A lágy mássalhangzók megléte szempontjából a permi nyelvek a mordvin és a mari között helyezkednek el, összesen nyolc kemény–lágy pár van: a magyarban is meglevő [n] – [ny], [t] – [ty], [d] – [gy]; a régi magyarban és a palóc nyelvjárásban is meglevő [l] – [ľ] (az utóbbi nyomát őrzi a magyar helyesírásban az ly); ill. van lágy párja az [sz] és a [z] hangnak (ezek a magyar fül számára a [s]-hez és a [zs]-hez hasonlóan hangzanak, de attól különböznek, a permi nyelvekben van valódi [s] és [zs] is), ezeket [ś]-vel és [ź]-vel fogjuk jelölni; van továbbá két kemény–lágy pár, amelyek tagjai a magyar [cs]-re és [dzs]-re emlékeztetnek: a keményeket itt most [č]-vel és [dž]-vel, a lágyakat [ć]-vel és [dź]-vel jelöljük. A permi nyelvek számára tehát fontosabb a plágyság jelölése, mint a mariban, igaz, a [č], a [dž] és a [dź] nincs meg az oroszban, ezért ezek esetében a lágysági párok megkülönböztetésére az orosz szokástól eltérő módszert választanak.
Az udmurt és a két komi nyelv helyesírása között jelentős különbség, hogy a fent említett mássalhangzók jelölésére az udmurt mellékjeles betűket, a komi viszont betűkapcsolatokat használ. A [č] jele az udmurtban ӵ, a komiban тш, a [dž] jele az udmurtban ӝ, a komiban дж, a [dź] jele az udmurtban ӟ, a komiban дз. A komi megoldást elősegíti, hogy egyébkét [t]+[s], [d]+[zs], ill. [d]+[z] kapcsolat nem (vagy csak nagyon ritkán) fordul elő. Különbség viszont, hogy ha e mássalhangzók hosszúak, a komi-zürjénben (a magyarhoz hasonlóan) az első betűt kell megduplázni: ттш, ддж, ддз, míg a komi-permjákban a másodikat: тшш, джж, дзз.
A lágyságot általában az orosz rendszerhez hasonlóan a я, е, и, ё, ю betűk jelölik, illetve a ь. A permi nyelvekben kemény mássalhangzót is követhet [e], ilyen esetekben (ill. a szó eleji [e] jelölésére az э-t használják. A kemény mássalhangzót azonban [i] is követheti, erre azonban az orosz ábécé nem ad megoldást, ezért az kemény mássalhangzót követő [i] jelölésére új betűt vezettek be: az udmurt helyesírásban az ӥ-t, a komi helyesírásban az і-t. Ez utóbbit szokás latin i-nek nevezni, pedig ez a betű a cirill írásban is előfordul (pl. az ukránban és a beloruszban), és a forradalom előtt az orosz ábécében is használták. Van a permi nyelvekben [ï] is, ezt az ы-vel jelölik, sőt, van egy az [ï]-hez hasonló, de annál nyíltabb hang is, amely az orosz ábécében nem fordul elő jelöljük ezt most ad hoc módon, román mintára [ă]-vel). Ennek jelölésére az ӧ-t használják. (Ez hangzásában emlékeztet a magyar [ö]-re, de nem azonos vele: hátul és ajakkerekítés nélkül ejtik.) Ezek a hangok egyaránt előfordulhatnak kemény és lágy mássalhangzó után: ha lágy mássalhangzó után állnak, a mássalhangzó lágyságát a ь jelöli, pl. [nyï]: ньы. Azok után a lágy mássalhangzók után, amelyeknek betűjele (vagy a betűkapcsolat) egyértelműen jelöli a lágyságát, a lágyítást nem jelölő betűket kell használni: чо [ćo], ӟа/дза [dźa] stb.
A [ji], [jï], [jă] kapcsolatot viszont minden esetben a йи, йы, ill. йӧ betűkapcsolattal írják. A szó eleji vagy a magánhangzót követő [j]-t és az azt követő [a]-t, [e]-t, [o]-t és [u]-t a я, е, ё, ю betűk jelölik. Ha egy mássalhangzó lágy, de nincs állandó betűjele, akkor az ezt követő j-t és ezeket a magánhangzókat a ь + a [j]-t is jelölő betű kapcsolatával írják: нья [nyja], тью [tyju]. A lágy párral rendelkező kemény mássalhangzók után kemányjelet írnak, és ezt követi a [j]-t is jelölő betű: нъя [nja], тъю [tju].
A három helyesírás azonban különbözik abban, hogy miként jelölik, ha a [j] + [a], [e], [o], ill. [u] kapcsolat olyan mássalhangzót követ, melynek lágysága eleve jelölt, vagy olyat, amelynek nincs lágy párja. Az ilyen kapcsolatokban az udmurt helyesírás szerint mindig keményjelet kell írni: къя [kja], чъё [ćjo]; a komi-permják szerint mindig lágyjelet: кья [kja], чьё [ćjo], a komi-zürjén szerint viszont az első esetben keményjelet, a másodikban lágyjelet: къя [kja], чьё [ćjo]. Mindhárom módszernek megvan a maga logikája: az udmurt szerint a lágyjelet csak akkor kell használni, ha a lágyságot jelölni kell, a komi-permják szerint viszont mindig a lágyjelet kell használni, kivéve, ha kifejezetten a mássalhangzó keménységét kell jelölni: csak ekkor használják a keményjelet. komi-zürjén helyesírás szerint viszont ha e két jel valamelyikét használjuk a [j] jelölésekor, akkor a használt jelnek pontosan tükröznie kell az előtte álló mássalhangzó lágyságát vagy keménységét, függetlenül attól, hogy ezt a mássalhangzót saját betűvel jelöljük-e, vagy hogy kemény-lágy párnak tagja-e.
Az udmurtban van még egy hang, amelyiknek nincs jele az orosz ábécében, ez a [w]. Ez hasonlít az angolban is w-vel jelölt mássalhangzóhoz, de az udmurtban csak nagyon kevés szóban fordul elő, kizárólag szó eleji [k] után és szinte kizárólag [a] előtt (egy szóban [i] előtt is). Ennek jelölésére nem vezettek be új betűt, hanem az [u] jele, az у jelöli ezt is. A beloruszban és az üzbégben egy hasonló hang jelölésére a ў betűt használják, az udmurtban valószínűleg azért nem vezettek be ilyet, mert ritkán lenne rá szükség, és egyértelműen lehet tudni, mikor van szó [u]-ról, és mikor [w]-ről.
Az udmurt írás elég könnyen felismerhető arról, hogy az ӥ, ӝ, ӟ, ӵ betűket egyedül az udmurt helyesírás alkalmazza. Sajnos ezek csak a legutóbbi időkben kerültek be a standard karakterkészletekbe, ezért csak sokáig az interneten található kevés szöveg ékezetmentes volt. (Sőt, a mellékjeleket elhagyják az udmurtiai orosz nyelvű sajtóban is, így pl. a műsorújságokban az udmurt műsorok címei ékezetek nélkül jelennek meg.) Egy korábbi posztunkban már utaltunk arra, hogy az ezeket is tartalmazó karakterkészletek hol szerezhetőek be.
A komi szövegeket nehezebb helyesírás alapján felismerni, de mivel a cirill alapú helyesírások közül csak a két komiban fordul elő egyszerre az і és az ӧ, ezeket sem nehéz azonosítani. A két irodalmi norma között pedig elsősorban a hosszú [č], [dž] és [dź] írásmódjának, ill. a kemény- és lágyjel használatában megmutatkozó eltérések alapján tehetünk különbséget akkor is, ha egyik nyelvet sem ismerjük.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése