Mielőtt azonban arról beszélnénk, hogy miért előnytelen ez a rendszer az uráli nyelvek írására, azt kell tisztáznunk, hogy miért jó ez az oroszoknak.
Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy a cirill írás sem volt mindig ilyen. Megszületésekor a mai я, ю betűk még egy ı és а, ill. о kombinációjából álltak. (Ekkoriban az [u]-t görög mintára az оу betűkapcsolat jelölte.) Hasonló módon jelölték azt is, ha az [e] előtt állt lágy mássalhangzó. A mai rendszer az írás és a nyelv változásai során alakult ki. Márpedig a hagyomány ereje nagy, gondoljunk arra, hányan nem szeretnék eltörölni az ly-t csak azért, mert szerintük idétlenül nézne ki az, hogy fojó.
A másik fontos szempont, hogy az orosz nyelv írására a mai rendszer több szempontból is előnyös. Említettük például, hogy eredeti orosz szavakban csak lágy mássalhangzók állhatnak [e] előtt (esetleg olyan nem lágyak, melyeknek nincs lágy párjuk). Ez a szabály érvényesül toldalékok előtt is. Pl. a 'kandúr' oroszul кот [kot], de a 'kandúrról' (pl. beszélünk) о коте [o kotye]. Ebben az esetben felesleges jelölni, hogy a [t] lágy, hiszen [e] előtt más nem is lehet. Az orosz helyesírás tehát takarékos. Ráadásul az oroszben csak kevés mássalhangzó van, melynek nincs lágy párja, így nagyon sokszor takaríthatjuk meg a lágyságot jelző jelet. De a jelölésmód egyébként is takarékos, míg pl. a magyarban a [tya] hangsort csak három betűvel tudjuk leírni, az oroszban kettővel (тя). A rendszer megtartásának tehát praktikus okai vannak.
(Hasonló elvek egyébként a latin írású nyelvekben is érvényesülnek. Pl. az újlatin nyelvekben a c általában [k]-nak olvasandó, de [i] és [e] előtt (nyelvtől függően) [cs]-nek vagy [sz]-nek. A [ki], [ke] hangsor leírásakor valamilyen betűt kell írni a c és az i, ill. e közé – pl. az olaszban h-t, a spanyolban u-t – ebben bizonyos mértékig az orosz keményjelre emlékeztetnek. Az i gyakran nem is jelöl mást, mint azt, hogy a c [cs]-nek vagy [sz]-nek olvasandó: olasz ciao [csao]. A szlovákban vagy a csehben az i és az y egyaránt [i]-t jelöl, de az előbbi előtt lágy, az utóbbi előtt nem lágy a mássalhangzó olvasandó – már ahol még van ilyen különbség: amelyik hangnak nincs párja, ott a két betű használata ma már ugyanolyan hagyomány, mint nálunk az ly és a j megkülönböztetése.)
Azokban a nyelvekben, ahol a toldalékok hasonló módon nem változtatják meg a tövet, az ilyen szabályok csak nehézségeket okoznak. Mivel feltételezzük, hogy olvasóink csak kevéssé ismerik az Oroszországban beszélt finnugor nyelveket, a problémákat és megoldásokat magyar példákon illusztráljuk. Egyelőre csak kevés figyelmet fordítunk arra a nehézségre, hogy a magyarban vannak olyan hangok, amelyeknek az orosz ábécében nincs jelük. (A magyar szavak oroszra való átírásának megvannak a maga szabályai, de ezek jelentősen eltérnek azoktól a tendenciáktól, amelyeket az oroszországi kisebbségi nyelvek helyesírásaiban tapasztalunk. Éppen ezért most nem foglalkozunk azzal, hogy magyar szavakat hogyan kell valójában oroszra átírni.)
Az [e] a magyarban is előrordul toldalékként, pl. [kereke]. Ennek leírása az orosz rendszerben nem okozna gondot: кереке. Azt azonban, hogy [kerete], már kétféleképpen írhatnánk le: керете vagy керетэ.
Az első esetben az a probléma, hogy a szó ugyanúgy néz ki, mintha [keretye] lenne odaírva. Kérdés persze, hogy a valóságban ez mekkora probléma. Persze nem lenne mindegy, hogy a пинтет éppen [pintet] vagy [pintyet], de a szövegkörnyezetből kiderülne. Amikor magyarul ékezetek nélküli szöveget olvasunk, sokkal több kétértelműséget küzdünk le könnyedén. Hátránya ellenére ez a módszer sem feltétlenül rossz, és ezt alkalmazza pl. a mari helyesírás is. A mariul tanulók dolgát persze ez nem könnyíti meg, hiszen egy ismeretlen szót nem tudnak helyesen kiolvasni: ez a nehézség azonban semmiség ahhoz képest, amibe egy ismeretlen angol szó kiolvasásakor ütközünk.
A másik megoldás ugyan lehetővé teszi a pontos kiolvasást, de van egy hátránya: ugyanazt a toldalékot különbözőképpen kell írni különböző helyzetekben Ha ehhez hozzátesszük, hogy pl. a kertje [kertye] szót egyértelműen керте-nek kellene írni. Azonban a szó végén itt azért lenne е, hogy a [t] lágyságát jelölje, a [kereke] esetében viszont azért, mert a [k]-nak nincs lágy párja. Míg az orosznál azt láttuk, hogy ugyanennek a helyeírási elvnek köszönhetően ugyanazt a végződést a változó környezettől függetlenül mindig ugyanúgy kell írni, itt a szabály következménye az, hogy ugyanazt a végződést ugyanabban a környezetben is különbözőképpen kell írni. Mindez rendkívül bonyolulttá teszi a helyesírást, de ezt a megoldást választja pl. az udmurt és a komi helyesírás is.
Még bonyolultabb a a helyzet az [i] írásával kapcsolatban. Mint arról korábban szó esett, ha egy mássalhangzónak van lágy párja, akkor az oroszban a nem lágy változat után nem állhat [i]. Ez azt jeletnti, hogy az olyan kapcsolatok leírására, mint a [di], [ti], [ni] nincs is megoldás, mivel ezek sosem fordulnak elő. Az uráli nyelvek többségében ilyen kapcsolatok vannak, ezek leírására tehát módot kell találni.
Az egyik lehetőség, hogy ugyanúgy írjuk őket, mint a [gyi], [tyi], [nyi] kapcsolatokat: ди, ти, ни. Ezt a megoldást használja a mari. Természetesen ez ugyanazokkal a hátrányokkal jár, mint amelyeket az [e] jelölésénél tárgyaltunk.
A másik lehetőség, hogy ha a nyelvben nincs [ï], akkor az ы-t használjuk ilyen esetekben. (Mint emléékszünk rá, ez lágy mássalhangzók után nem fordulhat elő az oroszban, így valamilyen értelemben az и párjának tekinthető.) A [di], [ti], [ni] kapcsolatokat tehát a ды, ты, ны betűkapcsolatokkal lehet írni. Ezzel a megoldással élnek egyes hanti és manysi helyesírások (mások viszont a marihoz hasonló megoldást választanak). A helyzetet bonyolítja, hogy az ы-t további hangok jelölésére is használják. A magyarban pl. az [ü] hangzása emlékeztet az [ï]-jére, ezért elképzelt cirillmagyar helyesírásunkban az ы lehetne az [ü] jele. Ekkor azonban a ды betűkapcsolat egyszerre jelölhetné a [di] és a [dü] kapcsolatokat is. (Kérdés persze, hogy mi jelölné a [gyü]-t? Talán a ди?) Hasonló problémába elsősorban a hanti és a manysi helyesírásoknál ütközünk.
A harmadik lehetőség, hogy a nem lágy (de lágy párral rendelkező) mássalhangzó után álló [i] jelölésére egy új, az orosz ábécében nem szereplő betűt használunk. Ezt a megoldást használjék a permi nyelvek: a a [di], [ti], [ni] hangkapcsolatok jelölésére a komi a дi, тi, нi, az udmurt a дӥ, тӥ, нӥ betűkapcsolatokat használja. Természetesen ez ugyanolyan bonyolult helyesírásbeli váltakozásokkal jár, mint az [e] jelölése esetében.
Elvben persze lenne még lehetőség, pl. a [di], [ti], [ni] hangkapcsolatokat jelölhetné a ди, ти, ни, a [gyi], [tyi], [nyi] hangkapcsolatokat jelölhetné a дьи, тьи, ньи. Ez a rendszer azonban, talán az orosz jelölési rendszertől való nagyfokú eltérése miatt, sehol nem használatos. (Ellenben így kell átírni a magyar szavakat oroszra.)
Mint a múltkor említettük, az oroszban nincs [ji] hangkapcsolat sem. Ennek a jelölésére két lehetőség is kézenfekvő: a puszta и (mely így kétértelmű) és a йи (mely nagyon szokatlan az orosz íráshoz szokott szemnek). Mindkettő előfordul, sőt, a kettő egyszerre is: a korábbi udmurt helyesírásban magánhangzó után csak и-t írtak, egyébként йи-t (ma az utóbbi megoldás használatos minden helyzetben).
Újabb problémát jelent, ha egy nyelvben olyan magánhangzó is van, amely az oroszban nincs. Általában ezeknek új betűjelet alkottak. Pl. az oroszban nincs [ö], cirillmagyar helyesírásunkban tehát ennek jelet kellene alkotni. A meglepetés kedvéért legyen ez az ӧ! Tehát a [dö], [tö], [nö] kapcsolatokat is így írnánk le: дӧ, тӧ, нӧ. De mi legyen a [gyö], [työ], [nyö] kapcsolatokkal? Az orosz helyesírás szellemével leginkább az egyezne meg, ha ilyenkor egy másik magánhangzójelet használnánk, pl. az ӫ-t: дӫ, тӫ, нӫ. (Persze a szó eleji vagy a magánhangzót, kemény- vagy lágyjelet követő ӫ [jö]-nek lenne olvasandó.) Érdekes módon azonban ezt a megoldást egyik helyesírás sem választja. További lehetőség lenne, hogy a [gyö], [työ], [nyö] jelölése nem különbözne a [dö], [tö], [nö] jelölésétől. De ezt a lehetőséget sem választják a helyesírások, pl. a mari sem (ahol van [ö] és tényleg ӧ-vel jelölik). Ehelyett a [gyö], [työ], [nyö] írásmódja a дьӧ, тьӧ, ньӧ mintát követi, a [jö]-t pedig йӧ-nek írják. Ez a jelölési rendszer meglehetősen konzekvensen köszön vissza az összes uráli helyesírásban. Sőt, ahol van [ï], ott az [gyï], [tyï], [nyï] kapcsolatok írásmódja is дьы, тьы, ньы, a [jï]-é pedig йы.
Figyelemre méltó még a [jo] hangkapcsolat írásmódja. Mint korábban elmondtuk, az orosz csak a lágy mássalhangzó után álló hangsúlyos [e]-ből fejlődött [o]-t írja ё-val, egyébként (jövevényszavakban) a йо, ...ьо betűkapcsolatokat használja. Az uráli nyelvek helyesírásainak többsége azonban mindenféle lágy mássalhangzó + [o] kapcsolat írására a ё-t használják (kivéve azokat az orosz jövevényszavakat, amelyek az oroszban is jövevények és ezért amelyekben az orosz helyesírás szerint sem ё-t írnak). Valójában ez egy kissé abszurd, hiszen ha az így leírt szavak bekerültek volna az oroszba, ott biztosan nem ё-val kellett volna írni őket. Ráadásul az adott nyelven belül a nem ё-s írásnak sincs egyértelmű jelentése, mint az oroszban. Kivételként ismét a marit kell megneveznünk, ahol csak a йо, ...ьо írásmód használatos, annyira, hogy a ё nem is része az ábécének.
A következő résztől kezdve külön-külön vizsgáljuk meg a különböző helyesírásokat. Aki alaposan figyel, a végén akkor is képes lesz megmondani, hogy melyik uráli nyelven írták a kezébe adott könyvet, ha egyik nyelvet sem ismeri.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése