Finnugorok a határon I.

A határvárosok hangulatában mindig van valami izgalmas dinamizmus és kulturális sokszínűség, ugyanakkor, különösen a kettészelt települések esetében, ebbe a légkörbe szomorúság és régmúlt idők szenvedése is vegyül. A dél-lappföldi Tornio–Haparanda ikervárosok közt a hetvenes évek óta szabad az átjárás. A mai lakók számára ez már olyan természetes, mintha két városrészről és nem két városról, pláne nem két országról lenne szó. A boltok bezárnak kilenc órakor a finnországi városkában, így akik nem szerezték még be a vacsorára valót, kénytelenek átmenni az utca túloldalára, ahol még csak nyolc óra van és az üzletek tárt kapukkal várják az eurót-koronát költeni vágyókat. Mindkét városban elfogadják mindkét pénzeszközt, de a helyi pénznemben adnak vissza. Már korábban is élénk kereskedelmi kapcsolatok kötötték össze a két várost, amelybe a csempészés is beletartozott, és amelyet a határ mentén élők előjogának tartottak. A cselekvést magát pedig nem az irodalmi finnben használatos salakuljettaa igével nevezik meg, hanem a svédből átvett jobbata (a svédben ’dolgozni, kétes ügyekkel foglalkozni jelentésű’) szót alkalmazzák.

A határt valóban egy út jelöli és az épülő közös városközpont, amelyet 2010-ben fognak befejezni, így a szabad határátlépést egyelőre még megnehezítik a sóderhegyek és a meglepő helyeken felbukkanó gödrök, bár a kerékpárutak és járdák annak rendje és módja szerint már a határ mindkét oldalán biztonságos átkelést tesznek lehetővé a szabályosan közlekedőknek.

Az épülő közös sétálóutca mellett már készen áll a Rajalla/På gränsen (’Határon’) pláza és a két város közös turistainformációja, amelyben a kedves kiszolgáló személyzet mindkét nyelven teljeskörű felvilágosítást tud nyújtani, és a kagylót felvéve is azon a nyelven szólnak a hívóhoz, amelyt a körzetszám alapján az anyanyelvének sejtenek. Bár ez csalóka is lehet, hiszen a két várost elválasztó Tornio folyó völgyében sok finn is lakik. (Akik látták/olvasták a Popzene Vittulából című, Magyarországon is forgalmazott filmet/könyvet, azok bizonyára emlékeznek a főszereplők nyelvi és egyéb viszontagságaira. A magyarra Picsamocsárként fordított Vittula gúnynév mögött Pajala településen ma múzeumot is nyitottak a Mikael Niemi regényében megörökített Tornio-völgyi finnek emlékére. Pajala másik nevezetessége a Laestadius a laestadianizmus konzervatív vallási mozgalmat elindító lelkész múzeuma. A puritanizmusáról ismert mozgalom még ma is nagyon népszerű különösen Észak-Finnországban.) A Tornio völgyében beszélt ún. meän kieli (szó szerint ’a mi nyelvünk’) nyelvjárás-nyelv státuszáról sok vita folyik. (Svédországban kisebbségi nyelvnek számít.)

A haparandai oldalon emlékmű örökíti meg a két város párhuzamos, ugyanakkor eltérő fejlődését. Míg a svéd oldal történetét meglehetős nyugalom és állandóság jellemezte (legalábbis a 20. században), addig a finneknek számos viszontagságot kellett átélniük. Az első világháborúban innen is indultak ún. jääkärik Svédországon át Németországba, hogy a megfelelő kiképzést megkapva, képesek legyenek harcolni szükség esetén Finnország függetlenségének kivívásáért. A hadműveletet titokban kellett elvégezni, kisebb tengeri csatornákon átcsempészve a katonákat a svéd oldalra. Az ekkor még orosz uralom alatt álló Finnország végül harc nélkül nyerte el a függetlenségét, amely részben Leninnek köszönhető, aki sokáig bujdosott a cári hatalom elől különböző finn városokban, és úgy kívánta a finneknek a sok segítséget meghálálni, hogy aláírta a függetlenségi nyilatkozatukat. (Érdekes adalék, hogy sok finn városban van emléktábla, így Tornióban és a svéd Haparandában is azt megörökítendő, hogy Lenin megfordult azon a településen, sőt Tamperében egész múzeumot szenteltek a forradalmi vezérnek.)

Más nyomai is maradtak annak, hogy Tornio egykor az orosz birodalom része volt. A központban szépen felújított ortodox fatemplom várja a mintegy százfőnyi pravoszláv közösség tagjait. A vasúti hídon döbbenten láthatjuk, hogy Finnországban ugyanaz a széles nyomtáva van a síneknek, mint Oroszországban. (Aki már vállalkozott Budapest és Moszkva között a két és fél napos vonatútra, az tudja, hogy Csop környékén egyszer csak az égbe emelkedik a vonat. Ennek az a magyarázata, hogy át kell állítani a kerekek távolságát, mert míg nálunk a nyugat-európai szabvány érvényesül, Ukrajnában viszont már az egykori orosz birodalom szélesebb nyomtávú síneire huppannak vissza a vagonok.) A Tornio és Alatornio közötti vasúti hídon mindkét sín megtalálható. A komplikált közlekedés miatt a hidat nem használják, vonattal nem tudunk átjutni a határon. A haparandai vasútállomást pedig szállodává alakították.

A második háborúban is sokat szenvedett a finn oldal. A háború elől sok finn gyereket menekítettek át svéd családokhoz. Ezekről a megrázó eseményekről szól az Äideistä parhain (’Az anyák legjobbika’) című film. A lappföldi háborúban, amelynek során a német csapatokat igyekeztek a finnek hazájukból kiszorítani Torniótól nem messze szálltak partra a finn csapatok. Haparandában magyar nyelvű emlékművet is találhatunk. Svédország befogadott török, magyar és más monarchiás katonákat, akik az első világháborúban nyomorodtak meg. A haparandai temetőben a négynyelvű (svéd, német, török, magyar) síremlék a Svédországban elhunyt sérülteknek állít emléket.

A városok kapcsolata, legalábbis mai formájában, példaértékű. Érdekes lenne a közös városközpont elkészülte után meglátogatni az immár teljesen összenőtt Tornio-Haparandát.