Latin Bauhaus Vol. I. (Valami Lasnamäe)

Új magyar folyóirat, a neve Pluralica, „megjelenik évente négyszer, esetenként összevont számmal”, és ezt tekintsük jó hírnek. A címen csak kicsit kell törni a fejünket, elég logikus, a főszerkesztői lapindító pedig, ami voltaképpen Provocatio, úgyis megmagyarázza, a tartalomjegyzék (mely Partitura) meg máris ízelít, mi is a Materia, a Thesis, az Interactio és a Reactio. Merthogy itt ez a hangnem, kicsit kimódolt, nagyon intelligens, picit sznob, de stílusos. S ha ez elsőre szokatlan olvasnivaló, majd megkönnyíti és megnehezíti a dolgodat a többedszerre is szokatlan látványvilág. Az elképesztően magas színvonalú, ötletgazdag vizuális kidolgozás és a nagyon finom nyomdai kivitelezés ugyanis egyszerre eredményez elgondolkodtató, szinte laponként új felfedezésre váró, ugyanakkor a legigényesebb kiállítási katalógusok nívóját idéző pompás könyvtárgyat. Nem tudom másként értékelni a Pluralica első összevont számát, mint ironikus manifesztációjaként egy lapnak, amihez kávéházat választanak azok, akiknek nem szól, olvassák és írják pedig azok, akiknek törzshelye valamelyik egyetemi kocsma. A folyóirat (?) küllemét sokan sokféleképpen fogják még méltatni, okkal, itt csak annyit kívánok a vállalkozásnak, hogy a későbbiekben is bírja helyén tartani az első nekifutásnál nagyon magasra tett lécet, tartalmában, megjelenésében egyaránt. A többi: megszokás kérdése.

A Provocatio tematikus számokat helyez kilátásba, nagyon helyesen, semmi zsákbamacska, a tematikus számokat meg amúgy is kedvelem. Azért, mert ha akarom, hossz-, ha akarom keresztmetszet (a szerk. előszó ennek nevezi), ha tetszik história, ha tetszik gyorstalpaló. Akármint is van, nagyon illusztris és bátor vállalkozás, melynek a bemutatkozó kötet tökéletesen megfelel. Tökéletesen? Hogy írhatnám le ezt? Elvégre az első szám (és sejthetően a következők közül is nem egy) bátorságpróba-számba megy: nem titkoltan átfogó jelleggel kíván ízelítőt nyújtani egy kultúra kortárs irodalmi és képzőművészeti terméséről. Az első szám: „kortárs észt”. És hogy jövök én ahhoz? Mondhatja nekem a Pluralica, hogy tessék, itt van, ez és ez a kortárs észt irodalom és állókép-alkotás krémje, ez a mértékadó? Mondhatja, mert mit tudok én Észtországról egyáltalán? Mondhatja, mert amit bemutat, az módfelett érdekes. Felkelti érdeklődésemet az észt kortársak iránt. Tetszenek az észt kortársak dolgai. Van, amelyik nem tetszik, és az is kortárs észt. „És akkor ez most hogy?” – valóban, tájékozódom az észt kultúra felől? Kétségkívül. De igazabb ennél, hogy jó verseket és novellákat falok és többségükben remek képeket nézegetek. A Pluralica hűvös eleganciájával távolságot tart, forró tárgyszeretetével pedig dorbézol – latin Bauhaus.

Ha már a vizualitás mellbelökő erejét méltattam, nem lehet nem a képanyaggal kezdeni. Nagyon erős a mezőny, ebben az igényes formában pedig, ami a folyóirat kínál, élményszámba megy a lapozgatás. Számomra ismeretlen nevek: a zseniális manierista Peeter Laurits digitális nyomatai, a Courbet-vel kezet fogó Dalì méltó utódjának mutatkozó Peeter Allik olajfestményei, Eve Kask linómetszetei (vajon kapcsolatban állt-e El Kazovszkijjal?), Ilmar Kruusmäe Bosch-parafrázisai, hogy csak az első pillantásra legkiemelkedőbbeket említsem – mind kitűnő alkotások, nagyjából az elmúlt húsz év terméséből válogatva.

„Az elmúlt húsz év” fontos korszakhatár utáni territóriumot jelent, az észt irodalom szempontjából legalábbis úgy tűnik mindenképp. A kötet Thesis fejezetének (rovatának? ez kevés) nyitótanulmányát így indítja Piret Viires: „Az észt kortárs irodalom olyan fogalom, amelyet hallgatólagos megállapodás alapján csupán az 1980–1990-es évek fordulóján bekövetkezett, mélyreható társadalmi változások kezdetétől szokás különállóként kezelni”. És mindjárt a következő áttekintés bevezető mondata így szól Priit Kruus tollából: „Napjaink fiatal észt íróinak-költőinek tevékenysége az 1990-es évek második felében létrejött hullámmal kezdődött és kapott példaértékű lendületet”. Mert ez is rendjénvaló a Pluralicában: a Thesis három tanulmánya hasznos eligazítást nyújt a kötet szerzőihez is, az irodalomtörténet perspektívájából. Szükség is van erre, hiszen mire idáig lapoz az olvasó, annyi jó észt szerzőt olvas, hogy kíváncsi az adatokra is.

Ami az irodalmat illeti, az észtek nagyon tudnak valamit. Ezt úgy nevezném, hogy: sajátos észt röhögés. Nekünk, magyaroknak különösen fontos. Az észt rokonnép, nyelvrokon, de habitusában is, értsd: a normálisnál jobban van elfoglalva észtségével, mint kellene (akár mi a magunk magyarságával), és szemlélődése eredményétől permanensen nincs elragadtatva (akár mi). A különbség az, hogy az észt még röhög egyet, mielőtt (miközben) kiköpi a tüdejét, a magyar meg kiköpi a tüdejét, bízva benne, hogy jó helyre jut a haláláról szóló kroki honoráriuma. A kortárs észt lélek Bauhaus, tiszta és szép, de nem veszi annyira komolyan magát, hogy tartózkodnék nyakonönteni önszemléletét egy pohárka jóidővel. A magyar (ezer éve) kortárs lélek tőrölmetszett mediterrán, de odafentről mindig szólnak, és karcsúsítás, és Terike hív a bérelszámolásról. Azt sem hittem volna, hogy egy frissen alapított folyóirat méltatásakor kell leírnom: a magyar irodalom rémes tespedtsége több, mint bevallandó tény: voltaképpen megalapozott vád a magyar szellem általános tespedtségével szemben.

Nos, ilyeneket, így, nem írna le egy észt szerző. Egy észt szerző azt írná: Mit tehet az ember / ha csak Tallinnban van munka? És írja is (Kalev Kesküla). Meg azt írja, ugyanő, hogy Észtország az egyetlen állam a világon / ahol a történelem még nem ért véget – nos, hát mi ez, ha nem vigadva sírás? Írjuk fel még tőle, mert jó ha kéznél van: Egy kis ország / kalevipoegszerű képzelőerőt kíván. Vagy azt mondja az észt szerző: észt költő vagyok / lasnamäei vagyok / mi is az a Lasnamäe? (fs). Hát Lasnamäe bizony ugyanaz, mint Tallinn, ahol a börtön és a kikötő közt / szép kilátás van a tengerre és ahol – még mindig fs szavaival – furcsa embereket találnak ki […] ők mentik meg a világot / ez csak vicc volt / joke / ők mentik meg az Észt Köztársaságot / vagy legalábbis a gazdaságát / elkeserítőbb esetben a kultúráját. Ilyenek ezek az észtek, semmi sem elég jó nekik, mind egy-akaraterő-nélküli-barom-úr, mondhatni egy teljesen hétköznapi észt bunkó. Csoda-e, hogy az iménti öndefiníció alkotója, Jürgen Rooste felteszi a kérdést: mi értelme a költészetnek / kérdem én – mi mikor már hemingway is tudta / hogy a világ minden kikötőjében / van legalább egy észt / aki már biztosan / seggrészeg. El vannak az észtek keseredve és ilyenek jutnak az eszükbe: nézi-e isten az életem / mint valami szar mexikói sorozatot (Andra Teede). Hát csoda, hogy Az állampolgár dala víziója (Maarja Kangro) A szomszéd asztalnál ülő fiatal művészeket hallgatom felütésétől oly természetesen vezet az Elkérem a szakácstól a kést / és odamegyek középrészéig. Egy ilyen és ilyen önszemléletű országban miféle televény a költészet? Mit tud tehát ez az utolsó húsz-harminc év észtül, amit más nyelven nem tudni? Akárhogy nevezzük is, ezek a nyolcvanas–kilencvenes években indult új vadak (valóban, fauves) hoznak valami egészen újat, valami nagyon korunkra érzőt, frisset, őszintén dekadenset. Hellenizmus? Ezüstkor? A permanens regresszió előérzete a permanens progresszió eszköztárával? Töprengeni szükségtelen – sok egyéb mellett erre csitít a modern észt költészet zászlósura (legalábbis a Pluralica nem győz meg egyébről), a modern-divatos-cinikus-trendi-és-sok-egyéb Kivisildnik, a szmájliba burkolózó média-Che, aki bevallja ugyebár, hogy Nem akarom a karácsonyt / A karácsonyi szünetet akarom, hazafias költészete szerint ott van lettország / utána üres térség / majd finnország jön és különben is téglát nyersz / amiből építhetsz / valami undorítót. Jó, írnak másféle verseket is – de ezek a vadak tényleg aktuálisak, be here now.

A kötet ezen kívül tartalmaz néhány jó novellát is.

Egy szó, mint száz, számomra az a tanulság, hogy most már tudom, egy észt otthon érezné magát Magyarországon. Vajon van-e az észteknek Pluralicájuk, nem véletlenül egy kortárs magyar számmal? Nem tudom. Nekünk azonban, megfordítva, van – így hát vegyük kézbe az új magyar folyóiratot és érezzük otthon magunkat Észtországban. A következő, remélhetőleg nagyszámú Pluralicák (esetenként összevont) számait lapozgatva pedig majd máshol is.

Ps. Hogy el ne múljék az alkalom, észtül bár mit sem, élek a lehetőséggel a zászlósúr-szmájlit eredetiben idézni – nagyon szépen összefoglalja kortárs (nyelv)rokonaink lelki fenoménját, a. k. a. tükör: ööbik möliseb / buddha ütles et kui ei / tea siis ole vait. Valahogy így.

(Pluralica folyóirat, 2009/1-2, kortárs észt.)