mari (cseremisz), udmurt (votják), hantis (osztják) stb. Vannak olyan esetek is, amikor csak egy elnevezés szerepel (nem azért, mert nincs több, hanem azért, mert ezek jóval ismertebbek, mint a másik: általánosan használatosak, míg a másik csak a szűk szakmai közösség körében &ndasz; vagy műveltségünk fitogtatására – alkalmazunk): finn, nyenyec (bár feltüntethetnénk a szuomi, ill. a jurák elnevezést is).
Ebben a rendszerben sajátos kivételt képez, hogy a mordvin népnévnek nem adjuk meg megfelelőjét, viszont külön cimkeként szerepel az erza és a moksa, amelyek együtt ugyanazt jelentik, mint a mordvin. Az a nép ugyanis, amelyet az oroszok (és nyomukban a nemzetközi szakirodalom) mordvinnak nevez, magát erza, ill. moksa névvel illeti: ők két külön népnek tekintik magukat.
Az erzáknak és moksáknak közös köztársaságuk van, de lakosságának kevesebb mint harmada mordvin, miközben a mordvinoknak alig több mint negyede él a köztársaság határain belül.
Ennek az az oka, hogy a mordvin települések meglehetősen szétszórtan, más nemzetiségű települések közé ékelődve helyezkednek el. Ezer évvel ezelőtt a mordvinok meglehetősen kompakt területen, a mai Mordóviától délnyugatra éltek. Az oroszok kelet felé nyomulásával azonban a mordvinok egy része a jobbágyság és a kereszténység elől keletre menekült (főleg az eredetileg nyugatabbra élő erzák szóródtak szét keleten). Ma a a mordvinok további egynegyede a Mordvinfölddel határos föderációs szubjektumokban (a Nyizsnyij Novgorod-i, Penzai, Uljanovszki (a szakirodalom szerint időnként – tévesen – Szimbirszki) Területen, ill. a Csuvas Köztársaságban), további negyedük a Volgától keletre eső területeken (a Szamarai és az Orenburgi Területen, Tatarsztanban és Baskíriában), negyedik negyedük pedig szétszórva a volt Szovjetunió területén. Szétszórtságuk következménye volt, hogy autonóm területet csak 1928-ban hoztak létre számukra (több terv is volt, hogy hol hozzák létre), és ez csak 1934-ben alakult autonóm köztársasággá.
Miközben sosem merült fel komolyan, hogy külön erza és moksa területet hozzanak létre (komolytalanul igen), két külön irodalmi nyelvük van (hivatalosan az anyanyelvi tanárok 1925-ös értekezlete döntött így, a korábbi kiadványok – elsősorban vallási irodalom – a szerző nyelvjárásában jelentek meg). Az orosz szakirodalom külön erza és moksa nyelvről, vagy mordvin nyelvekről beszél, és ezt a szokást követi a finn és az észt szakirodalom is. A magyar nyelvű szakirodalomban azonban inkább mordvin nyelvről és erza, ill. moksa nyelvjárásról (vagy irodalmi nyelvről) olvashatunk.
A két nyelv nincs túl távol egymástól, habár hangrendszerükben eltérnek, és a hangtani különbségek gyakran az azonos eredetű szavakat is annyira eltorzítják, hogy összetertozásuk a laikus nyelvhasználó számára nem derül ki. Ezen kívül a nyelvtanban is vannak jelentős különbségek. Egy erza anyanyelvű gyakorlás nélkül nem érti meg a moksát és viszont. De ezek a különbségek nem olyan mértékűek, hogy ne lehessen létrehozni egy közös irodalmi nyelvet, amely bármelyik nyelvjárási alapról elsajátítható lenne.
A két irodalmi nyelv helyesírása között is vannak eltérések, amelyek nem segítik elő a kölcsönös megértést. Az erza hangrendszere olyan, hogy tökéletesen leírható orosz helyesírással is (nincs szükség külön betűk bevezetésére), és úgy is írják, mint az oroszt. A moksában azonban jóval több hang van, mégsem vezettek be speciális betűket mindegyik jelölésére, hanem egyes betűk több hangot is jelölhetnek. Ráadásul a jelölési rendszer távolibbnak mutatja a moksát az erzától. Így pl. a moksában két e-szerű hang van (egy középső és egy alsó nyelvállású, mint a magyar nyelvjárások többségében), de az alsó nyelvállással (a-szerűen) ejtettet a moksa helyesírás ugyanúgy jelöli, mint az a-t – miközben ennek az erzában e felelne meg. A szó írásképe tehát nagyobb különbséget mutat, mint amekkora a kiejtésben van. Ráadásul a moksa helyesírásban inkább a kiejtés, míg az erzában a szóelemzés elve érvényesül, nehezítve a kölcsönös megértést.
Egyes magyar mordvinológusok gyakran fejezik ki azt a véleményüket, hogy a mordvinoknak egységes irodalmi nyelvet kellene használniuk, de legalábbis ez a feltétele fennmaradásuknak. Zaicz Gábor a Folia Uralica Debreceniensa 3. számában (1994) lényegében azt javasolta, hogy használják az erzát, legfeljebb néhány nyelvtani és szókincsbeli elemet vegyenek át a moksából. Ez a felfogás csak két dolgot nem vesz figyelembe: az erzákat és a moksákat. Ők ugyanis két népnek tartják magukat. Azt magyarázni nekik, hogy együtt jobb lenne nekik, olyan, mintha a cseheknek és a szlovákoknak magyaráznánk, hogy jobb lenne nekik megint létrehozni Csehszlovákiát és egységesen a cseh nyelvet használni.
Különösen az erzák ragaszkodnak ahhoz, hogy ők külön etnikumot alkotnak, a moksák könnyebben hajlanak arra, hogy egységes mordvin etnikumról (de két nyelvről!) beszéljenek. Ennek az lehet az oka, hogy az erzák kétszer annyian vannak, mint a moksák, ugyanakkor a Mordvin Köztársaságon belül kiegyenlített az arányuk.
Összefoglalásképpen tehát elmondhatjuk, hogy bármennyire erősködünk nyelvészeti érvekről, hogy egy nyelvről van szó, az erzák és moksák külön népnek tekintik egymást, tehát nekünk is két népről kell beszélnünk. (Ha azonban mindkettőjükről szó van egy hírben, továbbra is a mordvin cimkét fogjuk használni.)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése