Főhajtás és hódolat

1983. augusztusában járunk, túl a Kádár-korszak csúcspontján, egyre nő az államadósság, a gazdasági problémák. A Szovjetunió Kommunista Pártjának éppen az az Andropov a főtitkára, aki 1956-ban a budapesti szovjet nagyköveti posztot töltötte be. Halála után még türelemmel ki kell várni Csernyenko agóniáját, hogy a Szovjetunió élére másfél évvel később az a Gorbacsov kerülhessen, aki meghirdeti a peresztrojkát és a glasznosztyot. Leggyorsabban akkor kerülhetnénk elmegyógyintézetbe, ha elmesélnénk valakinek, milyen helyzet fog kialakulni az évtized végére.

Két nappal huszadika, akkoriban az új kenyér és az alkotmány ünnepe előtt mutatják be az István, a király című rockoperát.

Ha a történetet a vázáig csupaszítjuk, a következőről van szó. Adott egy politikailag megosztott ország két vezérrel. Az egyik ragaszkodik az ország ősi törvényeihez, szokásaihoz, és bár hajlandó a kompromisszumokra, csak annyit enged, amennyi nem megy az ország függetlenségének rovására („pogánynak tartanak, pedig Bizánc jelét magamra vettem, csak az volt a cél, hogy szabadságunk megőrizzem [...] Pogánynak tartanak, mert szembeszállok a hóditókkal [...]” stb.). Ezzel szemben a másik fél tisztában van azzal, hogy a békét csak úgy őrizheti meg, ha mindenben enged egy külső, az országot fenyegető hatalomnak: saját uralmának egyetlen célja a béke megőrzése, és ennek érdekében a hatalmat is kész átadni: „Fogadd el Rómát és holnap már tiéd az ország”.

Ha feltételezzük a mű befogadójáról, hogy nem egy süket tuskó, hanem egy intelligens ember, aki értelmet keres a dolgokban, és feltételezi, hogy a mű szerzői a valóság egy szeletéről szeretnének valamit elmondani, akkor arra jutunk, hogy akkor és ott az illető valószínűleg csak egyféleképpen értelmezheti a fent vázolt konstellációt. Az ország történetében közel 27 évvel korábban olyan események zajlottak le, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a fent vázolt eseményekre. 1956 sok mindenről szólt, de elsősorban arról, hogy az ország önállóan dönthet-e sorsáról, vagy sem. A különbségek ellenére Koppány könnyen azonosítható Nagy Imrével, aki kommunista volt (azaz Bizánc jelét magára vette), de az ország függetlensége mellett állt ki. Ezzel szemben Kádár felismerte, hogy a Szovjetunióval nem lehet szembeszállni, és hűen követni kell a szovjet utasításokat: ha kell, személyesen számol le ennek ellenzőivel. A darabbeli kereszténység, ill. a korabeli szocialista-kommunista ideológia közötti párhuzamot aligha kell külön magyaráznunk. Ezek a párhuzamok arra szolgálnak, hogy a néző megértse, miről is van szó. Ami ezen túl van, az a helyzet interpretációja.

Ne felejtsük el, hogy 1956 1956 óta (egészen a nyolcvanas évek végéig) nem közbeszéd tárgya. Az átlagos magyar állampolgár alig tud valamit a valódi eseményekről. A szemtanúk is csak az események egy-egy részletét látták, a valódi dokumentumokhoz nem lehet hozzáférni. Az István, a király interpretációja tehát légüres térbe tör be.

El kell ismerni, Nagy Imre (Koppány) nem ördögként van lefestve és nem egyértelműen negatív figura, mint a korabeli hivatalos álláspont szerint. Sőt, a néző sokkal inkább tud azonosulni az ő álláspontjával. A dinamikus, őszinte Koppánnyal szemben a bizonytalan, tépelődő és lényegében személyiség nélküli István áll. (Míg Koppány személyiségjegyeit aligha lehet Nagy Imre valós személyiségével összevetni, addig István szerény természete erős összhangban van a korabeli propaganda Kádár-képével.) A darabból azok a dalok váltak igazán népszerűvé, amelyek Koppány és tábora énekel. Ugyanakkor a darab végső kicsengése Kádárt igazolja: a történelmi szükségszerűség felülírja a pillanatnyi szimpátiákat, hiába áll ki valaki a maga igazáért, ha ezzel veszélybe sodor másokat – ezzel szemben az igazán nagy vezér akár saját népével is szembefordul, hogy megmentse azt. Lám, ezer év alatt a kereszténységhez is hozzá tudtunk szokni, megszeretjük majd a kommunizmust is. Mindez persze még meg van spékelve a jó vezér unalomig ismert toposzával is: vannak persze bajok, de azoknak a haszonlesű, elvtelen, számító lovagok, és nem a rendíthetetlen vezérek az okai. Persze a legfelső vezető nem korrumpálható, nincsenek személyes ambíciói, megelégszik a sakk-készlettel és a krumplilevessel.

Nos, ez az a darab, amelynek részleteit jobboldali tüntetésekről hazatérő fiatalok (akik a darab bemutatójának idején születtek) még ma is torkuk szakadtából üvöltik a közterületeken. Ebben a darabban az ősi magyar kultúra magvát, a magyar ősvallást a következő sorok hivatottak reprezentálni:

REF: Nap fénye világosságot
Hold fénye teljességet
Víz színe tisztaságot
Csillagok fényességet
Adjatok, adjatok, adjatok
Adjatok, adjatok, adjatok

Kegyes Földanya
Kegyes Napanya
Kegyes Holdanya
Kegyes Vízanya
Kegyes Ősapák
Kegyes Ősanyák
Kegyes Istenek
Kegyes Szellemek
Áldozatunk fogadjátok
Amit kérünk, megadjátok
Előttetek fejet hajtunk
Fogadjátok hódolatunk

(REF)

Kegyes Földanya
Kegyes Napanya
Kegyes Holdanya
Kegyes Vízanya
Kegyes Ősapák
Kegyes Ősanyák
Kegyes Istenek
Kegyes Szellemek
Áldozunk most elôttetek
Tisztejük az ôsi rendet
Halgassátok könyörgésünk
Vigyázzátok nemzetségünk

(REF)

E dalt a bizáncjelétmagamravettem Koppány kérésére énekli el Torda, a fősámán (az ősbemutató idején Deák Bill Gyula, 3:05-től)




Na jó, de miért érdekes mindez uralisztikai szempontból? Azért, mert az „ősmagyar sámánszertartás” szövege valójában egy mari imádság parafrázisa. A szöveg eredetije az Európa Kiadónál 1979-ben megjelent Hozott isten, holdacska! című kötetből származik, és Tandori Dezső fordította magyarra.

Kegyes Nagy Isten,
kegyes Teremtő Isten,
kegyes Mennydörgésisten,
kegyes Fiúteremtő Isten,
kegyes Erőisten, kegyes Világisten,
kegyes Istenanya,
kegyes ég istene,
kegyes próféta,
kegyes angyalok kara,
kegyes szelleme a háznak,
kegyes angyala pénteknapnak,
kegyes Földanya,
kegyes Napanya,
kegyes Holdanya, Szélanya,
kegyes Fagyanyó, Fagyapó,
kegyes Vízanya,
kegyes Családgyarapító,
[...]
Kegyes nagy Isten,
Teremtő Isten, Mennydörgésisten,
Fiúteremtő, Erőisten,
Világisten, Istenanya,
ég istene, próféta,
kegyes angyalok kara;
teljes, új kenyér illatát,
nagy serpenyő illatát,
nagy edény friss mézillatát
itt e nagy asztalról fogadjátok,
háznál készült lakománk
bőséges illatát örvendezve vegyétek;
füst illatába lépve, füstben állva
tűzparázs-széppé,
füst-könnyűvé,
tisztává tegyetek minket;
tűzzel-füsttel a gonoszt kerítve
tűzhelyünktől elűzzétek.
[...]
Ha kérésünkre hajlotok,
hálánk fogadjátok!
Szegetlen új kenyérrel
kérünk tőletek áldást,
kegyes istenek.
[...]
Nap fénye világosságot,
hold fénye teljességet,
föld színe tisztaságot,
termékeny meleget adjatok,
[...]
Ezt kérjük könyörögve,
tőletek,
kegyes istenek, ámen!
Rajtunk könyörüljetek!
Ha jósággal jártok,
hálánk kél érte.

És ez így kb. hatszáz soron át. Valójában a Bródy által kiválasztott soroknál sokkal költőibb képek vannak az imádságban, de ezek egy részét tematikailag is nehezen lehetett volna beilleszteni a darabba, hiszen az imában eredetileg nem hadi szerencséért, hanem jó termésért könyörögnek.

A darabban nemcsak az ima célja, hanem környezete is megváltozott. Koltaynál a szertartás vad ugrándozás, de már Szörényi zenéje is extázisos állapotot sugall. Az eredeti imát azonban nyugodtan, csöndesen, legfeljebb visszafogott fennhangon olvassák, ahogyan az alábbi, egy pogány mari szertartást bemutató videón láthatjuk.




Azt persze nem tudhatjuk, hogy a ősmagyar szertartások olyanok voltak-e, mint a 19.–21. századi marik, vagy inkább a szibériai sámánszertartásokhoz hasonlítottak-e. Az egészen biztos, hogy már a fenti mari szövegben is jól látható a keresztény és a muzulmán hatás, de ezek a 9.–10. századi magyar pogány szertartási szövegekben is jelen lehettek. Az azonban biztos, hogy az István, a király pogány szertartásképe körülbelül annyira hiteles, mint az egész darab eszmeisége.