Az ELTE BTK Finnugor Tanszéke az utóbbi időben két sikeres programot is szervezett a nagyközönség számára: idén szeptemberben a Kutatók éjszakáján kereste fel nagy számú érdeklődő a programjukat (rövid beszámoló), majdnem egy évvel ezelőtt pedig telt ház mellett rendezték megy a Magyar Tudomány Ünnepe akkori rendezvényei keretében a Sokszínű finnugrisztika című előadássorozatot. A tudósító tehát arra számított, hogy ismét nagy lesz az érdeklődés – várakozásaiban azonban csalódnia kellett, mivel a hallgatóság kb. harminc fő körül mozgott: néhány személyről azonban később kiderült, hogy nem is a hallgatókhoz, hanem a résztvevőkhöz tartozik. A közönséget szinte kizárólag a tanszék jelenlegi hallgatói és oktatói alkották, a moderátor meg is jegyezte, hogy szinte minden arcot ismer. Sajnos nem világos, mi okozta az érdektelenséget, talán a program nem lett megfelelően meghirdetve, mindenesetre sajnálatos ez a törés.
A beszélgetést Sirató Ildikó, az est moderátora nyitotta meg. Provokatív gondolatokat tárt a közönség elé (miszertint a művészet is tudomány: ezt azzal kísérelte meg igazolni, hogy 1949-ig művészként is az MTA tagjává lehetett válni; ill. hogy műfordítás nélkül csak nagy nehézségek árán értenénk meg a más finnugor nyelven írt műveket), majd feltette a kérdést: mit is kezdjünk az uráli irodalmakkal? Mármint fordítóként, tudósként, kiadóként... Majd biztosította a közönséget, hogy ha a vita túl durva veszekedéssé fajulna, ő azért van ott, hogy visszafogja a vitázó feleket...
Ezután Pap Évát, a Polar Alapítvány egyik alapítóját szólította. A Polar Alapítvány azért jött létre, mert a kilencvenes években megszűnt a magyar piacon az északi (skandináv, finn) irodalmi művek kiadása, és ezt az űrt szerették volna betölteni. Egy kiadó ebből nem élne meg, de egy alapítvány mindenféle pénzekre pályázhat, és az elnyert összegekből tudják kiadni a lefordított műveket. Pap Éva elmondta, hogy a könyvvásárokon nagyon sokan érdeklődnek kiadványaik iránt, sokat kérdezősködnek és igen érdeklődve hallgatják a magyarázatoklat, de könyvet kevesen vesznek. A helyeztet nehezíti, hogy ezekkel a könyevkkel a kiadók sem foglalkoznak szívesen. Gyakran előfordul, hogy egy-egy könyvesbolt váratlanul jelentkezik, hogy azonnal szállítsák el a könyveiket – miközben ők már úgy tudják, hogy azok rég elfogytak. S mivel az olvasók is úgy tudják, hogy ezek a könyvek már nem kaphatóak, nem is keresik őket. A visszakapott könyvek gyakran rossz állapotban vannak, így még nehezebb eladni őket.
Ezután Nagy Katalin, kapott szót. Nagy Katalin oroszból fordít, elsősorban hanti irodalmat, de más kis uráli népek irodalmát is. Ő is a könyvek eladhatatlanságára panaszkodik, szavai szerint az Írók boltjában leadott tíz kötetből általában tizet szokott visszakapni. A könyvesboltok 40% terjesztési díjat kérnek. Ezután bemutatott egy francia újságkivágást: egy napilap az általa is fordított Ajpin-kötet francia fordításának megjelenéséről és Esterházy Péter egy regényének francia kiadásáról egymás mellett számol be. Magyarországon azonban ezekről a művekről az irodalmi közvélemény alig tud.
Nagy Katalin felidézte, hogy 1997-ig a kisebb uráli népek írói-költői közül egyedül Juvan Sesztalovnak jelent meg magyarul önálló kötete (igaz, neki öt is). Más költőknek, íróknak általában csak szovjet irodalmi antológiákban jutott hely. 1998-ban aztán megjelent Ajpin Hamvadó tűznél, ill. Marija Vagatova A kis tundrai ember című regénye, amelyet később több, kis-finnugor népből származó író, költő önálló kötete követett.
Nagy Katalin végzett egy nem reprezentatív felmérést a finnugor irodalmak fogadtatásáról. Véletlenszerűen kiválasztott kerületi főkönyvtárakat, ill. megyeszékhelyi könyvtárakat hívott fel azután érdeklődve, hogy milyen finn, észt és más finnugor irodalmakat kölcsönöznek, ill. véletlenszerűen kiválasztott iskolák magyartanárait faggatta arról, hogy milyen finnugor irodalmat ismernek, ill. ajánlanak diákjaiknak. Az eredmény szerint sem a tanárok, sem a könyvtárosok nem tudnak két-háromnál több finnugor (szinte kizárólag finn) szerzőt felsorolni (kiemelte, hogy még Jaan Krosst sem ismerik), és a finnugor írók olvasottsága nem éri el a kimutatható szintet. Nagy Katalin szerint ezért nagyrészt a finnugorellenes attitűd okolható.
