Kísértethajó a Ladoga-tavon

Az orosz interneten egy fura történet kering egy Juhon (esetleg Johan) Sigvard (Sigward?) nevű svéd hajósról, akit a ladogai bolygó hollandinak is neveznek. A történet ismertségét tovább növelte, hogy a Városi legendák című tévésorozat 31. részében is foglalkoztak a rejtélyes eseményekkel. A történet hitelességét nem kevéssé csökkenti, hogy a róla tudósító dokumentumok szinte szóról szóra megegyeznek (habár a szerzők neve változik), és nem jelölnek meg az eseményekről szóló független forrásokat. Lássuk azonban az állítólagos tényeket.

1937-ben egy svéd hajóskapitány telepedett le a Ladoga északi partján fekvő, akkor Finnországhoz tartozó Kexholmban. (A történet már itt gyanút ébreszt: a város svéd neve valóban Kexholm, de finn neve Käkisalmi. Mivel a városnak jelentős svéd lakossága nem volt, ebben az időben hivatalosan is Käkisalminak emlegették: ha az interneten keringő történetnek bármilyen hitelesnek tekinthető forrása lenne, az ezen a néven emlegetné a várost. A város Kexholmként való megnevezése inkább azt a gyanút erősíti, hogy a város történetét nem ismerő személy koholta a Sigvard-mítoszt.) A hatalmas termetű, mogorva férfi nem vette emberszámba a helyi lakosokat, és szörnyűséges kutyájával (állítólag egy grönlandi lajka és egy sarki farkas keveréke!) élt. A vasárnapi istentiszteletekre nem járt el, és azzal rémisztett meg egy vallása iránt érdeklődő lakost, hogy júdeai hitűnek mondta magát. Megvette az Úr Kegyelme nevű hajót, és nevét 666-ra festette át. Ezzel a hajóval éjszakánként kijárt a Ladogára, ki tudja, miért, egyben azonban mindenki biztos volt: nem halászni. Egyszer két halász véletlenül látta, hogy a hajó orrában állva kutyájával együtt farkashoz hasonlóan vonyít.

Szent Olaf napjának előestéjén, azon a napon, amikor a skandináv hit szerint boszorkányok Blokulában gyűlnek össze, valaki betört a templomba, leverte a szobrokat és az oltárt emberi ürülékkel mocskolta be. A következő nap estéjén valaki elrabolta egy város szélén lakó iszákos koldusasszony ötéves kislányát. Szomszédja azt vallotta, hogy a lányt az ördög vitte el egy, a fenevad számát viselő hajón, de senki nem hitt neki. Csak a helyi könyvtáros hitt neki: ő a rendőrkapitánynak azt állította, hogy Sigvard vörös kém. Szt. Olaf napjának éjszakáján rendkívüli erősségű vihar tombolt a Ladoga-tavon. Ezután a 666-os hajót sokáig nem látták. (A történetnek ez a szakasza több okból is felkeltheti a gyanúnkat. A szöveg Szent Olaf napját augusztus 31-nek mondja, holott az július 29-re esik. Mindenesetre ezek egyikét sem tartják számon boszorkányszombatok rendezésére különösen alkalmas napként.)

A hajó legközelebb 1955-ben bukkant fel, amikor egy orosz tengerész törzsőrmester halászat közben hajótörést szenvedett. Sikerült kiúsznia egy szigetre, és várta a segítséget, amikor a ködből felbukkant egy hajó. Kiabált, integetett, de a hajó nem állt meg. A tiszthelyettes a vízbe vetette magát, a hajóhoz úszott, de hiába dörömbölt, senki nem reagált. Végül észrevett egy lelógó kötelet, és a felmászott rajta. A fedélzetet madárürülék, hínár és sirálytetemek borították. A kormánynál megpillantott a viharkabátba öltözött alakot, és megkérdezte tőle: Hová megyünk, kapitány? – A pokolba. – hangzott a válasz. Azt hitte, rosszul hallotta a választ, de ebben a pillanatban az alak felé fordult, és meglátta a sárga koponyát, az üres szemüregeket, az orr helyén tátongó lyukat. A törzsőrmester átvetette magát a korláton, és teljes erejéből távolodott a hajótól. Mire egy halászhajó felszedte, alig volt benne élet.

Ettől kezdve a hajósok többször találkoztak a rejtélyes hajóval, mely leginkább ködös időben, ritkábban éjszaka bukkant fel. A fedélzetén sosem láttak embert.

1982 augusztusában három úttörő eltűnt a Ladozsszkij (Ladogai) úttörőtáborból. A táborban riadót fújtak, minden rajparancsnok a három szökevény keresésére indult. Az egyik gyerek látta, amint a tábor kikötőjéből kihúz egy hajó, tatján a három gyerekkel, akik vidáman lármáztak, amint meglátták rajparancsnokukat. Az üldöző még látta, hogy a kabinból egy elnyűtt ruhás ember lép ki, majd a hajó eltűnt a ködben. A ügyészségen később a rajparancsnok csak azt tudta felidézni, hogy az alakon furcsán lifegett a ruha, mintha csak egy fogason lógna. A gyerekeket nagy erőkkel keresték, de sosem találták meg.

A legutolsó jelentős eseményt a szövegek az adott vagy a megelőző évre teszik, az azonban nem derül ki, hogy a szövegek mikor keletkeztek, így a pontos dátum bizonytalan. Eszerint február 27-én elszabadult egy nagy jégtábla és a rajta álló kb. ezer horgász elsodródott a vízben. A rossz látási viszonyok miatt a mentési munkálatokat csak reggel lehetett megkezdeni, ezért az emberek egész éjjel várakoztak. Amikor reggel kimentették őket, többen fel voltak háborodva, hogy éjjel a hajó csak négy embert vett fel, a többieket be sem várva távozott. A mentők nem értették, miről van szó, mert a mentésben csak helikopterek vettek részt, hajó nem. Mint kiderült, éjfél körül hangtalanul egy hajó állt a jégtábla egyik végéhez, felvett négy embert, majd be nem várva a többi feléje sietőt, a nyílt vízre úszott. A felvett horgászokat többé senki nem látta. (A történet valóságalapja, hogy 2000. február 27-én valóban történt hasonló eset, a tudósítások szerint kilenc ember hunyt el – haláluk körülményeiről azonban mit sem tudunk.)

A történet egy Andron Fridman nevű „pétervári tudós” (intézmény, beosztás nincs jelölve, az illető neve az interneten elsősorban vámpírokkal, ufókkal és hasonlókkal kapcsolatban fordul elő) nyilatkozatával zárul, aki Sigvard életéről nyilatkozik (eszerint Käkisalmiba való költözése előtt Magyarországon is megfordult). Szerinte Sigvard egy szektához tartozott és különböző szertartásokkal a sötét erőket próbálta szolgálatába állítani (egy ilyen áldozáshoz rabolta el a kislányt is), de valószínűleg ereje kevésnek bizonyult, ezért bolyong most holtan a hajóján és veszélyeztet mindenkit, aki az útjába kerül.

A szövegben szereplő finn nevek szintén gyanúra adnak okot, de tanúskodhatnak puszta szövegromlásról is.

A neten mindössze egyetlen helyen található meg a szöveg cáfolata. Ljubov Dmitrijeva, a Korela erődmúzeum vezetője Paula Koho, jelenleg Lappeenrantában élő helytörténészhez fordult, aki körbekérdezte Käkisalmi jelenleg is élő akkori lakosait, de azok hasonló eseményekre nem emlékeztek. Sőt, kiderült, hogy a szövegben néven említett személyek egyáltalán nem éltek a városban. Az egyetlen kivétel a meglehetősen ritka nevű Lisa Hovenheimo, az állítólagos részeges koldusasszony: ilyen nevű ember valóban élt Käkisalmiban, és ma is Helsinkiben él, és főként Karjaláról szóló filmek ismert szerzője. (Ennek azonban ismét ellentmondani látszik, hogy a Hovenheimo név csupán egy latin betűs honlapon fordul elő, ennek a történetnek a lett nyelvű fordításában.) Paula Koho állítólag felvette a kapcsolatot Lisa Hovenheimóval, aki azt állította, hogy a kilencvenes években találkozott egy Viktor Sztyepankov nevű, akkor még igen fiatal újságíróval (e forrás szerint a Sigvard-történet szerzőjével), az ő nevét az illető valószínűleg innen ismerhette. (Ez a történetnek ismét valószerűtlen eleme: miért emlékezne tizenöt év után ilyen pontosan egy ennyire jellegtelen névre egy valószínűleg már nem fiatal asszony?)