2010. július 30., péntek

Finnugor vasutak/1

A Szalehard–Igarka vasútvonal

Az első Rénhírek között, nagyjából két évvel ezelőtt, egy volgai hajóutazásról írt Zoltán István Károly kollégám. A finnugor vidékek valóban igen gazdagok folyókban. A nagyobbakon rendszeres hajójáratok is közlekednek. Sok helyre nem is visz más, csak hajó (vagy helikopter). Nem szabad azonban elfelejtkezni a hatalmas oroszországi vasúthálózatról sem, amely itt-ott szintén finnugor hegyek-völgyek között kanyarog.

Eme kedélyes bevezető után a finnugor vasutak közül elsőként egy szamojéd vasútról, az igen borzalmas körülmények között épült, majd félbemaradt Szalehard–Igarka vasútvonalról emlékezzünk meg.

(A térkép innen származik)

A térképre pillantva láthatjuk, hogy ez a vasút a szibériai tundra és tajga határvidékén vezetett volna. Építése összefügg más finnugor vasutak megszületésével is: a 2. világháború idején, amikor keletre telepítettek sok stratégiai fontosságú hadiüzemet, az Urálban és környékén új vasútvonalak is épültek. A háború után még tartott a lendület. A szovjet vezetés elkerülhetetlennek ítélte a 3. világháborút, melyre tervszerűen készült is. Munkaerő is volt bőven. Így hát 1947-ben megindult az építkezés. A vasútvonalat a lágerek népe építette, egy időben 80-100 000 ember. Főleg politikai foglyok, de nem csak szovjet állampolgárok. Legtöbben a megszállt Baltikumból kerültek a táborokba: észtek, lettek, litvánok. A munkások között voltak lengyelek is: a náciellenes, de Lengyelország függetlenségéért harcoló Honi Hadsereg (Armia Krajowa) egykori tagjai. Nők is dolgoztak az építkezésen, ugyanazt a munkát végezték, mint a férfiak.

A magyar nyelvű finnugrisztikai szakirodalomban Eugen Helimszkijnél olvashatunk a Szalehard–Igarka vasútvonalról, a sztálini időszak lágereivel és a tundraövezet ásványi kincseinek feltárásával kapcsolatban:

„A sztálini korszakban létrehozott gigantikus »GULAG-szigetvilág« többek között azt is eredményezte, hogy a szibériai népeket egyes lakóhelyeikről kiszorították, vagy adminisztratív úton kitelepítették. Elég, ha csak arra utalunk, hogy Vorkuta lágereit és bányáit a nyenyec tundrán építették fel (Wărkuta nyenyec nyelven ’medvékben bővelkedő hely’-et jelent); hogy az ún. »halott«, soha használatba nem vett Szalehard–Igarka vasútvonalat a tundrai nyenyecek, az erdei nyenyecek és a Taz menti szölkupok földjein vezették keresztül; hogy egyik fő száműzetési helyül folyamatosan a narimi körzet szolgált, ami a Tomszki Terület szölkupok által lakott északi része; hogy a Jenyiszej alsó folyásánál, az enyecek és a nganaszanok szomszédságában kiépült egy óriási ipari és lágerközpont – Norilszk.” (A szamojéd népek vázlatos története. Megjelent több helyen: Budapesti Finnugor Füzetek/1. Bp. 1996., Nyelvrokonaink. Szerk. Nanovfszky György. Bp. 2000., de olvasható az interneten is.)

Természetesen Vorkutába is vezet vasút, és Norilszkot is összeköti Dugyinka kikötőjével egy vasútvonal. Ezeket is politikai foglyok építették.

1953-ban, Sztálin halála után leállt a Szalehard–Igarka vasútvonal építése. Erről azt olvastam, hogy az új vezetés által életbe léptetett amnesztia miatt elfogyott a munkaerő. Valószínűbbnek tartom azonban, hogy valaki összeszedte a bátorságát, és megmondta Hruscsovnak, vagy egy kisebb nacsalnyiknak, hogy a tundrán vasutat építeni képtelenség. Addig azonban sok ezer áldozatot követelt az értelmetlen építkezés.

Az évtizedekig csak „Mjortvaja doroga”-ként („Halott út”, de értelemszerűen inkább „Halott vasút”) említett vonal egyébként nem is Szalehardtól indul, túlsó végállomása pedig Igarkán túl, Norilszk lett volna. A mintegy 1500 km-nyi vasútvonal a Komi Köztársaság területén lévő Csum településétől indul, ahol csatlakozása van Vorkuta felé. A vonal kétszer is átlépi az északi sarkkört. Az építés nehézségeit az állandóan fagyott altalaj és a nyaranta elmocsarasodó felső talajréteg együttesen okozta. A sínek egyszerűen elsüllyedtek.

Az építkezés leállítása után egyes félkész, illetve a természeti erők működése miatt folyamatosan pusztuló szakaszokat lezártak, itt-ott az épületeket is lebontották, míg a könnyebb talajviszonyok között vezető részeket ma is használják. A bedőlt hidak, elhagyott töltések, vasútállomások, lágerek, mozdonyok és mozdonyszínek megdöbbentő fotói itt találhatók.

A térkép a Wikipédiából származik

A vasút nyugatról kelet felé haladva jelenleg a következő állapotban van: Csum és Labitnangi között működik. Innen egy hidat kellene építeni az Obon, hogy elérjék a túlparti Szalehardot. Labitnangi és Nadim között nincs közlekedés. Nadimtól Urengojig ismét használják a vasutat. Urengoj és Dolgij között soha nem épült meg a vonal, míg Dolgijtól Igarkáig ismét egy megkezdett, de mára elpusztult szakasz található.

1947 és 1953 között a vasútépítési technika fejletlensége miatt a Szalehard–Igarka vonalat nem lehetett megépíteni. A természet erői legyőzték a szocializmus eszméjét. Az utópia nevében emberek ezreit dobták oda a halálnak. Mára az eszme kimúlt, de a technika fejlődik: Oroszországban működik a Novij Urengoj és a sarkkörön túli Jamburg gázmezőit összekötő vasútvonal, valamint a norilszki bányáktól és fémipari kombináttól Dugyinkáig vezető vonal is. Kínában nemrég átadták a Tibetbe vezető vasútvonalat, amelynek magashegységi részét szintén fagyott altalajra kellett építeni. Így hát az orosz vasutak 2030-ig szóló stratégiai terveiben szerepel a Szalehard–Igarka vasútvonal befejezése, illetve újbóli megépítése.

Úgy tűnik, vasutat kapnak a nyenyec rénszarvaspásztorok. A következmények beláthatatlanok.

2010. július 28., szerda

NRVV 55. Vanzevat

Vanzevat az utolsó (legészakibb) valamire való település a Nagy-Ob partján a Hanti-Manysi Autonóm Körzeten belül. A Kazim torkolatáról északra található, éppen ezért a járásközpontba, Belojarszkijba közlekedő hajók már nem érintik. Állítólag időnként érkeznek ide menetrend szerinti (?) hajók, de ezek meglehetősen rapszodikusan járnak. Éppen ezért célszerű bérelt motorcsónakon megközelíteni. Természetesen csónaktaxik nem állnak a rendelkezésünkre, így általában keríteni kell valakit, aki a megfelelő irányba megy, és hajlandó némi pénzért elvinni minket.



Vanzevat a folyó „hegyes” oldalán terül el, így nem meglepő, ha fövenyes partja fölé magasodik maga a település.



A település ugyan nem nélkülözi a természeti szépségeket, de kifejezetten festőinek nem mondható. Erről a faluról is elmondhatjuk, hogy Schmidt Éva jelentős folklórgyűjtésének helyszíne volt, mára azonban nem maradtak énekesek: az öregek, ha képesek is még beszélni hantiul, a népköltészetet nem ismerik. Itt érezhettük meg igazán, hogy tényleg az utolsó pillanatban gyűjtötte fel anyagát Schmidt Éva: mi már semmit nem találhattunk. Különösen lehangoló volt, hogy az adatközlők semmi másról nem tudtak beszélni, mint betegségről, nyomorról, halálról. Ha a hanti nyelv szinte ki is halt, a pogány szokások nem: találtuk némi nyomát annak, hogy a férfiak, azok is, akik már egyáltalán nem beszélnek hantiul, időnként áldoznak bálványaiknak. Sajnos (és természetesen) ilyen alkalmon nem vehettünk részt, és azt sem tudjuk, mennyire komoly a hit és mennyi a puszta hagyományőrzés.


Ha azonban nem elegyedünk beszédbe az öregekkel, a település egyáltalán nem nyújt lesújtó képet. A falu szélén ilyen kis vidám játszóteret találtunk. Persze ezért nem érdemes Vanzevatba ellátogatni, van azonban valami, amiért igen: erről szól a következő posztunk.

2010. július 27., kedd

Udora non russificat

A váratlanul angol nyelvű hírek tömegét árasztó és külsejében is megújult finugor.ru többek között azt a hírt tette közzé, hogy Komiföld Udora járásában három iskola átáll a komi nyelvű oktatásra. A tanítás nem hivatalosan gyakran eddig is komiul folyt, de áprilisban döntés született, hogy hivatalosan is átállnak a komi nyelvű oktatásra. Az átállás azonban legalább egy évet vesz igénybe, mivel hiányoznak a tankönyvek és a tantervek. A nemzetiségi jellegével egyébként is kitűnő járás 17 iskolája közül 14-ben anyanyelvként tanulják a komit, és a járás vezetése igyekszik elérni, hogy a hivatalnokok is beszéljenek komiul.

Emlékeztetőül: Oroszországban elvben ugyan van lehetőség anyanyelvi oktatásra, de a finnugor népek közül ez igen kevés helyen valósul meg. Egyedül a mariknál szólnak adatok arról, hogy egyes iskolákban a negyedik osztályig mariul folyik a tanítás. A legtöbb finnugor településen legfeljebb iskolai tantárgyként lehet tanulni az anyanyelvet. A Komi Köztársaságban mindenkinek kötelező heti néhány órában komiul tanulnia, de két külön tanterv van: komi mint államnyelv azoknak, akik nem komi anyanyelvűek, illetve komi mint anyanyelv. Sokszor azonban komi anyanyelvűek is a jóval szerényebb tudást elváró államnyelvi tanterv szerint tanulnak. Komiföldön eddig nem volt lehetőség hivatalosan is a komit használni tanítási nyelvként. A hírek arról nem szólnak, mely osztályokban vezetik be a komi nyelvű oktatást.

2010. július 26., hétfő

A leghíresebb erza


Az orosz és vegyes lakosságú falvak között megbújó erza településen, Bajevoban (vagy erzául Bajenybujeban) található annak a szobrásznak a múzeuma, aki az egész világon híressé tette az erza nevet. Sztyepan Dmitrijevics Nyefjodov 1876. október 31-én született a faluban, amely akkor még a Szimbirszkij kormányzósághoz tartozott. Bár a ház, ahol a szobrász született, már nem áll, a templomot (a közeli Ahmatova faluban), ahol megkeresztelték még mindig meg lehet tekinteni. Bajenybuje egyébként nemcsak erza többségű lakossága miatt különleges. Faházai, utcái rendezettek, viszonylag kevés az elhagyatott épület. Más falvakban annyira fogy már a lakosság, hogy majdnem minden harmadik ház üresen áll. Maga a szobrász is szeretettel emlékezett vissza szülőhelyére, mesebeli helynek festve le azt ismerősei számára.

Élete meglehetősen kalandos volt, sokáig nem sikerült művészeti képzést szereznie. Kezdetben festészettel foglalkozott, elsősorban ikonokat készített (1890-1901, Alatirben és Kazanyban tanulta ezt a mesterséget), csak később, moszkvai tanulmányai során figyeltek fel agyagból a maga kedvtelésére formált szobraira. 1901 és 1917 között Nyefjodov többször is járt külföldön, Olaszországban és Franciaországban tanulmányozta a szobrászat mestereinek alkotásait. Párizsban ki is állították munkáit, ekkor kezdte az Erzja művésznevet használni. A polgárháború idején az Urálba, majd a Kaukázusba menekült, ahol első jelentősebb alkotásai elkészülnek, Jekatyerinburgban és Bakuban. A forradalom és polgárháború után visszatért Moszkvába és szeretett volna önálló kiállítást nyitni, azonban erre a korabeli viszonyok között nem volt lehetőség. 1926-ban 6-hónapos ösztöndíjat kapott Párizsba, ahonnan sokáig nem tért vissza. Különösen érdekelte Dél-Amerika, 1927-től Argentínába költözött és Buenos Airesben, egy kis házban alkotott. Abból élt meg, hogy a ház egyik szobájában kis kiállítást rendezett be. Ez az időszak azért jelentős az életében, mert ekkor fedezte fel a kebracso nevű fát, amelyet későbbi szobraihoz alapanyagként használt fel. A kemény fát sokáig nem tudta mivel faragni. A legenda szerint egyszer megfájdult a foga, és fogorvoshoz ment, ahol rájött, hogy egy fogorvosi fúróhoz hasonló eszközzel meg lehetne munkálni a kebracsot. 1950-ben az argentínai orosz nagykövet közbenjárására lehetőséget kapott a hazatérésre. Moszkvában sokáig nem találta a helyét, csak 1954-ben nyílt például arra lehetősége, hogy kiállítást rendezzen a munkáiból.
A moszkvai közönség körében nagy sikert aratott, hosszú sorok kígyóztak a kiállítóterem előtt. A kiállítást egyik napról a másikra hirtelen bezárták, amikor felfedezték, hogy a vendégkönyvbe valaki azt írta, Erzja szobrain kívül a múzeumban nincs semmi említésre méltó. 1959-es halála előtt munkásságának elismeréséül Erzját még kitüntették (1956-ban).

A bajenybujei múzeum érdekessége egyébként, hogy a szerző szobraiból viszonylag keveset tartalmaz. Elsősorban fényképekről ismerhetjük meg a szobrász életét, és a múzeumi körbevezetésből, amelyet teljes átéléssel egy orosz származású hölgy ad elő, értelemszerűen csak oroszul. Erzja története mellett a falusi hétköznapok és ünnepek világába is betekintést nyújt a kiállítás, esküvői viseletet is láthatunk számos használati tárgy (szövőszék, korsók stb.) mellett.

A múzeum előtt Erzja márványszobra áll, amelyet a moszkvai Aljdona Nyenaseva készített 1991-ben. Magát a múzeumot 1976-ban a szobrász születésének 100. évfordulóján nyitották meg. Az épülettel átellenben, az iskola előtt is szobrok sorakoznak, amelyeket mordoviai alkotók készítettek a 130. évfordulóra 2006-ban. Ezek is különböző erza népviseletes alakokat ábrázolnak és igyekeznek követni Erzja jellegzetes stílusát, aki a fa gyökereit és erezetét is felhasználva alakította ki a megformálandó alakokat, időnként csak kissé változtatva meg a természetes vonalakat.

2010. július 23., péntek

Megjelent a Finnugor Világ 2010. évi júliusi száma

Megjelent a Finnugor Világ új száma, ismét papíron.

A címlap belső oldalán Csúcs Sándor felelős szerkesztő kissé szerepet téveszt, mivel nem szerkesztőként, hanem kongresszusszervezőként nyilatkozik meg. (A címlapot is kongresszusi jelvény díszíti.)

Ezután két oldalnyi terjedelemben Juvan Sesztalov versei következnek Vándor Anna fordításában. Számomra nem világos, milyen irodalmi erények indokolták e költemények publikálását.

A következő hét oldalt Sipos Mária Az egyéni énekek egy jellemzője Schmidt Éva gyűjtéseiben című cikke következik. A cikk már kötetben megjelent, ez egy rövidített változata. A rövidítés fő eszköze, hogy bizonyos idézetek kimaradtak, méghozzá azzal az indoklással, hogy azok (egy másik) kötetben már megjelentek. A cikk egyébként szakcikk, azok számára, akik nem járatosak az obi-ugor filológiában, aligha dolgozható fel könnyen. Célszerű lett volna a szöveget adaptálni a Finnugor Világ szélesebb, laikus érdeklődő közönségéhez. E változatból sajnos azt sem sikerült kibogoznom, hogy mi az egyéni énekek egy jellemzője: talán arra gondolt a szerző, hogy a műfaj határai nem élesek, de az nem egyértelmű a szövegből, hogy a cím erre vonatkozik.

Nikolay Kuznetsov A komi nyelvújítás: pro és contra című cikke foglalja el a következő kilenc oldalt. Ez szintén szakcikk, bár szövege könnyebben feldolgozható. Érthetetlen viszont, hogy a nyelvi adatok miért cirill betűkkel szerepelnek. Ha az olvasók ismerik is a cirill betűket (sajnos ez finnugor szakos hallgatókról sem mondható el mindig), a komi szavak kiolvasásával valsózínűleg csak kevesen vannak tisztában. A szerző kitűnően tud magyarul, ettől függetlenül azonban a cikket illett volna átolvasni, a helyesírási, fogalmazási hibákat kijavítani. Az sem feltétlenül indokolt, hogy egy nem szakmai közönségnek szóló lapban másfél oldalas bibliográfiát közöljenek, amely ráadásul főként komi nyelvű tételeket tartalmaz, melyek az olvasók túlnyomó többsége számára amúgy is elérhetetlenek. A cikk egy rövid írástörténeti bevezetővel indul (ez nem kapcsolódik szervesen a további részekhez), majd a nyelvújítás története következik, ezt követi a szóalkotási módok bemutatása bőséges példatár segítségével, végül pedig a nyelvújítás melletti és elleni érvek következnek.

Ezt követi hét oldalon Zaicz Gábor cikke „Az universitas dolga nem kicsin dolog” A 440 éve született Pázmány Péter 375 éve alapította meg Nagyszombatban egyetemünket című írása. A szöveg elsősorban a Pázmány Péterről szóló szakirodalomból való kompiláció. Nem igazán világos, mit keres egy finnugrisztikai témájú lapban. A szerző úgy köti Pázmány személyét a témához, hogy a Pázmány által alapított egyetem két jogutódján működik az ország (ill. a világ) legrégebbi, ill. legújabb finnugor tanszéke (ti. az ELTÉ-n, ill. PPKE-n). Magukhoz a tanszékekhez azonban sem Pázmánynak nem lehetett köze, és e tanszékek tevékenysége sem érintkezik Pázmány személyével.

Gubis Éva Párhuzamok Arto Paasilinna figurái és a Kalevala-hősök között című kétoldalas írása a hősök következő közös tulajdonságait emeli ki: csendes, magukba forduló, ám nagy fizikai erejű, a kétkezi munkához jól értő karakterek, akik a természetbe menekülnek. Nem ártott volna, ha a szerkesztő kicsit odafigyel a szövegre, melyben a helyesírási hibák mellett a olyan furcsa megfogalmazások is maradtak, mint „sokszor futva téve meg nagy távolságokat, ami az eposzi hősök kedvelt közlekedési eszköze”.

Ezek után négy ismertetés következik.

Az első és a legterjedelmesebb (négy és fél oldal) Zaicz Gábor írása A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság című kötetről. Zaicz megfigyelése szerint a kötetben legtöbben Marcantoniót és Alineit, illetve a Wiik–Künnap(–Pusztay)-féle „forradalmi elképzeléseket” támadják. (Ha Zaicznak igaza van, az azt jelenti, hogy a kötet valójában nem is a szó szoros értelmében vett dilettánsok ellen íródott.) Zaicz kevés konkrét kritikát fogalmaz meg a kiadvánnyal kapcsolatban, ezek között kiemelném, hogy Zaicz szerint „a m. -j imperativusjelet *-k helyett – Rédei nyomán – újabban a *-j kicsinyítő képzőre vezetjük vissza”. (Nem világos, hogy Hontinak miért kellene elfogadnia Rédei véleményét, és egyáltalán, ki az a „mi”, aki dogmává emelhet véleményeket.) Zaicz azt is kifogásolja, hogy a 29. oldalon található családfán a lűd önálló nyelvként szerepel, „azonban ez sokak szerint csak egy karjalai nyelvjárás”. Itt sem érthető, hogy az eltérő vélemények közül Zaicz miért csak az egyiket tartja elfogadhatónak: érvelni nem is próbál. Az már csak a hab a tortán, hogy Zaicz szerint a múltidőjel írásmód helytelen, és helyette a múltidő-jel a helyes.

Ezt követően Csepregi Márta ismerteti két és fél oldalon a Medve-vendég jött a házba című kötetet, mely Péli Árpád fordításában tartalmaz obi-ugor énekeket. A cikk jelentős részét a korábban megjelent finnugor folklórantológiák enumerációja teszi ki. A jelen kiadványról szóló részben Csepregi helyesli, hogy hanti és manysi énekek egyaránt kerültek a kötetbe. Ugyanakkor felhívja arra a figyelmet, hogy a fordításokban gyakoriak a rímek, amelyek az eredeti szövegekre egyáltalán nem jellemzőek. Igaz, teszi hozzá, a rímekkel a fordító a szöveget közelebb hozza rímes verseléshez szokott magyar olvasóhoz. Itt tulajdonképpen két fordításelméleti felfogás ütközéséről van szó, ám úgy tűnik, a recenzens nem kívánt egyik mellett sem állást foglalni.

Csúcs Sándor Mihail Hudjakov Udmurt eposza finnül címmel közöl ismertetést a Dorvyžy (személy szerint laikusoknak szóló magyar szövegben inkábba Dorvizsi, esetleg a Dorvüzsü átírást használnám) című eposzról, mely Esa-Jussi Salminen fordításában jelent meg Finnországban. A cikk valójában sokkal inkább szól magáról az eposzról, annak keletkezéstörténetéről és tartalmáról. A két és fél oldalas írásnak mindössze az utolsó bekezdése szól magáról a fordításról, ill. az utolsó előtt a kiadásban szereplő illusztrációkról és mellékletekről.

Az utolsó, alig egyoldalas ismertetésben Polner Krisztina szól Arvo Valton Ezer évig hordott engem a fény című verseskötetéről. A verseket Pusztay János fordította. További szűk egy oldalt két szemelvény tölt ki. (Az utolsó vers után bőven maradt annyi üres hely, hogy még egy költeményt közöljenek.)

A Krónika rovatban először Csúcs Sándor számol be Nikolai Abramov vepsze költő magyarországi látogatásáról, illetve kétnyelvű, magyar–vepsze verseskötetéről. Mint azonban megjegyzi, a kötet egyelőre nem férhető hozzá. (A bemutató másfél hónapja volt, a kötetről azóta sincs hír.) Ezután Rodionova Elena számol be egy fordítói szemináriumról: e cikknek kevés finnugor vonatkozása van, lényegében annyi, hogy ő udmurtként vett részt és bemutatta az udmurt nyelvű József Attila-kötetet. Ezután ismét Csúcs Sándor számol be a május 20-i finn programokról. Különösen elgondolkodtató a Nyuszilány című előadásról írott két sora, melyek egyben a cikk zárósorai: „Érdemes megnézni a darabot, reális képet ad a mai fiatal nők életérzéséről. A probléma éppen az, hogy ez az életérzés szerintem nem a valóságon alapul.”. A rovatot és egyben a számot a Hírek zárják Falk Nóra összeállításában. A 15 említett esemény közül mindössze kettő volt aktuális a megjelenés pillanatában: a Wizzair Budapest–Turku járatával hetente kétszer kedvező áron lehet Finnországba repülni, illetve a Néprajzi Múzeumban augusztusban nyílik a lappföldi Siida múzeum vendégkiállítása.

2010. július 20., kedd

A nyelvek szétválásának idejéről és módjáról

Tib nevű olvasónk kérdezi:

A glottokronológián kívül milyen egyéb módszer létezik a nyelvcsaládhoz tartozó nyelvágak szétválásának időpontokhoz kötésére? És egyáltalán, a glottokronológiának milyen az ázsiója manapság? Mert azt hangsúlyozzák, hogy bizonytalannak tekintik, de ez a bizonytalanság kihat arra is, ha a különféle "egységek korát" meg kell határozni, akár hozzávetőlegesen is?

Illetve csak közvetve kapcsolódik ehhez, de mikor a hagyományos családfa-modellt megrajzolták, akkor mire voltak tekintettel a különféle ágak csoportosításakor? A szókincs összevetése alapján tekintettek egyes nyelveket közelebbinek vagy távolabbinak egymáshoz, vagy figyelembe vettek morfológiai és szintaktikai közös elemeket is?
Először is azt kell tisztáznunk, mi a glottokronológia. A glottokronológia módszerének lényege, hogy a rokon nyelvek által megosztott közös eredetű szókincs arányát vizsgálja. Ehhez általában egy alapszókincsről készített listát használnak, melyen jelentések szerepelnek, és azt nézik meg, hogy a listán szereplő jelentéseket kifejező szavak hány százaléka rokon. (Hiába van meg ugyanaz az etimon mindkét nyelvben, ha csak az egyikben az a jelentése, ami a listán szerepel.)

A glottokronológiát általában akkor szeretik használni, ha az adott nyelvek történetét még nem ismerik alaposan. Alapos nyelvtörténeti ismeretek nélkül azonban nehéz eldönteni, hogy két hasonló hangzású szó tényleg azonos eredetű-e (és ha igen, nem frissebb jövevényszó-e mindkét nyelvben), vagy két egészen különböző szó nem azonos eredetű-e a hangzásbeli különbség ellenére. Éppen ezért a glottokronológia ilyen esetekben használhatatlan.

Mire jó a glottokronológia azoknál a nyelveknél, melyek történetét már jól ismerjük? A módszere arra a feltevésre épül, hogy a nyelvek (de legalábbis alapszókincsük) egyenletes sebességgel változnak, ezért vonhatunk le a változás mértékéből következtetéseket a szétválás korára vonatkozóan. Ez a feltevés azonban eleve hibás, hiszen a nyelvi változások nagyban függenek a társadalmi körülményektől, főként a más nyelvekkel való kapcsolatoktól. Éppen ezért a glottokronológiát nem tekinthetjük valódi módszernek.

A nyelvi változások, szétválások pontos időpontjánál egyszerűbb (bár nem mindig egyszerű vagy éppen megoldható) az egyes ágak szétválása sorrendjének megállapítása. Ebben szókincsbeli és nyelvtani jelenségekre is támaszkodhatunk.

Ami a szókincset illeti, ha nem is változik egyenletes sebességgel, azt azért feltételezhetjük, hogy azok a nyelvek állnak egymással közelebbi rokonságban, amelyek több közös alapnyelvi szót őriztek meg. Szétválásuk időpontjáig ugyanis ugyanazokat a szavakat őrizték meg, és a változások csak utána következtek be. Ugyanakkor ennek a megoldásnak is vannak módszertani nehézségei. Az egyes nyelvek kutatottsági foka eltérhet: a kevésbé alaposan kutatott nyelvekből kevesebb szót ismerünk, illetve kevesebbről sikerült megállapítani, hogy alapnyelvi eredetűek. Az ilyen nyelvekből értelemszerűen kevesebb közös etimont tudunk kimutatni, és ezt figyelembe kell venni a rokonság fokának megállapításakor.

A nyelvtani változásokban elsősorban azt kell vizsgálni, hogy milyen közös újításai vannak az adott nyelveknek az alapnyelvhez képest. Ehhez természetesen először azt kell megállapítani, hogy milyen volt az alapnyelv nyelvtana. Amely nyelvek nyelvtana hasonlóan változott, azok feltehetően tovább alkottak egy nyelvet. Azonban ez sem mindig igaz, hiszen egy-egy változás egymástól függetlenül, különböző időben több nyelvben is előfordulhat. Éppen ezért, még mielőtt a szétválásokat és változásokat időponthoz kötnénk, sokkal fontosabb megállapítani egymáshoz viszonyított korukat, azaz relatív kronológiájukat. Ez egy igen bonyolult folyamat, melynek során a nyelvi adatokat igyekszünk minél koherensebb rendszerrel magyarázni. Ezek során folyamatosan változnak elképzeléseink az alapnyelvről, a nyelvek egymás közötti viszonyairól, a változások sorrendjéről stb.

Természetesen fontos szerepük van az időpontoknak is. Azt például nyelven kívüli adatokból tudhatjuk, hogy egyes népek mikor érintkeztek egymással, így fogalmunk lehet arról, hogy egyes jövevényszavak mikor kerülhettek be a nyelvbe. (Természetesen nem napra pontosan tudjuk, hanem gyakran csak néhány évszázados pontossággal, de ez is sokat jelent.) Megfigyelhetjük, hogy az egyes jövevényszavakban milyen változások mentek végbe, és milyenek nem. Amelyek nem mentek végbe, azok az érintkezésnél korábbiak, amelyek végbementek, az érintkezésnél későbbiek. Amennyiben egyes szavakban egyes változások végbementek, mások nem, azt is tudhatjuk, hogy e változások az adott korban mentek végbe, sőt, azt is, hogy mely jövevényszavak kerültek be az érintkezés korai, és melyek kései szakaszában: amelyekben az adott változások végbementek, azok a korábbiak. Mindez persze nem csupán a vizsgált nyelvbe bekerült szavakra igaz: támpontként szolgálhatnak azok a nyelvek is, amelyekbe a vizsgálat középpontjában álló nyelvből kerültek szavak. Ezek is mutatják, hogy az adott korban ezek alakja milyen lehetett – persze figyelembe kell venni, hogy az átvevő nyelvben azóta milyen változásokon estek át. (Ha vannak írott forrásaink, akkor azokból azt is tudhatjuk, hogy keletkezésük idején egy változás végbement-e már, és ez is segíti a változások időponthoz kötését.)

A jövevényszavak árulkodhatnak az egyes nyelvek szétválásának időpontjáról is. A finnugor nyelvek körében erre klasszikus példa az udmurt és a komi szétválása. A komiban alig több mint 30 bolgár-török jövevényszó van, míg az udmurtban sokkal több. Éppen ezért úgy vélik, hogy a permi népek akkor váltak szét, amikor a volgai bolgár birodalom létrejött (7-8. század), azaz kb. a 9. században. A komi elődjének tekinthető nyelvjárásokba csak a legkorábbi bolgár-török jövevényszavak jutottak el, a későbbiek már nem.

Ez az érvelés azonban több szempontból is megkérdőjelezhető. Először is, egyes szavak vándorolhatnak úgy is, hogy a kiinduló és a célnyelv között nincs érintkezés, azaz esetünkben előfordulhat, hogy a már önállónak tekinthető udmurton keresztül jutnak el a bolgár-török szavak a komiba. Ugyanakkor az ellenkezője sem zárható ki: egy teljesen egységesnek tekinthető őspermi nyelven belül is lehetséges, hogy egyes nyelvjárásokban több ilyen-olyan jövevényszó van, mint másokban. Az udmurtban ma is ez a helyzet, a déli nyelvjárásokban sokkal több tatár jövevényszó van, mint az északiakban, így ha az udmurt nyelv kettéválna, hasonló érvek alapján azt mondhatnánk, hogy ez a kettéválás már a 20. század végére végbement – holott aligha van olyan kutató, aki ma két külön nyelvnek tartaná ezeket.

És itt máris elértünk egy nagy problémához. A jelenben is gyakran nehéz eldönteni, hogy két nyelvváltozatot két külön nyelvnek vagy ugyanazon nyelv két nyelvjárásának tekintsünk. A döntés általában nem is nyelvi tényeken, hanem a beszélők attitűdjén, a politikai viszonyokon stb. múlik. Hogyan is mondhatnánk meg visszamenőleg, hogy melyik volt az az időpont, amikor egy nyelv két (vagy több) önálló nyelvvé vált? Erre csak korlátozott lehetőségeink vannak, és leginkább akkor, amikor a szétválás drasztikus volt. (De még egy drasztikus földrajzi szétválás sem jelent azonnali nyelvi szétválást, ekkor is kell még néhány száz év, hogy valóban oly mértékben eltérő nyelvváltozatok alakuljanak ki, melyeket kétkedés nélkül nevezhetünk külön nyelveknek.)

Hasonló probléma van a családfa ágainak szétválasztásával is. Egy nyelven belül jelentős nyelvjárási különbségek alakulhatnak ki, de amikor a nyelvi közösség valóban szakad, egyáltalán nem biztos, hogy ez a korábbi nyelvjáráshatáron történik. Bizonyos jelenségek mindkét új nyelvben előfordulhatnak, de mindkettőben csak egyes nyelvjárásokban. (Ha aztán az egyik nyelvben a jelenség az irodalmi nyelv része lesz, a másikban nem, akkor úgy tűnik, mintha a különbség a két nyelv között lenne, pedig dehogy.) Ugyanakkor a már különállónak tekinthető nyelvek is hathatnak egymásra, az egyikben elindult változás átterjedhet a másikra. Hosszabb idő elteltével már nehéz lesz kibogozni, melyik változás mikor indult el, melyik tekinthető még közösnek, melyek nem. Az ágak tehát nem mindig választhatóak szét egyértelműen.

Vannak olyan vélemények, melyek szerint az ilyen problémák miatt a családfamodell nem is alkalmazható, sőt, eleve elhibázott modellje a nyelvi változásoknak. E sorok írója inkább úgy foglal állást, hogy a családfamodellnek megvannak a maga korlátai, bizonyos esetekben jól alkalmazható, más esetekben kevésbé. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy a családfamodell is csak egy modell, mely nem ábrázolja a nyelvi változások minden részletét, hanem azokat leegyszerűsítve nyújt áttekinthető, ám törvényszerűen pontatlan képet. A családfa elágazásaira nem szabad úgy gondolni, mint tökéletesen egységes nyelvek szétválása jól elkülönülő nyelvekké, és az elágazáshoz írt időpontra sem szabad semmiképpen úgy gondolni, mint időpontra: a szétválás folyamata valójában mindig századokig, néha hosszabb ideig is eltart.

2010. július 16., péntek

László Gyula őstörténeti munkássága/2.

Legutóbb László Gyula magyar őstörténeti munkásságával foglalkoztam, a témán belül leginkább a kettős honfoglalás elméletére koncentrálva. Most a finnugor őstörténet következik.

László Gyulának ezen a tudományos területen is volt egy jelentős elmélete. Finnugor őstörténeti munkássága azonban nem teljesedett ki. Írt egy könyvet Őstörténetünk legkorábbi szakaszai címmel (Bp. 1961.), de a könyv beígért folytatását már nem készítette el. E könyv mellett egyéb finnugor őstörténeti, régészeti munkássága nem jelentős. Még a zuevói temetőről írt tanulmánya érdemel figyelmet (a kéziratot csak 1993-ban szerkesztette meg és publikálta Fodor István).

Finnugor őstörténeti koncepcióját László Gyula még az 1950-es években dolgozta ki. Ekkoriban őt a szocialista rendszer ellenségeként kezelték, számos sérelem érte, s nap mint nap éreztették vele, hogy figyelik – például munkahelyi íróasztalát gyakran feltörték stb. Talán amikor ezek az évek elmúltak, s László Gyula átkerült az egyetemre, a kellemetlen emlékektől szabadulni akarván hagyott fel a finnugor őstörténet kutatásával.

Az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai egy nevezetes tudományos vita után született meg. 1953. december elsején a Nyelvtudományi Társaság A magyar őstörténetkutatás újabb eredményei és a nyelvtudomány címmel rendezett vitát, melynek fő témája Molnár Erik: A magyar nép őstörténete című könyvének bírálata volt. Molnár Erik könyve alaposan fölkavarta a magyar történeti nyelvtudományt. A szerző azt állította, hogy a nyelvészeti paleontológia (e módszer rokon nyelvek közös eredetű állat- és növényneveiből lokalizálja az alapnyelvi népesség lakóhelyét) módszere hibás, s ebből kiindulva megkérdőjelezte a történeti nyelvészet mint tudományág illetékességét az őshazakutatásban.

A nyelvészek már Molnár Erik előtt is tudták, hogy a nyelvészeti paleontológia, tehát az életföldrajzi szavak felhasználása az őshazakutatásban tévedésekre vezethet. Erről Zsirai Miklós 1937-ben így írt: „Az életföldrajzi alapon történő őshaza-meghatározásnak másik nagy fogyatékossága a történeti szempont mellőzésében rejlik. A vallatóra fogott növényeknek, állatoknak csak mai elterjedési viszonyait, vegetációs határait ismerjük – úgyahogy, – s kérdés, nem követünk-e el súlyosabbnál-súlyosabb hibákat, a amikor a mai állapotot évezredekkel ezelőttre vetítjük vissza” (Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk. Bp. 1937. /reprint: 1994./ 118–119.).

Az 1953-as őstörténeti vitában már fölmerült, hogy az őshaza meghatározásához használt növény- és állatföldrajzi szavakat egyeztetni kellene az éghajlatváltozásokat kimutató palynológiai vizsgálatokkal (A magyar őstörténet kérdései. Bp. 1955. 51.). Ezt végezte el László Gyula, s ebben úttörő jelentőségű az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai című monográfiája.
A monográfia másik alapvető újdonsága, hogy a nyelvészeti alapú őstörténet-kutatást történeti tudománnyá tette. Ennek érdekében László Gyula a nyelvi adatok mellett egyenértékűen kezelte a történeti források, a régészet és az antropológia adatait is. A komplex szemlélet régóta jelen volt a magyar őstörténet-kutatásban, újdonságot jelentett azonban, hogy az egyik őstörténeti tudományág művelője próbálta meg a társtudományok adatait és munkamódszereit átvenni és saját elméletének megalapozásához felhasználni.

László Gyula koncepciója szerint a finnugor ősnépesség a lengyelországi Swidry települése után szvidérinek nevezett mezolitikus kultúrából eredeztethető. E kultúra területe egybeesik azzal a nyírfa-erdei fenyő erdősávval, amelyet László Gyula a nyelvészeti paleontológia és pollenanalízis együttes figyelembe vételével a finnugorok legrégebbi lakóhelyeként határozott meg. Ez a terület a mai Lengyelország térségétől keleti irányba az Oka folyó vonaláig terjedt ki.

László Gyula könyvének megjelenése után széleskörű szakmai vita bontakozott ki. Főleg nyelvészek szólaltak meg. A bírálatok nem László Gyula törekvései ellen szóltak, hanem műve pontatlanságaira hívták fel a figyelmet. Hajdú Péter fölfedezte, hogy Nejstadt növényföldrajzi térképeit használva László Gyula összekeverte az ősholocén és az óholocén éghajlati viszonyok térképét, márpedig elmélete éppen az éghajlati viszonyok és változások értelmezésén alapult. Zólyomi Bálint pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy László Gyula Obrucsev éghajlati térképeit is összekeverte, az utolsó eljegesedés (Würm) helyett a korábbi korszak (Riss) eljegesedési határait tanulmányozta.

A könyv megjelenése óta eltelt évtizedek újabb régészeti feltárásai alapján bizonyos, hogy László Gyula elméletének régészeti alapja is téves. A szvidéri kultúra hatása legfeljebb a Felső-Volga vidékéig ért el, a Közép-Volga és a Káma mellékének neolitikus lelőhelyein nem mutatható ki.

A vita során Lakó György fölismerte, hogy László Gyula másra vállalkozott, mint a nyelvészek, s ennek alapján elképzelhető a szintézis. A nyelvi adatokból meghatározott őshaza ugyanis csak az alapnyelv felbomlásának idejére vonatkozik. László Gyulát azonban nem a finnugor egység felbomlásának, hanem kialakulásának ideje foglalkoztatta elsősorban.

A bírálatokra adott válaszokból megtudhatjuk, hogy László Gyula tulajdonképpen miért vállalkozott ezen könyve megírására: elhibázottnak tartotta a nyelvészet által kidolgozott történeti modellt a finnugor alapnyelv felbomlásáról, vagyis azt a feltételezést, hogy az alapnyelvet egy viszonylag kis területen élő közösség beszélte, majd a szaporodó, s emiatt szétvándorló népesség egységes nyelve felbomlott, új nyelvek jöttek létre. E modell cáfolatául régészeti érveket hozott fel. A problémát tehát nem a nyelvészeti paleontológia mint módszer alkalmazásában látta (hiszen azt maga is használta), hanem a nyelvészek történelemszemléletében.

A nyelvi alapú őshazakereséssel szemben László Gyula által megfogalmazott ellenvetések a későbbi őstörténeti szakirodalomban is visszatérnek. Megállapíthatjuk, hogy talán ez a legfőbb oka a társtudományok jelentkezésének az őstörténet-kutatásban (persze ne feledkezzünk meg a régészet folyamatosan gyarapodó adatbázisának ebbéli szerepéről sem).

Az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai című könyv megírása után már nem lehetett a régi módon, csupán nyelvi adatokra alapozva írni, szólni a finnugor őstörténetről. A finnugrisztika számára ettől jelentős a mű és tudós szerzője, László Gyula.

2010. július 15., csütörtök

Angol–mari elektronikus szótár és újabb billentyűzet

A Marlamuter.ru kiadott egy angol–mari elektronikus szótárat, letölthető innen. A letöltött fájlt ki kell csomagolni és telepíteni. Ez egyelőre a windowsos változat, de készül a linuxos is. (Próbálkoztam wine alatti futtatásával, sikertelenül, ha valaki megoldja a problémát, kérem, jelezze. Szívesen fogadunk beszámolókat arról is, hogy Windowson hogy fut.)

A szótár a leírás szerint kb. 8000 szót és 2000 további számítástechnikai terminust és kifejezést tartalmaz.

(Forrás)

Korábban már beszámoltunk róla, hogy Windowshoz elérhető egy komi–udmurt–mari billentyűzet. Az a változat azonban csak a Windows XP-n működött. Most elkészült egy változata Windows 7-re is, ez innen tölthető le. A leírás szerint a 64-bites Windows 7-en ennek következtében el fog tűnni az eredeti orosz billentyűzetkiosztás, de az itt leírt módon ez visszaállítható. A 32-bites változatról ilyet nem ír, ott feltehetően megmarad az eredeti orosz kiosztás is.

(Forrás)

2010. július 13., kedd

Finnugor hírek az Oroszvilág.hu-n

A posztszovjet térség híreit közvetítő Oroszvilág.hu rendszeresen közöl finnugor vonatkozású híreket is. (Úgy tűnik, a híreket szinte kizárólag a finugor.ru-ról veszik.) A rovat néhány napja elérhető a Rénhírek oldalsávjából, a Kapcsolódó honlapok közül is.

2010. július 12., hétfő

NRVV Bonus track: Az oroszországi településnevekről

Oroszországban nem mindig lehet könnyen kideríteni, hogy is hívnak egy-egy kisebb települést. A pontos hivatalos név nem mindig derül ki, a települések lakói különböző formákat használnak. Ezek persze nem teljesen különböznek, de más neműek, vagy más képzőt tartalmaznak. Én például az általunk meglátogatott települések egyikét korábban egyszer Lugovojénak, háromszor Lugovszkojénak neveztem.

Érdekes eredményt kapunk, ha a Yandex térképén szeretnénk megtudni, hogy mi is a település hivatalos neve. Ahogy közelítünk az Irtis torkolatához, először a Lugovszkoj elnevezés bukkan fel:



Tovább közeledve azonban a Lugovoje elnevezés bukkan fel:



Érdekes módon azonban ha tovább közelítünk, Hanti-Manszijszk is eltűnik, és Szamarovo jelenik meg:




Leginkább tehát az valószínűsíthető, hogy a teljes közigazgatási egységet, amely magába foglalja a környező falvakat (Belogorjét, Kirpicsnij Zavodot, Troicát stb.) Lugovszkojnak hívják, viszont magát a szűkebb települést Lugovojénak. Egyébként mindkét szó azt jelenti, hogy "mezei", csak képzőjükben és nemükben különböznek.

2010. július 9., péntek

VDNH Karélia avagy a népgazdaság csodái

A VDNH (mai nevén VVC)-központ azért épült 1939-ben, hogy bemutassák benne a szovjet (mező)gazdaság által aratott sikereket. Erre utal eredeti neve (amelynek VDNH az orosz rövidítése), amely magyarra a Népgazdaság Eredményeinek Kiállítása formában fordítható. Később a népgazdaság összeomlásával az épület- és szoborkomplexum az Összoroszországi Kiállítóközpont (a VVC ennek a rövidítése) nevet kapta. A hely ma leginkább szórakozóközpontnak lehetne nevezhető, időnként afféle "szovjet Disneyland" benyomását kelti. Monumentális épületek váltakoznak benne kisebb elárusító bódékkal, amelyekben gagyi ajándékok és harapnivalók vásárlása mellett lőhetünk magunknak jegesmedvét (persze csak kellő számú lufi vagy labda eltalálásával, és persze csak plüssváltozatban). Lehet kölcsönözni görkorcsolyát is, amellyel könnyedén odagördülhet az ember a retrós limonádékat kínáló automatákhoz, miközben megcsodálja az épp útjába eső, szigorúan a nagy honvédő háború emlékeivel díszített repülőgépet vagy kósza űrhajót.


Az egyik monstrum belülről.
Fotó: László Áron Márk

Ha mindezek mellett valamilyen finnugor vonatkozást szeretnénk találni a parkban, nem kell sokáig keresnünk, ugyanis az egyik épületet a Karél köztársaságnak szentelték. Hogy annak idején mit tettek itt közszemlére, csak találgathatjuk, ma részben karjalai fabútorok kiállítóterme. (Részben pedig gobelinkiállítás található benne.) Az épületekkel feltehetőleg az adott köztársaság vagy autonóm terület építészeti stílusát kívánták tükrözni a tervezők, nincs ez másképp a karél ház esetében sem, az épület fahomlokzata az egyszerű faházakat idézi, ugyanakkor a klasszicistának szánt oszlopok, a monumentális kivitelezés és az elmaradhatatlan, a népi életet ábrázoló szobrok mégis tükrözik, hogy a székesfővárosban járunk. Az épület talán legszebb része a tömör faajtó, amelyet természeti motívumokkal díszítettek.

A VVC bizonyára még számos kincset rejteget a szemfüles turistáknak, többek között itt található a két szorgos népi sarj szobra, amely a jövőbe vetett hitet sugallva forgott körbe a Moszfilm alkotásainak elején. A VVC mellett egyébként jól fölszerelt, modern űrhajósmúzeumot is találhatunk, ahol Farkas Bertalan is kiemelt helyen szerepel, és a vitrinekben rábukkanhatunk egy kétnyelvű (magyar-orosz) könyvre és egy érmére, amely egy kecskeméti kozmobiológusi találkozó emlékét őrzi. A múzeumot tavaly nyitották meg, és megtalálni sem bonyolult, mert a hatalmas Szputynik szobor alatt található, amely az égre ívben felröppenő rakétát ábrázol.

2010. július 8., csütörtök

A finnugor számnevekről

FunkTazmagora álnevű olvasónk a finnugor számnevekről tett fel néhány kérdést. Mielőtt ezekre válaszolnánk,fel kell hívnunk a figyelmet Honti László Die Grundzahlwörter der uralischen Sprachen című monográfiájára, mely az összes uráli nyelv tőszámneveinek eredetét tárgyalja. Ismereteink szerint ez az egyetlen munka, amely egy teljes nyelvcsalád összes tőszámnevét feldolgozza.

Kérdésem nem a cikk témájához kapcsolódik: a finnugor nyelvek számneveit olvastam,és feltűnt,hogy a "8" és "9" számnév alakjai az ugor nyelvekben jelentősen különböznek a finn-permi ág nyelveinek számneveitől (legalábbis a laikus számára): pl: finn kahdeksan, lív kaadőks,vepsze kahesa,erza kavkso,mari kandaše,viszont manysi n'ololov,khanti n'uwty,magyar nyolc.
Finn yhdeksän,lív iidőks,vepsze ühesa,erza vejkse,mari indeše,viszont manysi ontolov,khanti yir'ang,magyar kilenc.
Az angol nyelvű Wikipedia ezt írja (Finno-ugric languages c. cikk):
"The numbers '9' and '8' in Finnic thru Mari are considered to be derived from the numbers '1' and '2' as '10–1' and '10–2'. One reconstruction is *yk+teksa and *kak+teksa respectively, where *teksa cf. deka is an Indo-European loan; notice that the difference between /t/ and /d/ is not phonemic, unlike in Indo-European. Another analysis is *ykt-e-ksa, *kakt-e-ksa, with *e being the negative verb."
Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy a permi nyelvekben ('8': komi kökjamys, udmurt ťamys (< őspermi kykjamys), '9' komi okmys, udmurt ukmysy = veláris i, ö = veláris e, ť = magyar ty) hasonló a '8' és a '9' felépítése, de más elemekből épül fel. A mys ezekben vagy egy önálló '10' jelentésű szó, vagy a mynVś '10-ből' alakból rövidült (itt a V egy közelebbről meg nem határozható magánhangzó). Akik az előbbi elképzelést vallották, összefüggésbe hozták a magyar kilenc és harminc -nc elemével. Az utóbbi azonban valószínűbb, mert a myn elem ma is megvan a komi '30'–'60' számnevekben, sőt, az ugor nyelvekben is: a magyar -van, -ven azonos eredetű. A lényeg azonban az, hogy a permi '8' és '9' szintén '2/1 a 10-hez' jelentésű, de etimológiailag nem azonos a többi finn-volgai számnévvel.


Ebből az alapnyelvi *kakteksa,*ykteksa szóból hogyan lett az ugor nyelvekben nyolc,kilenc,ill. n'ololov,ontolov és n'uwty,yir'ang ? Vagy egyáltalán abból a szóból erednek ezek a megnevezések?
Természetesen az ugor számnevek eredete egészen más. A '8' töve közös az ugor nyelvekben, a magyarban a c, a manysiban a -low a '9' analógiájára jelent meg. A tő etimológiája homályos, felmerült a '4', illetve a nyaláb szavakkal való összefüggése.

A '9' viszont mindhárom ugor nyelvben különböző. A magyarban a legvalószínűbb, hogy a kile- elem a kívül szónak felel meg, a -nc elem pedig vagy a már említett mys megfelelője, vagy a tíz > tz > c folyamat során jött létre úgy, hogy egy nazális is betoldódott (vö. geric > gerinc, bogács > bogáncs). Hasonlóképpen '1 híján tíz' jelentésű a manysi szó, melyben a -tal, -tol elem ugyanaz a fosztóképző, mint amelyet a magyar -talan, -telen toldalékokból ismerünk. A hanti nyelvjárásokban az őshanti ej-ert-jön (eredetileg 'egy-kiegészítve-tíz', azaz 'eggyel kiegészítve tíz') folytatóit találhatjuk. Elmondhatjuk tehát, hogy a '9' felépítése az ugor nyelvekben eltér ugyan a finn-permi '8' és '9' számnevek felépítésétől, de megegyezik velük abban, hogy a tízhez való viszonyításból alakult ki.


Ha a *kakteksa és *ykteksa azt jelenthette,hogy tízből kettő/egy,ill. kettő/egy híján tíz,akkor feltételezhető,hogy a finnugorok számolása a tízes számrendszerre alapult?
Az, hogy ma ezek a számnevek léteznek, azt bizonyítja, hogy a finnugor nyelvek ma a tizes számrendszert használják. Az azonban, hogy ezek a számnevek szerkesztettek, inkább azt sugallja, hogy korábban más számrendszert, talán a nyolcas számrendszert használták. Valójában erről semmi biztosat nem mondhatunk.

A finn számnevek,számrendszer 20-ig: kahdeksantoista (18,tkp. 8 + 10,8 a 10-hez),kolmetoista (13),kuusitoista (16),stb. germán hatás eredménye vagy finnugor eredetű?
A kolmetoista-típusú szerkezetek a kolme toista kymmentä-típusú 'három a második tízből' szerkezetekből jöttek létre. Korábban nem csak a 11–19 számokat fejezték ki így, hanem volt pl. 'nyolc a harmadik tízből = 28', 'négy a negyedik tízből = 34' stb. szerkezet is. Ezek nyilvánvalóan létrejöhettek belső fejlődéssel is, én nem látom okát, hogy germán hatást feltételezzünk. Sőt, tudtommal a germánban nincsenek ilyen szerkezetek.

2010. július 7., szerda

A placebóról 2.

Kettős mérce

Cikkem előző részének végén rámutattam, hogy Junttila túl szigorúan várja el a szabályos hangmegfeleléseket, és olyan indokokkal utasít vissza egy (egyébként természetesen téves) finn–sumér egyeztetést, amelyek önmagukban nem bizonyítják ennek hibásságát. Még rosszabb azonban a helyzet, ha a finnugor adatokat hasonló szigorúsággal kezeljük. Vegyük például a közismert vesi – víz példát! Ennek alapján azt várnánk, hogy a finn v-nek magyar v felel meg. Igen ám, de ott a viisi – öt, sőt, az ydin [üdin] – velő. Junttila érvelése alapján ezekről is gyorsan megállapíthatnánk, hogy nem lehetnek közös eredetűek, hiszen nem érvényesül bennük a szabályos hangmegfelelés. Egyfelől illendő lenne a magunkkal szemben alkalmazott mércét használni ellenfeleinkkel szemben is, másfelől a laikusok számára sem kell egyszerűnek feltüntetni azt, ami bonyolult. A szabályos hangmegfelelések szerepe fontos, de közel sem igaz, hogy minden etimológiailag összetartozó szóban maradéktalanul érvényesül.

A kötet legellentmondásosabb momentuma, hogy Honti azzal vádolja Wiiket, Künnapot és Pusztayt, hogy nem ismerik a lingua franca terminus jelentését, miközben kiderül, hogy ezzel Honti sincs tisztában. Honti szerint ugyanis a terminus nemcsak közvetítő nyelvet jelent, hanem pidzsint is (219). Sajnos nem derül ki, mik a forrásai, de utóbbiból mindössze annyi igaz, hogy lingua francaként pidzsin is szolgálhat, illetve hogy a lingua francának eredetileg egy földközi-tengeri pidzsin nyelvet, a szabirt hívták. A definíció bekerült a függelékbe is. Sajnos az itt található definíciók nem segítik a laikus olvasót (terminust terminussal magyaráznak meg, pl. komitatívusz = társhatározó eset), ráadásul sokszor igen szakszerűtlenek is. A morféma definíciójában teljesen összekeverednek a morfra, az allomorfra és a morfémára vonatkozó állítások, a tipológiát gyakorlatilag a morfológiai típusok kérdésére korlátozzák, az univerzáléról azt állítják, hogy „olyan sajátosság, mely minden természetes nyelvben megvan” (hogy férnek ebbe bele az implikációs univerzálék?). A definíciók szerint a fonetika „a beszédhangokkal foglalkozó tudományág”, míg a fonológia „a beszédhangok rendszerét és funkcióját ta[n]ulmányozó tudományág”: a laikus számára ebből nem derül ki, hogy mit vizsgál a beszédhangokon a fonetika (ha feltételezhetően a rendszerüket és funkciójukat nem). Nem jobb a helyzet a „hangtani jelek” magyarázatánál sem, ezek szerint az ā, ill. a finnben és az észtben az aa egyarán a hosszú a-t jelöli, holott sokkal inkább a magyar á-nak felel meg. Az ě a kötet állításával szemben „egyes szláv nyelvekben” (konkrétan a csehben és a szorbban) nem csupán a megelőző mássalhangzó jésítettségét jelölheti, hanem a [je] hangkapcsolatot is. Az ł a definíció szerint „l-szerű hang, főleg a lengyelből ismert [sic!], amelyben [sic!] kétféle ejtése van: ejtik u-szerűen és hátrahúzott nyelvháttal is”. Eltekintve attól hogy a lengyel ł valójában bilabiális zöngés réshangot (IPA [w]) jelöl, a definíciónak azért sincs értelme, mert az u is veláris hang, tehát hátrahúzott nyelvháttal ejtjük. Egyébként a felsorolt jelek igencsak ritkán bukkanhatnak fel a kötetben (l. a kaliforniai vintu nyelv egy hangjának jelét), másrészt ha elő is fordulnak, közel sem biztos, hogy abban az értékben, mint a függelékben. A 20. oldalon például szerepel az ószláv ě, melynek hangértéke nem a fent leírtaknak felel meg, hanem nyílt e (ä); ugyanitt szerepel az ószláv ę is, mely a függelék szerint a lengyelben fordul elő, az ószlávról nem történik említés stb.

A 227. oldalon Honti felrója Pusztaynak, hogy Dixon egy könyvéből azt a gondolatot emeli ki, hogy nem minden nyelv kapcsolata ábrázolható családfán, és Dixon ezen érve alapján az uráli családfa ellen érvel. Honti azonban felhívja arra a figyelmet, hogy Dixon felsorol néhány nyelvcsaládot, amelyre a családfamodell alkalmazható, és közöttük van az uráli is. Szerinte ez szöges ellentétben van mindazzal, amit Pusztay kifejt. Honti négy helyet is megjelöl, ahol Dixon az uráli családfáról beszél, ezek közül az utolsó a 98. oldal. Csakhogy Dixon már ezen az oldalon olyan lehetőséget vet fel, amely nem fér össze az uralisztika hagyományos szemléletével, és sokkal közelebb áll Pusztay elképzeléseihez. Nevezetesen azt, hogy egy nyelvcsalád több kiinduló nyelvben is gyökerezhet. Mi több, Dixon arról a lehetőségről is szól, hogy az uráli és az indoeurópai alapnyelv között kapcsolat van, mely családfán nem ábrázolható, egyfajta kiegyensúlyozott nyelvi helyzetben jöhet létre, amikor egy nagyobb területen sok nyelv egyre közelebb kerül egymáshoz azáltal, hogy tulajdonságai elkeverednek. Az így kialakult viszonyok felismerhetőek, de családfaszerűen nem rendszerezhetőek. Miközben Honti Pusztayt vádolja hamisítással, maga hallgatja el Dixon azon állításait, melyek az ő véleményével szemben állnak, Pusztayéhoz viszont hasonlítanak.

Szintén kettős mércét alkalmaz Fodor, amikor azért kritizálja Kiszelyt, mert előre felsorolja téziseit, míg Fodor szerint úgy illendő, hogy a legfontosabb eredmények csak a kötet végén kerüljenek sorra (100). Ezek a sorok arról árulkodnak, hogy éppen Fodor nincs tisztában a tudományos műfajok angolszász (és napjainkban nemzetközileg is meghatározó) alapszabályaival: ezek előírják, hogy a bevezetésben szerepeljen, hogy a szerző milyen végkövetkeztetésekre jutott és milyen úton jutott el odáig. Ugyanő a 83. oldalon arra hivatkozik, hogy a magyarok nem lehettek őshonosak a Kárpát-medencében, hiszen a középkori krónikák mind keletről származtatják a magyarokat. Ha ezt érvnek fogadjuk el, akkor el kell fogadnunk azok érveit is, akik szerint a magyarok a hunokkal azonosak, vagy akár azt az „érv”-et is, hogy a krónikák nem említik a magyarok finnugor mivoltát, tehát nem is lehetünk finnugorok.

A kettős mérce egy további példája, hogy miközben a szerzők a dilettánsokat nem egyszer azzal vádolják, hogy olyan kérdésekbe kontárkodnak bele, melyekhez nem értenek, a kötet szerzői maguk is belefutnak a finnugorellenesség pszichológiai vagy szociológiai hátterének elemzésébe, holott kétségtelen, hogy az ilyen vizsgálatok módszertanában ők sem jártasak. Ráadásul magabiztos következtetéseik is ellentmondásosak, Honti például Trianonban látja az előkelő rokonok keresésének okát (233), míg Bereczki szerint éppen a Horthy-korszak volt az, amikor a finnugor rokonság népszerűsítése kormányszintre emelkedett (42). Honti a(z általa közelebbről nem definiált) liberalizmusban látja a bajok fő forrását (233): itt bizonyára nem a politikai liberalizmusra gondol, hiszen a finnugorellenesek legkevésbé ehhez az oldalhoz kötődnek. Honti maga is idézi a finngorellenesek idegengyűlölő, nacionalista megnyilvánulásait (167), és Brogyanyi is kimondja, hogy az alternatív tanok hirdetői „rendszerint a magyar jobboldalon találhatók és erősen nacionalista színezetű politikai irányt képviselnek” (45). Honti liberalizmusa feltehetően a szabályozás hiányát jelenti, s számára a minőségi szempontok központi érvényesítése hiányzik. A gondolat nem új, találkozhattunk már a szabad könyvpiac kárhoztatásával is (pl. Domokos Péter Szkítiától Lappóniáig című kötete 1998-as újrakiadásának előszavában). Kérdés azonban, hogy a jelenlegi állapot kritikusai milyen alternatívát tudnának ajánlani. Ki szabályozná és milyen alapon, hogy milyen könyvek jelenhetnek meg? Mi biztosítaná, ki ellenőrizné az ő szakmai hozzáértését? Milyen alapon korlátozható valakinek azon joga, hogy akár butaságokat is beszélhessen vagy publikálhasson? Ezekre a kérdésekre semmilyen választ nem kapunk.


Tekintélyelvűség

A laikusok szemében (és általában is) sokat ronthat a könyv hitelességén a tekintélyelvűség, illetve egyes ismeretek megdönthetetlennek tekintése. Junttila is felhívja rá a figyelmet, hogy „egy kutató jó híre nem garantálja százszázalékosan a kutatás minőségét” (257), azaz pusztán azzal, hogy szaktekintélyre hivatkoztunk, még nem igazoltuk állításunk igazságát. Ezt az alapelvet a kötet szerzői sorozatosan figyelmen kívül hagyják.

Brogyanyi például a következő kérdést teszi fel: „Komolyan lehet venni ezeknek az alternatív nyelvészkedőknek etimológiáit, amikor a magyar nyelv szláv jövevényszavai egy részét is a sumérból eredeztetik?” (49). Ez a kérdésfeltevés azonban előfeltételezi, hogy e szavak szláv eredetűek, nem pedig lehetőségként állítja szembe a szláv, ill. sumér származtatást, és érvel az az előbbi mellett. Még messzebbre megy Honti, aki kijelenti, hogy ha egyszer a TESz szerint a víz ősi, uráli szó, akkor azt nem lehet kétségbe vonni (188)! Hasonló az a megállapítása is, hogy etimológiai szótárakat kell forgatni, ha az ember meg akarja tudni az „igazságot” (194). Természetesen sem laikusnak, sem kutatónak nem lehet jobb tanácsot adni, mint hogy először is nézzen utána a kérdésnek a szakirodalomban – de azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy a szakirodalom a megdönthetetlen igazságot tartalmazza. Hasonló stratégia az is, amikor a velünk egyetértő szakembereket hozzáértőnek tüntetjük fel, míg az ellenkező álláspontot képviselőket nem (99, 225).


Személyeskedés

Junttila a tudományos érvelésben elsők közt emeli ki az objektivitást (256), azaz egy állítás értékelésekor nem lehet figyelembe venni a kutató személyét. A szerzők egy része azonban kifejezetten személyeskedő hangot üt meg. Ez különösen Fodor és Honti cikkeire jellemző. Fodor stílusát és érveit két mondattal illusztrálom: „... a terjedelmes kötet [ti. Kiszelyé] nem csupán szellemileg veszélyes olvasójára, hanem fizikailag is: óvakodni kell ugyanis attól, hogy az ember a lábára ne ejtse, mert hetekig tartó sántaságot okozhat” (95); „A szerző [ti. Kiszely] oly biztosan mozog a régi történelem színpadán, mint kerge lúd a jégen!” (104). Fodor szívesen hozza szóba Kiszely ügynökmúltját is, holott legyen ez bármennyire szégyenletes, Kiszely tudományos tevékenységéről nem mond semmit: semmi nem zárja ki, hogy egy besúgó egyben kitűnő kutató is legyen. (Érdemes ezt egybevetni Junttila megállapításával, miszerint „Egy tudományos állítás és előadójának azonosítása maga is áltudomány” (256).)

A személyeskedés különös formát ölt Honti harmadik cikkében, melyben egyszerűen woldemortizálja vitapartnereit, és nem hajlandó nevükön nevezni őket: „Egy, a politikában a közelmúltban ismertté vált, jogász végzettségű honfitársunk [...]” (175), „Egy önmagát „hivatásos igazságkereső”-nek minősítő személy, aki igyekezett nagyobb nyilvánosság elé vinni e fura tanoknak legalább egy részét, az egyik jeles szerzőt így jellemezte[...]” (175), „egy hivatásos rímfaragó” (182), „egy másik hölgy, aki neve szerint nem magyar, de magyarként nyilatkozik meg [...]” (188). Ez utóbbi megjegyzés különösen sértő, hiszen neve alapján az illető magyarságát kérdőjelezi meg, azaz a Budenzet és Hunfalvyt származásuk miatt támadók szintjére ereszkedik. Ráadásul ugyanebben a cikkében Tóth Imrének felrója, hogy nem említi Bálint Csanád nevét. A cikk egyébként is hemzseg a lekicsinylő megjegyzésektől, de az alábbiakban egy olyan példát szeretnék kiemelni, amelyben Honti a (laikusok számára is érthető) magyarázat helyett is a gúnyolódást választja. Czeglédi Katalintól (pontos helymegjelölés nélkül) az alábbiakat idézi: „A hak[asz – kieg. tőlem FL] pičik ’könyv, levél, írás’ azért is érdekes, mert a p- szókezdője összetartozik a magy. petty, pont stb. p- szókezdőjével, a -č- pedig rokon a hun bicsigecsi -cs-jével.” Honti ezen a ponton elmagyarázhatná, hogy ha a pičik szókezdő p-jét összefüggésbe hozzuk a petty, pont p-jével, akkor óhatatlanul összefüggésbe kell hoznunk a č-jét a tty-vel, illetve nt-vel (esetleg a t-vel) is, sőt, az i, az e és az o között is összefüggést kell találnunk; hasonlóképpen ha a pičik-beli č összefügg a bicsigecsi első cs-jével, akkor a p- és a b- között is összefüggést kell látnunk stb. Honti azonban a következő kommentárt fűzi hozzá: „Az, hogy a hakasz szó p-je összetartozik(?) a magyar petty és pont szavak p-jével, legalább annyira érdekes, mint az, hogy a magyar macska m-je összetartozik(?) a német Maus és az angol mouse ’egér’ m-jével, nemde?” Ebből azonban az, aki számára nem volt világos, miért sántít Czeglédi érvelése, nem is fogja megérteni.

A kötet egészét jellemzik a dehonesztáló kifejezések, ezek közül csak a bevezetőből idéznék néhányat: „dilettáns”, „tanulatlan, műveletlen és gyakran gátlástalan”, „józan gondolkodásra képtelen” (7), „szajkózzák a sarlatánságokat”, „tömény butaságok”, „legfeljebb népbutításra alkalmasak”, „botcsinálta szakemberek”, „belekotnyeleskednek” (8), „könyvelőből, birkapásztorból vagy munkásőrből avanzsált csodadoktorok”, „tücsköt-bogarat összehordó tudálékoskodók”, „kardcsörtető és handabandázó dilettánsok”, „hisztérikus epidémia” (9), „butaságok”, „zavaros vagy éppen értelmezhetetlen kinyilatkoztatás”, „zöldségtermesztők”, „zavaros elméletek”, „tömény butaság”, „dilettáns elmeszülemények”, „vadnál vadabb ötletek” (10). Ugyanezen az oldalon: „Arra természetesen nem számíthatunk, hogy az elvakult, legjobb esetben is csak félművelt dilettánsok gondolkodva elolvassák e kötetet [...], ha mégis rászánnák magukat az olvasásra dőreség lenne arra számítanunk, hogy valamit is felfognak a könyvben előadottakból [...]”. A vitapartnerek, még ha a tudományon kívülről érkeztek is, és felkészültségük valóban erősen hiányos, joggal kérhetik ki maguknak az ilyen hangnemet. A semleges állásponton álló érdeklődők számára is sokkal meggyőzőbb és hitelesebb lenne, ha a tudomány képviselői ellenfeleik állításait szednék szét, nem pedig minősítenék őket. Ha egy-egy ilyen jellemzés jogosnak is mondható, halmozásuk ilyen mértéke semmiképpen sem indokolt, és visszatetszést kelt.

További példa a lekezelő hozzáállásra, hogy Keresztes abszurdumnak nevezik, hogy Wiik a finn kala ’hal’ és az angol whale ’bálna’ szavakat véli etimológiailag összetartozónak (pontosabban úgy véli, hogy a szó a finnugorból került a germánba), „hiszen egy halász-vadász közösség számára nyilvánvaló, hogy a bálna nem hal!” (283). Ezzel szemben Johanna Laakso teljesen más összefüggésben veti oda, hogy a „laikus azt sem venné könnyen észre, hogy a bálnák közelebbi rokonaik a tengerimalacoknak, mint a halaknak” (299). (Mondhatnánk persze, hogy a bálnavadász nem laikus, na de nem is biológus: éppen Keresztes figyelmeztet arra, hogy a sok nyelven beszélők sem nyelvészek, „a madár szépen tud énekelni, de ettől még nem ornitológus” (280).)

A teljesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy a gúnyos, kioktató hangnem nem jellemző a kötet minden írására. Leginkább a magyar szerzőkre jellemző ez a hangnem, de közülük sem mindegyikre: Bereczki és Csúcs cikke higgadt, tárgyilagos érvelés.

A kötet egésze

Sajnos a könyv egészéről is azt kell mondanunk, hogy koncepciótlan. A cikkek gyakran visszatérnek hasonló kérdésekre, ha nem is önismétlésekbe, de egymás ismétlésébe bocsátkoznak, ugyanakkor egyetlen kritizált művet vagy gondolatrendszert sem elemeznek alaposan, a valódi cáfolat igényével.

A kötet a finnugorellenes elképzeléseket igyekszik nagy veszélyként feltüntetni: „a nyelvtudományi munkák közt tömegével virítanak olyan kiadványok is, amelyek legfeljebb népbutításra alkalmasak” (8); „Ennek a kötetnek a létrehozását az indokolta, hogy a kommunista diktatúra összeomlása után a véleménynyilvánítási szabadság beköszöntével a nyelvészeti dilettantizmus szinte hisztérikus epidémiává vált, [...]” (9); „Világosan érzékelhető, hogy az utóbbi években (nagyjából a rendszerváltás óta) új erőre kaptak az ún. alternatív (vagyis a finnugor nyelvrokonságot tagadó) elméletek” (65) stb. Ugyanakkor mintha a szerzők sem bíznának ezen téves elképzelések elterjedtségében, közismertségében. Az előszó kifejezetten a kötet erényének nevezi, hogy azok, akik nem olvastak ilyen műveket, „e kötet révén tájékozódhatnak a dilettáns elmeszülemények főbb tételeiről, a vadnál vadabb ötletekről [...]” (10). Honti többek közt azzal indokolja azt, hogy terjedelmes idézeteket közöl e művekből, hogy „az általam felhasznált szakirodalmi tételek és dilettáns munkák nem feltétlenül könnyen hozzáférhetők” (161). Érthető, ha a tudomány képviselői úgy érzik, hogy népszerűvé és közismertté vált áltudományos művek tévedéseit kell helyreigazítaniuk, ám meglehetősen kontraproduktív, ha maguk viszik be ezeket a köztudatba. Csak e művek tekintélyét növelik a szakemberek azzal, hogy vitába szállnak velük. Véleményem szerint csak olyan műveket lenne szabad tárgyalni, melyekkel kapcsolatban a közvélemény valóban várja a szakemberek állásfoglalását.

Úgy vélem, ez a kötet semmilyen szerepet nem játszhat a finnugorellenes elméletek visszaszorításában, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. Szakmai gyengeségeire a finnugorellenes körökben aligha figyelnek fel, a kötetet leginkább az védi meg, hogy nehezen olvasható, így elszánt ellenfelei aligha fogják végigolvasni. A szakmának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve nem mondhatjuk, hogy csak a finnugorellenes oldal gyalázkodik. A finnugorellenesség betegsége aligha gyógyítható, tüneti kezelésére talán lenne mód. Az orvosság nem született meg, egyelőre csak a placebóhatásban reménykedhetünk.

2010. július 6., kedd

Helyreigazítás

A múlt héten megjelent az indexen egy cikk, melyben Simon Zsolt indogermanista kollégámmal Szőcs Géza kijelentéseivel kapcsolatban válaszoltunk újságírói kérdésekre. Nem árulok el nagy műhelytitkokat, ha elmondom, hogy a kérdéseket írásban kaptuk és írásban válaszoltunk rájuk, majd az újságíró, Valuska László a válaszainkból szerkesztett cikket. Az újságíró a lehető legkorrektebbül járt el, a cikket végigolvashattuk, megvitathattuk, módosíthattuk, míg végül összeállt egy olyan verzió, amelyet mindketten optimálisnak éreztünk.

Érthető hát a meglepetésünk, hogy a megjelent cikk szövege mégsem egyezett meg az általunk jóváhagyott szöveggel. A legtöbb változtatás jelentéktelen volt, ám egy fél bekezdés, melynek előzménye sem volt az eredeti szövegben, mégis megdöbbentett:

A 19. század első felében Reguly Antal bizonyította a finnugor nyelvrokonságot, miután az utazásain a finn, lapp, karjalai, észt, mordvin, mari, manysi, hanti és nyenyec nyelveket nemcsak elsajátította, de pótolhatatlan gyűjtőmunkát is végzett e népek körében. Az összegyűjtött anyagot már Hunfalvy Pál és Budenz József dolgozták fel. Utóbbiak megcáfolták Vámbéry Ármin elméletét a magyar nyelv török eredetéről.
Sajnos ez a néhány mondat, melynek eredete ismeretlen, hemzseg a tévedésektől.

1. Reguly nem bizonyította a rokonságot, ilyen témában nem is alkotott semmit, jelentőset biztosan nem. Az ő fontossága abban rejlik, hogy rengeteg nyelvi és néprajzi anyagot gyűjtött, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy jobban ismerjük e nyelveket és népeket. Ráadásul mindezt a század negyvenes éveiben, tehát inkább a közepén, mint az első felében.

2. Reguly ugyan megtanult finnül, de a felsorolt többi nyelven nem, esetleg manysiul tudhatott még valamennyire, de egyébként meglehetősen passzív volt a tudása. Manysi és hanti gyűjtése jelentős, a többi ugyan a maga korában jelentős volt, de a manysi és hanti anyag jelentőségéhez nem mérhető.

3. Reguly anyagát nem csupán Hunfalvy és Budenz dolgozta fel, hanem generációk sora dolgozott rajta, az említetteken kívül pl. Munkácsi Bernát és Pápay József – őket mindenképpen említeni kellene, mert ők fejtették meg Reguly megfejtetlen lejegyzéseit.

4. Semmiképpen nem nevezhetjük Vámbéry elképzelését „elmélet”-nek: mint azt többször kifejtettem (a Rénhíreken először itt), az elmélet egy magyarázó rendszer – ilyennek tekinthetjük a történeti-összehasonlító nyelvtant, amelynek van egy elmélete arról, hogy a nyelvek miként változnak, és erre az elméletre építve lehet meghatározni, mely nyelvek rokonok.

5. A török rokonság „elmélet”-e aligha nevezhető Vámbéryének, mert jóval régebbi: ezen kívül az ötvenes években még Budenz állt a török rokonítás mellett, és ő győzte meg Vámbéryt arról, hogy a török rokonság közelebbi, mint a finnugor. Csak a későbbi kutatások során változott Budenz véleménye, és paradox módon éppen Vámbéryvel szemben
kellett ennek igazát bemutatnia.

Mindezek alapján a cikk megjelenése után azonnal javasoltam Valuska Lászlónak, hogy a fenti mondatokat a következőképp módosítsa:

A 19. század közepén Reguly Antal utazásai során pótolhatatlan nyelvi és néprajzi anyagot gyűjtött a finn, lapp, karjalai, észt, mordvin, mari, és nyenyec, de különösen a manysi és a hanti nép körében. Az összegyűjtött anyagot több nyelvészgeneráció dolgozta fel, köztük Hunfalvy Pál, Budenz József, Munkácsi Bernát és Pápay József emelendő ki. Hunfalvy és Budenz központi szerepet játszott a a magyar nyelv török eredetéről szóló elképzelések megcáfolásában. Legjelentősebb vitapartnerük Vámbéry Ármin, a kitűnő turkológus volt.
Sajnos levelemre azóta sem kaptam választ, a cikk már régen lekerült a címlapról, és valószínűleg már csak kevesen fogják olvasni, olyanok, akik keresés során, véletlenül bukkannak rá. A felsorolt tévedések persze nem súlyosak, legalábbis a sumerista tévelygésekhez nem mérhetők, de minden hasonlóan pontatlan írás hozzájárul ahhoz, hogy a közvéleményben téves fogalmak alakuljanak ki a nyelvrokonsággal, illetve a finnugrisztika történetével kapcsolatban.

Számomra külön érthetetlen, hogy ha egy újságíró nem kíméli az időt és a fáradságot, hogy egy szakkérdésekről szóló cikk valóban megállja a helyét szakmailag is, akkor az utolsó pillanatban miért változtat a cikken (vagy szerkesztője miért teszi meg anélkül, hogy az interjúalanyokkal konzultálna).

2010. július 5., hétfő

A placebóról 1.

A Tinta Könyvkiadó 2010-ben megjelentett egy A nyelvrokonságról című, Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság alcímű kötetet. A hátsó borítón szereplő ajánló szerint: „E kötet szerzői a tudomány nevében és érveivel immáron sokadszor megpróbálják legalább csökkenteni a képtelenségek áradatának mérgező hatását.” Mint a főszerkesztő Honti László a kötet előszavában kifejti, a cikkgyűjteményt elsősorban a „magyar nyelv eredete iránt érdeklődő nagyközönségnek”, ill. a tudománytörténeti vonatkozások iránt érdeklődő kutatóknak és nyelvszakos egyetemistáknak szánják (11). A bevezető kiemeli a közérthetőséget: „Az itt található írások a tarkabarka elképzeléseknek olyan formában megfogalmazott bírálatát tartalmazzák, hogy a művelt, de a nyelvtudományban és régészetben jártas olvasónak nem jelenthet nehézséget megérteni [...]”. Olyan kötetről van szó, amelyet elsősorban laikusoknak szántak, és a széles körben terjedő tudománytalan nézeteket kívánják tudományos alapon, de a nagyközönség számára befogadható módon cáfolni.

Mégsem teljesen világos, tulajdonképpen kit is akarnak a szerzők meggyőzni. Honti szerint a dilettáns elképzeléseket „a józan gondolkodásra képtelen emberek agyába” táplálják (7). Aligha hihetjük, hogy józan gondolkodásra képtelen emberek meggyőzésére állították össze a kötetet. Honti maga is úgy véli, nem számíthatunk arra, hogy a „legjobb esetben is félművelt dilettánsok gondolkodva elolvassák e kötetet”. Ha viszont a könyv célközönségéül szolgáló, józan gondolkodású embereket is megtéveszthetik a dilettánsok, akkor állításaikat nevezhetjük szakszerűtlennek, tudománytalannak, de pusztán a józan ésszel szembenállónak aligha. Nyilvánvaló butaságok ugyanis aligha téveszthetnek meg értelmes embereket. A valóságban legfeljebb nem nyilvánvaló butaságokról beszélhetünk, és ennek megfelelően kell őket tárgyalni: az állítások cáfolatával párhuzamosan közérthetően be kell bemutatni a tudomány álláspontját is.

A kötet tartalma

A kötet tizenhat írásból és egy függelékből áll, továbbá szerepel benne a szerzők munkahelyeinek a felsorolása. Az alábbiakban sorban ismertetem a cikkeket, a recenzió második felében térek ki az általános tapasztalatokra.

Az első cikk (Bevezetés) Honti László főszerkesztőtől származik,és általánosságban szól a tudományos kutatások eredményeit védő és az ezeket tudománytalanul kritizálók szembenállásáról.

A következő cikket szintén Honti írta, és A történeti-összehasonlító nyelvtudományról dióhéjban címet viseli. Ez indoeurópai példákból kiindulva mutatja be a nyelvi változások legfontosabb jellemzőit, majd finnugor példákra tér.

Ezután a cikkek már nem valamiféle tematikus csoportosítás szerint, hanem a szerzők neve alapján betűrendbe állítva következnek. Ezt a tárgyalási módot elsősorban az indokolja, hogy tematikusan és tárgyalásmódjukban szerteágazóak, nehezen csoportosíthatóak.

Bereczki Gábor cikke a Tévtanok, rögeszmék a magyar őstörténet kutatásában címet viseli. Röviden ismerteti a finnugrisztika történetét, majd néhány „alternatív” elképzelést tárgyal, végül a finnugorellenes érvek némelyikére ad választ. (A cikket korábban már részletesebben ismertettem.) A következőben a rövidség kedvéért minden, a finnugor rokonsággal szembeforduló gondolatot, ill. ezek képviselőit, kiadványait stb. alternatívnak nevezek.

Brogyanyi Béla A magyar alternatív nyelvkutatás és ideológiai háttere (diagnosztikai kísérlet) címen lényegében azt állapítja meg, hogy a finnugorellenes elméletek képviselői pszichiátriai esetek, ostobaságokat hirdetnek és meg kell óvni tőlük a nyilvánosságot.

Csúcs Sándor Gondolatok az alternatív nyelvrokonításról című cikke elején rögtön leszögezi, hogy elsősorban nem az alternatív megközelítések cáfolatát, hanem a pozitív propagandát tartja fontosnak: „fokoznunk kell a finnugor nyelvrokonság eszméjének propagálását”. Ezek után azonban a cikkben csak arról beszél, hogy egyes alternatív felvetésekre milyen választ lehetne, kellene adni.

İsmail Doğan Dilettáns nyelv- és néprokonsági nézetek párhuzamai Törökországban és Magyarországon című cikkében közvetlen összefüggést lát az alternatív elméletek és a rasszizmus, a nácizmus, sőt, a népirtás között: ezt azonban nem igazolja. A cikk valóban tartalmaz néhány megdöbbentő adatot a török tudományosságban (és nem azon kívül, laikusok körében!) uralkodó nézetekről, de ezek csak a cikk töredékét teszik ki, az írás jelentős része szemelgetés a témához közvetlenül nem kapcsolódó kultúrtörténeti adatokból.

Fodor István Meghökkentő „őstörténet” és művelői című cikkét gyakorlatilag Kiszely Istvánnak szenteli: a mű elején Tóth Imrével foglalkozó néhány oldal inkább csak arra jó, hogy a cikk címében szereplő többes számot igazolja. A cikk szokatlanul indulatos és személyeskedő: erre később példákat is mutatok.

Danilo Gheno Visszás nézetek a magyar nyelv eredetéről című cikkében röviden szól a sumér és latin rokonításokról, kissé hosszabban az etruszk rokonításról (Alinei munkájáról), ill. még hosszabban a „nem-finnugor” rokonságról: ez elsősorban Marcantonio műveinek kritikája.

Cornelius Hasselblatt Ahol igazi forradalom van címet viselő írása elsősorban a Kalevi Wiik, Ago Künnap és Pusztay János nevével fémjelzett irányzatot bírálja. Állítása szerint ők nem a tényekből állítanak fel hipotézist, hanem hipotézisük igazolására használnak fel minden tényt. Emellett konkrétabb szakmai kritikát is megfogalmaz, de a cikk nem áll össze átfogó kritikává. Érthetetlen viszont, miért nevezi grafomániának azt, hogy a nevezett szerzők hasonló tartalmú cikkeket több helyen is publikálnak: a grafománia írásszenvedélyt, nem kényszeres publikálást jelent.

Ezután ismét Honti László következik, írása az Anyanyelvünk rokonságáról címet viseli. Honti az alternatív szerzőket három csoportba sorolja: 1. abszolút dilettánsok, 2. tudományos képzésben részesült, de nem nyelvész szerzők, 3. „[n]yelvészetet tanult, de a fantazmagóriák világába tévedt kollégák”. Honti is elismeri, hogy az 1. és 2. csoport között nem tud éles határt vonni. Véleményem szerint a 2. és a 3. között sem lehet, hiszen aligha tekinthető gyökeresen másnak az, aki egyáltalán nem tanult nyelvészetet, attól, aki csak néhány kurzust hallgatott – a kurzusok számának növekedését számba véve pedig aligha találunk ugrásszerű különbséget. A felosztással azonban az a legnagyobb baj, hogy Honti sem állapít meg semmiféle szabályosságot, ami az egyes csoportokat jellemezné. (Pedig lehetne: a finnugrisztika felől érkezők inkább csak azt állítják, hogy a rokonság mellett szóló érvek nem elég erősek vagy a rokonság nem úgy rokonság, ahogy eddig képzeltük – a többiek ezzel szemben inkább kiválasztanak egy nyelvet, és az azzal való rokonságot igyekeznek bizonyítani. Utóbbiak a finnugrisztika érveivel általában nem is törődnek, saját megállapításaikat eleve ezek cáfolatának tekintik, vagy az általuk megállapított rokonság mellett elfogadják a finnugor rokonságot is.) Megjegyzendő, hogy Honti ezen cikke a korábbiaknál is élesebb hangú, és nem mentes a személyeskedéstől sem; erre később szintén visszatérek.

Esa Itkonen A családfa és/vagy a nyelvek közötti kapcsolatok a modern összehasonlító nyelvtudományban: a finnugor nyelvek rekonstrukciójának néhány problémája című (címével szemben igen rövid) írásában a családfamodell mellett áll ki. Ennek a cikknek nincs köze a finnugorellenes elméletekhez, hanem a nyelvi változások modellezésének kérdéséhez szól hozzá.

Santeri Junttila Áltudomány és nemzeti őstörténet: európai példák címet viselő cikkében azt hangsúlyozza, hogy a tudomány és az áltudomány nem választható el élesen, és a tudományban is találhatunk példát áltudományos viselkedésre, így például személyeskedésre, túlzó tekintélytiszteletre („egy kutató jó híre sem garantálja százszázalékosan a kutatás minőségét”), a hipotézisbe be nem illeszthető adatok ignorálása, kitérés a kritika elől, a kettős mérce (bizonyos módszerek kritikája, de felhasználása akkor, ha eredménye számunkra kedvező stb.), átpolitizáltság és nacionalizmus. Ez az írás a kötet egyik legjobb cikke, ráadásul a benne megfogalmazottak igencsak fontosak a teljes kötet értékelése szempontjából.

Keresztes László A magyar nyelv eredete című cikke tudomány- és áltudománytörténeti áttekintést nyújt, különös figyelmet szentel Wiiknek és Marcantonionak.

Johanna Laakso Mítoszok a finn nyelv ősiségéről című cikkében a címmel szemben nem csak az ősiségről szóló mítoszt tárgyalja: a finn nyelv különlegességének, tisztaságának és eredetiségének, ill. „biologizmus”-ának mítoszát is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egyfelől egy népet egy külsővel, egy génállománnyal és egy nyelvvel azonosítanak, másfelől a gének keveredéséhez hasonlóan képzelik a nyelvek keveredését. (A két mítosz inkább ellentmond egymásnak, nem világos, Laakso miért veszi őket egy kalap alá.) Végül azt a mítoszt igyekszik cáfolni, hogy a nyelvek rokonságának a családfán való ábrázolását a biológiából vagy a művelődéstörténetből vették, érvelése szerint a nyelvek között felfedezett valós viszonyok vezettek ehhez a megoldáshoz.

Merlijn De Smit A nyelvekről és eredetükről című cikkében a Wiik–Künnap–Pusztay vonalat bírálja, és a genetikai, kulturális és nyelvi kérdések elválasztásának szükségszerűségét hangsúlyozza.

Végül ugyanerről a vonalról, azon belül is a germánban Wiikék szerint megtalálható finnugor szubsztrátum kérdéséről szól Eberhard Winkler A rajnai uráliakról szóló teóriák évtizede (1999–2009) címet viselő cikke.

A kötetet a szakkifejezések, ill. a finnugrisztikában használt sajátos jelek magyarázatai zárják.

Talán a rövid tartalmi ismertetésből is kiderül, hogy a cikkek többsége egyáltalán nem laikusoknak szól. Legfeltűnőbb ez Csúcsnál, aki egyenesen kollégáihoz beszél. A cikkek közül egyedül Honti második írása tekinthető olyannak, mely megpróbálja a szakismereteket közelebb vinni a hétköznapi olvasóhoz. Ezzel szemben jóval több cikk inkább a tudományon belüli diskurzus része: ide sorolhatjuk a három finn szerző, Itkonen, Junttila és Laakso cikkét.

Az ideális olvasó

A bevezetőben a célközönségről leírtakkal szemben a legtöbb írás természetesnek veszi olyan előismeretek meglétét, mellyel akár jól képzett nyelvészek sem rendelkeznek, ha nem éppen a finnugrisztika vagy az összehasonlító nyelvészet a szakterületük. Kivételnek talán Bereczki és Laakso írása tekinthető: ezek viszonylag könnyen feldolgozhatóak, igaz, egyik sem törekszik különösebben bonyolult problémák feltárására (ami önmagában persze nem baj). Egyedül Honti A történeti-összehasonlító nyelvtudományról dióhéjban című cikkének elején érezhető az az őszinte szándék, hogy az olvasóval megértesse, miképp is dolgoznak az összehasonlító nyelvészek.

„Mert nehéz a szakkifejezéseket megtanulni, de még nehezebb elfelejteni őket. Miután pedig eléggé hozzászoktunk a használatukhoz, szinte észre sem vesszük már, hogy műszavakat műszavakhoz kapcsolva hogyan építjük magunk elé azt a falat, amely végül is teljesen eltakarja előlünk a tudomány igazi tárgyát. [...] Próbáljunk csak megmagyarázni valakinek egy-egy fogalmat szakkifejezések nélkül, s mindjárt rájövünk, hogy mihelyt kicsúszott a lábunk alól a műszó biztosnak érzett talaja, rögtön ott tátong alattunk a nagy bizonytalanság.” Ezt nem Honti írja, hanem Szilágyi N. Sándor (Világunk, a nyelv, Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 12). Honti sajnos nem ezeket az elveket követte, és minden jó szándéka ellenére valószínűleg bele sem gondolt, milyen nehézségekkel kell megküzdenie annak az olvasónak, aki nem szokott nyelvészeti szakszövegek olvasásához. Például következő mondat megértse aligha lehet könnyű: „Ha egy alapnyelvi szó belsejében „orális (azaz a szájüregben képzett) zárhang + homorgán (azaz azonos helyen képzett) képzésű nazális (azaz orrüregben képzett) zárhang” együttese volt, akkor ezen mássalhangzó-kapcsolat helyén a magyarban mindig azonos helyen képzett, zöngés orális hang keletkezik [...]” Ha az olvasó meg is küzd ezzel a szerkezettel, akkor is logikus módon teszi fel a kérdést: hogy lehet két hang azonos helyen képzett, ha az egyiket a szájüregben, a másikat az orrban képezzük? Az ilyen megfogalmazások aligha tesznek eleget Hontinak az előszóban megfogalmazott ígéretének, miszerint „[a]z írni és olvasni tudó figyelmes olvasó ezen írások révén megismerheti a történeti-összehasonlító nyelvtudomány alapelemeit is” (10).

Jó ötletnek tűnik a jobban dokumentált újlatin, germán és szláv nyelveken bemutatni, hogyan okoznak a hangváltozások nyelvek közötti különbségeket. Az azonban kevésbé örvendetes, hogy a táblázatok mellől elmarad a magyarázat. Így például az első táblázat a latin ct, ill. pt további történetét mutatja be. Azt azonban jó lett volna elmagyarázni az olvasónak, hogy a különböző mai képviseletek alapján következtethetnénk arra, hogy e szavakban különböző hangkapcsolat lehetett latinban (már ha ezt nem tudnánk nyelvemlékekből is), arra vonatkozó útmutatást, hogy hogyan deríthetnénk ki ezek eredeti hangértékét, végképp nem kapunk. (Arról a módszertani hibáról nem is szólva, hogy míg a ct kapcsolat sorsát hat példa demonstrálja, a pt-ét csak egy.) Laikus legyen a talpán, aki valamit megért az adatokból további magyarázat nélkül.

Még furcsább az uráli példák hasonló szemléletmódú bemutatása. Itt ugyanis végképp nincsenek kézzelfogható adataink arról, hogy milyenek voltak az eredeti alakok. Éppen ezért a kiinduló alak – változások – mai alakok (ill. a bennük tapasztalható megfelelés) sorrend helyett inkább a mai alakokból, a bennük található megfelelésekből kellett volna kiindulni, és elmagyarázni, hogy milyen feltételezett változásokon keresztül milyen kiinduló alakokat feltételezünk. Ez már csak azért is indokolt lenne, mert az összehasonlító nyelvtudomány valóban így dolgozik.

Szintén zavaró lehet a nyelvészetileg mérsékelten tájékozott olvasó számára, hogy az egér szót Honti miért eg-ér formában közli, és azt sem ártott volna megjegyezni, hogy az itt szereplő szá-d szó nem a száj birtokos személyragos alakja, hanem egy mára elavult, ʼnyílásʼ jelentésű szó. Azt, hogy a nagyközönség igényeit mennyire nem vették figyelembe, jól példázza, hogy az idegen nyelvű idézetek a főszövegben eredeti nyelvükön szerepelnek, és a magyar fordítás került a lábjegyzetbe.

Cikkében Honti is hangsúlyozza a szabályos megfelelések fontosságát. Kétségtelen, hogy ilyen megfelelések kimutatása elengedhetetlen a nyelvek rokonításához, de ezeket az ismeretterjesztő irodalom nem a helyén kezeli: úgy tesz, mintha a szabályos megfelelések mindig érvényesülnének. Junttila a 262. oldalon egy a finn–sumér rokonságot bizonygató munkát azért kritizál, mert a sumér gala, ill. kabta szavakat a finn kieli, ill. kaava szavakkal rokonítja. Junttila ezt írja: „Semmilyen szabályszerűség nem állapítható meg, hiszen a finn k-nak a előtt a sumérban g is k is megfelelhet.” Az érv eleve nagyon furcsa, hiszen elvben elképzelhető lenne, hogy a finnben (ahol g egyébként sincs) egybeesett a k és a g, és mindkettőnek k a folytatója.

(Folyt. köv.)