Sirató Ildikó ezen a ponton megjegyezte, hogy ezeket a műveket nem mint finnugor irodalmat, hanem mint jó irodalmat kell eladni. Pap Éva hozzátette, hogy néhány évtizede a finn irodalom helyzete is hasonló volt: nyelvészek fordították, és csak egy nagyon szűk kör olvasta. Ugyanakkor a finn irodalom fogadtatását a mai napig nehezíti, hogy az értelmiség egy része tudatosan kizárja Finnországot az érdeklődési köréből. Nagy Katalin megjegyezte, hogy mindez nemcsak az irodalomra, hanem a társművészetekre (színház, zene, képzőművészet) is igaz. Sirató Ildikó azonban pontosított: valójában nem igaz, hogy pl. a finn kultúra képviselői ne jelennének meg Magyarországon, az viszont sajnos igaz, hogy csak a közelebbről érintett (értsd: „finnbarát”) kör megy el a kapcsolódó eseményekre, így valódi kulturális hatásuk nincs ezeknek.
Ekkor az est feminista fordulatot vett: Pap Éva beszámolt egy finnországi színházi élményéről. Az általa látott darabban meztelen férfiak rohangásztak és gyilkolták egymást, de a darab végén megjelent egy finom fehér kelmékbe öltözött nő, aki elhozta a békét, és meggyőzte őket, hogy erejüket a teremtésre, alkotásra fordítsák. Pap Éva elmondta, hogy ő ezt a „kis finom női minőség”-et szeretné elhozni ebbe a férfias világba, majd gyorsan búcsúzott, mert egyéb elfogaltságai miatt nem tudott tovább maradni.
Miközben a tudósító próbálta magában megemészteni, hogy nem elég, hogy véreskezű, barbár, romboló erő, de bárdolatlanságában ezt még felismerni sem képes, Sirató Ildikó Ildikót szólította a színpadra. (A tudósító némi netes kutatás után arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára Pusztai-Varga Ildikóról van szó – sajnos a bemutatása elmaradt.) Ildikónak nemrég jelent meg egy fordításkötete, melyben négy finn költőnő versei szerepelnek. A Debreceni Egyetem lapjának, a Disputának szeptemberi finn számában Takács Mikós írt róla recenziót. (Ez azért jelentős, mert Takács Miklós nem foglalkozik finn irodalommal, és nem is tud finnül: a kötet tehát kitört a „finnbarát” körökből.) Ildikó elmondta, hogy kezdetben az irodalmi lapok visszautasították fordításait, ekkor találta ki a verskiállítás műfaját. A kiállításokon sokan szerették volna kötetben is megvásárolni a verseket, ám erre máig nem volt mód. Szerencsére időközben több lap rendszeresen közöl tőle fordításokat. Ezen a ponton szóba került, hogy milyen sokat jelent a finn költőknek, ha magyar fordításban (ill. egyáltalán: fordításban) megjelenenk a műveik.
Ekkor ismét Nagy Katalinhoz került a szó. Véleménye szerint nem is nekünk, hanem nekik, az alkotóknak, ill. a kis népeknek fontos, ha műveik más nyelven is megjelennek. Ugyanakkor emlékeztetett arra, hogy jelenleg Oroszországban is mindenki megjelentethet könyveket, ha pénze van rá. Többen szárazan, tényszerűen, különösebb megszerkesztés és válogatás nélkül leírt visszaemlékezéseiket próbálják irodalmi műként eladni. Ezek azonban inkább „terápiás önkiírás”-ok, és pont az ilyenek szerzői próbálják leginkább előtérbe tolni maguklat, vesznek részt minden írókonferencián, tukmálják műveiket a fordítókra. Nagy Katalin ekkor jegyezte meg, hogy az ilyen „írók-költők” sorába főként nők tartoznak.
Ekkor szólította Sirató Ildikó Tillinger Gábort, aki számi és komi költőnőket fordít. Mint megjegyezte, ennek oka elsősorban az, hogy a kis nyelveken százalékosan is több nő ír, mint férfi, mert a nők jobban ismerik a nyelvet – ráadásul a férfiak jóval konzervatívabbak, és ez műveikre is rányomja bélyegét. (A tudósító itt él a gyanúperrel, hogy a probléma ennél jóval összetettebb: a nyelvet általában a hagyományos életmódot folytatók őrzik, akik törvényszerűen konzervatívabb gondolkodásúak – az pedig nyelvenként, területekként is változhat, hogy a férfiak vagy a nők őrzik-e meg jobban a hagyományos életformát.) Érdekes aspektusként merült fel az a kérdés, hogy kik a kis népek irodalmainak olvasói. Az abszurd tény az, hogy elsősorban e népek és nyelvek kutatói, akik örömmel csapnak le minden műre. Éppen ezért az irodalmi alkotásnak nagy becsülete van e népek körében. Tillinger Gábor egy személyes ismerőse költőként akart jelentőssé válni, és azért választotta a vers műfaját, mert az rövid, tehát könnyű megírni. A közönség sem sokkal kifinomultabb: Tillinger egy nem irodalmár, de értelmiségi ismerőse becsmérlően nyiltakozott egy szabadversről: szerinte az nem lehet értékes, mivel nincsenek benne rímek.
Sirató Ildikó itt arra terelte a szót, hogy miért pont kortárs irodalmat fordítanak. Elmondása szerint azonban a kortárs irodalomnak még inkább van közönsége, mint a klasszikusnak. A finn irodalom klasszikusai közül egyedül a Kalevala ér el újabb és újabb sikereket: az idei évben például Szálinger Balázs Kalevala feldolgozása nyerte el a Nyílt Fórum Vilmos díját.
Ez volt az a pont, ahol a tudósítónak el kellett hagynia a helyszínt. Megbízható forrásokból azonban úgy értesült, hogy ezután Nagy Katalin beszélt az oroszból és a hantiból való fordítás különbségéről. Amikor Schmidt Éva fülébe jutotta hír, hogy A kis tundrai ember című könyvét oroszból fordította, akkor gyorsan elküldte neki kazettán a hantiból való magyar fordítást, mégpedig részletes (nyelvi és néprajzi) kommentárokkal. A kiadvány végül mindkét verzió figyelembevételével jelent meg. Ezután Sirató Ildikó bemutatta a tanszékhez kötődő (egy szemináriumból kinőtt) műfordítói műhelyt. Az általuk fordított művekból részletek is elhangzottak.
Az elhangzottakkal kapcsolatban a tudósító a következőket tartja fontosnak megjegyezni.
- Sajnos – legalábbis a tudósító távozásáig – nem került elő a legfontosabb kérdés: mi is lenne kívánatos és reális, hogy ma mit tudjanak az olvasók (már akik egyáltalán olvasnak szépirodalmat, járnak színházba stb.) a finn, észt vagy kisebb finnugor irodalmakról? Addig ugyanis, amíg erről nincs jól megalapozott elképzelésünk, elég nehéz felmérni, hogy milyen is az aktuális helyzet – nem beszélve a helyzet megváltoztatására irányuló stratégiánk kialakításáról.
- Ugyanígy nem esett szó arról, hogy miért fontos ismerni rokon népeink irodalmát. Ha ugyanis nemcsak műveltségünk, tájékozottságunk tágítása a cél, hanem irodalmi élményekről van szó, akkor aligha helyes az irodalmi műveket aszerint megközelíteni, hiogy milyen nyelven vagy kultúrában keletkeztek. Sőt, ha komolyan vesszük azt a figyelmeztetést, hogy ezeket a műveket nem mint uráli népek irodalmát, hanem mint jó irodalmat kell népszerűsíteni, akkor mi a létjogosultsága akár az ilyen kerekasztaloknak is?
- Miközben mindenki arról beszél, hogy milyen nehéz ezeket a műveket eljuttatni az olvasókhoz, a Magyar Elektronikus Könyvtárban egyetlen kisebb uráli nép írójától sem találtam művet. De ha valaki nem is híve a regények képernyőről való olvasásának, semmi akadálya nem lehetne versfordításokat blogformában közzétenni. Ilyen próbálkozásnak sem jutottam nyomára. Miközben a fordítók/kiadók a terjesztési nehézségekre panaszkodnak, nem használják ki az árverési oldalak kedvező árfekvését a művek terjesztésre. (Egy régebbi Sesztalov-kötetnek viszont sikerült nyomára jutnom.) A Wikipédián a kis uráli népekből származó legismertebb írókról sincsenek szócikkek, holott ezeket különösebb technikai felkészültség nélkül is létre lehet hozni. Nem világos, hogy lehet nehézségekre panaszkodni ott, ahol a legklézenfekvőbb, legegyszerűbb lehetőségeket sem használják ki az „ügy” érdekében.
- Végül pedig: egyáltalán nem biztos, hogy legalábbis a finn kultúra nem játszik jelentős szerepet Magyarországon. Aki Kaurismäki filmjei, Mika Waltari regényei jól ismertek. A könnyűzenében népszerű az Apocalyptica. Figyelemreméltó, hogy a magyar Wikipédián több finn rockegyüttesről is van szócikk. Kérdés persze, hogy e kultúrtermékek élvezői tudják-e, hogy finn terméket fogyasztanak-e. De hát ez a fontos? (És persze kérdés az is, hogy mit tekintünk a kultúra részének. De ez már egy nagyon más fórumra tartozik.)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése