amelyek a magyarban nincsenek. Az azonban még kevésbé magyarázható, miért kell a magyar ny-nyel megegyező hangot nj-vel írni, mint pl. a mari üjarnja (171) szóban, vagy pláne n-nel, mint az udmurt kenes szóban. Még rejtélyesebbek a mari Mjelen ava, Mjelend-on (168) alakok, hiszen a mariban sem lágy m nincs, sem szó eleji mj- hangkapcsolat. (Ez egyébként a 'föld' jelentésű szó lenne, ami mlande, de azt azért nehezen hinnénk, hogy az l-t írná Kerezsi j-vel.)

Tulajdonképpen elvárható lenne, hogy (ha nem az irodalmi nyelv szavairól van szó) a nyelvi adatok mellett ott szerepeljen, hogy melyik nyelvjárásból valók. Erre Kerezsinél ritkán van példa, akkor is meglepetéseket tartogat. Így például az 51. oldalon olvashatjuk, hogy az egyik sámánkategóriát a manysi északi és lozvai nyelvjárásában pupi’ kāstėnė k’um-nak hívják. Csakhogy ennek utolsó eleme egyértelműen a 'férfi' jelentésű szó, ami az északiban χum.

Problémák azonban nem csak az uráli nyelvek adataival vannak, hanem az orosszal is. Így például ugyanazon település hol Vezsakori (25), hol Vezsakari (80) néven szerepel. (Erről már esett szó egy korábbi poszt kommentjeiben.) Hasonló következetlenségre még egy cikken belül is van példa: ugyanaz a folyónév Demjanka (54) és Gyemjanka (69) alakban is szerepel. (Az utóbbi pontosabb, de az előbbi már meggyökeresedett. Tulajdonképpen egyik ellen sem lehetne szólni, a következetlenség azonban hiba.)

Érthetetlen az a megállapítás is, hogy az oroszok a vótokat vodj-nak hívják: a водь egyszerűen vogy-ként írandó át.

Nem kevésbé világos, miért írja át a finn sampo-t felemás módon szampo-nak (246), meghagyva a rövid o-t, ami a magyarban szó végén elő sem fordulhatna.

Végezetül ki kell emelnünk a nganaszan leírását. Itt a fonematikus transzkripció nemcsak egy oldalon belül keveredik: Məu-Ńemi, Sirədə-Ńemi, de baruszi (340); ηuə, de baruszi (346) stb., hanem akár egy adaton, egy szón belül is: ani"a gyali (348), ngaza (349), Ngüljaza ηuə (350). Vannak aztán még rejtélyesebb alakok, mint a ´Tu Ńemi (342, 344): A ´ jel értékére nekem pl. tippem sincs, különösen, hogy a 'tűz' jelentésű szó fonematikus átírásban tuj lenne... De ismét egy jó alkalom, hogy olvasóink rántsák le a titokról a leplet.

2010. április 16., péntek

Mari flower power

Mari népzenei videók után kutakodva a youtube-on hamar rá lehet bukkanni arra a néhány sötét hátterű, helyenként kissé torz, mégis figyelemfelkeltő videóra, amelyek a mari Pairem vagy Peledysh/Peledush Pairem munkásságába engednek bepillantást. Az együttes nevét Virágünnepnek lehet leginkább fordítani. Ha ezek után lájtos hippizenére számítunk, igencsak meg fogunk lepődni, mert az együttes stílusa leginkább a finn Nightwish-számok hangulatát idézi.

Ha tovább búvárkodunk, valamelyes kutatómunkával össze lehet szedni néhány információt az zenekarról. A myspace-oldalukról kiderül például, hogy 2008-ban alakultak, és első számaiakkal rögtön külföldi turnéra indultak, méghozzá Finnországba, ugyanis a 2008-as IFUSCO (International Finno-Ugric Students' Conference) esti koncertjén ők voltak az egyik fellépők. (Az együttes útjáról blogbejegyzésben oroszul fényképes beszámoló is olvasható.)

A zenekar tagjai a következők: Elvira Kuray (ének), Alexander Maltsev (basszusitár), Nick Mazurkin (gitár), Alexey Melchanof (billentyűs), Dmitriy Pegashev (dob). A zenészek eredetileg a Brodjagi ('Vándorok') együttes tagjai, hozzájuk csatlakozott az énekes. A folk-rockként vagy indie-stílusúként megjelölt számokból ízelítőt találhatunk a last.fm-en is.

Az együttesről mari nyelvű riportot is megtekinthetünk a Youtube-on:

2010. április 12., hétfő

Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 3. Szöveggondozás

Eddig a kötet tartalmi kérdéseivel foglalkoztunk, most egy kis pihenőt tartunk, és a szöveggondozásra fordítunk némi figyelmet. Sajnos elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a szövegben jóval több a szerencsétlenül megalkotott nyelvtani szerkezet, rossz mondatfűzés, fura szóválasztás stb., mint amennyi elfogadható lenne, különösen egy egyetemi tankönyvnek szánt mű esetében. Az ilyen jellegű hibákért a szerző csak részben tehető felelőssé. Igaz, a szöveget ő alkotja, de bárkivel előfordul, hogy rosszul fogalmaz meg egy gondolatot. Arról a kiadónak kell gondoskodnia, hogy ilyen hibák ne (se) maradjanak a szövegben. E mű felett igen jelentős stáb bábáskodott: két szerkesztő és három lektor. (Igaz, Zaicz Gábor sorozatszerkesztő szerkesztőként és lektorként is fel van tüntetve – bizonyára mindkét funkciójában ellenőrizte a szöveget.) Azonban nyilván nem beszélhetünk az ő felelősségükről sem, hiszen hiába hívja fel a lektor a figyelmet a hibákra, ha a szerző ezeket nem veszi figyelembe. Hogy ki és mit hibázott a szerkesztési folyamatban, immáron valószínűleg örökre homályban marad. Mindenesetre lássuk, miről is van szó.

Már rögtön a Zaicz Gábor által jegyzett előszóban találunk furcsaságokat: mint megtudjuk, a kötett szerzője 1979-ben végzett „Leningrádban, ami Szentpétervárnak közismerten átmeneti elnevezése volt”. Gondolom, Leningrádban egyáltalán nem volt közismert, hogy ez csak átmeneti elnevezése a városnak (hacsak nem épp arról folyt a filozofálgatás a tea vagy a vodkásüveg mellett, hogy semmi sem tart örökké...). Ráadásul a Leningrád szó metanyelvi használata miatt végül arra kell gondolnunk, hogy Kerezsi Ágnes nem egy városban, hanem egy város átmeneti elnevezésében végzett.

Hasonlóan fura szerkezeteket találunk a főszövegben is: „A prémvadászat intenzív felértékelődése előtt fontos szerepet játszott az őszi jávorszarvas-vadászat [...]” (30.) Nyilván a prémvadászat vált intenzívvé, nem a felértékelődés volt intenzív. „Sok hanti értelmiségitől hallottam, hogy hiába beszél a gyermekével odahaza hanti nyelven (bár ezek száma kevesebb, mint gondolnánk), akkor is természetellenesnek tűnik hantiul beszélgetni, mikor mindaz, ami körülveszi őket, a tv-adások, a rádióműsorok, a könyvek, az újságok orosz nyelven készülnek.” (82) Nyilván az otthon hantiul beszélő értelmiségiek vannak kevesen, nem a hanti nyelv – és az sem világos, hogy mit is gondolnánk. (A mondat második felének sutaságáról nem is szólva.) „Az udmurt konyha leghíresebb étele a pelnyany, ami két szó[,] a pel 'fül' és a nyany 'kenyér' összetételéből keletkezett. Nevét onnan kapta, hogy formája félhold, illetve fül alakú.” (129) Nevét nyilván onnan kapta, hogy formája fül alakú, a félholdnak ehhez semmi köze. „Az ornamentikát stilizáltnak nevezhetjük, melyek között gyakran ismerhetünk föl növény- és madármotívumokat.” (157) Nyilván nem a stilizáltak között, hanem a mari ornamentikában (egyes szám!). „[...] nincsenek ezalatt segítő szellemeik, melyek neve haldia” (249) A haldia nyilván nem e szellemek neve, csupán egy szellemé. „Az orosz rendszerváltás utáni évek új jelensége, hogy [a nyenyecek] több család összefogásával a régi orosz faluközösség nevéből származó, ún. obscsinákat hoztak létre [...]” (306) Egyszerűen szövetkezeteket hoztak létre, és ezeket oroszul ugyanúgy obscsinának nevezik, mint a régi orosz falusi vagyonközösségeket. (A közösségek nyilván nem más közösségek nevéből származnak.) „A vizet nem szabad letörölni az arcukról. Kivételt képeznek az ünnepre szép számmal érkező újságírók és szemlélődők, akik egy közös törülközőt kapnak.” (366) Jobb nem magyarázni... „Az idők folyamán a szomszédos népek manó hiedelmeit [sic] is magukba olvasztották a szajvók.” (279) Egyes lények asszimiláltak más lényekről szóló hiedelmeket?

Egyes esetben két egymást követő tagmondat kapcsolata nem világos: „Vizeikben mind az édesvízi, mind a tengeri halak megtalálhatók (tokhalak, lazacfélék), de hód és vidra is előfordul.” (23) Ahol halak vannak, ott nem várnánk hódot és vidrát? „[...] a legfontosabb, legértékesebb áldozati állat a ló volt, hisz lovat még az 1990-es évek elején is áldoztak közösségi védőszellemek tiszteletére, s korábbról is vannak ezt a sorrendet alátámasztó adatok [...]” (82) Tényleg bizonyíték lenne a ló értékességére, hogy az 1990-es években is áldozták? „A 10‒12 éves lányok sapkája kerek, a 14‒15 éveseké ovális volt, így kérdezés nélkül meg lehetett állapítani a fiatal lány korát.” A 13 évesekkel nyilván nagy zavarban lehettek, és sapka nélkül könnyen összekeverték volna a 10 éveseket a 14 évesekkel. (126) „Annak ellenére, hogy a lóhúst a legízletesebb húsnak tartották, fogyasztása kizárólag az áldozati ünnepekre korlátozódott.” (155) Nem éppen az-e a természetes, hogy ami értékes, azt ünnepeken fogyasztják? Vagy nem éppen az által válik valami értékessé, hogy az ünnepekhez kötődik? „A sátrakat a tundrai nyenyecek minden évben igyekeznek ugyanarra a helyre felállítani; az erdei nyenyecek -- náluk több a fa -- nem viszik magukkal a sátor vázszerkezetét az egyik szálláshelyről a másikra, hanem a régi helyen hagyják.” (294) Ha az erdei nyenyecek magukkal sem viszik a rudakat, akkor bizonyára ők is ugyanott állítják fel a sátrat. „A gyermekeket már nagyon fiatalon munkára szoktatják, és feltétlen engedelmességet követelnek tőlük, ami azonban nem azt jelenti, hogy ne szeretnék őket.” (338) Miért feltételezne ilyet az olvasó?


Hasonló előfordul két egymást követő mondatnál is: „Leggazdagabban a mezei marik hímezték ingeiket [...] Kevesebb volt a hímzés a hegyi mari nők ingén, míg a keleti mariknál a fehér vászoning egyre inkább kiment a divatból, és rituális öltözet lett belőle.” (157) Ha valakiknél valami leg... akkor másoknál nyilván csak kevésbé ... lehet ugyanaz. Az, hogy a hímzetlen ing kimegy a divatból, nem mond semmit arról, hogy mennyire gazdagon hímzett a hímzett, és az sem világos, hogy a mezei és keleti mariknál milyen szerepe lehetett a fehér ingnek, ha a többé-kevésbé volt általános. (Arról nem is szólva, hogy a szövegből egyáltalán nem derül ki, milyen gazdagon is volt az ing hímezve (sűrűség, terület stb.).) „A mordvinoknál a cséplést lovakkal végeztették. A nyomtatásnak egy sajátos módját Lepehin figyelte meg a Szaratovi Kormányzóság egyik falujában.” (178) Ezután következik a lovakkal cséplés leírása. Akkor most általános volt, vagy sajátos, melyről csak egyes megfigyelések számolnak be? „A finnek meg is büntethették az erdő szellemét, ha tévútra vezetett egy embert vagy háziállatot. A kicsavart fákra köveket akasztottak [...]” (213) Vajon a kövek fellógatása volt a büntetés? Ha igen, miért számított ez büntetésnek? „A világ teremtésében náluk is két főszereplő volt. Az isten és ellenlábasa, Baergalat, aki ugyan teremteni nem tudott, de a megteremtett dolgokat el tudta pusztítani. Hitük szerint ő alkotta meg a farkast, bár lelket, az orrlyukain keresztül, Isten lehelt belé [...] ” (274–275) Ezek szerint mégiscsak tudott teremteni.


Más esetekben igen homályos, mire is gondolhatott a szerző: a 30. oldalon például csalirénes jávorvadászatról beszél. Vajon két vagy három hangszerről beszél a következő mondatban? „A hangszeres kíséretet az úgynevezett obi-ugor hárfa, a darufa és a kanteleszerű pengetős hangszer, a zenélőfa adja.” (44) Vagy: „A komi hímzőművészet számára az ingek, ruhák, kötények és kendők nyújtottak teret.” Sőt, kifejezetten azért hordtak inget stb., hogy legyen hova hímezni. (Apropó, az ágyneműt pl. nem hímezték?) (100) Továbbá:: „Ekéik elé általánosan lovat fogtak be.” (178) Esetleg általában? Illetve: „Boronaházaikat és fából készült, kétszintes épületeiket zárt udvarrá, T alakúra formálták.” (232) Milyen lehet a T alakú zárt udvar? „Ezenkívül mindössze néhány határmenti falu számít hagyományosan karjalainak.” (242) Milyen egy hagyományosan karjalai falu? Régóta az? Vagy még mindig az? Esetleg hagyomány-os? Azaz őrzi a hagyományokat? „Egyes kutatók a paleoszibériai népesség leszármazottainak tartják őket, akik a jégkorszak végén jóval délebbről költöztek a mai Lappföldre.” (266) Meg akkor már egy csöppet keletebbről is, nem? Lappföldre Szibériából leginkább kelet-nyugati, és nem észak-déli irányból lehet költözni. „Egy sátor borításához körülbelül hatvan rénszarvasprém szükséges, aminek előállítása még a nagycsordás réntartásnál is megerőltető feladat. Érthető tehát, hogy miért vigyáznak a prémekre annyira, és miért csak a megrongálódott, elkopott prémeket cserélik ki, a többit nem bántják. ” (294) Egy elkopott prém lecserélése bántás? „A félsziget legdélebbi része már az Észak-szibériai-síksághoz [sic] tartozik, ami körülbelül a félsziget területének felén húzódik.” (329) Ezek szerint a félsziget legdélebbi része a fele? „Végleges önálló néppé válásuk a XVII. században következett be.” (329) Hogyan válhat egy nép véglegesen önállóvá? Mi biztosíthatja, hogy többé sehova be nem olvad? „Úgy állították össze a rénszarvasprémeket és az azokat elválasztó fekete és piros posztódarabokat, hogy a bunda olyan benyomást keltett, mintha felül hosszában, alul keresztben csíkos lenne.” (333) Vajon milyen lehet az a bunda, mely csíkosnak néz ki, ám mégsem csíkos? „Kötelező egzogámia, mai később [???] már csak a harmadik generációig volt kötelező.” (334) Mivel előtte a nganaszanok 12 „apajogú nemzetségé”-ről volt szó, az egzogámia csak úgy érthető, hogy nemzetségen belül nem volt szabad házasodni. A nemzetség azonban mindig meghatározott, nem lehet akárhány generáció alatt „kinőni”. Bizonyára arról van szó, hogy később már csak a másodunokatestvérnél távolabbi rokonok házasodhattak, de ezt aligha nevezhetjük egzogámiának (de a legalábbis teljesen más értelemben használjuk a terminust, mint a mondat elején).


Bizonyos esetekben komikus hatást kelt, hogy a szerző nem választja el a tényeket a hitvilágtól, és a hiedelmeket is tényként mutatja be: „Ha a várandós anyukának kerek volt a hasa, kislányt, ha csúcsos, fiút szült.” (188) „A [túlvilági] folyó felett esetleg híd is volt, a folklór szövegekben [sic] kék színű. ” (254) „Az uldák a XIX. század végén megharagudtak az emberekre, már nem barátkoztak velük, mert azok káromkodnak, csúnyán viselkednek.” (279)

Hasonló jellegű furcsaság, amikor bizonyos szokásokat kedvtelésekkel hoz összefüggésbe: Finnországban „[k]eleten szeretik a hallal töltött tésztaféléket, nyugaton nem” (206), a vepszék hímzéseiken „[k]edvelték a pirosat és a fehéret” (233). Nyilván egyik helyen sem pusztán ízlésbeli kérdésről volt szó, hanem a szokásokat a tradíciók határozták meg.

Egyes helyeken kifejezetten magyartalan szerkezeteket találunk: „Rendszeres adóztatásuk a IX. században kezdődött a norvég király által” (267), „vízbe történő hajtóvadászati módszer” (311), „puskával történő vadászat” (312), a szölkupokhoz férjhez menő orosz nők „[...] megtanulták a szölkup ételeket [...]” (362).

Máshol a megfogalmazások túlságosan semmit mondóak: a terhes manysi nő számára készült baba „taplógombához hasonló anyagból” (37) volt, ám nem derül ki, mi is volt az az anyag. (Ha taplógomba, akkor miért ahhoz hasonló?) „A bábjátékot csak férfiak adhatják elő, és az ő ügyességüktől függ a bábjáték hatásossága [...]” (45) Mi mástól függhetne? „A volgai bolgárok maguk is különleges színfoltjai voltak a középkori Kelet-Európának [...]” (118) „A marik a többi finnugor néphez hasonlóan nem engedték a halottat „ágyban, párnák közt” meghalni [...]” (164) Mi indokolja itt Petőfi szellemének megidézését? „Rendszeresen van mind a rádióban, mind a televízióban mari nyelvű adás, de korántsem elég, és főleg nem annyi, mint amennyinek egy kétnyelvű országban lennie kellene, ahol a mari a másik államnyelv.” (173.) Mennyi van? Mennyi lenne elég? Mennyinek kellene lennie egy „kétnyelvű” „ország”-ban? „Joskar-Olában működik az oroszországi finnugor népek kulturális alapjának igazgatósága, amely saját információs lapot is kiad.” (164) Ha már fontos említeni, miért nincs pontos neve és címe? (Ráadásul miért nem szól pl. a sziktivkari információs központról és más finnugor központokról is? Mi dönti el, hogy egy intézmény említésre méltó-e?) „[...] a parasztgazdaságok 37%-ában nem volt ló, 20%-ában tehén és a 18%-a mindenféle állat nélküli volt.” (164) Azok az adatok, hogy milyen állat hány gazdaságban nem volt, nehezen vethetőek össze azzal, hogy hányban nem volt állat egyáltalán. „Ezek általában beszélő nevek voltak; vagy a születés helyére, idejére utaltak, vagy emberi tulajdonságokból, a gyermekhez való viszonyból képezték őket. [sic!] Például a Parus név a paro 'jó' jelentésű szóból származik [...]” (189) Az ilyen példáknak akkor van értelmük, ha a példaszó az olvasónak ismert, vagy ha példák széles skáláján mutatjuk be a névadási típust. Egy ilyen adat meglehetősen semmitmondó. „[...] horgolt vagy lenből készült főkötőt viseltek” (205) A kettő aligha állítható szembe... „A hiedelmek szigorúan megszabták a nők viselkedését is a medvével szemben.” (218) A férfiakét talán nem? „[...] hitviláguk pontosan megjelölte az ember helyét a környezetében.” (234) Nyilván minden világkép megjelöli az ember helyét a környezetben – ennek pontossága azonban aligha mérhető. „A lappok [...] Észak-Európa legrejtélyesebb népe.” (266) Pedig szoros a verseny! „A régi törzsi, nemzetségi felosztás emléke, hogy az egész népre vonatkozó egységes népelnevezést nem használnak, hanem amikor bemutatkoznak, régi nemzetségeiket nevezik meg.” (309) Bemutatkozáskor ugyebár ritkán szokta a nemzetiségét közölni az ember...

Néhol bizonyos definíciószerű elemek homályosak, a pelnyanyról így ír: „Ez darált hússal töltött főtt tészta.” (101) Sokkal pontosabb képet nyert volna az olvasó, ha a magyarázatban a derelye szó is felbukkan (vagy utal az olasz raviolira és tortellinire). Ezzel szemben a perepecs (Kerezsinél rejtélyes okokből orosz többesszámmal perepecsi) a kötet szerint „töltelékkel ízesített kerek táska” (118), holott a táska zárt süteményt jelentene, ez pedig nyitott. „A vorsud sajátos történelmi képződmény [mi nem az? FL], mely a következő részekből áll:” (119) ‒ valójában nem azt sorolja fel, miből áll a vorsud, hanem hogy mi mindent neveznek vorsudnak.

A nagyobb szövegegységek sincsenek összehangolva egymással. A 11. oldalon két egymás alatti bekezdés kezdődik az „Ennek ellenére” szókapcsolattal. A 148. oldalon ezt olvassuk: „Nyelvrokonaink közül a mari ment át a legerősebb törökségi hatáson [...]”, majd „Ugyanakkor mély nyomot hagytak kultúrájukban a török nyelvű népek [...]” – ekkor ez utóbbi már nyilván nem meglepetés. A 273. oldalon a Temetés fejezet a népi gyógyítás módszereivel kezdődik.

Különösen fájó a kötetben található helyesírási hibák tömkelege. Különösen a központozás, illetve az egybeírás-különírás problematikus. Az utóbbira néhány különösen szembetűnő példa: „rénszarvas nyáj nagyság” (94: rénszarvasnyáj-nagyság helyett), „házbelső típus” (121), „hársfa ág” (121), „halmaz és soros falvak” (224), „kettős lófej ábrázolás” (226), „kása evése szertartás” (272--273), „sámán viselet” (283). A frátriák neve (pl. a 25. oldalon) nagybetűkkel van írva, azok nem tulajdonnevek, hanem inkább a népnevekre hajaznak.

A példák remélhetőleg világosan mutatják, hogy ennek a kötetnek így nem lett volna szabad megjelennie.

2010. április 9., péntek

Megint Baruto

Baruto Kaito, az észt óriás ismét nagyot alakított (első írásunk itt). Az Eesti postimees nagy figyelemmel kísérte a legutóbbi szumóverseny eseményeit. Naponta többször is megjelentek az észt versenyzővel kapcsolatos friss hírek az interneten. Ilyen címeket olvashattunk:

Baruto alustas suurturniiri võiduga (Baruto győzelemmel kezdett a tornán)
14.03.2010 10:53

Baruto vajab ozekiks tõusmiseks vähemalt 13 võitu (Minimum 13 győzelem kell az ózekivé váláshoz)
16.03.2010 20:46

Võimas hoog jätkub: Baruto teenis neljanda võidu järjest (Még mindig győztes formában: zsinórban a negyedik)
17.03.2010 10:40

Jaapani ajaleht tutvustab Barutot: endine ööklubi väljaviskaja (Baruto bemutatása egy japán újságban: a valamikori kidobóember)
26.03.2010 13:11

Video: Baruto vallutab Jaapanit (Video: Baruto leigázza Japánt)
26.03.2010 15:29

Baruto teenis järjekordsed eriauhinnad (Baruto különdíjakban is részesült)
28.03.2010 14:07

Baruto ema sattus eneselegi üllatuseks Jaapani ajakirjanike piiramisrõngasse (Még Baruto édesanyját is meglepte a japán újságírók nagyfokú érdeklődése)
30.03.2010 09:37

Piltuudis: Baruto ülendati pidulikul tseremoonial ozeki'ks (Képek az ózekiavatási ceremóniáról – különösen ajánlom megtekintésre, a szertartás részeként Baruto két termetes halat lóbál)
31.03.2010 09:31

Baruto valitaks Eesti parimaks sportlaseks? (Barutót választják Észtország legjobb sportolójának?)
01.04.2010 20:04

Észtországban csak a mongol Hakuhó elleni nevezetes győzelme után támadt némi érdeklődés Baruto szumókarrierje iránt. A mostani verseny során azonban egyre nőtt az izgalom: az észt birkózó sokáig veretlenül haladt a tornagyőzelem felé. Az 11. napon azonban kikapott a legutóbb oly szépen földhöz nyekkentett Hakuhótól. Azonban a vereség sem zökkentette ki meneteléséből – 14:1-es eredménnyel zárta a tornát. Általában két-három vereséggel simán meg lehet nyerni egy versenyt, most azonban az egy is sok volt: Hakuhó fantasztikus, 15:0-ás eredménnyel zárt, s lett bajnok. Baruto 14 győzelmével ugyan a császári kupát nem nyerte el, de az ózeki rangot igen. Legutóbbi írásomban már jeleztem, hogy egyre közelebb kerül hozzá, s most a Japán Szumószövetség Igazgatótanácsa is érdemesnek tartotta rá. Győzelmi sorozatát két különdíjjal is jutalmazták.

Jelenleg a szumózók közül egyedül Hakuhó viseli a yokozuna rangot. Az ózekik öten vannak (Kaio, Kotoóshú, Kotomitsuki, Harumafuji, Baruto).

Baruto a nyolcadik nem japán ózeki, az európaiak közül pedig másodikként kapta meg ezt a címet (az első európai a bolgár Kotoóshú volt, Baruto ezen a versenyen egyébként őt is legyőzte).

Baruto mindegyik mérkőzése megtekinthető itt.

A verseny utáni nyilatkozatában Baruto azt mondta, hogy még nem érzi magát elég érettnek a yokozunai cím elnyerésére. Szerintem hamarosan eljön annak is az ideje.

2010. április 7., szerda

Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 2. Néprajzi adatok

Nem lévén néprajzos és nem osztván azon vélekedéseket, melyek szerint egy finnugrista mindenhez (nyelvészet, irodalom, néprajz, történelem) ért, ami a finnugor nyelvekkel és a finnugor nyelveken beszélő népekkel kapcsolatos, nem érezhetem magam kompetensnek a tankönyv szakmai (konkrétan néprajzi) színvonalának megítélésében. Hogy mégis belevágok a témába, azt két dolognak köszönhetem: az egyik a szerző adta lehetőség, a másikat magam teremtem meg a magam számára.

Az egyik hiba, amelyet egy, az adott szakterületen járatlan recenzens elkövethet, az az, hogy nem ismeri fel a kötet legesszenciálisabb erényeit, azaz azt a sajátos látásmódot, gondolatvilágot, lényegláttató szemléletet, melyen keresztül a szerző feldolgozza a rendelkezésére álló anyagot. Mint az a könyvről szóló korábbi írásunkból is kiderül, ebben a tankönyvben hasonlónak nyomát sem sikerült felfedezni, a szerző az egyes népekre vonatkozó adatokat igyekezett külön-külön (bár viszonylag egységes felépítésű cikkekben) bemutatni, különösebb szintézisre azonban nem is törekedett. Ebben a benyomásomban megerősít Dyekiss Virág recenziója is, így aligha kell attól félnem, hogy a kötet valamilyen igen mély gondolati síkjára nem figyelek fel.

A másik hiba az lehet, hogy ha a recenzens nem járatos a téma szakirodalmában, nem veszi észre, mi maradt ki, vagy éppen melyik forrás tekinthető meghaladottnak. Egyáltalán, nem tudja megállapítani, hogy milyen megállapítások felelnek meg a tudományág aktuális álláspontjának, és melyek nem. Az ilyen hibalehetőségeket aligha tudom teljesen kikerülni, de annak érdekében, hogy lehetőleg nagy hibákat ne ejtsek, az ilyen esetekben megpróbálok igen óvatosan fogalmazni, és semmiképpen nem hibákról beszélni, csupán felvetni a bennem felmerült kérdéseket. Ezen kívül feszegetek olyan kérdéseket, amelyek számomra a kötetből nem váltak világossá, és félő, hogy a hallgatók számára sem lesz egyértelmű a válasz.

Némi csodálkozással olvastam például a könyv 10. oldalán, hogy a halász-vadász-réntartó közösségeket nevezi Kerezsi a legarchaikusabbnak. Kétségtelen, hogy a vadászó, halászó, gyűjtögető életmód az emberiség történetében korábban volt meg, mint például a földművelő életmód, de talán nem ártana hangsúlyozni, hogy ez nem feltétlenül jelenti, hogy e népek mindig ilyen gazdálkodást folytattak. Tudjuk például, hogy a hantik és manysik ősei korábban lótartással (is) foglalkoztak, bár ez később visszaszorult (Zsirai 1937: 148–152; Nyelvrokonaink 103). (A 31. oldalon például említi, hogy a ló fontos szerepet tölt be a hitvilágban és a legfontosabb áldozati állat, pedig gazdasági szerepe csekély: az ellentmondást azonban nem oldja fel.) Azt pedig végképp nem értem, miért minősül archaikusnak a réntartó életmód, ha egyszer csak néhány száz éve alakult ki (280).

Furcsa az a hozzáállás is, hogy a szerző úgy tekinti, mintha valamikor, elsősorban az orosz hódítás előtt (vö. 11. oldal) létezett volna egyfajta stabil ősállapot, amely az oroszok hatására megbomlott, s már csak töredékesen maradt fenn. Ugyanakkor a Kerezsi gyakran maga is világossá teszi, hogy ezek a régebbi állapotok is folyamatosan változtak, és nem beszélhetünk olyan állapotról, melyet „az igazi”-nak tarthatnánk: „A nganaszán kultúra különlegessége, hogy viszonylagos épségben maradt meg a hagyományos hitvilág rendszere, és nagyon sok archaizmust is megőrzött. Hitvilágukban több, különböző korokban keletkezett vallási hiedelem egymásra rétegződése jellemző, melyek közül az animizmus, totemizmus és a sámánizmus a legfontosabb.” (341)

A szerző hinni látszik abban, hogy volt egy egységes uráli vagy finnugor kultúra, amely az alapnyelvhez hasonlóan rekonstruálható. „A legújabb kutatások fényében ez a mítosz [ti. a világóceán aljáról földet felhozó vízimadáré] annyira általánosan elterjedt az uráli népek között, hogy a kutatók az uráli műveltségből hozott közös elemnek tartják ezeknél a népeknél [...]” (46) Csakhogy az sem bizonyított, hogy létezett bármiféle (egységes) uráli ősműveltség. Lehet, hogy az uráli korban csak az uráli beszélők egy részénél volt meg, és a később is sokáig egymás közelségében maradó népek között elterjedt. Sőt, a mítosz keletkezhetett jóval a nyelvi közösség felbomlása után is, és ekkor is elterjedhetett a még sokáig kontinuumot alkotó népek között. Hasonló gondolkodásmódra utal, hogy „proto-finnugor égisten”-ről is beszél (139).

A bevezetőben a szerző alfejezetet szentel a mezőgazdaságra épülő kultúrák vallásának, az ún. agrárkultusznak. Kellő szembeállítás híján azonban nem válik világossá, hogy miben is különbözik ez a halász-vadász kultúrák vallásaitól: egyedüli különbségnek az tűnik, hogy a földművelők jó termésért, a halászok -vadászok jó fogásért és zsákmányért könyörögnek isteneikhez. Ez azonban kevésnek tűnik ahhoz, hogy két különböző típusú vallásról beszéljünk.

Meglepő a szerző azon állítása, hogy az őskultusz „kevésbé figyelhető meg az obi-ugorok vagy a szamojéd népek hiedelmei között”, méghozzá azért, mert Jevdokija Rombangyejeva szerint az egész manysi vallás az ősök kultuszára épül, szinte minden istenség eredetileg élő ember, közösségének jeles tagja volt. A manysi (vogul) nép története és szellemi kultúrája című könyvében egyenesen odáig megy, hogy a manysi mítoszokat történelmi valóságként értelmezi. Természetesen ezt a túlzást nem kell elfogadni, de azt mégis talán érdemes lett volna megemlíteni, hogy az egyik meghatározó kutató miért tekinti a teljes manysi kultuszt őskultusznak (és miben téved). E kötettel Kerezsi többször is ellentmondásba keveredik. Szerinte a Szoszva és a Ljapin (Szigva) mellett csak 8‒10 rénje volt egy családnak (31). Ezzel szemben Rombangyejeva kötetének 54–55. oldalán olyan mítoszt közöl, mely azt magyarázza, miért van sok rén a Szigvánál és a Szoszva felső folyásánál, de a Szoszva középső és alsó folyásánál alig. Kerezsi a hantikról ezt írja: „A halottra a hantik is a téli ruháját adták, feltehetően ugyanabből a hiedelemből kifolyólag, mint számos más szibériai népnél, hogy a túlvilágon nagyon hideg van.” (70) Rombangyejeva (igaz, a manysikról) éppen ellenkezőleg nyilatkozik: szerinte annak ellenére adtak rájuk meleg ruhákat, hogy úgy vélték, meleg helyre, a déli tengerek partjára jutnak (102). Kerezsi szól arról, hogy a nganaszanoknál milyen fontos szerepe van a hajnak: nem vágják, hanem copfban hordják (17) – de ugyanezt írja le a manysikkal kapcsolatban Rombangyejeva is (103). Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy Kerezsi Rombangyejeva ezen állításait sem fogadja el, de teljes mellőzésük mégis fura.

A karjalai temetéssel kapcsolatban leírja, hogy a temetési szertartást a szomszédok végezték, a családtagoknak nem volt szabad (253). Hasonló tilalomról tudunk a (vaszjugáni) hantiknál is a halottmosdatással kapcsolatban (Nagy Z., 247), erről mégsem esik szó.

A hanti nőkről ezt olvashatjuk: „A kritikus napokon, illetve terhesség idején nem szabad jávorszarvashúst, csukát, menyhalat enniük [...]” (64). Ezek a tilalmak azonban területenként változtak és van, ahol pl. menyhalat vagy csukát a mai napig sem szabad asszonynak ennie, és egyéb tilalmak is előfordulnak.

A 34. oldalon azt olvashatjuk, hogy az obi-ugorok lábasháza mindig négy lábon áll. Ez azonban egyszerűen nem igaz.

Az udmurt kuala leírásánál (122) nem említi az épület egyik legfontosabb jellemzőjét, azaz azt, hogy ablaktalan.

Egy harmadik jelentős épülettípussal kapcsolatban a következőt olvashatjuk: „Régen a gyermekek a szaunában születtek, mivel ez volt a ház legtisztább helyisége [...]” (216) Ezzel szemben a szauna külön épület, nem a ház helyisége. A szülés helyszíneként azért jöhetett szóba, mert ez volt a legkönnyebben fűthető, itt lehetett vizet melegíteni stb.

Bizonyos esetekben teljes képtelenségnek tűnnek Kerezsi állításai: „[...] például vannak arra adatok, hogy [a nganaszanok] a hantik réncsordáit őrizték” (335) A földrajzi távolság miatt ez gyakorlatilag kizárható.

Sajnos sok esetben hiányzik az összefüggések megvilágítása. A 40. oldalon leírja, hogy a manysik szerint „a túlvilág a mi világunk fordított mása”, de azt nem, hogy a szánt ezért hagyják felfordítva a sír mellett (41), azt pedig nem említi, hogy a szánt ilyenkor össze is törik. A 73. oldalon a szánnal kapcsolatban ezt szintén nem említi. A magyarázat csak jóval később, a nyenyeceknél jelenik meg, de itt sem szerepel, hogy a szán megfordítása a fordított világ képével függ össze: „Mielőtt betennék ezeket a sírba, mindent kicsit megrongálnak, hogy a mi világunk fordított másának képzelt túlvilágon épek legyenek. [...] Az állatok húsát a helyszínen elfogyasztották, csontjukat a felfordított szánnal együtt a sír mellett hagyták.” (301)

A korábban említett következetlenségekhez, egyenetlenségekhez hasonló ingadozás tapasztalható a házasságról és a nemi erkölcsről szóló információknál. A marikról ezt olvashatjuk: „A lányok általában 3-5 évvel idősebbek voltak, mert szüleiknek az volt az érdeke, hogy felnőtt, munkaképes lányuk minél tovább maradjon otthon, és segítsen nekik a munkában.” (159) Hasonló szokás szóba kerül a mordvinoknál is, de csak mint furcsaság, a racionális gazdasági magyarázat nélkül: „Érdekes ősi szokás volt, hogy a felserdült lányokat náluk jóval fiatalabb kisfiúkhoz adták hozzá.” (182–183) Igen ritkán olvashatunk a nemi erkölcsről: „A nganaszánoknál a fiatalok házasság előtti kapcsolataira sokkal enyhébben tekintett a társadalom, mint például a keresztény világban.” (338) Az udmurtoknál szóba sem kerül, hogy szintén idősebb lányokat adtak fiatal fiúkhoz, méghozzá ugyanabból a megfontolásból, mint a marik. Viszont a lányoktól nem várták el, hogy férjhezmenetelükig megtartóztassák magukat, éppen ezért sok minden megengedett volt nekik. Egy házasságon kívül született gyermek sem jelentett problémát, sőt, inkább pozitívumnak számított: bizonyította, hogy a nő nem terméketlen. (Ezzel kapcsolatban pl. Munkácsi naplójában is érdekes adatokat találunk.) A nagnaszanokra vonatkozó megfogalmazás egyébként azért is érthetetlen, mert a „keresztény világ” is igen sokszínű ebben a tekintetben.

A keremetról azt olvashatjuk, hogy az udmurtoknál ártó istenség (141), a mariknál törzsi védőszellem (169). Valójában a mariban is ártó szellem (pl. Moisio 1992-es mari–finn szótára szerint), ráadásul mindkettőben a szent liget neve is: ebben a jelentésében egyik cikkben sem szerepel, pedig a 169. oldalon említi, hogy „Külön szent ligetben imádkoztak hozzá.”

Időnként elég féloldalas adatokat kapunk: „[...] délen továbbra is megmaradt a bocskorkészítés udmurt módja, azaz ünnepi bocskornál 11‒9, hétköznapinál 7‒5 szálból fonták őket.” (127) – Az, hogy az északiak bocskora miben is különbözött ezektől, nem derül ki.

Időnként Kerezsi érvelésmódja okoz meglepetéseket. A 101. oldalon ezt olvashatjuk: „Lehetséges, hogy a más-más állatformájúra [sic!] kifaragott fogantyúk az ivócsanakokon egy valamikori állatkultusz vagy totemizmus továbbélő emlékei, míg a madár formájúra kifaragott edények használata a finnugor népeknél gyakori teremtésmítoszhoz kapcsolható, amelyben a vízimadár hozza föl a világóceán aljáról a földet.” Nem világos, hogy azon kívül, hogy „lehetséges”, összekapcsolja-e valami az ábrázolásokat és a mítoszokat. Ha egyértelműen jelenetábrázolásról lenne szó, vagy az alkotók maguk állítanák, hogy ezt vagy azt ábrázolják, érthető lenne az összefüggés, de így nem.

A 104–105. oldalon Kerezsi hosszan idéz egy forrást arról, hogy Permi Szent István hogyan vitatkozott Pam varázslóval. Szerinte ez a szöveg azt igazolja, hogy a mai komi „tudós”-ok a „hajdani komi sámánok kései utódai”. Ugyanakkor a szövegből nem derül ki egyértelműen, hogy Pam a mai fogalmaink szerint sámán lett volna, de ha az is volt, végképp nem bizonyított a közte és a hozzá hasonló sámánok és a mai komi „tudós”-ok közötti kapcsolat (legalábbis a szöveg nem bizonyítja).

Kerezsi – Golovnyevre hivatkozva – felveti, hogy a szamojédok talán mégsem a Szaján és az Altaj környékéről vándoroltak északra. „Ugyanis Dél-Szibériában egyetlen egy [sic] ősszamojéd emléket sem találtak, miközben a tundraövezet számos kultúrájáról kiderült, hogy ősszamojéd eredetűek. Nem támasztják alá a déli őshaza elméletét a folklóradatok sem. A nyenyec mitológiában egyetlen helyen sincs említés arról, hogy őseik valahonnan délről jöttek volna, és mítoszaik is északi, a tundraövezetre jellemző leírást adnak környezetükről [...]” (287) Arról azonban nem szól, hogy hogyan vándoroltak volna délre a szölkupok és a szajáni szamojédok, ill. hogy az ő folklórjukban lenne-e ennek emléke. Nem derül ki az sem, hogy régészeti kultúrákat milyen alapon lehetne ősszamojédnak nevezni.

A 334. oldalon a következőt olvashatjuk: „Régen feltehetőleg a nganaszánok is ismerték a matriarchátust, aminek emlékei egy-egy szokásban máig fennmaradtak.” Az itt felsorolt, a nőket megillető jogok (a csoport vezetése, ha nincs nála idősebb férfi; a vendégek kínálása; részvétel a vadlúdvadászatban; a halászzsákmány elosztása stb.) éppúgy felfoghatók kötelességnek, mint jognak. Ráadásul nem derül ki, miért tekintendők ezek a szokások ősinek (és nem mondjuk egy másik etnikumtól származó szokásnak).

Szintén fura érv a következő: „A világ egyes kozmogóniai mítoszaik szerint a madár, mások szerint a szarvas segítségével keletkezett. A két típusú mítosz megléte arra utal, hogy két etnikai komponens keveredéséből jött létre a nganaszán nép.” (342) – Egyáltalán nem világos, hogy két kozmogónai mítosz megléte miért feltételez népkeveredést, miért nem lehet az egyik (vagy mindkettő) másik néptől (nagyfokú génkeveredés nélkül) átvett mítosz, vagy miért ne élhetne a kettő egymás mellett akár évezredek óta.

Egyes esetekben a szerző a legfontosabb tényeket ignorálja: „A mordvin nép két népcsoportból áll, melyeket egyes, főleg oroszországi kutatók külön népnek tekintenek.” (176) Az igazság azonban az, hogy ők maguk tekintik külön népnek magukat, annyira, hogy nyelveikben nincs is közös megnevezésük.

Végül egy olyan kérdésre térnék ki, amelyről magam sem tudom, mit gondoljak. A lappokról olvashatjuk: „Egyes források szerint, hogy győzzenek a másik sámán felett, a rénáldozaton kívül akár emberáldozatot is tartottak. Erre csak rénen lovagolni tudó fiatal gyermek volt alkalmas [...]” (283) Az enyecekről pedig: „Például nyáron soha nem ültek föl a rénszarvasokra, hanem kutyák segítségével terelték a nyájat.” (311) A nganaszanokról a 330. oldalon tudhatjuk meg, hogy fel is ültek a rénre. A közvélekedés szerint azonban a rénszarvast az uráli népek kizárólag fogatolva használják közlekedésre, nem ülnek a hátára. (Több kompetens szakember kérdésemre egyaránt ezt a választ adta.) A Jenyiszejtől keletre élő népek, azaz az enyecek és a nganaszanok szomszédai azonban meg szokták ülni a rént. Egy forrás szerint például a dolgánok megülik a rént, de kizárólag nyáron. Furcsa lenne azonban azt gondolni, hogy az enyecek átveszik a dolgánoktol a rénegelés szokását, de éppen akkor ülnek rénhátra, amikor a dolgánok nem, akkor viszont nem, amikor azok igen. (Hacsak nem tételezzük fel, hogy felváltva használták a réneket.) Mivel ez a kérdés amúgy is blogunk témájába vág, amint tisztázzuk a helyzetet, vissza fogunk rá térni legalább egy poszt erejéig. (A lappok rénegelésére azonban nemsokára ettől független magyarázatot adunk.) Ugyanakkor sajnálkozva jegyezzük meg, hogy már most tisztább képünk lehetne, ha a szerző a réntartást külön témaként tárgyalta volna, és azon belül vetette volna össze az egyes népek rénhasználati szokásait.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy Kerezsi könyve több olyan megállapítást tartalmaz, amelyet gyanakodva kell fogadnunk, mert a rendelkezésünkre álló adatokkal szemben állnak. Ezek általában azok az adatok, amelyekkel a nem szakemberek (így e sorok írója, vagy éppen a könyvet használó hallgatók) legkönnyebben találkoznak. Jó lett volna, hogy ha ezek, ha másképp nem, hát cáfolandó ismeretekként bekerültek volna a kötetbe.

2010. április 6., kedd

Fellendül a komi Wikipédia?

A finugor.ru tudósítása szerint a Sziktivkari Állami Egyetem negyedéves nemzetiségi filológia szakos hallgatói összefogtak, hogy tudatosan fejlesszék a komi nyelvű wikipédiát. Elsősorban komiföldi településekről és helyi hírességekről szeretnének cikkeket írni. A komi wikipédián most valamivel több, mint 1500 szócikk található. Sajnos azonban a szócikkek meglehetősen kurták, pl. a komi fővárosról (néhány, táblázatba foglalt adaton kívül) ennyit tudunk meg:

Сыктывкар (водзджык Сыктывдiнкар, рочöн Усть-Сысольск) – тайӧ Рочмуса кар, Коми Республикалӧн юркар. Овмӧс, наука да культура шӧрин.

Йӧзыс: 240 сюрс гӧгӧр.


Azaz:

Sziktivkar (korábban Sziktivdinkar, oroszul Usty-Sziszolszk) –oroszországi város, a Komi Köztársaság fővárosa. Gazdasági, tudományos és kulturális központ.

Lakosság: kb. 240 ezer fő.

2010. április 5., hétfő

Alangaszar árnyoldalai

Korábban már kétszer is beszámoltunk az Alangaszar árnyékában című udmurt film forgatási díszleteinek pusztulásáról. Most az udmurt sajtó kapta fel a témát. Mint kiderül, a helynek gyakorlatilag nincs gazdája. Az állami szervek nem hajlandóak finanszírozni az állagmegóvást sem, mivel álláspontjuk szerint az épületek nem képviselnek történelmi értéket. Voltak és vannak mindenféle tervek, hogy a helyszínen múzeumot, üdülőhelyet lehetne létrehozni, de nem találnak befektetőt. Az eredeti cikk itt olvasható.

2010. április 4., vasárnap

A villamos udmurt hangja

Az utóbbi években az izsevszki villamosokon elkezdték udmurtul üdvözölni az utasokat, bizonyos információkat udmurtul is bemondanak. Attól ugyan még távol vagyunk, hogy minden egyes megálló neve udmurtul is elhangozzon, de ez is pozitív lépésként értékelendő.

Az alábbi riport Olga Csuzsakovával, a villamosok udmurt hangjával készült. Mint kiderül, Olga Csuzsakova az izsevszki Korolenko Színház művésze (ez a színház egyébként kizárólag oroszul játszik). A villamosos munkára szintén nyilatkozó kolléganője javasolta: ő mondja be a megállókat oroszul.

2010. április 3., szombat

Udmurt promo

A kisebbségek kulturális életében fontos szerepe van a szépművészetnek és a szépirodalomnak, az értelmiség tagjai általában különös gondot fordítanak a hagyományos, "tiszta forrásból" nyert népi kultúra megőrzésére. Azonban sok fiatal számára a magas kultúrának ezek a termékei különböző okokból elérhetetlenek, például nyelvi korlátok miatt; sokszor maga az érdeklődés is hiányzik. A probléma abban áll, hogy a fiatalok, udmurt megfelelelő híján, szórakozásukhoz is orosz nyelvű kulturális termékeket fognak választani, ami csak erősíti a hagyományos közösség felbomlását, a nyelvcserét. Az udmurt Yumshan Promo tagjai ebben a társadalmi-kulturális résben látták meg a lehetőséget, és létrehoztak egy szervezetet, amely célul tűzte ki maga elé, hogy különböző udmurt rendezvényeket szervez és bonyolít le, ezeket reklámozza. Többek között koncertekről, "nemzetiségi" diszkóról van itt szó.

Emellett rendelkeznek speciális szolgáltatásokkal is. Ha valaki leadja kedvenc udmurt számainak listáját a Yumshan Promo munkatársainak, sajátos válogatást kaphat kézbe, ráadásul az általa leadott kép virít majd a lemezen. Ezenkívül a modern technika vívmányait alkalmazó másik szolgáltatásuk az sms-es információátadás, amelynek lényege, hogy az udmurt világ eseményeiről szöveges üzenetben értesítik az embereket (arról nem szól a fáma, hogy milyen nyelvű lesz az sms).

A honlapon egyébként különböző udmurt előadóktól származó felvételeket is találhatunk, többek között azoktól a néniktől is, akik idén az Eurovíziós dalfesztiválon szerepeltek. Ezenkívül zenés rajzfilmet, nyelvleckét és különböző udmurtiai életképeket is felvillantó klipeket is megtekinthetünk az oldalon. Valamint a letölthető dokumentumok között udmurt nyelvű plakát, népviseletes öltöztető babák és naptár is szerepel.

2010. április 2., péntek

Finn metál a Néprajzi Múzeumban

A finn metál rajongói ezúttal a Néprajzi Múzeumban tágíthatják tudáshorizontjukat. Részletek a múzeum honlapján.

2010. április 1., csütörtök

NRVV Különkiadás – Rovásírás Hantiföldön

Szibériai kutatóutunk egyik legjelentősebb felfedezése egy rovásírásos szövegemlék Kodából, az egyik legjelentősebb hanti fejedelemség központjából. (Aki nem hiszi, hogy szövegemlékről beszélhetünk, olvassa el a Magyar nyelvtörténet [szerk. Kiss Jenő és Pusztai Ferenc, Osiris Kiadó, 2003] című kötet 273. oldalán az ősmagyarok csatakiáltásának szövegtani elemzését, sőt, az egész ősmagyar szövegtörténeti fejezetet Gallasy Magdolna tollából.) A szöveg egy Lada Niva típusú személygépkocsin maradt fenn, a bal első futómű feletti karosszériaelem hátsó részén, az ajtó mellett, a visszapillantó tükör alatt. Az írás kék alapon ezüst, s nem domborodik ki a karosszériából.

Ha a magyar rovásírás ábécéje alapján megpróbáljuk azonosítani a betűket, balról jobbra haladva a következő eredményt kapjuk: 1. Pontos megfelelője nincs, leginkább a P jelére hasonlít, de három helyett két ferde rovással, esetleg szóba jöhet a J (egy helyett két rovással), ill. a GY (csak a keresztirányú rovások nem metszik a függőleges szárat); 2. Á; 3. SZ; 4. I. A megfejtés tehát lehet: PÁSZI, JÁSZI, ill. GYÁSZI – amennyiben azonban a helyes olvasási irány jobbról balra halad: ISZÁP, ISZÁJ, ISZÁGY.

A tudományos körültekintés azonban megkívánja, hogy figyelembe vegyünk más eshetőségeket is, így meg kell vizsgálnunk, hátha a felirat a türk rovásírással készült. Ebben az esetben a következő olvasattal kell számolnunk (ismét balról jobbra): 1. G (ennek szára ugyan a rendelkezésünkre álló táblázatban hajlik, az egyenes szárnak talán kivételezési nehézségek, vagy egyszerűen kalligráfiai átkoncepcionálás az oka); 2. nem azonosítható; 3. S; 4. egyértelműen nem azonosítható, talán NG (áthúzott szárral). A lehetséges olvasatok tehát: G?SNG, ill. ellenkező irányban: NGS?G.

Nem zárhatjuk ki azonban, hogy a rúnaírásról van szó. Eszerint a betűk a következőképp azonosíthatók: 1. A; 2. W; 3. I; 4. N. A lehetséges olvasatok tehát: AWIN és NIWA. Bár a betűk itt tűnnek a leginkább azonosíthatóknak, mégsem vehetjük komolyan, hogy itt a skandináv rúnaírásnak a nyomait fedezhetjük fel. Érveink a következők:

1. A hantik és a skandinávok nem rokonok.
2. Bár a Lada jelvényében valóban viking hajót találunk, ez csak az imperialisták megzavarását szolgálja, ugyanis a Lada köztudottan olasz licenc alapján készült.

Ezzel szemben köztudott, hogy a hantik és a magyarok rokonok, tehát az írásuk is rokon. A szöveg megfejtésében egyedül a bal szélső betű okoz gondot. Ez valahol a P és a J között áll: joggal feltételezzük, hogy ez nem véletlen. Mi más célja lenne, mint hogy egyszerre tegye lehetővé a két olvasatot, méghozzá úgy, hogy az egyik olvasat a balról jobbra, a másik a jobbról balra olvasáskor nyerje el értelmét? Innen pedig már könnyű megtalálnunk a helyes olvasatot: JÁSZI ISZÁP, azaz: jászi [azaz jászsági] iszap. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy Julianus barát eljutott az Urálon túlra, hiszen ki más vihette volna el a magyarországi fürdők, gyógyvizek hírét a hantikhoz?