- Az Alkukotit nem egy, a finnugor népek iránt érdeklődőkből álló önálló társaság, hanem a helsinki egyetem hallgatói szervezetének a rokon népekkel foglalkozó bizottsága adja ki.
- Az Alkukotiba nem írnak a finn finnugrisztika doyenjei, kizárólag csak hallgatók (de nem csak finnek).
- Az Alkukoti évente csak egyszer jelenik meg.
- Az Alkukoti színes és jó minőségű papírra nyomtatják.
- Az Alkukoti nem csak elérhető az interneten, de cikkeit kommentelni is lehet.
A szám első cikkében a főszerkesztő számol be a 2008-as IFUSCO-ról (a finnugor szakos hallgatók nemzetközi konferenciájáról). Ez a korábbi, Oroszországban tartott rendezvényeknél kisebb volt, visszatért a gyökerekhez. Az ugyane konferenciáról beszámoló Bence Áron (Áron Bence? – sajnos nem derül ki, hogy a nevek sorrendjét megtartották vagy megfordították-e) szintén a konferencia otthonosságát emeli ki.
A nyomtatott példányban Ezután rövid beszámoló következik Szergej Csavajn mari író Elnet című regénye finn fordításának, ill. az új udmurt–finn szótár megjelenéséről. Ez valószínűleg reklám, ezért maradt ki a netes változatból, de hírértéke miatt akár önálló cikknek is tekinthetnénk.
A következő cikkben Esa-Jussi Salminen a komi-permjákokról szól, elvben azt feszegetve, hogy Kudimkart (a megszüntetett Komi-Permják Autonóm Körzet központját) vagy Permet tekintik-e fővárosuknak. A cikk jelentős részét azonban konferenciákról szóló beszámolók teszik ki, és azzal a megállapítással zárul, hogy a megkérdezett komi-permják diákok szívesebben tanulnak a milliós Permben, mint a harminckétezres Kudimkarban. (A cikket érthetelen módon nem a két városról, hanem a konferenciákról készítet képek illusztrálják, ezeket a webes változat szerkesztői jó érzékkel kihagyták.)
Ezután Lotta Jalava és Maija Jäppinen cikke következik. Ők a hanti-manszijkszki finnugor világkongresszuson vettek részt, és lényegében ugyanarról számolnak be, amiről mindenki más is.
Ezt követi Ulriikka Puura írása a nyelvi fészekről. A nyelvi fészek lényegében olyan óvoda, ahol a kisebbségi nyelvet nem ismerő gyerekkel a kisebbségi nyelven kommunuikálnak, hogy azt megtanulja. A nyelvi fészek abban különbözik a nyelvi fürdőtől, hogy az utóbbiban olyan gyerekek vesznek részt, akik a nyelvet már értik, de otthon nem használják. A nyelvi fészek és a nyelvi fürdő célja tehát azonos, a veszélyeztetett nyelv életben tartása. A módszer Új-Zélandon született, sikerrel alkalmazták a finnországi lappok körében, és most az oroszországi kisebbségek között igyekeznek elterjeszteni. Egyelőre azonban csak Karjalában működnek karjalai, vepsze és finn nyelvi fészkek. (A finn nyelvi fészkek esete azonban sajátos, hiszen enm veszélyeztetett nyelvről van szó: az eloroszosodott finn családokon kívül mások is szívesen járatnák ide a gyermekeiket a várható anyagi megtérülés reményében.)
A szám közepén szokás szerint az uráli népek lakhelyének térképe és zászlóik szerepelnek.
A következőkben ismét Esa-Jussi Salminen következik, ezúttal Kuzebaj Gerd és az udmurt népi eposz kapcsolatáról szól. Az udmurtok esetében is többen feltételezték, hogy volt egy nagy nemzeti eposz, amelynek már csak töredékei élnek a nép ajkán, és ezeket összegyűjtve kell rekonstruálni az eredeti művet. Az udmurtoknál Gerd próbálkozott ezzel, de letartóztatása, deportálása és kivégzése miatt erre nem kerülhetett sor. Hányattatott sorsú hagyatékából igen kevés maradt meg, sokáig az is lappangott. Végül а hatvanas évek végén egy orosz nyelvű prózai változat jelent meg, erősen cenzúrázva, majd a jkétezres években ebből jelent meg egy udmurtra fordított verses változat (Vaszilij Vanyusev: Dorvyžy – ejtsd kb. [dorvizsi]).
Az ezt követő cikkben Leena Furu számol be arról, hogy egyetemi szakmai gyakorlatát a Kultúrák Múzeumában teljesítette a Castrén csizmájában című kiállítás szervezési munkálataiban. A cikkben szól a kiállítás szervezési körülményeiről, a korabeli gyűjtőmunka viszontagságairól, ill. a nők szerepéről a 19. századi kutatásokban. (Figyelemre méltó a netes változatban is szereplő kép Castrénról, aki éppen hanti adatközlőjével dolgozik. A kiállítás egyébként éppen most zárt be, Magyarországra hozataláról igencsak elgondolkodhatnának az illetékesek.)
Madis Tuuder beszámolója következik az Észt Művészeti Akadémia terepmunkájáról a Tveri Területen található karjalai és észt falvakban. Megállapítása szerint a karjalaika valószínűleg többen vannak, mint amennyit a satisztikák mutatnak, hiszen sok karjalai oroszként szerepel a nyilvántartásokban. Ugyanakkor a negyven évesnél fiatalabbak már nem beszélnek karjalaiul. Az észt falvakban már senki nem beszél észtül, de a falvak külseje még ma is eltér a környékbeli orosz falvakétól. (A karjalaiak a 17. században, a svéd protestáns téritők elől menekülve, az észtek a 19. században, termőföldet keresve kerültek erre a vidékre.)
Kirsi Mäkelä a baskortosztáni udmurtok között tett útjáról, ill. a pogány áldozaton való részvételéről számol be. Élményeit összeveti Yrjö Wichmann száz évvel korábban leírt tapasztalataival. Időközben megváltozott az ünnep neve, már nem kell fehér ruhában részt venni a szertartáson, de továbbra is szigorú szabály, hogy az áldozóhelyről semmilyen ételt nem szabad hazavinni.
Az utolsó előtti cikkben Esa-Jussi Salminen az oroszországi finnugor lektorok a kilencvenes években Finnországban végzett munkájáról számol be, az utolsó cikk pedig (szerzője ismét Esa-Jussi Salminen, de ezúttal Dmitrij Jefremovval közösen) Valentyin Kelmakov udmurt lektor (1992–1994) munkájáról szól részletesebben. A távolabbi (tehát nem finnségi) kis finnugor nyelveket oktató lektor státuszát az ezredfordulón a Helsinki Egyetem megszüntette, mivel állításuk szerint a lektorok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A cikkek éppen azt hivatottak demonstrálni, hogy a lektorok igenis sokat tettek. A cikkek vélhetően egy, a státusz visszaállítást célzó kampány részei.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése