Az Arvisuráról –1. rész

Paál Zoltán műve, az Arvisura bizonyos körökben híres és népszerű alkotás, más körökben viszont inkább csak hírhedt, és lenézéssel emlegetett fércmű.
A szélsőséges véleményeket kiváltó írásmű előttem fekvő két kötete majd 1500 oldalnyi. Elolvasásába, tanulmányozásába belekezdeni merész vállalkozás. Az „olvassam – ne olvassam?” döntés megkönnyítése érdekében szeretnék a Rénhírek olvasóinak segítséget nyújtani a mű bemutatásával és a körülötte hullámzó vélemények tárgyalásával, és a lehetséges értelmezési-értékelési irányok felvillantásával.

Az Arvisura egy mitikus hun–magyar őstörténet, jelentős finnugor vonatkozásokkal is. Ily módon magyar őstörténeti szintéziskeresésnek is felfogható. Naiv, de legalább ártatlan szintéziskeresésnek. De ne szaladjunk előre, a mű értékelésére később még lesz alkalom. Először a szerzőről és az Arvisura keletkezéstörténetéről: Paál Zoltán Sajóvárkonyban született, 1913-ban. 1924–28 között a putnoki polgári fiúiskola tanulója volt, majd Ózdon, a vasgyárban kezdett el dolgozni. Pár évvel később elvégezte a Rimamurány–salgótarjáni Vasmű bányászati és kohászati szakiskoláját. Mivel hadiüzemben dolgozott, nem hívták be katonának, a háború vége felé azonban mégis be kellett vonulnia, munkaszolgálatra.
Az élete további folyására döntő hatást gyakorló eseményről ő maga is beszámol az Arvisurában: szovjet partizánok megszöktették, s az osztag egyik tagja, a manysi származású Szalaváré Tura ősi titkok tudójává tette és sámánná avatta. Ezután élete végéig (1982-ben hunyt el) írta művét, melyben továbbadta tudását.

Paál Zoltán életének néhány eseményére még visszatérünk, amennyiben művének tárgyalása azt indokolttá teszi. Most azonban kezdjük meg az ismerkedést az Arvisura 1998-as, legteljesebb kiadásával. A könyvet a Püski Kiadó jelentette meg, számos magánszemély anyagi hozzájárulásával.
Az 5. oldalon a szerző lánya, Paál Éva előszava olvasható. Apjáról őrzött emlékei közül két momentum érdemes különös figyelmünkre. Paál Éva szerint édesapja további életére rendkívüli hatást gyakorolt találkozása a manysi Szalaváré Turával. Attól fogva Paál Zoltán mesélő kedve kiapadhatatlan volt. Meséit először kézzel, majd később géppel írásba is foglalta.
A következő oldalon Faggyas István megemlékezését olvashatjuk, feltehetőleg azt, amely a temetésen is elhangzott. Ezután a szerkesztő, Bolyki János előszava következik, amely az Arvisura összeállításáról szól. Ez nem volt egyszerű feladat, mivel az 1945–1982 közötti időszakból mintegy 9000 oldalnyi kézirat maradt fenn Paál Zoltántól. Ezek szövegváltozatokat, másolatokat és a levelezést is tartalmazták. Bolyki János a szövegen stiláris javításokat csak ott végzett ahol az érthetőség kedvéért szükség volt rá, egyébként pedig a nyelvtani hibákat javította (szórend, félreérthető megfogalmazások). Itt-ott láthatók a mű fejezeteit, az egyes Arvisurákat olvasó és másolva továbbadó „másodlagos szerzők” szerkesztőmunkájának nyomai is, emiatt előfordulnak tartalmi-gondolati átfedések.
Továbblapozva még mindig nem jutunk el a műhöz: a 9. oldalon kezdődik a bevezetés, először Lakatos Zoltán írását olvashatjuk, Paál Zoltán hagyatéka címmel, majd Szili István írása következik, címe: Paál Zoltán és az Arvisurák. Ezen írás is tartalmaz néhány fontos adatot a nagy mű keletkezéséről. Paál Zoltán az általa írottakat folyamatosan úgy értékelte, mintha azok valami ősi hagyományt közvetítenének, mintha Szalaváré Turától származna az egész, amit ő írásba foglalt, s az egy olyan ősi titok lenne, amellyel a tudománynak foglalkoznia kell. Ezért 1955-ben az MTA Nyelvtudományi Intézetében és az ELTE Finnugor Tanszékén próbálta elérni azt, hogy művét forrásértékűnek tekintsék, és tudományos kutatás tárgyává tegyék. Ez azonban nem történt meg.
Szili István értékelése szerint Paál Zoltán alkotása nem nevezhető olvasmányai egyszerű összefoglalásának, hanem több annál, mert a szerző ismereteit egységes rendszerbe foglalja, s erre csak a legnagyobb elmék képesek. Ugyanakkor idézi Harkai István megállapítását, aki szerint Paál Zoltán megálmodja a múltat, vagyis regéket alkot.
A továbbiakban Paál Zoltán levelezéséből (Molnár Gáborral, Pataky Zoltánnal) olvashatunk, majd Lakatos Zoltán összefoglalója következik, A Tórem-hitű népek mitológiája az Arvisurákban címmel (19–31.). Ez tekinthető a mű kivonatának is, így roppant hasznos: segíthet a döntésben, hogy nekimerészkedjünk-e az olvasásnak. Fel fogom használni, mikor én is összefoglalom az Arvisura–igazszólás tartalmát.
A 31. oldalon egy más jellegű, az Arvisura témái között ugráló, de azért szintén összefoglalásra törekvő írás olvasható Molnár Gábortól (A palócok regevilágának vázlatos ismertetése).
A 37. oldalon végre eljutunk Paál Zoltán 1955-ben írt bevezetőjéhez, amelyből kiderül, hogy a szerzőnek Szalaváré Tura kérésére tíz évet kellett várnia tudománya átadásával. Lám, ezért kezdte csak 1955-ben keresni a kapcsolatokat a tudományos világgal, az akadémiával és az egyetemmel. Ezzel vége is a bevezetésnek.

A II. rész Szalaváré Tura és Paál Zoltán találkozásának történetével kezdődik. E fejezettel feltétlenül foglalkoznunk kell, finnugor vonatkozásai miatt. Korábban már Vándor Anna tárgyalta e találkozást, abból a szempontból, hogy egyáltalán megtörtént-e, s kivel találkozott valójában Paál Zoltán. Írását fogom majd idézni. Ugyanakkor igyekszem azt is kideríteni, honnan származhattak Paál Zoltán finnugrisztikai ismeretei. Minderről legközelebb.