Másokat meggyőzni?

Olvasónk írja:

Akkor léccives posztold má ide be a "Finnugor-elméletben nem hívők meggyőzésére való kicsiny kátécskát", most csak mérsékelten ironizálok, egyszóval télleg érdekel, hogy pár oldalban hogyan lehet megyőzni olyan mukikat, akik évtizedekig a dilettáns "szagirodalmat" bújták. Vagy ottvan az egyszerű jónép, aki a délibábosok páréve tartó hájpolása óta egyszerűen tényként kezeli, hogy a finnugor elméletet megcáfolták, vagy legalábbis egyenragú vele a többi "alternatív" elmélet.

A kérdésre nem könnyű válaszolni. Először is, mint a kérdésben is benne foglaltatik, a „finnugor elmélet”-ben nem hívők tábora is igen többfelé oszlik. Nekik mind különbözőképpen kellene érvelni. De még mielőtt erre rátérnék, nem kerülhetem meg azt a kérdést, hogy valóban kellene-e. Mert miféle aufklérista hevület visz rá bárkit is arra, hogy a tudomány eredményeinek elfogadását ráerőltesse embertársaira. (Az ugyanis, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsalád finnugor, annak is ugor ágába tartozik, nem „elmélet”, hanem a kutatások eredménye.) Kétségtelenül vannak tudományos eredmények, amelyeket célszerű elfogadtatni a lakosság szélesebb rétegeivel, ilyenek pl. az orvostudomány eredményei, ill. az azokból következő, betartásra javasolt szabályok. Az azonban csaknem mindegy, hogy mit gondol, ill. gondol-e valamit valaki az általa (vagy éppen valamelyik mások által) beszélt nyelv származásáról. Persze vannak összetettebb szempontok is. Ha például közhiedelemmé válik, hogy a magyar nem uráli nyelv, az nyilván arra ösztönözheti a politikai döntéshozókat, hogy az uralisztikai kutatások támogatására biztosított (egyébként mondhatni, jelentéktelen) összeget is megvonják. (Szögezzük le: egy-egy nyelv aligha fontosabb kutatási szempontból azért, mert rokon. De Magyarország e területen a világon olyan szinten áll, mint kevesen mások: ha e kutatások támogatása megszűnik, mind a nemzetközi tudományosság, mind Magyarország csak veszthet rajta.)

A kérdésre úgy válaszolhatok a legkönnyebben, ha számba veszem a legfontosabb csoportokat.

Az elkötelezett finnugor-ellenesek

Ez a csoport önmagában is tagolt, ide tartoznak a török, a japán, a sumér és sokféle más rokonság hívei is, de azok is, akik szerint a magyar rokontalan. Ezek a különbségek azonban elhanyagolhatóak, mert a csoportok felcserélhetőek: könnyen kiegyeznek egymás elképzeléseivel is, a lényeg, hogy ne finnugor legyen. Ezen irányzatok hívei sosem vitatkoznak egymással, holott elképzeléseik egymásnak legalább annyira ellentmondanak, mint a finnugor rokonságnak.

Ennek a csoportnak az a meggyőződése, hogy a finnugor rokonság megalázó. Úgy tűnik, elsősorban a rokon nyelveket beszélő népek harci dicsőségét hiányolják. Igaz, hogy az obi-ugor népköltészet teli van hősénekekkel; igaz, hogy a 20. század során a finnek és az észtek is hatalmas túlerővel szemben kivívták függetlenségüket; igaz, hogy az orosz krónikák tele vannak a marik és udmurtok hadjárataival; igaz, hogy a kazimi hantik voltak az egyetlen népcsoport, amelyik egységben kelt fel a szovjet elnyomás ellen... és azt is tudjuk, hogy mennyi jutott a magyaroknak a harci dicsőségből a múlt század folyamán. De ez nem számít. Bármelyik belső-ázsiai koldust szívesebben elfogadnak rokonnak, mint a finnugorokat.

Gondolkodásmódjukra csak egy példa. Úgy tíz évvel ezelőtt részt vettem egy himalájai expedíció beszámolóján. Az utazók a magaroknál jártak, és ott állítólag valamilyen csodaszarvasmondát találtak. A hírre a közönség belelkesült. Az előadás végén az előttem ülő hölgy fel is tette a nagy kérdést: akkor ezután már biztosan mondhatjuk-e, hogy megdőlt a „finnugor elmélet”? Az expedíció tagjai azonban nagyon korrekt módon azt válaszolták, hogy nyelvész nem volt velük, ezzel a kérdéssel nem foglalkoztak, az expedíció eredményei sem meg nem cáfolták, sem alá nem támasztották a magyar nyelv finnugor mivoltát. Nagy meglepetésemre a hölgy teljesen megelégedve ült le, és lelkesen, ragyogó arccal ismételte a szomszédjának: „Nem erősítették meg! Nem erősítették meg!”

Nos, szerintem velük nem is érdemes próbálkozni...

Az összemosók

Az összemosók valójában nem tagadják a magyar és a többi uráli nyelv rokonságát, hanem csak kiterjesztik. Igen szélesek a köreik, kezdve az olyan fanatikusoktól, akik azt hiszik (pontosabban abban hisznek), hogy a magyar minden nyelv őse, egészen a nosztratikusokig, akik azért igyekeznek minél tudományosabb módszerekkel igazolni feltevésüket. Az elfogultság azonban az utóbbiakra is jellemző, hiszen nem azt vizsgálják, hogy van-e rokonság az uráli, altáji, indoeurópai stb. nyelvek között, hanem ezt szeretnék bizonyítani. Azt, hogy az ezekkel való rokonság nem létezik, de legalábbis nem bizonyítható, ugyanúgy nem tudják elfogadni, mint ahogyan az előző csoport tagjai az uráli rokonságot.

Bár a finnugor rokonság elismerése szempontjából ez a társaság első pillantásra „jobb”, mint az előző, valójában szó sincs erről. A nyelvrokonság megállapítása ugyanis azt jelenti, hogy egy nyelvet történetileg elhelyezünk valahol más nyelvek között. Ezt a képet éppúgy rombolja az, ha nem-rokonokat tolunk bele a rokonságba, mint amikor a valódi rokonokat kitagadjuk.

Mivel ez a csoport is prekoncepcióval áll a kérdéshez, velük sem érdemes vitába elegyedni.

Az értetlenek

Valószínűleg egy kis csoport, én csak egyetlen emberről tudok, akit határozottan ide sorolnék. Az illető finn szakos volt, tehát tanult finnugor nyelvészetet, sőt, vizsgázott is. Voltak finn barátai, és igazán szerette a finneket. Mégis azt mondta, hogy szerinte a finn nem rokona a magyarnak. Annyira nem ismertem, hogy meg tudjam mondani, hogy ennyire szkeptikus volt minden tudással szemben, esetleg szimplán buta volt, s bár a vizsgán vissza tudta böfögni a tananyagot, a lényegét nem értette meg, mindenesetre nem hitte, amit tudott.

A közömbösek

Ők nagyon sokan vannak, de mivel nem szólalnak meg a kérdésben, nem annyira feltűnőek. Lényegében két részre oszthatóak, az egyik csoportot teljesen hidegen hagyja a kérdés, a másik kb. azt hiszi, amit utoljára hallott. Persze ennek a rétegnek is izgalmasabbak a finnugorellenes megnyilvánulások („már nem úgy van, ahogy az iskolában tanultuk”), de ha azt mondjuk, hogy ezek nem igazak, készséggel elhiszik, egészen addig, míg valaki kellő határozottsággal nem állítja az ellenkezőjét.

Azt hiszem, nem kell részletezni, hogy rájuk miért nem érdemes sok időt pazarolni.

A lojálisak

Ők azok, akik készséggel hisznek a finnugor rokonságban, valójában azonban nem sok fogalmuk van arról, hogy miért tartjuk a magyart finnugor nyelvnek. Gondolhatnánk, hogy velük semmi probléma nincs (végülis az előzőekkel sem volt), de ők sem ütnek el az előzőektől. A magyar nyelv finnugor rokonsága racionális következtetés, nem pedig dogma. Ezek az emberek vagy a tudományos intézmények tekintélyében hisznek rendíthetetlenül – ebben az esetben csupán a kellő tudományosság látszatával elég fellépni, hogy hitüket megrendítsük –, vagy a finnugor rokonságban – bár jól tudjuk, hogy ez nem dőlhet meg, mégis valahogy ijesztő arra gondolni, hogy bármilyen megalapozott lenne a cáfolata, ők akkor is kitartanának mellette.

Velük végképp nem lehet mit kezdeni, mert még meggyőzni sem kell őket...

Az érdeklődők

Ismét széles a skála azoktól kezdve, akik annyit már megértettek, hogy néhány szó hasonlósága még nem a nyelvrokonság bizonyítéka, egészen a profi nyelvtörténészekig bezárólag. A csoport közös jellemzője, hogy időnként érdeklődik a dolgok további részletei iránt. Nem valaminek a bizonyítékát keresi, hanem a tényeket mérlegeli. A finnugor rokonságban ismeretei mélységének arányában „hisz”.

Nekik érdemes a dolgokról beszélni. Hogy pontosabban miről? Hát ami érdekli őket, és éppen addig a mélységig, amíg érdekli őket. Nem kell mindenkiből szakembert nevelni.

Mint a fentiekből kiviláglik, nem a finnugor nyelvrokonság elfogadásáért kell harcolni, hanem azért, hogy minél többen legyenek képesek a racionális gondolkodásra, a tényekből való következtetésekre, az érvek mérlegelésre, mások állításainak kritikus szemléletére, és egyáltalán annak a felmérésére, hogy rendelkeznek-e akkora tudással egy témakörről, hogy arról megnyilatkozzanak. Én pl. teljesen biztonságosnak vélem a paksi atomerőművet, de tizstában vagyok vele, hogy nem értek a témához: ha tehát egy fórumon vita indul arról, hogy biztonságos-e az erőmű, nem fogok hosszasan érvelni mellette. Ezzel szemben a nyelvrokonságról igen sokan nyilatkoznak képtelenségeket olyan magabiztossággal, hogy más hozzá nem értőkben fel nem merül a kétely, hogy valójában értenek-e a dologhoz. Amíg pedig ezek a hangok szólnak, sőt, üvöltenek, addig nem fog nyugvópontra jutni az ügy. Az egyetlen lehetőségünk, hogy elérhetővé tesszük ellenvéleményünket: akit tényleg érdekel az igazság, előbb-utóbb csak rábukkan...