2010. március 12., péntek

Őstörténeti írások a Vasi Szemlében/1

A Vasi Szemle 2010/1. száma a magyar és finnugor őstörténettel foglalkozik. Részletekben adagolva ismertetem a tartalmát. Először a régészeti, néptörténeti és antropológiai írásokat.

A bevezető cikket Fodor István írta (Történelmünk kezdetei, 3–30.). Egységes koncepciót mutat be, mintegy kijelöli az olvasók számára a téma földrajzi és történeti kereteit. Írása két részből áll. Az első címe: Néppé válás és néptörténet (3–14.). E részben először arról olvashatunk, hogy a magyarság már évszázadokkal a honfoglalás előtt közös területen élő, egységes nyelvvel, etnikai és származástudattal rendelkező népesség volt. Rátérve a magyarság néppé válásának körülményeire, Fodor István azt hangsúlyozza, hogy néppé válásunk párhuzamosan zajlott a nomád állattartás módszereinek kialakításával. A folyamat sztyeppi környezetben zajlott, a Kr. e. 8-7. évszázadban. A különvált magyar népnek tehát nem volt „halászó-vadászó-erdőlakó” periódusa, mint ahogy azt a Fodor István által meg nem nevezett őstörténet-kutatók állítják. A szerző azzal a nézettel is vitatkozik, hogy „…a magyar nemzet a 13. század szülötte” (Kristó Gyula). Szűcs Jenőre hivatkozik, aki szerint már „a honfoglaló magyarság régészeti hagyatéka … viszonylagos homogenitást mutat”. Ez kétségtelen. Talán arra gondolhatunk, hogy Kristó Gyula összekeverte a nép és nemzet fogalmát, mivel a magyar nép a honfoglalás után is olyan változásokat élt meg, amelyek formálták területi elhelyezkedését, belső csoportjait, nyelvének és kultúrájának egyes elemeit. Hozzátehetjük, hogy ez a folyamat napjainkban is zajlik, de az állandóan jelenlévő egységesítő tendenciák a magyarságot mint nemzetet a Kárpát-medencében is összetartják.

A tanulmány második részében (Magyar őstörténet – eurázsiai őstörténet, 15–30.) Fodor István a magyarság néppé válásának kezdeti időszakába bevilágító régészeti tudnivalókat foglalja össze. Ezeket olvashatjuk nemrég megjelent könyvében is (Őstörténet és honfoglalás. Magyarország története 1. Bp. 2009.). A tanulmányban közölt térképek is ebből a kötetből valók. A Vasi Szemlében olvasható cikkében Fodor István azt hangsúlyozza, hogy a magyarság nem „törökös”, hanem sztyeppi kultúrájú nép (miként a törökök is), és a sztyeppi nomád életmód kialakításában alkotó szerepe volt.

A következő tanulmányt Veres Péter írta, címe: A magyarság szerepe a világtörténelmi jelentőségű ökotípus, a lovasnomadizmus kialakításában az eurázsiai sztyepp övezetben (31–44.). A címből következtethetünk, hogy az ősmagyarság kialakulásával kapcsolatos gondolkodást Veres Péter ott folytatja, ahol Fodor István abbahagyta: a nomád magyarság kialakulásának körülményeit vizsgálja tovább. Véleménye szerint két éghajlatváltozás mozgatta a folyamatokat. A Kr. e. 12. században indult lehűlés hatására az ősmagyarok délebbre vándoroltak, hogy földművelő-állattartó életmódjukat folytatni tudják. A 10. századtól azonban felmelegedés kezdődött, melynek hatására mintegy három évszázad alatt kialakult a szárazabbá vált sztyeppi zónára jellemző nomád állattartás. A szerzőnek ezt a nézetét már korábbi műveiből ismerjük. Ez a cikk nagy szuggesztív erővel sugározza Veres Péter véleményét. Ez a hátránya is egyben. Nagyon zavaró, hogy a szerző egyes gondolatait kétszer-háromszor megismétli. Nincs mese, a szerkesztőnek meg kellett volna a tanulmányt rövidítenie. Veres Péter és Fodor István is részletes bibliográfiát ad írása végén. A szövegben azonban nem hivatkoznak a felhasznált művekre. Pedig talán érdemes lett volna. Úgy talán megtudták volna az őstörténet iránt érdeklődő műkedvelő kutatók is, hogy mely témakörökhöz mely művek ismerete ajánlott.

A magyar folklórhagyományok eurázsiai gyökereit tárgyaló tanulmányokon egyelőre átlendülve következzék Vida Tivadar írása a kárpát-medencei régészet helyzetéről (A népvándorláskori régészet kutatásának új útjai /1989–2009/, 79–95.). A zárójelbe tett évszámok jelzik az igényt, hogy a szerző a rendszerváltás óta bekövetkezett eseményekről kíván beszámolni. A még nem tárgyalt szerzők közül Hoppál Mihály már utalt a rendszerváltással beköszöntő új tudományos szemléletre, s a folyóiratnak ebben a számában ő használta elsőként a paradigmaváltás kifejezést. Vida Tivadar is természetes határnak tekinti a rendszerváltást, és szintén ír a „paradigmaváltó szemlélet”-ről. Kifejti, hogy a magyar régészet a marxista ideológia elől a pozitivizmusba menekült, de természetesen az elzártságból adódó problémákat ez a tudósi magatartás sem tudta megoldani. 1989 után a gyors ütemű felzárkózás az új szemlélet térhódítását hozta. A történeti források elemzése is új szempontokkal bővült: a későantik világot egységben próbálják értelmezni. A régészetben hangsúlyos szerepet kapott az egymást követő kultúrák kontinuitásának kérdése, a helyi és jövevényelemek keveredésének, együttélésének problémája. A szerző véleménye szerint nem mutathatók ki kapcsolatok a honfoglalók és a helyben talált népesség között. Érdekes módon, miközben a folklór eurázsiai távlatokba tekint, a régészetre inkább az „orientalista” szemlélet háttérbe szorulása jellemző: a távoli kelet helyett a Kárpát-medence közvetlen környezetének hatásait keresik a népvándorláskori népek kulturális hagyatékában. Ezek az új szempontok a régészetben társulnak a természettudományos módszerek kiterjedt használatával. Az elmúlt két évtizedben az autópálya-építéseket megelőző régészeti feltárások hatalmas leletanyagot eredményeztek, melyek feldolgozása folyamatosan történik.

A folyóirat utolsó tanulmányát Raskó István írta. Címe: A honfoglaláskor genetikai nyomai (129–132.). A tudományos módszerek rövid ismertetése után a szerző kutatócsoportjának eredményeit foglalja össze. A DNS-vizsgálatok szerint a honfoglalók vezető rétege nagy gyakorisággal hordozott ázsiai eredetű géneket mind apai, mind anyai ágon. Az úgynevezett köznép azonban a mai magyarokhoz hasonlóan inkább európai génekkel rendelkezett. A magyarság a Kárpát-medencében erősen keveredett az itt talált helyi népességgel. Talán arra gondolhatunk, ez amiatt történt, hogy a vezető réteg jelentős vérveszteségeket szenvedett a kalandozások során, illetve az államalapítás körüli küzdelmekben.

Az antropológiai eredmények egyelőre nem hozhatók összhangba Fodor István azon véleményével, hogy a magyarság már a honfoglalás előtt egységes népesség volt. Vagy ha mégis, akkor a honfoglalás után a Kárpát-medencében kell feltételeznünk a magyarság jelentős keveredését más népességekkel (helyben találtakkal, illetve a kalandozások révén behurcoltakkal). Ekkor viszont a Vida Tivadar által vázolt felfogással kerülünk ellentmondásba, amely szerint a magyarság a Kárpát-medencébe érkezve nem vett át kulturális elemeket az itt élőktől, tehát nem is keveredett velük. Ki tud erre valami értelmeset mondani?

8 megjegyzés:

Fejes László írta...

Én már ott zavarba jövök, h mi az, hogy "egységes" (nép, nemzet, kultúra, génállomány stb.)? Variációk, központi és periferiális elemek stb. törvényszerűen mindig vannak. Mi határozza meg, h mi tekinthető egységesnek? Vagy vegyük pl. a mai magyar társadalmat! Értelmes dolog akár azt állítani, h egységes, akár azt, h nem?

Zegernyei írta...

zavarba hozol...

FunkTazmagora írta...

Szerintem a "nemzet" fogalmára az USA a legjobb példa: az USA lakói identitás szempontjából elsősorban amerikainak vallják magukat,és csak másod- vagy harmadsorban írnek,olasznak,mexikóinak,stb.
Amerikai népről viszont nem lehet beszélni,mivel lakóinak legnagyobb része bevándorlók utóda,kultúrálisan,és bőrszínben is eltérnek egymástól.

A nép és a nemzet különválasztható: a népet közös anyanyelvű,kultúrájú,közös eredet tudattal rendelkező,viszonylag egységes földrajzi és etnikai tömbben élő tagok alkotják.
A nemzet már tágabb fogalom:ide azok tartoznak,akik ismerik és elfogadják (ha nem is azonusulnak vele)a "többség" nyelvét és kultúráját és sorsközösséget vállalnak vele emócionálisan és eszmeileg is.

Fejes László írta...

Kedves FunkTazmagora!

Honnan veszed ezeket a definícióidat, és mitől jobbak ezek más lehetséges definícióknál? Mi van, ha pl. én azt mondom, h a nemzet politikai közösség, a nép etnikai?

FunkTazmagora írta...

Szerintem sehol nem írtam,hogy az én véleményem jobb más definícióknál.
Egyébként valóban talán a "nép" kifejezést etnikai fogalomként lehetne használni (bár ez egyéntől függ,hogy identitás szempontjából hova sorolja magát),a nemzet pedig inkább politikai közösség (azonban ezenkívül emócionális kötődés is fűzödhet az egyén és az általa választott nemzet,ill. nemzeti tudat közt).

Simon Zsolt írta...

Én személy szerint nem látok nagy ellentmondást, hiszen a biológiai keveredés nem jár szükségszerűen kulturális keveredéssel.

Az már jobban zavar, hogy Fodor írásos források híján honnan tudja, hogy a magyarok már _évszázadokkal_ a honfoglalás előtt "egységes nyelvvel, etnikai és származástudattal rendelkező nép" volt. Ekkoriban régészeti kultúrákban lehet csak gondolkozni, amelyek a nyelvről (pláne a dialektális tagolódásról, amely írásbeliség híján szinte bizonyos) semmit, etnikai és származástudatról meg nagyon keveset árulnak el (és ez utóbbit is mi látjuk bele, és nagyon nehéz ebből azt megmondani, hogy az adott kultúra képviselői hogyan definiálták önmagukat).

Egyébként Langó Péter régész egész monográfiát szentelt a honfoglalás kor kutatástörténetének, módszertani szempontból.

Zegernyei írta...

Fejes Lászlónak: a nép, nemzet és etnosz fogalmának igen kiterjedt szakirodalma van, az általam ismertetett cikkben Fodor István idézi J. V. Bromlej összefoglalását (Etnosz és néprajz. Bp. 1976.), valamint Szűcs Jenő három és Veres Péter két művét.

Simon Zsoltnak: Langó Péterre és munkásságára Fodor István rettentően haragszik. Itt-ott egy-két igen erős bíráló mondatot enged meg magának. Esetleg láttad a nagykőrösi múzeum évkönyvét, ahol 5 oldalon át ócsárolja? (Az Arany János Múzeum Közleményei XI. Nagykőrös, 2008. 159-163.)

Simon Zsolt írta...

A Langó - Fodor párbaj nem újkeletű, magát a kritikát sajnos még nem láttam (megmondom őszintén, hallottam, hogy írt róla egy múzeumi évkönyvben, de fogalmam se volt hol, ezekből a honi múzeumi közleményekből követhetetlenül sok van - szóval köszönöm a pontos adatokat).

Ugyanakkor Mesterházy Károly is írt egy alapos, hosszú és pozitív kritikát a kötetről: Századok 143 (2009) 1491-1496.