2010. március 24., szerda

Megjelent a Finnugor Világ 2010. évi márciusi száma

Már kezdtünk megijedni, hogy népszerű sorozatunknak bealkonyul és kénytelenek leszünk egy linkkel elintézni azt a tényt, ha valami történik a Finnugor Világ táján – de nem, aggodalomra semmi ok, a Reguly Társaság tovább folytatja hadjáratát az erdők ellen.

És nem csak az erdők ellen. Mint Csúcs Sándor vezércikkéből kiderül, a Reguly Társaság tavaly 650 000 forint támogatást kapott a Finnugor Világkongresszus Magyar Nemzeti Szervezetétől, és ebből 515 000 forintot költött a Finnugor Világ nyomtatására és terjesztésére. (Összehasonlításként: a Rénhírek senkitől semmilyen támogatást nem kap, teljesen ingyenes, sokkal több embert ér el, sokkal naprakészebb és hagy rágcsálnivalót a hódoknak is.) Ezt a félmillió forintot másra is lehetne költeni (terepmunkák támogatása, ösztöndíjak, szakirodalom beszerzése a tudományos központokba stb.), javasoljuk minden kollégának és finnugor szakos diáknak, gondoljon erre, amíg a Finnugor Világ legújabb számát lapozgatja.

A szerkesztők ezzel a számmal nagyon gavallérok voltak, ugyanis több terjedelmes cikket közöltek, megspórolva számomra a szenvedést, hogy egyoldalas cikkecskékről izzadjak össze egy-két sort.

A számot a szerkesztői cikk után Bereczki Gábor Tévtanok, rögeszmék a magyar őstörténet kutatásában címmel közölt tanulmánya nyitja: ez a harmadik oldaltól a tizenhatodik oldalig tart. A cikk három fő részre osztható (bár nincs fejezetekre tagolva). Az első szakasz a finnugrisztika (elő)történetét foglalja össze a 20. század elejéig (3–5. oldal). A cikk ezen szakasza igen semmitmondó, lényegében ugyanazt olvashatjuk benne, amit bármilyen finnugrisztikai bevezető tankönyvben. Ráadásul a szöveg nincs is igazán jól megszerkesztve, Leibnizről pl. azt olvashatjuk, hogy „[m]eglehetősen világos képe volt a finnugor nyelvek rokonságáról”, holott korábban csak a finn és a magyar rokonításáról volt szó: hogyan lett egyszerre ismert a teljes rokonság? Ráadásul a szakasz végén Bereczki beleszalad a késbe, amikor azt mondja, hogy a finnugor rokonságot azért nem lehet elméletnek nevezni, mert tény. Ekkor ugyanis az elmélet terminust köznyelvi 'feltevés, elképzelés' jelentésében használja, nem pedig a tudományban használt 'különböző jelenségekre egységes elvek alapján magyarázatot nyújtó gondolatrendszer' jelentésben. A cikk következő szakasza (5–13. oldal) különböző „alternatív” „„„elmélet”””-eket vesz számba. Ez a szakasz szintén alig tartalmaz újdonságot. Sajnálatos tényként kell említenem, hogy Bereczki a bantu nyelveket „a bantu négerek nyelve”-ként említi, mintha fehér (sárga, stb.) ember nem beszélhetne bantu nyelvet. (Képzeljük el pl. „a sárga kínaiak nyelve” vagy „a rézbőrű navahók nyelve” fordulatokat!) A cikk záró szakasza (13–15. oldal) a finnugorellenesek néhány érve ellen sorol fel tényeket. A cikk ezen része több újdonságot, de legalábbis olyan tényt tartalmaz, melyekkel nem úton-útfélen találkozunk. Ide tartozik, hogy a Helytartósági Tanács [sic!] az 1863–64-es tanévben elutasította a finnugor tanszék alapítására vonatkozó kérelmet (amit nyilván nem tett volna, ha a finnugor rokonságot kívánja propagálni), vagy hogy a Kádár-korszakban csökkent a magyar szakosok számára kötelező finnugor órák száma (tehát a finnugrisztika nem részesült védelemben, hiába élt a finnugor népek többsége a Szovjetunióban – a visszaszorításnak talán épp ez volt az oka). Kevésbé meggyőző Bereczkinek az az érve, hogy az oroszok nem kényszeríthették ránk a finnugrisztikát, hiszen a marrizmus volt a meghatározó, az pedig finnugorellenes volt. A marrizmus azonban csak 1950-ig maradt meghatározó, akkor személyesen Sztálin ítélte el: még az ő haláláig is hátravolt három év (a magyarországi szovjetizálás legaktívabb évei), és az oroszoknak utána is maradt volna még pár esztendejük, hogy ránk kényszerítsék a finnugrisztikát (egyéb okokból viszont nem tették). Sajnos a cikkben olyan hibák is maradtak, mint az 1949-es trónfosztó országgyűlés, melynek Hunfalvy volt a jegyzője, de ez inkább a szerkesztők, mint a szerző felelőssége. Valójában azonban így sem világos, hogy akár a szerző, akár a szerkesztőség miért érezte fontosnak egy olyan cikk megjelentetését az egyébként kiváló szakember tollából, melynek túlnyomó részét egy tehetségesebb hallgató is összeollózhatta volna.

A következő terjedelmes cikk Kerezsi Ágnes Az uráli népek néprajza című kötetének bevezető fejezete (16–25. oldal). (A Finnugor Világkongresszus Magyar Nemzeti Szervezeténél kell érdeklődni, miért tartják fontosnak egy most megjelent kötet egy fejezetének brossúrában való újrapublikálását.) Ezzel a cikkel nem foglalkozunk, de a teljes kötetre még visszatérünk, egyrészt lejjebb, Dyekiss Virág recenziójának ismertetésekor, másrészt külön cikksorozatban, melyet ennek a kötetnek fogunk szentelni. (Azt azonban fontosnak tartjuk közzétenni, hogy a könyv megrendelhető 2000 forint kedvezményes áron a Reguly Társaságtól.

A következő cikk A. G. Skljajev (kereszt- és apai nevét minden bizonnyal a KGB titkosította, itt legalábbis nem szerepel) írása Mihail Atamanov hőseposza a „Tangira” (25–27. oldal) címmel. Ha valaki nem tudta volna, ki írta a Tangirát, most megtudhatta. (Ez persze csak vicc, amit a következő mondat világít meg: „Fontos esemény történt udmurtföldön [sic!]: megjelent egy új nemzeti eposz a Tangira.” Igen, a Finnugor Világ a vesszőkön igyekszik spórolni a Finnugor Világkongresszus Magyar Nemzeti Szervezete pénzéből.) A cikk rengeteg érdekes kérdést vet fel. Így pl. kiderül, hogy az eposz „az udmurt nép két ezer éves történetét mutatja be” egyetlen kétezer éves története helyett. Skljajev szerint „[f]elmerülhet a kérdés: érdemes-e komolyan tanulmányozni ezt az eposzt, amelyik nem eredeti népköltészeti alkotás, hanem egy ember műve”. A válasz természetesen igen, de nem azért, mert az irodalomtudomány nem áll meg a népi eposzoknál, hanem előszeretettel csámcsog egyszerzős műveken is – hanem azért, mert Atamanov igazi népi fi, és filológusként is alaposan tanulmányozta az udmurt népköltészetet. Érdekes érvelést mutat az alábbi mondat is: „Keresztény íróként Mihail Atamanov atya nem mellőzhette a keresztény tematikát sem, hiszen az udmurtok 270 éve keresztények [???], akik a pravoszláv (ortodox) hitet vallják (kb. 5%-uk pogány).” Külön érdekesség egy állítólagos 12–13. századi hittérítő említése: őt ugyan híveivel együtt (!) elüldözték Udmurtföldről, „de a keresztény hit jó magját elvetették”. Kérdés, hívők híján hova hullott ez a mag. Skljajev szerint „Hogy eligazodjon az eposzban található történelmi, néprajzi, nyelvészeti és folklorisztikai ismeretanyagban, az olvasónak sok időre, türelemre és tudományos képzettségre van szüksége.” Az olvasók érdekében reméljük, hogy ebben téved. A cikk kapcsán megemlítendő, hogy bár fordítója, Csúcs Sándor az udmurt nyelv szakértője, fordítási hibát vét, amikor a Gord Ospi nevet Vörös Bikaként fordítja: a bika Os, az Ospi bikafi, azaz bikaborjú. Ugyancsak furcsa Csúcs azon állítása, hogy az udmurt kvala deszkaépület lenne – személy szerint én csak gerendákból épült kvaláról tudok, ilyen a képen látható kvala is (a kép forrása).

Ezt követően hat ismertetést olvashatunk. Az első Arno Kotro Szerelemnek hívják. Sanovat sitä rakkaudeksi című kétnyelvű (magyar–finn) verseskötetének ismertetése Csermiczky János tollából (28–30. oldal). (A verseket Simon Valéria fordította, a kötet a Minoritates Mundi sorozatban jelent meg 2008-ban, Pusztay János szerkesztésében.) Sajnos a cikk hemzseg az ügyetlen megfogalmazásoktól: a szerző szerint a képek „nagyon adekvát módon illusztrálják [...] Kotro témáját, a szerelem okozta boldogságot és kihűlését”; „a forma nem uralkodik a mű felett”; „A befejező rész a józan bánatnak való teljes önátadásé”; „ kategorizálhatatlan, dobozokba [!] nem zárható könyv” stb. Sajnos az ismertetés híján van a konkrétumoknak, pl. nem derül ki, hogy az illusztrációk adekvátsága miben rejlik, mint ahogy az sem, hogy a sorközök méreteinek különbsége milyen jelentést hordoz (állítólag ugyanis hordoz). Meglepő a szerző azon állítása is, hogy a kötet nyelvtanuláshoz az olyan fordulatok által hasznos, mint a „most enyém vagy, enyémebb, legenyémebb”. Feltételezhető, hogy az ismertetés szerzője hallgató, aki szárnypróbálatásra kapott lehetőséget – az ilyen lehetőségek azonban csak akkor hasznosak, ha a szerkesztőség rávezeti a szerzőt az egzakt és értelmes fogalmazás útjára.

A második ismertetést Tánczos Orsolya írta, ő Nadii Mus [sic] udmurt költőnő négynyelvű meztélláb című kötetét mutatja be (31. oldal). Feltételezhető, hogy a költőnő neve a köteten szerepel ebben a formában, ami több okből is megdöbbentő. Ha ugyanis udmurtból írjuk át a nevét, akkor az Mus Nagyi lesz (mindenképpen ebben a sorrendben, hiszen az udmurtok is a &x132;vezetéknev”-et – melyet talán helyesebb ragadványnévnek nevezni – teszik előre, és ez a megszokott sorrend a magyarban is). Természetesen más forma is elfogadható, ha az írónő maga azt használja. A facebookon pl. Mush Nadi-ként van jelen, a két ii-s változatot észtül használja Mush Nadii formában. (Az i hosszúsága talán azzal magyarázható, hogy a szó végére akarja kényszeríteni a hangsúlyt.) Azt azonban semmi nem indokolja, hogy ebben a formában jelenjen meg egy magyar nyelvű köteten, hiszen a magyar olvasó számára ez az írásmód megtévesztő (még csak nem is hosszú i-t, hanem két rövidet olvas). Ez az ismertetés egyébként szintén meglehetősen semmitmondó, azt megtudjuk, hogy a költőnő „újszerű témaválasztásával, előadásmódjával tűnik ki kortársai közül” de azt már nem, hogy miben rejlik ez az újszerűség. Aligha abban, hogy „[ő]szintén kitárulkozó verseiben a legbelsőbb érzelmek mellett a népe és szülőföldje iránti elkötelezettségének is hangot ad”.

A harmadik cikk a blokkban Dyekiss Virág már említett ismertetése Kerezsi Ágnes Az uráli népek néprajza című munkájáról (32–34. oldal). Az ügyesen felépített cikk bevezetőjében a recenzens az egekbe meneszti a szerzőt, majd enyhe lejtmenetbe fordul. A kötettel szemben felsorolt főbb kifogások a következők: 1. a magyar nép nem szerepel a kötetben, és e hiány meg sincs indokolva; 2. nincs szó az uráli néprajz kutatásáról, elméletéről, történetéről stb.; 3. a kötetben kevés az ábra; 4. a népek a családfa szerint, a magyartól való távolságuk alapján követik egymást; 5. a cikkek belső tagolása nem kielégítő; 6. a szerző nem érezte feladatának a népköltészettel foglalkozni, csak a finnek, az észtek és a lappok esetében tett kivételt; 6. nem kerülnek szóba olyan fontos témák, mint a néptánc, a népzene vagy a gyermekfolklór. Az ezen a ponton megfogalmazott állítások már igen súlyosak, sőt, egy kérdés már etikai problémát is érint. Míg Kerezsi bőven utal (a hallgatók által nyelvi okokból általában hozzáférhetetlen) oroszországi szakirodalomra, magyarországi kollégáinak munkásságát jelentős részben ignorálja. Dyekiss a cikk végén visszatér az uráli népek néprajzának elvi problematikájára, hangsúlyozva, hogy a kötetből nem derül ki: a tárgyalt jelenségek jelentős része nem kifejezetten az uráli népekre jellemző, hanem areális, vagy éppen világméretekben elterjedt jelenség.

A negyedik ismertetést Zaicz Gábor írta a Tanár és tanítvány című kötetről (35–38. oldal). Ez a könyv három emlékülés előadásait tartalmazza, ezek közül kettőt Hajdú Péter, egyet pedig Györke József emlékére tartottak Pécsett, 2002 és 2007 között. (A kötetet Fancsaly Éva szerkesztette és Pécsett jelent meg 2009-ben.) A cikk tematikus blokkokban szól a kötet cikkeiről, műfajilag a tartalomjegyzék és a szabad asszociációk ritmikus váltakozását nyújtja. Az ismertetésből nem mindig válik világossá, miről is szólnak az egyes cikkek. Én személy szerint egyfajta csúccsal büszkélkedhetek, a kötetben szereplő Hajdú Péter tankönyvíró öröksége című cikkemet Zaicz a következő mondattal „ismerteti”: „Ami «tankönyvírói örökségét illeti» [idézőjelezés így!], manapság egy oktatónak nagyon meg kell gondolnia, hogy finnugor szak híján mit tanítson a kisszámú és viszonylag kevés nyelvészeti óraszámú diáknak.” (Nem világos, miért beszél Zaicz a finnugor szak hiányáról, amikor Magyarország több egyetemén is van finnugor szak.) De nem járt jobban B. Székely Gábor sem, akinek a Reguly térképén szereplő lozvai manysi helynevekről szóló cikke kapcsán Zaicznak az jut eszébe, hogy ezek megfejtésére már ő (azaz Zaicz) is bíztatott másokat.

Az ötödik ismertetést Nagy Ildikó írta, a Sámové – jazyk, literatura a společnost (A számik – nyelv, irodalom és társadalom) című, zömében cseh nyelvű (de 2&nash;2 angol, ill. szlovák nyelvű cikket is tartalmazó) kötetet ismerteti (38–39. oldal). Rögtön a cikk elején szembeötlik az olomouci Palackého (valójában persze Palacký) egyetem neve: ha a szerző következetes lett volna, akkor a brünni Masarykova egyetemről, ill. a prágai Karlova egyetemről ír, ahonnan már csak egy lépés a moszkvai I. M. Lomonoszov egyetem, illetve Hatodik Lenin. A recenzens keveri a nyelvi családfát az olyan valódi családfával, amelyen a családtagok nyelvtudási szintjét is jelölik. Petra Novotná és Václav Blažek cikkének ismertetéséből csak igen nagy nehézségekkel hámozható ki, hogy a szerzők a Swadesh-módszert használták. Érdekes az a megállapítás is, hogy az egyik cikk szerint „nincs egy finn nyelvjárás sem (még Dél-Finnországban sem), melyben ne lenne számi kölcsönzés” – ezen aligha csodálkozhatunk, ha még a magyarban is vannak lapp jövevényszavak (minta, jojka stb.)

A hatodik ismertetés ismét Zaicz Gábortól származik, Falk Nóra Etimológiák című kötetéről. Zaicz szól néhány korábbi szótárról, röviden ismerteti a szerző pályafutását (szemérmesen hallgatva annak legújabb eseményeiről), majd a kötetre tér. Szerinte a kötet 8–12 éves gyerekek számára szól, ami meglepő annak fényében, hogy az első szócikk, amelyet Zaicz idéz, a következő:
úszik ige Ősi, uráli kori szó || uszadék, úszás, úszkál, úszó [] USZÁLY, [] USZKÁR, USZODA, USZONY
A szócikk megformálásából nyilván mindenki számára nyilvánvaló, hogy iskolás gyerekeknek szánták. (Vajon hány 8–12 éves gyerek szókincsébe tartozik bele az uszadék szó?) Zaicz nem idéz olyan szócikket, amelyben idegen eredetű szavak lennének, így nem derül ki, hogy ezekről a kötet csak olyan információt tartalmaz, hogy mely nyelvből származnak, arról nem esik szó, hogy az eredeti nyelvben hogy hangzott vagy mi volt a jelentése. Megkímélik a gyermekeket az olyan, minden bizonnyal csöppet sem izgalmas tényektől is, mint hogy a trágya és a drazsé szavak végső soron azonos eredetűek stb. Zaicz több ponton kifogásolja Falk művét (bár őszintén szólva ezek egy része kötözködésnek tűnik, míg a valódi problémákról alig szól), ezek közül mint jogos és súlyos emelendő ki, hogy a szótárban egy adott szó származékai között csak azok az összetételek szerepelnek, amelyeknek a címszó az előtagja, azok, amelyeknek az utótagja, nem. Szintén jogosan felrótt súlyos hiba, hogy Falk összekeveri a szavak eredetét végső forrásukkal, holott ez a különbségtétel olyan etimológiai alapismeret, mellyel minden nyelvszakos hallagtónak illene tisztában lennie. Ezek után meglepő Zaicz végkövetkeztetése, miszerint „Falk Nóra jól oldotta meg feladatát, és lényegében hibátlan szótárt állított össze nyelvünk legfontosabb szavairól”. Etikailag is erősen kérdéses, hogy miért ismertetheti valaki közvetlen kollégájának, azon túl hasonló műben szerzőtársának munkáját egy olyan kiadványban, melybe maga az ismertetett könyv sem illeszkedik tematikailag. Zaicz az őt is foglalkoztató Tinta Kiadónak csinál reklámot, a Finnugor Világkongresszus Magyar Nemzeti Szervezetének költségén.

Az ismertetéseket a Krónika című blokk követi három cikkel és a hírekkel.

Az első cikk szerzője nincs jelölve. Az írás (43–44. oldal) arról szól, hogy Ellen Niit észt költőnő, Petőfi-fordító szobrát felállították a kiskőrösi Petőfi Fordítói emlékparkban [sic]. A cikk állítása szerint ez az első olyan, észt személyiséget ábrázoló szobor, melyet külföldön, köztéren állítottak fel. Illusztrációként megtekinthető a szoborról készült fénykép is.

A második cikket Sipőcz Katalin írta a Rédei Károly emlékére tavaly szeptemberben Bécsben rendezett „kerekasztal beszélgetés”-ről (45–46. oldal). Az elhangzottak szerint az etimológiai, és általában a nyelvtörténeti kutatások visszaszorultak a szinkrón kutatásokkal szemben, és ezen a helyzeten csak az oktatás átformálásával, a nemzetközi kutatások összehangolásával stb. lehet változtatni. (Igen, ez általában mindenről elmondható.)

A harmadik cikk a január elején Piliscsabán tartott 22. Finnugor Szemináriumról szól, és Dusnoki Gergely írta (46–50. oldal). Ennek témája, hasonlóan a 21.-éhez (melyről annak idején a Rénhírek is beszámolt), a finnugorellenes „elmélet”-ek voltak. Dusnoki szerint ez azt mutatja, hogy „mennyire fontossá vált a magyarországi finnugrisztikában a tudományág helyének meghatározása, és más tudományokkal[,] illetve a tudományon kívüli területekkel való viszonyának tisztázása”. Én valamivel komorabban látom a helyzetet, és úgy gondolom, a téma azért népszerű, mert könnyen lehet fölényesen elintézni a más (egyébként tényleg az épületes baromságok kategóriájába sorolandó) véleményeket ahelyett, hogy a tudomány művelésének valódi nehézségeivel néznénk szembe. A programot Honti László előadása nyitotta, majd kerekasztal-beszélgetés következett, melynek Dusnoki szerint négy moderátora volt: Gulyás Nikolett, Csúcs Sándor, Honti László és Keresztes László. Mivel a beszélgetés résztvevőiről nem esik szó,viszont a moderátoroknak voltak felszólalásaik, feltételezhető, hogy Dusnoki a résztvevőket nevezi moderátoroknak. Szívünknek kedvesek a következő sorok, melyek az elhangzottakról számolnak be:

Megfelelő hozzáállással és a célközönség gondos megválasztásával viszont célt lehet elérni: meggyőzhetőek például egyes internetes közösségek tagjai.
Örömmel várjuk a beszámolókat a „moderátor”-ok ilyen irányú tevékenységéről. Csepregi Márta szerint a meggyőzés „legcélravezetőbb módja pedig a széleskörű ismeretterjesztés” – blogunk szerzői joggal érezhetik úgy, mintha hájjal kenegetnék őket. Nehezen fogadhatjuk el viszont Bogár Edit megállapítását, miszerint neves angolszász szerzők műveiben azért fordulhatnak elő finnugor vonatkozású hibák, mert az ismeretterjesztés hiányos. (Ebben valójában inkább a valódi szakmai megnyilvánulások gyengeségeit okolhatjuk – természetesen az adott szerzők nemtörődömsége mellett.) A második napon Zaicz Gábor adott elő Pázmány Péterről, illetve az egyes finnugrisztikai műhelyek számoltak be tevékenységükről. (Sajnálhatjuk, hogy a Finnugor Világ ezeket nem közli.) Maticsák Sándor kezdeményezte egy kétévenkénti finnugor diákkonferencia megtartását. A 2011-es szeminárium Szegeden lesz.

A számot a hírek zárják (50–51. oldal). Ezúttal dícsérhetjük a szűkre szabott válogatást: mindössze hat hír van, és ezek fele még március közepén is aktuális. Május 9-ig a Néprajzi Múzeumban látható A Kalevala magyar művészek szemével című kiállítás, április 10-ig a Bartók 32 Galériában Tuula Wallatsaari finn festőművész kiállítása, március 25-én pedig a Deák téri Evangélikus Gimnáziumban tart előadást Richly Gábor A finn–szovjet téli háború és Magyarország címen.

8 megjegyzés:

Zegernyei írta...

Mintha hájjal kenegetnél...
Vajh mi lenne, ha nem csak egymás között beszélnének az ismeretterjesztés fontosságáról...

Fejes László írta...

Azért ne legyünk igazságtalanok, Csepregi Márta azért tett valamit az ismeretterjesztés területén (http://finnugor.elte.hu/fgrtszhnlp/csm/csmbibl.htm). Persze kérdés, hogy mérhető össze az Élet és Tudomány az internettel, meg azért a Finnugor kalauz is eléggé elavult mára (igaz, éppen egykori érdemének, az aktualitásnak köszönhetően).

Remélem, majd lesznek kommentelők, akik hosszasan sorolják mások érdemeit...

abdulrahman írta...

Azért arra is kiváncsi lennék, hogy mikor lesz annyi "fölösleges" pénz, hogy az etimológiai szótár felkerüljön a netre. A románok is ügyesebbek, több kiadást is feltettek (http://dex-online.ro). Amíg nekünk nincs hasonló, addig azon sem kell meglepődnünk, hogy a Varga Csaba féle agymenéseket is lassan kezdik többen ismerni, mint a finnugor etimológiákat.

Fejes László írta...

Azért egy rendes etimológiai szótár feltétele jóval nagyobb költség. Ráadásul nem is hiszem, hogy ez változtatná meg a sumérosok és hasonlók véleményét.

Ettől függetlenül persze jó lenne...

horvgaba írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
tenegri írta...

Egy szinten nem költség kérdése feltenni bármit is az internetre, ami könyvben megjelenik. Mivel a mai kiadványok mind számítógéppel készülnek, a tárhely költségén kívül semmiféle plusz anyagi vonzata nincs annak, hogy pdf-ben feltegyenek egy könyvet a netre is. Vagyis még a tárhely is ingyen van, mert a Széchenyi Könyvtár elektronikus könyvtárába (http://mek.oszk.hu) is be lehet (és kellene is) küldeni - ahogy az "agymenések" jó részével ezt meg is teszik a szerzők. Inkább a kiadók féltik a bevételeiket a szabadon hozzáférhető internetes változattól (valamelyest bizonyára jogosan). Más költségei vannak persze egy rendesen felépített, kereshető on-line adatbázisnak, de kezdetnek nagyon jó lenne a pdf is.

Fejes László írta...

Kedves tenegri!

Ezt nem nekünk kell mondani, hanem a FV szerkesztőségének.

tenegri írta...

Fejes László: Persze, nem is azért írtam :) Közvetlenül épp az etimológiai szótár hiányolására, de a Finnugor Világra is vonatkozhat, meg minden más kiadványra.