NRVV 9. – Az Ember és a Természet Múzeuma 1.

A Torum Maa mellett a másik kötelező program a finnugor érdeklődésű turista (és általában mindenki) számára Az Ember és a Természet Múzeuma. Ennek külön obi-ugor vonatkozású kiállítása is van, de ma még nem fogunk eljutni odáig. A kiállítások kizárólag egy meghatározott sorrendben látogathatók, és kérdésre sem hajlandóak elárulni, hol találjuk a minket leginkább érdeklő részt. Ha tehát időszűkében vagyunk, kénytelenek leszünk átrohanni a kevésbé fontosnak tűnő termeken, hogy aztán, ha mégis a tervezettnél hamarabb lépnénk ki az utcára, bánhassuk, hogy a korábbi termeket kihagytuk.



A múzeum épülete Hanti-Manszijszk zavarba ejtő konstrukcióinak sorába tartozik. Külön ki kell emelni az itt is megjelenő sátorformát, amely ezúttal különösen rejtélyes, mert két helyen is megjelenik, s mintha a sátor felett tátongó lyukon át eljuthatnánk a másik világba (a középsőből a felsőbe, esetleg az alsóból a középsőbe). A motívum kissé más felfogásban és jóval kisebb méretben megjelenik a bejárati lépcsőt fedő (ugyancsak értelmezési problémkat kiváltó) tető külső végén is:
ezúttal a két világot elválasztó határon tükröztetve.

A belépőjegyet egy kisebb köteg formában kapjuk meg (ez kb. 100-150 rubel), ezt egészítheti ki az ötven rubeles fényképezőjegy. Ha valaki nem dokumentál mániákusan (pl. a blogja számára), akkor ennek vásárlásáról lebeszélném. A múzeum ugyanis külön világítástehnikai szakembereket foglalkoztat annak érdekében, hogy a kiállított tárgyak teljesen fényképezhetetlenek legyenek.



Az első terem az autonóm körzet régészeti kultúráit mutatja be, az időszámítáunk előtti 9. évezredtől késő bronzkorig, melynek végét az időszámításunk szerinti 16. századra teszik. A kiállított anyagra nem lehet panasz, Zegernyeinek is összefutna a szájában a nyál az itt bemutatott, a Közel-Keletről vagy Magna Bulgariából származó
ezüstedény láttán. Az már inkább zavarba ejtő, hogy még a legkésőbbi leletet sem próbálják etnikumhoz kötni, holott azért a helyszín alapján ezt a 10. század után azért már elég biztosan meg lehetne tenni. (Persze ne tegyünk úgy, mintha az oroszországi régészet el akarná csaklizni a kisebb népektől az e leletekhez köthetőség dicsőségét. Máskor több ezer éves leletekről is könnyedén kijelentik, hogy az ugor–szamojéd ősnyelven beszélő néphez köthető. Annak, aki már valaha túlesett egy bevezető finnugrisztikai vagy akár magyar nyelvtörténeti kurzuson, ilyet olvasva illik hangosan sikítania.)



A következő terem a maradék ötszáz évet mutatja be Jermak hadaitól és az ortodox egyház terjeszkedésén kezdve a szocialista munkaversenyekig és a terület életét gyökeresen megváltoztató olajkitermelésig. Ha a múzeum látogatója nem ismeri a terület történelmét, e kiállítást látva úgy gondolhatja, hogy az oroszok megérkezte után az őslakosok gyakorlatilag felszívódtak, legfeljebb néhány eldugott helyen vészelték át a fennmaradó századokat. Azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy a területet az obi-ugorok népesítették be: ilyen népsűrűség mellett aligha lehet benépesítésről beszélni. De a területen még hosszú ideig elsősorban csak hantikat és manysikat találunk, az oroszok csak az erődítményszerű apró, majd egyre növő településeken élnek, és csak lassan, délről indulva fokozatosan veszik át a többséget (nem kis részben a helyi lakosság eloroszosításával). Bár e hiányosság mentegethető volna azzal, hogy az obi-ugorokról külön kiállítás szól, a helyi oroszság életét annyira meghatározta az őslakosokkal kialakított kapcsolat, hogy ez a
hiányosság mindenképpen furcsállandó. Az egyetlen kivétel, hogy a
kiállítás a kulákosítás kapcsán szól az őslakosságra gyakorolt hatásról, a sámánok üldözéséről és a kazimi felkelésről is.

A történelmi résszel végezve egy másik szárnyba terelnek minket. Itt meg kell jegyezni, hogy az épület térkihasználása, hasonlatosan a hanti-manszijszki (ill. oroszországi) épületekhez hasonlóan igen alacsony szintű. Rengeteg az üres folyosó, előtér, ahol csak áthaladni lehet, mást nem. Az állatvilágot bemutató szárny is csak annyiban tekinthető kivételnek, hogy legalább esztétikailag kelt valamilyen (szerencsére nem kedvezőteln) benyomást, ráadásul az üres teret is sikerült kiállítótérrá átformálni. A szárny földszintjén jégkorszaki emlősök fosszíliáit és rekonstrukcióit szemlélhetjük meg, az emeleten pedig a környékbeli állatvilág tagjait csodálhatjuk meg. Ezt egészíti ki az a padlószőnyeges ketrecbe zárt mókus, melynek közeli megszemléléséről maga a teremőr igyekszik lebeszélni, mivel a szerencsétlen állat szerinte zaklatott a látogatók miatt. (Ebben a percben legalább hárman tartózkodunk a múzeum néhányszáz
négyzetméterén.) Hozzáteszi, hogy az állat párja már el is hunyt, szerinte a napfény hiánya miatt. Maradunk tehát a kitömött állatoknál, melyek mind valamilyen bájos jelenetbe vannak beállítva a fatörzseket jelképező oszlopok közé. A látogatónak itt már óhatatlanul az az érzése támad, hogy a kiállítás szervezői nem az „európai értelemben vett konzervatív”, azaz valamiféle tudást átadó múzeumban, hanem élményparkban gondolkoznak. Ez az érzés csak
fokozódik, amikor elérjük a szárny tetejét, és itt újabb zegzugos folyosókon át visszaverekedjük magunkat az bépület központi részébe. Talán a „labirintus, mint rejtény” gondolatához kapcsolódik az a néhány installáció, mely feltehetően a megértés igényének eleve abszurd mivoltára kívánja rádöbbenteni a látogatót, és felkészíti arra, hogy a racionális gondolkodásmódtól elszakadva
belépjen a mítoszok világába.